Magyar Nemzet, 1985. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-25 / 20. szám

o A puszta adománya Madarat és Enyhült a kemény, hideg, a hőmérő csak néhány fokot mu­tat a fagypont alatt. A Horto­bágy végeláthatatlan síkja va­kító hómezővé vált, szikrázik rajta a délelőtti napfény. — Ez a legpraktikusabb idő — mondja elégedetten a Nivát vezető Nagy Imre, aki a Hor­tobágyi Állami Gazdaság dol­gozójaként évtizedek óta fog­lalkozik a náddal, mostanában a műszaki ügyek irányítása tartozik hozzá. — A gépek tud­nak haladni a jégen, a hideg­ben könnyen pattan a nád. De a túl kemény fagyot már ne­­­hezen tűri az ember, hiába melengeti magát a munkával. Lekanyarodunk a főútról, a kerékvágásban ide-oda dülön­gél a terepjáró, gyűri maga alatt a letaposott havat. A gáton haladunk, mellettünk a befagyott halastó, a hatalmas nádtenger. Megérkezünk a depóhoz, oda hordják ki a kévéket, katonás rendben so­rakoznak az egyforma gúlák. Éppen pihenőt tartanak a munkások, félreállítva a két gép, az emberek meg a tűz körül melegednek. Géppel és kézzel — Mióta aratnak? — kér­dem a bemutatkozás formasá­gai után. — Ilyen későn még soha nem kezdtük — mondják egy­szerre többen is, amiből rög­tön kiderül, hogy régi, össze­szokott gárdára bízták a drága nádvágó gépeket.­­ Novem­berben szoktunk kijönni, de most későn ért be a nád, csak január elején állhattunk bele a géppel. Há­man dolgoznak egy nád­vágón. A négy kövér keréken (egy méter átmérőjű mind­egyik, de a szélessége is egy méter valamennyinek) guruló gép vezetője szabja meg a tempót , emeli vagy süllyesz­­­­ti a vágószerkezetet attól füg­gően, ahogy a nád magassága és minősége követeli. A levá­gott­ szálakat egy villás­ lánc sodorja a gép bal oldalára, s a kévényi nádat összes is cso­mózza. Ott a leszedő fogja a kévét, hátradobja, a rakodó­nak, aki eligazítja a kötege­­ket a teherautónyi platón. Kipróbálja? — szól oda a vezető: -r~' Ha lehet, miért ne? — mondom, s bizonyítva munká­juk iránti igazi érdeklődése­met, már mászok is fel a platóra.­Vastag a jég, biztosan tartja a gépet, de még ha le­szakadnánk is, a­miégy „úszó­gumi” fenntartana a vízen. A pilóta rövid dudaszóval jelzi az indulást, s már gyűlnek is hátul a kévék, fogy előttünk a nád. A kés ütésétől szerte re­pül a növény csúcsán hajla­dozó bojtszerű buga, s mire a sor végén leszállok, szemem, szám, ruhám teli van nád­­pihével. — Nem irigylem■ őket — ve­regetem magamról az aratás­beli részvételem bizonyítékát, miközben Nagy Imre biztat, majd lekopik, lefújja a szél. — Nem lehet kellemes nyolc órán át a nádasban állni a hortobá­gyi szél támadásait. — Jól megfizetjük, így az­után nincs gond a létszámmal. Még válogatni is kell a jelent­kezőkből, ki menjen az arató­gépre, ki maradjon a műhely­ben, téli karbantartásra. Egy rakodó keres hét-nyolcezret havonta, a gépvezető még töb­bet. « A Niva tovább visz bennün­ket néhány kilométerrel, meg­nézni a hagyományos techni­kát is. Mert bár a nyári ara­tásról szóló hírek főszereplője a kombájn, a nádvágás gépe­sítettsége teret ad még