Magyar Nemzet, 1984. február (47. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-24 / 46. szám

Péntek, 1984. február 24. folyóiratszemle Fotóművészet. Filmvilág Kevesen emlékeznek rá, hogy Ortutay Gyula Parasztságunk élete, Szabó Zoltán Cifra nyomorúság és nem utolsósorban Féja Géza Viharsarok című könyveinek megrázó fotóit dr. Müller Miklós készítette. Szociofotó A Spanyolországban élő és most hetvenesztendős szociofotóssal készített levél-interjút Albertius Béla a Fotóművészet legújabb számában. Müller „elmondta”, hogy jómódú orosházi családja jogásznak küldte Szegedre, a jog azonban nemigen érdekelte és a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumához csatlakozott. Lakótársa — Wolf szegedi városi orvosnál — Radnóti Miklós volt. De már Szegedre érkezése előtt fényképezett, elsősorban kubikusokat, akiknek nehéz munkája megragadta őt, életük nyomorúsága viszont felháborította. (A Viharsarok első kiadásának címlapján látható kubikos kép — amely ellen külön interpelláltak a képviselőházban — mintegy összegezi a bicikliútjai során felvett kubikosképeket.) „A mai fiatalok, hál’ istennek, nem is érthetik, mi volt a mi fiatalságunk, mit jelentett állandó félelemben élni, tanúja lenni és teljes tehetetlenségben nézni a nácik hatalmának növekedését, tudva, hogy milyen vérengzés előtt áll az emberiség: menekülni a lezárt határokon átszökve, az életösztönt követni. Az emlékek elmosódnak, csak részletek maradnak fenn, mint például az 1939-es nyár, mikor utoljára voltunk együtt Párizsban Radnótiékkal és Ortutayékkal.” Dr. Müller Miklós ma is fényképez új hazájában — folytatva a részben általa is kialakított, magyar szociofotós hagyományokat. A Vele való interjúhoz kapcsolódik Veres Péter Milyen látvány a meztelen kubikos? című írása, amely eredetileg a Gondolat 1937. évi 7—8-as számában jelent meg, s amit a Fotóművészet szerkesztősége most újra közöl. A Viharsarok már jelzett címlapját elemezve, a kubikusmunkát is „belülről” ismerő író — a Lumea című temesvári román lap kritikusával vitázva — rámutat, hogy „annak a tájnak, a déli Tiszántúlnak igenis a meztelen felsőtesttel talicskázó kubikos a legjellegzetesebb embertípusa, egyben sorsának, jövőjének meghatározója is. Ennek a tájnak a fő problémája a kubikossá lett agrárproletár sorsa.” S hozzáteszi: „A kubikosmunka a paraszti munka értékelésében nem hátul, hanem legeslegelöl áll. Boldog és szerencsés az, aki olyan erős, hogy bírja a kubikolást, mert ha van munka, többet keres, mint a közönséges mezei napszámos.” Csibe Móricz Zsigmond fogadott leányának, a pesti külváros „Csibéjé”-nek ifjúkori arcát — és környezetét — idézik a lapszámban a néhány éve meghalt Kálmán Kata fotói. A folyóiratban olvasható Torday Aliz 1976-ban készült beszélgetése Hevesy Ivánné Kálmán Katával, aki elmondta, hogy 1936-ban — nem sokkal azután, hogy Móricz megismerkedett a novellákban (és az Árvácska című regényben) is „feldolgozott” proli leánnyal — „saját környezetében” fényképezte le Csibét. (A képekhez Móricz akart szöveget írni.) Kálmán Kata — aki különben férjével együtt látogatta meg „riportalanyá”-t — ragaszkodott hozzá, hogy „abban a meghatóan kezdetleges kis ruhában” fényképezze le a lányt, amiben az íróval megismerkedett. (Ez volt akkor az egyetlen