Magyar Nemzet, 1984. szeptember (47. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-27 / 227. szám
fi Washingtoni tudósítónktól Évadnyitás: csodagyerekek és gyerekes csodák A film véget ért, de a közönség ülve maradt. A vásznon perceken át „mentek” a nevek, a rengeteg közreműködő, még a prágai forgatás sofőrjei sem maradtak ki, ám a nézőtérről csak lábujjhegyen mert kiosonni néhány hazasiető. Néztük a listát és hallgattuk a zenét, Mozartot, akinek tetemét az utolsó filmkockákon a jeltelen gödörbe hajították és mésszel szórták meg a sietős sírásóit. Meghosszabbított élvezet volt ez és jelképes tiszteletadás drámának és dallamnak. Átütő erejű jelenetekben láttuk meghalni Mozartot, s most mintegy nyugtáztuk halhatatlanságát. A filmet — bármily oktalanság is ilyesmi a moziban — önkéntelen taps zárta, a folytatódó zenét elmélyült hallgatás. Milos Forman az Amadeus-szal páratlan, „zenés filmet” csinált. Kétségkívül kiemelkedő művel kezdődött az amerikai őszi szezon. Peter Shaffer nálunk is játszott darabjaiból készült Furpián Amadeus a, de inkább azt kellene írnom: a szerző és műve felhasználásával. Shaffer most harmadszor írta át munkáját, a londoni bemutató után módosította ezt a Broadway-re, s újfent a forgatókönyv számára. A színházban az Amadém a zsenire fenekedő középszerűség darabja. A színpadon Salieri a főhős, Mozart jóformán mellékszereplő. A vásznon Formán fordított: Salieri lett epizodista s amolyan rezonőr inkább, mint irigykedő gonosz. Itt nem egy különcködő fickót látunk, akiről illik tudni, hogy lángelme, hanem egy igazi zsenit, aki szertelen és önpusztító életet él. Formán szándékosan keresett egy teljesen ismeretlen színészt, Tom Hulce-t, hogy megalkossa nekünk azt a Mozartot, aki ezután élnifog bennlünk. Tizennyolcadik századi púnk ez az Amadeus, aki dönti magába a vörösbort és megszállottan írja kottáit. Ez a Huber Mozart előttünk alakul át azzá, aki valóban létezett. Murray Abraham játssza Salierit, aki a végén gúnyos kacajjal menti fel a világ öszszes középszerűit: színésznek és rendezőnek sikerült megalkotnia azt a kontrasztot, amely Mozart-képünkhöz elválaszthatatlanul szükséges. Halálos ágyán Mozart ennek a nagyszerűen alakított Salierinek diktálja Rekviemje hangjegyeit. Az olasz sóvár örömmel ráérez a zenefoszlányokra, ám követni képtelen, alkotótársnak lenni hasztalan próbál, s végül észrevétlenül a zseni íródeákjává válik. Ezt a különbséget érzékeltetni, s nemcsak deklarálni — ez az Amadeus diadala. A film vágásai, sodrása, az operák beépítése, a korhű arcok sokasága, a pazar kiállítás, a hajdani Bécset megelevenítő prágai háttér — közben Mozart tökéletes „filmzenéje” — érthetővé teszi, hogy a közönség egyszerűen nem tudott felállni. . Jól indult tehát a filmévad, hiszen az Amadeus mellett már bemutatták egy másik sikerdarab, a Pulitzer-díjas Egy katona története moziváltozatát, amelynek forgatókönyvét szintén a szerző, Charles Fuller írta, s ez is hatásos adaptáció (dráma a második világháború után az amerikai délen megölt néger harcosról). S Hollywood a „végére” vagyis karácsonyra tartogatja monstre műveit. A Homokdűne egyszerre négy bolygón játszódik majd, s ennyi forgatási sztorit csak az Apokalipszis, most bemutatása előtt lehetett olvasni, hallani. Francis Ford Coppola — megint költekezési rekordot állítva — a híres harlemi The Cotton Club-ot készül megeleveníteni a hasonló című filmtablójában, vagyis a