Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-27 / 227. szám
8 Áttűnések Végel László regénye ... és látod megnyugvásodat átfordulni a végtelen sötétbe — még ez is elillanhat. Miért nem fülethetnek ésszerű változatok, amelyekkel a régi szenvedélyeiteket egyetlen dologra, a hűségre korlátozzátok? Miért nem fogad be az időd? Miért jön létre a tapasztalatok mellékzöngéje, az árulás önigazolása? Sok mindent kérdeznél, de nincs kitől. Nevetséges vagy, hiszen azt érzed, a kor, amelyben hisz, lustaságból elárult... Az irodalomtörténészek rég ismerik a nemzedék fogalmát, amit politikai közvéleményünk sokáig nem vett tudomásul. Közismerten „nagy nemzedék” volt Petőfié (többek között Arany, Jókai, Madách tartozott hozzá) vagy Adyé (mellette Krúdy, Móricz, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kassák neve tolakodik előtérbe). Érdekes módon, míg a „Fényes szelek” nemzedéke nemzedéknek tartotta magát, hosszú ideig részt vállalt annak elvitatásában, hogy az újatakarás nemzedékké formálhatja a háború befejezése körül születetteket. Pedig ez a nemzedék már igen fiatalon fölhívta magára a figyelmet a hosszú haj viselésének jogáért és a könnyűzene új Hullámainak elismertetéséért vívott harcával. Nemzetközi téren a siker csúcsára emelte a Beatles együttest majd a rock és pop más irányzatainak sorát, ésaztán ott volt a hatvannyolcas diáklázadások élvonalában is. Mára határozott egyéniséggé fejlődött tagjait jól ismerjük a televízió képernyőjéről (Baló György és társai), a tudományos és gazdasági életből, valamint a művészetekből, irodalomból. E nemzedék tagjai közé sorolható Végel László is, noha talán a legidősebbek egyike. Mi, sajátos magyar viszonyaink között inkább e nemzedék sikereit, érzékeljük — legalábbis, kívülállóként. A Jugoszláviában élő Végel László viszont,, aki Egy makró emlékiratai című nagy feltűnést keltő regényében (1987) elsőnek fogalmazta meg magyarul e nemzedék sajátos életérzését, elbizonytalanodásukat, általános kudarcérzésüket hangsúlyozza új művében. Talán közrejátszik ebben az is, hogy Vége nemzedékének öntudata azokban az években alakult ki, amikor Jugoszláviában — legalábbis a Magyarországról érkezettek — a jólét, a korszerűség és a nagy lehetőségek hazáját látták. Aligha választható el tehát a regény hőseinek rossz közérzete országuk jelenlegi súlyos gondjaitól, noha Végel az ezekkel összefüggő változásokra nem is utal, sőt éppen a látszólagos sikert állítja előtérbe. A színész, a színésznő és a filmrendező éppen megvalósítják közös ifjúságuk idején álmodott filmjüket, mindhárman pályájuk csúcsán állnak, egy újabb művészi siker előtt. A regény arról szól, a siker önmagában mennyire nem elégíti ki az embert. Az ősi történet ismétlődik meg itt a fiatalkori lázadást követő kiábrándultságról , arról, hogy egyetlen nemzedék sem tudta még a maga teljességében megvalósítani azt, amiért fiatalon lelkesedett. Az író nemzedéke kiharcolta a meztelenség, a szexuális szabadság és a múlttal való szembenézés őszintébb lehetőségét. Ára ami elfogadottá vált, az nem az többé, mint amiért meg kell harcolni, amiért áldozatot kell és lehet hozni. A siker minden erőt, minden figyelmet leköt, megalkuvásokra kényszerít, nem ad módot és időt a kor új feladatainak, céljainak fölismerésére. Ráadásul a világ nem lett olyan, amilyennek a hősök egykor kívánták. Az Áttűnések cím a regény három idősíkjára utal. A történet