Magyar Nemzet, 1984. december (47. évfolyam, 282-305. szám)

1984-12-12 / 291. szám

Szerda, 1984. december 12. A TV MŰSORÁRÓL | Appassionata Megkésett sorozat Mihály­­fi Imréé, a háromrészes Ap­­­­passionata. Tíz esztendővel ezelőtt az újdonság varázsá­val hatott volna a képernyőn. Ma: irodalmi és filmes után­érzések sora. Nem a rendezés hibájából, nem is az íróéból; egyszerűen túlment a világ, az idő a második világháborúnak azon a fajta, a sorsokat lágy elégiákba oltó ábrázolásán, ami ennek a műnek a sajátja. Pedig­ Szilvási Lajost az ég is televíziós sorozatírónak te­remtette. Az Appassionata cí­mű regénye is, a többi is olyan, mint egy hosszan tartó televíziós álom. Hősei elindul­nak valahonnan valamerre; epizódokba tömöríthető, nem világrengető, de fontos és jel­legzetes események résztve­vőivé lesznek; majd a kellő időben, midőn életük és tí­pusuk példaszerű kerekded­­séggel áll a néző előtt, elbú­csúzunk tőlük. E második világháborús re­génynek megjelenésekor so­kat vitatott irodalmi értékei és hiányosságai mellett meg­volt az az erénye is, hogy szerzője csaknem elsőként kí­sérelte meg árnyaltan ábrá­zolni a második világháborús magyar katonát. Azt az alig­hanem igen tipikus fajtát rá­adásul, amelyik sem németba­rát nem lett a fronton, sem a szovjet hadsereg segítője, sem nemzetmentő, sem honáruló, csak egyszerűen: életét, ifjú­ságát rettegő, kényszerhelyze­tekben kényszeresen cselekvő átlagember. Mióta azonban, elsősorban a dokumentumiro­dalom jóvoltából, de a szép­­irodalom markáns termése ré­vén is sokat tudhat immár a közvélemény arról, hogy mi­ként formálódott az átlagem­ber a háború vérzivatarában, mióta vannak Szilvási Türr főhadnagyánál erőteljesebben jellemzett típusemlékeink e kor tény- és szépirodalmából, az Appassionata-­t nem sok mindenért lehet dicsérni. Mihályfi Imre, a sorozat rendezője nem is dicsérni, át­dolgozni óhajtotta a regényt. Televíziósítani. A végered­mény felől vizsgálva az átala­kítási szándékot, úgy tetszik, Nádassy Lászlóval közösen ar­ra törekedtek a forgatókönyv megírásakor, hogy a történel­mi kalandsor helyett a kis, magánemberi drámák kerül­jenek az egyes részeknek is, de a mű egészének is a kö­zéppontjába. Lássunk néhány különböző társadalmi réteg­ből vett, különböző nevelteté­­sű fiatalembert, akik ember­próbáló időkben egyek voltak abban, hogy a vészt egy aka­rattal meg szerették volna úszni. Nem is csak félelemből, de azért is, mert — ha meg­fogalmazni nem is tudták vol­na tán maguknak­ — ez volt az egyetlen humánus választá­suk. Nem korhoz, hadiesemé­nyekhez kötött jelenség ez: békés időkben élő fiatalokkal is megeshetik, hogy egyetlen helyes választásuk az, ha ki­kerülik, kivédik a nagy tet­teket. Ezen a ponton hozhat­ta volna be tán az évtizedes­nél is nagyobb fáziskésést a sorozat témája és a jelen köz­­érdeklődése között a forgató­­könyvíró-rendező. Ha meg­próbálja a mai fiatalság szem­szögéből látni és láttatni a ha­mis papírokkal frontok és hadszínterek között kocsizó kis csapatot, tán még korsze­rű is lett volna az elmúlt hét televíziós sorozata. A törté­nelmi visszaemlékezés paran­csa azonban­­erősebbnek bizo­nyult a korszerűsítő merész­ségnél. Szabatosan megrende­zett, hiteles korrajzú film lett a háromórás Appassionata, csakhogy kissé érdektelen. Része volt persze az érdek­telenségben annak is, hogy egy jó kiállású, ám színészet­ben bizony még gyakorlatlan fiatalemberre bízta a legfőbb szerepet a rendezés. Tóth Ta­más Türr főhadnagyáért sem lelkesedni nem lehetett, sem