az em­beri erőnek. Számos ok mel­lett például azért, mert akad­nak kisebb nádasok, amelyek­be nem érdemes gépet vinni. Ezeket a területeket vállalko­zóknak adja oda a gazdaság, akik vagy maguk, vagy (az öt-hat nagyvállalkozó) tíz­tizenöt alkalmazottal vágják a nádat. Vadász István szép nagy tisztást kerített már a tó part­ján, sorakoznak rendben a kévék. — Hetedik éve, hogy a nád­vágásra tartogatom a szabad­ságomat. Egy hónap alatt, per­sze a hét végét is a nádasban töltve, megkeresek tíz-tizenöt­­ezer forintot. Hatkor jövök ki, délután négyig meg se állok a munkával. Várja, hogy kérdezek-e még valamit, majd szinte kénysze­rít a búcsúzásra. — Van még rám szükség, vagy mehetek? Már vágja is a nádát gya­korlott mozdulatokkal, tempó­san, pillanatnyi szünet nélkül suhogtatva a kaszából házi­lag gyártott nádvágót. Csak ha nyereséges! A Niva visszavisz Hortobágy községbe, ott is az állami gazdaság tekintélyes, ám fura alakjával építésekor sok vitát kiváltott székházába. Bujdosó Attila igazgatóhelyettes a gaz­daság legfőbb „nádfelelőse”.­­ A Hortobágyi Állami Gazdaság az átlagosnál rosz­­szabb természeti adottságok mellett igyekszik jövedelme­zően működni. Rossz a talaj, szélsőséges az időjárás, ami­nek következtében a szokásos mezőgazdálkodás, a hagyomá­nyos növénytermesztés és ál­lattenyésztés nem jövedelme­ző. Így rákényszerülünk, hogy kiegészítő tevékenységek sorá­val teremtsünk megfelelő nye­reséget. Foglalkozunk vadá­szattal, idegenforgalommal, vendéglátással, van exportjuk­­vágóhidunk és környezetvédő üzemünk, és ezért foglalko­zunk a náddal is. — A nád felhasználásának évszázados hagyománya van az alföldi mocsarak vidékén. Mikor vált ez a növény a nagyüzemi termelés részévé? — Hetvenegyben kezdtük fej­leszteni az ágazatot, felismer­ve, hogy a­ hortobágyi szikes mocsarak rendkívül jó minő­ségű, az­ időjárásnak - ellenálló nádat teremnek. Később má­sutt is kerestünk hasonló te­rületeket, így ma már a Duna vonalától keletre­ vagy kétszáz­­kétszázhúsz helyen gyűjtjük be a nádat. Jellemző a fejlő­désre, hogy 1971-ben három­­százezer kévét számolhattunk össze, most már­ a kétmillió kévénél tartunk. Ebből a Hor­tobágyon terem meg körülbe­lül egymillió-kétszázezer. Rész­ben a szikes mocsarakban, részben pedig a halastavak­ban. Ezzel a teljesítménnyel az országban második helyen állunk a fertői nádgazdaság mögött, ami egyúttal európai második helyezést is jelent. — Mi lesz a kévébe gyűjtött, gúlákba rakott náddal? — Az egyik részét tetőfedés­re készítjük elő, a másik ré­széből nádszövet és nádlemez készül. A szövetet és a lemezt vagy közvetlenül használják fel, vagy további feldolgozás­sal állítanak elő belőle kész­terméket. Kétnyelvű prospektust tesz elém az igazgatóhelyettes. A NÁD­EX Külkereskedelmi Vál­lalat angol és német nyelven kínálja a magyarországi gazda­ságok termékeit. A színes fotók illusztrálják a természetes anyag sokféle felhasználási lehetőségét. Gyönyörű nád­tetők, praktikus használati tárgyak (előszobafogastól spa­nyolfalon és falburkolaton át lámpaernyőig és