Magyar Nemzet, 1984. szeptember (47. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-30 / 230. szám

10 \Hot | j_ m ILLEM(KÓR)TAN Van-e régebbi a tegnapi újságnál? Van, a tegnapi illemkódex. A Singer és Wolfner által 1937-ben kiadott Új Idők illemkódexe számos, az úgynevezett ,,magyar középosztály” tagjai számára akkor fontos társasági ismeretre adott útbaigazítást. Az Ablakot nyitni és Zsúrasztal címszavak között néhány téma a tárgymutatóból: Ajándék szegényebbeknek, „Alázatos szolgája’’, Atonális zene, Államfői kihallgatás, Borravaló soffőrnek, Csirág (mármint a spárga, azaz az étel), Glaszékesztyű, Hamiskártyázás, Kezet levegőben hagyni, Királyi család tagja, Névjegy küldés. Pirulás. Tájszólás, Társasági hölgy-e a dolgozó nő? sír A megszólításról szóló rész bevezetőjében ez áll: „Külföldön rég lejárt a címek és rangok divatja, de Magyarországon nagyon vigyázz, nehogy elvétsd a dolgot. Sokan megsértődnek, ha nagyságos aszszonyt mondasz méltóságos helyett.” S következik négy (!) nyomtatott oldalon a címek felsorolása, majd a megszólítási szokások. Nem volt nehéz tévedni. Vajon kinek dukált a méltóságos megszólítás? Íme, nem is a teljesség igényével: a püspök, a képviselőház elnöke, a követ, a kúriai bíró; ... a vezérőrnagy és az ezredes, az államtitkár, a miniszteri osztályfőnök és a miniszteri tanácsos; ... a koronaügyész és a koronaügyész-helyettes; ... mindazok a főiskolai tanárok és köztisztviselők, akik a III., IV. és V. fizetési osztályba tartoznak; ... a gróf és a báró stb. Mai ésszel nehezen felfogható szabályok. Persze, az egyéb előírások nem kevésbé a letűnt korszak jellemzői. Külön táblázatba foglalták urak és hölgyek számára a délelőtt, illetve a délután szokásos öltözéket alkalom és ruhadarab szerint. Színházba például — megszorítás, földszint és páholy — kötelező volt a szmoking. Ha manapság a színházban pulóveres tizenéveseket látunk, máris lemérhető, milyen hegyomlásszerű átalakulás ment végbe a szokásokban. Szerencsére — e természetesség felé. Valamikor ugyancsak a harmincas évek második felében jelenhetett meg — 1935-ös statisztikai adatokra hivatkozik ugyanis — a Pesti Napló sorozatában a Művelt és udvarias ember a XX. században című illemtankönyv, amely érezhetően számít a lap polgári liberális hagyományaihoz szokott olvasókra. Nem szigorú paragrafusokat közöl, hanem oldott, csevegő formában ismerteti a társasági viselkedés egyes témaköreit Ha szabad paradox minősítéssel élni, néha tárgyilagos cinizmussal. Például: „Mi kell a karrierhez? Jó modor, kevés szív. Jó ruha, erőszakosság, legalábbis fáradhatatlanság. Alkalmazkodóképesség, hízelegni tudás. Elsőrendű fontosságú: pontosan tudni kell, hogy kinek kell hízelegni. Körbeveszett tánolság és az izlési szerv hiábavaló koptatásával járhat a rossz helyezkedés, egy-egy rossz helyen leadott hízelgés.” Régi idők illemén lehet élcelődni, lehet s kell felháborodni, de illik elismerni az időtálló kívánalmakat is. Példának okáért: „Általában kerülünk minden feltűnést az utcán. Csendesek vagyunk és szorosan alkalmazkodunk a holdsápok közlekedési rendjéhez.” Avagy: „Ha csúnya a hangunk, ritkán telefonáljunk.” És az egyik fejezet zárómondata. ..Optimizmus a legnagyobbfokú udvariasság.” Bízsunk hát benne, hogy illemkódex nélküli korunkban udvariasabb időket is megélünk még. (marafkó) Lumbini A Kirítyint fiút fog szülni. Szent gyermeket. Csodálatosan bölcset, Aki elutasítja, ami érzéki, Aki megszabadítja az embereket a tudatlanságtól Vagy kormányozza a világot, ha úgy dönt, hogy uralkodjék. (Sir Iidwin Arnold: Ázsia világossága — Köves Zlózsa fordítása.) Nevezetes év volt az 1898-as, a buddhisták számára. Dr. A. A. Führer archeológus szanszkrit feliratú régi követ talált. Eszerint Asóka indiai király (miután véres, kegyetlen harcok árán meghódította Kalingát, majd megelégelte az emberek