bosszankodni nem lehetett merev, önhittséggel álcázott tétovasáva fölött. Az a főhős, pedig, aki sem rokonszenvün­­ket nem ébresztgeti, sem el­lenszenvünket nem csiholja csak,unalmat terjeszthet maga körül. Emberibb figurák vol­tak, igaz, a mellékszereplők, Balkay Géza határozott fiatal orvosa, O. Szabó István, a né­pi bölcsességű és tisztességű gépkocsivezető szerepében, és Mensáros László, egy modern fölfogású és nagy szívj­óságú szerzetes szerepében. Tőlük egyik-másik jelenet fölszik­rázott, és azt gondolhatta az ember, most íme az élettel ta­lálkozik a képernyőn. Mellék­­szereplők mellékdialógusai azonban nem tudnak meg­menteni egy egész televíziós sorozatot. Meg Illés János operatőr meghatóan szép föl­vételei sem. Zsuzsa Koricz Zsuzsa nem egysze­rűen Koncz Zsuzsa, ő egy jel­kép, egy (és több) nemzedék életérzésének a hű, közérthe­tő és modern kifejezője és megtestesítője, egy sajátságo­san magyar könnyűzenei mű­fajnak, a nemes értékű irodal­mi szövegeket modern, a nép­zenéből táplálkozó dalolási stí­lussal ötvöző előadásnak tán a legihletettebb képviselője. A Koncz Zsuzsa-jelenséget nem lehet elintézni úgy, mint egy hirtelen föltűnt, és ki tudja meddig ragyogó pop­ csillagot, mint egy divatot, mint a könnyű műfaj egyik könnyű­ségét. Nemcsak azért nem le­het így „elbánni” vele, mert ezzel majd két évtizedes, szi­gorúan szép és következetes pályáját sértjük meg, de azért, sem, mert fiatal és felnőtt nemzedékek érzései, eszmé­nyei és emlékei sérülnek meg ezáltal. A televízió mégis ezt cselekedte. Egyórás portréműsort készí­tett Módos Péter Koncz Zsu­zsáról (Darvas Máté operatőr segítségével.) Nem arányté­vesztés ez, Koncz Zsuzsának és „híveinek” jár ez az egy óra. De nem oly triviális, ön­ismétlő, érdekes jópofáskodás­­ba hajló kérdezési móddal, ahogyan azt a szerkesztő-mű­sorvezető megszervezte. A vá­gások egyenetlenné és olykor érthetetlenné tették a pályá­ját jókedvű őszinteséggel so­roló Koncz Zsuzsa beszámoló­ját. Hiányzott a műsorból a két legfőbb „szellemi jóbarát­nak” Bródy Jánosnak és Szö­rényi Leventének a vallomá­sa is arról, mit jelentett nekik, hogy éppen az a nyur­ga, lobogó hajú és tiszta egye­­nességű lány vitte diadalra a szerzeményeiket, akit Koncz Zsuzsának hívnak. A sokféle (és sokáig sorolható) hiányok mellett viszont pontosan mű­ködtek azok a „rugók”, ame­lyek a könnyűzene címszavá­val illetett adásokat a tele­vízióban mozgatják. Magyar­talanságok és megszerkesztet­­lenségek (mintha ettől lenne modern és fiatalos egy műsor), kacsintgatások a könnyűzene külföldi iparai felé és kancsa­­lizgatások a többi népszerű (vagy népszerűtlen) kolléga irányába. Mindez nemcsak azért sajnálatos, mert Koncz Zsuzsa egy sokkalta jobb és hitelesebb televíziós arcképet érdemelt volna, de azért is, mert híven tükrözi azt a „ran­got”, amit a televízióban az ifjúság zenéje ma a magáé­nak mondhat. Lőcsei Gabriella Magyar tanfolyam S­panyolországban Befejeződött Spanyolország­ban az első magyar nyelv­­tanfolyam. A salamancai egye­temen — igaz, csak kísérlet­képpen — magyar kurzust hirdettek azon spanyolok szá­mára, akik érdeklődést mutat­nak országunk történelme, kultúrája, nyelve, élete iránt. Az egyik legrégibb spanyol egyetem tanárai és hallgatói közül harmincan jelentkeztek. A budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium tanára, Gergelyi Mihályné vezette, rövid hat­hetes tanfolyamon több száz magyar kifejezést ismertek meg az érdeklődők. Az egye­tem rektori tanácsa felaján­lotta, hogy tavasszal