Magyar Nemzet, 1985. március (48. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-08 / 56. szám

12 ANYANYELVÜNK SZERKESZTI: RÁCZ ENDRE Szólás-és közmondásterdítések A szólások és közmondások állandósult szókapcsolatok. Ez azt jelenti, hogy tartalmilag és formailag szilárdak, s bár le­hetnek variánsaik, változataik, ezek nagymértékben nem mó­dosíthatják a jelentésüket. A szólásokkal és a közmondások­kal két tudományszak is fog­lalkozik. A nyelvészek és a folkloristák egyaránt nagy szorgalommal gyűjtik, rend­szerezik és értelmezik szóbeli megnyilvánulásaink eme gaz­dag tárházát. S bizony a szó­lások és közmondások (az újabb szakirodalomban pro­­verbium szóval is jelölik őket) sok értékes gondolatot, adalé­kot mondanak el a néplélekről. A szólások és közmondások átadása, öröklése sokáig­ a szájhagyományozás törvény­szerűségeinek megfelelően tör­tént. Ebbe a hagyományozó­­dásba azonban az iskolai ok­tatás általánossá válásával már több mint másfél száz esztendeje bekapcsolódott az írásbeliség. A szólások és köz­mondások közül sok vált ol­vasókönyvi példaanyaggá. A szólások és közmondások leg­nagyobb magyar kutatója O. Nagy Gábor volt. A Magyar szólások és közmondások cí­mű, eddig három kiadásban megjelent vaskos könyvében több tízezer adat található. De még ez sem teljes szám. Az újonnan keletkező szólá­sok és közmondások legjobban nyomon követhető rétege a ré­gi, meglevő és közismert alap­anyagnak a tudatosan elferdí­tett, illetve összekevert for­mákkal való fölcserélése. Mi­vel az így keletkezett szókap­csolatok emlékeztetnek is va­lamire, meg nem is, általában humorforrásként szolgálnak. Nagy Ferenc A nyelvi humor főbb típusai című tanulmányá­ban (Magyar Nyelvőr, 1968. 1. szám) így ír a nyelvi klisék megbontásáról: „A nyelvi hu­mort­ kedvelő írók szívesen használják a nyelv kész ele­meit, a megbonthatatlan szer­kezetű szólásokat, közmondá­sokat, vonzatokat, csakhogy e frazeológiai egységek elemeit mással cserélik fel, vagy ösz­­szekeverik más klisével, átvitt jelentésüket szó szerint érte­tik stb.” A klisé megváltoztatható szócserével: „Ajándék Fará­nak ne nézd a dugattyúját!” És előfordulhat a frazeológiai egységek közötti tudatos ösz­­sz°keverés, kontamináció is: „Alamuszi macska partot mos.” Ezzel a humorforrással több ma már klasszikusnak számító írónk is élt (pl. Ka­­rinthy Frigyes, de Rejtő ,Tenő isi, ám a közönség máiglan hálásan fogadja ezt a nyelvi játékot. Esterházy Péter prózá­jában például állandó jellem­­­­ző az ilyen nyelvi humor. Két példa a legutóbbi, Kis Magyar Pornográfia című kötetéből: A jóból is megárt a rossz. Mi sem vagyunk jobbak a Deák tér vásznánál. De hogy nemcsak stiliszti­kai fogás, humorforrás a szó­lás- és közmondásferdítés, ar­ra számtalan köznyelvi, élő, városi nyelvi adatunk is van. Sőt elmondható, hogy újabban gazdag, tudatos közmondás­­költészettel találkozhatunk. A budapesti szakmunkástanulók körében végzett gyűjtéseim során (valamint ugyanezen ré­teg falfirkálásait vizsgálva) tucatjával jegyeztem fel tré­fásan átalakított, közismert közmondásokat. Álljon itt né­hány jellemző példa az 1934- ben végzett gyűjtésből: A lónak négy lába van, mégis befogják. Evés közben jön meg a postás; Aki korán kel, az álmos; Aki korán kel, tróger; Addig jár a korsó a kútra, amíg el nem lopják; Addig jár a korsó a kútra, amíg be nem vezetik a vizet; Jön meg a kutyára teherautó; Nem esik messze a vak a bot­jától; Szégyen a futás, de ro­hadt, szemét, aki kerget; Kicsi a bors, de vannak barátai. Ezek a közmondások — ame­­lyek alapul szolgáltak a ferdí­téshez — mind közismertek. Összetett mondat esetén az el­ső tagmondat változatlan ma­rad, és a mellékmondatot