gyilkolását, a nekik okozott szenvedéseket) Buddha — a Béke hercege — hívévé lett. Ellátogatva Lumbinibe — ma Rupendehi — tisztelettel adózott e helynek. Oszlopot emeltetett, ezzel jelölve meg Lumbini ligetében a barlangot, ahol Gautama Sziddhárta, a majdani Buddha született. Anyja, Mája hercegnő, állva, egy fába kapaszkodva adott neki 2500 évvel ezelőtt életet. Buddha 29 éves koráig apja fényes udvarában élt, és élvezte az élet gyönyöreit. Ekkor megelégelve a pompát, a fényes környezetet, nekivágott a vadonnak, és azt kutatta, mi okozza a szenvedést a világban és hogyan lehetne a bajokon segíteni. Harmincöt éves korában érte a megvilágosodás. Tanait az indiai Sarnathban kezdte el hirdetni, és egészen haláláig, 80 éves koráig tanított. Tanítása, Nehru szavaival: „Ezen a viclágór,a gyűlöletnek gyűlölet sohasem vet véget; a gyűlölet csak a szeretettől szűnik meg.” És:,,Az ember küzdje le a haragot kedvességgel, a rosszat jóval.” Buddha néni akart uralkodni; a tudatlanság átkától akarta , .áigszabadítani az emberiséget. De: ,,Ha abszolútan olyasmit kell érteni, ami semmilyen ismert dologgal nincs kapcsolatban, akkor létezését sem lehet megállapítani semmilyen ismert érveléssel.- Honnan tudhatjuk, hogy bármi, ami nincs kapcsolatban más dolgokkal, egyáltalán létezik-e?..., nem ismerünk semmit, ami ne függene vagy függhetne össze valamivel." A lélek békéje az, ami megszabadít a szenvedéstől. A szenvedés állapotának a végén lehet elérni a nirvánát. A nirvána mibenléte bizonytalan; nem csupán kialvás, ellobbanás. A hamis vágyak kialvása — de mi csak negatív fogalmakkal írhatjuk le. Buddha tanításaival nem akart mindent megmagyarázni: „... csak egy maroknyi igazságot adtam nektek, de ezeken kívül még sok ezer igazság van ...” Egy régi monostor romjai állnak az összetört Ashoka oszlop mellett. Ezt a király az időszámítás előtti 250-ben történt látogatásakor emelte; ugyanott Mája királynő csodálatos, kőbe vésett képe. A ligetben egy 1931-ben feltárt tavacska, amelyben az ifjú Sziddhárta herceg gyermekkorában fürdött. Évszázadok óta zarándokok végtelen sora látogatja, köztük olyan hírességek, mint a kínai Éa-Hien és Huen Tsang, akik a hatodik században tették meg hosszú vándorútjukat, hogy lássák Buddha szülőhelyét. E kis falucskában, a terai síkság trópusi környezetében, úgy tetszik, megállt az élet. A fényes múltat naponta bizonyítják az ásatások, az újabb feltárások. Kulturális drágakő — mondják a nepáliak Rupendehire; végtelenül nyugalmas hely és egyben archeológiai központ. A nepáliak nem akarják Buddhát csak a magukénak vallani. Ő az egész világé, tanításai hamar elterjedtek Észak-Indiában, Tibetben, Japánban, Délkelet- és Kelet-Ázsiában. 1967-ben az ENSZ akkori, azóta elhunyt főtitkára, U Thant meglátogatta Lumbinit, és javasolta, építsék és fejlesszék fel, a Lumbinii-ligetet. Létesítsenek zarándok- és turistaközpontot. A nepáli kormány természetesen örömmel fogadta a tervet, és megvalósításához nemzetközi segítséget kért. Több mint hétmillió dolláros költséggel — melyet az ENSZ és tizenhárom ázsiai ország adott össze — a terv megvalósult. Az emlékhely immár egész évben látogatható. Ksthmandutól mindöszsze 45 perc repülőgépen. Köves Rózsa Man Nemzet Vasárnap, 1984. szeptember 30. Szünidei „cursus”-ok Ha mássúlycsoportban is, de lassanként már oly hagyománya van az orvosok továbbképzésében az őszi füredi orvosi napoknak, mint a füredi Anna-dálnak. Az idén, október 4-től 6-ig az „előadásokat önként vállalló” tudományos dolgozók, nagynevű, nagy tekintélyű professzorok és a továbbképzést „tudatosan és önként vállaló” gyakorló orvosok sorrendben 45. találkozójára kerül sor. Az orvostörténészek kalendáriuma szerint az idén mégis 101. évfordulóját ünnepli a balatonfüredi orvosi napok, amely ötvenegy évvel ezelőtt, 1933-ban éledt fel némi szünet után újra, s így ez az ismétlődő