Magyar Nemzet, 1985. június (48. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-11 / 135. szám
Kedd, 1985. .június 11. A RÁDIÓ MELLETT „Elnökségünk egészséges folyamatosságban jelölte meg feladatainkat, őrizzük meg, ami maradandó, és változtassunk azon, ami megérett a változtatásra.” Sincó Péter és Farkasházy Tivadar — Novák János zenei vezető társaságában — a Kabaréssínház szerkesztője nem éppen irigylésre méltó helyzetben végzi immáron fél esztendeje saját felelősségére a társulat irányításának munkáját. Bátraknak érzik magukat, éppen azért félnek, nyilatkozták az elmúlt héten a rádióújságnak, s el is sorolták félnivalójuk egynémelyikét: a szűkös anyagi lehetőségeket, a figyelmet elterelő mendemondákat, a rádiós kollégák szeretetének és segíteni akarásának esetleges elapadását, s azt, hogy a „telefonos” számok miatt (amilyen a Xyladekor és a robbanós tévé ügye is volt, amikor is megszületett egy ragyogó karakter, az Illetékes Elvtárs) „egyszer nem a főnökeink viszik el a balhét, hanem mi". Nem irigylésre méltó tehát valóban az új duumvirátus — vagy triumvirátus — pozíciója. Kevés ember dolgozik enynyire a figyelem középpontjában, bizony nem sok rádiós mondhatja el, hogy műsora másnap bizton közbeszéd tárgya. (Szabó Éva mesélte egyszer a Gyermekrádió egyik önmagát bemutató beszélgetése folyamán, hogy műsoraik egyetlen igazi konkurrenciája a kabaré, azt áhítattal hallgatja minden korosztály.) Akár tetszik tehát, akár nem, a Kabarészínház az össznépi szórakozás, azaz inkább szórakoztatás egyik fontos fóruma. Ezért is élvezi (vagy olykor szenvedi) a kritika kitüntetett figyelmét. E hasábokon hosszú évek óta szinte már unalmas ceterum censeoként tért, vissza az alpáriságok, az övön aluli poénok, az olcsó kétértelműségek, a hordószónoki hangvétel, az elburjánzó nyelvi pongyolaság bírálata. Öröm tapasztalni, hogy az új vezetés alatt éppen ezek az egészségtelen kinövések nyírottak le. Öröm hallani, hogy mind több szám igyekszik az értelemre hatni az érzelmek, sőt ösztönök helyett. A mi problémáinkat — a valós problémákat — célozta meg Farkasházy és Sinkó csapata. „Szeretnénk például olyan jelenségekkel foglalkozni, mint a befelé fordulás, a közömbösség, az újgazdagság vagy az újszegénység” — mondták, s március óta tapasztalhatóan ragaszkodnak vállalt eszményükhöz. Rokonszenves irányba halad tehát a Rádiókabaré, méghozzá tudatosan, s jó értelemben szerkesztetten (a csapat minden anyagot meggyúr, s csak a jóisten tudja, melyik számot ki írta). Valószínűleg ez riaszt vissza néhány régi szerzőt, bár bízunk benne, hogy hamarosan ők is visszatalálnak a kabarészínházhoz, követve mondjuk Tahi László példáját. A társadalmi érzékenységre bizonyára jó hatással vannak az ötletadók, például a Heti Világgazdaság kollektívája. Nyilván nekik köszönhető a Mit is ír a hogyishívják? egyik központi témája: Inke László és Haumann Péter kettőse nem éppen hétköznapi kérdésről cseréltek eszmét, Petschnig Mária elméleti közgazdasági cikke nyomán az árindex statisztikai és valóságos változásait vitatták meg, vagyis azt, mennyi az annyi? Paradox módon éppen innen ered a kabarét jóindulattal figyelők aggodalma. A korábban oly sokat — és oly hiába — ostorozott nívótlanság helyett szemlátomást nagyon is magasra emelték a mércét a szerkesztők, így viszont félő, hogy össznépiből rétegműsorba csúsznak át. Minden igénynek természetesen nem