be­vezető kötőszó is többnyire a régi, a megszokott. Az egysze­rű bővített mondat formájú közmondásban pedig rendsze­rint csak egy-két, de hangha­tásában hasonló szót cserél föl az „alkotó”. (Pl. Nem esik messze a vak a botjától.) A ferdített közmondás alakilag általában pontos megfelelője az eredetinek, s grammatikai viszonyaiban is ritka a válto­zás. A költött, átalakított köz­mondás ezért többnyire ugyan­olyan hosszú, mint az eredeti. Csakis a fentebb leírt törvény­­szerűségeknek megfelelően le­het átalakítani, variálni a jól ismert közmondásokat, mert ha elharapódzna az önkényes­ség, akkor tudatunkban nem rémlene föl a közmondás ere­deti teste, hangalakja, s el­veszne a humoros hatás. A szakmunkástanulók nyel­vében fölfedeztem a Nagy Fe­renc által csak az irodalmi nyelvből dokumentált nyelvi humort, a frazeológiai egysé­gek kontaminációját. A nyel­vészeti irodalom a ritka szó­alkotásmódok között tartja számon a szóvegyülést, alak­keveredést. Ékes példája a szóképzés területén a citrom­ból és narancs­ból összeállt citrancs, a csokor­ból és bok­­rétá­ból lett csokréta. A kö­vetkezőkben azonban állandó­sult szókapcsolatok keveredé­sével, kontaminációjával ta­lálkozunk.­­ Vak tyúk is talál éhes disz­nót. Ha rövid a karod, addig nyújtózkodjál, amíg el nem törik. Jön még a kutyára kesztyűbe dudálni Budán. A Vak tyúk is talál éhes disznót átalakított közmon­dásban már az első hallásra fölfedezhetjük a Vak tyúk is talál szemet közmondást, amely a ferdítés alapalakja, és az új közmondásnak is gram­matikai mintája, továbbá az Éhes disznó makkal álmodik közmondást, s ezekből meré­szen összeállt a fenti szüle­mény. Míg első két példánk szemantikailag is­­kerek, addig a harmadik kétszeresen is torz, ugyanis a közmondás és a szólás kontaminációjaként értelmetlen mondatot kap­tunk. S itt már a humor leg­főbb oka a szemantikai értel­metlenség, összeférhetetlen­ség. Ezeket a közmondásokat ugyanolyan helyzetekben hasz­nálják a budapesti szakmun­kástanulók, mint az eredetie­ket. Általában bizonyos hely­zetek, szituációk és kulcssza­vak hívják elő a közmondáso­kat. Fenyegetéskor, például egyaránt lehet mondani az eredeti (Jön még a kutyára dér) és az átalakított (Jön még a kutyára kesztyűbe dudálni Budán) közmondást. Az újon­nan keletkezett közmondások közül soknak új tartalma is van. Hiszen amíg a­ki korán kel, aranyat lel közmondás derűlátón a szorgalmas cselek­vésre, alkotásra ösztönöz, ad­dig az ..Aki korán kel, tróger” közmondás kiábrándultságá­val, keserűségével, társadalmi igazságtalanságot tükröző mondandójával lepi meg a hallgatót. A szólás- és közmondás­ferdítések nem új jelenségei nyelvünknek. Csak — mint sok másra — erre sem figyel­tünk oda elég korán. Első­­nyo­mait az irodalomban figyel­hetjük meg; az írók tudatosan alakítják —­ még játékos for­mában is — a nyelvet. Hogy a szóbeliségben mikor jelenhe­tett meg ez a nyelvi humor, nem tudjuk pontosan. Valószí­nűleg a népszerű írók, kabaré­műsorok hatására terjedhetett el, elsősorban a városi lakos­ság nyelvében. (A hatvanas évekből már följegyezték pél­dául az Aki á-t mond, mond­jon bé­t is közmondás követ­kező változatát: Aki ázt mond, mondjon bért is. Nem lehetetlen, hogy költői újítás „átszállásáról” van szó ebben az esetben!) Mivel új, megle­pő humorforrással gazdago­dott nyelvünk, kárhoztatni nem szükséges ezt a fajta szó­lás (újra)alkotást. Általa nem pusztul el az eredeti közmon­dás, hisz annak ismeretén ala­pul a humoros képzés. Igaz maradhat tehát Sirisaka An­dornak — egy kevéssé ism­ert közmondásgyűjőnek — 1891- ben megfogalmazott állítása: „Általában a közmondás hasz­na abban nyilvánul, hogy az élcet táplálja, az értelmet