előadássorozat már két emberöltőn át teljesíti feladatát — ahogyan dr. Ghyczy Kálmán méltatta a Medicus Universalis című folyóiratban. Mivel az orvostovábbképzésnek ez a „szüneti cursus” formája nálunk a legelsők között létesült, illő visszapillantani a kezdetre, a füredi őszi orvosi napok elődjére. Az Orvosi Hetilap 1883-as évfolyama szerint ebben az évben „indult nálunk is mozgalom ilyenek, t. i. ismétlődő cursusok szervezésére”. Elindítói és a „szünidei cursusok” intézményének megszervezői : Markusovszky Lajos, Fodor József, Korányi Frigyes, Müller Kálmán, Dollinger Gyula. Az Orvosi Hetilap hasábjain „1803. június 20-dika” keltezéssel, a Tárcza rovatban tűnik fel az eszme, aláírás nélkül, majd a Heti szemle, a Vegyesek, illetve a Tárcza rovatban ismételten szerepel a ma is időszerű gondolat, mely szerint a tudományok rohamos haladása mellett kell, hogy az új ismeret közvagyonná váljon. A „cursus” hosszú nem lehet, nem szólíthatja el tartósan az orvosokat munkájuktól. célszerű, ha „szünidei”, mert akkor érnek rá leginkább az egyetemi tanárok, és rövid idő alatt kell minden szakmából az újat ismertetni. Az évente ismétlődő tanfolyamokétól remélhető,, hogy élő kapcsolat létesül a gyakorló orvosok és a tudományos területen dolgozók között, és hogy a gyakorló orvosok körében fokozódik majd a tudományos munka, meg a magyar szakirodalom iránti érdeklődés — az Orvosi Hetilap 1883-as évfolyama szerint. Az ügy fontosságát felismerve a budapesti orvostudományi kar tanárai önként és önzetlenül vállalták az előadások megtartását, az állami vezetés pedig jóindulattal pártolta ezt.. . A kezdeményezők teljesen a háttérben maradnak, csak egy-egy hírben fordult elő néhány név; a „cursus” első meghirdetését a rendező bizottság nevében Fodor József elnök és Müller Kálmán titkár jegyzik. Jelentkezni is az utóbbinál lehetett, Budapest IV., Váczi utcza 25. alatt. Az Orvosi Hetilap korabeli évfolyamában a nyári híradások reményt és aggályt egyaránt tükröznek még. Lesz-e érdeklődés? Ha lesz elég jelentkező (meg előadó), akkor évente megismétlik. Majd a „szerény reményeket messze túlszárnyalta a részvét... Az ügy hozzáértő kezekben van... A Jelentkezés várakozáson felüli, tehát az eszme életrevaló”. Az első „szünidei orvosi cursus 1883. szeptember 7-től egész 16-ig” tartott, a titkárság „az orvosegylet helyiségében IV. Aranykéz utcza 6 szám 2 emelet alatt volt. Tíz napon át a 4 tanár mindegyike 8—10 órában adta elő az anyagát reggel 8-tól este 6-ig, csak egy délórai szünettel.” A részvevők fogadott kocsin jártak előadásról előadásra, szabadon választották meg, melyik tárgyradat hallgatják, hiszen a „tervrajzot” előre közölték. „Nappal munka, este társas ügyféli találkozás, ott is mixtum utile dulci” (a kellemeset összekötve a hasznossal). Egy visszapillantás írója az előadókat dicséri, az előadásokat méltatja, és csak a műsor zsúfoltságát meg az említett szakmák (például a bonctan) hiányát panaszolja. Javaslata is van: a vidékiek részére megyei támogatást, az utazók részére vasúti kedvezményt kíván. Egy negyedszázad alatt 14 „cursus”-on mintegy ezer előadó, mintegy ezer részvevőnek mintegy 300 tanfolyamot tartottak. Kizárólag az előadók áldozatkészsége jóvoltából. Ezért 1910-ben intézményesítették a szünidei „cursus”-okat, és megalakult az orvosi továbbképzés központi bizottsága. A képzés decentralizálódott, ezentúl az előadókat megfizették, a részvevőket anyagilag is támogatók, de az alapelvek nem változtak, mint az Orvosképzés című lap 1911. évfolyamában olvasható. Egy visszaemlékezésben, az Orvosi Hetilap 1927-es évfolyamában pedig ez áll: „... az orvosok kiváltságos osztálya az, aki kórházban, klinikán dolgozik ... kötelességük tanítani, továbbképezni... és ehhez nemcsak az írás tartozik, de a közvetlen kapcsolat is.” (csákváry) * Az Operaház egyik zenekari próbáján