Magyar Nemzet, 1985. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-23 / 45. szám

Szombat, 1985. február 23. Magyar Nemzet Magyar Nemzet A pécsi példa „... mert hogy Pécsett intenzív és ambiciózus szellemi mun­ka folyik, az előttem már innen a távolból is kétségtelennek tűnik fel.” Babits Mihály hatvan évvel ezelőtti nyilatkozatából idéztünk, amelyet annak idején a Pécsi Naplónak adott. A „Szellemi életem ébredése, egész diákkorom története Pécs­hez fűz” címmel megjelent cikk újranyomtatva abban a ke­cses füzetben olvasható, amely a Baranya megyei Könyvtár kiadásában Babits és Pécs viszonyát mutatja be. A könyv anyagát — benne egykori osztálytársak Babitsra emlékező val­lomásaival — a tanárnak, írónak, kutatónak egyként kiváló Tüskés Tibor válogatta és állította össze. A Pécsett az elemi iskola két osztályát végzett és a zirci cisz­tercita rend róm. kath. főgimnáziumában — a mai Nagy Lajos Gimnáziumban — nyolc éven át tanult és ott érettségizett Babitsnak a város rendkívül sokat jelentett. Erről nemcsak nyilatkozatai, pécsi emlékeit fölelevenítő versei, regényrészle­tei tanúskodnak, hanem az a tény is, hogy írói útján nem utolsósorban a gimnázium önképzőkörében — amelynek egy ideig diák­elnöke volt — elért sikerei indították el. Önmagában talán nem volna szükséges a szokottnál nagyobb jelentőséget tulajdonítani egy helytörténeti jellegű válogatás­nak — amelyből szerencsére ma már mind több jelenik meg másutt is —, ha belőle nem áradna oly gazdagon a szülőföld szeretete, az egészséges lokálpatriotizmus. Pécs büszkén emlé­kezik nagyjaira, és éppen az említett gyűjtemény tanúsítja, hogy ez az önérzetes büszkeség a múltból is táplálkozik. Mert Babitsot még életében nagy tisztelettel vette körül a város szellemi elitje. Őt kérték föl például 1931-ben, a Janus Panno­nius Irodalmi Társaság alakuló közgyűlésén arra, hogy versei fölolvasásával emelje az ünnepség fényét. A gyűjtemény azon­ban a koszorús költő előtti tisztelgésnél jóval nagyobb jelentő­ségű. Ha már Pécsről szóltunk, nemrégiben hozott a posta még egy baranyai kiadványt, amely a megyei könyvtár és a TIT Baranya megyei szervezete gondozásában, Huber Kálmánná és Illendöl Zsuzsa összeállításában a száz évvel ezelőtt született Fülep Lajosnak a környékhez fűződő kapcsolatait ismerteti. Az Ady jelentőségét az elsők között fölismerő, 1916-ban Lukács Györgyék köréhez kötődő, azután húsz éven át Zengővárkony­­ban lelkészként tevékenykedő későbbi egyetemi tanár, az 1957- ben Kossuth-díjjal kitüntetett nagy művészettörténész bara­nyai munkásságát fölidéző füzethez ugyancsak Tüskés Tibor írt előszót, ő több mint negyedszázada ebben a gyönyörű déli kulturális központban él, és nem az elefántcsonttoronyban meghúzódva, hanem az élettel szoros kapcsolatot tartva onnan ad hírt könyvekben, cikkekben, tanulmányokban szeretett vá­rosa és a Dunántúl régi és új eseményeiről, eredményeiről, a pannon szellem melegítő tüzeiről. Ez az ugyancsak forrás­­értékű mű ismét élénk jele annak, hogy Pécs nemcsak azokra büszke, akik igazi „tükék” — tehát i­tt születtek —, hanem azokra is, akik életük egy részében tevékenységükkel a táj né­pét gazdagították és gazdagítják. Ez az önérzetes büszkeség, a babitsi megállapítás igazolása, miszerint e városban