gya­korolja, az ítélő tehetséget éle­síti, a kedélyt nemesbíti, a képzeletet foglalkoztatja, s az elmeélt gyönyörködteti.” Balázs Géza Régebbi és újabb nyelvi divatok Az alábbi idézetek nem szó szerintiek, de tartalmukat és lényegüket tekintve garantál­tan hitelesek, hamisítatlanok. Körülbelül kétórányi tévéné­zés, illetve -hallgatás mellék­­termékei. Itt van mindjárt a körül­belül szó, amelyet ki se mond­tak e két óra folyamán, mi­vel egyetlen interjúban há­­romszor-négyszer is kábának mondta valaki. Nos, néha in­dokolt a rövidítések haszná­lata közbeszédben, nyilatko­zatban és így tovább. (Téesz, gmk.) De miért spórolunk folyton-folyvást? (A hangunk­kal, meg a szótagokkal...) Nem olyan rettentő bosszú az a körülbelül szó! Hová és mi­ért sietünk? Még jó, hogy nem mondjuk a például he­lyett, hogy pld. Vagy hogy nem beszélünk így: „Vonatom hat tízkor ind. Bécsből és tíz tizenötkor érk. a kápéura.” Csak nem gond az a né­hány szótag? No igen, a gond. Amióta Grandpierre Emil jo­gos és üdvös beavatkozása nyomán jelentős mértékben csökkent a probléma szó hasz­nálata, a gondot koptatjuk agyon és csépeljük el. „Nem gond" helyett olykor ezt mondhatjuk: „Nem nehéz.” Sok gondom van vele” he­lyett néha kifejezőbb és őszin­tébb: „Sok bajom van vele.” Egyáltalán: mintha félnénk kimondani a bej szót. Bajok vannak — s nem gondok — az aki és az amely megkülönböztetésével. „A szö­vetkezetek, akik...” — hang­zott el a fennt említett két óra folyamán. S napjában leg­alább tíz-tizenkétszer hallani ilyesmit rádióban, tévében: „Az együttesek, akik ...”; „Az intézmények, akik ..stb. (Satöbbi, nem szöbe.) „Nem tudtam a kettő te­vékenységet összekapcsolni” — mondta valaki egy riport­ban. Rettentő pedánsan. Két tevékenység­e félreérthetet­len lett volna, az adott eset­ben senki sem értette volna hétnek. „Ha elkezdte az ember, ne­hezen tudja abbanhagyni." Ezt is egy riportban mond­ták. Bizony, ha az ember azt tapasztalja, hogy még ripor­terek sem mindig ismerik ki magukat­ a -ban, -ben, és a -ba, -be helyes alkalmazásá­ban, akkor nehéz abbahagyni a hibázást. „Mennyire ambicionálták az anyagiak X. Y.-t a részvétel­re, nem tudni” — hallom (nem először...). Azt sem tudni, ki kezdte az ambicio­nál szó helytelen használatát, de annyi bizonyos, hogy so­kan követik a rossz példát. X. nem ambicionálja a rész­vételt — azt jelenti, nem vá­­­gyik a részvételre, nem töri magát érte. Az idézett eset­ben a serkentették, a sarkall­ták, vagy az ösztönözték szó lett volna a helyes. Lehet, hogy nincs minden­ben igazam. De ha az olva­só nov tegálja, hogy némely esetben felén találtam a szö­get, mondja magában, kérem, hogy: „Igaz.” Balabán Péter Magyar PoiMot SZÜLŐK FÓRUMA Gyermekbánatok A BETEGSÉGEKTŐL nem félek — panaszolja kor-, sors- és szülőtársam, a gyer­mekneveléssel egyedül birkó­zó édesanya —, hanem a szo­morúságoktól! A fiaim arcá­ról letörölhetetlen bánatoktól. A betegségek gyógyszerrel, életmódváltoztatással, or­vosi kezeléssel megszüntethe­­tők. A gyermekbánatokat azonban a visszafordíthatat­­lan események okozzák. És, mert visszafordíthatatlanok, nincs rájuk gyógyszer, nincs gyógymódjuk sem. Igaza van? A lázas gyerek, a görcsöktől gyötört gyermek csak annak dermesztő lát­vány, aki még semmilyen módon nem kóstolt bele a gyermeknevelésbe. De még az iskolázatlan szülő is jól tudja (gyakran talán túlontúl jól tudja), hogy a láz, a görcs, a fájdalom a gyermekeknél egy-kettőre megszüntethető. A gyermek — ellentétben a felnőttel — éppen olyan hir­telen tud kiugrani a beteg­ségekből, mint amilyen gyor­sasággal képes belezuhanni. Akit éjjel kiszáradás veszé­lyével szállítottak kórházba, néhány palack infúzió után