egy, az 1941-es magyar bevonulás idején játszódó film forgatásáról szól, s egyszerre idézi a cselekmény korát és az akkoriban született regényhősök ifjúságának élményeit. A szerb szóhasználatban 1848. óta Vajdaságnak nevezett terület, a történelmi Bácska és Bánát északi részének visszacsatolása Magyarországhoz kitűnő alkalmat kínál az emberi kapcsolatok, politikai nézetek, rokonszenvek, tévedések, szerelmek sorsának elemzésére. Az író azonban magát az elemzést nem vállalja, csak bevezeti olvasóját mesterien fölépített történetével a kérdések világába. Hangsúlyozza a társadalmi-világnézeti elkötelezettség fontosságát, de ezt sem tekinti egyértelmű, lezárt, mások által készen és véglegesen kidolgozott alapelvnek, hanem magatartási normát lát benne, ami a további tisztázás, kérdezés és cselekvés igényét sugallja. A kritikusok mindig hajlanak rá, hogy fiatal írók regényeit világirodalmi hatások áramába állítsák, így mondták — kissé vitathatóan — az Egy makró emlékiratairól, hogy Salinger hatását tükrözi, s talán megállapíthatják most is Végei új regényének bizonyos párhuzamait Updike írásainak világával. Csakhogy Salinger és Updike az előző nemzedékről szól, s ez sok mindent más megvilágításba helyez. Különben is Végei regényének eredetisége, egyénisége, egyéni hangja fontosabb minden ilyesfajta párhuzamnál. Fontosabb akkor is, ha a történetét, amit mind a három idősíkon a főszereplő színész szemével látunk, jónéhány odavetett érvet, homályba vesző mellékszereplőt állít elénk, amiről és akikről jó lenne többet tudnunk, akiket jó lenne,fontosságukhoz méltót Várójukbah látnunk.. Ezt a hiányérzetét azonban csak utólag fedezzük fel, az elbeszélés sodrása magával ragadja figyelmünket, kavargó világának kérdéseit gondolkodva átérezzük — akár a nemzetiségi sorsáról és történeti tudatról, akár a sikerről, magányról, bizonytalanságról szóljanak. (Fórum) Taxner-Tóth Ernő Somogyi Győző illusztrációja Lammel Annamária—Nagy Ilona: Parasztbiblia című könyvéhez (Gondolat) MínrNomzat péntek, 1985. szeptember 27. Könyveshez ÚJ KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ: Amerikai elbeszélők I—II. kötet Bahtyin, M. M.: A szó az életben és a költészetben Bertolt Brecht: Drámák Canetti, Elias: Káprázat Doctorov, E. L.: Vöcsök-tó Égtájak 1585. Fucik, Julius: Emberek, legyetek éberek’ Hrabal, Bohumil: Gyöngéd barbárok Kostamo, Eila: Gyermekasszony Mihaescu, Gib: Alba hercegnő Manzoni, Alessandro: a jegyesek Misztótfalu mezőváros jegyzőkönyve 1596—1803. Novalis és a német romantika költői Shakespeare, William: Szentivánéji álom Singer, I. B.: A lublin mágus A slepp — Szovjet írók új elbeszélései Szimonov, Konsztantyin: Nappalok és éjszakák Sztanov, Emilijan: Regények és kisregények Wassermann, Jakob: Kolumbusz SZÉPIRODALMI KIADÓ: Arany János balladái Benedek Marcell: Naplómat olvasom Fodor József: Élet jóízei Goda Gábor: A planétás ember Herczeg Ferenc emlékezései Kenyeres Ágnes: Egy könyvtár hétköznapjai Kovár Lőrinc: Föld... kenyér... szabadság Magyar Bálint: A magyar színház története. ... ... Magyar költők 20. század I.—II.