Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-27 / 227. szám

8 Áttűnések Végel László regénye ... és látod megnyugvásodat átfordulni a végtelen sötétbe — még ez is elillanhat. Miért nem f­ülethetnek ésszerű változatok, amelyekkel a régi szenvedélyeite­ket egyetlen dologra, a hűségre korlátozzátok? Miért nem fogad be az időd? Miért jön létre a ta­pasztalatok mellékzöngéje, az árulás önigazolása? Sok mindent kérdeznél, de nincs kitől. Nevet­séges vagy, hiszen azt érzed, a kor, amelyben hisz, lustaságból elárult... A­z irodalomtörténészek rég ismerik a nemzedék fo­galmát, amit politikai közvé­leményünk sokáig nem vett tu­domásul. Közismerten „nagy nemzedék” volt Petőfié (töb­bek között Arany, Jókai, Ma­dách tartozott hozzá) vagy Adyé (mellette Krúdy, Móricz, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Kassák ne­ve tolakodik előtérbe). Érde­kes módon, míg a „Fényes sze­lek” nemzedéke nemzedéknek tartotta magát­, hosszú ideig részt vállalt annak elvitatásá­ban, hogy az újatakarás nem­zedékké formálhatja a háború befejezése körül születetteket. Pedig ez a nemzedék már igen fiatalon fölhívta magára a fi­gyelmet a hosszú haj viselésé­nek jogáért és a könnyűzene új Hullámainak elismertetésé­ért vívott harcával. Nemzetkö­zi téren a siker csúcsára emel­te a Beatles együttest majd a rock és pop más irányzatainak sorát, és­­aztán ott volt a hat­­vannyolcas diáklázadások él­vonalában is. Mára határozott egyéniséggé fejlődött tagjait jól ismerjük a televízió képer­nyőjéről (Baló György és tár­sai), a tudományos és gazdasá­gi életből, valamint a művé­szetekből, irodalomból. E nem­zedék tagjai közé sorolható Vé­gel László is, noha talán a legidősebbek egyike. Mi, sajátos magyar viszo­nyaink között inkább e nem­zedék sikereit, érzékeljük — legalábbis, kívülállóként. A Jugoszláviában élő Végel László viszont,, aki Egy mak­ró emlékiratai című nagy fel­tűnést keltő regényében (1987) elsőnek fogalmazta meg ma­gyarul e nemzedék sajátos élet­érzését, elbizonytalanodásukat, általános kudarc­érzésüket hangsúlyozza új művében. Ta­lán közrejátszik ebben az is, hogy Vége­ nemzedékének ön­tudata azokban az években alakult ki, amikor Jugoszláviá­ban — legalábbis a Magyar­­országról érkezettek — a jó­lét, a korszerűség és a nagy lehetőségek hazáját látták. Aligha választható el tehát a regény hőseinek rossz közérze­te országuk jelenlegi súlyos gondjaitól, noha Végel az ezek­kel összefüggő változásokra nem is utal, sőt éppen a lát­szólagos sikert állítja előtérbe. A színész, a színésznő és a filmrendező éppen megvalósít­ják közös ifjúságuk idején ál­modott filmjüket, mindhárman pályájuk csúcsán állnak, egy újabb művészi siker előtt. A regény arról szól, a siker önmagában mennyire nem elé­gíti ki az embert. Az ősi tör­ténet ismétlődik meg itt a fia­talkori lázadást követő kiáb­rándultságról , arról, hogy egyetlen nemzedék sem tudta még a maga teljességében meg­valósítani azt, amiért fiatalon lelkesedett. Az író nemzedéke kiharcolta a meztelenség,­­ a szexuális szabadság és a múlt­tal való szembenézés őszintébb lehetőségét. Ára ami elfoga­dottá vált, az nem az többé, mint amiért meg kell harcolni, amiért áldozatot kell és lehet hozni. A siker minden erőt, minden figyelmet leköt, meg­alkuvásokra kényszerít, nem ad módot és időt a kor új felada­tainak, céljainak fölismerésé­re. Ráadásul a világ nem lett olyan, amilyennek a hősök egykor kívánták. Az Áttűnések cím a regény három idősíkjára