húszas éveket, a dzsesszkorszakot, no meg az ő elmaradhatatlan gengsztereit. S ha Coppolánál újfent a fel- és az alvilág randevúzik, a többi hollywoodi divat sem múlt el a tavalyi szezonnal, a Kramer kontra Kramer-irányzat friss változataiban hol egy gyermek „válik el”, szabályos perrel, vagyis humorba pácolt melodrámával a szüleitől (Kibékíthetetlen ellentétek címmel), hol meg két kölyök menti meg egyedül élő anyját egy veszélyes kapcsolattól (Elsőszülött). A Földönkívüli ezúttal a minap elhunyt férj alakjában lép elénk és özvegye elé (Csillagember), a 2010 viszont a híres Kubrick-film, a 2001 utóda óhajt lenni, vagy inkább — azonos főszereplővel, Keir Dullea-val — a folytatása, hiszen ugyanaz a forgatókönyvíró, Arthur Clarke. Viszont ezt Peter Hyams rendezi. Miután Jane Fonda a tavalyi évadban a Babakészítővel tévésikert csinált a nehézsoráú asszony figurájából, várható volt a hasonmások megjelenése. E „Fonda-epigonok” sorra farmokon élnek, s mindegyikőjük családját összetartja egy erős akaratú nő, a Vidék címűben Jessica Kangé (ez a mű nyitja meg szeptember 28-án a New York-i filmfesztivált), A szív rejtelmeiben Sally Field, míg a Folyóban Sissy Spacek a sztár. Az amerikai évad eseményének számít Mastroianni IV. Henrikje a Firandellodarab filmváltozatában, s Francesco Rosi Carmenje, a nagyszerű tenor Placido Domingo-val Don Jose szerepében. A múlt századi Carmenbukásra gondolva, szórakoztató látni az egymást követő Carmen-rendezéseket (így nemrég Peter Brook vitatott színpadra állítása osztotta meg New Yorkot). Másfelől érdeklődés várja régi sikerek (Híd a Kwai folyó fölött, Arábiai hawrence, Doktor Zsivágó) rendezőjének, Dávid Leon-nek jó évtized utáni újra jelentkezését, ezúttal az Indiai átjáró filmrevitelével. A színházi szezon központja változatlanul a Broadway és ami tőle „off” van, ám a színházi élet fő eseményére ezúttal Washingtonban került sor: a „harvardi csodagyereknek” a 26 éves Peter Saliamnak adták a megbízatást, vesse meg az alapjait egy amerikai nemzeti társulatnak. Az Egyesült Államokban ugyanis ennek nem csupán az épülete hiányzik, hanem — ha úgy tetszik— a hagyománya. Sellars a fővárosi Kennedy Center Eisenhower színházának és kapcsolódó „terasz” színpadának, illetve stúdiójának lett menedzsere és művészeti vezetője. Feladata jövő tavasztól létrehozni azt, ami majd nemzeti teátrum lesz, társulatot verbuválni tehát, és egyaránt színpadot nyújtani klasszikus — amerikai és külföldi — daraboknak, valamint „támogatni az új amerikai drámát”. Sellars rendezői ötletei (például Minneapolisban Gorkij Nyaralók- ját Gershwindalokkal egybekomponálva vitte színpadra), készsége a műfajok „keverésére” azzal biztatja a színházkedvelőket, hogy valóban sikerül neki korszerű színházat csinálnia. A várakozás nagy, legfeljebb a bostoni Shakespeare társulat bánja a „cserbenhagyást” (Sellars ottani Kurázsi momo rendezése a tavalyi évad szenzációja volt, s nemsokára a Broadway-ra kerül). Magán a Broadwayr-n és „perifériáin” a bevált szerzők és sztárok ígérik a színházi csemegéket. Miután a Az ügynök halála (Dustin Hoffmannal) változatlanul telt házak előtt megy, október elején újabb ArthurWiiller-darabot újítanak fel: A bukás után-t. Hasonlóan ismét jelentkezik Tenessee Williams Orfeusz alászállja, Iréné Papas-szal, míg a tavasszal jön a másik Williamsdarab, A tetovált rózsa — Gina Lollobripida-val. Amióta Liz Taylor — bár meglehetősen gyenge