— III. Nagy Lajos: Meggyalázott vágy Szepesi Attila: Harangtemető Vadas József: Nem mindennapi tárgyaink Zolk Zoltán: Egyszervolt ember ZRÍNYI KIADÓ: Gornicki, Wieslaw: Kambodzsai napló Győri Sándor: Magyarok Dél-Vietnamban Ivanyenko, Vlagyimir: Iszlám, hadsereg, politika Móricz Zsigmond, Nyugat szerkesztője Tasi József levélválogatása Válogatásunk során igyekeztünk minden olyan levelet felgyűjteni, amely érdemleges adalékokat szolgáltat Móricz Zsigmond a Nyugat élén végzett csaknem három és fél éves szerkesztőségi tevékenységéhez, ezzel együtt pedig a folyóirat akkori, válságokkal sűrűn telített történetéhez. A Nyugat — mint a beavatottak előtt ismeretes — Osvát Ernő 1929. október végén váratlanul bekövetkezett halála után válságos helyzetbe került, íróinak szűk köre előtt felmerült a kérdés, fennmaradjon-e tovább is a folyóirat, amelynek fontos szerepe lehet a jövőben is a magyar irodalom alakításában, vagy miután betöltötte történelmi hivatását, szűnjék meg. Móricz személyes ügyének tekintette a lapot; úgy vélte, hogy továbbra is fontos szerep vár rá. Ezért — noha tudta, hogy a Nyugat igen gyenge alapokon áll (24 000 pengő adósság terhelte és mindössze 800 előfizetője volt) — elhatározta, hogy megmenti. A részvények birtokában levő Fenyő Miksának javaslatot tett a lap „teljes egészében” való átvételére. Erre — szindikátusi döntés alapján — rövidesen sor is kertt. Móricz ekkor — Babits Mihályt véve társszerkesztőül maga mellé — szuverén szerkesztője lett a Nyugatnak és az is maradt 1933 februárjáig. E kötet Móricz Zsigmondnak erre a korszakára vonatkozó levelezését tartalmazza, összesen 391 olyan levél került e válogatásba, amelyet Móricz mint főszerkesztő írt és kapott ebben az időszakban. Jóllehet e pár száz levél csak töredéke a Móriczhoz címzett és Móricztól származó sok ezer levélnek, e válogatás mégis teljes képet ad arról a sok illúzióvesztéssel és csalódással tele, küzdelmes három és fél esztendőről, amelyet Móricz a Nyugat szolgálatában töltött. Világosan kitűnik, hogy Móricz nemcsak a szerkesztés egész embert igénylő munkáját vállalta magára, hanem a lap kiadásával — felső szintű adminisztrálásával és terjesztésével — kapcsolatos szervező munka oroszlánrészét is. (Hallatlan önzetlenségére jellemző, hogy e munkájáért egyetlen fillért sem vett fel, sőt, a lapban közölt írásaiért sem utalt ki magának honoráriumot.) Mindent el akart követni annak érdekében, hogy rendbe hozza a Nyugat szétzilált gazdasági ügyeit, és szilárd gazdasági alapokra helyezze a lapot. Fenyő Miksa, Hegedűs Lóránt és mások útján pártfogókat szervezett a lap köré, előadóutakra indult az országban és a szomszéd országokba, hogy felkeltse az érdeklődést a Nyugat iránt, és előfizető-gyűjtőket szerezzen részére. Tárgyalt és levelezett ez ügyben a legkülönbözőbb személyekkel, írókkal, szerkesztőkkel, lapterjesztő vállalatokkal, művelődési intézményekkel, megszervezte a Nyugat-Barátok Körét, elindította a Nyugat-könyvek sorozatát, de az előfizetők számát az eszményinek vélt 3000 főre sehogysem tudta feltornászni. Nem kétséges, Móricz maga sem volt tisztában vele, milyen nagy fába vágta a fejszéjét, amikor e szerepre vállalkozott. Szinte emberfeletti munkát jelentett számára az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság éveiben — amikor az értelmiségi réteg, amely a lap potenciális bázisát jelentette, nehezen áldozhatott kultúrára — egy ilyen folyóiratot szerkeszteni és fenntartani. Móricz koncepciózus szerkesztő volt. Számos újítást honosított meg a lapnál. Már a kezdet kezdetén meghirdet,te a „nemzeti koncentráció” elvét, amely lényegében az egész magyar nyelvterület legjobb magyar íróinak a lap munkatársai közé való bevonásának szándékát