másnap délután már vígan veri kórtermi szomszédját, és gondja csak egy: miként lép­hetne meg minél gyorsabban a kényelmetlenségekkel (is) járó kórházi környezetből. Döbbenetes tapasztalat, hogy még a hazai orvostudomány szerint gyógyíthatatlannak „ítélt” kisgyermek sem szo­morú. Rosszullétei alatt szen­vedő, levert — és ezek u tán mondani is fölösleges — lel­kileg is, fizikailag is más ka­tegóriák, mint a szomorúság. A rosszullétek szüneteiben pedig éppen olyan játékos, mint az egészséges kicsinyek. Babájával babrál, mondóká­­zik , és bízik a felnőttekben, akik láthatóan mindent megtesznek érte. A gyermeki szomorúságok­nak azonban alighanem ép­pen az minden esetben az okozója, hogy összetörik a felnőttek iránti bizalom. Az az adomány, amit a világgal való első ismerkedései alkal­mával kap meg a természet­től még csecsemőkorában az ember. Amikor még csupán foltokat képes látni az újszü­lött, érzékeli mégis, hogy az a valaki, azok a valakik, akik kínjaitól (éhségétől, nedves­ségeitől) megszabadítják, és boldoggá teszik, az életnek, a világnak a biztos fundamen­tumai. Ha a biztosnak hitt fundamentum a gyermeki ítélet szerint repedezni lát­szik, akkor köszönt be a szo­morúság. A korán érkezett felnőttérzés. Levezetésével. ..áthidalásával” sokféleképpen próbálkozik a találékony gyermeki természet. Van, aki bepisil, van, aki kihányja az ebédet, vacsorát, van aki ket­tő helyett eszik ilyenkor. A tüneteket a „gondos” felnőt­tek ezer módon próbálják megszüntetni. Orvoshoz, pszichológushoz viszik a gye­reket azok, akik a tudomány­ban hisznek. Szigorral, tiltá­sokkal igyekeznek úrrá len­ni a „helyzeten” azok, akik az autokratikus nevelésnek a hívei. A megrendült gyer­meki bizalmat azonban nem lehet helyrebillenteni tablet­tákkal és tesztlapokkal, tiltá­sokkal, zsarnokságokkal. A kezelések tán csakugyan el­tüntetik a szimptómákat. De nem oszlatják el a bánatot. MÉLABÚSAN érkezik haza az iskolából. Anyja a lázát méri, ellenőrzőjét forgatja, testét vizslatja, nem bántal­mazták-e a gorombább osz­tálytársak. Sehol, semmi. Sikernyomok az iskolai élet­ben, pajtások közt, külön­órákon. Akkor hát hol a baj? Este a bátyjénak kiböki: a villamosmegállónál úgy hú­zott el mellette kocsijával az édesapja, hogy őt észre sem vette. Persze — így a gyer­meklogika —, mert az autó­jában benne ült a „másik nő gyereke, meg az úr, a közös”. Nyomott hangulatba esik a viharedzett nagyobbik is. Ismeri az érzést — mondja —, őt a sípályán „nézték üveg­ablaknak”. Más is fáj persze, nemcsak az „ablakállapot”. Az, hogy az „idegenekre” jut idő, rá meg csak annyi, amennyit a hivatalos láthatás előír. Ha többért kuncsorog, mindig egy a válasz: „be va­gyok táblázva egészen”. Az ésszerű magyarázatokat nem fogadják el. Hiába hivatkozik arra a vigasztaló, hogy autó­vezetés közben nemigen néz­het senki emberfia jobbra­­balra, hogy egy új, vállalt élet újfajta, olykor kényel­metlen kötelmekkel jár, és ezek miatt a régebbi élet és annak résztvevői szükségsze­rűen a háttérbe kerülnek. „Te ezt nem értheted — mondják —, és igazuk is van. „Téged több ezer kilométerről is ész­revett az apád” — idézik a történetet, amely szerint any­juk világrajöttét órára, nap­ra, nemre, szem- és hajszínre pontosan megálmodta a fo­golytábor priccsén a nagy­apa. NEM ÉRTI, nem értheti. A mai négy, hat-nyolc-tizen­­négy évesek szülei sok szem­pontból a maitól igen eltérő világban élték meg gyermek­éveiket.. Az „eltérés” jót is, rosszat is jelent, vegyesen. A család, a gyermek azonban központibb helyet foglalt el a gondolkodásban, a felelős­ségtudatban, mint mostanság. Az ötvenes évek hangsúlyo­zott gyermekkultuszának per­sze voltak (komor) árnyolda­lai, és