Magyar Nemzet, 1984. december (47. évfolyam, 282-305. szám)
1984-12-12 / 291. szám
Szerda, 1984. december 12. A TV MŰSORÁRÓL | Appassionata Megkésett sorozat Mihályfi Imréé, a háromrészes Appassionata. Tíz esztendővel ezelőtt az újdonság varázsával hatott volna a képernyőn. Ma: irodalmi és filmes utánérzések sora. Nem a rendezés hibájából, nem is az íróéból; egyszerűen túlment a világ, az idő a második világháborúnak azon a fajta, a sorsokat lágy elégiákba oltó ábrázolásán, ami ennek a műnek a sajátja. Pedig Szilvási Lajost az ég is televíziós sorozatírónak teremtette. Az Appassionata című regénye is, a többi is olyan, mint egy hosszan tartó televíziós álom. Hősei elindulnak valahonnan valamerre; epizódokba tömöríthető, nem világrengető, de fontos és jellegzetes események résztvevőivé lesznek; majd a kellő időben, midőn életük és típusuk példaszerű kerekdedséggel áll a néző előtt, elbúcsúzunk tőlük. E második világháborús regénynek megjelenésekor sokat vitatott irodalmi értékei és hiányosságai mellett megvolt az az erénye is, hogy szerzője csaknem elsőként kísérelte meg árnyaltan ábrázolni a második világháborús magyar katonát. Azt az alighanem igen tipikus fajtát ráadásul, amelyik sem németbarát nem lett a fronton, sem a szovjet hadsereg segítője, sem nemzetmentő, sem honáruló, csak egyszerűen: életét, ifjúságát rettegő, kényszerhelyzetekben kényszeresen cselekvő átlagember. Mióta azonban, elsősorban a dokumentumirodalom jóvoltából, de a szépirodalom markáns termése révén is sokat tudhat immár a közvélemény arról, hogy miként formálódott az átlagember a háború vérzivatarában, mióta vannak Szilvási Türr főhadnagyánál erőteljesebben jellemzett típusemlékeink e kor tény- és szépirodalmából, az Appassionata-t nem sok mindenért lehet dicsérni. Mihályfi Imre, a sorozat rendezője nem is dicsérni, átdolgozni óhajtotta a regényt. Televíziósítani. A végeredmény felől vizsgálva az átalakítási szándékot, úgy tetszik, Nádassy Lászlóval közösen arra törekedtek a forgatókönyv megírásakor, hogy a történelmi kalandsor helyett a kis, magánemberi drámák kerüljenek az egyes részeknek is, de a mű egészének is a középpontjába. Lássunk néhány különböző társadalmi rétegből vett, különböző neveltetésű fiatalembert, akik emberpróbáló időkben egyek voltak abban, hogy a vészt egy akarattal meg szerették volna úszni. Nem is csak félelemből, de azért is, mert — ha megfogalmazni nem is tudták volna tán maguknak — ez volt az egyetlen humánus választásuk. Nem korhoz, hadieseményekhez kötött jelenség ez: békés időkben élő fiatalokkal is megeshetik, hogy egyetlen helyes választásuk az, ha kikerülik, kivédik a nagy tetteket. Ezen a ponton hozhatta volna be tán az évtizedesnél is nagyobb fáziskésést a sorozat témája és a jelen közérdeklődése között a forgatókönyvíró-rendező. Ha megpróbálja a mai fiatalság szemszögéből látni és láttatni a hamis papírokkal frontok és hadszínterek között kocsizó kis csapatot, tán még korszerű is lett volna az elmúlt hét televíziós sorozata. A történelmi visszaemlékezés parancsa azonbanerősebbnek bizonyult a korszerűsítő merészségnél. Szabatosan megrendezett, hiteles korrajzú film lett a háromórás Appassionata, csakhogy kissé érdektelen. Része volt persze az érdektelenségben annak is, hogy egy jó kiállású, ám színészetben bizony még gyakorlatlan fiatalemberre bízta a legfőbb szerepet a rendezés. Tóth Tamás Türr főhadnagyáért sem lelkesedni nem lehetett, sem