jelentette. Új tehetségeket fedezett fel, a népi írók előtt szélesebbre tárta a kaput, mind gyakrabban közölte például az akkor még kevésbé ismert Szabó Pál írásait. Tanulmányok írására kérte fel (persze, nem mindig eredményesen) a magyar valósággal foglalkozó szakírók egész sorát a többi között a tanyakérdésről, az analfabétizmusról, a magyar városfejlesztésről, a magyar ember jogérzéséről, stb. S emellett az emberfeletti munka mellett szakított időt és maradt ereje arra is, hogy megírja a Forr a bort és a Kerek Ferkét, átdolgozza darabnak, újraírja a frokonokat (amelynek elkallódott a kézirata), sajtó alá rendezze az Előleső társaság és a Barbárok című kisregényeket, illetve elbeszéléseket tartalmazó köteteit, anyagot gyűjtsön és írja az Erdély-trilógia soron következő köteteit és cikkek, riportok, elbeszélések egész sorát. Közben pedig folyt ellene az országos hajsza amiatt az írása miatt, amelyben a csehszlovákiai haladó szellemű ifjúságot példaképül állította a hazai elé. Csoda-e, hogy végül is elbizonytalanodott, s belefáradt a sziszifuszi munkába? „Későn jött nekem ez a Nyugat, tíz évvel ezelőtt jobb lett volna...” — írta leányának, Virágnak már 1930-ban, akit szintén bevont a folyóirat propagandájába és terjesztésébe. — „Hogy a lap biztosan álljon, ahhoz még ezer előfizető kell.” Még ezer előfizető! Ezt több éves munkával sem tudta elérni. Ezért — reménytelennek látva a helyzetet — levonta a következtetéseket, és 1933 tavaszán lemondott, hogy a továbbiakban csak az írásnak szentelje minden erejét. A levelek összegyűjtését és a kötet szerkesztését végző Tasi József igen körültekintően és kellő filológiai gonddal járt el. Ő írta a kötet utószavát is. A válogatás értékes adatokat tartalmazó, hatalmas jegyzetanyagát H. Bagó Ilona, Papp Anna, Tasi József és Tóth Anna állította össze. Bízvást elmondhatjuk, hogy a Móricz-kutatás sokat nyert e kötettel, amely hitelesen tárta fel nagy írónk munkásságának ezt az izgalmas és érdekes szakaszát. (Petőfi IrodalmiMúzeum) Sándor László SZERKESZTI: SZABÓ GYÖRGY A könyörtelen színház Antonin Artaud esszéi, tanulmányai A művészetek korunkban egytől egyig hitelüket vesztik, és ez alól a színház sem kivétel. Sőt, ma, amikor az emberi értékek is összekuszálódnak, semmibe vesznek, elkorcsosulnak, amikor szorongva és tétován latolgatjuk, mennyire szükséges egy-egy művészeti ág, mennyi az értéke egyegy fajta szellemi tevékenységnek, valamennyi művészet közül alighanem a színház eszméje a legsebzettebb. Szerény színházi irodalmunk értékes könyvvel gazdagodott. A könyörtelen színháznak , Antonin Artaud esszéi, tanulmányai gyűjteményének nem csak a magyar címe telitalálat (fordító: Betlen János), mert végre pontosítja a „kegyetlen színház” gyakran félreértett és félremagyarázott fogalmát, hanem a válogatása, a tartalma is. Artaud írásai mellett ide értem a szerkesztő Vinkó József értő, szép tanulmányát a rettenetes életű francia író-rendező-színészről, a precíz jegyzeteket, magyarázatokat és életrajzi adatokat. Az esszé-versben megfogalmazott festőével, Van Goghéval oly leverően rokon élete végén az 1896-tól 1948-ig élt Artaud kifakadt: „Nem sikerült semmi ... Nem valósultam meg". Ami nagyon szomorú: a kifakadás első része egyszer és mindenkorra így igaz — és ami Artaud életének ötvenkét esztendejét illeti, sajnos igaz a második rész is. Őrült agyával honnan tudhatta volna 1948-ban, hogy