utal. A tör­ténet egy, az 1941-es magyar bevonulás idején játszódó film forgatásáról szól, s egyszerre idézi a cselekmény korát és az akkoriban született regényhő­sök ifjúságának élményeit. A szerb szóhasználatban 1848. óta Vajdaságnak nevezett terü­let, a történelmi Bácska és Bá­nát északi részének visszacsa­tolása Magyarországhoz kitű­nő alkalmat kínál az emberi kapcsolatok, politikai nézetek, rokonszenvek, tévedések, sze­relmek sorsának elemzésére. Az író azonban magát az elem­zést nem vállalja, csak beve­zeti olvasóját mesterien fölépí­tett történetével a kérdések vi­lágába. Hangsúlyozza a társa­dalmi-világnézeti elkötelezett­ség fontosságát, de ezt sem te­kinti egyértelmű, lezárt, má­sok által készen és véglegesen kidolgozott alapelvnek, hanem magatartási normát lát­ benne, ami a további tisztázás, kér­dezés és cselekvés igényét su­gallja. A kritikusok mindig hajlanak rá, hogy fiatal írók regényeit világirodalmi hatások áramá­ba állítsák, így mondták — kissé vitathatóan — az Egy makró emlékiratairól, hogy Salinger hatását tükrözi, s ta­lán megállapíthatják most is Végei új regényének bizonyos párhuzamait Updike írásainak világával. Csakhogy Salinger és Updike az előző nemzedék­ről szól, s ez sok mindent más megvilágításba helyez. Külön­ben is Végei regényének ere­detisége, egyénisége, egyéni hangja fontosabb minden ilyes­fajta párhuzamnál. Fontosabb akkor is, ha a történetét, amit mind a három idősíkon a fő­szereplő színész szemével lá­tunk, jónéhány odavetett érvet, homályba vesző mellékszerep­lőt állít elénk, amiről és akik­ről jó lenne többet tudnunk, akiket jó len­ne,fontosságukhoz méltót Várójukb­a­h látnunk.. Ezt a hiányérzetét azonban csak utólag fedezzük fel, az elbe­szélés sodrása magával ragad­ja figyelmünket, kavargó vi­lágának kérdéseit gondolkod­va átérezzü­k — akár a nemze­tiségi sorsáról és történeti tu­datról, akár a sikerről, magány­ról, bizonytalanságról szólja­nak. (Fórum) Taxner-Tóth Ernő Somogyi Győző illusztrációja Lammel Annamária—Nagy Ilona: Parasztbiblia című könyvéhez (Gondolat) MínrN­omzat péntek, 1985. szeptember 27. K­önyveshez ÚJ KÖNYVEK EURÓPA KIADÓ: Amerikai elbeszélők I—II. kötet Bahtyin, M. M.: A szó az életben és a költészetben Bertolt Brecht: Drámák Canetti, Elias: Káprázat Doctorov, E. L.: Vöcsök-tó Égtájak 15­85. Fucik, Julius: Emberek, legyetek éberek’ Hrabal, Bohumil: Gyöngéd barbá­rok Kostamo, Eila: Gyermekasszony Mihaescu, Gib: Alba hercegnő Manzoni, Alessandro: a jegyesek Misztótfalu mezőváros jegyzőköny­ve 1596—1803. Novalis és a német romantika költői Shakespeare, William: Szentivánéji álom Singer, I. B.: A lublin­ mágus A slepp — Szovjet írók új elbe­szélései Szimonov, Konsztantyin: Nappalok és éjszakák Sztanov, Emilijan: Regények és kisregények Wassermann, Jakob: Kolumbusz SZÉPIRODALMI KIADÓ: Arany János balladái Benedek Marcell: Naplómat olva­som Fodor József: Élet jóízei God­a Gábor: A planétás ember Herczeg Ferenc emlékezései Kenyeres Ágnes: Egy könyvtár hétköznapjai Kovár Lőrinc: Föld... kenyér... szabadság Magyar Bálint: A magyar színház története. ... ... Magyar költők 20. század I.—II.