Magyar Nemzet, 1985. április (48. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-23 / 94. szám
Kedd, 1985. április 23. A RÁDIÓ MELLETT Az úgynevezett társalgási darabok olyanok, mintha a rádió számára (is) írták volna őket, azt gondolhatnánk, a dramaturg öröme az ilyesmi. Pierre Cornet de Chamblin de Marivaux, a XVIII. században alkotott kiváló francia író e műfaj egyik kiemelkedő alakja, hat regény és számos publicisztikai írás mellett 29 színdarabot írt, könnyed, kellemes és kedves vígjátékokat. A szerelmről szólnak ezek a színművek, a bonyodalmat nemegyszer szerepcsere okozza: álruhát öltenek a főszereplők, az úr inasának, az úrnő komornájának álcázza magát, hogy kitapasztalja, mit akar a másik, s az egész akkor a bemutatszerűebb, ha „keresztbe” mindenki szaréig játszik, s így talál ki-ki mégis igazi páriára. A fő cél persze a házasság, de ennek fő mozgatésa olykor korántsem a szerelem, hanem a pénz. Nincs ez másként Az örökség című komédiában sem, melyet 1735-ben írt Marivaux, s a rádiószínház repertoárján tart Réz Ádám fordításában, Major Anna rádióra alkalmazásában. Kétszázezer frank irányítja a főszereplők cselekedeteit, ezt az örökséget csak akkor kapja meg ugyanis az örökös, ha a végrendelet értelmében házasságra lép. Az egyik fél ezért hajlandó lenne férjhez menni akár, hogy megkapja részét, a másik meg megnősülni, csak ne kelljen kiadni e jussot, noha mindegyikük mást szeret. A dolgot keresztül-kasul szövögetett intrika hálója teszi még bonyolultabbá és még szórakoztatóbbá. Nincs itt tulajdonképpen rokonszenves hős, hiszen mindenki érdekből cselekszik, esetleg ostobaságból, így a közönségnek, a hallgatónak túl a"(ion Menően mindég”. ki jár jól végül, nem kell szurkolnia, hiszen nincs kinek, zevptalanul mulathat a végkifejletig. . . Mesteriem hjatte társalgás-, hoz Bozó László rendező, s érezhetően maga is kiválóan szórakozott színészeivel együtt. Almási Éva, Gábor Miklós, Moór Marianna, Sínkó László, Bordán Irén és Tahi Tóth László kedvvel komédiáztak, s jól illett az előadáshoz a Camerata Hungarica együttes muzsikája. Sorra ismétlik mostanában a kritikusok bivalyi dí’siteln”Ti hapetetékokat. Viserriao r“,„Túl modern mesét hallhattunk, sok, mert életközeliek, van bennük izgalom, fordulatosság s éppen annyi fantasztikum, amennyi még elegendő a meseszerűség és a hétköznapiság egyidejű megőrzésével. Csak röviden A királyi udvarokkal foglalkozott ezúttal a Világablak kitűnő sorozatának hetedik része. Klaniczay Tibor akadémikus és Makkai Sándor történész kalauzolt el bennünket a közép-európai tudományok bölcsője mellé, velük beszélgetett a rádió egyik legkiválóbb ismeretterjesztő műsorának két gazdája, Erdei Grünwald Mihály és Lukácsi Béla. S Mátyás király udvaráról szólva a középkor két tudós kutatója nemcsak azt mondta el, hány humanista és hány reneszánsz művész fordult meg ekkoriban Magyarországon, hanem felhívták a társadalmi háttérre is a figyelmet: kikből lettek a humanisták, honnan érkeztek, milyenek voltak a korabeli Magyarország viszonyai az európai átlaghoz képest. S a kizárólag a virágkor eredményeinek elsorolásához szokott laikus hallgató ismét szembesülhetett a minduntalan elfeledett ténynyel: a magyarországi reneszánsz egy egészen vékony udvari réteget hatott át igazából, de Mátyás halála után tovább élt, s csupán a Mohács utáni állapotok változtattak ezen. — Üzlet-e az újság? — e kérdésnek eredt a nyomába vasárnap délután Vicsek Ferenc, a Jelenidőben riportere. Meglehetősen