Magyar Nemzet, 1985. március (48. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-08 / 56. szám
12 ANYANYELVÜNK SZERKESZTI: RÁCZ ENDRE Szólás-és közmondásterdítések A szólások és közmondások állandósult szókapcsolatok. Ez azt jelenti, hogy tartalmilag és formailag szilárdak, s bár lehetnek variánsaik, változataik, ezek nagymértékben nem módosíthatják a jelentésüket. A szólásokkal és a közmondásokkal két tudományszak is foglalkozik. A nyelvészek és a folkloristák egyaránt nagy szorgalommal gyűjtik, rendszerezik és értelmezik szóbeli megnyilvánulásaink eme gazdag tárházát. S bizony a szólások és közmondások (az újabb szakirodalomban proverbium szóval is jelölik őket) sok értékes gondolatot, adalékot mondanak el a néplélekről. A szólások és közmondások átadása, öröklése sokáig a szájhagyományozás törvényszerűségeinek megfelelően történt. Ebbe a hagyományozódásba azonban az iskolai oktatás általánossá válásával már több mint másfél száz esztendeje bekapcsolódott az írásbeliség. A szólások és közmondások közül sok vált olvasókönyvi példaanyaggá. A szólások és közmondások legnagyobb magyar kutatója O. Nagy Gábor volt. A Magyar szólások és közmondások című, eddig három kiadásban megjelent vaskos könyvében több tízezer adat található. De még ez sem teljes szám. Az újonnan keletkező szólások és közmondások legjobban nyomon követhető rétege a régi, meglevő és közismert alapanyagnak a tudatosan elferdített, illetve összekevert formákkal való fölcserélése. Mivel az így keletkezett szókapcsolatok emlékeztetnek is valamire, meg nem is, általában humorforrásként szolgálnak. Nagy Ferenc A nyelvi humor főbb típusai című tanulmányában (Magyar Nyelvőr, 1968. 1. szám) így ír a nyelvi klisék megbontásáról: „A nyelvi humort kedvelő írók szívesen használják a nyelv kész elemeit, a megbonthatatlan szerkezetű szólásokat, közmondásokat, vonzatokat, csakhogy e frazeológiai egységek elemeit mással cserélik fel, vagy öszszekeverik más klisével, átvitt jelentésüket szó szerint értetik stb.” A klisé megváltoztatható szócserével: „Ajándék Farának ne nézd a dugattyúját!” És előfordulhat a frazeológiai egységek közötti tudatos öszsz°keverés, kontamináció is: „Alamuszi macska partot mos.” Ezzel a humorforrással több ma már klasszikusnak számító írónk is élt (pl. Karinthy Frigyes, de Rejtő ,Tenő isi, ám a közönség máiglan hálásan fogadja ezt a nyelvi játékot. Esterházy Péter prózájában például állandó jellemző az ilyen nyelvi humor. Két példa a legutóbbi, Kis Magyar Pornográfia című kötetéből: A jóból is megárt a rossz. Mi sem vagyunk jobbak a Deák tér vásznánál. De hogy nemcsak stilisztikai fogás, humorforrás a szólás- és közmondásferdítés, arra számtalan köznyelvi, élő, városi nyelvi adatunk is van. Sőt elmondható, hogy újabban gazdag, tudatos közmondásköltészettel találkozhatunk. A budapesti szakmunkástanulók körében végzett gyűjtéseim során (valamint ugyanezen réteg falfirkálásait vizsgálva) tucatjával jegyeztem fel tréfásan átalakított, közismert közmondásokat. Álljon itt néhány jellemző példa az 1934- ben végzett gyűjtésből: A lónak négy lába van, mégis befogják. Evés közben jön meg a postás; Aki korán kel, az álmos; Aki korán kel, tróger; Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem lopják; Addig jár a korsó a kútra, amíg be nem vezetik a vizet; Jön meg a kutyára teherautó; Nem esik messze a vak a botjától; Szégyen a futás, de rohadt, szemét, aki kerget; Kicsi a bors, de vannak barátai. Ezek a közmondások — amelyek alapul szolgáltak a ferdítéshez — mind közismertek. Összetett mondat esetén az első tagmondat változatlan marad, és