Magyar Nemzet, 1984. november (47. évfolyam, 257-281. szám)
1984-11-02 / 258. szám
12 ANYANYELVÜNK SZERKESZTI: RÁCZ ENDRE Fülsértőek, pazarlóak — elkerülhető(e)k! Az -ó, -ő végű melléknévi igenevek ragozásáról, pontosabban azok állítmányi helyzetű többes számáról nemegyszer irt a nyelvművelő irodalom. A bántó, sértő, iható melléknévi igenév. színt ismeretes, állítmányi szerepben kétféle alakban fordul elő nyelvünkben: ,,Ezek a megjegyzések bánták, sértők", vagy „bántóak, sértőek”; „A kávék még nem ihatok’’ vagy „ihatóakAz is ismeretes, hogy a többesjel elé befurakodott -a,e „kötőhangzó” nem szerves része az igenévnek s eredetileg , a nyelv korábbi századaiban nem is volt ott. A XV—XVI. századi kódexekben még , ilyen alakokat találunk: (a mai helyesírásra átírva) „Ti isten kísérték vagytok"; „Te hagyásid igen hihetők lőnek"; stb., de már a XVII. században — bár még eléggé ritkán — föltűnnek a kötéhangzóval bővült alakok: „Egy rakásba romol, valamit irtanak az illyen valláson csüggőek” — írta a zsoltárköltő Szenes Molnár Albert, a Sárospatakon is professzorkodó híres nevelő, Comenius egyik tankönyvének magyar nyelvű példamondatában pedig ezt olvassuk: „Némellyek [ti. almák) érők avagy telelőek”. A XVIII. században azonban mind gyakoribbá vált ez az alak: „Mit akartok, vakmerűek” — olvassuk Csokonai kortársának, Szentjóbi Szabó Lászlónak színjátékában. Igaz, hogy ez a nyelvtani alatt már a XVII. században is fölbukkant, például a Pázmány Péter hívei közé tartozó Lalusfi Tamás egyik vitairatában: „Ha vakmerőek és ugyan arcátlanok, nem akartok lenni!”. Mindez azért érdekes, mivel e melléknéve a határozólagos alakja egy századdal korábban még vakmerőn volt s nem vakmerően Calepinus híres többnyelvű szótárában, minthogy az -n határozórag elé sem járult régebben kötőhangzó. A nyelvtörténet tanúsága szerint az úgynevezett kötőhangzók az -ú, -ű képzős melléknevekben kezdtek jelentkezni, amilyen a keserű, savanyú, sanyarú stb. (Jegyezzük meg mindjárt, hogy eredetileg ezek éppúgy -ó, -ó végű melléknévi igenevek voltak, mint a kísértő, hitető, zavaró stb.) A nyelvtörténeti vizsgálódások szerint eredetileg ezekből a melléknevekből is hiányzott a kötphang. Az 1512—13 körül írt Nagyszombati-kódexben például még ezt találjuk: „Mindeza földön keserűknek láttatnak” (nem pedig keserűeknek); de már ugyanez idő tájt az -n határozóragos alak kötőhangzóval fordul elő a kódexekben is: „Mely keserűen megölelés”; „Keserűen kénzatok”; stb. Ehhez aztán többi -ú, -ü végű melléknevünk is csatlakozott, annál is inkább, mivel ez az -ú, -ü képző azonos a melléknévi igenevek -ó, -ő-jeve. A XVI. századi Erdy-kódexben még ezt olvassuk: „Vígak, jókedvűk és örvendetesök”). Pesti Gábor bibliafordításában is hasonlóan: „Ne legyetek komor kedvűk” — nona ma így mondanánk: jókedvűek, komor kedvűek". A kötőhangzós alak kifejlődésében a vele párhuzamos alaki kettősségbe föltehetően jelentéstani mozzanat játszott közre: a főnévi és a melléknévi szerepű (szófajú) alakokat akarta így a nyelv érezhetőbben elkülöníteni a főnéviektől. „A vakmerők a haláltól se félnek” — ebben a mondatban a kiemelt szó főnévi alanyként áll (vakmerő emberek”), de állítmányi szeresben már melléknév, s ezt alakilag is igyekszik a nyelv kiemelni: ,,A vakmerők se mindig vakmerőek". Ennek a háttere pedig az, hogy a vakmerő csak mint melléknév vehet föl -ti határosragot, ezt pedig, mint láttuk, kötőha mazóval vette föl, s ez a kötőhanazó jelezte többes számú oltmány szerepében is melléknév voltát. Ez ott. A XV egyébként jól megfigyelhető ma is: „Az építők (főnév) bírálatai építőek (melléknév) voltak.” EZ a fajta szófajialaki elkülönülés -ú, -ü végű mellékneveinkben is megfigyelhető: „A vasas