Magyar Nemzet, 1984. november (47. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-02 / 258. szám

12 ANYANYELVÜNK SZERKESZTI: RÁCZ ENDRE Fülsértőek, pazarlóak — elkerülhető(e)k! Az -ó, -ő végű melléknévi igenevek ragozásáról, ponto­sabban azok állítmányi hely­zetű többes számáról nemegy­szer irt a nyelvművelő iro­dalom. A bántó, sértő, iható melléknévi igenév. színt isme­retes, állítmányi szerepben kétféle alakban fordul elő nyelvünkben: ,,Ezek a meg­jegyzések bánták, sértők", vagy „bántóak, sértőek”; „A kávék még nem ihatok’’ vagy „ihatóakAz is ismeretes, hogy a többesjel elé befura­kodott -a,­­e „kötőhangzó” nem szerves része az igenév­nek s eredetileg , a nyelv ko­rábbi századaiban nem is volt ott. A XV—XVI. századi kóde­xekben még , ilyen alakokat találunk: (a mai helyesírás­ra átírva) „Ti isten kísérték vagytok"; „Te hagyásid igen hihetők lőnek"; stb., de már a XVII. században — bár még eléggé ritkán — föltűnnek a kötéhangzóval bővült alakok: „Egy rakásba romol, valamit irtanak az illyen valláson csüggőek” — írta a zsoltárköl­tő Szenes Molnár Albert, a Sárospatakon is professzorko­­dó híres nevelő, Comenius egyik tankönyvének magyar nyelvű példamondatában pe­dig ezt olvassuk: „Némellyek [ti. almák) érők avagy tele­­lőek”. A XVIII. században azonban mind gyakoribbá vált ez az alak: „Mit akartok, vakm­erűek” — olvassuk Cso­konai kortársának, Szentjóbi Szabó Lászlónak színjátéká­ban. Igaz, hogy ez a nyelvtani alatt már a XVII. században is fölbukkant, például a Páz­mány Péter hívei közé tarto­zó Lalusfi Tamás egyik vita­iratában: „Ha vakmerőek és ugyan arcátlanok, nem akar­tok lenni!”. Mindez azért érdekes, mivel e melléknév­e a határozólagos alakja egy századdal koráb­ban még vakmerőn volt s nem vakmerően Calepinus híres többnyelvű szótárában, mint­hogy az -n határozórag elé sem járult régebben kötő­­hangzó. A nyelvtörténet ta­núsága szerint az úgynevezett kötőhangzók az -ú, -ű képzős melléknevekben kezdtek je­lentkezni, amilyen a keserű, savanyú, sanyarú stb. (Je­gyezzük meg mindjárt, hogy eredetileg ezek éppúgy -ó, -ó végű melléknévi i­genevek voltak, mint a kísértő, hitető, zavaró stb.) A nyelvtörténeti vizsgáló­dások szerint eredetileg ezek­ből a melléknevekből is hiányzott a kötphang. Az 1512—13 körül írt Nagyszom­bati-kódexben például még ezt találjuk: „Mindez­­a földön keserűknek láttatnak” (nem pedig keserűeknek); de már ugyanez idő tájt az -n hatá­rozóragos alak kötőhangzóval fordul elő a kódexekben is: „Mely keserűen meg­ölelés”; „Keserűen kénzatok”; stb. Ehhez aztán többi -ú, -ü végű melléknevünk is csatla­kozott, annál is inkább, mivel ez az -ú, -ü képző azonos a melléknévi igenevek -ó, -ő-je­­ve­. A XVI. századi Erdy-kó­­dexben még ezt olvassuk: „Vígak, jókedvűk és örvende­­tesök”). Pesti Gábor bibliafor­dításában is hasonlóan: „Ne legyetek komor kedvűk” — nona ma így mondanánk: jó­­kedvűek, komor kedvűek". A kötőhangzós alak kifejlő­désébe­n a vele párhuzamos alaki kettősségbe föltehetően jelentéstani mozzanat játszott közre: a főnévi és a mellék­névi szerepű (szófajú) alako­kat akarta így a nyelv érez­hetőbben elkülöníteni a fő­néviektől. „A vakmerők a