Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-07 / 210. szám
. A lovak őrjítő tempóban vágtattak mögötte, az első vadul felnyihogott, utána vijjogva, üvöltve nyerített az egész ménes. Lélekszakadva rohant előttük, a kis faházat akarta elérni, ott a vízmosás szélén, de a part túlságosan meredek volt, és az első mén foga már itt csattogott, közvetlenül mögötte. És a vijjogó nyerítés nem szűnt, nem szűnt, nem szűnt. Iszonyú erőfeszítéssel hatalmasat ugrott, felkapott egy kiálló, gyökeret, felhúzózkodott, s a nyerítés most végre halkult, a lovak eldobogtak alatta. De egyfolytában vijjogott egy „csengő. Az istenit. Ki az? Ilyenkor? Lámpát gyújtott, megnézte, az órát. Fél kettő. Nem is csengő. A telefon. Uramisten! Csak nem Jóskáékkal van valami? — Hallós. — Halló. — Halló, Terényi lakás. Kit tetszik keresni? — Terényi úr? — Igen. Ki beszél, kérem? Jóska, te vagy? — Nem, kérem. Nem Jóska. — Hát akkor? — Fontos a nevem? Most végre felébredt, lábaszárán derekáig futott fel a hideg, s a düh is torkon ragadta. — Ne idétlenkedjünk, kérem! Éjjel fél kettő van. Kit tetszik keresni? — Önt, uram. • — Megmondja végre a nevét? — Sajnos, erre nincs módom. — Akkor forduljon föl! És szórakozzék az öreganyjával! ■Jó éjszakát! — Uram! Egy pillanatra, az istenért! Uram! Uram... Itt van még? — Itt. Mit akar? — Beszélni önnel.... — Nekem viszont az égvilágon semmi ,beszélnivalóm magával, amíg nem tudom kicsoda, és mit akar! Teszem is le a kagylót! — Az istenért, ne tegye le, mert nem tudom újra hívni! Nem ismerem a számát! — Hát most hogyan hívott? — Találomra. Hatot tárcsáztam. — Heh! Óriási! É js miért, ha szabad tudnom? — Kis szünet a drót másikvégén. Aztán há’ik sóhaj. — Mert el szeretnék búcsúzni egy embertársamtól. — Éppen tőlénk!? — A sors önt kapcsolta... —A pályaudvarról beszél? Hová utazisz? »— A lakásomról beszélek. És nagyon messzire utazom. A jegy és az útlevél bár itt Van előttem, a pohárban . .. A készüléket óvatosan fölemelte, ágyához vitte, paplanával körülcsavarta magát. S leült az egyik fotelba. — Most miért hallgat? — szólt a hang ismét. —• Nem hallgatok. Csak nem beszélek. — Miért? — Tűnődöm azon, amit mondott. Itt volt keze ügyében a cigaretta, az öngyújtó, rágyújtott. — Nem haragszik ha megkérdem: min tűnődik? A cigaretta pompásan szeleti, kifújta a füstöt. — Azon, hogy komolyan beszél-e, vagy valaki valami szédületesen marha, viccet csinál velem éjjel fél kettőkor ... — Hm ... Ha látná itt a poharat előttem, ezt most nem mondta volna, kedves uram ... Két ujjnyi víz és benne harminc csepp méregzöld oldat... — Értem. És megmondaná legalább, hogy miért? Megint egy sóhaj. — Nem érdekli önt ez, kedves uram. Udvariasságból kérdezte, amit kérdezett, aztán teszi is le a kagylót, a fal felé fordul, jót húz reggelig, és holnap már arra sem emlékszik, hogy éjjel valami őrült felvette legédesebb álmából, hogy elbúcsúzzék önön keresztül az emberiségtől... — Ha így beszél, csakugyan leteszem a kagylót! — Most miért ilyen undok? Ez nem vád; ez föltételezés. — Kérem, én ember vagyok. És ne haragudjék: a szituáció csakugyan elég furcsa... Ha valaki hülyéskedik velem éjnek évadján, az tehet nekem egy szívességet... De ha egy embertársam bajban van ... — Bajban! Azon