Magyar Nemzet, 1984. március (47. évfolyam, 51-77. szám)
1984-03-17 / 65. szám
io . Arató Károly SZERKESZTŐSÉGI KEREKASZTAL — A Jelenkor íróinak — Kimozdítani kedd estéből őket? Meg sem mozdíthatók a Napot nyelő, homályba harapó vitatkozók! ízlelik, őrlik egymás véleményét, rákortyintva vörösbor-igazságot isznak, görgő visszhangját hallani a , szapora kortyáiknak. Tátognak, cikáznak aranyhalak , ■ tehetségek fickándozva, serényen gyülekeznek, gyors farkcsapással villannak a háttér mélyvizében. Betoppannak a vitatkozók öt órára parlagon hagyott kézirat-mezőről, acélváz-kínokkal merevített kilátótornyokból, telt ház Farkasréti temetőből. Fújja vastagon mindegyik: köhögtet, szemet csíp indulata . A cigarettafüstként vágható vitákból kezet rázva menhstk föld alá, föld fölé, haza. Kartól Zsuzsa EMLÉKEK IDŐSZÁMÍTÁSOM ELŐTTRŐL Anyámból majdnem egy pár cipő maradt csak a Dunaparton. Nem volt jó cipő már, nem érte volna meg. A bizományi meg se vette volna. Egy cigánynak jó lett volna még. De nem volt cigány se. Ilyen cipő nem éri meg a lőszert, dehát az elv és hozzá a gyakorlat jól jön a szajré tegyük érdekeltté a birodalom hős harcosait. És jött a légitámadás. A hősök szétfutottak. Apám épp Újpesten, hordta a talpfát. Ilyenkor gyorsan terjednek a hírek: „Holnap visznek a birodalomba.” E birodalomból már nincsen visszatérés. Újpestről még van. Hát,szökni kell. Egy golyó eltévedt az éjszakában. Szeretném hinni, nem véletlenül. Szeretném tudni, hogy az a fiú nem gyilkosa, megmentője apámnak. Hajnalodott. Kemény katonaléptek döngtek Pesten. Kemény katonaléptek, szürke egyenruhák a szürkületben. De hiszen akkor még meg sem születtem! Vak volt a város. Becsukva a boltok. — Apám egyszer volt lőgyakorlaton, azóta se találják, hová lőtt, a céltáblának közelét se érte, valahol az erdőben veszett el, az ilyennek nem való a fegyver. Ha jobbra át volt, csak ő fordult balra. Egyszer vezényelni kellett volna. Parancs — parancs. De nem állt sorba senki. — Most gyalogolt a csíkos rabruhában cárnasoványan. S milyen alacsony! Elfért két német széles válla közt. ..És akkor bevonultam Budapestre” mesélte később, már fűtött szobában, már mosolyogva: „Ugye meg sem érted?” „De hiszen három évre rá születtem!” Maon Nemzet GÁSPÁR MARGIT Egy zajtalan bukás zajos sikere Életem párja, Szűcs László, a Nemzeti Színház egykori dramaturgja gyakran idézgette a Goethének tulajdonított mondást: „A színházban mindig minden másként történik.” — Hogy-hogy másként? — kérdezték tőle színházi berkekben kevésbé járatos ismerősei. — Sosem úgy, ahogy előre várni lehetne — válaszolta sok-sok év tapasztalatára emlékezve. Példaként legszívesebben egy különösen izgalmas élményére hivatkozott. 1944 kora tavaszán ..., no de miért mondanám el helyette? Hadd beszélje el most is ő maga a történetet. Saját szavaival, ahogy oly sokszor mesélte: — 1944 március 15-e szerdára esett. Nem volt jó színházi nap. Kevesen ültek a nézőtéren. Bérlők és diákok. Az előadást bevezető szavalat hatástalanul hangzott el. A szokványos ünnepi darab ismerős frázisai üresen kongtak. Hogy a korabeli hadijelentések szóhasználatával éljek, a hallgatóság figyelme „rugalmasan elszakadt” a színpadi történéstől. Pedig ittott egy-egy hiteles Kossuthidézet is fölfénylett. Mert hát róla szólt a dráma. Kegyelmes szerző írta, Hegedűs Lóránd expénzügyminiszter. Bizony, rossz darab volt a „Kossuth”. A végtelen unalom közepette a második felvonás néhány derűs percet is varázsolt a nézőtérre. A jelenet ideje: 1848. július 11. Tudvalevőleg ekkor történt, hogy Kossuth az országgyűléssel megszavaztatta a nemzetvédelemhez szükséges kétszázezer újonc és negyvenkétmillió forint megajánlását. Utána felindultan mondott köszönetet a halhatatlan mondattal: „Leborulok