kerítéseleme­kig) és hasznos építőipari, me­zőgazdasági anyagok (a vako­lat alá való stukatúrszövettől a melegágyi takaróig) képei váltakoznak a nádtermelés munkafolyamatait bemutató ábrákkal. — A kínálat kétségtelenül gazdag. Kérdés viszont, hogy akad-e vásárlója ezeknek a termékeknek? — Jelenleg jól kiegyensú­­lyozott a piac. Éppen ezért nem gondolhatunk az ágazat jelentős fejlesztésére, hiszen a piac felvevőképessége korláto­zott. A náddal csak akkor sza­bad foglalóznunk, ha nyeresé­get termel. Ehhez viszont jó árak, de alacsony költségszint kell. Tudjuk, hogy ez utóbbit mennyire nehéz kordában tar­tani. Az árak emelésével vi­szont csínján kell bánni, hi­szen ha túl drágán adjuk a nádat, esetleg a külföldi meg­rendelőnek is jobban megéri, ha maga kezd az ottani náda­sok hasznosításához. Egymillió dollár... — És a belföld? — Néhány év óta érezhető a mezőgazdaságban egy szem­léletváltozás. A gazdaságok a hatvanas-hetvenes években állattartó telepnek épített „betoncsodáktól visszatérnek a sokkal olcsóbb, ráadásul az állatnak jobb él­ étkeret­ nyújtó faszerkezetes, nádtetős istál­lókhoz, hodályokhoz. Ettől vá­runk némi fellendülést, a kö­zeljövőben. Foglalkozunk ví­­kendházak­­ tetőfedésével is, évente vagy százat rendelnek tőlünk. 1984-ben egy nyugat­német parasztház nádtetőjét készítették el a szakembereink, a megrendelő teljes megelége­désére. A NÁDEX, amely igen jó partnernak bizonyult a ter­mékeink külföldi értékesítésé­ben, igyekszik további meg­rendeléseket is szerezni. Né­hány nyugat-európai ország­ban, Hollandiában, az NSZK- ban és Dániában, tehát ott, ahol régi hagyománya van a nádtetőnek, újra növekszik a népszerűsége. Reméljük, hogy nekünk is sikerült gyökeret verni ezen a piacon. Végül néhány adat a nád gazdasági jelentőségének érzé­keltetésére. A Hortobágyi Ál­lami Gazdaság éve­s termelési értéke 1,2 milliárd forint, eb­ből a nádágazat jó évben százmillióval részesedik. Az ágazat nyeresége erősen inga­dozó (hetvennyolcban 12 mil­lió volt a tiszta eredmény, a következő évben viszont két­millió a ráfizetés), de azért a tavalyi négymilliós haszon­ át­lagosnak mondható. Ez pedig nem rossz eredmény, a gazda­ság teljes tavalyi, az előzetes adatok szerint harminc-har­­mincötmillió közötti nyeresé­géhez képest. Az export? Egymillió dollár. Ami nem sok, ám a „sok kicsi sokra megy” elv tiszteletben tartásával mégiscsak becsü­lendő. Különösen, ha ar­ra gon­dolunk, hogy komolyabb be­fektetés nélkül, csak éppen a betakarítás és feldolgozás költ­ségeit megfizettetve ajándé­kozza ezt a gazdaságnak, a népgazdaságnak a puszta. Görömbölyi László disznósh­atás­a mégis útra keveredne, ne feledkezzen el a majo­ránnáról. Mert azt itt nem le­het kapni... így végződött a levél, ami a Völgység egyik kis falujából érkezett az ünnepek­re. S a nagy hóban, fagyban útra keveredtem, zsebemben a majoránnával és kezemben egy demizson borral. Mifelénk­ az a szokás, hogy akit disznótorba szívnak, az nem megy üres kézzel, italt visz magával. „A Dunába vi­zet!” — mondja ilyenkor a gazda, de