Magyar Nemzet, 1984. június (47. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-30 / 152. szám

10 TÁBOR ZOLTÁN — Azért csak-csak elhullajtja méregfogait a tél — szólalt meg váratlanul a viharkabátos férfi, pedig oldalt se nézett, ahol a busz ablakán túl jégcsapok hevertek az ereszek alatt, néhány didergő árnyék a langyos tavaszi szélben. — Nem is bánnám — válaszoltam vidáman. — Nem vagyok olyan bátor, mint a gyerekek, ők nem félnek a hótól és a fagytól. A viharkabátos most rám nézett a válla felett, és mosolygott. — De hiszen maga is gyerek még. Én is elmosolyodtam. — Azért már megtanultam reszketni a téltől — mondtam, és egy pillanatra felvillant előttem egy folyosó, ahol csak állok, és kétségbeesetten figyelem a kattogó gázórát. — Kutyafüle volt ez, nem tél — bólogatott a viharkabátos. — Régen. Régen igazi, csikorgó telek jártak. Nem úgy, mint manapság. Néztem a kifakult viharkabátját, és azon tűnődtem, hogy vajon melyikük az öregebb. A kabát kemény volt, akár a páncél, és gombjai kopottak, mint a régi pénzek. — Ha leesett az igazi hó — folytatta az öreg —, akkor bizony hetekig se ki, se be. És ha elolvadt, akkor meg a tengelyig érő sár marasztotta a házban az embert. Bizony, akkoriban még nem szolgált betonút a falunak. Az öreg nem nézett sehová. Csak ült mellettem méltóságteljesen, és emlékezett. — Emlékszem, egyszer a Balog Jóska nekivágott az erdőnek. Az utat méter magasan befúrta a hó, de a Balog azt mondta, hogy neki dolga van a szomszéd faluban. No, az a szomszéd falu nem volt egy köpésre, elhiheti. De a Balog fogott egy flaska kisüstit a hunAu' ellen, meg egy fejszét a ^^Rasok ellen, és elindult a viharban. Azt hittük, sose ltjuk elevenen. De a Balog mmény gyerek volt. Két nap se telt belé, és már odahaza is volt. Őt is hasonló fából faraghatták, gondoltam. Rápillantottam az öreg arcára, amely a napszítta kalap és a szélverte kabát között, megdöbbentően fiatal volt. A profi kőkemény, de az öreg arcából az idő még egyetlen ráncot sem tudott kicsikarni. — Alaposan elfáradtam — kezdte újra az öreg. Nem látszott rajta. — Az egész kanálist végigkotorni mindkét oldalon, a szutykot felhúzni a partra, ott szétteregetni . . . nem tréfadolog. Elfáradtam. — Honnan jött? — kérdeztem, csak hogy mutassam rokonszenvemet. Hisz nem volt fontos a honnan vagy ahová. Olyan embernek látszott, akinek soha meg nem kérdőjelezett, jól kitaposott helye várt a világban. — Vasból. — Ejha! — mondtam, mert Vas megye ugyancsak messze volt. — Ott születtem, ott is fogok meghalni. Most Pécsre utazok, egy kiállításra. Megint csodálkoznom kellett Ehhez a férfihoz nem illett a múzeumok világa. — Miféle kiállításra? — kíváncsiskodtam. — Magam is múzeumi ember vagyok, azért kérdem. — Hát az én kiállításomra. Én ugyanis festő vagyok. Képeket festek. Az öreg viharkabátos eddig halkan beszélt, de most megemelte a hangját. A buszban ülők közül többen felénk fordultak. Amint meglepetten rábámultam útitársamra, akkor vettem észre, hogy az öregember a viharkabát alatt fehér inget és sötét nyakkendőt- istonyt visel. — Vászonra? — kérdeztem meglehetősen ostobán. — Arra. — Olajjal? — Olajjal. A kezét néztem, az inas, eres, sebhelyes, repedezett kezét. Abban