bonyolult kép bontakozott ki előttünk, érdekek és szabályozók ellentmondásai. Az újságírók többsége inkább humán alkat, s nem kereskedő, ezért ha a gazdaságosságról, az újságok nyereségéről hall, inkább arra gondol, vajon hányan olvassák, veszik lapját, mekkora hatással dolgozik — fejtette ki példáid aMagyart Nemzet főszerkesztője —, márpedig eminens érdekünk, hogy írásaink minél szélesebb közönséghez eljussanak. Az elmúlt évek egyik legnagyobb lapsikere talán a Heti Világgazdaságé, szakmai publikumnak szánt hetilapként indult, ám gyorsan nagy népszerűségre tett szert, megtöbbszörözte példányszámát. Mindebből munkatársai csak erkölcsi hasznot húztak, tájékoztatott a főszerkesztő, aki felpanaszolta a jelenlegi szabályozók nem éppen ösztönző jellegét, az újságírók javadalmazása ugyanis független a lap anyagi sikerétől. A Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója alighanem számos legendát eloszlatott, amikor rámutatott, az új gazdasági mechanizmus bevezetése óta egy fillérrel sem dotálják a sajtót, a kiadóknak kell kigazdálkodniuk a nyereséget, a ráfizetéses lapokat (s ilyen például a hallatlanul népszerű Film Színház Muzsika!) a nyereségesek pénzéből szanálva. A posta egyik vezetője is ismertette álláspontját, így teljessé vált a kör, csupán az keltett bennünk hiányérzetet, hogy az ellentétek nem ütközhettek igazán. Egy valódi vita, érvek és ellenérvek ütköztetésével sokkal izgalmasabb lett volna. öt forintba kerül a várbeli gyorslift egy menete, de legalább jár. Ez anynyi, mint az általa kevesebb gyaloglással megközelíthető Széchényi Könyvtár egy esztendei tagdíja, s ha például egy egyetemista délelőtt is és délután is olvasni akarvizsgaidőben például, s közben ebédel, akkor elliftezhet egy húszast naponta ... Ezt a kérdést járta például körül a Többet ésszel... vasárnapi 55. adása. Többször megemlékeztünk már erről a kitűnő műsorról, i gazitá’áról, az elvik fockiválóbb rádiós pgyéo’sács. ről. Pankati Gáborról. A Többet ésszel... első rangú magazin, mely nemcsak szórabo-T'qt hanem, igencs?v otgoriT dolkodtat. (Józsa) Az én nevem Jimmy, hát a tiéd micsoda? címmel, melynek szerzője, Lőrinc L. László kapott díjat. Vakációzó kisdiákok a darab hősei: táboruk közelében fura szerzettel találkoznak, negyven nyelven csevegő robottal, akinek vulkáni hamut kellene mérnie, de léggömbjét a szél elsodorta. Szorgalmas és tanulékony e kedves kis Jimmy, a kondért éppoly kitartóan kavargatja, ahogy parancsra csavarokat is esztergál (bár érzelmei is vannak, ez utóbbit ugyanis megunja és fellázad). A nebulók főzetnek Jimmyvel, az esztergálást három naptopó parancsolja meg a jobb sorsra érdemes meteorológiai robotnak (kinek hangját — egy fazékon keresztül — Bözsöny Ferenc kölcsönzi). A csibészek mihaszna lógósok, akik kiváltották az ipart, mert kevesebb munkával akartak több, sőt sok-sok pénzt keresni, csakhogy hamar le kellett törniük, maszekként csak úgy van meg a tisztes haszon, ha valaki nagyon is m°gfosia a munka végét, amire az inkább gK-ozvető, ne"ozgató csú’'k°fopévnak a legkevesebb hajlamuk sínes. A történet rendkívül e-n-sz"►•*, a srácok mrorpczí_a s°w b—a'u^rns, a jehemok egyérkétség nem feh* hozzá, ki a ló, s ki a conoaz. A czmratotrp a VtVrKff matt fn A f *»tíl med pinát Ht tastiset rlllnt f T_». T.jSct^ Vinn cMó + at r* gatnának gyakrabban is: hitele Egy évtized es köntösben jelent meg a Szovjet Irodalom ez évi negyedik száma. Az eddigi, színes reprodukcióval díszített borító helyett