ruhája.) Csibe viszont meg akarta mutatni, hogy van már neki szép, új ruhája is, így hát készültek fotók a régi ruhában is, de olyanok is, amelyek „mint komplett dámát” mutatták Csibét a kültelki ház előtt. A képes riport végül nem jelent meg — a képek csak nemrégiben kerültek elő, véletlenül — mert Móricz Zsigmond meggondolta magát. „Hogy jövök én ahhoz, hogy kiszolgáltassam ezt a szegény lányt. Az igazi arcát. Eddig mindig csak Csibe volt, s most egyszerre ...” Emberi hitel A tévé „szociográfiai” tevékenységéhez, a mai Magyarország,, vizuális felfedezésé”hez tartozik az is, hogy bemutassa politikusainkat. Ezzel foglalkozik Faragó Vilmos a Filmvilág legújabb számában. Vitray Tamás beszélgetése Havasi Ferenccel mai „karriertörténet”-et adott — „politikatörténettel a háttérben” — és ennek a tévéportrénak a sikerét nemcsak a kérdések és válaszok nyíltságában látja, hanem „a szóhasználat oldott keresetlenségében, meg a tájszólás finom ízeiben” is. De ezeken kívül még „valami bevallott szomorú fáradtság”ban is, amely „látszólag rontja az imágót, de elleplezése az emberi hitelt csorbította volna”. A szerző reméli, hogy ez a kezdemény sorozattá nő. Miként talán az is, hogy Heltai András minisztereket kér a stúdióba, családi-baráti csevegésre. Ha a sorozatból az derül ki, hogy „a miniszter is ember, ez persze roppant banalitás, ha úgy tetszik, még sértheti is beszélgetőpartnereit. De mit tegyünk, ha ez a banalitás eddig fölfedezetlen volt? Ha eddig még arról sem esett szó, hogy miként lesz valakiből miniszter, járt-e iskolába, mi volt az első munkahelye, mikor ismerkedett meg a feleségével, milyen egy szokványos munkanapja, szokott-e bevásárolni, segít-e krumplit hámozni és kikkel barátkozik?” Hogy még nagyobb legyen a popularitása (meg információs gazdagsága) az ilyen műsoroknak, Faragó szerint egyesíteni kellene az intim, ha úgy tetszik, szórakoztató jelleget és a „szakmai” vonatkozásokat is. Mindenesetre van már bizonyos „frontáttörés”, különösen azokhoz a műsorokhoz képest, ahol a politikust csak szónoklat, ünnepi beszéd, felszólalás közben mutatták és mutatják be. A. G. Múlt időben a gyárkapunál Az autókerekek csikorgása szirénaszerűen vijjogott bele az utcazajba. Kóbor kutya került a szürke Volga elé, a pilóta alig tudta félrerántani a kormányt. A hatalmas kocsi csaknem elsodorta a zöldséges előtti ládarakást, s arasznyira állt meg egy hirdetőoszlop előtt Mire azonban a vezető öklét rázva kipattant az ülésről, a kutyának se híre, se hamva nem volt. Egy fekete kendős, töpörödött öregasszony úgy bámult a feldühödött sofőrre, mint rémlátomással küszködőre szokás. Az utca azonban ügyet sem vetett rájuk. A poros, hepehupás úttesten egykedvűen húztak el az autók, a járdán száraz falevelet sodort az őszi szél. A járókelők fázósan siettek a dolgukra, mintha menekülésszerűen igyekeznének mihamarabb minél messzibbre kerülni erről az örökké füst- szagú tájékról. Mióta az eszemet tudom, alig változott itt valami: a hatalmas gyárkapu mintha maga volna a megtestesült maradandóság. Mögötte a koromfödte, vascsövek behálózta üzemek, a Martin, a Nagykalapács, a Csőgyár, az Acélhengerde, előtte a megmegszakadó üzletsor, kisközérttel, bazárral, fotózóval, fényképésszel; az üzletek között egy-egy elvadult telek, elkorhadt