ha­láltól se félnek” — ebben a mondatban a kiemelt szó fő­névi alanyként áll (vakmerő emberek”), de állítmányi sze­resben már melléknév, s ezt alakilag is igyekszik a nyelv kiemelni: ,,A vakme­rők se mindig vakmerőek". Ennek a háttere pedig az, hogy a vakmerő csak mint melléknév vehet föl -ti hatá­­rosragot, ezt pedig, mint lát­tuk, kötőha mazóval vette föl, s ez a kötőhanazó jelezte töb­bes számú ol­tmány szerepé­ben is melléknév voltát. Ez ott. A XV egyébként jól megfigyelhető ma is: „Az építők (főnév) bí­­­­rálatai építőek (melléknév) voltak.” EZ a fajta szófaji­­alaki elkülönülés -ú, -ü végű mellékneveinkben is megfi­gyelhető: „A vasas gyógysze­rek étvágygerjesztők”. Itt az utóbbi, állítmányi szerepű szó főnév, ezért nem is mondhat­juk kötőhanggal, mert ha így mondjuk: „A vasas gyógy­szerek étvágygerjesztőek” — akkor megváltozik a mondat értelme: a melléknévi — kö­tőhangzós — alak, ugyanis már azt jelenti, hogy „ínycsik­landók, csábítók’: „A friss ep­rek a tálban étvágygerjesz­­tpere.” Hasonló jelenség meg­figyelhető az -n határozóra­gos alakoknál is: „Keserűn issza a kávéját” mondat azt sugallja, hogy cukor nélkül issza a feketéjét, a ,.Keserűen issza” viszont már inkább azt sejteti, hogy elkeseredve. Ép­pen a jelentésmegoszlás miatt hiba volna egyértelműen ki­fogásolni a hosszabb, kötő­hangzós alakokat. Vannak azonban esetek, amikor ezek a hosszabb ala­kok zavarók, fülsértett, fölös­legesek. Először is takarékossági szempontból sincs szükség rá­juk: egy szótaggal hosszabbak (s ennek legföljebb a vers­írásban vehetni hasznát oly­kor), másodszor: a két egy­más mellé került magán­hangzó nem is hangzik jól: az olvadón, lassan mennyivel kellemesebb hangzású, mint az olvadóan, lassúan stb. Néha pedig bántón, zava­róan fölöslegesek a kötőhang­zós alakok, különösen a­­ha­tó képzővel ellátott igenevek­­ben: „A könyveit, kiadhatók” s nem „kiadhatóak”, „h a belük jól olvashatók” — s nem ol­vashatóak. Pedig egyre többször sértik fülünket a rádióban is. Az egyik, tavaly novemberi adás­ban hallhattuk például: „tra­gédiák, amelyek elkerülhetőek lettek volna”. Majd a követ­kező hónapban: „Jól haszno­­síthatóak azok a tapasztala­tok, amelyeket a Magyaror­szággal, Lengyelországgal való együttműködésben szereztek [ti. Ausztriában]”, illetve: „[Fennmaradtak olyan fel­adatlapok papiruszokon­, ame­lyeken a tanítók javításai ta­lálhatóak.” Itt az elkerülhetők, használhatók, találhatók lett volna a helyénvalóbb — és ta­karékosabb! ]A következő mondatban ugyan nincs ható ige, mégis helyesebb volna a kötőhangzó nélküli alak: a kubai naran­csok s a drágább zöld színű narancsok egymástól alig kü­lönbözőek" — hallhattuk a televízióban. A határozat lát­hatón, hallhatón alak is he­lyesebb, szabályosabb, mint a láthatóan, hallhatóan — no­ha a versnyelv, a ritmus miatt, költői szabadságból él olykor az utóbbiakkal is. (Ady Endre azonban azt írta: „ő szállt sötéten, álmodon”, Jó­zsu­z Attila pe­dig: „Rám tekint pártfogón e század” — s nem álmodóan, pártfogóan ...) De az eddig még nemigen jutott az eszébe senkinek, hogy az -ó, -ő, vagy -ú, -ű végű főneveket kötőhangzó­val ragozza: „Nem jók ezek a dugóak”­, „Nem