játékkal — becsalogatta a közönséget a méregdrága helyekre, azóta úgy látszik a producerek törik a fejüket, mit lehetne még kitalálni (különben nemrég jött le a Broadway-ról Washingtonban vendégszerepelni Zorba-ként Anthony Quinn). Egy másik klasszikus műben O'Neill különös közjátékjában Glenda Jackson a sztár, de ez londoni import és javában tart a vita: a New York-i színészek egyesülete nem akarja „beengedni” a főszereplő társait a west end-i produkcióból (hír szerint színészcsere lenne a békés megoldás, tehát amerikai export a brit behozatal ellentételeként). Lám a gazdasági protekcionizmus a Broadway-t is elérte. A darabbehozatalt persze senki sem gátolja, hiszen a kipróbált művekre minden korábbinál nagyobb szüksége van a Broadway-nek, lévén mind magasabbak a színpadra állítás költségei, és ekként a jegyárak. E pillanatban még egyik New York-i nagy színházi cég sem merte vállalni például Andrew Lloyd Webber új, Londonban nagy sikerrel játszott művének, a Starlight express-nek (Csillagfényes express) a bemutatását, amire potom tízmilliót kellene áldozni, s ki tudja, megfizeti-e majd a publikum a rekordszintű, hatvandolláros jegyeket, amenynyit a producereknek pénzük visszaszerzéséhez kérniük kell. A Broadway örök szabálya, hogy semmi sem biztos, meg kell várni a The New York Times kritikáját a bemutató estéjén: ha a lap a darabot, az előadást lehúzza, a rolóval is ezt tehetik színpadra állító, hiszen a lesújtó bírálat egészen biztosan távoltartja a közönséget. Ismétlődően bevonzza viszont a színházba a királyi Shakespeare társulat évről évre sorra kerülő vendégszereplése. Ezúttal — méghozzá egy napon, tehát délutáni és esti premierrel — a Sok hűhó semmiért-tel és a Cyranio-val jelentkezik a világhírű színészkompánia. Ezt az október közepi kettős bemutatót a szokott nagy érdeklődés előzi meg, hiszen a brit művészektől mindig különleges előadásokat láthatnak a New York-iak. Rostand darabját Anthony Sürgess némileg leporolta, szövegét korszerűsítette, és Derek Jacobi régi álma teljesülésének tartja a nagyorrú lovag eljátszását (csak mellékesein: ő mindkét darabban fellép, tehát a délutáni után az estiben is, ez pedig közismerten felettébb igénybe veszi a színészt, hiszen Cyrano jóformán végig a színen van). Szintén rendszerint biztosra mennek producerei a hazai színházi „nagykereskedővel”, Neill Simon-nal, aki az idén Biloxi kesergő címmel folytatja önéletrajzi színmű-sorozatát, miközben egy másik színházban megcsinálja a Furcsa pár — női változatát Persze egy sor musical is próbát tesz a Broadway-n — a legnagyobb garral, a Három muskétás friss változatát hirdetik —, ám ezek szokás szerint előre megjósolhatatlan események, nekünk is meg kell várnunk a New York Times-t, mint a társulatok teszik a Sardi’s vendéglőben. Miként ezúttal több új drámaírói kísérlet sikere vagy kudarca is csak utólag lesz megítélhető, azokat persze az off-Broadway-ró szokás „importálni”, mármint ha megjött a jó kritika és bejött a közönség. Nem jöhet be viszont a saját darabja novemberi premierjére az F.ay anarchista véletlen halála olasz szerzője, Dario Fo, akinek ha „veszélyes gondolataitól” nem is, tőle magától megtagadták az amerikai vízumot. Avar János Magyar Nemzet Csütörtök, 1984. szeptember 20. Pénteken kezdődik a múzeumi hónap Számvetésre késztette a tavalyi múzeumi hónap után néhány nappal elkövetett műkincslopás a szakmát és az irányítást, mondotta