kerítés. Hiába bontották le az utca egyik felén a roskatag viskókat, a másik oldal makacsul őrzi a megkövesedettségeket. Sőt, mintha furcsa mód rávetítené a múlt árnyképét a szemközti füves térségre, a távolabbi gyorsbüfé és az ABC-áruház üvegcsillogású épületére is. Nem vitás, ez csupán képzelődés. A józan pillantás azt látja: a tegnap és a ma néz itt farkasszemet egymással. Ha élénkebb volna a fantáziám, bizonyára még az erdősávot is ideképzelném: a karcsú jegenyét, az ágaskodó akácot, a hajlékony nyárfát a vakolatvesztette téglafalak, düledező sufnik, rozsdás drótsövények helyébe. Éppen úgy, ahogyan azt a Magyar Kommunista Párt Csepel nagyközségi szervezetének 1947-es választási programja ígérte. Pontosan emlékszem a makettra, kamaszfejjel láttam valamelyik iskolai kiállításon, és mi tagadás, el voltam tőle ragadtatva. Milyen nagyszerű lesz, ha eltűnnek a gyárat övező kietlen utcák, a helyükön csupa zöld, itt tisztul meg a poros, kormos levegő, s a lombok között hal el a hengerek, gépek, daruk szüntelen dübörgése. Akkor persze fogalmam sem volt róla, épp emiatt az elképzelés miatt nem költenek majd egyetlen fillért sem erre a környékre. A végítélet kimondását azonban évről évre halasztgatták. Mindig másra kellett a pénz. Ácsorgók a gyárkapuval szemközt, az alaposan megkopott kisközért előtt. Az ötvenes években afféle „kiválasztott” üzlet volt. Kívül-belül csillogott, s mindig lehetett kapni benne olyasmit, ami másutt nemigen volt. Nem csoda, hogy még Erzsébetről, Kispestről is jártak ide, igaz, csak „rangrejtve”, lódenban, micisapkában, mert ha gyanússá vált valaki, könnyen ráfogták, hogy „ellenséges elem”, s a munkások elől vásárolja föl az ennivalót. Fölnézek az eresz alatti utcanévtáblára. Alig-alig olvashatók rajta a betűk: Gyepsor utca. Akár azt is kiírhatnák: Nemlétező utca. Immár egy teremtett lélek sem lakik benne. Egyik fele csupa száraz bozót, csak helyenkint látszik ki a gyár szinte végtelenbe vesző, szürke betonkerítése: középütt autók, kocsik kivájta, szeszélyesen kanyargó keréknyom, pocsolyamaradvány, hulladékhalom. A mások oldalon a házsor fölöttébb foghíjas, az ablakok zöme be van deszkázva, az ajtókra, kapukra keresztlécet szögeltek, a lépcsőket, küszöböket fölveri a §32* Vajon ki emlékszik rá: valaha fölöttébb zajos volt itt az élet. Legalábbis péntekenkint, amikor heti fizetésükkel a zsebükben léptek ki a gyárkapun az emberek. A Gyepsor utca tudniillik a „széplányoké” volt. S ők a nevezetes napon éppúgy fölsorakoztak a kapunál, mint azok a „tisztességesek”, akik nemigen bíztak benne, csakugyan egyenesen hazajön-e férjük, ellenállva minden kísértésnek. Gyanújuk egyáltalán nem volt indokolatlan. A Gyepsor utcaiak igencsak szembeszökő módon vetették latba vonzerejüket, hogy némi kitérőre csábítsák a filléres boldogság iránt hiszékenyebbeket. Ez persze egyáltalán nem ment simán. Főleg a két tábor határmezsgyéjén csattant el nem egy jókora pofon, a hangos szitkozódásokról, a dühödt köpködésekről nem is szólva. Nyomorúságos gyűlölködés volt ez, egyfajta kilátástalanság mart bele elszabadult indulattal másfajta kilátástalanságba. Mindez réges-rég a múlté. Csak a falak, fák, kövek tudnak róla. De az ő idejük lassan lejár. Előbb-utóbb mégiscsak jönnek a dömperek simára gyalulni ezt a