egyszínnyomású, egyszerű címlap vonja magára a figyelmet, kivonatos tartalomjegyzékkel. A változtatás nyilvánvalóan összefügg a nagy történelmi dátumokkal is, még pontosabban azzal: tízéves a folyóirat. S miként az induló lap is Kádár János köszöntő soraival kezdődött, most is az ő levele áll az élen, immár az eredményeket is számba véve: „A folyóirat rendszeres olvasója tapasztalhatja, hogy a mai szovjet irodalmat áthatja a szocialista értékek megbecsülése, a patriotizmus, a népiség, az emberi méltóság tisztelete, a hétköznapi emberek örömeinek és gondjainak hiteles bemutatására való törekvés.” Majd másutt: „...alig van jeles magyar prózaíró vagy költő, aki vagy saját művével vagy műfordításaival már ne jelent volna meg a folyóirat hasábjain, ne vett volna részt a folyóirat készítésében.” Szavva Dangulov főszerkesztő A harmadik tavasz című emlékezésében érzékletesen eleveníti fel a folyóiratötlet születését, majd megvalósulását. Amikor felvetődött, hogy az akkor már nyolc nyelven megjelenő Szovjet Irodalmat magyarul is ki kellene adni, rögtön kínálkozott a lehetőség: ne csak a meglevő lap megismétlése legyen az egy újabb nyelven, hanem sajátos, közös szerkesztésű orgánum, amely figyel a befogadó közeg kívánságaira is. Dangulov nyíltan fogalmaz: „Nem tápláltunk illúziókat, az természetes, hogy céljaink közösek, de egyes kérdésekben különbözhet a véleményünk. Végtére is ezek a szópárbajok gazdagítják a folyóiratot. Ha az elmúlt évtized eredményeit fel kívánnánk sorolni, impozáns lista kerekedne ki. Csak szemelgetve a művek közül: itt jelent meg először magyarul Csingiz Ajtmatov Korai darvak, illetve Az évszázadnál hosszabb ez a nap című műve. Valentyin Raszputyintól az Isten veled. Matyóra: tematikus szám jelent meg a belorusz, a grúz, a litván, a finnugor irodalomból , emlékszámot szenteltek Gogol, Dosztojevszkij, Lev Tolsztoj, Majakovszkij munkásságának. Király István, a magyar kiadás főszerkesztője nem véletlenül hivatkozik az indulás egyik szerkesztési alapkövetelményére, a minőségelvre. Ennek következetes érvényesítése is hozzájárult: új műfordítói nemzedéket sikerült felnevelni a lapnál. Ahogy írja: „Hiszen a műfordítás mindig ablaknyitás. Így nemzeti feladat. Egy nemzet nagykorúsága, emberiség felé nyitottsága s nem utolsósorban internacionalizmusa vizsgázik le annak minőségén.” Tíz év során, nyugodtan állíthatjuk, minden szám tartalmazott valamilyen fontos, a szovjet irodalmat, a valóságot új oldaláról bemutató publikációt. A mostani számban bizonnyal ilyen Szimonov Szófia Leomidovna című regénye. Origói Abasidze grúz költő azt írja a jubileumi számban vallomásában: ,A hidat grúzul is úgy hívják, hogy ’híd’. Erősödjenek ezek a 'hidak’ — népeink barátságának arany hídjai.” Egy évtized azt tanúsítja, hogy e kettős szerkesztésű folyóirattal úgy épült újabb kapcsolat a két kultúra közt, hogy a szellemi hídépítők két oldalról indulva is pontosan találkoztak a híd íveivel. S azért fontos ez, mert az irodalomnál bensőségesebben más aligha tárja fel baráti népek és emberek világát, gozik. (mdó) ★ A Szovjet Irodalom élő mellékleteként április 25-én délután öt órakor irodalmi műsor lesz a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza színháztermében, amelyben közreműködik Keres Emil, Kohut Magda, Rab Edit, Somhegyi György, Thirring Viola és Verdes Tamás. Magn Nmet Búcsú Baranyai Tibortól .. csak a könyv kapcsol múltat a jövőbe”. Ezt a Babits Mihály-idézetet választotta sorozatcímül, amikor