felelhetnek meg (mint mondják, nem is akarnak), de nagyon reméljük, hogy továbbra is megtalálják az egészséges arányt a Sándor György—Nagy Bandó András— Nádas—Markos-csujogató fémjelezte szintek között. (Apropóit hol van Markos György?) Eddig ez sikerült, mert hiszen a Beatles-átiratok például több szinten is élvezhetők, akárcsak Koltai Róbert ragyogó választási beszéde vagy a legutóbbi, júniusi szám csúcspontja, Kern András kortesdala. Fél év alatt négy „új" kabaré hangzott el, négy igen kellemes műsor. Hagyjuk hát dolgozni a csapatot, azt kívánva nekik, tíz- meg tizenöt éves jubileumukon is köszönthessük őket — az mindenesetre bizonyos, hogy kevesebb öntömjénezésre fognak hajlani, mint a tavalyi véget érni nem akaró nyilvános háziünnepségek ünnepeltje. Abbéli reményünkről írtunk a legutóbb, hogy a brüsszeli tömeggyilkos futballtragédia tanulságait nemcsak az aktuális adások, hanem valamilyen tudományos műsor is összefoglalja számunkra. A Rádió új társadalomtudományi sorozata, a Mihancsik Zsófia szerkesztette Változatok dicséretes frisseséggel reagált az elszörnyesztő eseményre. Ezúttal a politológia jeles hazai művelői ültek be a stúdióba, a beszélgetést vezető Kéri László, valamint Boros László, Papp Zsolt és Szabó Máté, s arról vitatkoztak, hogyan alakul a hagyományos politikai intézmények és az új tömegmozgalmak viszonya a tőkés országokban. Tényleg vitatkoztak, hiszen a négy politológus véleményében, nézeteiben, megítéléseiben és értékeléseiben érezhetőek a — nem is mindig árnyalatnyi — eltérések, s ez külön érdekessé tette e (természetesen a legkevésbé sem össznépi, hanem meglehetősen réteg)műsort. Szó esett a hatvannyolcas diákmozgalmak részvevőinek utóéletéről, eszméinek, eszményeinek alakulásáról, a hagyományos társadalmi konfliktusok megváltozásáról, a parlamentáris és parlamenten kívüli társadalmi érdekegyeztetési formák arányának eltolódásáról, s még megannyi igen fontos kérdésről, melyek jelentőségéről a hazai köztudat egyelőre keveset ismert föl. Márpedig — amint Kéri László a beszélgetés végén rámutatott — érdemes minderre odafigyelni, arra, menynyiben újítják meg napjaink kisebbségi tömegmozgalmai a polgári társadalom demokratikus tradícióit. S nem utolsósorban azért is figyelmünkre érdemesek ezek az új mozgalmak, mert csíráiban nálunk is megtalálhatók, s csak a jövő a megmondhatója, képes-e és mennyire képes társadalmunk integrálni az általuk képviselt értékeket. Csak röviden két portréműsor is elhangzott az elmúlt hétvégén, mindkettő inkább a bemutatott művész monológjává sikeredett. (A házigazda szerepét betöltő Györffy Miklós, illetve Antal Imre dicséretére válik, hogy mindketten felismerték, jobban teszik, ha a háttérbe húzódnak és hagyják beszélni vendégeiket.) Raksányi Gellért, vagyis a Kutyu beszélt pályájáról a Magunkat ajánljuk blokkjában szombat délután, igen rokonszenvesen, s megszívlelendő gondolatokat közölve az epizódmunka megbecsüléséről. Koós János érkezett vasárnap délelőtt randevúra a Jókai klubba, ő is inkább maga mesélt önmagáról. Egy megállapítása mindenesetre külön kiemelkedőnek tűnik: bírálta azt a megcsontosodott szemléletet, amely a mai korosztályokra is évtizedekkel ezelőtti ízlést vetít: egy mai ötvenes, aki slágereken, tánczenén nőtt föl, vajon miért kedvelné meg egyszerre a neki szánt nótákat.. avagy egy ifjúságát a Beatleshez kötő negyvenesharmincas miért