sovány, szürkésfekete, tengernyi szenvedést megélt földet... Veszprémi Miklós Magyar Nemzet NAPLÓ Kortárs képzőművészek alkotásaiból nyílt meg kiállítás csütörtökön Budapesten, a Keleti pályaudvar csarnokában. A KSH Számítástechnikai és Ügyvitelszervező Vállalat munkatársai szokatlan feladatra vállalkoztak, amikor vándorgalériát szerveztek az ország legkülönbözőbb részein élő képző- és iparművészek munkáiból. Eddig már 16 város adott otthont a tárlatnak; a budapesti bemutatkozás egyben a kiállítás-sorozat utolsó állomása. Hatvanöt művész 92 alkotása — festmények, grafikák, kisplasztikák, kerámiák, tűzzománcok, textilek — látható a Keleti pályaudvar csarnokában néhány perc figyelmet kérve a nagy rohanásban. A kiállítás március 4-ig tart nyitva. ♦ Cakó Ferenc grafikusművész kiállítását holnap, február 25-én négy órakor nyitja meg Pogány Ö. Gábor a Ságvári kiállítóteremben (II., Szilfa u. 4.).♦ Francia szerzők művei hangzanak el Trajtler Gábor orgonaestjén a Zeneakadémia nagytermében március 1-én, csütörtökön fél nyolckor. Közreműködik Pröhle Henrik. Ajándékok erőn felül r ~ ^ ’,$• J * Kincsek újságpapírban Aligha van magyar ember, aki nem tudja, hogy legelső közgyűjteményünk, a Nemzeti Múzeum, Széchényi Ferenc párját ritkító adományának köszönheti létrejöttét. A gróf gesztusa máig ható példa. Abban, hogy az idők során szépen gyarapodott az eredeti gyűjtemény, nagy része volt mindazoknak, akik kisebb-nagyobb adományaikkal gazdagították anyagát. Az 1807-es országgyűlés múzeumalapítást szorgalmazó javaslata alapján az egész ország adakozásban tört ki. Gróf Batthyány Antal hercegprímás telket ajándékozott a nemzet javára; pénzküldemények, történelmi ereklyék, fegyverek, kéziratok, oklevelek, ásványok, könyvek és érmék érkeztek szerte az országból. Millpenge és duplatallér A lexikonok csak a legjelentősebb adományozókat jegyezték fel, ám a lista még így is tekintélyes. József nádor könyv- és kézirattárát, valamint ásványgyűjteményét, Marczibányi István udvari tanácsos XVI. és XVII. századi régészeti és iparművészeti gyűjteményét, Kiss Ferenc és Veszerle József görög és római pénzérméket tartalmazó kollekcióját, gróf Szapáry Péter, valamint a Brunszwick és Podmaniczky család ásványtárukat ajánlották fel a múzeumnak. A képtár megalapítása Pyrker János egri érseknek köszönhető. Ez tehát a távoli múlt. De vajon az elmúlt tíz esztendőben mit juttattak honfitársaink a nemzet javára? Jut-e eszébe valakinek, hogy kedves gyűjteményét, vagy féltve őrzött kincsét ajándékul ajánlja a múzeum anyagának gyarapítására? Ezekkel a kérdésekkel fordultam azokhoz, akiknek a gyűjtemények kezelésén kívül az is feladatuk, hogy elfogadják, vagy visszautasítsák a felajánlásokat. — Az ajánlkozókat két csoportba lehet sorolni — mondja dr. Gedai István, a Nemzeti Múzeum éremtárának vezetője. — Vannak, akik jó szándékkal hozzák el nekünk az otthon talált régiségeket, néha fontos történeti értékeket, a padláson lelt kötegnyi millpengőjüket, utazásukból megmaradt külföldi pénzüket, jelvényeiket. A másik csoportba tartoznak a gyűjtők, akik pontosan tudják, mit jelent számunkra az ajándék. Megesett, hogy a tulajdonos, Csillag Ferenc felszámolta a kollekcióját és nekünk ajándékozta a legértékesebb darabját: egy János Zsigmond korabeli erdélyi