bosszankodni nem lehetett merev, önhittséggel álcázott tétovasáva fölött. Az a főhős, pedig, aki sem rokonszenvünket nem ébresztgeti, sem ellenszenvünket nem csiholja csak,unalmat terjeszthet maga körül. Emberibb figurák voltak, igaz, a mellékszereplők, Balkay Géza határozott fiatal orvosa, O. Szabó István, a népi bölcsességű és tisztességű gépkocsivezető szerepében, és Mensáros László, egy modern fölfogású és nagy szívjóságú szerzetes szerepében. Tőlük egyik-másik jelenet fölszikrázott, és azt gondolhatta az ember, most íme az élettel találkozik a képernyőn. Mellékszereplők mellékdialógusai azonban nem tudnak megmenteni egy egész televíziós sorozatot. Meg Illés János operatőr meghatóan szép fölvételei sem. Zsuzsa Koricz Zsuzsa nem egyszerűen Koncz Zsuzsa, ő egy jelkép, egy (és több) nemzedék életérzésének a hű, közérthető és modern kifejezője és megtestesítője, egy sajátságosan magyar könnyűzenei műfajnak, a nemes értékű irodalmi szövegeket modern, a népzenéből táplálkozó dalolási stílussal ötvöző előadásnak tán a legihletettebb képviselője. A Koncz Zsuzsa-jelenséget nem lehet elintézni úgy, mint egy hirtelen föltűnt, és ki tudja meddig ragyogó pop csillagot, mint egy divatot, mint a könnyű műfaj egyik könnyűségét. Nemcsak azért nem lehet így „elbánni” vele, mert ezzel majd két évtizedes, szigorúan szép és következetes pályáját sértjük meg, de azért, sem, mert fiatal és felnőtt nemzedékek érzései, eszményei és emlékei sérülnek meg ezáltal. A televízió mégis ezt cselekedte. Egyórás portréműsort készített Módos Péter Koncz Zsuzsáról (Darvas Máté operatőr segítségével.) Nem aránytévesztés ez, Koncz Zsuzsának és „híveinek” jár ez az egy óra. De nem oly triviális, önismétlő, érdekes jópofáskodásba hajló kérdezési móddal, ahogyan azt a szerkesztő-műsorvezető megszervezte. A vágások egyenetlenné és olykor érthetetlenné tették a pályáját jókedvű őszinteséggel soroló Koncz Zsuzsa beszámolóját. Hiányzott a műsorból a két legfőbb „szellemi jóbarátnak” Bródy Jánosnak és Szörényi Leventének a vallomása is arról, mit jelentett nekik, hogy éppen az a nyurga, lobogó hajú és tiszta egyenességű lány vitte diadalra a szerzeményeiket, akit Koncz Zsuzsának hívnak. A sokféle (és sokáig sorolható) hiányok mellett viszont pontosan működtek azok a „rugók”, amelyek a könnyűzene címszavával illetett adásokat a televízióban mozgatják. Magyartalanságok és megszerkesztetlenségek (mintha ettől lenne modern és fiatalos egy műsor), kacsintgatások a könnyűzene külföldi iparai felé és kancsalizgatások a többi népszerű (vagy népszerűtlen) kolléga irányába. Mindez nemcsak azért sajnálatos, mert Koncz Zsuzsa egy sokkalta jobb és hitelesebb televíziós arcképet érdemelt volna, de azért is, mert híven tükrözi azt a „rangot”, amit a televízióban az ifjúság zenéje ma a magáénak mondhat. Lőcsei Gabriella Magyar tanfolyam Spanyolországban Befejeződött Spanyolországban az első magyar nyelvtanfolyam. A salamancai egyetemen — igaz, csak kísérletképpen — magyar kurzust hirdettek azon spanyolok számára, akik érdeklődést mutatnak országunk történelme, kultúrája, nyelve, élete iránt. Az egyik legrégibb spanyol egyetem tanárai és hallgatói közül harmincan jelentkeztek. A budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnázium tanára, Gergelyi Mihályné vezette, rövid hathetes tanfolyamon több száz magyar kifejezést ismertek meg az érdeklődők. Az egyetem rektori tanácsa felajánlotta, hogy