vonzódna varázsütésre a Koósék irályá- hoz . .. (józsa). Magyar Nemzet Évadzáró társulati ülés a Vígszínházban Évadzáró társulati ülést tartottak hétfőn a Vígszínházban. Horvai István — aki színigazgatóként nyugalomba vonult, de rendezőként továbbra is a társulatnál dolgozik majd — a most záruló évadról elmondotta: a repertoárdarabok mellett 8 bemutatót tartottak, s az előadásokon sok nagyszerű színészi alakítás született. Az évad végére két új darab színpadra állításával is elkészült a társulat, ezekkel nyitják meg ősszel a színház kapuját. Marton László, a színház új igazgatója ismertette az 1985—86- os évad programját. A nagyszínház szeptember 7-én Rejtő Jenő A láthatatlan légió című művének színpadi változatával kezdi az előadások sorát. A premiertervek között szerepel Molnár Ferenc Farkas és Dosztojevszkij Ördögök című művének színre vitele, továbbá egy új Fejes Endre-mű bemutatása. A Pesti Színház szeptember 11- én a Rémségek kicsi boltja című amerikai musicallel nyit, ezt nyáron szabadtéri színpadon is láthatja már a közönség. Az évad végéig Shaw Megtört szívek háza című színműve. Pataki Éva Edith Piairól írt darabja, egy új Csurka-mű és egy angol darab kerül színre. A stúdióban két Beckett-egyfelvoná- ssós, valamint Dosztojevszkij Félkegyelmű című drámájá- nak Andrzej Wajda dramatizálta változatát viszik színre. A társulati ülésen átadták az Ajtay-díjat, amelyet ezúttal Bánsági Ildikó és Miklóssy György kapott meg, továbbá a Varsányi Irén-gyűrűt, amelyet Egri Mártának ítélt oda a társulat. A Vígszínházból két művész szerződött el: Valló Péter rendező a József Attila Színháznál kezdi az új étadot, Simon Mari pedig a debreceni Csokonai Színháznál. A társulati ülésen köszöntötték Bánki Zsuzsát, Bárdy Györgyöt és Horvai Istvánt, akik 40 esztendővel ezelőtt kezdték pályájukat. NAPLÓ A magyar—finn kapcsolatok haladó hagyományai címmel tart előadást szerdán este hat órakor az Almássy téri Szabadidőköpontban Rónai Rudolf nyugalmazott nagykövet a Kalevala Baráti Kör rendezésében.♦ Hétfőn Békéscsabán immár tizedik alkalommal megnyílt az alkalmazott grafikai művésztelep. Idei tíz vendége három héten át tanulmányozza az alkalmazott grafika kérdéseit. A résztvevők a Kner Nyomda segítségével megismerik a külföldre kerülő árukon, csomagoláskon hazánkat jelképező jeleket. ♦ Gyökerek és távlatok címmel jelennek meg kanyvainkban ur. Tóth Károly református püspöknek, a Keresztyén Békekonferencia elnökének előadásai, igehirdetései, cikkei. A kidet mindössze négy esztendő, a nyolcvanas évek eddig eltelt idejének munkáiból válogat. A három fő fejezet közül az első a múlt nagy személyiségeit, értékeit és tanulságait vonultatja föl (többek között Báthory Gáborra, Ravasz Lászlóra, Bereczky Albertre, Niemeilerre, Gandhira, Kós Károlyra emlékezik Tóth Károly). A második rész a jelennel foglalkozik, ünnepi szavakban, útibeszámolókban, mérlegelésekben, elemzésekben. A harmadik rész a jövőre tekint, feladatokat vesz sorra, közöttük a teremtett világért érzett felelősségről, a veszély fölismeréséről és a biztonság kereséséről szólva, abban a meggyőződésben, hogy „Csak élő emberiség oldhatja meg a problémákat". A gazdag tartalmú kötetben olvashatók részletek a szerzőnek a Magyar Nemzetbe írott cikkeiből, munkatársainknak adott interjúiból is. Az értékes könyv a Keresztyén Békekonferencia kiadása.