húsz év múlva mítosz keletkezik különleges személye körül és alakja századunk színházának mintegy alapozójaként, Grotowski, Peter Brook, Tadeusz Kantor, Eugenio Barba elődjeként jelenik meg a,színházi köztudatban. Förtelmes élete elöl menekültében kétségkívül nagymértékben hozzájárult annak a színházi nyelvnek az elméleti és gyakorlati megteremtéséhez, amely nem csak, és nem is elősorban szavakkal, hanem legalább ennyire gesztusokkal, formákkal, mozgással, színekkel, látomásokkal, gondolattársításokkal fejti ki összetett hatását, fejezi ki könyörtelen igazságát. A konzervatívok és a szürrealisták által egyaránt meg- és kitagadott szegény francia színházcsináló és színházteoretikus természetesen ugyanúgy nem orákulum, ahogyan senki más sem az. Felismerései éppúgy előzményekre támaszkodnak, párhuzamos újdonságokkal együtt jelentenek hatásösszességet, amiként az értékes, fontos felismerések általában. Aki a korszerű színház fogalmában Ibsent, Csehovot, Shawt, Brechtet és színházfelfogását, mint egészében korszerűtlent, legyintéssel véli elintézhetőnek, az vagy csak tehetségtelen sznob, vagy még tökéletlenül tájékozatlan is. (Artaud első színházelméleti jelentőségű kiáltványa az Alfred Jarry Színház ügyében és például Brecht hasonló fontosságú drámaelméleti függelése a Maragonnyhoz egymástól függetlenül csaknem egyidőben keletkeztek — Shaw ugyanitt említhető drámai öszszegezése a Tanner John házasságához csaknem negyed századdal előbb.) Annyi bizonyos, hogy a megszállottságában némileg a mi Csontvárynkra is emlékeztető Artaud sok alapvető igazságot megközelített és megállapított, sok ősi színházi komponenst igyekezett újra funkcióhoz juttatni — s ez a törekvése napjainkban általános gyakorlattá vált, illetve válik. Arnaud-t és a „kegyetlen színház”-at az elmúlt évtizedben anélkül emlegette nálunk minden valóban tájékozott, illetve tájékozottságot mímelő, „jólfésült” kritika, hogy a rendhagyó francia mester alapgondolatai, ■ eszmefuttatásai megjelentek volna magyarul. Ez mindenekelőttaz affektáló kritikának súlyos, kritikája, de színházi könyvkiadásunknak és egész színház-értelmezésünknek, közönség-kezelésünknek is. Megfelelő tájékoztatás, forrásanyagok közrebocsátása nélkül inkább csak a sznobéria fokozása elképzelhető, semmint az ízlés formálása, a befogadóképesség, fokozatos tágítása. A könyv megjelentetése igényes, nívós kivitelben és szerkezetben ezért is, és forrásmunkaként is jelentős. Áttekintve anyagát ismételten kiviláglik, hogy sok mai színházi újdonságunk már nem is olyan új. Igaz ez a megállapítás némely nyugati jelenségre is — a happeningtől a vonzódásig az ősi, afrikai, ázsiai színházhoz. Artaud éppen fél évszázaddal ezelőtt kutatta „e színház születését” Mexikóban, a tarahumara indiánok között — ahogyan ma Afrikában, Venezuelában Brook, Barba teszi. Sok tévedése mellett — melyik nagy újítónak nem volt? — itt és ekkor jutott kínkeservvel kiküzdött tapasztalásai végkövetkeztetéséhez: „haszna legyen, még ha keresztre feszíttetésem révén is”. Vajha a könyörtelen színház felületes utánzói a feltaláló, kutató, nyughatatlan Artaudnak ezzel a roppant felelősségtudatával kezelnék a fogalmat (Gondolat) Rajk András AZ ÚJ NEMZETI SZÍNHÁZÉRT! A pénzadományok csekkszámlaszáma: 218-98 220-546-621. Felvilágosítás a pénzbefizetésekkel kapcsolatban: a 386-330-as A védnökség titkárságának telefonszáma: 114-480. telefonszámon.