Magyar Nemzet, 1984. március (47. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

io . Arató Károly SZERKESZTŐSÉGI KEREKASZTAL — A Jelenkor íróinak — Kimozdítani kedd estéből őket? Meg sem mozdíthatók a Napot nyelő, homályba harapó vitatkozók! ízlelik, őrlik egymás véleményét, rákortyintva vörösbor-igazságot isznak, görgő visszhangját hallani a , szapora kortyáiknak. Tátognak, cikáznak aranyhalak , ■ tehetségek fickándozva, serényen gyülekeznek, gyors farkcsapással villannak a háttér mélyvizében. Betoppannak a vitatkozók öt órára parlagon hagyott kézirat-mezőről, acélváz-kínokkal­ merevített kilátó­­­tornyokból, telt­ ház Farkasréti temetőből. Fújja vastagon mindegyik: köhögtet, szemet csíp indulata . A cigarettafüstként vágható vitákból kezet rázva menhstk­ föld alá, föld fölé, haza. Kartól Zsuzsa EMLÉKEK IDŐSZÁMÍTÁSOM ELŐTTRŐL Anyámból majdnem egy pár cipő maradt csak a Dunaparton. Nem volt jó cipő már, nem érte volna meg. A bizományi meg se vette volna. Egy cigánynak jó lett volna még. De nem volt cigány se. Ilyen cipő nem éri meg a lőszert, dehát az elv és hozzá a gyakorlat jól jön a szajré tegyük érdekeltté a birodalom hős harcosait. És jött a légitámadás. A hősök szétfutottak. Apám épp Újpesten, hordta a talpfát. Ilyenkor gyorsan terjednek a hírek: „Holnap visznek a birodalomba.” E birodalomból már nincsen visszatérés. Újpestről még van. Hát,szökni kell. Egy golyó eltévedt az éjszakában. Szeretném hinni, nem véletlenül. Szeretném tudni, hogy az a fiú nem gyilkosa, megmentője apámnak. Hajnalodott. Kemény katonaléptek döngtek Pesten. Kemény katonaléptek, szürke egyenruhák a szürkületben. De hiszen akkor még meg sem születtem! Vak volt a város. Becsukva a boltok. — Apám egyszer volt lőgyakorlaton, azóta se találják, hová lőtt, a céltáblának közelét se érte, valahol az erdőben veszett el, az ilyennek nem való a fegyver. Ha jobbra át volt, csak ő fordult balra. Egyszer vezényelni kellett volna. Parancs — parancs. De nem állt sorba senki. — Most gyalogolt a csíkos rabruhában cárnasoványan. S milyen alacsony! Elfért két német széles válla közt. ..És akkor bevonultam Budapestre” mesélte később, már fűtött szobában, már mosolyogva: „Ugye meg sem érted?” „De hiszen három évre rá születtem!” Maon Nemzet GÁSPÁR MARGIT Egy zajtalan bu­kás zajos sikere Életem párja, Szűcs László, a Nemzeti Színház egykori dramaturgja gyakran idéz­gette a Goethének tulajdoní­tott mondást: „A színházban mindig minden másként tör­ténik.” — Hogy-hogy másként? — kérdezték tőle színházi ber­kekben kevésbé járatos isme­rősei. — Sosem úgy, ahogy előre várni lehetne — válaszolta sok-sok év tapasztalatára em­lékezve. Példaként legszíve­sebben egy különösen izgal­mas élményére hivatkozott. 1944 kora tavaszán ..., no de miért mondanám el he­lyette? Hadd beszélje el most is ő maga a történetet. Saját szavaival, ahogy oly sokszor mesélte: — 1944 március 15-e szer­dára esett. Nem volt jó szín­házi nap. Kevesen ültek a nézőtéren. Bérlők és diákok. Az előadást bevezető szava­lat hatástalanul hangzott el. A szokványos ünnepi darab ismerős frázisai üresen kong­tak. Hogy a korabeli hadi­jelentések szóhasználatával él­jek, a hallgatóság figyelme „rugalmasan elszakadt” a színpadi történéstől. Pedig itt­­ott egy-egy hiteles Kossuth­­idézet is fölfénylett. Mert hát róla szólt a dráma. Kegyel­mes szerző írta, Hegedűs Ló­­ránd expénzügyminiszter. Bizony, rossz darab volt a „Kossuth”. A végtelen unalom közepette a második felvonás néhány derűs percet is vará­zsolt a nézőtérre. A jelenet ideje: 1848. jú­lius 11. Tudvalevőleg ekkor történt, hogy Kossuth az or­szággyűléssel megszavaztatta a nemzetvédelemhez szüksé­ges kétszázezer újonc és negy­venkétmillió forint megaján­lását. Utána felindultan mon­dott köszönetet a halhatatlan mondattal: „Leborulok a nemzet nagysága