a kanálisban ma biztosan kristálytisztán folyhat a víz. — Persze kölyökkoromban még mások voltak a lehetőségek. Festettünk mi deszkára, kőre, nyírfakéregre, néha még papírra is. Festéket magunk kevertünk, főztünk, sajtoltunk gyümölcsökből meg növényekből. Az ecsetünket is csak mi mondtuk annak. Hát innen emelkedtem én művésszé. Nem fogta halkabbra szavait. Lassan az emelkedőket kezdtem várni, amikor a busz felbúgó motorja kissé elnyomhatja útitársam hirtelen jött hangosságát. — Mutatom én a dokumentumokat! Magát biztosan érdekli, ha egyszer múzeumi ember. Kinyitotta kopott kis bőrtáskáját, és válogatni kezdett benne. A táska pontosan olyan volt, mint az ingázók mindenes táskája: spárga vállra akasztóval, sokszorosan áttekert fogantyúval. — Hát ez volnék én. A név biztosan ismerős, igaz-e? Kiállítási katalógusokat tartott a kezében. Neve valóban ismerősen hangzott, de ez lehetett véletlen összecsengés is. „Naiv festők tárlata”, ismétlődött szinte mindegyiken a nagybetűs felirat ilyen vagy olyan formában. Némelyik katalógust ugyancsak sokat forgatták, szinte saláta volt. — Ugye, nem hitte volna rólam? — kérdezte büszkén. — Itt vagyok, ni. Meg itt — mutatta a közös kiállítások katalógusain a nevét. Néhány önálló kiállítást mutatott be. Ezek közül egyet elvettem, és néztem a reprodukciókat. — Nagyszerűek ezek az arcok — mondtam, mert a portrék valóban lenyűgöztek. Határozott, kemény foltokból építette fel alkotásait. Valahogy egyértelmű jellemvonásokat sugárzott valamennyi portré. Először nem tudtam, mitől támadt az a benyomásom, hogy a modellek valószínűtlenül őszinték akár jó, akár rossz mivoltukban. Azután rájöttem. Mind szembe fordultak, szembe néztek. Naiv festők világa, gondoltam. Ez az ember igazán kitűnő képviselőjük. — Nagyszerű itt valamennyi — mondta a viharkabátos, és én hirtelen arra is rájöttem, hogy mindez külsőség. Belép a terembe, komótosan leveti viharkabátját, zsíros kalapját, és szól néhány szót a megnyitón. Talán most is éppen arra gyakorol. — Ez itt mind a múlt valósága. Egy-egy szilánk a megszépült emlékezés örökre öszszetört tükréből. Én végigjártam az élet árnyékos oldalát, hogy megmutathassam a napos oldalon járóknak, mi is tudunk örülni és nevetni. Mi, akik mélyről, messziről, régből jöttünk. Nem számít, gondoltam, hiszen a képei jók. Az a hibás, aki a szájba adta ezeket a szavakat. Néztem a képeket. Most már a szöveget is. A dátumokat. — Portrét már nem fest mostanában? — kérdeztem. — Az emberek falun is megváltoztak. Ha most ültetném le őket a vásznam elé, már egy másik világot kellene kifejeznem. Nem az én dolgom. Az emberek már beálltak a taposómalomba, sok-sok kis taposómalomba, a pénz káinbélyege van a homlokukon, és nincs idejük egymásra. Ezt most azt akarom kiadni magamból, ami , felgyülemlett bennem eddigi életem során. Ez, tűnődtem, ez lenne a legfontosabb kifejeznivalója, miközben néztem az utolsó négy évben festetteket. Tájak és épületek, munka a földeken, ünnep az utcán. Semmi és senki. A vonalak egyre elmosódottabbak, a színek egyre rikítóbbak, a formák egyre „naivabbak”. Ennek az embernek portrékat kellene festeni. Közel menni, és nem távolról figyelni. — Ha múzeumban dolgozik, magának