Ferencsik János az egyik fiatal muzsikust megkérte valamire, de az illető nem értett egyet a kérésével. — Három mesterrel nem tanácsos vitatkozni, fiatalember — mondta gunyorosan Ferencsik. — Őrmesterrel, házmesterrel és karmesterrel. * Az Operaházban Bartók, A fából faragott királyfi című művének előadása előtt megkérdezte a színpadi ügyelőt: — Ki táncolja ma este a királykisasszonyt? Kovácsné? Orosz Adél művésznő klarinétművész férje, tudniillik Kovács Béla. A kérdésnek mégsem csak humoros mellékzöngéje volt. A Bartók-mű elején egy hosszú, nagyon nehéz szólótánca van a balerinának. Fzt elejétől végig csakis klarinét hangjára táncolja. A karmesternek igen nehéz a táncosnőnek megfelelő tempót eltalálnia. Ferencsik alighanem a lélektanhoz is értett: ilyenkor hagyta, hogy a klarinétművész férj teljesen önállóan játsszon: „Otthon már úgyis megbeszélték ...” * Ferencsik János egy ifjúságnak szánt hangversenyen vezényelte Mozartnak azt a 12 éves korában komponált szimfóniáját, amelyet'65-ben a salzburgi Mozarteum küldött el a budapesti Jeuvesses Musicales nak. Az István Gimnázium növendékeiből alakult kis zenekar teljesítménye olyannyira megnyerte a tetszését, hogy elhatározta, ezután foglalkozni fog velük. Tizennégy éven keresztül kétévenként, majd évenként vállalta egyegy nagy, önálló zenekari hangverseny betanítását és vezénylését. Felfigyelt több tehetséges ifjú muzsikusra is. (Kapuvári Ztáma rajta) Több közülük így került az Állami Hangverseny Zenekarba. . Egyik alkalommal Beethoven I. szimfóniáját próbálták. A negyedik tételben finoman visszatér egy zenei motívum. — Gyerekek, kisasszonyok, fiatalurak, ezt úgy játsszuk el, mint amikor a kisegér kibújik a lyukból. Erre Ferencsik kimegy a próbateremből, majd az ajtón bedugja a fejét, nagyon óvatosan, mintegy érzékeltetve a kérdést, nincs-e macska a közelben...* Pár évtizeddel ezelőtt, a Rigoletto zenekari próbáján történt. Annak idején az első felvonásban a színpadon, hátul, a díszletek mögött játszotta a mantuai herceg estélyén a tánczenét egy kis zenekar. A nézőtérről láthatatlan együttes több ízben pontatlanul „lépett be": hol korábban, hol későbben. Felszól a színpadra Ferencsik: — Ki vezényli ott fent a zenekart? Zavartan előrejön az égővörös fülű kis korepetitor. — Hű, de szégyellem magam!— kiált föl a karnagy. — A tanítványom! Ferencsik az idő tájt ugyanis a Zeneművészeti Főiskola karmesterképző tanszakának tanára volt. Az égő fülű kis korrepetitor később mégiscsak igazolta mesterét: ma kitűnő karmester. A Stravinski zongoraversenyét nagyon régen nem játszották Budapesten. Amikor végre műsorra tűzték, az utolsó próba után e sorok írója megjelent Ferencsik szobájában kitűnő fiatal zongoraművészünkkel, s együtt kérte meg mindkettőjüket: egyezzenek bele, hogy a tévé is rögzíthesse a koncertet. A zongoraművész szokásos gyors modorában, elébe vágott Ferencsiknek: — Oké! Én már jól tudom ezt a versenyt! Mire Ferencsik.: — Lehet, fiatalember, hogy ön már jól tudja, de én még nem.* Lajtha László tanára volt Ferencsiknek a régi Nemzeti Zenedében. Most ez a régi, Semmelweis utcai épület a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézetének ad hajlékot. A földszinti irodahelyiségekben gyűltek össze azok a vendégek, akik 1983. december 14-én hivatalosak voltak Lajtha László emléktáblájának a felavatására. Ez volt Ferencsik utolsó nyilvános szereplése, őt kérték ugyanis fel az emlékbeszéd megtartására. A kisebb fogadás után indultak fel a vendégek az első emeleti Lajtha László-terembe. A meghívottak Ferencsik előtt sorfalat alkotva kérték, hogy ő menjen fel elsőnek. — Köszönöm szépen, de én a végén megyek — hárította el az előzékenységet. — Én itt növendék vagyok. Végül idézzük a már súlyosan beteg művésznek az egyik utolsó próbáján elhangzó szavait: — Hölgyeim és uraim, kérem, ne húzzák az időmet, nekem