előtt.” Az ám, csakhogy a darabban az országgyűlés a színfalak mö­gött zajlott le, a nézők fü­léhez csak néhány statiszta vivátozása hatolt el, Kossuth történelmi jelentőségű szöve­géből egyetlen betű sem. Eb­be a szerző nem törődött be­le. A következő megoldást eszelte ki: amint a külső él­jenzés elhalkult, Kossuth a színpadra toppant és ott sie­tősen tudatta Széchenyivel: „Leborultam a nemzet nagy­sága előtt.” Ez a közlés így, a múlt időbe zökkenve olyan komi­kusan hatott, hogy a nézőté­ren egyesek kuncogni kezd­tek. Némi diszkrét pisszegés mentette meg csupán a hely­zet komolyságát. Aztán csak peregtek, pereg­tek tovább a színészek ajká­ról az elnyűtt szólamok, tel­jesen hatástalanul. A darab végén a Himnusz a szokásos, közhelyszerű hazafias hangu­latot permetezte szét. Olyan­kép, mint amikor a moziban az illat- és ózonfecskendővel megjavítják a nézőtér leve­gőjét. „Hát ez gyenge darab!” ... hallatszott itt is, ott is. Volt, aki védte a szegény drámát: „Ahhoz képest, hogy volt pénzü­gyminiszter írta, egész tűrhető!” „Olyan mindegy!” — így a szeretlők — „Le­tudtuk az ünnepi estet!” Előadás után némán oszlott szét­ a gyér közönség az el­sötétített utca Paksi Világá­ban. Légi veszélyt nem jelez­tek. Szerdán tehát Hegedűs Ló­­ránd Kossuth­jának előadása a zajtalan sikertelenség jegyé­ben zajlott le. Ekként össze­gezte a történeteket az egyik főszereplő, Abonyi Géza. Mi­re Lehotay Árpád megjegyez­te: „Ez semmi! De mi lesz majd vasárnap délután!” — „Akkor is megy a darab?” — „Mi az hogy! ... Népsza­va bérlet! Képzeljétek, hogy örülnek majd a Népszava­­bérlők a kegyelmes úr dol­gozatának ! ... Rossz rágon­dolni! ...” Ám­de csoda történt: va­sárnap délután ugyanaz a mű soha nem képzelt sikert ara­tott. Pedig a nézőtéren még sokkal kevesebben gyűltek össze, mint szerdán. Inkább „Népszava”-emberek, meg fia­talok. Azonban a Nemzeti Színház dolgozói is jelen vol­tak. A cipészműhelyből eljött Lugosi és Almásán elvtárs, az asztalos műhelyből számosan, a szabóműhely teljes személy­zete Schrenk Gusztáv veze­tésével, és bizony még az Ope­rából is bekéredzkedtek töb­ben a Nemzetinek arra az előadására. A jegyszedők be­ültek a nézőtér üres helyei­re. Nem Hegedűs Lóránd ked­véért. Volt valami különös a levegőben. Izgatott nézők les­ték, kapkodták, izgulták, lel­kesedtek a világot jelentő deszkákról elhangzó és várat­lanul aktuálissá tüzesedett történelmi mondatokat. Igen, aznap csodálatosan másképp hangzottak a szerdán még kongó frázisok. „Hát enged­heti a nemzet, hogy ne ha­ladhasson a szabadság útján?” Minden mondat, minden szó után villamos áram szikrázott a zsöllyék között. „Gyomlál­játok ki magatok közül az idegen isteneket!” ... Dübör­gő taps..........A bécsi kormá­nyé a hatalom... De a ma­gyar népé az ország és a di­csőség most és mindörökké!” ... Viharos tapas! ... „Van ország, van nép!” ... Nem szűnő tombolás a parketten. ... „Nem halhat meg, él a magyar nép! Hasztalan tép­nek széjjel minket, mindig jönnek mártírok és megint összeragasztanak!...” Itt már nem is fékezhető extázissá fo­kozódott a nézők lelkesedé­se. Jó volt, nagyszerű volt ez a komor mámor. Hegedűs Ló­ránd darabjának minden mon­datára áradt a taps és elfoj­tott minden külső zajt. Nem hallatszott be a Nemzeti Szín­ház fölött keringő, mélyrepü­léssel le-lebukó „stukák” zú­gása, sem a Népszínház ut­ca felől fel-felhangzó, zakatol­va elvonuló német harckocsik fenyegető robaja. Bent csak a Kossuth című dráma és an­nak visszhangja élt. Csodá­latos darab volt az akkori re­mek színészek remek előadá­sában. És a nézőtéren egy da­rab márciusi Magyarország egymásra ismerő, eggyé váló magyar közönsége. Ki formálhatta ilyenné ezt a vasárnap délutáni „Népsza­­va”-bérletben játszott dara­bot? Ki teremtette ezt a si­kert? A legfélelmesebb drama­turg: a történelem. Azon a