gyógyszerek étvágygerjesztők”. Itt az utóbbi, állítmányi szerepű szó főnév, ezért nem is mondhatjuk kötőhanggal, mert ha így mondjuk: „A vasas gyógyszerek étvágygerjesztőek” — akkor megváltozik a mondat értelme: a melléknévi — kötőhangzós — alak, ugyanis már azt jelenti, hogy „ínycsiklandók, csábítók’: „A friss eprek a tálban étvágygerjesztpere.” Hasonló jelenség megfigyelhető az -n határozóragos alakoknál is: „Keserűn issza a kávéját” mondat azt sugallja, hogy cukor nélkül issza a feketéjét, a ,.Keserűen issza” viszont már inkább azt sejteti, hogy elkeseredve. Éppen a jelentésmegoszlás miatt hiba volna egyértelműen kifogásolni a hosszabb, kötőhangzós alakokat. Vannak azonban esetek, amikor ezek a hosszabb alakok zavarók, fülsértett, fölöslegesek. Először is takarékossági szempontból sincs szükség rájuk: egy szótaggal hosszabbak (s ennek legföljebb a versírásban vehetni hasznát olykor), másodszor: a két egymás mellé került magánhangzó nem is hangzik jól: az olvadón, lassan mennyivel kellemesebb hangzású, mint az olvadóan, lassúan stb. Néha pedig bántón, zavaróan fölöslegesek a kötőhangzós alakok, különösen aható képzővel ellátott igenevekben: „A könyveit, kiadhatók” s nem „kiadhatóak”, „h a belük jól olvashatók” — s nem olvashatóak. Pedig egyre többször sértik fülünket a rádióban is. Az egyik, tavaly novemberi adásban hallhattuk például: „tragédiák, amelyek elkerülhetőek lettek volna”. Majd a következő hónapban: „Jól hasznosíthatóak azok a tapasztalatok, amelyeket a Magyarországgal, Lengyelországgal való együttműködésben szereztek [ti. Ausztriában]”, illetve: „[Fennmaradtak olyan feladatlapok papiruszokon, amelyeken a tanítók javításai találhatóak.” Itt az elkerülhetők, használhatók, találhatók lett volna a helyénvalóbb — és takarékosabb! ]A következő mondatban ugyan nincs ható ige, mégis helyesebb volna a kötőhangzó nélküli alak: a kubai narancsok s a drágább zöld színű narancsok egymástól alig különbözőek" — hallhattuk a televízióban. A határozat láthatón, hallhatón alak is helyesebb, szabályosabb, mint a láthatóan, hallhatóan — noha a versnyelv, a ritmus miatt, költői szabadságból él olykor az utóbbiakkal is. (Ady Endre azonban azt írta: „ő szállt sötéten, álmodon”, Józsuz Attila pedig: „Rám tekint pártfogón e század” — s nem álmodóan, pártfogóan ...) De az eddig még nemigen jutott az eszébe senkinek, hogy az -ó, -ő, vagy -ú, -ű végű főneveket kötőhangzóval ragozza: „Nem jók ezek a dugóak”, „Nem szólnak a csengettyűek”. Azazhogy mégis! A kötőthangzós járvány annyira elharapózott, hogy kerületünkben a Patyolat ezt a hirdetményt akasztotta ki ajtajára: „A fehérneműek kiadását a festés ideje alatt zavartalanul biztosítjuk.” Pedig itt főnévről van szó. S ahogy furcsa volna tárgyas alakban fehérműet vagy ruhaneműet írni s mondani, éppúgy furcsa a többes számban is a kötőhangzós alak a szabályosabb fehérneműk, ruhaneműk helyett (ha menthető is azzal, hogy anemű eredetileg melléknévképző volt). .• » Egyelőre felöltőket, kesz'"tyűket"Bárfitnak a divatáruüzletek. De ha a járvány neki áll meg, meglehet, hogy nemsokára felöltőek, kesztyűek és esernyőek lesznek kaphatók az üzletekben. S a kirakatban kis tábla: „Fehérneműek és divatáruik”. Szilágyi Ferenc Az „alábbiak*’ a rádióban Kérem, hogy a Magyar Rádió illetékesei szívleljék meg az alábbiakat. A kérés fogalmazása itt helyes. Mert e nyílt levél írója az alábbiakban olvashatókra, láthatókra szeretné felhívni a figyelmet.’ Nem helyes ellenben igy fogalmazni a kérést, ,ha a rádióban hangzik el. Mert akkor nem olvasóhoz szól, hanem hallgatóhoz. S a hallgató számára az „alábbi” — nos, enyhén szólva furcsa. Képzeljük el, hogy azt mondom, egy ismerősömnek, akivel összetalálkozom az utcán: „Képzeld, X. Y. tegnap az alábbiakat mesélte nekem. Nos, rádiónkban nem buntam ilyesmiket hallani: „A testület elnöke az alábbiakat közölte.” Vágj: „A legjobb tígolc között az alábbi párosításban játszanak a csapatok.’,’ (Az utóbbi mondat 1984. február 27-én hangzott el, a reggeli krónikában.) Helytelen mondat — ha hallgatóhoz intézzük. Az alábbiak szó helyett ilyenkor a következők szó használandó. Vigyázzanak — legalább a hivatásos szerkesztők —, hogy ne ikesítsenek némely nem ikes igét. Dicséretes az ikes igék megmentésének szándéka. Helyeselhető, ha felszólító módban epyék-et, igyák-ot, törekedjék-et mondanak, de fülsértő és helytelen a csökkenjék forma (elhangzott pl. az 1934. február 23-i déli krónikában), meg az átlakuljék (ezt is hallottam!), hiszen csökken, alakul — nem ikes ige. (Ez utóbbi kérdésről részletesebb cikk lesz olvasható az Édes Anyanyelvünk ez évi 4. számában. A szerk.) Bakiban Péter Ami és amely ismeretes, hogy nemcsak az élőbeszéd, hanem az irodalmi nyelv is egyre inkább az ami vonatkozó névmást használja amely helyett. Holott, az amely, mely a főmondatban főnévvel megnevezett tárgyra vagy elvont dologra, az ami pedig a főnévvel meg nem nevezett tárgyra, dologra vagy pedig a tőmondat egész tartalmára vonatkozhat (Nyelvművelő kézikönyv 1.: 203—298). Ezt még a nyelvművelés is bocsánatos bűnnek szokta tekinteni. Magam, nem volnék enynyire engedékeny, ha a köznyelv, a szépirodalmi művek párbeszédei, sőt olykor a csevegő, közvetlen hangütésű irodalmi nyelv (pl. Móráé) elfogadhatóvá teszi is az ami használatát, az értekező próza, a tanulmányok, újságcikkek stílusa már a szabatosabb amely használatát kötelezővé teheti. " Különösen, ha a rossz használat következtében az író mondanivalója kétségessé, netán ellenkező értelművé válik. A Népszabadság 1933. szeptember 10-i számában szemléletes példát találunk erre a nem kívánatosesetre. Az aszályról írja a tudós szerző: „négyzetméterenként mintegy 150—200 liter víz hiányzott a talaj vízzel telítettségéhez, ami a növények részére a legkedvezőbb”. Ez azt jelentené, hogy a növények részére az a kedvezőbb, ha a talaj vízzel telítettségéből 150—200 liter hiányzik. Holott a szerző azt akarta mondani, hogy a vízzel telítettség a lép,kedvezőbb, s ebből hiányzott 150—200 liter. Csakhogy a mellékmondat a tőmondatban álló telítettségre vonatkozik, tehát amellyel kellett volna bevezetnie. Péter László MaOT Nemzet Ismét Lajos Iván Szürke könyvéről Lapjuk 1934. szeptember 30-i számában egy kis megemlékezést jelentettek meg a „Szürke könyv" -ről, amelynek nyolcadik kiadása a 38 000 példányszámot elérte. Dr. Lajos Iván, a Pécsi Egyetem nemzetközi jogi tanszékén tevékenykedő „Sub auspiciis Gubernatoris” minősítéssel doktorrá avatott jogász, könyvében nemcsak a németek háborújának elvesz- tését vetette fel a gazdasági összefüggések megvilágításánál, hanem a felelősség kérdését is, amely nemcsak a társadalom vezetőire vonatkozott. Ezt írta: „Lelkiismeretünk és a történelem ítélőszéke előtt valamennyin felelősek vagyunk azért, hogy a mai sorsfordulat idején, akár szóval, akár írásban, akár csendes félrehúzódással milyen irányba segítettünk fordulni a magyar sors kerekét.” Talán az idézett mondat késztette a Magyar Nemzeti Frontot Berlinben a „Válasz a Szürke könyvre” című kiadvány megjelentetésére, amit az antibolsevista könyvesboltokban hoztak forgalomba. Szerzői állami ösztöndíjasok voltak Németországban. A Lajos Iván könyvében lefektetetteket, mint céltudatosan és egyoldalúan összegről lőtt, idejét múlt adatokat értékelték. Ezért Lajos Iván „Szót kérek — A Szürke könyv mérlege” című, tizenöt oldalas kiadványban adta művének utólagos értékelését. A későbbiekben