azért látni az ar­cán, hogy jólesik neki a fi­gyelmesség. „Ha már hozta, kóstoljuk meg, iható-e?” És kóstolgatjuk szaporán. De előbb a pálinkát. Nem érek oda „időben”,­ le­késem azt a nagy pillanatot, amikor kivonszolták a hízót az ólból. A fehér udvaron fekete foltok, a kút és az eperfa kö­zött égett a máglya. Elképze­lem, miként lobbant fel a reg­geli félhomályban, a kékes­szürkés derengésben. Gyer­mekkoromban otthon én táp­láltam ilyenkor szalmával a tüzet. De ma már gázzal per­zselnek, szegényebbé vált a disznóölés egy hangulati kép­pel, de ugyanakkor gyorsabbá, percek alatt elkészülnek a disznóval, rakják az a­jtó fél­oldalára és viszik trancsírozni az istállóba. Mire odaértem, már kisült az első fokhagymás rostélyos, a cigánypecsenye, ecetes ubor­kával esszük, kóstolgatjuk rá a­z,bort, amit a gazda hoz fel a pincéből. De előbb a pálin­kát kell dicsérni. „Innepi pá­linka” mert mézes, ez így szo­kás nagy ünnepeken, lakodal­makkor a székelyeknél. Ágnes asszony közben elsi­ratja az áldozatot, „úgy a szü­­vemhez nőtt, olyan étkes volt, ha gondolta volna .. Régi disznótorok történeteit mesélik a jelenlévők, a böl­­lér, aki szintén bukovinai, egy­szer átkelt ilyenkor, télen a Szucsaván, s beszakadt alatta a jég. Egy másik történet Ra­­dóc városában: ellopták éjsza­ka a besózott friss húst. Van­nak vidámabb esetek is, Bács­kában, Hadikfalván egyszer három hízót szúrtak le egyszer­re. „Olyan disznóink voltak nekünk ott, hogy aki meglátta üket, kalapot emelt előttük, s köszönt...” Ágnes asszony ott tanulta meg a „szárma” készítését, sze­­rémiesen, dagadóval. Itt más­képp csinálták az őslakók, s más volt az íze, a régi hazá­ban, Bukovinában is, ahol „ga­luskának” nevezték. A kemen­cét kuttornak. „Fütözzenek egy sort a kuttornál és ha meg­­éhültek, egyenek el néhány ha­rapást .. Milyen ízes beszéd, fel kel­lene jegyezni, de emlékszem, Sebes­tén Ádám külön kis szó­tárt adott belőlük a buko­vinai székelyekről írt könyvé­ben. Olyan veretes olvasmány, mint a Károli Biblia. Ágnes asszony közben elsi­ratja a disznót, amelyik olyat „sikortott” reggel, hogy felver­te álmukból a szomszédokat. Gondolom, sok ezer disznó si­­vított fel ezeken a havas, hi­deg reggeleken az országban, nem a KSH, de saját számítá­saim alapján legalább egymil­lió „áldozata” van a szép és hasznos téli falusi szokásnak, a disznóölésnek. D­él felé egy kis pihenő, kós­toló. Mindent meg kell íz­lelnie a ház asszonyának, ne­hogy elsózzák a férfiak (mert egyre csak isznak), a hurkát, kolbászt. A sokat emlegetett hízó most már jellegtelenné vált, nem disznóról beszélnek, csak kolbászról, töltelékről, só­ról. „Hol az a Pestről érke­zett majoránna?...” Gergő ma nem ment isko­lába, innen ez neki is, de már nem olyan, mint régen volt ne­künk, gyerekeknek, akik vár­tuk a disznóhólyagot, hogy gyúrjuk, tágítsuk és felfújjuk. Amikor kiszáradt, ez volt a fo­cink, olyan könnyedén repült, mintha a súlytalanság állapo­tába került volna. „De Gerlé­nek rendes lasztija van, anyó­ka vette”. És Gergé már nem emlékszik a