tavasszal újabb tanfolyam indítására teremt lehetőséget, amely alapját, képezheti egy magyar tanszék esetleges felállításának is. Magá Nemzet Moszkvai tudósítónktól Richter elismerése a magyar művészeknek Negyedik esztendeje immár, hogy a moszkvai Puskin Múzeumban a Decemberi estéken egymásba fonódik kép és zene, szorosan összekapcsolódik a képzőművészet és a muzsika. Ezt a találkozót Szvjatoszlav Richter serkentette, az 5 ötlete nyomára először az orosz zene és kép adta a decemberi esték „nyersanyagát”, a második évben Mozart géniusza, tavaly angol mesterek képeihez válogattak szigetországi muzsikát. Kép és zene az idén századunk jegyében találkozik: néhány napja nyílt meg a múzeum Matissekiállítása, s az idei decemberi estéken huszadik századi mesterek művei hangoznak föl, Hindemithé, , Sosztakovicsé, Prokofjevé, Brittené. Először azonban Bartóké: a múzeum úgynevezett Fehér terme vasárnap és hétfőn magyar művészeket fogadott, Csavlek Etelka operaénekest, Kocsis Zoltánt és a Takács- Nagy-vonósnégyest. Igényes, szép műsorral ajándékozták meg a hallgatóságot, a szovjet zeneélet több ismert személyiségét, így Szvjatoszlav Richtert, aki mindkét koncerten jelen volt. A falon függő Matisse-könyvillusztrációk századunk szigorú klasszikusának feszesen gyönyörű műveivel találkoztak: a magyar népdal ősi világával és a poklokat is megjáró huszadik századi ember nehéz oldódásával, igaz viaskodásával. Csavlek Etelka népdalfeldolgozásokat adott elő, Kocsis Zoltán kíséretében. Mindegyik dalban egy-egy kis világ villant föl, amelyhez a kísérő is hozzájárult, együtt élt — láthatóan — a dalokkal, már-már énekelte az Elindultam szép hazámból-t, az Által mennék-et és a többit. Kocsis zongorajátékát talán az Allegro barbárában fogadta a legnagyobb siker. A Gyermekeknek című ciklusból előadott darabokkal és az Elégiával együtt a jelképes erejű Allegro barbaro Bartók tiszta erkölcsű, küzdelmes világát közvetítette. Mindinkább vonatkozik ez a harmadik és a negyedik vonósnégyesre: Takács-Nagy Gábor, Schranz Károly, Ormai Gábor és Fejér András játéka a bartóki teljességet ragadta meg, ami megfogta, valósággal szíven ütötte a közönséget, noha a rvartettek igazán nem nevezhetők „sikerdarab”-oknak. Szvjatoszlav Richter, aki az első fellépés előtt a Fehér terem sajátos, a koncerttermekétől kissé eltérő akusztikájáról beszélt a magyar művészeknek, a második hangverseny végén elragadtatottan értékelte teljesítményüket. Ez egyébként várható volt, mert Richter az utolsók között hagyta abba a tapsolást, és többször is bravózott. A zongoraművész ezt mondta: „Káprázatos, egyszerűen káprázatos. Táviratot küldök Pestre, hogy megköszönjem.” Elmondta, hogy Kocsist már korábbról ismerte, hiszen többször léptek fel együtt, de a Takács-Nagykvartettet most hallotta először. Folytatás? Persze, hogy elképzelhető, de ez a meghívás most kifejezetten a Decemberi estéknek, illetve Bartóknak szól. Richter dicséreténél aligha kell több, mégis érdemes azegyik zenei szaklap szerkesztőjét is idézni. Viktor Jozefovics nemrégiben Ojsztrahról írt könyvet, most pedig a szocialista országok előadóművészetéről készít monográfiát. Kocsis Zoltánt ő is ismerte, „a kvartett valóságos fölfedezés”, a készülő könyvbe nagyon szeretné Takács-Nagy Gábort és társait is belevenni. A Bartókest után egyébként folytatódik a decemberi rendezvénysorozzat: a Matisse-képek közé nemsokára Richter is leül majd zongorázni, Sosztakovicsot