szólnak a csengettyűek”. Azazhogy mégis! A kötőt­hangzós járvány annyira el­harapózott, hogy kerületünk­ben a Patyolat ezt a hirdet­ményt akasztotta ki ajtajára: „A fehérneműek kiadását a festés ideje alatt zavartalanul biztosítjuk.” Pedig itt főnévről van szó. S ahogy furcsa volna tárgyas alakban fehérműet vagy ruha­neműet írni s mondani, épp­úgy furcsa a többes számban is a kötőhangzós alak a sza­bályosabb fehérneműk, ruha­neműk helyett (ha menthető is azzal, hogy a­­nemű erede­tileg melléknévképző volt). .• » Egyelőre felöltők­et, kesz­­'"tyűk­et"Bárfitnak a divatáru­üzletek. De ha a járvány nek­i áll meg, meglehet, hogy nem­sokára felöltőek, kesztyűek és esernyőek lesznek kaphatók az­ üzletekben. S a kirakatban kis tábla: „Fehérneműek és divatáruik”. Szilágyi Ferenc Az „alábbiak*’ a rádióban Kérem, hogy a Magyar Rá­dió illetékesei szívleljék meg az alábbiakat. A kérés fogalmazása itt he­lyes. Mert e nyílt levél írója az alábbiakban olvashatókra, láthatókra szeretné felhívni a figyelmet.’ Nem helyes ellenben igy fogalmazni a kérést, ,ha a rá­dióban hangzik el. Mert akkor nem olvasóhoz szól, hanem hallgatóhoz. S a hallgató szá­mára az „alábbi” — nos, eny­hén szólva furcsa. Képzeljük el, hogy azt mon­dom, egy ismerősömnek, aki­vel összetalálkozom az utcán: „Képzeld, X. Y. tegnap az alábbiakat mesélte nekem. Nos­, rádi­ónkban nem­ bunta­­­m ilyesmiket hallani: „A tes­tület elnöke az alábbiakat kö­zölte.” Vágj­: „A legjobb tígolc között az alábbi párosításban játszanak a csapatok.’,’ (Az utóbbi mondat 1984. február 27-én hangzott el, a reggeli krónikában.) Helytelen mondat — ha hallgatóhoz intézzük. Az alábbiak szó helyett ilyenkor a következők szó használandó. Vigyázzanak — legalább a hivatásos szerkesztők —, hogy ne ikesítsenek némely nem ikes igét. Dicséretes az ikes igék meg­mentésének szándéka. Helye­selhető, ha felszólító módban epyék-et, igyák-ot, töreked­­jék-et mondanak, de fülsértő és helytelen a csökkenjék for­ma (elhangzott pl. az 1934. február 23-i déli krónikában), meg az átlakuljék (ezt is hal­lottam!), hiszen csökken, ala­kul — nem ikes ige. (Ez utób­bi kérdésről részletesebb cikk lesz olvasható az Édes Anya­nyelvünk ez évi 4. számában. A szerk.) Bakiban Péter Ami és amely ismeretes, hogy nemcsak az élőbeszéd, hanem az irodalmi nyelv is egyre­ inkább az ami vonatkozó névmást használja amely helyett. Holott, az amely, mely a­­ főmondatban főnévvel megnevezett tárgyra vagy elvont dologra, az ami pedig a főnévvel meg nem ne­vezett tárgyra, dologra vagy pedig a tőmondat egész tartal­mára vonatkozhat (Nyelvmű­velő kézikönyv 1.: 203—298). Ezt még a nyelvművelés is bo­csánatos bűnnek szokta tekin­teni. Magam, nem volnék eny­­nyire engedékeny, ha a köz­nyelv, a szépirodalmi művek párbeszédei, sőt olykor a cse­vegő, közvetlen hangütésű iro­dalmi nyelv (pl. Móráé) elfo­gadhatóvá teszi is az ami használatát, az értekező próza, a tanulmányok, újságcikkek stílusa már a szabatosabb amely használatát kötelezővé teheti. " Különösen, ha a rossz hasz­nálat következtében az író mondanivalója kétségessé, ne­tán ellenkező értelmű­vé válik. A Népszabadság 193­3. szeptember 10-i