Szucsavára, Buko­vinára, a bácskai menekülés­re, Gergé hatodikos, itt szüle­tett, de azért „innep” a disz­nóölés az ő életében is. Apáról fiúra szálló szokások sorozata. Hogyan kell keverni a zsírt a katlanban, milyen kö­vet raknak nehezéknek a disz­nósajtra. És a kocsonyahús mi­lyen legyen. A kocsonyát „ózott"-nak nevezik. A va­csora mindig orjaleves, sült­hurka, kolbász és galuska, az­az töltöttkáposzta. Toros ga­luska. „Gergő, hordod szét a por­ciót, készülődj, kisfijam!” Ger­gő piros arccal indul a poro­­zóban, a viharos hófúvásban, tíz „porciót” hord szét, egy kis kóstolót sógornak, komának, szomszédnak. ..a zenéző úr ne­hogy kimaraggyon!” Minden háznál kap néhány fillért, ez az ő keresete. Disznótori kraj­cár. „Ne menjen, viszek be forró cserepet az ágyba” marasztal Ágnes asszony este, mikor már mindannyian elpilledtünk a­­sok falatozástól, meg a bortól. Milyen kellemes volt a jég­hideg szobában bebújni a for­ró cserepekkel fel­melegített dunyha alá, emlékszem, egy­szer a hajam is zúzmarás lett reggelre. Mert akkor is ilyen ,,porozó” idő járta otthon. Hej, régi szép, hatalmas, szikrázó telek! A­ztán csak elbúcsúzom. Vi­­i­szem a demizsont, de nem üresen, a gazda teletöltötte sa­ját borával és amikor a ke­zembe nyom­ta, azt mondta: „A disznó emlékezetére ...” (Illés) Masiar Nemzet Péntek, 1985. január 25. Hugo-szökőár Alig múlt el az 1984-es Di­­derot-év, a szikrázó szellemű enciklopédista halálának 200. évfordulója alkalmából rende­zett tudós tanácskozásokkal, újrakiadásokkal, színpadi fel­újításokkal, máris szinte láz­ban ég az egész francia szel­lemi élet: az idén Victor Hugó halála centenáriumára emlé­kezik az ország. Míg a Dide­­rot-év eseményei inkább az elithez szóltak, az Hugo-esz­­tendő hullámai, úgy látszik, mindent elöntenek, s az H­ugo­­óceán valóságos szökőárként zúdul népre-nemzetre. Noha a pontos dátum május 22-ére­­esik, már januárban megnyílt egy Hugo-plakátkiál­­lítás az egyik metróállomáson és a sajtó meg a könyvkiadás lavinája máris megindult: a jobboldali Quotidien de Paris együk januári száma nyolc tel­jes oldalt szentelt a költőnek, akinek eszméit — a francia pluralizmushoz híven — min­denki a maga Szájíze szerint igyekszik hasznosítani. Már kapható a Magazine Littéraire különszáma, s nemsokára meg­jelenik az Europe című bal­oldali folyóirat Hugónak szen­telt száma, melyeket még sok más folyóirat fog követni. A nyomdagépek serényen forog­nak: új, minden eddiginél kü­lönb nemzeti összkiadás készül műveiből, 15 vaskos kö­tetben. Míg nálunk olykor megesik, hogy az emlékező művek az évforduló után je­lennek meg, a franciák fürge­sége, amelyet persze a tőkés haszonszerzés tüze is fűt, most is példás: már a könyvesbol­tokban van több fontos könyv. S nemsokára jönnek a bélye­gek, meg a rádió- és tévémű­sorok, úgyhogy némelyek — ez is gall szokás! — máris gú­nyolódnak az egetverő „hugo­­látriáj­”. Megvallom: nem lep­ne meg, ha a Gallimard újra kiadná azt az 1982-ben megje­lentetett Hugoliade című csí­pős (és roppant igaztalan!) pamfletét, amelyet nem más