a Könyvvilágban két esztendővel ezelőtt újra indította a több mint félévezredes magyar könyvnyomtatás múltjáról szóló míves cikksorozatot, amelynek szerzője, szerkesztője, megrendelője, de legfőképpen megszállottja volt. Néhány napja ez a mondat már csak így, múlt időben fogalmazható, mert Baranyai Tibor könyvtörténész, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése propaganda osztályának vezetője ötven esztendős korában, a költészet napján meghalt. Váratlanul és gyors alattomossággal lobbant fel a gyilkos kór; ismerősei, barátai még fel sem foghatták, hogy a mindig makkegészséges, életvidám ember egyáltalán kórházba került, hogy súlyos, veszélyes műtét vár rá , s az ocsúdáskor már a halálhírével kellett megbirkóznunk. Nevét a nagy nyilvánosság nem ismerte, munkáját, tevékenységét viszont annál inkább. Ami a könyvekkel kanosulqfos és ninnpcronda volt, ahhoz B.nmnva? Tibornak is Vöz,e volt KV* Szork-korj ]cpr°S7tü] Iqftís P^ q könwhét orsz.*Scr~v? ~z,‹**v**’*ft bizottságának titkári teendő* — az idői k^nyvhét maCTúvtn+t rmofmnrnmikn# ro^or pz6 íj p^id —. fűződik a KfirniVPt yo+ál Vodocorpzq* q rádióban, ki*11 földi ás itthoni Mrlqtok jsor.ál ponAp^a, Sz,orb^átaival. ak^k rcak gólpflonfil” vnkqV S fw-mái+Márt n^m mall/Mcpcm"* * a f ry") n cr V r»m ny10 * ** voH. a k^o\nr«zakmát»A1 p f ej JV rvrás?án, prs&et&rt is A«*k mnin'lont tttdrvff. * tudását nem magának, inkább másoknak gyűjtötte. Ezért szorgalmazta a már említett könyvtörténeti sorozatot is, ezért vállalta a jövendő könyvesbolti eladók oktatását. Kubába készült egy kiállítás szervezésére (vagy tán megnyitására?), amikor utoljára beszéltünk. Újabb témákról fecsegtünk, s terveiről beszélt. Ma, kedden délelőtt a Rákoskeresztúri új köztemetőben utolsó útjára kell kísérnünk. meg. NAPLÓ Színházban a színházért címmel gálaműsort adtak hétfőn a szolnoki Szigligeti Színházban a Szolnok megyei diáknapokon részt vett vers- és prózamondók, szólóénekesek, énekkarok, hangszeres szólisták, együttesek, valamint néptánccsoportok. A bevételt, a huszonháromezer forintot a Nemzeti Színház számlájára utalták át. Ez évben a Szovjetunióban, Bresztben kezdődik, majd az NDK, Lengvolország és Csehszlovákia városaiban folytatódik a szocialista országok III. Amatőr Művészeti Fesztiválja. A fesztivált 1975 óta ötévenként rendezik meg a fasizmus felett aratott győzelem meszünneplésére. A fesztivál hivatalos megnyitását megelőző, de ahhoz tartozó breszti eseménysorozaton a legjobb szovjet amatőr művészek és művész,csoportok csehszlovák, lengyel és NDK-beli amatőr művészcsoportok, továbbá a Bulgáriából, Csehszlovákiából, Kubából, Jenevelorszáriból, Magyaror Bráatról, Mongóliából, az NDK-ból, Romániából érkezett kulturális minisztériumi hivatalos kö előtt.Népek vesznete részt. Majd a résztvevők az NDK fővárosába utaznak, ahol koncerttel hivatalosan megmvstték május elején a fesztivált. Ezt követően Poznanban, Brrlktrébn, Drezdában mutatkoznak be a művészcsonatok, majd a csehsziovákiai Jestv nad-Labem színházában fűződik be az eseménysorozat, május 9-én. 7 Szolgálat Interjú a múltból Kerényi Gráciával Néhány évvel ezelőtt Műfordítópályák címmel lapunk Interjú-sorozatot közölt, melyben e sokszor mellőzött hivatás jeles képviselői vallottak magukról, szakmájukról. Már három esztendő is lepergett azóta, hogy megkértem Kerényi Gráciát, beszélne sorsáról, mely erre a pályára vezérelte. Egy szombat délelőttön fogadott lakásán, mert a hétköznapokat szigorúan a munkának