az idei októberi rendezvénysorozatról tartott sajtótájékoztató bevezetőjében dr. Selmeczi László, a Művelődési Minisztérium múzeumi osztályának a vezetője. A felszabadulás óta eltelt évtizedekben a múzeumok fejlődése soha nem tapasztalt lendületet kapott. Ekkor adódott első ízben lehetőség az összehangolt, tervszerű állománygyarapításra és -védelemre. Nyitottabbak lettek az intézmények, közművelődési munkájuk bővült. Csupán az elmúlt tíz esztendőben megnégyszereződött a bemutatóhelyek száma, a látogatóké pedig hétmillióról tizennyolc és fél millióra emelkedett. A magyar múzeumi hálózat tehát kialakultnak tekinthető, igaz, az ötszázötven kiállítóhely közül alig száz dicsekedhet el azzal, hogy valamennyi múzeumi feladatnak eleget tesz. Ennél a belső megújulással orvosolható gondnál sokkal aggasztóbb az, hogy a gyűjteményeket befogadó épületek elavulásával, megrongálódásával a felújítási munkálatok nem tudtak lépést tartani. A fenntartók felelősségére hívja fel ez a figyelmet, akiknek most már kötelességük áldozatokat hozni az állagvédelem, a rekonstrukció, valamint a biztonságos őrzés feltételeinek a megteremtése és a hiányzó technikai eszközök beszerzése érdekében. Az országos múzeumi és műemléki hónap szeptember 28-án, pénteken kezdődik meg Karcagon, a Györffy Istvánemlékév jegyében. Köpeczi Béla művelődési miniszter nyitja meg itt a Györffy István, a magyar nép tudósa című kiállítást, majd pedig — az idén száz éve született néprajztudósról elnevezett múzeum előtt — leleplezik a névadó szobrát, Györffy Sándor karcagi művész alkotását. Szintén ezen a lapon avatják fel a Nagykunsági Tájházat is. Új intézményt kap Szentendre is: az Anna Margit és Ámos Imre munkáit magában foglaló gyűjtemény október 6-tól várja a látogatókat. Pécsett Amerigo Tót művei kapnak méltó helyet, november elején pedig Nemes Endre azon képei kerülnek a közönség elé, amelyeket a Svédországban élő mester tavaly a magyar államnak adományozott. 1.Martyn Ferenc festőművész állandó kiállítását a legújabban múzeumként hasznosított kaposvári megyeház épületében mutatják be, szeptember 29-től. Baján a Vízi élet a Dunán, Berettyóújfalun a Szülőföldem, Biharország című tárlat nyílik meg a múzeumi hónap keretében. A Nemzeti Múzeumban e hét péntekétől láthatják az érdeklődők Mária királyné menyegzői ruháját, amelynek restaurálása a közelmúltban fejeződött be. A Petőfi Irodalmi Múzeum felújított állandó kiállításával a névadó költő emléke előtt tiszteleg. Tudományos tanácskozások is gazdagítják az eseménysorozatot. Ezek közül kiemelkedő a Miskolcon október 15— 18-án tartandó, Interetnikus kapcsolatok Északkelet-Magyarországon című konferencia. Az Országos Műmeléki Felügyelőség főbb októberi rendezvényeit dr. Császár László, az intézmény osztályvezetője ismertette. Pásztón az Oskolamester Házat, Kásádon pedig a Sokác Tájházat adják át a múzeumi hónapban. Magyar, egregyen falusi mészárszékbemutató nyílik egy öreg, hajdanán is e célra használt épületben. A Magyar Építészeti Múzeum szervezésében Sárváron Kós Károly-, Székesfehérvárott Kozma Lajos-kiállítás lesz. Az október 9. és 11. között Pécsett megrendezendő harmadik műemléki rövidfilmszemle névben a jövő évi nemzetközi kulturális tanácskozást is hivatott előkészíteni. (m. xs.) Irodalmi séták A politikus remete A Karthauzi utca hűségesen követi a Fogaskerekű pályáját. Hűvös lehetetű a völgy, borzongató és hívogató egyszerre, az út