— III. Nagy Lajos: M­eggyalázott vágy Szepesi Attila: Harangtemető Vadas József: Nem mindennapi tárgyaink Zolk Zoltán: Egyszervolt ember ZRÍNYI KIADÓ: Gornicki, Wieslaw: Kambodzsai napló Győri Sándor: Magyarok Dél-Viet­­namban Ivanyenko, Vlagyimir: Iszlám, had­sereg, politika Móricz Zsigmond, Nyugat szerkesztője Tasi József levélválogatása Válogatásunk során igyekez­tünk minden olyan levelet fel­­gyűjteni, amely érdemleges ada­lékokat szolgáltat Móricz Zsig­mond a Nyugat élén végzett csaknem három és fél éves szer­kesztőségi tevékenységéhez, ez­zel együtt pedig a folyóirat ak­kori, válságokkal sűrűn telített történetéhez. A Nyugat — mint a beava­tottak előtt ismeretes — Osvát Ernő 1929. október vé­gén váratlanul bekövetkezett halála után válságos helyzetbe került, íróinak szűk köre előtt felmerült a kérdés, fennma­radjon-e tovább is a folyóirat, amelynek fontos szerepe lehet a jövőben is a magyar iroda­lom alakításában, vagy miután betöltötte történelmi hivatá­sát, szűnjék meg. Móricz sze­mélyes ügyének tekintette a lapot; úgy vélte, hogy tovább­ra is fontos szerep vár rá. Ezért — noha tudta, hogy a Nyugat igen gyenge alapokon áll (24 000 pengő adósság ter­helte és mindössze 800 előfi­zetője volt) — elhatározta, hogy megmenti. A részvények birtokában levő Fenyő Mik­sának javaslatot tett a lap „teljes egészében” való átvé­telére. Erre — szindikátusi döntés alapján — rövidesen sor is ker­­tt. Móricz ekkor — Babits Mihályt véve társszer­­kesztőül maga mellé — szuve­rén szerkesztője lett a Nyu­gatnak és az is maradt 1933 februárjáig. E kötet Móricz Zsigmond­­nak erre a korszakára vonat­­kozó levelezését tartalmazza, összesen 391 olyan levél ke­rült e válogatásba, amelyet Móricz mint főszerkesztő írt és kapott ebben az időszakban. Jóllehet e pár száz levél csak töredéke a Móriczhoz címzett és Móricztól származó sok ezer levélnek, e válogatás mégis teljes képet ad arról a sok il­lúzióvesztéssel és csalódással tele, küzdelmes három és fél esztendőről, amelyet Móricz a Nyugat szolgálatában töltött. Világosan kitűnik, hogy Mó­ricz nemcsak a szerkesztés egész embert igénylő munká­ját vállalta magára, hanem a lap kiadásával — felső szintű adminisztrálásával és terjesz­tésével — kapcsolatos szerve­ző munka oroszlánrészét is. (Hallatlan önzetlenségére jel­lemző, hogy e munkájáért egyetlen fillért sem vett fel, sőt, a lapban közölt írásaiért sem utalt ki magának honorá­riumot.) Mindent el akart kö­vetni annak érdekében, hogy rendbe hozza a Nyugat szét­zilált gazdasági ügyeit, és szi­lárd gazdasági alapokra he­lyezze a lapot. Fenyő Miksa, Hegedűs Lóránt és mások út­ján pártfogókat szervezett a lap köré, előadóutakra indult az országban és a szomszéd országokba, hogy felkeltse az érdeklődést a Nyugat iránt, és előfizető-gyűjtőket szerezzen részére. Tárgyalt és levelezett ez ügyben a legkülönbözőbb személyekkel, írókkal, szer­­kesztőkkel, lapterjesztő válla­latokkal, művelődési intézmé­nyekkel, megszervezte a Nyu­­gat-Barátok Körét, elindította a Nyugat-könyvek sorozatát, de az előfizetők számát az esz­ményinek vélt 3000 főre se­­hogysem tudta feltornászni. Nem kétséges, Móricz maga sem volt tisztában vele, mi­lyen nagy fába vágta a fej­széjét, amikor e szerepre vál­lalkozott. Szinte emberfeletti munkát jelentett számára az 1929-ben kezdődő gazdasági világválság éveiben — amikor az értelmiségi réteg, amely a lap potenciális bázisát jelen­tette, nehezen áldozhatott kul­túrára — egy ilyen folyóiratot szerkeszteni és fenntartani. Móricz koncepciózus szer­kesztő volt. Számos újítást honosított meg a lapnál. Már a kezdet kezdetén meghirdet­,­te a „nemzeti koncentráció” elvét, amely lényegében az egész magyar nyelvterület leg­jobb magyar íróinak a lap munkatársai közé való bevo­násának szándékát jelentette. Új tehetségeket