a mellékmondatot bevezető kötőszó is többnyire a régi, a megszokott. Az egyszerű bővített mondat formájú közmondásban pedig rendszerint csak egy-két, de hanghatásában hasonló szót cserél föl az „alkotó”. (Pl. Nem esik messze a vak a botjától.) A ferdített közmondás alakilag általában pontos megfelelője az eredetinek, s grammatikai viszonyaiban is ritka a változás. A költött, átalakított közmondás ezért többnyire ugyanolyan hosszú, mint az eredeti. Csakis a fentebb leírt törvényszerűségeknek megfelelően lehet átalakítani, variálni a jól ismert közmondásokat, mert ha elharapódzna az önkényesség, akkor tudatunkban nem rémlene föl a közmondás eredeti teste, hangalakja, s elveszne a humoros hatás. A szakmunkástanulók nyelvében fölfedeztem a Nagy Ferenc által csak az irodalmi nyelvből dokumentált nyelvi humort, a frazeológiai egységek kontaminációját. A nyelvészeti irodalom a ritka szóalkotásmódok között tartja számon a szóvegyülést, alakkeveredést. Ékes példája a szóképzés területén a citromból és narancsból összeállt citrancs, a csokorból és bokrétából lett csokréta. A következőkben azonban állandósult szókapcsolatok keveredésével, kontaminációjával találkozunk. Vak tyúk is talál éhes disznót. Ha rövid a karod, addig nyújtózkodjál, amíg el nem törik. Jön még a kutyára kesztyűbe dudálni Budán. A Vak tyúk is talál éhes disznót átalakított közmondásban már az első hallásra fölfedezhetjük a Vak tyúk is talál szemet közmondást, amely a ferdítés alapalakja, és az új közmondásnak is grammatikai mintája, továbbá az Éhes disznó makkal álmodik közmondást, s ezekből merészen összeállt a fenti szülemény. Míg első két példánk szemantikailag iskerek, addig a harmadik kétszeresen is torz, ugyanis a közmondás és a szólás kontaminációjaként értelmetlen mondatot kaptunk. S itt már a humor legfőbb oka a szemantikai értelmetlenség, összeférhetetlenség. Ezeket a közmondásokat ugyanolyan helyzetekben használják a budapesti szakmunkástanulók, mint az eredetieket. Általában bizonyos helyzetek, szituációk és kulcsszavak hívják elő a közmondásokat. Fenyegetéskor, például egyaránt lehet mondani az eredeti (Jön még a kutyára dér) és az átalakított (Jön még a kutyára kesztyűbe dudálni Budán) közmondást. Az újonnan keletkezett közmondások közül soknak új tartalma is van. Hiszen amíg aki korán kel, aranyat lel közmondás derűlátón a szorgalmas cselekvésre, alkotásra ösztönöz, addig az ..Aki korán kel, tróger” közmondás kiábrándultságával, keserűségével, társadalmi igazságtalanságot tükröző mondandójával lepi meg a hallgatót. A szólás- és közmondásferdítések nem új jelenségei nyelvünknek. Csak — mint sok másra — erre sem figyeltünk oda elég korán. Elsőnyomait az irodalomban figyelhetjük meg; az írók tudatosan alakítják — még játékos formában is — a nyelvet. Hogy a szóbeliségben mikor jelenhetett meg ez a nyelvi humor, nem tudjuk pontosan. Valószínűleg a népszerű írók, kabaréműsorok hatására terjedhetett el, elsősorban a városi lakosság nyelvében. (A hatvanas évekből már följegyezték például az Aki á-t mond, mondjon bét is közmondás következő változatát: Aki ázt mond, mondjon bért is. Nem lehetetlen, hogy költői újítás „átszállásáról” van szó ebben az esetben!) Mivel új, meglepő humorforrással gazdagodott nyelvünk, kárhoztatni nem szükséges ezt a fajta szólás (újra)alkotást. Általa nem pusztul el az eredeti közmondás, hisz annak ismeretén alapul a humoros képzés. Igaz maradhat tehát Sirisaka Andornak — egy kevéssé ismert közmondásgyűjőnek — 1891- ben megfogalmazott állítása: „Általában a közmondás haszna abban nyilvánul, hogy az élcet táplálja, az