újabb tanfolyam indítására teremt lehetőséget, amely alapját, ké­pezheti egy magyar tanszék esetleges felállításának is. Magá Nemzet Moszkvai tudósítónktól Richter elismerése a magyar művészeknek Negyedik esztendeje immár, hogy a moszkvai Puskin Mú­zeumban a Decemberi es­­ték­en egymásba fonódik kép és zene, szorosan összekapcso­lódik a képzőművészet és a muzsika. Ezt a találkozót Szvjatoszlav Richter serken­tette, az 5 ötlete nyomára elő­ször az orosz zene és kép ad­ta a decemberi esték „nyers­anyagát”, a második évben Mozart géniusza, tavaly angol mesterek képeihez válogattak szigetországi muzsikát. Kép és zene az idén századunk jegyé­ben találkozik: néhány napja nyílt meg a múzeum Matisse­­kiállítása, s az idei decemberi estéken huszadik századi mes­terek művei hangoznak föl, Hindemithé, , Sosztakovicsé, Prokofjevé, Brittené. Először azonban Bartóké: a múzeum úgynevezett Fehér terme vasárnap és hétfőn ma­gyar művészeket fogadott, Csavlek Etelka operaénekest, Kocsis Zoltánt és a Takács- Nagy-v­onósnégyest. Igényes, szép műsorral ajándékozták meg a hallgatóságot, a szovjet zeneélet több ismert személyi­ségét, így Szvjatoszlav Rich­­tert, aki mindkét koncerten je­len volt. A falon függő Matis­­se-könyvillusztrációk száza­dunk szigorú klasszikusának feszesen gyönyörű műveivel találkoztak: a magyar népdal ősi világával és a poklokat is megjáró huszadik századi ember nehéz oldódásával, igaz viaskodásával. Csavlek Etelka népdalfeldolgozásokat adott elő, Kocsis Zoltán kíséretében. Mindegyik dalban egy-egy kis világ villant föl, amelyhez a kísérő is hozzájárult, együtt élt — láthatóan — a dalokkal, már-már énekelte az Elindul­tam szép hazámból-t, az Által mennék-et és a többit. Kocsis zongorajátékát talán az Allegro barbárában fogad­ta a legnagyobb siker. A Gyer­mekeknek című ciklusból elő­adott darabokkal és az Elégiá­val együtt a jelképes erejű Allegro barbaro Bartók tiszta erkölcsű, küzdelmes világát közvetítette. Mindinkább vo­natkozik ez a harmadik és a negyedik vonósnégyesre: Ta­­kács-Nagy Gábor, Schranz Ká­roly, Ormai Gábor és Fejér András játéka a bartóki tel­jességet ragadta m­eg, ami megfogta, valósággal szíven ütötte a közönséget, noha a r­vartettek igazán nem nevez­hetők „sikerdarab”-oknak. Szvjatoszlav Richter, aki az el­ső fellépés előtt a Fehér terem sajátos, a koncerttermekétől kissé eltérő akusztikájáról be­szélt a magyar művészeknek, a második hangverseny végén elragadtatottan értékelte telje­sítményüket. Ez egyébként várható volt, mert Richter az utolsók között hagyta abba a tapsolást, és többször is bra­vózott. A zongoraművész ezt mondta: „Káprázatos, egysze­rűen káprázatos. Táviratot küldök Pestre, hogy megkö­szönjem.” Elmondta, hogy Ko­csist már korábbról ismerte, hiszen többször léptek fel együtt, de a Takács-Nagy­­kvartettet most hallotta elő­ször. Folytatás? Persze, hogy elképzelhető, de ez a meghí­vás most kifejezetten a De­cemberi estéknek, illetve Bar­tóknak szól. Richter dicséreténél aligha kell több, mégis érdemes az­­egyik zenei szaklap szerkesztő­jét is idézni. Viktor Jozefo­­vics nemrégiben Ojsztrahról írt könyvet, most pedig a szo­cialista országok előadóművé­­szetéről készít monográfiát. Kocsis Zoltánt ő is ismerte, „a kvartett valóságos fölfedezés”, a készülő könyvbe nagyon sze­retné Takács-Nagy Gábort és társait is belevenni. A Bartók­­est után egyébként folytatódik a decemberi rendezvénysoroz­­­zat: a Matisse-képek közé nemsokára Richter is leül majd zongorázni, Sosztakovi­­csot és Prokofjevet