fedezett fel, a népi írók előtt szélesebbre tár­ta a kaput, mind gyakrabban közölte például az akkor még kevésbé ismert Szabó Pál írá­sait. Tanulmányok írására kérte fel (persze, nem mindig eredményesen) a magyar való­sággal foglalkozó szakírók egész sorát a többi között a tanyakérdésről, az analfabé­tizmusról, a magyar városfej­lesztésről, a magyar ember jogérzéséről, stb. S emellett az emberfeletti munka mellett szakított időt és maradt ereje arra is, hogy megírja a Forr a bort és a Kerek Ferkét, át­dolgozza darabnak, újraírja a frokonokat (amelynek elkal­lódott a kézirata), sajtó alá rendezze az Előleső társaság és a Barbárok című kisregé­nyeket, illetve elbeszéléseket tartalmazó köteteit, anyagot gyűjtsön és írja az Erdély-tri­­lógia soron következő köteteit és cikkek, riportok, elbeszélé­sek egész sorát. Közben pe­dig folyt ellene az országos hajsza amiatt az írása miatt, amelyben a csehszlovákiai ha­ladó szellemű ifjúságot példa­képül állította a hazai elé. Csoda-e, hogy végül is elbi­zonytalanodott, s belefáradt a sziszifuszi munkába? „Későn jött nekem ez a Nyugat, tíz évvel ezelőtt jobb lett vol­na...” — írta leányának, Vi­rágnak már 1930-ban, akit szintén bevont a folyóirat pro­pagandájába és terjesztésébe. — „Hogy a lap biztosan áll­jon, ahhoz még ezer előfizető kell.” Még ezer előfizető! Ezt több éves munkával sem tud­ta elérni. Ezért — reményte­lennek látva a helyzetet — le­vonta a következtetéseket, és 1933 tavaszán lemondott, hogy a továbbiakban csak az írás­nak szentelje minden erejét. A levelek összegyűjtését és a kötet szerkesztését végző Tasi József igen körültekin­tően és kellő filológiai gond­dal járt el. Ő írta a kötet utó­szavát is. A válogatás értékes adatokat tartalmazó, hatalmas jegyzetanyagát H. Bagó Ilona, Papp Anna, Tasi József és Tóth Anna állította össze. Bíz­vást elmondhatjuk, hogy a Móricz-kutatás sokat nyert e kötettel, amely hitelesen tárta fel nagy írónk munkásságá­nak ezt az izgalmas és érdekes szakaszát. (Petőfi Irodalmi­­Múzeum) Sándor László SZERKESZTI: SZABÓ GYÖRGY A könyörtelen színház Antonin Artaud esszéi, tanulmányai A művészetek korunkban egy­től egyig hitelüket vesztik, és ez alól a színház sem kivétel. Sőt, ma, amikor az emberi értékek is összekuszálódnak, semmibe vesz­nek, elkorcsosulnak, amikor szo­rongva és tétován latolgatjuk, mennyire szükséges egy-egy mű­vészeti ág, mennyi az értéke egy­­egy fajta szellemi tevékenység­nek, valamennyi művészet közül alighanem a színház eszméje a legsebzettebb. S­zerény színházi irodalmunk értékes könyvvel gazda­godott. A könyörtelen színház­nak , Antonin Artaud esszéi, tanulmányai gyűjteményének nem csak a magyar címe teli­találat (fordító: Betlen János), mert végre pontosítja a „ke­gyetlen színház” gyakran fél­reértett és félremagyarázott fo­galmát, hanem a válogatása, a tartalma is. Artaud írásai mellett ide értem a szerkesz­tő Vinkó József értő, szép ta­nulmányát a rettenetes életű francia író-rendező-színészről, a precíz jegyzeteket, magya­rázatokat és életrajzi adatokat. Az esszé-versben megfogal­mazott festőével, Van Gogh­­éval oly leverően rokon élete végén az 1896-tól 1948-ig élt Artaud kifakadt: „Nem sike­rült semmi ... Nem valósul­tam meg". Ami nagyon szomo­rú: a kifakadás első része egy­szer és mindenkorra így igaz — és ami Artaud életének ötven­két esztendejét illeti, sajnos igaz a második rész is. Őrült agyával honnan tudhatta vol­na 1948-ban, hogy húsz év múl­va mítosz keletkezik