is kötelessége gondoskodni az utókor kultúrájáról. Az én képeim mind zsűrizett darabok. Nem holmi pingálmányok. Egytől egyig zsűrizett darabok. Már sok múzeum vásárolt tőlem. Talán mégsem olyan tisztavizű az a csatorna, villant át az agyamon. — Portréja van még eladó? — tudakoltam, bár sejtettem, hogy még akkor sem állna módunkban venni, ha lenne. — Például ez. A viharkabátos szemüveget tett fel, amíg megnézte a szóban forgó képet. — No fene, hiszen ez volt Balog Jóska. Akiről meséltem. De hát ezekből ne válasszon. Ezeknek már mind van gazdája. És minek kellene maguknak éppen portré? Most új korszakom van. Az eltűnőben levő falusi életet, a közösséget, az összetartozást ábrázolom. Erre lesz szüksége az utókornak. A busz valósággal zengett. — Volt? Balog Jóska, aki átkelt a hegyeken, már meghalt? — Dehogy halt! Őt majd úgy kell agyonütni, mert a kaszás magától el nem viszi. — Őt — javasoltam —, őt kellene újra leültetni maga elé. Azt a képet még én magam is megvenném. Az öreg a fejét rázta. — Nem festek megrendelésre. Ez ihlet dolga. Már túlnőttem azon, hogy csupán egyetlen emberi sorsot tűzzek az ecsetem hegyére. Persze, gondoltam, Balog Jóska, aki átkelt a hegyeken, már nem lenne hajlandó leülni vele szemben. Sem ő, sem a többiek. — A mi múzeumunk kicsi — mondtam halkan. — Kicsi és szegény. Különösen a képzőművészeti gyűjteménye. Inkább ajándékokból gyarapszik. A viharkabátos becsukta táskáját. Most rám nézett, szeme kékesfeketén, fagyosan fénylett. — Pedig jobban tennék, ha komoly dolgokba fektetnék a pénzüket — mondta. — Az én képeim mind zsűrizett darabok. Egytől egyig azok. Az arcok elfordulnak NYERGES ANDRÁS Mi lenne, ha...Mi lenne, ragadott magával engem is az általános felbuzdulás, ha városaink patináját gyarapítva, nem érnénk be elvont és ködös lelkendezésekkel, hanem kidolgoznánk végre a hagyományőrzés egzakt mértékegységét. Elismerem, hogy kezdetben az is nagy vívmánynak számított, ha elismertettük a közömbösökkel, hogy „minden szép, ami régi”! Csakhogy ennél már tovább kellene lépnünk, mégpedig a „minél régibb, annál szebb” irányába. Ezt a lépést azonban nem tehetjük meg, ha kinek-kinek szubjektív megítélésére bízzuk, mit tart elég réginek, tehát elég szépnek. Itt vagyok például jómagam. Eszem ágában sincs kétségbe vonni azok érdemeit, akik az apró lépések taktikáját követve, szeretnék városainkat visszavezetni a szecesszió korának stílusába. Ha csak azt nézzük, hogy a szecesszió a jelen állapotnál körülbelül nyolcvan évvel régebbi viszonyokat tükröz, ezt a szerény törekvést is üdvözölnünk kell. Természetes, hogy a modern közvilágítás helyett sokkal kívánatosabb, ha utcáinkon gázlámpák pislákolnak. Az is magától értetődik, hogy undorodva fordulunk el a mai konténerformájú telefonfülkéktől és sóvárogva emlékszünk a régi, keskeny, levegőtlen, amellett könnyen rongálható sárga-zöld fülkékre, hiszen velük a telefonrongálás nosztalgikus élménye, a táncuszlopás romantikája is visszatérne rohanó tempójú, sivár életünkbe. Azon serrt igen lehet vitatkozni, hogy a mostani, föld alá süllyesztett, higiénikus, mosdókkal és automatákkal felszerelt, szagtalan illemhelyek meg sem közelítik az emlékeinkben élő cirádás díszítésű, messziről