duplatallért. Ezen a példányon kívül csak egyetlenegyről tudunk. Százezreket kaphatott volna érte. Volt, aki felajánlotta megvételre húszezer forint értékű numizmatikai anyagát, de mert a múzeumnak nem volt rá pénze, s mert magyar érmékről volt szó, végül az egészet ingyen ideadta. — Él-e még a régi mecénási szellem? — A mai gyűjtők többsége nem a gazdagok közül kerül ki. Általában „forgatják” a gyűjteményüket, ami nem kell, azt elcserélik, s ha végül valamilyen okból felszámolják, lakássá, kocsivá vagy telekké változnak át a tárgyak. A mecénási feladatot az éremgyűjtők egyesülete vette át: az általa kibocsátott érmekből nekünk is juttat, s megvásárol számunkra egyegy becses darabot, ha nincs rá pénzünk. — Mi volt az elmúlt időszak legjelentősebb adománya? — .Egy idős házaspár kereste fel a múzeumot. Egymás után rakták az asztalra az újságpapírba csomagolt pénzérmerudakat: Napóleon-aranyakat, százkoronásokat, százfrankosokat, húszdollárosokat, összesen nyolcszázhatvan darabot, a századvég és a századelő tipikus tezaurációs eszközeit. A nagy értékű érmékért fontos hungarikákat tudunk cserélni, vagy vásárolni, ezért is számítom ezt az ajándékot a legjelentősebb adományok közé. Különös, hogy a házaspár, bár szűkös körülmények között élt, nem használta fel a vagyont érő pénzeket, inkább nekünk adta. De említhetném egy külföldön élő magyar, Soltész Katalin esetét is, aki a Nemzeti Múzeum számára amerikai arany- és ezüstérem-sorozatot vásárolt. Ingyen ideadta, de annyi pénze már nem maradt, hogy hazatelepüléséhez öröklakást vegyen magának. A főhercegnő selyemruhája Az éremtár nemcsak hazai vonatkozású darabokat gyűjt, hanem minden tájról és korból pénzt, plakettet, kitüntetést és rendjelet, sőt jelvényt is. Ez utóbbiak, bár pénzértékük csekély, elsősorban fontos kortörténeti dokumentumok. A legtöbb adományt az újkori osztály kapja. Ott gyűjtik a közelmúlt és a jelen legjellegzetesebb értékeit, a jövendő emlékeit. Bármilyen meglepő, de ha valaki egy frissen vásárolt modern ágyneműgarnitúrával állítana be dr. Dózsa Katalinhoz, a textilgyűjtemény felelőséhez, akkor szíves fogadtatásra találna. Gát Eszter, az óra- és hangszergyűjtemény őre már meggondolja, mit fogad el. Két egyforma zongorát bizony nem tud elhelyezni a szűkös raktári körülmények között, még akkor sem, ha ingyen adják. Haider Edit, a kerámia-, játék-, dohányzás- és háztartástörténeti gyűjtemény kezelője azt tartja, hogy minden ajándék hasznos lehet, hiszen a múzeum szakembereinek feladata a tárgyi kultúra megőrzése. Dr. Dózsa Katalinhoz egy nyugdíjas vasúti tisztviselőnő küldte el levelét. Úgy gondolta — írja —, hogy rokonsága számára haszontalan, ám előtte annál becsesebb vasúti egyenruháját a múzeumnak adja. A szakember örül ezeknek az egyre ritkuló ajándékoknak. Örül akkor is, ha valaki otthon összeszedett régi csipkéit, bársonyait ajánlja fel, hiszen ezek kitűnően felhasználhatók a restaurálás,hoz. Időnként kalandos utat járnak be azok a darabok, amelyek végül hozzánk kerülnek. Márk Tivadar jelmeztervező például nekünk adta Blaha Lujza vállkendőjét, amelyhez Zsindelyné Tüdős Klára révén jutott. Kanadából egy Habsburg főhercegnő fehér selyemruháját küldte el egy hölgy. Az ajándékozó egy magyarnóta-énekestől kapta, aki viszont állítólag