abból már kevés van... Bálint Marcell Ferencsik Jánosra emlékezve „RÁDÖBBENÉS” Antikváriumi csemegének is beillik az a vékony kötet, amely 1939 közepén a Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda gondozásában látott napvilágot, Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében címmel. A müncheni paktum és az Anschluss után már alig-alig lehetett valakinek is kétsége: újra háború — világháború — lesz. Az esélyek „szokásos” latolgatásakor mármár közfelfogásnak számított Európa-szerte, s hazánkban is, hogy a náci Németországnak egyértelmű esélyei vannak a győzelemre. S néhány hónappal a második világháború kitörése előtt, 1939. áprilisában—májusában a baloldali eszmékkel való szimpatizálással aligha vádol- ható dr. Lajos Iván elemző tanulmány írásába kezd. Célját pedig így indokolja meg az első — akkor még egyetlen — világháború tapasztalatai alap-ján: „Akkor is legyőzhetetlennek tartottuk a germán óriást, akkor is »vágyálmokban« ringattuk magunkat és akkor is keservesen csalódtunk, mert az eredmény lett: Csonka- Magyarország. Úgy érzem, ma ugyanez a helyzet fenyeget mindnyájunkat! Nem akarom vizsgálni, hogy elkerülhető-e tényleg a háború, csak egyre fokozódó kétségbeeséssel látom, hogy sajtónk egy része, sőt túlnyomó része mesterségesen preparálja közvéleményünket az esetleg kitörő háborúban Németország oldala melletti részvételünkre ... Elsősorban is a német szakirodalomhoz nyúltam, és akkor döbbent rám a rémület! Éppen ezért most úgy érzem, hogy jelentkeznem kell!” A kordokumentumként értékelhető, pontosan százoldalas könyvecske szerzője ugyanis arra „döbbent” rá, hogy ha összegzi mindazt, amit olvasott s összeveti az előző háború tapasztalataival, akkor csak ahhoz a következtetéshez juthat el: Németországnak nincsenek győzelmi esélyei! A szerző állítása alátámasztására idézetgyűjteményt nyújt át olvasóinak (akik meglepő módon nem is lehettek nagyon kevesen- -lévén hogy a kötet harmadik kiadása a húszezres példányszámot jelöli meg). Az idézetek olyan német szakemberek, tábornokok, vezérkari tisztek és gazdasági szakértők véleményét tükrözik, akik nem elvi okokból kérdőjelezték meg Hitler világuralmi terveit, hanem „csupán” szakmai megfontolások miatt kívánták mind későbbre tolni a háború kirobbantását. A kötet szerzője, sorra véve a hadviseléshez szükséges feltételeket, fejezetről fejezetre igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy Németország egyáltalán nem áll „oly készültségi fokban”, hogy kitarthasson egy hosszabb háborúban. A villámháborúról pedig mint az egyik fejezet címében is jelzi, azt tartja, hogy csupán csak vágyálom, s idézi egy német vezérkari ezredesnek, Bülownak a Militarwissenschaftliche Rundschau-ban. 1936-ban megjelent írását: „Oroszország az egyetlen európai állam, melylyel szemben a modern légiflották hatékony küzdelme területének óriási kiterjedése miatt kevéssé valószínű..." Más fejezetekben az élelmezés, az olajellátás, a hadiipar helyzetét vette górcső alá, s az összegyűjtött számszerű adatokat szembeállította a harmadik birodalom potenciális ellenfeleinek számsoraival. S a Németországgal szemben bizonyosan harcbalépő országok sorában a legtermészetesebben említi Amerikát. „Kétségtelen, és természetes is, hogy ma is vannak az amerikai politikai életben olyanok, kik továbbra is az izolációs politika hívei... A baj csak az, hogy nálunk mindig csak ezen kisebbséghez tartozó politikusok nyilatkozatai látnak napvilágot, azt a látszatot keltve, mintha ők volnának többségben az amerikai közvéleményben és politikai életben...” Utólag — a történtek ismeretében — könnyű volna bebizonyítani, hogy a kötet szerzője mennyi mindenben tévedett. De a háború kirobbanása előtt néhány hónappal e pécsi férfiú a német hadsereg legyőzhetetlenségének tilfin még csak kialakuló mítosza ellen adta közre tanulmányát. (murányi)