számá­ban szemléletes példát talá­lunk erre a nem kívánatos­­esetre. Az aszályról írja a tu­dós szerző: „négyzetméteren­ként mintegy 150—200 liter víz hiányzott a talaj vízzel te­lítettségéhez, ami a növények részére a legkedvezőbb”. Ez azt jelentené, hogy a növé­nyek részére az a kedvezőbb, ha a talaj vízzel telítettségé­ből 150—200 liter hiányzik. Holott a szerző azt akarta mondani, hogy a vízzel telí­tettség a lép,kedvezőbb, s eb­ből hiányzott 150—200 liter. Csakhogy a mellékmondat a tőmondatban álló telítettségre vonatkozik, tehát amel­­lyel kellett volna bevezetnie. Péter László MaOT Nemzet Ismét Lajos Iván Szürke könyvéről Lapjuk 1934. szeptember 30-i számában egy kis meg­emlékezést jelentettek meg a „Szürke könyv" -ről, amelynek nyolcadik kiadása a 38 000 pél­­dányszámot elérte. Dr. Lajos Iván, a Pécsi Egyetem nemzetközi jogi tan­székén tevékenykedő „Sub auspiciis Gubernatoris” minő­sítéssel doktorrá avatott jo­gász, könyvében nemcsak a németek háborújának elvesz- tését vetette fel a gazdasági összefüggések megvilágításá­nál, hanem a felelősség kér­dését is, amely nemcsak a társadalom vezetőire vonat­kozott. Ezt írta: „Lelkiismeretünk és a tör­ténelem ítélőszéke előtt va­lamennyin felelősek vagyunk azért, hogy a mai sorsfordu­lat idején, akár szóval, akár írásban, akár csendes félre­­húzódással milyen irányba se­gítettünk fordulni a magyar sors kerekét.” Talán az idézett mondat késztette a Magyar Nemzeti Front­ot Berlinben a „Válasz a Szürke könyvre” című ki­advány megjelentetésére, amit az antibolsevista könyvesbol­tokban hoztak forgalomba. Szerzői állami ösztöndíjasok voltak Németországban. A La­jos Iván könyvében lefek­­tetetteket, mint céltudatosan és egyoldalúan összegről lőtt, idejét múlt adatokat értékel­ték. Ezért Lajos Iván „Szót kérek — A Szürke könyv­ mér­lege” című, tizenöt oldalas ki­­adványban adta művének utó­lagos értékelését. A későbbiekben állását el­vesztette, a német bevonulás lecsapott rá, a legelső transz­porttal Németországba szállí­tották, koncentrációs táborból tért haza. A Szürke könyv alapigazságát egy mondatba­­foglaltai...Al­item­, hogy a koa­líciót' BUtzkttégnér:,Í.L­erfenn győzheti,’ a bels­zn KliftSfnt el fogja veszíteni." (T. i. Német­ország) .. . „Tel­jes egészükben klasszikusan igazoltnak tekint­hetők könyvemnek az orosz katonai erőre vonatkozó ré­szei, vagy legföljebb arról le­het szó, hogy még az álta­lam festettnél is hatalmasabb­nak bizonyult.” .. . „Az­ orosz hadiipar elsőrendű teljesítő­­képessége u­tán felül áll, ez helyzeténél fogva légi bombá­zásokkal meg nem bénítha­tó... A legénység kiképzésé­re igen nagy gondot fordít a moszkvai vezérkar és az eddigi próbatételek minden­ben igazolják ezen törekvések sikerét.” Könyvének állításait végül így értékelte: „Büszke vagyok rájuk, egész életemben szem­rehányást tettem volna ma­gamnak, ha nyilvánosságra nem lépek velük, ha legjobb esetben gyáva lesipuskásként várom be én is az események zuhatagát. Most, hogy haza­térve végigutaztam az ország nagy részét, csak megerősö­dött bennem ezen vélemény. Elpusztult falvakat, kiégett kunyhókat, ugaron hagyott földeket, szörnyű romokat ta­láltam