valóban „intenzív és ambiciózus szellemi munka folyik”, jó példával szolgál másoknak is. Tettekre bátorítja mindazokat, akik ke­resik, kutatják a lehetőséget arra, hogy községük, városuk múlt- és jelenbéli értékeit, eredményeit számba vegyék. (gábor) NYERGES ANDRÁS Napló a naplóról J­anuár 3. Fura dolog történt ma nálunk a Korszakos ltleteket Szolgáló Intézetben. Fel kellett függesztenünk a korszakos ötletek szolgáltatá­sát, mert röpgyűlést hívtak össze, ahol közölték velünk, hogy a jövőben kötelesek va­gyunk munkanaplót vezetni. Ettől úgy felbolydult az osz­tály, hogy munkáról aznap már szó sem lehetett. Kérdez­tük, vonatkozik-e a rendelke­zés ránk, ötletgyártókra is? Mi csak hetente két napot töltünk idebent a KÖSZI-ben, egyéb­ként odahaza, kötetlenül dol­gozunk. Intézetünk tudniillik abból él, hogy különféle cégek ötleteket rendelnek nálunk, s a hasznosítás után jutalékot fizetnek. Azt a választ kap­tuk, hogy kérdésünket továb­bítják az igazgatósághoz. Január 5. Ma kihirdették: a KÖSZI igazgatósága úgy véli, nincs igazán kihasználva a munkaidőnk, tehát vagy a lét­számunkat kellene csökkente­ni, vagy bármilyen módon a megterhelésünket fokozni. Eb­ből vihar lett. Idősebb kollé­gáim szerint így akarják visz­­szacsempészni a tevékenysé­günk mérésére egyszer már ki­talált és kénytelen-kelletlen feledésbe merült normákat. Val­amikor régen ugyanis meg­próbálták előírni, hány ötle­tet produkáljon egy kutató egy hét alatt, illetve egy ötletre hány munkaóra számolható el. Mivel a munkánk olyan, hogy néha szemhunyásnyi idő alatt szülünk évekig hasznot hajtó elgondolásokat, máskor vi­szont több hetes meddő töp­rengés után jut csak eszünkbe a megoldás, a dolgot nem le­hetett erőltetni, csakhogy ebbe nem mindenki nyugodott be­le ... Január 8. Gyanúnk igazoló­dott: megint a normáról van szó. Azoknál a részlegeknél ugyanis, amelyek az ötletein­ket iktatják, másolják, postáz­zák, számfejtik, illetve az ér­tük befolyt pénzt számlázzák, könyvelik, mindvégig érvény­ben maradtak a normák, a kötelező napi bejárás, Így az­tán képtelenek elviselni, hogy míg nekik nyolctól négyig ott kell ülniük a KÖSZI-ben, tő­lünk elfogadják, ha séta köz­ben szüljük az ötleteinket, ha álmunkból felriadva íróaszta­lunknál töltjük az éjszakát, ha egy családi összejövetelt hagyunk ott, mert muszáj nyomban papírra vetnünk, ami eszünkbe jutott. A KÖSZI-ben az a dolgozó, aki mindennap bent van. Hozzájuk képest mi lógósoknak, heréknek számí­tunk, akiket ők tartanak el. Addig panaszkodtak ránk, míg megszületett a kezdeménye­zés: írassanak velünk munka­naplót, érezzük legalább, hogy ellenőrzés alatt állunk. Ránk fér, amilyen összevissza dol­gozunk. Bezzeg az adminiszt­rációs részlegek mindig egy­formán a helyzet magaslatán állnak! Január 11. Beláttuk, hogy nincs kibúvó, kénytelenek le­szünk munkanaplót vezetni. De mibe vezessük? Kértünk füzeteket a KÖSZI ellátmá­­nyozási csoportjától. Füzet nincs, hangzott a válasz. Miért? Mert ők is emberek, elfelejtettek tavaly papírne­műt rendelni az új évre. Hát istenem, mondták felbőszülve, amikor reklamáltunk, nem­csak az ötletgyártók lóghat­nak örökké, az adminisztratív dolgozóknak is jár egy kis la­zítás így év elején ... Január 14. Ma bent voltam a KÖSZT-ben. Kiderült, hogy a