magától Ferenc József lányától. Hogy a történet igaz-e, nem tudom. A ruha valóban az idő tájt készült, igazi luxusdarab, időközben át is alakították. Időnként hagyatékból is gyarapszik a múzeum. Dr. Márton Aurélné zenetanárnő nyolcvanegy darabból álló, a múlt század második feléből származó felvidéki poszthabán kerámiagyűjteményét örökítette a Nemzeti Múzeumra. Egy másik hagyaték révén sok védett darab: órák, ezüsttárgyak, porcelánok kerültek a közgyűjteménybe. A hat pohár — Érik-e önöket meglepetések? — Természetesen — válaszolja Gát Eszter. — Én például ajándékba kaptam a BÁV-tól egy tulajdonképpen teljesen értéktelen lyukkártyát, amit automata cimbalomhoz készítettek. Mind ez idáig egyetlen ilyen szerkezetről volt tudomásom, amelyik a készítő Schunda Vencel József villájában állt. Ám ez a villa leégett és benne pusztult a zeneautomata is. Éppen ezért egyáltalán nem biztos, hogy ez a lyukkártya ahhoz a géphez tartozott, s abban reménykedem, hogy előbb-utóbb előkerül egy szerkezet is, amin le lehet majd játszani. A másik meglepetés akkor ért, amikor a Ganz-MÁVAG soroksári öntödéjében jártam tizenöt, az ötvenes években felvett, munkára serkentő dalokat tartalmazó hanglemez dolgában. Az ilyen lemez igen ritka, a gyűjtőket alig érdekli. Az ajándék mellé — amely végül is az Országos Széchényi Könyvtár zeneműtárába került —, ideadták azt az 1930-as évekből származó harangjátékklaviatúrát, amit véletlenül láttam meg az egyik műhely sarkában. Ezt a furcsa szerkezetet, amelynek nálunk nincs hagyománya, feltehetőleg valaki saját szórakoztatására készítette itt, az egykori harangöntő műhelyben. Az ajándékozási lista egyik értékes tétele: Bolyai János exhumálási ereklyéi. Dr. Kun- Kuti Márton ajándéka. A relikviaegyüttes öt darabból áll: kis fürt haj, szemfedődarab, a szemfedőszalag, a bársony ruhadarab és a koporsófa-töredék. .Hitelességét igazoló okirat bizonyítja. „Fuváncz Irén kedves barátomnak a marosvásárhelyi ref. temetőből hoztam Bolyai Jánosnak, a híres matematikusnak 1911. júniu 7-ikén délelőtt temetése után ötvenegy évvel történt exhumálása alkalmával a sírból sajátkezűleg átvett és itt a túlsó oldalra ragasztott következő relikviákat...” Az aláíró, Jakab Ödön pecsétjével igazolta az okirat hitelét. Az utóbbi időszak egyik legemlékezetesebb ajándéka egyszerre gyarapította a hangszer- és az üveggyűjteményt. Nem kis meghatottsággal mesélik el László András nyugdíjas rendőrtiszt sorsát és nagylelkűségét. — László András egész életében zenélt, sőt zeneszerzéssel is foglalkozott — mondja Haider Edit. — Nem sokkal halála előtt keresett meg minket, hogy felajánlja kedves öreg hegedűjét, kottáit és pohárgyűjteményét. Megnéztük az értékes kollekciót, és láttuk, hogy tulajdonosa milyen rossz körülmények között él. Úgy éreztük, nem fogadhatjuk el ingyen a becses ajándékot és a hat legértékesebb poharat megvásároltuk tőle. Furcsa tudni, hogy sokszor azok adnak, akik csak erejükön felül tehetik. Hanthy Kinga 7 A tönk meg a széle címmel szatirikus produkció készült el a televízióban. A tévéjáték írója Radványi Ervin, rendezője Várkonyi Gábor. A képzeletbeli Magyarszurdok városában, de a mai valóságban játszó történet főszerepeit Szilágyi Tibor, Sinkovits Imre, Tolnay Klári, Gelley Kornél, Székhelyi József alakítja.