és Prokofjevet játszik a közeljövőben. (m. j.) A lengyel kultúra napja Lengyelország felszabadulásának 40. évfordulója alkalmából megrendezett lengyel kulturális napok alkalmából a Műcsarnokban Földiák Gábor művelődési miniszterhelyettes és Kazimierz Zygulski, a Lengyel Népköztársaság kulturális és művészeti minisztere nyitotta meg a lengyel festészeti kiállítást. A tárlat a lengyel festészet legfontosabb irányzatait mutatja be. Este a Zeneakadémián a Poznani Rádió és Televízió Kamarazenekara adott hangversenyt Az együttes 1968-ban alakult meg Pro Musica Kamarazenekar néven. Alapítója és vezetője Agnieszka Duczmal, aki a budapesti koncertet is dirigálta. Az együttes a Zeneakadémián Grazyna Bacewicz Concerto vonószenekarra, Haydn C-dúr gordonkaverseny, Pachelbel D-dúr kánon és Mozart Kis éji zene című művét szólaltatta meg. NAPLÓ A győri Kisfaludy Színházban december 21-én lesz a Mesél a bécsi erdő, Ödön von Horváth színművének premierje, Illés István rendezésében. Az előadáson számos vendégművész szerepel: Mihályi Győző, Horváth Teri és Jászai Jolán (Jászai Marinak egyenes ági leszármazottja, aki ez alkalommal lép először színpadra).♦ Az idei Cervantes-díjat Ernesto Sabato argentin író kapta meg. A Spanyol Tudományos Akadémia irodalmi díját évente adományozzák azoknak a spanyol nyelvű országokban dolgozó íróknak, költőknek, akik munkásságukkal segítik a kultúra terjesztését, a népek barátságának elmélyítését, szolgálják a haladás ügyét. Sabato nemcsak az egyik legismertebb író Latin-Amerikában, hanem egyik vezetője annak a vizsgáló bizottságnak, amely az argentin katonai diktatúra idején eltűnt tízezrek felkutatásán munkálkodik.❖ Havas Endre költő, publicista, író-műfordító, Károlyi Mihály volt titkára, születésének 75. évfordulója alkalmából koszorúzási ünnepség lesz december 13-án tíz órakor a Farkasréti temetőben levő sírjánál. „Egy költő jött a Duna partjáról” címmel közli Balássy László verseit a pekingi világirodalmi folyóirat új száma, utalva arra, hogy Balássy László a kínai írószövetség meghívására nemrég hosszabb időt töltött Kínában. Legyen minél több népfőiskola Az új népfőiskolai kezdeményezésekről is szó volt azon a tegnapi népfrontülésen, amelyen a közművelődési munkabizottság értékelte tavalyi tevékenységét és ismertette jövő évi terveit. A részvevők kiemelték, hogy minél szélesebb körű együttműködésre kell törekedni a megyei szervezetekkel, mert sok helyütt még közművelődési munkacsoport sem alakult. Az elkövetkezendő, 1985-ös esztendőben azon lesz az országos tanács munkabizottsága, hogy a Hazafias Népfront mozgalmi eszközeivel is segítse a művelődés demokratikus vonásainak,valamint a közönség öntevékenységének erősödését. Ennek érdekében továbbfejlesztik a lakóklubokat, a kistelepüléseket és a művelődési táborokat támogató pályázati rendszereket; pontosan körülhatárolják azokat a feladatokat, melyek a közösségi televíziózásnak és a videózásnak a közművelődésben való hasznosításával kapcsolatban várnak a munkabizottságra. (szi) Őszintén múltról és jelenről Az NDK-hét filmjeiről A szórakoztató művek kerültek előtérbe az NDK filmgyártásában. Néhány hete Horst Pehnert kulturális miniszterhelyettes, filmfőigazgató vázolta föl e tendenciát lapunknak adott interjújában. Az embereknek kell filmet csinálni, s nem annyira a kol-l Jégáknak, hangsúlyozta, mert ugyan örömet okoz a szakmai siker, netán a fesztiválokról elhozott trófea, de