♦ Június 14-től Luganóban a híres Thysseria Bornemissza gyűjtemény ad otthont a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria közös kiállításának. A két intézmény anyagának keresztmetszetét nyújtó bemutatóra összesen 46 kép utazott, ezek mintegy háromnegyede a Régi és a Modern képtár remekműve, így többek között Tiepolo, Dürer, Delacroix, Manet és Gauguin alkotása. Viszonzásként ősszel a Galériában látható majd több mint negyven mű a luganói gyűjteményből. Szánthó Imre grafikusművész, a Goldberger-gyár tervezőjének műveiből nyílik tárlat június 13-án, csütörtökön, 1 órakor a szentendrei Manely Galériában. A tárlat június 23-ig tekinthető meg. ♦ „Tibeti kolostori zene a források tüivreven" címmel tart ma délután fél 8 órakor olvadási Egyed Alice a Körösi Csoma társaság soros felolvasó ülésén. A távol-keleti zene kevéssé ismert, kevéssé feldolgozott nemcsak az érdeklődő európai számára, de még a buddhizmus szakirodalmában járatos ..utalok körében is. Eleddig csak egy-egy kisebb témakörrel foglalkoztak a tudósok. Holott az írott források (köztük jól ismert kanonikus művek) számos érdekes és értékes feljegyzést őriznek e sajátságos muzsikáról. Neumákra emlékeztető jelekkel írt kották is fennmaradtak. Egyed Alice, aki korábban hegedűművésznek és karmesternek tanult, alapos felkészültséggel, az eredeti forrásokra támaszkodva mutatja most be a kolostori zene funkcióját és eredetét. Mongóliai tanulmányaiban szóbeli gyűjtést is folytatott. Érdekes, hogy a tibeti zenében nem létezik tonalitás, nincs modális struktúra, csupán a dallamkontúrok emelkedései és esései adják a sajátos hangzást. Maguk a tibeti szerzők — vallásuk eredeztetésével párhuzamosan — Indiába helyezik vissza kolostori muzsikájuk keletkezését is. Ezzel szemben az előadó azt kívánja bizonyítani, hogy az indiai rokonság mellett döntő szerepe van a buddhizmus előtti, ősi tibeti bon-zenének. A Körösi Csoma Társaság soros ülését, amelyen eredeti tibeti hangfelvételek is bemutatásra kerülnek, a Magyar Tudományos Akadémia kistermében tartják. R. T.♦ A győri grafikai műhely kiállítása ma, kedden délután fél ötkor nyílik meg a szegedi Bartók Béla Művelődési Központban.♦ A Diakónia most megjelent új számában Káldoy Zoltán a magyarországi evangélikus egyház negyven esztendejéről ír, Nagy Gyula pedig a budapesti evangélikus világgyűlés mérlegét vonja meg. Lendvai L. Ferenc filozófiatörténész a keresztény—marxista párbeszéd elvi alapjairól értekezik. Mészöly Miklós Urai Erika művészetét elemzi, Trattler Gábor a 300 éve született Bach egyetemességét méltatja. Rab Zsuzsa a népköltészetről vall, Reisinger János pedig M. S. mester Hontszentmártonban látható festményéről szól. Közli a periodika Rónay György naplórészletét és Bodrog Miklós tanulmányát Az önvesztés gyökere címmel. IWMonm A BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR új lemeze! BERLIOZ: RÁKÓCZI-INDULÓ BEETHOVEN: ISTVÁN KIRÁLY — nyitány SPSD 22823. Különleges hangminőség! Nagy dinamikájú komolyzenei maxi single! Ára: 50,5 forint. Először 1985. június 20-án és 21-én, a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR margitszigeti koncertjén kapható. A zenekar tagjai a koncert után dedikálják lemezeiket! 