mentén csöndes házak, régi penziók, állandó lakhellyé átalakított egykori nyaralók. A 14. számú telken, a völgymederben múlt századi úgynevezett svájci stílusú sárga ház homlokzatán, a gerendák és faragott csipkézet közepén felirat: Karthauzi-lak. Az utca felől a kert fái, bokrai óvó sűrűvel oltalmazzák a kíváncsi tekintet elől, a ház mellől viszont a kert szinte egyetlen lendülettel szalad a Fogaskerekű sínei felé. A ház mögött meredekebb a telek, s a Széchenyi-emlékút szegélyezi. A karthausi írójának, Eötvös Józsefnek egykori nyaralójánál állunk. A karthausi helyszíne A regény bevezető képei közt olvasható: „E sötét fenyvesekben, melyek szakadatlan sorban feketéllnek a bércek fölött, s e sziklákban, melyek majd nagyobb tömegekben nyúlnak ki a hegyoldalon, majd szétszórva fehérlenek az úton, miként azokat az utolsó zápor ott hagyá, véghetetlen elhagyatottság képe emelkedik a vándor előtt, s kétszer puszta néktek, kik az élet csalódásait éldelve s elvesztve, itt kerestetek tanyát fájó szíveteknek, nem remélve mást, mint magányt s egy sírt.” A karthauzi kolostor, a némasági fogadalmat tett barátok lakhelye Grande Chartreuse-ben van, Grenoble közelében, irdatlan hegyek közt. Napjainkban éppoly nehéz odajutni, mint egykoron, pedig ma — igaz, jócskán kanyargó — műút visz a bércek közé. De az utolsó néhány kilométert — a járműveket elhagyva — gyalog köteles megtenni a vándor, hogy a barátok nyugalmát ne zavarja a kíváncsiskodó nyüzsgés. S a kolostorba belépni most is tilos. Ám ha a látogató körülpillant, úgy érezheti, a környék s a szabadság-hegyi kis völgyecske hangulata rokon. Még akkor is, ha a karthauzi kolostor körüli, fenyvesekkel teletűzdelt sziklameredélyek sokszorta magasabbak, mint a Szabadság-hegy mellékvonulata. S talán Eötvösben is munkált valami e borzongásból, minden a múlt században megépíttette e völgyben a nyaralóhelyet, emlékezve a Grande Chartreuse-ben tett látogatására... 1836 őszén, barátjával, Trefort Ágostonnal együtt indult nagy külhoni utazására: bejárta Németországot, Svájcot, Hollandiát, Franciaországot, Angliát s valószínűleg Olaszországot is. Eközben vetődött el Grande Chartreuse-be, ahol egy véletlen eseménynek lett tanúja. A kolostor bejáratánál felfigyelt egy fiatal hölgyre, aki hiába kért bebocsáttatást. Eötvös megtudta, hogy a szép nő egy fiatal férfirokonát szerette volna rábírni arra, hogy lemondjon szándékáról, a szerzetesi elvonulásról. E személyes élmény is beleszövődött a regény Indításába. A karthausi főhőse, a világtól megcsömörlött Gusztáv ugyanis ide vonul vissza. Az 1839—1841-ben írt regény, Sőtér István szavaival a forradalmak utáni polgári Európa „csődtömegét veszi számba”. Olyan időszakban, amikor Magyarországon még csak terveket szőnek e kérdések megoldására. Eötvös éppen már említett utazásán szerezhetett tapasztalatokat az 1830-as júliusi forradalom után berendezkedő polgárság által teremtett állapotokról. Villa a város felett Eötvös 1845-ben költözött a Sváb-hegyre, egy Városkút közeli házba, de még az évben a közelben nagyobb, három összefüggő részből álló telket vásárolt, s ideiglenesen faházat húztak fel rá. 1846-ban a Krisztinavárosi lakásból nyaranta ide jártak fel; a nehéz útviszonyok ellenére viszonylag gyorsan meg lehetett közelíteni a szép kilátású helyet. Egy 1848. május 4-én kelt nyilatkozat jelzi, hogy a telektulajdonosok maguk fognak hozzá egy vízfolyással is bíró köves út