a nemzet nagysága előtt.” Az ám, csakhogy a darabban az országgyűlés a színfalak mögött zajlott le, a nézők füléhez csak néhány statiszta vivátozása hatolt el, Kossuth történelmi jelentőségű szövegéből egyetlen betű sem. Ebbe a szerző nem törődött bele. A következő megoldást eszelte ki: amint a külső éljenzés elhalkult, Kossuth a színpadra toppant és ott sietősen tudatta Széchenyivel: „Leborultam a nemzet nagysága előtt.” Ez a közlés így, a múlt időbe zökkenve olyan komikusan hatott, hogy a nézőtéren egyesek kuncogni kezdtek. Némi diszkrét pisszegés mentette meg csupán a helyzet komolyságát. Aztán csak peregtek, peregtek tovább a színészek ajkáról az elnyűtt szólamok, teljesen hatástalanul. A darab végén a Himnusz a szokásos, közhelyszerű hazafias hangulatot permetezte szét. Olyankép, mint amikor a moziban az illat- és ózonfecskendővel megjavítják a nézőtér levegőjét. „Hát ez gyenge darab!” ... hallatszott itt is, ott is. Volt, aki védte a szegény drámát: „Ahhoz képest, hogy volt pénzügyminiszter írta, egész tűrhető!” „Olyan mindegy!” — így a szeretlők — „Letudtuk az ünnepi estet!” Előadás után némán oszlott szét a gyér közönség az elsötétített utca Paksi Világában. Légi veszélyt nem jeleztek. Szerdán tehát Hegedűs Lóránd Kossuthjának előadása a zajtalan sikertelenség jegyében zajlott le. Ekként összegezte a történeteket az egyik főszereplő, Abonyi Géza. Mire Lehotay Árpád megjegyezte: „Ez semmi! De mi lesz majd vasárnap délután!” — „Akkor is megy a darab?” — „Mi az hogy! ... Népszava bérlet! Képzeljétek, hogy örülnek majd a Népszavabérlők a kegyelmes úr dolgozatának ! ... Rossz rágondolni! ...” Ámde csoda történt: vasárnap délután ugyanaz a mű soha nem képzelt sikert aratott. Pedig a nézőtéren még sokkal kevesebben gyűltek össze, mint szerdán. Inkább „Népszava”-emberek, meg fiatalok. Azonban a Nemzeti Színház dolgozói is jelen voltak. A cipészműhelyből eljött Lugosi és Almásán elvtárs, az asztalos műhelyből számosan, a szabóműhely teljes személyzete Schrenk Gusztáv vezetésével, és bizony még az Operából is bekéredzkedtek többen a Nemzetinek arra az előadására. A jegyszedők beültek a nézőtér üres helyeire. Nem Hegedűs Lóránd kedvéért. Volt valami különös a levegőben. Izgatott nézők lesték, kapkodták, izgulták, lelkesedtek a világot jelentő deszkákról elhangzó és váratlanul aktuálissá tüzesedett történelmi mondatokat. Igen, aznap csodálatosan másképp hangzottak a szerdán még kongó frázisok. „Hát engedheti a nemzet, hogy ne haladhasson a szabadság útján?” Minden mondat, minden szó után villamos áram szikrázott a zsöllyék között. „Gyomláljátok ki magatok közül az idegen isteneket!” ... Dübörgő taps..........A bécsi kormányé a hatalom... De a magyar népé az ország és a dicsőség most és mindörökké!” ... Viharos tapas! ... „Van ország, van nép!” ... Nem szűnő tombolás a parketten. ... „Nem halhat meg, él a magyar nép! Hasztalan tépnek széjjel minket, mindig jönnek mártírok és megint összeragasztanak!...” Itt már nem is fékezhető extázissá fokozódott a nézők lelkesedése. Jó volt, nagyszerű volt ez a komor mámor. Hegedűs Lóránd darabjának minden mondatára áradt a taps és elfojtott minden külső zajt. Nem hallatszott be a Nemzeti Színház fölött keringő, mélyrepüléssel le-lebukó „stukák” zúgása, sem a Népszínház utca felől fel-felhangzó, zakatolva elvonuló német harckocsik fenyegető robaja. Bent csak a Kossuth című dráma és annak visszhangja élt. Csodálatos darab volt az akkori remek színészek remek előadásában. És a nézőtéren egy darab márciusi Magyarország egymásra ismerő, eggyé váló magyar közönsége. Ki formálhatta ilyenné ezt a vasárnap délutáni „Népszava”-bérletben játszott darabot? Ki teremtette ezt a sikert? A legfélelmesebb dramaturg: a történelem. Azon a