kollégáim ugyanúgy jártak, mint én: bementek a közeli papírkereskedésbe, hogy ve­­gyenek maguknak füzetet, munkanaplóhoz. Hosszú sor kanyargott az önkiszolgáló rendszerű bolt pénztára előtt. Füzet rengeteg volt, de a há­rom közül csak egy pénztár működött (volna), ha oda nem áll a pénztárosnő mellé a ba­rátnője, aki háromkor, mikor én jártam ott, a sítúráját, fél négykor, amikor másik kollé­gám volt bent, a válását, négy­kor, harmadik kollégám füle hallatára a lakáscseréjét, fél ötkor, negyedik kollégánk bosszúságára az új kosztüm­jét mesélte. Egyetlen füzet be­szerzése így mindannyiunktól ellopott egy fél napot, s ettől olyan idegállapotba kerül­tünk, hogy munkáról aznap már szó se lehetett. Sebaj, volt viszont mibe írnunk a mun­kanaplót! Január 18. Ma vezetni kezd­tem a munkanaplót, de rögtön el is akadtam. Mit írjak azok­ról a napokról, amelyeken ott­hon dolgozom? Ha felveszem, hogy ébredés reggel 9-kor, a KÖSZI-ben kisütik, hogy no lám, henyélek, bezzeg az ad­minisztratívok már 8-tól bent vannak. Azt nem fűzhetem hozzá, hogy tegnap például hajnali 4-ig dolgoztam, mert tudtunkra adták, hogy a mun­kanaplóra csak a munkaidő­ben, tehát 8 és 16 óra között végzett tevékenység tartozik. Nem írhatom ide, hogy fél 10- től 10-ig reggelizés, mert ebből is azt olvasnák ki, hogy here vagyok, holott számos ötlete­met köszönhetem ama másod­perc ihletének, amikor az első korty forró tea lecsúszott a torkomon. Arról is ajánlatos hallgatni, hogy meddig lubic­kolok a kádban, mert tuti, hogy a KÖSZI-ben azt mon­danák, amíg mi a kartotézok közt törjük magunkat. Archi­­médesz kolléga vízbe márto­­gatja a testét? Nem írhatom be, hogy a múltkor másfél óráig tartott, amíg egy ötletet a Ligetben kisétáltam magam­ból, de azt sem, hogy amikor S7üksé°em volt egy adatra a központi könytártól, fél nanit ültem a készülék mellett. K­is munka, kérdeznék a KÖ­­RZT-ben: előbb­ az ikrem be­szélt hosszan, aztán a hívott szám mással, aztán jöttek a té­ves kancsolások, aztán kiment a hívás, de úgy látszik, a könyvtári telefonközpontos is a fülkéjéből, különben már csak azért is felvette volna a kagylót, hogy ne zavarja a hosszas csörgés, aztán engem hívtak tévesen, aztán mégis felvette a könyvtár, aztán rossz melléket kapcsolt, aztán nem vette vissza a vonalat, az­tán kezdhettem az egészet elölről. Egyetlen ötlet egyet­len részlete kedvéért. De ha semmit sem írhatok be a mun­kanaplóba, azon el kell gon­dolkodnom. Akkor talán iga­za van a KÖSZI közvélemé­nyének, talán tényleg lógós vagyok, aki a napot lopja. Munkanaplopó! Január 21. Hurrá! Ma beke­rült a munkanaplómba az el­ső komoly bejegyzés, íme: „Munkanapló vezetése, 80 perc.” Január 23. Van már tartal­mas elfoglaltságom, amiről bátran írhatok: vettem kék csomagolópapírt, hogy bekös­sem a naplómat. Vettem vig­nettát is és nagy betűkkel rá­írtam a nevemet. Ez igen, a füzetem szebb lett és a be­jegyzések is szaporodtak. „Munkanapló csinosítása, kb. 150 perc.” Boldog vagyok! Január 25. Ma végre megint született egy korszakos ötle­tem! Sormintát rajzoltam a munkanaplóm minden oldalá­ra. Ezzel három egész órát si­került kitöltenem! Megint hasznosnak érzem magamat. Január 28. Ma beszedték a naplóinkat. Kollégáimmal a körmünket rágjuk, dicséretet kapunk-e vagy