bűzlő, szűk, sötét zöldházikókat! Vagy ki merné vitatni, hogy a régi épületek lőrésszerű, apró, fényt és levegőt alig beeresztő ablaknyílásai hangulatosabbak, szebbek voltak, mint a mai, uniformizált panelházak embertelenül tágas, széles, egész falnyi ablakai. Kell-e bizonygatnom, hogy ezek a hatalmas, rideg üvegfelületek szinte jelképpé sűrítve fejezik ki, micsoda fránya elidegenedés Zajlik az undok, modern lakódobozokban? Hogy a hivalkodóan sok fény külsődleges dolgokra ösztönöz, például arra, hogy nézzünk és lássunk kifelé, míg a patinás homály arra buzdított, hogy figyeljünk befelé és lefelé, például köldökünk tájára. Talán elhiszik nekem most már, hogy tisztelem a szeceszsziós stílus mindenekfelettvalóságának híveit, méltányolom úttörő tevékenységüket, hiszen a kedvükért hajlandó vagyok kijelenteni: minden, ami régebben, például 1904- ben épült, eleve szebb, értékesebb, mint bármi, ami manapság bújik elő a földből. Csakhogy az is meggyőződésem, ha megállunk a szecessziónál, még nem tettünk semmit! Bennem, mint láthatták, igazán megvan a tolerancia a 30 évvel ezelőtti ízlés iránt, ennek fejében viszont elvárom, hogy hívei legalább ennyire megtűrjék a porortdon az én ízlésemet. Nekem ugyanis a román -kori stílus tetszik, az pedig nem 80, hanem 800 évvel ezelőtt volt divatban Magyarországon. Ezzel egyébként el is árultam, hogyan képzelem a hagyományőrzés egzakt mérését. Nevezzük ki alapegységnek az 1 PATINÁT. Ha iménti példámmal élhetek, 1 PATI 80 ÉV. Ekként számolva derül ki, hogy amikor én a szecesszió helyett a román kori stílushoz való viszszatérést igénylem, nem önkényesen megállapított, megfoghatatlanul szubjektív mérce alapján szólok, hanem egzakt mennyiségekre hivatkozom. Végezzünk el egy rövid számítást. Ha 1 PAT , 80 ÉV, feltétlenül ennek tízszerese, vagyis 10 PAT! A végeredményt tehát így összegezhetjük: célunk nem lehet más, mint városainkat visszavarázsolni olyanokká, amilyenek 10 PAT-tal ezelőtt, vagyis a tatárjárás idején voltak. Gondoljuk csak el, micsoda távlatok nyílnának ezzel a mostanáig szűk pórázra fogott nosztalgia előtt! Akkoriban például még semmi sem zavarta Pestről nézvést a budai panorámát, Budáról nézve pedig a pestit. Visszatetszően egyforma lakónegyedek sem éktelenkedtek mindenfelé, hanem gyönyörű, változatos pusztaság terült el, amerre csak a szem ellátott. Ahol ma az egyhangú, szürke Kiskörút húzódik, ott tetszetős árkon, palánkon legeltethette szemét a korabeli járókelő. Nem foglaltak el parkolás céljára minden közteret és járdát az autók, hanem ki-ki a saját házában rendezett be lóparkolót! De ennél is lényegesebb, hogy amennyiben visszatérnénk az akkori állapotokhoz, egy csapásra megoldódnék a városi környezetszennyeződés gondja is. Hírét se hallanánk mérges kipufogógáznak, ehelyett román kori stílusú lótrágyakupacok fölött keringenének az ősi, tatárjárás korabeli legyek. Milyen más élmény volna, hogy az utcán palmettás díszítőelemek potyognak a fejünkre, nem pedig modern házak vakolatdarabkái! A vásárlás sem járna bosszúsággal, amikor silány, mai szabványok szerint készült portálok mögött vár reánk az áru, ehelyett olyan piacra járhatnánk, ahol még a húsnak is patinája van,kékes-zöldes