voltak Hamisságai. De — merjük bevallani — voltak erősségei is. Például: nem le­hetett könnyen „lecserélni” a családot. Már csak azért sem, mert az apró belviszályoknál súlyosabb gondok nyomasz­tották az állampolgárt is, a társadalmat is. De az is két­ségtelen, hogy az árnyolda­laknak egyik jelentős követ­kezménye az is, hogy a mai felnőtthad önzőbb, mint ami­lyen szülői minőségben az előző nemzedék volt. Elké­nyeztetett, önmagára figyelő, önmegvalósításával bíbelkedő, az élet viszontagságaira ke­véssé fölkészített nemzedéket nevelt föl a nincseket, szoron­gásokat, társadalmi és törté­nelmi válságokat családja feje fölül kemény helytállás­sal elhessegető mai, nagyszü­lői nemzedék. A mai szülők generációja a gyermekkorá­ban élvezett áldozatoknak kis töredékét sem tudja vissza­adni­­ a saját gyermekeinek. Eszébe sem jut, hogy lemond­jon a saját örömeiről, pálya­építéséről, kényelméről szü­löttei számára. Öröm, karrier és kényelem jár neki, hiszen már gyermekéveiben is meg­kapta, megígérték. Persze, nem csupán hazai jelenség a szülői szerepnek a megváltozása. A világnak azo­kon a tájain, ahol a gyer­meklélektan a tudomány la­boratóriumi békéjében fej­lődhetett, szintén végbement egy folyamat, amely a már­­már nevetségessé fölnagyított gyermekkultuszt „a szülő is ember” humánus attitűdjéig egyengette. Sorra megiródtak azok a gyermeknevelési se­gédkönyvek, amelyek arra szoktatták rá (a még gyer­­mekkultuszos dicsfényben ne­velődött) szülőket, hogy ne legyenek csemetéik rabszol­gái. A „szoktatás” könnyen ment, mivelhogy ez a nemze­dék éppen nem a családi rab­szolgaságra nevelődött. A ki­egyenlítődés helyett elkövet­kezett tehát a másik végzet, a lezserül felfogott szülőszerep áldatlan kora, noha Benjá­min Spock-nak és elvbarátai­nak a népszerű művei nem ezt hirdették. Ám a középutat, mint minden emberi maga­tartásban — úgy tetszik — a szülői szerepben is nehéz megtalálni. ELKANYARODTUNK vol­na a gyermekbánatoktól? Ta­lán nem is messzire. A gyer­meki arcokon feltűnő szomo­rúság kiváltója ugyanis szin­te minden esetben a feln­őttek szeretetnélküli, önző vagy képmutató viselkedése. Ak­kor lesz bánatos és lelkileg bizonytalan a felnövekvő, ha úgy érzi, csalódott azokban a nagyokban, akikhez kötődik, akikhez kötődni szeretne. Gyakran a felnőttek észre sem veszik, hogy viselkedé­sük bánatot, bizonytalanságot kelt. Az hiszik, ha anyagi, vagy szakmai-pedagógiai gondoskodás tekintetében mindent, vagy erejükhöz mérten csaknem mindent meg­adnak szülötteiknek, vala­mennyi szülői, nevelői köte­lezettségüknek eleget tettek. A jólét, és a fölkészültség, persze, csakugyan fontos, ki­csinek, nagynak egyaránt. De még édeskedves a jó közér­zethez. A lelki biztonság ér­zetéhez, amely nélkül egyet­len felnövekvő sem tud egész­séges egyéniségű emberré formálódni. De még az is ke­vés a gyereknek, ha a körü­lötte élő felnőttek csak egyi­kétől, másikától kapja meg a szeretetet, a figyelmet, a lel­ki-szellemi törődést. A gyer­mekek minden egyes hozzá­juk kapcsolódó felnőttől vár­ják, hogy válaszoljanak arra a szeretetigényre, amely min­den kis- és nagy gyerekből sugárzik. Hiába hárul az egyik féltől (egyik szülőtől, egyik nevelőtől) temérdek tö­rődés, ha közömbös, ha tél­­figyelmű, ha hivatalos szere­tete a másik. A bánat akkor is kiül a gyermekarcokra, noha mindig csak örömöt volna jó látni ott. Felnőtt­­elégedettségünkre. Kudarcos felnőttéveink, felnőttszomorú­ságunk ellenszeréül. Lőcsei Gabriella Péntek, 1985. március 8. SZUPERGYORS ! színes fotó­­kidolgozás a SKÁLA-METRÓ ÁRUHÁZBAN! Nem kell napokig várnia, felvételeit még a beadás napján elkészítjük. FOTEX AMERIKAI—MAGYAR FOTÓSZOLGÁLTATÁSI KFT.

Next