állását elvesztette, a német bevonulás lecsapott rá, a legelső transzporttal Németországba szállították, koncentrációs táborból tért haza. A Szürke könyv alapigazságát egy mondatbafoglaltai...Alitem, hogy a koalíciót' BUtzkttégnér:,Í.Lerfenn győzheti,’ a belszn KliftSfnt el fogja veszíteni." (T. i. Németország) .. . „Teljes egészükben klasszikusan igazoltnak tekinthetők könyvemnek az orosz katonai erőre vonatkozó részei, vagy legföljebb arról lehet szó, hogy még az általam festettnél is hatalmasabbnak bizonyult.” .. . „Az orosz hadiipar elsőrendű teljesítőképessége után felül áll, ez helyzeténél fogva légi bombázásokkal meg nem bénítható... A legénység kiképzésére igen nagy gondot fordít a moszkvai vezérkar és az eddigi próbatételek mindenben igazolják ezen törekvések sikerét.” Könyvének állításait végül így értékelte: „Büszke vagyok rájuk, egész életemben szemrehányást tettem volna magamnak, ha nyilvánosságra nem lépek velük, ha legjobb esetben gyáva lesipuskásként várom be én is az események zuhatagát. Most, hogy hazatérve végigutaztam az ország nagy részét, csak megerősödött bennem ezen vélemény. Elpusztult falvakat, kiégett kunyhókat, ugaron hagyott földeket, szörnyű romokat találtam mindenütt. Fővárosunk, egyetlen büszkeségünk ugyancsak szívet tépő képet mutat. Ezt láttam én lelki szemeim előtt 1939 márciusáprilis havának álmatlan éjszakáin, gyötrő aggodalmak, kínzó fájdalmak között. Tollat kellett ragadnom tehát és vállalnom minden kockázatot, mert hiszen éreztem és tudtam és ezért választottam könyvem előszavának címéül is, hogy: „Mindenki felelős”. Dr. Bókas Bátor Budapest ★ Többször elolvastam a szeptember 30-ai lapjukban megjelent „Rádöbbenő*” című (murányi) aláírással ellátott) cikket. Dr. Lajos Ivánt igen jól ismertem és így meglepett a cikknek kissé gunyoros hangvétele. Lajos Iván európai műveltségű, igen jól képzett történész volt, aki németellenességét sohn sem titkolta. Igaz, nem volt marxista. Idealizált államformája a demokratikus monarchia volt. 1939-ben volt bátorsága felvázolni a második világháború kimenetelét és igyekezett eloszlatni azt a közfelfogást, hogy a németek a háborút megnyerhetik. Nem tudom, hogy a „pécsi férfiú” alapvető tévedései mik voltak? Sajnos, ő már nem tudja igazát megvédeni, de semmi esetre sem bűn, hogy „rádöbbent” az igazságra és azt le merte írná. K. S. Budapest★ Kordokumentumként bányásztam elő dr. Lajos Iván 1939-ben megjelent tanulmányát. Cikkem azt kívánta példázni, hogy a háború előtt Lapjuk július 27-i számában olvastam Blériot repülőgépgyártó tevékenységéről s ugyancsak az augusztus 24-i recenziót Flasch Dezső tollából. Való igaz, a hőskorszak szülötte Blériot, a Párizstól délre fekvő Étampes-ben aviatikus-képző iskolát tartott fenn. Erről az iskoláról, az ott folyó tanfolyamról a szerző részletesen, pontosan beszámol. Arról is ír, hogy az aviatikai tanfolyamnak egy magyar résztvevője is volt, a debreceni Horogh János. A számos adathoz, kiegészítésképpen odacsatolom egy másik „földimet”, a Szegedről odakerült Jacques Weynman személyében. M(onsieur Weynman — így szerepel neve a róla készült levelezőlapon — szegedi diák volt, a tanár, helytörténész és író, Szmollény Nándor tanítványa, s egy ideig, a múlt század kilencvenes éveiben a Szegedi Híradónál újságíró „kollégája”. Hogyan s miként került ki a francia fővárosba, először Bér,otrán-i, majd étampes-i iskolájába, nem tudjuk, csupán annyit, amennyit három, volt tanárához intézett levelében magáról s munkájáról ír, hozzácsatolva nyolc levelezőlapot, arcképével s néhány barátjáról s gépéről készült felvétellel. Az első levél kelte 1911. október 12. Arról számol be, miszerint kérvényt intézett Szeged polgármesteréhez, utalna