szentelte. Délutánba hajlott az idő, amikor búcsút vettem tőle. A sok emlék, tapasztalat, gondolat, melyet örönke órák alatt pár csésze tea mellett oly szívesen idézett föl, mindeddig nem jelent meg nyomtatásban. Halálhíre vétette elő újra a sárguló lapokat. A múltbeli beszélgetés alábbi részleteivel emlékezünk Kerényi Gráciára, akit tisztelői, barátai és családtagjai ,ma kísérnek utolsó útjára. „Több mint harminc év játékaiból kellett válogatnom, nem volt könnyű. A mívesre kalapálandó sorok közét, a prózafordítás kilométerei töltötték ki és be, ott — mármint a prózafordításnál — verejtékezett a mesterség kínja, itt lebegtetett a szabadjára engedett képzelet — a titkos szabadság, a robottól lopkodott pillanatoké, az ihlet szabadsága — a másnyelvű költőtárs iránti alázat rab álcája mögött” — írja Kerényi Grácia versfordításgyűjteményének előhangjában. Miért szól ilyen keserű szavakkal hivatásáról? — A műfordítás művészet, de olyan művészet, amely műhely és kenyér, és ahogy múlnak az évek, s egyre inkább nőnek önmagukkal szemben támasztott követelményeink, egyre nehezebb műhely és egyre nehezebb kenyér. A fiatal pályatársaknak szoktam mondani, hogy minden lefordított szövegkilométerrel jobb fordítókká válunk. De ugyanakkor mennyiségileg mindig kevesebbet tudunk produkálni. Valaha képes voltam arra, hogy nyolc órát aludjak és tizenhat órát dolgozzam, ahogy Széchényi mondta: nyolc órát munkából, nyolcat szórakozásból. De ahogy öregszünk, egyre csökken a szellemi, a fizikai teherbírásunk és néha szeretnénk egy kicsit több elismerést. "Inkább 'az 'erkölcsiekre gondolok, mert egyébként mindig megkerestem azt, amire a soha nem nagy igényeim mellett szükségem volt. De míg a lengyelektől több kitüntetést és díjat kaptam, Magyarországon a kiadói nívódíjon kívül semmiféle művészeti kitüntetésben nem részesültem; ahogy a szentírás is vallja: senki sem lehet próféta a saját hazájában ... Miért fordít mégis? — Általában azzal hízelgek magamnak, hogy a legjobb lengyel alkotásokat én fordítom a nyelvünkre. A prózaírók közül főleg azoknak az alkotásait ültetem át magyarra, akik közel állnak hozzám; a klaszszikusokból a kedvenceimét, az élők közül pedig a jó barátaimét, akiknekmég az eszük járását is ismerem és el sem tudom képzelni, hogy írásaik más fordításában jelenjenek meg magyarul. Sosem érzi magát „másodhegedűsnek”, ha más szerzőket tolmácsol? — A műfordítás individuális műfaj. A saját, kis szobámban, fejemben, lelkemben, íróasztalomnál történik a munka, holott művével, művészetével ott van az a másik (az író) is, s a folyamat kettőnk között zajlik le. Ez egyáltalán nem zavar engem. Talán azért, mert régi, rossz tapasztalatokból okulva csak azt fordítom, amit szeretek. Ez végül is lelki alkat kérdése, nyilván áldozatkészség is szükséges hozzá, hiszen rengeteg energiát fektetek abba, hogy mások munkáival foglalkozzam, vulgárisan szólva: másokat segítsek, vagy szolgáljak. De szeretem csinálni, missziónak tekintem, és kétségkívül sikerélmémyt nyújt, ha mások az én fordításomat olvasva fölfedeznek , egy lengyel vagy görög írót, művet. A prózafordítást valahogy úgy szeretem, ahogy az ember szeret vagy nem szeret felkelni, vagy aludni térni. Vannak időszakok, amikor már nagyon unna, holott természetes, nélkülözhetetlen része az életének. A versfordítás valahogy közelebb áll hozzám. Egy-egy verssor megoldását elvihetem magammal sétálni az erdőbe. Nagyon sokat fordítottam például héven és buszon, s teherautóban, a