és a baktériumokból is árad az ódonság levegője. Nem bosszankodnánk azon, hogy a felvonók rácsozata milyen fantáziátlan, hiszen elpuhulva sem volnánk annyira, hogy liften akarjunk felmenni a földszintes épületek legfelső szintjére. Ezért mondom, hogy ne habozzunk, ne araszolgatva lépjünk előbbre, vagyis hátrább az időben, hanem a közbülső stílusokat kihagyva alakítsuk városainkat rögtön olyanokká, amilyenek a tizenharmadik század elején lehettek. Alapítsunk „Ős-Pest” és „Ős-Buda” egyesületeket, amelyek nemcsak az ostornyeles lámpák, de a még mindig túl sok fényt árasztó gázlámpák ellen is tiltakoznának. Később megvitatandó kérdés, hozzájáruljunk-e városaink fáklyákkal történő kivilágításához, vagy legyünk ebben is következetesek: legfeljebb abba egyezzünk bele, hogy az illetékesek őrtüzeket gyújtsanak az utcasarkokon. Ez utóbbiak pisla fényénél aztán nem a mostani, sivár, uniformizált betűkkel készült, hanem olvashatatlan rovásírást tartalmazó utcatáblákról próbálnánk kisilabizálni, hányadik kerület, melyik utcájában tapogatódtunk vaksin, nem is gyanítva, hová jutottunk. Szombat, 1984 június 30. MOLDOVA GYÖRGY Falakon belü l m int már hosszabb ideje Itt számítani lehetett rá, egy miniszteri rendelet feloszlatta a „Keksz és Söralátét Műveket”, mely valaha országos hírnévnek örvendett, de az utóbbi években termékeivel megbocsáthatatlan módon elmaradt a világszínvonaltól. Az üzemépületet több vállalatnak is felajánlották, de nem találtak rá megfelelő vevőt így a bontás sorsára jutott. A munkások alig döntötték le a régi téglakerítés első szakaszát, mikor a megnyíló résen egy hatvan körüli férfi próbált távozni két kiskorú gyerekkel. A férfi feltűnést keltett különös ruházatával: tetőtől-talpig kekszreklámba volt öltözve, cipője talpát pedig söralátétekkel foltozták ki. A felügyelet természetesen feltartóztatta és kérdőre vonta, a férfi eleinte megpróbált megébeszélni, de a keresztkérdések súlya alatt megtört és részletes beismerő vallomást tett. — Tizenhat évvel ezelőtt, egy szép november végi napon saját készítésű kolbászt hoztam el egy maszek füstölőtől, olyan jól sikerült, hogy gondoltam, viszek belőle egy szálat a sógoromnak is. Először a lakásán kerestem, de mondták, hogy bent tartózkodik munkahelyén a „Keksz és Söralátét Művekben”. Ide is utána mentem, a portán kértem egy belépőt, amit annak rendje és módja szerint megkaptam. A műhelyben sem találtam meg, a sógorom az előző napon felmondott, mert elviselhetetlennek találta az egyhangú munkát és környezetet, átlépett az utca túloldalán levő „Söralátét és Keksz Művekbe” — ez a hazárd döntés egyébként jól jellemezte sógorom kalandvágyó természetét. Tudomásul vettem a helyzetet és kifelé indultam, a portásfülke előtt a zsebembe nyúltam a belépőcéduláért, de nem találtam és hiába kutattam végig minden holmimat, sehonnan sem került elő — a portás résztvevő tekintettel figyelte kétségbeesett próbálkozásaimat. Megkértem, hogy engedjen ki cédula nélkül, felajánlottam, hogy megtérítem az elveszett belépő árát, de a portás a fejét rázta: — Én emberileg megértem magát, de ne kívánjon tőlem olyat, ami az állásomba kerülhet. Magának bizalmasan elárulom, hogy mi álcázott hadiüzem