7 „A hosszú pályafutás titka... Római találkozás Giuseppe Taddeivel A Római Opera június 12-én kezdődő négynapos budapesti vendégszereplése alkalmával kétszer énekli el Donizetti operája, a Don Pasquale címszerepet a világhírű olasz bariton, Giuseppe Taddei, a Magyar Állami Operaház színpadán. Éppen az Örök Városban voltam a Don Pasquale római bemutatójának időszakában, így hát sikerült találkoznom az operajátszás szinte egyedülálló, élő klasszikusával. Giuseppe Taddei az operai énekművészet „aranykorához” tartozik, hisz az énekesi pályán volt — egyre növekvő sikerekkel — már akkor, amikor még Gigli és Schipa, Giuseppe De Luca és Ezio Pinza, Pia Tassinari és Ebe Stignani varázsolta el hangjával és egyéniségével a közönséget; akkor, amikor a világ legnagyobb énekesei szólaltak meg Arturo Toscanini és Tullio Serafin „varázspálcájának” intésére. Giuseppe Taddei egyidős Don Pasqualéval, a hetvenedik évében jár. S nemcsak hogy ma is aktív és rendszeresen szerepel mindenütt, de éppen félévszázados pályafutását ünnepelve debütál a New York-i Metropolitan operában, néhány hónap múlva. A magyar közönség az ön szerepléseit féltve őrzött emlékei között tartja számon. S most ismét itt egy újabb szép alkalom: sajnos, nem fog mindenki beférni a színházba, aki hallani szeretné a Római Opera előadását. — Talán megörökíti a rádió vagy a televízió, s akkor mindenkihez eljuthat. Nagy örömmel megyek, hiszen én is igen szívesen emlékszem vissza Magyarországra, a csodálatos vendégszeretetre, gyönyörű zenei hagyományokra, a kitűnő magyar konyhára és a szép magyar lányokra. Legelőször Bécsből utaztam Magyarországra, közvetlenül a háború utáni években; a Rigolettót. A trubadúrt. A sevillai borbélyt és a Machbethet énekeltem, és nagyon-nagyon jól éreztem magam; a magyar közönség is az én közönségemmé vált, s csodálatosan járult hozzá az előadás hangulatának megteremtéséhez. Azután körülbelül öt évvel ezelőtt a nápolyi San Carlo operával vendégszerepeltem Budapesten, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Nabuccóval. A közönség éppoly lelkes és nagyszerű volt, mint korábban. Nagyon szeretem a magyarokat, azt hiszem, az olasz és a magyar vérmérséklet igen közel áll egymáshoz, ötvenesztendős pályafutása alatt az operairodalom szinte valamennyi bariton szerepét elénekelte. Alkalomról alkalomra, éppúgy, mint a prózai színészeknek, más és más személyiség bőrébe kellett bújnia. — Szerencsére sokoldalú vagyok és könnyen, sőt, nagy játékkedvvel élem bele magam a szerepeimbe. Ezért vagyok képes arra, hogy ne rutinból építsem föl a figurát, és roppant élvezettel élem a színpadon mindazokat az életeket, amelyeket a sajátomban nem élhetek. A színpadon élem ki magam, hatalmas szenvedélyem a színház — és ezt sajnos nem sokan mondhatják el magukról. Vannak énekes színészek (mert azok vagyunk mi, operaénekesek), akik kiváló technikai és elméleti tudással készülnek föl, szigorúan tartják magukat a szöveghez és a ritmushoz — de a zenében lélek is lakik! S nekünk ezt kell megjelenítenünk: az előadási stílus minden másnál fontosabb. Hogyan segítheti a karmester az énekesek munkáját? — Sajnos, elég kevesen hajlandók erre. Az együttműködés többnyire csak azt jelenti számukra, hogy az énekes pontosan kövesse a karmesteri pálcát. Márpedig ez nem helyes. Herbert von Karajon bizony figyel az énekesre is, Tullio Serafin sem szolgai közreműködést kívánt soha: az énekes és a karmester kettősének úgy kell együttműködnie, hogy mindkettő egyénisége érvénye süljön a zeneszerző szándékának megteremtésében. Mikor és hogyan fedezte föl, hogy az énekesi pálya lesz