sofőr mellett. Kiválóan lehet ezeken a helyeken dolgozni, mert zakatol, körülvesz valami, és nem érzem az órák múlását, nem sajnálom az időt, hogy ötször, hatszor is visszamenjek ugyanarra a sorra. A versfordítás csak annak nehéz, aki nem költő maga is. A líra tolmácsolásához arra van szükségünk, hogy meglegyenek az agyunkban azok a bizonyos alapvető versek, fordulatok, akár a Hét évszázad magyar verseiből, akár máshonnan, amelyekből véletlenszerűen, munkánk közben „ugranak be” a jó megoldások. Janus Pannonius-fordításaimba például szívesen csempészek Aranyi vagy Berzsenyiféle fordulatokat. Hogyan került a műfordítópályára? — Mivel a szüleim mindketten klasszikafilológusok voltak, természetes volt a családunkban, hogy mi, gyerekek ne csak a magyar irodalommal ismerkedjünk meg. Már kiskorunkban nyomtatott művek között éltünk, elemistaként első versemet, életrajzomat apu valamelyik művének a korrektúrájára írtam. A nyelvtudás is szinte magától jött. Nagyon korán megtanultam németül, a nyaralások alatt pedig franciául és olaszul. Az meg természetesnek tűnt, hozy ha írunk verseket és tudunk nyelveket, akkor fordítsunk is. Érettségi után, noha jogász akartam lenni, bölcsésznek mentem. Elsőéves voltam, amikor a német megszállást követően bekapcsolódtam az akkor szerveződött ellenállási mozgalomba. Hamarosan börtönbe, majd lágerba kerültem. Lengyel egyetemi hallgatókkal voltam egy cellába zárva, s elkezdtem tőlük tanulni az anyanyelvüket. Amikor hazajöttem, folytattam az egyetemet, közben „megalapítottam” a lengyel szakot. Az első komoly fordítási feladatomat 1948—49- ben kaptam, aziast magyarítottam. Később azonban kitört az „osztályharc” az ELTE-n, s mivel sohasem rejtettem véka alá, hogy hivő és gyakorló katolikus vagyok, eltanácsoltak. Ekkor már kezdtem meséket fordítani a rádiónak. Közben a parlamenti könyvtárban dolgoztam. Ez volt az utolsó kísérlet az életemben, amikor megpróbáltam irodalmi munkát végezni. De nagyon nehéz idők voltak azok. Az ember minden erejére, sőt, szívére-lelkére is igényt tartottak a munkahelyén. Rendszeresen a szememre vetették, hogy odahaza, a kis maradék szabad időmben műfordítással foglalkozom, ahelyett, hogy a könyvtár ügyeit forgatnám a fejemben. Úgyhogy búcsút vettünk egymástól, a könyvtár meg én. Azóta vagyok szabadúszó: a személyimben az szerepel, hogy foglalkozása,műfordító (avagy író), írónak vagy műfordítónak vallja magát? — Az életemmel és a pályámmal is elégedett vagyok. Egy percig sem bántam meg, hogy évekig műfordító voltam. A továbbiakban az efféle munkát mégis szeretném menynyiségileg valamelyest csökkenteni, mert úgy vélem, saját írásaimra több időt kellene szakítanom. Pár éve megint elkezdtem verselni, holott tíz esztendeig nem írtam, sőt, nem is olvastam rendszeresen verseket, úgyhogy már kételkedni kezdtem benne, hogy a líra szól az emberekhez és fontos nekik. Mondogattam is: mindaddig egyetlen költeményt sem vetek papírra, amíg nem történik ezáltal valami a magyar irodalomban. Mégis újból hozzáláttam a „rímfaragáshoz”, hiszen ez nem elhatározás kérdése. A versírás történik az emberrel... És mivel hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga célja, rendeltetése, úgy gondolom, azok az évek, amelyeket műfordítással töltöttem, az én eredeti munkásságomban gyümölcsöztek. S ahogy a Titkos szabadság című írni fordítás kötetem előszavában írtam: ..Megköszönöm most nekik, amit kaptam tőlük, hajdanvolt és mai költőtársaimnak .. Mátraházi Zsuzsa