ki számára 5000 korona ösztöndíjat, amely esetben később hazajönne, hogy repülőmunkáját saját hazája javára fejtse ki. Ehhez kéri volt tanára, a sokoldalú közéleti tevékenységéről ismert Szmollény Nándor segítségét A navigátor- és pilótaképző iskola igen népes — mint egy következő levelében írja —, nemzetközi szempontból pedig igen vegyes. Főleg külföldi katonatisztek (köztük főhadnagy, kapitány is akad) látogatják, akik kiképzésük után visszatérnek hazájukba. Legközelebb áll hozzá egyik barátja, Le Lasseur de Ranzay, akivel egy alkalommal a magassági világrekordért is repültek. Érdekes, amit Weynman a pilóták „biztonsági kalap”-járól ír: ... ez is voltak — s Lajos Iván, könyve szerint, bizonyíthatóan közéjük tartozott —, akik nem hittek a „germán óriás” legyőzhetetlenségében, így hát Lajos Iván alapvető igazságát sem vontam kétségbe, írását olvasva, csupán azon meditáltam — s egy félmondatban erre céloztam —, hogy e tisztánlátó és nem kevés személyes bátorságról tanúbizonyságot tevő pécsi férfiúval vajon milyen megfontolás íratta le a következő sorokat? „Bármit hozzon ugyanis számunkra a jövő, az biztos, hogy akarunk lenni és leszünk is barátai Németországnak, de cselédei, heletai nem leszünk soha.” (murányi) olyan, mint a tűzoltóké, csakhogy bőrből készült és belül rugalmas, nehéz is, meg kényelmetlen is. A francia hadügyminiszter se kívánja a tisztektől, hogy viseljék, csak amíg megtanulnak repülni. Aki repül, ha az idő hűsre fordul, vagy feljebb megy 1000—1200 méternél, az a fejet és fület védő sapka alá papirost tesz. Néha a papiros és a vastag gyapot sapka közé vászon főkötő jön. Ez azután meleg is, de nem nehéz, se nem szorítja a fejet. Ilyen körülmények között persze, hol az az igazi aviatikus, aki szépen fésülve tud mutatkozni.” Érdekes, amit a gyakori repülőbemutatókról ír: „... Hol marad a poezis, amikor az idegek, az agy túlfeszülve, folyton a ciii viveben, egy pillanatnyi szünet nélkül dolgozik ott fenn a magasban. A poezis fenn marad a nézőkkel. Azoknak az a fehér gép, ahol egy ember küzd az elemek ellen, egy ostoba, élettelen géppel és ahol minden vigyázatlan másodperc a halált jelenti, összeroncsolt testtel. Az nekik a fenséges szépen úszó fehér madár. Különösen, mikor áttör rajta a leáldozó nap aranysugara. Hogy tapsol, hogy lelkesedik, hogy lobogtatja a kendőjét a tömeg ... egy kézzel való visszaintés, egy visszaköszönés nekem egyszer 25 méterről való esést és 3000 franknyi kárt okozott, nem számolva a kisebb testi sérülést.” Mi lett Weynman további sorsa, nem ismeretes. Egy bizonyos, a különböző kulturális célokra, esetlegesen festőművészeknek hirdetett ösztöndíjat nem kapta meg. S ebbe talán bele is nyugodott. Elvégre, az ösztöndíjat nem azok kapják, akiknek munkája sok kiadással, sőt testi vagy életveszedelemmel is járhat. Jött az első világháború. Elment-e Törökországba pilótának, ahova előnyös ajánlatokkal hívták, vagy fölszállt-e valaha is a levegőbe, hogy egykori aviatikus-iskolabeli társaira lövöldözzön? Nem tudjuk. Csongor Győző Szeged Blériot tanítványa Péntek, 1984. november 11 BIZOMÁNYI ARIMAZ VÁLLALAT 1985. január 1-től 1981. december 31-ig terjedő időre SZERZŐDÉSES ÜZEMELTETÉSRE átadja a Budapest VII., Majakovszkij utca 191. szám alatti IIi. számú VEGYES RUHÁZATI ÜZLETÉT. A pályázatokat 1984. december 3-ig kell benyújtani a vállalat központjába (Budapest IX„ Kinizsi utca 12„ II. emelet, Iparcikk-főosztály). A versenytárgyalás 1984. december 10-én, 15 órakor lesz a vállalat központjában (II. emelet, 240—211. számú tanácsterem). A tájékoztató adatokat és bővebb felvilágosítást az iparcikk-főosztályon dr. Halász Sándor főosztályvezető ad. Telefon: 116-950. Bizományi Áruház Vállalat