szidást? Min­denesetre addig is vezetünk egy pótnaplót, nehogy azt mondják, lógni akarunk. Január 31. Micsoda remek nap! Az én munkanaplómat állították példának a többiek elé! Sajnos, akadt egy kis bosszúság is. Üzentek az egyik cégtől, hogy késik a Korsza­kos Ötlet, amit megrendeltek, siessek vele. Nahát, ezzel jól fel­mérgesítettek. Ilyen ostoba­sággal töltsem az időmet. Nem érek rá, vár a munkanaplóm, be akarom ragasztani az írás­beli dicséretet, amit ma kap­tam ... Bírságpolitika Még a nyáron történt az egyik üdülőövezetben. Jócs­kán verejtékező ellenőr jár­ta gyalogszerrel a dimbes­­dombos tájat, azt ellenőri­zendő, hogy a hétvégi ház­tulajdonosok betartják-e az elrendelt vízkorlátozást. Az ügybuzgó hivatalnoknak azonban azt kellett tapasz­talnia, hogy még a jelen­léte sem feszélyezte különö­sebben a kertjeiket locsoló­kat, sőt, olyan eseménynek is szemtanúja lehetett, ami­kor az egyik vezető taná­csi tisztviselő éppen az úszó­medencéjét telítette vízzel. Volt, aki zsebből kifizet­te a helyszíni bírságot, az­tán, mint aki megadta az árát, vidáman locsolt tovább. Nyilván más lett volna a helyzet, ha az előírás meg­szegéséért lényegesen többet kellett volna leszurkolnia, így azonban a szabálysértést elkövető állampolgár úgy gondolkodhatott, hogy neki megéri­­azt a pár száz fo­rint növényeinek friss lát­ványa. A történet több mint el­gondolkodtató, hiszen az ilyen antiszociális magatar­tásnak sokan kárát szenved­hetik, akik mások pocsék­o­­lása miatt alkalmasint a fő­zéshez, illetve a tisztálkodás­hoz nélkülözhetetlen vízhez sem juthatnak hozzá. Öreg professzorom bölcs mondása jut eszembe, aki egyre csak azt hajtogatta, hogy ahol nincs megfelelő szankció, ott hiába minden pragmatika. Somogy megyében a kö­zelmúltban került nyilvános­ságra az állampolgári fegye­lem érvényesítésének, s egy­idejűleg a szabálysértési bír­­ságpolitika gyakorlatának számvetése. Megállapíttatott, hogy a bírságolás ugyan szi­gorodott az elmúlt években valamelyest, de változatlanul nem jár elrettentő hatással. A jogosulatlan iparűzés, ke­reskedés, a hiányszakmák­ban nyerészkedő kontárok, s az engedélyük határát túl­lépve nyerészkedő kereske­dők társadalmi veszélyessé­gét nem enyhíti az olykor­olykor kiszabott bírság. Ha­sonlóan hatástalan ,­a kör­nyezetvédelmi érdekeket sér­tő magatartások szankcioná­lása”. Következésképpen nem nehéz arra a megállapítás­ra jutni, hogy bírságpoliti­­kánk — és nemcsak Somogy­ban — változatlanul túlsá­gosan is humánus. Holott az emberség éppen azt kí­vánná, hogy a mindenkori szabálysértők legyenek te­kintettel a környezetükre. K. P. SZÉLVIHAR (Kaján Tibor rajza) Adakozók PEREG A RIPORTFILM a televízióban — szokványos a téma: falufejlesztés, társadal­mi munka —, aztán egy ember ■ beszélni kezd és nem lehet nem odafigyelni. A kis község állomásfőn­ökének vallomását halljuk arról, hogyan épült fel művelődési házuk, hogyan harcolt, érte foggal és köröm­mel, s áldozott rá saját, zsebé­ből is egy személykocsi árának megfelelő összeget. Nem pá­lyázott babérokra, nem számí­tott hálára, csupán szerette a faluját és azt akarta, hogy la­kói — főleg a fiatalok — jól érezzék magukat benne, ne vágyjanak a városba, mert csak így kerülhetik el, hogy „Gyűrűfű sorsára” jussanak. Nem állítjuk, hogy