különle­ges személye körül és alakja századunk színházának mint­egy alapozójaként, Grotowski, Peter Brook, Tadeusz Kantor, Eugenio Barba elődjeként je­lenik meg a,­színházi­ köztu­datban. Förtelmes élete elöl menekültében kétségkívül nagymértékben hozzájárult annak a színházi nyelvnek az elméleti és gyakorlati megte­remtéséhez, amely nem csak, és nem is elősorban szavak­kal, hanem legalább ennyire gesztusokkal, formákkal, moz­gással, színekkel, látomások­kal, gondolattársításokkal fejti ki összetett hatását, fejezi ki könyörtelen igazságát. A konzervatívok és a szür­realisták által egyaránt meg- és kitagadott szegény francia színházcsináló és színházteore­tikus természetesen ugyanúgy nem orákulum, ahogyan senki más sem az. Felismerései épp­úgy előzményekre támaszkod­nak, párhuzamos újdonságok­kal együtt jelentenek hatás­összességet, amiként az érté­kes, fontos felismerések álta­lában. Aki a korszerű színház fogalmában Ibsent, Csehovot, Shawt, Brechtet és színházfel­fogását, mint egészében kor­szerűtlent, legyintéssel véli el­­intézhetőnek, az vagy csak te­hetségtelen sznob, vagy még tökéletlenül tájékozatlan is. (Artaud első­ színházelméleti jelentőségű kiáltványa az Alf­red Jarry Színház ügyében és például Brecht hasonló fon­tosságú drámaelméleti függe­­lése a Maragonnyhoz egymás­tól függetlenül csaknem egy­­időben keletkeztek — Shaw ugyanitt említhető drámai ösz­­szegezése a Tanner John há­zasságához csaknem negyed századdal előbb.) Annyi bizo­nyos, hogy a megszállottságá­ban némileg a mi Csontvárynk­­ra is emlékeztető Artaud sok alapvető igazságot megközelí­tett és megállapított, sok ősi­­ színházi komponenst igyeke­zett újra funkcióhoz juttatni — s ez a törekvése napjainkban általános gyakorlattá vált, il­letve válik. Arnaud-t és a „kegyetlen színház”-at az elmúlt évtized­ben anélkül emlegette nálunk minden valóban tájékozott, il­letve tájékozottságot mímelő, „jólfésült” kritika, hogy a rend­hagyó francia mester alapgon­dolatai, ■ eszmefuttatásai meg­jelentek volna magyarul. Ez mindenekelőtt­­az­­ affektáló kritikának súlyos, kritikája, de színházi könyvkiadásunknak és egész színház-értelmezésünk­nek, közönség-kezelésünknek is. Megfelelő tájékoztatás, for­rásanyagok közrebocsátása nélkül inkább csak a sznobé­­ria fokozása elképzelhető, semmint az ízlés formálása, a befogadóképesség, fokozatos tágítása. A könyv megjelente­tése igényes, nívós kivitelben és szerkezetben ezért is, és for­rásmunkaként is jelentős. Áttekintve anyagát ismétel­ten kiviláglik, hogy sok mai színházi újdonságunk már nem is olyan új. Igaz ez a megál­lapítás némely nyugati jelen­ségre is — a happeningtől a vonzódásig az ősi, afrikai, ázsiai színházhoz. Artaud ép­pen fél évszázaddal ezelőtt ku­tatta „e színház születését” Mexikóban, a tarahumara in­diánok között — ahogyan m­a Afrikában, Venezuelában Brook, Barba teszi. Sok téve­dése mellett — melyik nagy újítónak nem volt? — itt és ekkor jutott kínkeservvel ki­küzdött tapasztalásai végkö­vetkeztetéséhez: „haszna le­gyen, még ha keresztre feszít­­tetésem révén is”. Vajha a kö­nyörtelen színház felületes utánzói a feltaláló, kutató, nyughatatlan Artaudnak ezzel a roppant felelősségtudatával kezelnék a fogalmat (Gondolat) Rajk András AZ ÚJ N­E­M­Z­ETI SZÍNHÁZÉRT! A pénzadományok csek­kszám­laszá­m­a: 218-98 220-546-621. Felvilágosítás a pénzbefizetésekkel kapcsolatban: a 386-330-as A védnökség titkárságának telefonszáma: 114-480. telefonszámon.

Next