vasárnapon, március 19-én, hajnalban a néetek megszállták Magyarországot. A színházból kifelé tóduló közönség gyűlölettel nézett szembe a Nemzeti négy sarkán felállított „Tigris” tankokkal. Az óriás acélvadállatok fenyegetően meredtek az ájult városra. M HEGEDŰS GÉZA A naptár figyelmeztet: március 19. Néhány hét és hetvenkettedik születésnapom következik. Akkor — negyven évvel ezelőtt — a harminckettedik volt soron. Túl voltam olyan megpróbáltatásokon, amilyeneket az ember addig el sem tudott képzelni, illetve azt nem tudta elképzelni, hogy túlélhetőek. Hiszen egy évvel előbb már átéltem a Don-vidék mínusz 45—47 fokos hidegét, túl voltam a voronyezsi éjszaka apokalipszis-élményén, amikor a jégpokolra, a Sztálin-orgonák üvöltözése közt ránk zuhant a tűzpokol, túl voltam a visszavonulásnak nevezett tömegtántorgás szakadatlan életveszedelmén, és ekkor, március második felében flekktífusszal feküdtem egy Berezovka nevű falu hevenyészett kórházában, ahol az orvosok nem is titkolták előttünk, hogy 78 százalék a halál lehetősége. Egy magyar nemzedék veszett oda azokban a hetekben: Horthy Magyarországának II-ik hadserege. Kevesen voltunk, akik átéltük és túléltük a halál sokféle lehetőségét. — Egy régesrégi fametszet, egy középkortól örökölt haláltánc együtt ábrázolta a különböző arculatokban körülöttünk keringő-fenyegető Mors Imperatort (Vagyis Hallei Császár őfelségét), és aláírása is latinul rettentett: Plurima mortis imago (körülbelül így fordíthatnék: a halál nagyon sokféle képe). Ez a régi fametszet, a régi aláírással napról napra kísértett egy esztendővel ama március 19-edike előtt. Hogy aztán egy évvel később, 1945 márciusában újra fel-fellebbenjen elém Mauthausenben, majd Gunskirchenben, a hitleri haláltáborokban, ahová tovább sodort a történelem szűnni még mindig nem akaró hurrikánja. De akkor, 1944 márciusában itthon voltam, sőt, néhány héttel előtt még azt is reméltem, hogy túl vagyok, túl vagyunk a nehezén. Voronyezs után (és Sztálingrád után) tudtuk, hogy a szörnyeteg már haldoklik, és hinni akartuk: hamarosan vége a próbatételeknek, kezdődhet újra az élet. Valójában a mi számunkra még hátra volt a poklok poklában játszódó végjáték. — Ez kezdődött el itt Magyarországon éppen negyven évvel ezelőtt, amikor én másodmagammal a nagyon szeretett asszonnyal ültem Budapesten, a Szent István körúti Casino espressóban és a néhány héttel előbbi reménykedések után lelkünkre ült a szorongás. Akkor már, legalábbis néhány hete, bizonytalan hírek halmozták a hihetetlennek hangzó földi rémségeket. Tudtuk, hogy a náci deliriumba hajszolt Németországot, s mindama földet, amelyet fasiszta csizma tiport, égből hulló tűzáradat pusztít, városok omolnak le, falvak töröltetnek el a föld színéről, az ártatlanok tömegei együtt pusztulnak a bűnösökkel. Magyarország urai addig is odakötötték a sorsukat és a nekik kiszolgáltatott tehetetlen haza és nép sorsát a világgyújtogatókhoz, de mégis — mintha valahol túlnan tudnák, hogy nincs bűnös nép, és nincsen bűnös föld, csak bűnös ott fentülők vannak — mindaddig bennünket nem bombáztak se nyugatról se keletről a szabadítók. Kétségtelen volt azonban, hogy ha azok a világgázoló csizmák, világtipró tankok valójában ellenségüknek tekintve a kiszolgáltatott szövetségest, országfoglalóként lépik át határainkat, akkor nincs többé kímélet a mi számunkra sem, akkor a keletről—nyugatról felénk áradó felszabadítóknak előbb pusztítóknak kell lenniük, akkor ide, mihozzánk helyeződik a világháború tűzfészke és bűnöseinkkel együtt ártatlanjaink is bennégnek a világégésben. Ebben bizonyosak lehettünk azon a napon, negyven évvel ezelőtt. A nemsokára valóban bekövetkező bombázások, ütközetek, a Budapestet romhalmazzá alázó ostrom akkor kezdődött, március 