tipikus nálunk ez a magatartás, ez a megszállottság, amelyet a kö­zösséget szolgáló nemes célok megvalósításának a vágya él­tet. Az sem lenne azonban igaz, ha azt mondanánk, ritka mint a fehér holló Talán a cél és a megvalósítás nem mindig olyan látványos, mint az em­lített csornai példa — néha a hozzájárulás anyagi értéke sincs akkora —, de a meg­ajánlás hőfokát, az emberba­ráti érzést, a lokálpatriotiz­must, illetően szép számmal találkozhatunk hozzá hasonló esetekkel Ha körülnézünk, fi­gyeljük a társadalmi szerveze­tek kezdeményezéseit, a taná­csok szociálpolitikai tevékeny­ségét, felfigyelhetünk arra, mi­lyen sokan keresik napjaink­ban is a lehetőségét annak, hogy szerényebb, vagy jelentő­sebb anyagiakkal támogassák a közösségi célokat, emberek vagy rétegek életének, munká­jának teljesebbé tételét. HA BELELAPOZUNK a népfrontbizottságok által szer­vezett falugyűlések jegyző­könyveibe, azokban is számta­lan példáját fedezhetjük fel ennek az önzetlen segítség­­nyújtásnak. Új út épül a Duna-kanyari község hosszú utcájában, tel­jes egészében lakossági önerős beruházásban. Három portán azonban nem vállalták az épí­tési költséget: egy kisjövedel­mű család , és két nyugdíjas házaspár. Meghaladná erejüket a rájuk eső hányad törleszté­se. A többiek viszont minden­képpen új utat akarnak, hogy ősszel és télen is használni tudják gépkocsijukat, hogy a teherautók kapujukig eljussa­nak szállítmányaikkal. Nincs mozgás, berzenkedés, amikor megszavazzák, hogy a három kieső ház részét is magukra vállalják. Másik történet. A Vas megyei faluban öntevéke­nyen hozzáláttak a főtér ren­dezéséhez, az utcák csinosítá­sához, arra számítva, hogy így jobban bekapcsolódhatnak az idegenforgalomba, a falusi tu­rizmusba jól számítottak: a saját erőt a megye „megfejel­te” további forintokkal, látva a nagy igyekezetet és az életre­való ötleteket. A humanitárius magatartás szép megnyilvánulásaival lehet találkozni az élet egyéb terü­letén is. Az adakozó többség nem kíván viszonzásul köszö­netet, gyakran név nélkül ajánlja fel a pénzt, az ajándé­kot. A fóti gyermekváros cí­mére például évente mintegy száz-százötven különféle aján­dék, pénzadomány érkezik, amióta az intézmény fennáll. ARRA IS vannak jó elvek, megszívlelendő instrukciók, hogy a vállalatok, szövetkeze­tek fordítsanak nagyobb gon­dot a csökkent munkaképessé­gűek foglalkoztatására, több támogatásban részesítsék a gyermeküket egyedül nevelő­ket, a pályakezdőket, és így tovább. A vállalati, az intéz­ményi vagy a tanácsi beszá­molókból nem is hiányoznak azok az adatok, amelyek azt mutatják, tettek ezekért a ré­tegekért, a kollektívák tudják mi a kötelességük. Mindez mégis kevés, túl nagyszerű az intézményes segítség hálója és az igyekezet ellenére sok rá­szorulót nem lehet ily módon kiemelni az elesettségből, a tisztességes megélhetés színvo­nalára. Az egyik szociálpoli­tikai dokumentumból idézünk: „A jelenlegi intézményes ellá­tási módok jellegükből adó­dóan tipizált szükségletek ki­elégítését célozzák; az igények változatosságát, az igénybeve­vők eltérő egészségi állapotát, vagyoni helyzetét mérlegelni csak szűk körben képesek. A potenciális igénybevevők egy része így eleve nem jut hozzá bizonyos intézményes ellátás­hoz ...” Az anyagilag szűkös