a hivatása. — Hatévesen, első elemista koromban már kiálltam a sorból az iskolában a többi gyerek közül, mert egyedül akartam énekelni. „Na mutasd, mit tudsz!” — mondta a tanítónő, és azután már soha többé nem kellett a többiekkel együtt énekelnem. Műsort adtam minden iskolai ünnepségén, a tanítónő pedig, aki nagyszerű kamaramuzsikus volt, határozottan kijelentette, hogy nekem tovább kell tanulnom az éneklést, mert arra születtem, hogy énekes legyek. Az énektanárnőnek azt mondtam, unalmasak ezek a skálázások, hadd énekeljek inkább dalokat! Beleegyezett, mert alkalmasnak találta rá a hangomat. Később sosem érezte az állandó hangképzés hiányát? — Tizenhárom éves koromban debütáltam egy hangversenyen. A tanárnőm kísért zongorán, én pedig Schubert- és Wolff-dalokat énekeltem, Schumannt és Mozartot; ezek szoktatták fegyelemhez a hangomat, Bellini dalai a dallamhoz, a dallamvezetéshez. A kamarazene, a madrigálok, ez volt az én „állandó hangképzésem”. És az, hogy soha nem akartam több gyümölcsöt leszedni az „ágaimról”, mint amennyi termett. Semmit sem siettem el, nem rohantam szerepek után — így is eljutottam hozzájuk. Nyilván ebben rejlik hosszú pályafutásának titka. — Hát hogyne! Az első színpadi föllépésem után nyolc évig rendszeresen énekeltem kisebb karakterszerepeket, egy-egy főszerep mellett, és ez nagyon hasznosnak bizonyult. Mert én a legkisebb szerepben is a legtöbbet adtam magamból — így lett aztán gyakran a kis szerepből nagy alakítás. A hosszú pályafutás titka tehát az állandó éneklés, a fokozatosság, a türelem, a szorgalom és a nagy-nagy szenvedély. A világ legjobb karmestereivel s a legnagyobb operaházakban énekelt. Miért csak most lép föl először a Metropolitanban? — Mostanáig körülbelül négyezer előadásban szerepeltem, s valóban nincs olyan jelentős karmester, akivel ne dolgoztam volna — a magyar Fricsay Ferenccel is nagyon jó volt a kapcsolatom. Karajan, Carlos Kleiber, Barbirolli, Sir Thomas Beecham, Brúno Walter — a fiatalabb nemzedékkel (Mutival vagy Abbadóval) nemigen dolgoztam még. Zseniális karmesternek tartom Giuseppe Patanét: kivételes a zenei tehetsége, mely az intelligenciája, utánozhatatlan a memóriája, de sajnos, nem becsülik meg úgy, ahogyan megérdemelné, az „egyéb” szempontok ma sajnos, gyakran jobban érvényesülnek. A Metropolitanben pedig azért nem énekeltem mostanáig, mert nézeteltérés támadt köztem és a Met első igazgatója, Bing között. Milánóban tartózkodott éppen, és magánmeghallgatásra hívott, miközben én éppen hét operában léptem föl a Scalában. Ő is Milánóban volt, a Scala is Milánóban van — azt kérdeztem, miért nem jön el valamelyik este az operába, ha meg akar hallgatni? Ő pedig azt felelte, hogy ilyen módon sohasem fogok föllépni a Metben. Én viszont megfogadtam, hogy akkor énekelek New Yorkban, amikor csak akarok — ha másként nem, az utcán, egy gitárral a kezemben, s épp az ötvenedik évadomat éppen a Metben kezdem el most ősszel! A közönség jól ismeri az operaénekes Taddeit. Hogyan él, amikor nem épp valamelyik szerepére készül? — Boldogan vagyok együtt, a családommal, feleségemmel, gyermekeimmel, unokáimmal ... És szeretek főzni — gyakran lepem meg vendégeimet változatos ételkülönlegességekkel. S van most valami, ami összeköti a hivatásomat a magánéletemmel: portréfilmet forgat ugyanis rólam az osztrák televízió. Számomra a család és a színház — az élet. Kiskalmár Éva