játszik a közeljövőben. (m. j.) A lengyel kultúra napja Lengyelország felszabadulá­sának 40. évfordulója alkalmá­ból megrendezett lengyel kul­turális napok alkalmából a Műcsarnokban Földiák Gábor művelődési miniszterhelyettes és Kazimierz Zygulski, a Len­gyel Népköztársaság kulturá­lis és művészeti minisztere nyitotta meg a lengyel festé­szeti kiállítást. A tárlat a len­gyel festészet legfontosabb irányzatait mutatja be. Este a Zeneakadémián a Poz­nani Rádió és Televízió Kama­razenekara adott hangversenyt Az együttes 1968-ban alakult meg Pro Musica Kamarazene­­kar néven. Alapítója és veze­tője Agnieszka Duczmal, aki a budapesti koncertet is dirigál­ta. Az együttes a Zeneakadé­mián Grazyna Bacewicz Con­certo vonószenekarra, Haydn C-dúr gordonkaverseny, Pa­­chelbel D-dúr kánon és Mo­zart Kis éji zene című művét szólaltatta meg. NA­PL­Ó A győri Kisfaludy Színház­ban december 21-én lesz a Mesél a bécsi erdő, Ödön von Horváth színművének pre­mierje, Illés István rendezé­sében. Az­­ előadáson számos vendégművész szerepel: Mihá­lyi Győző, Horváth Teri és Jászai Jolán (Jászai Marinak egyenes ági leszármazottja, aki ez alkalommal lép először színpadra).♦ Az idei Cervantes-díjat Er­­nesto Sabato argentin író kap­ta meg. A Spanyol Tudomá­nyos Akadémia irodalmi díját évente adományozzák azoknak a spanyol nyelvű országokban dolgozó íróknak, költőknek, akik munkásságukkal segítik a kultúra terjesztését, a népek barátságának elmélyítését, szolgálják a haladás ügyét. Sabato nemcsak az egyik leg­ismertebb író Latin-Ameriká­­ban, hanem egyik vezetője annak a vizsgáló bizottságnak, amely az argentin katonai diktatúra idején eltűnt tíz­ezrek felkutatásán munkálko­dik.❖ Havas Endre költő, publicis­ta, író-műfordító, Károlyi Mi­hály volt titkára, születésének 75. évfordulója alkalmából ko­szorúzási ünnepség lesz de­cember 13-án tíz órakor a Far­kasréti temetőben levő sírjá­nál. „Egy költő jött a Duna part­járól” címmel közli Balássy László verseit a pekingi világ­­irodalmi folyóirat új száma, utalva arra, hogy Balássy László a kínai írószövetség meghívására nemrég hosszabb időt töltött Kínában. Legyen minél több népfőiskola Az új népfőiskolai kezde­ményezésekről is szó volt azon a tegnapi népfrontülésen, ame­lyen a közművelődési munka­­bizottság értékelte tavalyi te­vékenységét és ismertette jövő évi terveit. A részvevők ki­emelték, hogy minél szélesebb körű együttműködésre kell törekedni a megyei szerveze­tekkel, mert sok helyütt még közművelődési munkacsoport sem alakult. Az elkövetkezen­dő, 1985-ös esztendőben azon lesz az országos tanács mun­kabizottsága, hogy a Hazafias Népfront mozgalmi eszközei­vel is segítse a művelődés de­mokratikus vonásainak,­­vala­mint a közönség öntevékeny­ségének erősödését. Ennek ér­dekében továbbfejlesztik a lakóklubokat, a kistelepülése­ket és a művelődési táborokat támogató pályázati rendszere­ket; pontosan körülhatárolják azokat a feladatokat, melyek a közösségi televíziózásnak és a videózásnak a közművelődés­ben való hasznosításával kap­csolatban várnak a munka­bizottságra. (szi) Őszintén múltról és jelenről Az NDK-hét filmjeiről A szórakoztató művek ke­rültek előtérbe az NDK film­gyártásában. Néhány hete Horst Pehnert kulturális mi­niszterhelyettes, filmfőigazgató vázolta föl e tendenciát la­­­­punknak adott interjújában.