lehető­ségeink áthidalására jó eszköz­nek bizonyulhatnak egyes te­rületeken az alapítványok, amelyek száma egyre nő ha­zánkban. Segíthetik például, hogy a hátrányos helyzetű te­hetséges gyerekek kibontakoz­tathassák képességeiket, a kel­lő anyagival nem rendelkező kutatók, feltalálók megvalósít­hassák elképzeléseiket, művé­szeknek, íróknak megteremt­hetik az alkotás nyugodt fel­tételeit. Az országban jelenleg mintegy százmillió forintnyi adományt kezelnek csak a ta­karékpénztárak, amelyek kö­zött találni négy-ötezer forin­tos letétet és néhány millió forintosat is. Az önként fel­ajánlott pénzek zöme művelő­dési célokkal kapcsolatos ugyan, de szép számmal szol­gálnak adományok szociális el­látást is. Többnyire nem nagy össze­gekről van szó, de emberek kisebb-nagyobb csoportjain azért segíteni lehet éves ka­­mataink felhasználásával. Esetenként a néhány ezer fo­rint is életkedvet visszaadó tá­masz lehet. Csakhogy ezt ma még gyakran szem elől té­vesztjük. Nemegyszer azok az előadók, hivatalnokok sem szí­vesen foglalkoznak az ilyen ügyek intézésével, akiknek az hivatalból kötelességük lenne, így történhetett meg — olva­som egy népi ellenőrzési jelen­tésben —, hogy B. városban „YV. G. 139 ezer forintos ado­mányából tíz év óta egyszer fizettek csak ki szociális se­gélyt ...” „A budapesti gim­náziumban az egyik adomány célja szegényebb sorsú, tehet­séges tanulók jutalmazása volt. Ehelyett három év alatt kifi­zetett harminchatezer forintból huszonháromezer forintot a ta­nárok vettek fel." Az egyedül állók, az örökö­sök nélkül elhunytak hagyaté­kával is lehetne jobban gaz­dálkodni. Sok esetben a bü­rokratikus eljárás nemcsak ah­hoz vezet, hogy ezek a javak nagy késedelemmel szolgálják a közcélt, de az időbeni és a pontos hagyatéki leltár hiá­nyában illtéktelenek is meg­dézsmálják, a hanyagság, a nemtörődömség miatt az ingó­ság egy része elkallódik. A HIVATALOK, az intéz­mények munkatársai gyakran azzal is találkoznak: egyes ál­lampolgárok felajánlanak, be­­kü­ldenek néhány száz, vagy néhány ezer forintos ado­mányt, amellyel a hivatal nem tud mit kezdeni. A ma érvény­ben levő rendeletek sok eset­ben nem teszik lehetővé, hogy ezeket a kisebb összegeket hoz­záírják a már elfogadott és meghatározott célokra fordít­ható adományokhoz. A szak­emberek szerint indokolt lenne egyszerűsíteni azokat a szabá­lyokat, amelyek az adományok elfogadását és felajánlását, il­letve az ilyen célú alapítvá­nyok kezdeményezését, a kü­lönféle gyűjtések elindításának feltételeit, kereteit megszab­ják. Pontosabban ki kellene jelölni ebben a tömegszerveze­tek és az egyházak szerepét is. S talán érdemes lenne elgon­­kodni azon is, hogy napjaink­ban, amikor mind a vállalati, mind a személyi adózás na­gyobb szerephez jut, azokat az összegeket, amelyeket közcélra szánnak intézmények és egyé­nek, ne terhelje előzetes állami lefölözés. Ezzel ugyanis min­den bizonnyal serkenteni le­hetne a segítőkészséget, a tehe­tősebbek még szívesebben ajánlanák fel nélkülözhető fo­rintjukat nemes célokra. Nem állítjuk azt, hogy ado­mányokkal és alapítványokkal meg lehet oldani feszítő társa­dalmi gondokat. De azt igen, hogy bizonyos terheket ily mó­don is le lehet venni a taná­csok és egyéb intézmények válláról. Keserű Ernő

Next