a filmek első számú és legfontosabb fogyasztói, befogadói a tömegek. Mindez nem jelenti azt, hogy túlságosan könnyű filmecskék uralkodtak el, az állami irányítás a jelen szocialista társadalmának problémáival foglalkozó színvonalas, de közérthető filmeket támogatja. Komoly művészi feladat előtt állnak tehát a DEFA filmesei, fejtette ki Horst Pehnert. „A közönség a DEFA korai szakaszában hozzászokott a nagy hagyományú antifasiszta filmek tisztább konfliktusaihoz, azóta azonban témaváltás ment végbe, s a jelenben játszódó alkotások hősei nem oszthatók olyan egyszerűen jókra és rosszakra, fehérekre és feketékre. Így aztán fölvetődik az önöknél sem ismeretlen ellentmondás, hogy akik kellően ismerik a társadalmi valóságot, nem tudják magukat dramaturgiailag kifejezni, akik meg tudnák, nem rendelkeznek eléggé alapos társadalmi ismeretekkel.” Sajnálatosan ismeretlenek manapság az NDK-ban készült filmek a hazai közönség előtt. A mozikban meglehetős részvétlenség mellett vetítik az igen színvonalas alkotásokat, a televízió pedig, amely viszonylag nagyobb számban vásárol Berlinben filmeket, mintha az NDK tévéjének könnyebb műfajú produkcióit részesítené előnyben. Nagy kár pedig, mert — miként az NDK kultúra napjainak keretében az Új Tükör (Művész) klubmoziban megrendezett filmhéten is láthatjuk — rangos, értékes művekben nincs hiány. A hétre érkező filmművész-delegáció tagjai baráti beszélgetésen tájékoztatták hazai kollégáikat, filmes szakembereket, kritikusokat a DEFA munkáinak irányzatairól. Dr. Dieter Wolf, a babelsbergi alkotócsoport dramaturgiájának vezetője elmondta, hogy napjainkban négy tendencia körvonalazódik. A legfigyelemreméltóbb alkotások továbbra is az antifasiszta tematikában születnek, ilyen jellegű filmeket készítenek a „szakma igazi mesterei”. Természetesen új típusú hősökkel találkozunk ezekben a művekben, nem jellemző immáron a figurák polaritása, bonyolultabb lélektani konfliktusokat mutatnak be a mai művek. Példa erre a hét nyitófilmje, a Hermann Kant magyarul is megjelölt nagy sikerű regényéből készült Futásod véget ér. Főhőse egy gyerekfejjel besorozott német fiatalember, aki lengyel hadifogságba kerül, ahol is tévedésből összetévesztik egy tömeggyilkossal. A film végére persze kiderül, hogy ártatlanul vádolják, nem ő gyilkolt meg egy lublini lengyel lányt, ám amíg mindez világossá válik, a fiú többet tanul, mint életének addigi nem egészen két évtizedében. Többet ért meg a világból, az emberi aljasság mélységeiből, mint akár a háború hónapjaiban. Finom pszichológiával bont ki Frank Beyer rendező (Wolfgang Kohlhaase forgatókönyvíró segítségével) emberi jellemeket, mutat be különféle egyéniségeket, valódi fasiszta gyilkosokat, ártatlan áldozatokat, cinkos útitársakat, megtévesztetteket és passzív vagy aktív ellenállókat. Ugyancsak antifasiszta témájú A menyasszony, Günther Rücker és Günter Reisch műve, Jutta Wacho- Torakkal a főszerepben, amely egy a náci időkben bebörtönzött asszony megpróbáltatásait tárja elénk. Nagy teret kapnak és nagy sikert aratnak az NDK-ban a , politikai jelentőségű életrajzi művek, amelyek kimagasló munkásmozgalmi alakokról adnak élő, átélhető, közvetíthető képet. Ilyen munkát a héten nem láthattunk. Mai társadalmi problémákat boncolt a filmhéten látott filmek többsége. Egy vidék lány konfliktusait jelenítette meg igen hatásosan A megjelenés kötelező, Helmut Dziuba filmje (rendezője készítette a nemrégen