vasárnapon, március 19-én, hajnalban a né­­etek megszállták Magyarországot. A színházból kifelé tóduló közönség gyűlölettel nézett szembe a Nemzeti négy sar­kán felállított „Tigris” tan­kokkal. Az óriás acélvadállatok fe­nyegetően meredtek az ájult városra. ­­M HEGEDŰS GÉZA A naptár figyelmeztet: már­cius 19. Néhány hét és hetven­­kettedik születésnapom követ­kezik. Akkor — negyven évvel ezelőtt — a harminckettedik volt soron. Túl voltam olyan megpróbáltatásokon, amilye­neket az ember addig el sem tudott képzelni, illetve azt nem tudta elképzelni, hogy túlélhetőek. Hiszen egy évvel előbb már átéltem a Don-vi­­dék mínusz 45—47 fokos hide­gét, túl voltam a voronyezsi éjszaka apokalipszis-élmé­nyén, amikor a jégpokolra, a Sztálin-orgonák üvöltözése közt ránk zuhant a tűz­pokol, túl voltam a visszavonulásnak nevezett tömegtántorgás sza­kadatlan életveszedelmén, és ekkor, március második felé­ben flekktífusszal feküdtem egy Berezovka nevű falu he­venyészett kórházában, ahol az orvosok nem is titkolták előttünk, hogy 78 százalék a halál lehetősége. Egy magyar nemzedék veszett oda azokban a hetekben: Horthy Magyar­­országának II-ik hadserege. Kevesen voltunk, akik átéltük és túléltük a halál sokféle le­hetőségét. — Egy régesrégi fa­metszet, egy középkortól örö­költ haláltánc együtt ábrázol­ta a különböző arculatokban körülöttünk keringő-fenyegető Mors Imperatort (Vagyis Hal­lei Császár őfelségét), és alá­írása is latinul rettentett: Pl­uri­ma mortis imago (körül­belül így fordíthatnék: a ha­lál nagyon sokféle képe). Ez a régi fametszet, a régi alá­írással napról napra kísértett egy esztendővel ama március 19-edike előtt. Hogy aztán egy évvel később, 1945 márciusá­ban újra fel-fellebbenjen elém Mauthausenben, majd Guns­­kirchenben, a hitleri haláltá­borokban, ahová tovább so­dort a történelem szűnni még mindig nem akaró hurrikán­ja. De akkor, 1944 márciusában itthon voltam, sőt, néhány hét­tel előtt még azt is remél­tem, hogy túl vagyok, túl va­gyunk a nehezén. Voronyezs után (és Sztálingrád után) tud­tuk, hogy a szörnyeteg már haldoklik, és hinni akartuk: hamarosan vége a próbatéte­leknek, kezdődhet újra az élet. Valójában a mi számunkra még hátra volt a poklok pok­lában játszódó végjáték. — Ez kezdődött el itt Magyarorszá­gon éppen negyven évvel ez­előtt, amikor én másodma­­gammal a nagyon szeretett asszonnyal ültem Budapesten, a Szent István körúti Casino espressóban és a néhány hét­tel előbbi reménykedések után lelkünkre ült a szorongás. Akkor már, legalábbis né­hány hete, bizonytalan hírek halmozták a hihetetlennek hangzó földi rémségeket. Tud­tuk, hogy a náci­ deliriumba hajszolt Németországot, s mindama földet, amelyet fa­siszta csizma tiport, égből hul­ló tűzáradat pusztít, városok omolnak le, falvak töröltetnek el a föld színéről, az ártatla­nok tömegei együtt pusztulnak a bűnösökkel. Magyarország urai addig is odakötötték a sorsukat és a nekik kiszolgál­tatott tehetetlen haza és nép sorsát a világgyújtogatókhoz, de mégis — mintha valahol túlnan tudnák, hogy nincs bű­nös nép, és nincsen bűnös föld, csak bűnös ott fentülők van­nak — mindaddig bennünket nem bombáztak se nyugatról se keletről a szabadítók. Két­ségtelen volt azonban, hogy ha azok a világgázoló csizmák, világtipró tankok valójában ellenségüknek tekintve a ki­szolgáltatott szövetségest, or­szágfoglalóként lépik át hatá­rainkat, akkor nincs többé kí­mélet a mi számunkra sem, akkor a keletről—nyugatról felénk áradó felszabadítóknak előbb pusztítóknak kell len­niük, akkor ide, mihozzánk he­lyeződik a világháború tűzfész­ke és bűnöseinkkel együtt ár­tatlanjaink is bennégnek a világégésben. Ebben bizonyo­sak lehettünk azon a napon, negyven évvel ezelőtt. A nem­sokára valóban bekövetkező bombázások, ütközetek, a Bu­dapestet romhalmazzá alázó ostrom akkor kezdődött, már­cius 