19-én. Addig alig-alig, vagy nem is tudtunk a haláltáborokról, de ezidőben már titkon hallgatott távoli rádióhíradások, Ausztriából, Lengyelországból, Szlovákiából idemenekült rémüldöző rémüldözöttek hoztak bizonytalan suttognivalókat előbb csak a németországi Dachaurról, az ústár a lengyelországi Auschwitzról, az ausztriai Mauthausenről. Olykor talán már Bergen-Belsenről és Buchenwaldról is. Hallottuk és nem hittük a híreket; nem hittük, de rettegtünk. Dermedetten ültünk. Mit mondhattunk volna egymásnak? Ki mit mondhatott volna akkor bárkinek? Mintha arról a régi fametszetről maga a különböző arculatot öltő Halál Úr lépett volna az apró asztalok közé, hogy gúnyos talányként adja fel a kérdést, ki melyik arculatával találkozik hamarosan. (Plurima mortis imago!) Nekem pedig valahonnan a lélek mélyrétegeiből Vörösmarty kérdése merült fel tudatomig, és halkan, de mégis kimondott szavakkal idéztem a „Baván Kund” három sorát: Teremt-e Isten több magyart, Míg a világ, míg napja tart, Ha mi is elfogynánk? Igen, verset idéztem, mint gyakran máskor is, ha körülvettek a halál árnyai. Alighanem segített is ép lélekkel átélni az átélhetetlent, hogy a részek közepette mintegy beburkoltam magamat a költészettel, szépségek emlékeivel, filozófiák ködös elmélkedéseivel. Bibliával, Dantéval, Shakespeare-rel, Vörösmartyval, Arany Jánossal szigeteltem el (vagy vérteztem fel) benső magamat az átélt és még átélendő elviselhetetlenek, borzalmak ellen. Milyen gyakran jutott eszembe egy évvel előbb a hullákkal takart hómezőkön, majd egy évvel később Gunskirchen hullaégető máglyáinak füstjében és bűzében a shakespeare-i látomás, a Hamletból, Arany János fordításában: Most van az éjnek rémjáró szaka. Minden sírásít, s maga a pokol Dögvészt lehel ki. Akkor, ott az eszpresszóban azonban csak azt a három Vörösmarty sort mondtam. Utána hallgattunk, azután némán álltunk fel, szótlanul léptünk ki a rémítő közeljövőbe, az utcára. Odatenni szinte sodorva a háztetőket, alacsonyan szálló repülőgépek rémítették a várost. A házak közt egyszerre nyüzsögtek már az egyenruhás gyilkosok, bal karjukon a rablás és az emberölés megvallott szándékának és a hivalkodó hazaárulásnak a jelvényével, a nyilas kereszttel. Addig csak egy-egy rémképet lehett látni, de hirtelen tele volt velük a Körút. A rádiók pedig a márciusi csukott ablakokon keresztül is hangzavart üvöltöttek ki az utcákra. — Nem szóltunk. Mentünk. Nem tudtuk hová, merre, miféle eljövendők felé. Hónapokkal később, az első — még hazai — internálótáborban (Komáromban) jutott az eszembe, hogy március 19-én a Casino eszpreszszóban elfelejtettem fizetni. De kérni is elfelejtették. Utóbb Mauthausenben, majd Gunskirchenben nemegyszer gondoltam arra, hogy ha egyszer mégis hazaérkezhetem, és még van Budapest, és Budapesten a Casino eszpresszó, kifizetem a tartozásomat, így is történt. — 1945 május végén, vagy június elején, már tudomásul véve minden személyes gyászomat is, kitáruló reményeimet is, bementem az eszpresszóba, és a pénztárnál közöltem, hogy az előző év március 19-én adós maradtam a feketével. — A tulajdonosnő két kézzel fogta meg a kezemet. — Maga az egyetlen, akinek ez eszébe jutott. Pedig aznap sokan nem fizettek. De kérem, ne is adja meg, hadd hívjam meg inkább én egy duplára. Nagyon hálás voltam érte, mint azóta minden jóért, vagy kedvesért, amit az élet ad. És kavargatva a kávét, a szelíd értelem italát, mintegy ezzel zártam le mindazt, ami elmúlt. — Tudja asszonyom, nekem gyakran jutott az eszembe, hogy ha túléljük, mi mindennel tartozunk magunknak és az embereknek. Ezzel az aprósággal akartam kezdeni a törlesztést. De lám, az élet nemcsak követelésekkel, hanem kedves vendéglátással is vár. Köszönöm. Két kávé Szombat, 1984. március 17.