vagyunk, mi gyártjuk a harci söralátéteket az egész Varsói Szerződés számára, rendkívül súlyos következményekkel járhat, ha kiderül, hogy én egy illetéktelent engedtem ki az üzem területéről, aki esetleg fontos gyártási titkokat vitt magával. — De hát valahogy beléptem. — De nem biztos, hogy a portán, azt csak a belépőcédula igazolja hitelt érdemlően. Én tisztelem-becsülöm magját, de attól maga meg lehet ellenséges békaember vagy sárkányrepülő. | — Akkor itt kell maradnom bent az üzemben? I — Igen. \ — De mit csináljak itt? j — Csak egy tanácsot adhatok: próbáljon meg beilleszkedni a kollektívába. Elkeseredésemben leültem az udvaron egy napos padra és megkóstoltam a sógoromnak hozott kolbászt, mivel, mint már említettem, jó fűszeresre sikerült, kenyér nélkül nehezen lehetett enni, így bementem egy raktárba, és a tárolóból óvatosan megpróbáltam kilopni néhány kekszet, de azonnal rámszóltak: — Ne vegyél belőle! A hatos gondolában köménymagosat is találsz. Akkor merült fel bennem a reménység, hogy talán mégis meg tudok élni majd a gyár falain belül, csak jól körül kell néznem. Az első éjszakát egy nagyobb sütőformában töltöttem el, melyet csak egyszer használtak: Enver Hodzsa születésnapjára sütöttek benne egy öszvéralakú kekszet, másnap meghallottam, hogy az éjszakás ápolónő felmondott, a helyére nem találtak senkit, így aztán beköltöztem a szobájába. Az étkezést viszonylag könnyen megoldottam, az üzemi ebédlőben ugyanis az volt a szokás, hogy a dolgozók elsején leadták az egész hónapra szóló jegyet, és többé senki sem kérte, így másodikétól kezdve nyugodtan beülhettem mind a három műszakkal, csak az tűnt szokatlannak, hogy minden nap háromszor ugyanazt a menüt kellett végigennem. Lassan kialakultak a kapcsolataim az üzemen belül. Szétosztogattam a sógoromnak hozott kolbász maradékát, cserébe fusiztak nekem különféle használati tárgyakat, lassan foszladozó fehérneműmet a gyár reprezentációs reklámtrikóiból és a sportkör futballszereléséből pótolták. Igyekeztem hasznosítani magam, hogy az üzem kulturális statisztikáját javítsam, jelentkeztem minden meghirdetett tanfolyamra, elolvastam a baráti országok életével foglalkozó színes folyóiratokat és tartalmukról rövid összefoglalót készítettem vetélkedőkön induló szocialista brigádok számára. Egyik éjszaka váratlanul benyitottak a szobámba, kiderült, hogy mégis csak sikerült betölteni az éjszakás ápolónő státusát, egy elvált aszszony jelentkezett. Összeismerkedtünk és hamarosan bensőséges viszony alakult ki közöttünk, élettársam főleg hűséges természetemet becsülte, bizton számíthatott rá, hogy mindig otthon talál. Később gyerekeink is születtek, akiket tisztességben és békén neveltünk. A nagyobbik fiam néha panaszkodott, hogy óvodás társai a Balatonra járnak, vagy a hegyekbe síelni, mi pedig csak az üzemi önkéntes tűzoltók rohampályájára kirándultunk egyszer. A térdemre vontam és megsimogattam buksi fejét. — Gyerekem, nekunt akkor is ez a hazánk! Később tanulmányi ösztöndíjat is kaptak az üzemtől, minden a legnagyobb rendben ment volna, ha a „Keksz és Söralátét Művek” gyártmányai nem maradtak volna le megbocsáthatatlan módon s világszínvonaltól....—tffevyyí'a, \ ■ /r + 4ft :.v/v--