mindenütt. Fővárosunk, egyetlen büszkeségünk ugyan­csak szívet tépő képet mu­tat. Ezt láttam én lelki sze­meim előtt 1939 március­­április havának álmatlan éj­szakáin, gyötrő aggodalmak, kínzó fájdalmak között. Tol­lat kellett ragadnom tehát és vállalnom minden kockázatot, mert hiszen éreztem és tud­tam és ezért választottam könyvem előszavának címéül is, hogy: „Mindenki felelős”. Dr. Bókas Bátor Budapest ★ Többször elolvastam a szep­tember 30-ai lapjukban meg­jelent „Rádöbbenő*” című (murányi) aláírással ellátott) cikket. Dr. Lajos Ivánt igen jól ismertem és így megle­pett a cikknek kissé gunyo­­ros hangvétele. Lajos Iván európai műveltségű, igen jól képzett történész volt, aki né­­m­etel­len­ességét soh­n sem tit­kolta. Igaz, nem volt marxis­ta. Idealizált államformája a demokratikus monarchia volt. 1939-ben volt bátorsága fel­vázolni a második világhábo­rú kimenetelét és igyekezett eloszlatni azt a közfelfogást, hogy a németek a háborút megnyerhetik. Nem tudom, hogy a „pécsi férfiú” alap­vető tévedései mik voltak? Sajnos, ő már nem tudja igazát megvédeni, de semmi esetre sem bűn, hogy „rádöb­bent” az igazságra és azt le merte írná. K. S. Budapest★ Kordokumentumként bá­nyásztam elő dr. Lajos Iván 1939-ben megjelent tanulmá­nyát. Cikkem azt kívánta pél­dázni, hogy a háború előtt Lapjuk július 27-i számában olvastam Blériot repülőgép­gyártó tevékenységéről s ugyancsak az augusztus 24-i recenziót Flasch Dezső tollá­ból. Való igaz, a hőskorszak szülötte Blériot, a Párizstól délre fekvő Étampes-ben avia­­tikus-képző iskolát tartott fenn. Erről az iskoláról, az ott folyó tanfolyamról a szerző részletesen, pontosan beszá­mol. Arról is ír, hogy az avia­tikai tanfolyamnak egy ma­gyar résztvevője is volt, a deb­receni Horogh János. A számos adathoz, kiegészí­tésképpen odacsatolom egy másik „földimet”, a Szegedről odakerült Jacques Weynman személyében. M(onsieur­ Weynman — így szerepel neve a róla készült levelezőlapon — szegedi diák volt, a tanár, helytörténész és író, Szmollény Nándor tanítványa, s egy ide­ig, a múlt század kilencvenes éveiben a Szegedi Híradó­nál újságíró „kollégája”. Hogyan s miként került ki a francia fő­városba, először B­ér,ot­r­án-i, majd étampes-i iskolájába, nem tudjuk, csupán annyit, amennyit három, volt taná­rához intézett levelében magá­ról s munkájáról ír, hozzácsa­tolva nyolc levelezőlapot, arc­képével s néhány barátjáról s gépéről készült felvétellel. Az első levél kelte 1911. október 12. Arról számol be, miszerint kérvényt intézett Szeged pol­gármesteréhez, utalna ki szá­mára 5000 korona ösztöndíjat, amely esetben később haza­jönne, hogy repülőmunkáját saját hazája javára fejtse ki. Ehhez kéri volt tanára, a sok­oldalú közéleti tevékenységé­ről ismert Szmollény Nándor segítségét A navigátor- és pilótaképző iskola igen népes — mint egy következő levelében írja —, nemzetközi szempontból pedig igen vegyes. Főleg külföldi ka­tonatisztek (köztük főhadnagy, kapitány is akad) látogatják, akik kiképzésük után vissza­térnek hazájukba. Legközelebb áll hozzá egyik barátja, Le Lasseur de Ranzay, akivel egy alkalommal a magassági világ­rekordért is repültek. Érdekes, amit