értelmet gyakorolja, az ítélő tehetséget élesíti, a kedélyt nemesbíti, a képzeletet foglalkoztatja, s az elmeélt gyönyörködteti.” Balázs Géza Régebbi és újabb nyelvi divatok Az alábbi idézetek nem szó szerintiek, de tartalmukat és lényegüket tekintve garantáltan hitelesek, hamisítatlanok. Körülbelül kétórányi tévénézés, illetve -hallgatás melléktermékei. Itt van mindjárt a körülbelül szó, amelyet ki se mondtak e két óra folyamán, mivel egyetlen interjúban háromszor-négyszer is kábának mondta valaki. Nos, néha indokolt a rövidítések használata közbeszédben, nyilatkozatban és így tovább. (Téesz, gmk.) De miért spórolunk folyton-folyvást? (A hangunkkal, meg a szótagokkal...) Nem olyan rettentő bosszú az a körülbelül szó! Hová és miért sietünk? Még jó, hogy nem mondjuk a például helyett, hogy pld. Vagy hogy nem beszélünk így: „Vonatom hat tízkor ind. Bécsből és tíz tizenötkor érk. a kápéura.” Csak nem gond az a néhány szótag? No igen, a gond. Amióta Grandpierre Emil jogos és üdvös beavatkozása nyomán jelentős mértékben csökkent a probléma szó használata, a gondot koptatjuk agyon és csépeljük el. „Nem gond" helyett olykor ezt mondhatjuk: „Nem nehéz.” Sok gondom van vele” helyett néha kifejezőbb és őszintébb: „Sok bajom van vele.” Egyáltalán: mintha félnénk kimondani a bej szót. Bajok vannak — s nem gondok — az aki és az amely megkülönböztetésével. „A szövetkezetek, akik...” — hangzott el a fennt említett két óra folyamán. S napjában legalább tíz-tizenkétszer hallani ilyesmit rádióban, tévében: „Az együttesek, akik ...”; „Az intézmények, akik ..stb. (Satöbbi, nem szöbe.) „Nem tudtam a kettő tevékenységet összekapcsolni” — mondta valaki egy riportban. Rettentő pedánsan. Két tevékenysége félreérthetetlen lett volna, az adott esetben senki sem értette volna hétnek. „Ha elkezdte az ember, nehezen tudja abbanhagyni." Ezt is egy riportban mondták. Bizony, ha az ember azt tapasztalja, hogy még riporterek sem mindig ismerik ki magukat a -ban, -ben, és a -ba, -be helyes alkalmazásában, akkor nehéz abbahagyni a hibázást. „Mennyire ambicionálták az anyagiak X. Y.-t a részvételre, nem tudni” — hallom (nem először...). Azt sem tudni, ki kezdte az ambicionál szó helytelen használatát, de annyi bizonyos, hogy sokan követik a rossz példát. X. nem ambicionálja a részvételt — azt jelenti, nem vágyik a részvételre, nem töri magát érte. Az idézett esetben a serkentették, a sarkallták, vagy az ösztönözték szó lett volna a helyes. Lehet, hogy nincs mindenben igazam. De ha az olvasó nov tegálja, hogy némely esetben felén találtam a szöget, mondja magában, kérem, hogy: „Igaz.” Balabán Péter Magyar PoiMot SZÜLŐK FÓRUMA Gyermekbánatok A BETEGSÉGEKTŐL nem félek — panaszolja kor-, sors- és szülőtársam, a gyermekneveléssel egyedül birkózó édesanya —, hanem a szomorúságoktól! A fiaim arcáról letörölhetetlen bánatoktól. A betegségek gyógyszerrel, életmódváltoztatással, orvosi kezeléssel megszüntethetők. A gyermekbánatokat azonban a visszafordíthatatlan események okozzák. És, mert visszafordíthatatlanok, nincs rájuk gyógyszer, nincs gyógymódjuk sem. Igaza van? A lázas gyerek, a görcsöktől gyötört gyermek csak annak dermesztő látvány, aki még semmilyen módon nem kóstolt bele a gyermeknevelésbe. De még az iskolázatlan szülő is jól tudja (gyakran talán túlontúl jól tudja), hogy a láz, a görcs, a fájdalom a gyermekeknél egy-kettőre megszüntethető. A gyermek — ellentétben a felnőttel — éppen olyan hirtelen tud kiugrani a betegségekből, mint amilyen gyorsasággal képes belezuhanni. Akit éjjel kiszáradás veszélyével szállítottak kórházba, néhány palack infúzió