­­ Az embereknek kell filmet csinálni, s nem annyira a kol-­l Jégáknak, hangsúlyozta, mert­­ ugyan örömet okoz a szakmai­­ siker, netán a fesztiválokról el­­­­hozott trófea, de a filmek első számú és legfontosabb fogyasztói, befogadói a tömegek. Mindez nem jelenti azt, hogy túlságosan könnyű filmecskék uralkodtak el, az állami irá­nyítás a jelen szocialista tár­sadalmának problémáival fog­lalkozó színvonalas, de közért­hető filmeket támogatja. Komoly művészi feladat előtt állnak tehát a DEFA filmesei, fejtette ki Horst Peh­nert. „A közönség a DEFA ko­rai szakaszában hozzászokott a nagy hagyományú antifasisz­ta filmek tisztább konfliktusai­hoz, azóta azonban témaváltás ment végbe, s a jelenben ját­szódó alkotások hősei nem oszthatók olyan egyszerűen jókra és rosszakra, fehérekre és feketékre. Így aztán fölve­tődik az önöknél sem isme­retlen ellentmondás, hogy akik kellően ismerik a társa­dalmi valóságot, nem tudják magukat dramaturgiailag ki­fejezni, akik meg tudnák, nem rendelkeznek eléggé alapos társadalmi ismeretekkel.” Sajnálatosan ismeretlenek manapság az NDK-ban készült filmek a hazai közönség előtt. A mozikban meglehetős rész­vétlenség mellett vetítik az igen színvonalas alkotásokat, a televízió pedig, amely vi­szonylag nagyobb számban vásárol Berlinben filmeket,­­ mintha az NDK tévéjének könnyebb műfajú­ produk­cióit részesítené előnyben. Nagy kár pedig, mert — mi­ként az NDK kultúra napjai­nak­­ keretében az Új Tükör (Művész)­ klubmoziban meg­rendezett filmhéten is láthat­juk — rangos, értékes művek­ben nincs hiány. A hétre ér­kező filmművész-delegáció tagjai baráti beszélgetésen tá­jékoztatták hazai kollégáikat, filmes szakembereket, kritiku­sokat a DEFA munkáinak irányzatairól. Dr. Dieter Wolf, a babelsbergi alkotócsoport dramaturgiájának vezetője el­mondta, hogy napjainkban négy tendencia körvonalazó­dik. A legfigyelemreméltóbb al­kotások továbbra is az antifa­siszta tematikában születnek, ilyen jellegű filmeket készíte­nek a „szakma igazi meste­rei”. Természetesen új típusú hősökkel találkozunk ezekben a művekben, nem jel­lemző immáron a figurák pola­ritása, bonyolultabb lélektani konfliktusokat mutatnak be a mai művek. Példa erre a hét nyitófilmje, a Hermann Kant magyarul is megjelölt nagy sikerű regényéből­­ készült Futásod véget ér. Főhőse egy gyerekfejjel besorozott német fiatalember, aki lengyel hadi­fogságba kerül, ahol is téve­désből összetévesztik egy tö­meggyilkossal. A film végére persze kiderül, hogy ártatlanul vádolják, nem ő gyilkolt meg egy lublini lengyel lányt, ám amíg mindez világossá válik, a fiú többet tanul, mint életé­nek addigi nem egészen két évtizedében. Többet ért meg a világból, az emberi aljasság mélységeiből, mint akár a há­ború hónapjaiban. Finom pszichológiával bont ki Frank Beyer rendező (Wolfgang Kohlhaase forgatókönyvíró se­gítségével) emberi jellemeket, mutat be különféle egyénisé­geket, valódi fasiszta gyilkoso­kat, ártatlan áldozatokat, cin­kos útitársakat, megtévesztet­teket és passzív vagy aktív el­lenállókat. Ugyancsak antifa­siszta témájú A menyasszony, Günther Rücker és Günter Reisch műve, Jutta Wacho- Torakkal a főszerepben, amely egy a náci időkben bebörtön­zött asszony megpróbáltatásait tárja elénk. Nagy teret kapnak és nagy sikert aratnak az NDK-ban a , politikai jelentőségű életrajzi­­ művek, amelyek kimagasló­­ munkásmozgalmi alakokról­­ adnak élő, átélhető, közvetít­hető képet. Ilyen munkát a héten nem láthattunk. Mai társadalmi problémákat boncolt a filmhéten látott fil­­­­mek többsége. Egy vidék lány konfliktusait jelenítette meg igen hatásosan A megje­lenés kötelező, Helmut Dziuba filmje (rendezője készítette a nemrégen bemutatott Sabine 