Weynman a pilóták „biz­tonsági kalap”-járól ír: ... ez is voltak — s Lajos Iván, könyve szerint, bizonyíthatóan közéjük tartozott —, akik nem hittek a „germán óriás” le­győzhetetlenségében, így hát Lajos Iván alapvető igazsá­gát sem vontam kétségbe, írá­sát olvasva, csupán azon me­ditáltam — s egy félmondat­ban erre céloztam —, hogy e tisztánlátó és nem kevés személyes bátorságról tanú­bi­zonyságot tevő pécsi férfiúval vajon milyen megfontolás írat­ta le a következő sorokat? „Bármit hozzon ugyanis szá­munkra a jövő, az biztos, hogy akarunk lenni és leszünk i­s barátai Németországnak, de cselédei, heletai nem leszünk soha.” (murányi) olyan, mint a tűzoltóké, csak­hogy bőrből készült és belül rugalmas, nehéz is, meg ké­nyelmetlen is. A francia had­ügyminiszter se kívánja a tisz­tektől, hogy viseljék, csak amíg megtanulnak repülni. Aki re­pül, ha az idő hűsre fordul, vagy feljebb megy 1000—1200 méternél, az a fejet és fület védő sapka alá papirost tesz. Néha a papiros és a vastag gyapot sapka közé vászon fő­­kötő jön. Ez azután meleg is, de nem nehéz, se nem szorít­ja a fejet. Ilyen körülmények között persze, hol az az igazi aviatikus, aki szépen fésülve tud mutatkozni.” Érdekes, amit a gyakori repülőbemu­­tatókról ír: „... Hol marad a poezis, amikor az idegek, az agy túl­feszülve, folyton a cii­i vive­­ben, egy pillanatnyi szünet nélkül dolgozik ott fenn a ma­gasban. A poezis fenn marad a nézőkkel. Azoknak az a fehér gép, ahol egy ember küzd az elemek ellen, egy­ ostoba, élet­telen géppel és ahol minden vigyázatlan másodperc a halált jelenti, összeroncsolt testtel. Az nekik a fenséges szépen úszó fehér madár. Különösen, mikor áttör rajta a leáldozó nap aranysugara. Hogy tapsol, hogy lelkesedik, hogy lobogtat­ja a kendőjét a tömeg ... egy kézzel való visszaintés, egy visszaköszönés nekem egyszer 25 méterről való esést és 3000 franknyi kárt okozott, nem számolva a kisebb testi sérü­lést.” Mi lett Weynman további sorsa, nem ismeretes. Egy bi­­zonyos, a különböző kulturális célokra, esetlegesen festőmű­vészeknek hirdetett ösztöndíjat nem kapta meg. S ebbe talán bele is nyugodott. Elvégre, az ösztöndíjat nem azok kapják, akiknek munkája sok kiadás­sal, sőt testi vagy életvesze­delemmel is járhat. Jött az el­ső világháború. Elment-e Tö­rökországba pilótának, ahova előnyös ajánlatokkal hívták, vagy fölszállt-e valaha is a le­vegőbe, hogy egykori aviati­­kus-iskolabeli társaira lövöl­dözzön? Nem tudjuk. Csongor Győző Szeged Blériot tanítványa Péntek, 1984. november 11 BIZOMÁNYI ARI­M­AZ VÁLLALAT 1985. január 1-től 1981. december 31-ig terjedő időre SZERZŐDÉSES ÜZEMELTETÉSRE átadja a­­ Budapest VII., Majakovszkij utca 191. szám alatti IIi. számú VEGYES RUHÁZATI ÜZLETÉT. A pályázatokat 1984. december 3-ig kell benyújtani a vállalat központjába (Budapest IX„ Kinizsi utca 12„ II. emelet, Iparcikk-főosztály). A versenytárgyalás 1984. december 10-én, 15 órakor­ lesz a vállalat központjában (II. emelet, 240—211. számú ta­nácsterem). A tájékoztató adatokat és bővebb felvilágosítást az ipar­cikk-főosztályon dr. Halász Sándor főosztályvezető ad. Telefon: 116-950. Bizományi Áruház Vállalat

Next