19-én. Addig alig-alig, vagy nem is tudtunk a haláltáborokról, de ezidőben­ már titkon hallgatott távoli rádióhíradások, Auszt­riából, Lengyelországból, Szlo­vákiából idemenekült rémül­döző rémüldözöttek hoztak bi­zonytalan suttognivalókat előbb csak a németországi Dachaurról, az ústár­ a lengyelor­szági Auschwitzról, az auszt­riai Mauthausenről. Olykor ta­lán már Bergen-Belsenről és Buchenwaldról is. Hallottuk és nem hittük a híreket; nem hittük, de rettegtünk. Dermedetten ültünk. Mit mondhattunk volna egymás­nak? Ki mit mondhatott volna akkor bárkinek? Mintha arról a régi fametszetről maga a kü­lönböző arculatot öltő Halál Úr lépett volna az apró asz­talok közé, hogy gúnyos ta­lányként adja fel a kérdést, ki melyik arculatával találkozik hamarosan. (Plurima mortis imago!) Nekem pedig valahonnan a lélek mélyrétegeiből Vörös­marty kérdése merült fel tu­datomig, és halkan, de mégis kimondott szavakkal idéztem a „Baván Kund” három sorát: Teremt-e Isten több magyart, Míg a világ, míg napja tart, Ha mi is elfogynánk? Igen, verset idéztem, mint gyakran máskor is, ha körül­vettek a halál árnyai. Aligha­nem segített is ép lélekkel át­élni az átélhetetlent, hogy a részek közepette mintegy be­burkoltam magamat a költé­szettel, szépségek emlékeivel, filozófiák ködös elmélkedései­vel. Bibliával, Dantéval, Shakespeare-rel, Vörösmarty­­val, Arany Jánossal szigetel­tem el (vagy vérteztem fel) benső magamat az átélt és még átélendő elviselhetetle­nek, borzalmak ellen. Milyen gyakran jutott eszembe egy év­vel előbb a hullákkal takart hómezőkön, majd egy évvel később Gunskirchen hulla­égető máglyáinak füstjében és bűzében a shakespeare-i láto­más, a Hamletból, Arany Já­nos fordításában: Most van az éjnek rémjáró szaka. Minden sír­ásít, s maga a pokol Dögvészt lehel ki. Akkor, ott az eszpresszóban azonban csak azt a három Vörösmarty sort mondtam. Utána hallgattunk, azután né­mán álltunk fel, szótlanul lép­tünk ki a rémítő közeljövőbe, az utcára. Odatenni szinte sodorva a háztetőket, alacso­nyan szálló repülőgépek rémí­tették a várost. A házak közt egyszerre nyüzsögtek már az egyenruhás gyilkosok, bal kar­jukon a rablás és az ember­ölés megvallott szándékának és a hivalkodó hazaárulásnak a jelvényével, a nyilas ke­reszttel. Addig csak egy-egy rémképet lehett látni, de hir­telen tele volt velük a Körút. A rádiók pedig a márciusi csukott ablakokon keresztül is hangzavart üvöltöttek ki az utcákra. — Nem szóltunk. Mentünk. Nem tudtuk hová, merre, miféle eljövendők felé. Hónapokkal később, az első — még hazai — internálótá­borban (Komáromban) jutott az eszembe, hogy március 19-én a Casino eszpresz­­szóban elfelejtettem fizetni. De kérni is elfelejtették. Utóbb Mauthausenben, majd Guns­­kirchenben nemegyszer gon­doltam arra, hogy ha egyszer mégis hazaérkezhetem, és még van Budapest, és Budapesten a Casino eszpresszó, kifizetem a tartozásomat, így is történt. — 1945 május végén, vagy június elején, már tudomásul véve minden sze­mélyes gyászomat is, kitáruló reményeimet is, bementem az eszpresszóba, és a pénztárnál közöltem, hogy az előző év március 19-én adós ma­radtam a feketével. — A tu­­lajdonosnő két kézzel fogta meg a kezemet. — Maga az egyetlen, akinek ez eszébe jutott. Pedig aznap sokan nem fizettek. De kérem, ne is adja meg, hadd hívjam meg inkább én egy duplára. Nagyon hálás voltam érte, mint azóta minden jóért, vagy kedvesért, amit az élet ad. És kavargatva a kávét, a szelíd értelem italát, mintegy ezzel zártam le mindazt, ami el­múlt. — Tudja asszonyom, nekem gyakran jutott az eszembe, hogy ha túléljük, mi mindennel tartozunk magunknak és az embereknek. Ezzel az apróság­gal akartam kezdeni a törlesz­tést. De lám, az élet nemcsak követelésekkel, hanem kedves vendéglátással is vár. Köszö­nöm. Két kávé Szombat, 1984. március 17.

Next