1 éves­ című bájos, felnőttek­nek is megszívlelendő gondo­latokat okozó, gyermekfilmpet) Ugyancsak a kitűnő Jutta Wachowiakot láthattuk vi­szont, az Elnézést, nézi a mécs­esét? című műben, melyet Gunther Scholz rendezett. Be­pillantást nyerhettünk egy b­erlini toronyház lakóinak életébe, amely nagyon is hasonlít a hazaira, kiváltképp a labdarúgó-világ­bajnokság egyik fontos mécs­esének közvetítése alatt. Tra­,­gédiák, vígjátéki jelenetek, melankolikus pillanatok válto­gatták egymást nagyon ki­egyensúlyozottan, végül is kel­lemesen szórakoztatva. Ná­lunk is sikert aratott, az NDK- ban pedig hatalmas vihart ka­vart, heves vitákat váltott ki a Solo Sunny, amelyet ugyan­csak Wolfgang Kohlhaase írt és a nemrégiben elhunyt Kon­­rad Wolf rendezett. Főhőse, a szövőgyári munkáslány tánc­­dalénekesnőként próbál ki­emelkedni, s közben emberi­leg, magánéletileg is súlyos konfliktusokba keveredik. A film méltán nyerte el az 1980-i nyugat-berlini filmfesztiválon a FIPRESCI, főszereplője, Re­­nate Krössner pedig a legjobb színészi alakítás díját. Számomra az egyetlen igazi csalódást Horst Seemann alko­tása, az Orvosnők okozta. A világhírű nyugatnémet író, Rolf Hochhut egyik gyengébb­re sikeredett drámájából ké­szült film orvosnők (és orvo­sok) kiélezett lelkiismereti konfliktusait tárja elénk, eti­kai és tudományos problémáit, amelyek egyik legfőbb (ha nem éppen egyedüli és kizáró­lagos) okozója a nyugati gyógy­szergyárak profitéhsége és em­bertelensége. Kissé leegyszerűsítettnek tűntek a főszereplő orvoscsalád gond­jai, s különösképpen a rende­ző hitvallásához képest („Úgy vélem, hogy filmem érinti az emberi lét legfontosabb kér­déseit”) érezhette úgy a né­ző, hogy ennél azért többet vár. Valamivel régebbi, 1980-as az NDK-irodalom egyik klasz­­szikus művének, Johannes Dobrowski híres regényének, A vízimalom balladájának (Le­­vins Mühle) filmváltozata, ugyancsak Horst Seemann munkája. Hitelesen tárul elénk a múlt század hetvenes évei­nek porosz faluja, ahol egymás mellett élnek — s noha béké­ben tehetnék, a körülmények folytán mégsem tehetik — né­metek, lengyelek, zsidók és ci­gányok. Remek színészek te­szik emlékezetessé A vízima­lom balladájá­t, Erwin Ge­­schonneck, Katja Paryla, Christian Grashof, Fred Dü­­renn és más kitűnő művészek ragyogó alakításai. (j. gy.) A színházak szerdai műsora Erkel Színház: A diótörő (Feisk­­ért. XI. sor. 2. ea., 7) — Nemzeti Színház: Az ember tragédiája (7) — Várszínház: Teakúra (7) — Ka­tona József Színház: Budapest — Orfeum (7) — Madách Színház: A salemi boszorkányok (7) — Víg­színház: Srydion (a krakkói Slo­­­vacki Színház vendégjátéka, 7) — Pesti Színház: Kőműves Kelemen (7) — Fővárosi Operettszínház:­­Luxemburg grófja (7) — Thália Színház: Jóból is megárt a kevés (7) — stúdióban: Budapesti Ez-Az (fél 8) —­­József Attila Színház: Gázláng (7) — Vidám Színpad: Ka­­bos-show (7) — Mikroszkóp Szín­pad: Motoszka (de. 10), Fogjuk a hasunkat (fél 8) — Radnóti Mik­lós Színpad: Szerelmeskedések (8) — Játékszín: Máli néni (7) — Bu­dapesti Gyermekszínház: Arany­­kulcsocska (de. 10), A kincses szí­vét (du. 3) — Hököm Színpad (a Dutenberg Műv. Otthonban) Gel­­é­­rthegyi álmok (7) — Egyetemi S­zinpad: Misztérium a szent szü­letésről (7) — Állami Bábszínház a Jókai téren: Berzsián és Dide- H (de. 10) — a Népköztársaság útján: Hamupipőke (du. 3) — Pes­­ti vigadó Kamaraterem: Váratlan találkozások (7) — Zeneakadémia: A­ Magyar Rádió és Televízió szim­­fomikus zenekarának hangversenye (MRT-bérl. 4. rés 8). 7

Next