után másnap délután már vígan veri kórtermi szomszédját, és gondja csak egy: miként léphetne meg minél gyorsabban a kényelmetlenségekkel (is) járó kórházi környezetből. Döbbenetes tapasztalat, hogy még a hazai orvostudomány szerint gyógyíthatatlannak „ítélt” kisgyermek sem szomorú. Rosszullétei alatt szenvedő, levert — és ezek u tán mondani is fölösleges — lelkileg is, fizikailag is más kategóriák, mint a szomorúság. A rosszullétek szüneteiben pedig éppen olyan játékos, mint az egészséges kicsinyek. Babájával babrál, mondókázik , és bízik a felnőttekben, akik láthatóan mindent megtesznek érte. A gyermeki szomorúságoknak azonban alighanem éppen az minden esetben az okozója, hogy összetörik a felnőttek iránti bizalom. Az az adomány, amit a világgal való első ismerkedései alkalmával kap meg a természettől még csecsemőkorában az ember. Amikor még csupán foltokat képes látni az újszülött, érzékeli mégis, hogy az a valaki, azok a valakik, akik kínjaitól (éhségétől, nedvességeitől) megszabadítják, és boldoggá teszik, az életnek, a világnak a biztos fundamentumai. Ha a biztosnak hitt fundamentum a gyermeki ítélet szerint repedezni látszik, akkor köszönt be a szomorúság. A korán érkezett felnőttérzés. Levezetésével. ..áthidalásával” sokféleképpen próbálkozik a találékony gyermeki természet. Van, aki bepisil, van, aki kihányja az ebédet, vacsorát, van aki kettő helyett eszik ilyenkor. A tüneteket a „gondos” felnőttek ezer módon próbálják megszüntetni. Orvoshoz, pszichológushoz viszik a gyereket azok, akik a tudományban hisznek. Szigorral, tiltásokkal igyekeznek úrrá lenni a „helyzeten” azok, akik az autokratikus nevelésnek a hívei. A megrendült gyermeki bizalmat azonban nem lehet helyrebillenteni tablettákkal és tesztlapokkal, tiltásokkal, zsarnokságokkal. A kezelések tán csakugyan eltüntetik a szimptómákat. De nem oszlatják el a bánatot. MÉLABÚSAN érkezik haza az iskolából. Anyja a lázát méri, ellenőrzőjét forgatja, testét vizslatja, nem bántalmazták-e a gorombább osztálytársak. Sehol, semmi. Sikernyomok az iskolai életben, pajtások közt, különórákon. Akkor hát hol a baj? Este a bátyjénak kiböki: a villamosmegállónál úgy húzott el mellette kocsijával az édesapja, hogy őt észre sem vette. Persze — így a gyermeklogika —, mert az autójában benne ült a „másik nő gyereke, meg az úr, a közös”. Nyomott hangulatba esik a viharedzett nagyobbik is. Ismeri az érzést — mondja —, őt a sípályán „nézték üvegablaknak”. Más is fáj persze, nemcsak az „ablakállapot”. Az, hogy az „idegenekre” jut idő, rá meg csak annyi, amennyit a hivatalos láthatás előír. Ha többért kuncsorog, mindig egy a válasz: „be vagyok táblázva egészen”. Az ésszerű magyarázatokat nem fogadják el. Hiába hivatkozik arra a vigasztaló, hogy autóvezetés közben nemigen nézhet senki emberfia jobbrabalra, hogy egy új, vállalt élet újfajta, olykor kényelmetlen kötelmekkel jár, és ezek miatt a régebbi élet és annak résztvevői szükségszerűen a háttérbe kerülnek. „Te ezt nem értheted — mondják —, és igazuk is van. „Téged több ezer kilométerről is észrevett az apád” — idézik a történetet, amely szerint anyjuk világrajöttét órára, napra, nemre, szem- és hajszínre pontosan megálmodta a fogolytábor priccsén a nagyapa. NEM ÉRTI, nem értheti. A mai négy, hat-nyolc-tizennégy évesek szülei sok szempontból a maitól igen eltérő világban élték meg gyermekéveiket.. Az „eltérés” jót is, rosszat is jelent, vegyesen. A család, a gyermek azonban központibb helyet foglalt el a gondolkodásban, a felelősségtudatban, mint mostanság. Az ötvenes évek hangsúlyozott gyermekkultuszának persze voltak (komor) árnyoldalai, és voltak Hamisságai. De — merjük bevallani — voltak erősségei is. Például: nem lehetett könnyen „lecserélni” a családot. Már csak azért sem, mert az apró belviszályoknál súlyosabb gondok nyomasztották az állampolgárt is, a társadalmat is. De az is kétségtelen, hogy az árnyoldalaknak egyik jelentős következménye az is, hogy a mai felnőtthad önzőbb, mint amilyen szülői minőségben az előző nemzedék volt. Elkényeztetett, önmagára figyelő, önmegvalósításával bíbelkedő, az élet viszontagságaira kevéssé fölkészített nemzedéket nevelt föl a nincseket, szorongásokat, társadalmi és történelmi válságokat családja feje fölül kemény helytállással elhessegető mai, nagyszülői nemzedék. A mai szülők generációja a gyermekkorában élvezett áldozatoknak kis töredékét sem tudja visszaadni a saját gyermekeinek. Eszébe sem jut, hogy lemondjon a saját örömeiről, pályaépítéséről, kényelméről szülöttei számára. Öröm, karrier és kényelem jár neki, hiszen már gyermekéveiben is megkapta, megígérték. Persze, nem csupán hazai jelenség a szülői szerepnek a megváltozása. A világnak azokon a tájain, ahol a gyermeklélektan a tudomány laboratóriumi békéjében fejlődhetett, szintén végbement egy folyamat, amely a mármár nevetségessé fölnagyított gyermekkultuszt „a szülő is ember” humánus attitűdjéig egyengette. Sorra megiródtak azok a gyermeknevelési segédkönyvek, amelyek arra szoktatták rá (a még gyermekkultuszos dicsfényben nevelődött) szülőket, hogy ne legyenek csemetéik rabszolgái. A „szoktatás” könnyen ment, mivelhogy ez a nemzedék éppen nem a családi rabszolgaságra nevelődött. A kiegyenlítődés helyett elkövetkezett tehát a másik végzet, a lezserül felfogott szülőszerep áldatlan kora, noha Benjámin Spock-nak és elvbarátainak a népszerű művei nem ezt hirdették. Ám a középutat, mint minden emberi magatartásban — úgy tetszik — a szülői szerepben is nehéz megtalálni. ELKANYARODTUNK volna a gyermekbánatoktól? Talán nem is messzire. A gyermeki arcokon feltűnő szomorúság kiváltója ugyanis szinte minden esetben a felnőttek szeretetnélküli, önző vagy képmutató viselkedése. Akkor lesz bánatos és lelkileg bizonytalan a felnövekvő, ha úgy érzi, csalódott azokban a nagyokban, akikhez kötődik, akikhez kötődni szeretne. Gyakran a felnőttek észre sem veszik, hogy viselkedésük bánatot, bizonytalanságot kelt. Az hiszik, ha anyagi, vagy szakmai-pedagógiai gondoskodás tekintetében mindent, vagy erejükhöz mérten csaknem mindent megadnak szülötteiknek, valamennyi szülői, nevelői kötelezettségüknek eleget tettek. A jólét, és a fölkészültség, persze, csakugyan fontos, kicsinek, nagynak egyaránt. De még édeskedves a jó közérzethez. A lelki biztonság érzetéhez, amely nélkül egyetlen felnövekvő sem tud egészséges egyéniségű emberré formálódni. De még az is kevés a gyereknek, ha a körülötte élő felnőttek csak egyikétől, másikától kapja meg a szeretetet, a figyelmet, a lelki-szellemi törődést. A gyermekek minden egyes hozzájuk kapcsolódó felnőttől várják, hogy válaszoljanak arra a szeretetigényre, amely minden kis- és nagy gyerekből sugárzik. Hiába hárul az egyik féltől (egyik szülőtől, egyik nevelőtől) temérdek törődés, ha közömbös, ha télfigyelmű, ha hivatalos szeretete a másik. A bánat akkor is kiül a gyermekarcokra, noha mindig csak örömöt volna jó látni ott. Felnőttelégedettségünkre. Kudarcos felnőttéveink, felnőttszomorúságunk ellenszeréül. Lőcsei Gabriella Péntek, 1985. március 8. SZUPERGYORS ! színes fotókidolgozás a SKÁLA-METRÓ ÁRUHÁZBAN! Nem kell napokig várnia, felvételeit még a beadás napján elkészítjük. FOTEX AMERIKAI—MAGYAR FOTÓSZOLGÁLTATÁSI KFT.