bemutatott Sabine 1 éves című bájos, felnőtteknek is megszívlelendő gondolatokat okozó, gyermekfilmpet) Ugyancsak a kitűnő Jutta Wachowiakot láthattuk viszont, az Elnézést, nézi a mécsesét? című műben, melyet Gunther Scholz rendezett. Bepillantást nyerhettünk egy berlini toronyház lakóinak életébe, amely nagyon is hasonlít a hazaira, kiváltképp a labdarúgó-világbajnokság egyik fontos mécsesének közvetítése alatt. Tra,gédiák, vígjátéki jelenetek, melankolikus pillanatok váltogatták egymást nagyon kiegyensúlyozottan, végül is kellemesen szórakoztatva. Nálunk is sikert aratott, az NDK- ban pedig hatalmas vihart kavart, heves vitákat váltott ki a Solo Sunny, amelyet ugyancsak Wolfgang Kohlhaase írt és a nemrégiben elhunyt Konrad Wolf rendezett. Főhőse, a szövőgyári munkáslány táncdalénekesnőként próbál kiemelkedni, s közben emberileg, magánéletileg is súlyos konfliktusokba keveredik. A film méltán nyerte el az 1980-i nyugat-berlini filmfesztiválon a FIPRESCI, főszereplője, Renate Krössner pedig a legjobb színészi alakítás díját. Számomra az egyetlen igazi csalódást Horst Seemann alkotása, az Orvosnők okozta. A világhírű nyugatnémet író, Rolf Hochhut egyik gyengébbre sikeredett drámájából készült film orvosnők (és orvosok) kiélezett lelkiismereti konfliktusait tárja elénk, etikai és tudományos problémáit, amelyek egyik legfőbb (ha nem éppen egyedüli és kizárólagos) okozója a nyugati gyógyszergyárak profitéhsége és embertelensége. Kissé leegyszerűsítettnek tűntek a főszereplő orvoscsalád gondjai, s különösképpen a rendező hitvallásához képest („Úgy vélem, hogy filmem érinti az emberi lét legfontosabb kérdéseit”) érezhette úgy a néző, hogy ennél azért többet vár. Valamivel régebbi, 1980-as az NDK-irodalom egyik klaszszikus művének, Johannes Dobrowski híres regényének, A vízimalom balladájának (Levins Mühle) filmváltozata, ugyancsak Horst Seemann munkája. Hitelesen tárul elénk a múlt század hetvenes éveinek porosz faluja, ahol egymás mellett élnek — s noha békében tehetnék, a körülmények folytán mégsem tehetik — németek, lengyelek, zsidók és cigányok. Remek színészek teszik emlékezetessé A vízimalom balladáját, Erwin Geschonneck, Katja Paryla, Christian Grashof, Fred Dürenn és más kitűnő művészek ragyogó alakításai. (j. gy.) A színházak szerdai műsora Erkel Színház: A diótörő (Feiskért. XI. sor. 2. ea., 7) — Nemzeti Színház: Az ember tragédiája (7) — Várszínház: Teakúra (7) — Katona József Színház: Budapest — Orfeum (7) — Madách Színház: A salemi boszorkányok (7) — Vígszínház: Srydion (a krakkói Slovacki Színház vendégjátéka, 7) — Pesti Színház: Kőműves Kelemen (7) — Fővárosi Operettszínház:Luxemburg grófja (7) — Thália Színház: Jóból is megárt a kevés (7) — stúdióban: Budapesti Ez-Az (fél 8) —József Attila Színház: Gázláng (7) — Vidám Színpad: Kabos-show (7) — Mikroszkóp Színpad: Motoszka (de. 10), Fogjuk a hasunkat (fél 8) — Radnóti Miklós Színpad: Szerelmeskedések (8) — Játékszín: Máli néni (7) — Budapesti Gyermekszínház: Aranykulcsocska (de. 10), A kincses szívét (du. 3) — Hököm Színpad (a Dutenberg Műv. Otthonban) Gelérthegyi álmok (7) — Egyetemi Szinpad: Misztérium a szent születésről (7) — Állami Bábszínház a Jókai téren: Berzsián és Dide- H (de. 10) — a Népköztársaság útján: Hamupipőke (du. 3) — Pesti vigadó Kamaraterem: Váratlan találkozások (7) — Zeneakadémia: A Magyar Rádió és Televízió szimfomikus zenekarának hangversenye (MRT-bérl. 4. rés 8). 7