létesítéséhez. A villa építése is megkezdődik. A forradalom után gyakran tölti itt, a nyugtalan várostól távol az éjszakákat a család, s megszakad az építkezés. Eötvös, a centralisták egyik vezéralakja számára 1848 szeptemberére világossá válik: a forradalom céljainak megvalósítása csak az uralkodóházzal való szakítás után lehetséges. Szeptember 28-án a pesti nép végez Lamberggel, s még aznap éjszaka Eötvös elhagyja az országot. Csak 1850 végén tér vissza; a villa építése a telek legfelső, erdőközeli részén 1851-ben fejeződik be (ma Eötvös út 12.). Hazatérte után a nagy társadalomalakító tervek véghezvitelét a gyökeresen más körülmények módosítják. Egyéniségének kettőssége felerősödik: a közjó érdekében vállalt politikusi szerep és a viszszahúzódás egyszerre jellemzi. A kiegyezés utáni Andrássykormányban kultuszminiszter, egyetlen olyan politikusként, aki tagja volt az 1848-as első felelős magyar minisztériumnak is. 1868-ban fogadják el az élete nagy tettének tekinthető, népiskolai oktatásról szóló törvényt. S ugyanakkor, amikor lehet, a Sváb-hegy magyar Parnasszusnak szánt helyén, elvonultam családi körben tölti a közszolgálattól megmentett idejét. S a kiegyezés teremtette viszonyokat, melyekért maga is küzdött, egyre mélyülő melankóliával figyelt. Voinovich Géza jegyzi fel: „ ... rózsákat ültetett, a ház körül, bolyongott a hegyek közt, a csonka Normafa s a Mitrás király kútja felé. Rendesen kertjében dolgozott. Verandájáról nagy kilátás nyílt a városra.”. Menedék A villa ma már nem áll. Épületét az író halála után átvette a Sváb-hegyi Szanatórium Egyesület. A második világháború alatt számos környékbeli épületet súlyos sérülés ért. Idősebb emberek emlékeznek rá, hogy néhány évig még álltak az épület falai, a pincerész labirintusa, ahonnan a környékbeliek a használható téglákat — engedélylyel — szertehordták. Ma, a szanatórium kertjének felső részén — ahol a Művész út az Eötvös útba torkollik — egyengetett parkrész jelzi a helyét. Lent, a telek másik, völgyi részében még áll a Karthauzilak. (A telket Eötvös idejében még nem osztják meg a Fogaskerekű sínei.) Itt írja utolsó regényét, A nővérekét. Rejtőzködésére jellemzők a sorok, amelyeket két hónappal halála előtt Toldy Ferenc irodalomtörténésznek írt: „Ahhoz, miként támadtak az egyes művek s miként jutottam meggyőződésemhez, a publicumnak nincs köze.” A Karthauzi-lak, miközben menedéket nyújtott, a nagyreményű ifjúságra emlékeztette a politikus remetét. Marafkó László Artotóid ától kezdve sokszorosítási eljárással készült grafikákat is kölcsönözhetnek a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár X. kerületi (a Pataky István Művelődési Központban berendezkedett) főkönyvtárából a látogatók. Az új gyűjtemény, az artotéka alapját az Országos Széchényi Könyvtártól ajándékba kapott négyezer műalkotás vetette meg. Ezek közül kétezer-négyszáz — jobbára tájképeket, csendéleteket ábrázoló — fa- és rézmetszetet, litográfiát, monotípiát és rézkarcot kölcsönözhet a művészetkedvelő közönség. A Budapesten egyedülálló szolgáltatást tegnap délelőtt Kiss Jenő, a Szabó Ervin Könyvtár főigazgatója adta át a fővárosi lakosságnak. Ezt követően Miklós Pál, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója nyitotta meg azt a kiállítást, amely az artotéka anyagából nyújt válogatást, felvonultatva a huszadik századi, illetve a kortárs képzőművészet jó néhány jeles személyiségének munkáját. 1-17.-]