írt, mint egy tizenhatéves ka­masz, akit akkor még Ionescu­­nak hívtak, és amelynek már a címe is halványdöntető volt: Viata grotesca' sinifagidti a ,'tui Victor Hopo. Erkölcstelenség­gel, házassá­g szédel­géssel vá­dolta a ..középszerű lángász”-t, aki szerinte mindig opportu­­nistának bizonyult. (Ezt a di­vatos vádat megfellebbezhetet­lenül verte vissza Ilvés Dvnia Huno védelmében című, a köl­tő születésének 150. évtonciinó­­ja alkalm­ával írt lendületes tonni]rapnntítion.) No, de lássuk a komoly mun­kákat! Megjelent Hubert. Juin haladó írónak és irodalomtör­ténésznek új Hugo-monográ­­fiája, mely a korábban kiadott kötet folytatása és ezúttal az 1844—1870-es korszakot dol­gozza fel (tehát lesz még egy harmadik kötet is), Juin po­zitivista alapossággal. Lawson­­hoz , méltón, tudományos, tár­gyilagossággal méri fel a hal­latlanul alkotó munkásságát („naponta játszva megír száz sor verset vagy egy­­ ír re­gényt”­ — mondta Illyés, s én még hozzáteszem, hogy össze­sen 160 000­ sornyi ,költeményt vetett papírra)." A másik vas­kos könyvet Alain Decaux, az egyik legnépszerűbb televíziós személyiség írta, aki arról ne­vezetes, hogy minden rendezői fogás vagy színészi segédlet nélkül, ppyedül pazar előadói tehetségével le tudja nyűrözni a történelem iránt érdeklődő mezők midiéit. Ő egyébként a Ráth-Wéch -féle témák meste­re, s a múlt nagy rejtélyeiről szokott szólni, az Özönvíztől (nem tréfálok: megvan ne­kem a Noé bárkáiéról szólp *cmulmá,'’va) a Shakespea»*e­­titkon: a Vacalaropeon és a qfi fvri pf pcre_ «^nn Pparl TiVer ol­dalas ir*vn^?jának fd érdekes­sége, hogy húszezer, részben eddig kiadatlan levelet ismer­tet. A harmadik könyet a mai francia szellemi élet egyik sz­­elvén­ys­égé írta, "Rendkí­vüli átváltozás címmel. Arról a­­Jean-Francois Kahnról van szó, aki hajdan a francia forradalmá­rosko­­dik később a Le "Monde al­gériai tudósí­tója, majd a TJEx­­press munkatársa lett, de­­­ csak a T­es Nouvelles lit­­téra,*m­«? című­ hetilap főszer­­kesztője kérd­ezt­ azonban a csődbe vitte, s most hete megindíth át* a Csü­törtöki Esemény című hetila­pot, amelyben újfent kiélheti perlekedő hajlamait. Nos, Katin, a költő politikai pályáját méltatja, azt a „rendkívüli me­­tamorfózist”, amely X. Károly­­tól Bonaparte Lajoson át a demokraták, sőt a szocialisták táborába vezette, de főleg azt emeli ki, hogy a lánglelkű pró­féta tulajdonképpen minden erőszakot elítélő „centrista” volt... Egy másik mű Pierre Nóra mam­ája és a Köztársaság em­lékezetes eseményeinek-helyei­nek a krónikája. A szerző a Gallimard irodalmi vezetője, eredetileg szintén történész, mint Karín, de saját munkás­ságát feláldozta a nagyok ol­tárán: ő adta ki Dubl­, Fou­­cault, Le Roy Ladurie és má­sok világszerte megbecsült könyveit. 1980-ban pedig meg­alapította az értelmiség egyik fontos folyóiratát, a Le De­­bat-t. Most megjelent munká­jában külön fejezetet szentelt Hugó temetésének, emlékeztet­ve arra a botrányra, hogy nem sikerült a tetem bebalzsamo­­zása, amit a hithű La Croix című napilap úgy kommentált, hogy: „Isten elfordította az ő orcáját Hugótól”. Nóra emlé­keztet egy másik szélsőséges véleményre is, éspedig a „ba­los'' Lafargue-éra, aki heves pamfletet szentelt a költőfeje­delemnek, s az volt az egyik fő szemrehánt­tása, hogy öt­millió aranyfrankot keresett műveivel (itt eszembe jut Il­­­lyés megjegyzése: indulásakor „inge mindössze három volt, egy a testén, egy a fiókban, egy a mosónénál"). Megemlítek egy albumot is, amely Hugó fényképeit (tudjuk:: Guerne­­sey szigetén Charles fia buzgó fotográfus volt, neki köszön­hetőek a Teleki Sándorról és Mészáros Lázárról készült re­mek fotók) és rajzait tartal­mazza. Hadd említsem meg, hogy újra megfelelt .Jean Gaudon könyve Hugó lírájáról és Geor­­ges Piroué munkája prózájá­ról, s természetesen Maurois híres Olympiája. Az Hachette pedig kiadott egy életrajzot, sőt egy képregény-élettörténe­tet, mely az ifjúságnak szól. Napvilágot látott egy csinos kis kötet, amely a guernesey-i Hauteville-House-ba, Hugó kastélyába vezet el bennün­ket (hadd jegyezzem meg,­ hogy a Múzsák legújabb számában is van képes leírás erről a ne­vezetes palotáról, e sorok író­járól). Végül megjelent a nem­rég elhunyt Jean Hugó vissza­emlékezése, Utazás Moszkvától Leningrádig címmel. Ebben a költőóriás dédunokája a száz­ötven éves évfordulót ünneplő Szovjetunióban, Éluard társa­ságában tett útját ismerteti. Ám a szökőév nemcsak Frankhont önti el! Máris meg­jelent Amerikában Victor Bombert Victor Hugo and the risionary novel című könyve, mely a költő modernségét eme­li ki. Nem tudom, nálunk lesz­­e valamilyen , megemlékezés­­pompás kis kiállítást lehetne rendezni, magyar kapcsolatai­nak tárgyi emlékeiből!s, de mindenesetre megérdemelné. Ismét Illyést idézem. ..Igaz ba­rátunk volt. Nelunk nehéz pillanataiban tétovázás nélkül kiállt igazunkért. Nemcsak az ételveszélyben forgó, a török földön internált Kossuth sza­badon bocsátása mellett emelt szót. Tiltakozott Teleki Blanka elhurcolása. Madersprach Franciska megvesszőzése el­len Halhatatlan soraiban nem is egyszer elénk tűnik: Ma­­gyarország, Pest, Buda, Arad,­­ Temesvár ” Bajomi L­ázár Endre Vaev Péternek, az Oroszországot ny*gyidó cárnak az életéről forgat négyrészes, összesen tízórás film­sorozatot Szukálban az XBC, az e*rvík JoenaRYölib amerikai televí­ziós társaság. A Péter életét ízil- Wésétől haláláig bemutató, *6.5 millió dolláros költséggel kés­zült szuperprodukeiá tesz » legdrá­­gább televíziós film amelyet ed­­die Nyilamon­­készítettek. Isazí sz­tárnarí déval szolgál, hiszen sze­­renlői között olyan világhíres«é­­szek vannak, mint Tanwren­r Oli­vér, Omar Shariff, Vitessa Redszave, I.ili Palmer­­n»«na SchisruHa. A címszerepet, az íté­let. Nümhererbun és az A Hona fog­lya? cím is és sok más világsikerű filmből Mft!?va»*or*zázon is­ből is­mert Maximilian Sebe)? játssza. Bár a film p**m konrodukciós al­kotás, szerénél benne több négyes szem­ét színész is. A forgatáshoz a Gorkij filmstúdió nyújt sejtítsé­­get az NRC-rtek, s a csatatérm­e­­tek felvételében részt vesznek a szovjet hadsereg egyes alakultai

Next