én már túl fagyok, uram! Bajban csak BÁRÁNY TAMÁS voltam ... De most már minden jó lesz! — Miért lesz jó? — Egy korty, uram. Egyetlen korty. És nincs többé probléma. — Bocsásson meg, talán ostoba a kérdés, de mégis felteszem: meggondolta ön alaposan ezt a lépést? Hiszen itt, aztán igazán nincs helye a fellebbezésnek! Halk nevetés. — Csak azt ne mondja, kérem, hogy egyetlen életünk van! Én is tanultam biológiát! — Jó, jó, ön könnyen nevet. — Én aztán igazán.... És vajon miért? — Mert ön sokkal többet tud nálam. Ad egy: pontosan tudja, hogy ez a párbeszéd, amelybe én csak belecsöppentem, komoly-e, vagy ostoba tréfa!... Ad kettő: ha e párbeszéd komoly, , ön azt is tudja, miért akar meghalni, ismeri az okok és okozatok bonyolult hálózatát — én viszont semmit sem tudok. Nem tudom, kicsoda ön, nem ismerem az életkorát, foglalkozását, szellemi színvonalát, azaz szinte tehetetlen vagyok. Azt sem tudom, hogy is kezdjek hozzá az érveléshez ... Megint a halk nevetés. — És miről akarna érvelni? — Ne legyen ilyen kétségbeejtően frivol! Miről akarhat ilyenkor beszélni egyik ember a másik embernek? — Úgy van, uram. Ilyenkor csupán közhelyek jutnak eszünkbe, de ne fáradjon velük, mert azokat én már mind elmondtam magamnak. — Értem. De, akkor meg azt nem értem, miért tisztelt meg mégis ezzel a kései hívással? Ha nem remél semmit ettől a telefontól?" Kis szünet. — De remélek. Az utolsó emberi hang együttérző üdvözletét remélem ettől a beszélgetéstől. kedves uram, ön ,most, bocsásson meg nekem érte, de akár akarja, akár nem, az emberiséget képviseli ,a szemeimben, hiszen ön az,utolsó ember, akivel életemében beszélek! Vagyis az ön hangjának vigasztaló emlékét viszem magammal örök útra■ valóul, hosszú-hosszú utánira .. . Ezt most miért mondta? Zsarolni akar? —Mit, kedves, '' jó uram? Mit akarhatnék én öntől zsarolni? — Tudom én? Érzelmet, szolidaritást, együttérzést. .. — Ugyan! Ha ön hisz nekem, márpedig remélem, hogy hisz, akkor úgyis, bírom ezeket az érzelmeket... Ha pedig nem hisz, hogyan tudnám zsarolni? Egy éjjeli telefonbetyár igazán nem számíthat rokonszenvre. — Hát az nem is! De hajlam afelé, hogy higgyek önnek. Éppen ezért megkérdem: nem tudna ,valamelyest, tájékoztatni a sorscsapásról, amely erre a végzetes elhatározásra indította? — Gondolja, hogy volna értelme? — Föltétlenül! Több szem többet lát... Hátha közösen ki tudnánk találni valami megoldást? Csönd a drót másik végén. — No . .. Anyagi gondok? Nem vagyok gazdag ember, de van egy-két tehetős barátom.... Talán lehetne beszélni velük .... — Ugyan, kérem! Gondolja, hogy egy értelmes emberolyan ostobává lesz, hogy ilyen okok miatt eldobja az életét? Nem vagyunk kilencszázharmincban! — Hát akkor? Valami erkölcsi válság? Bocsásson meg, nem akarom gyanúsítani, de valami sikkasztásféle? Hűtlen kezelés? Hozzányúlt valami hivatalos pénzhez, abban a biztos tudatban, hogy időben visszateszi, de váratlanul rovancs jött? Ne sértődjék meg, de azt hiszem, érthető, ha szeretnék az ügyében tisztán látni. — Ó, uram. Biztosíthatom, hogy szó sincs ilyesmiről, ötvenhétezer forint megtakarított pénzem van a bankban. —■ Egy pillanat! Csak rágyújtok ... Igen. Hát ne haragudjék, de akkor végképp nem értem. Egyetlen lehetőség volna még, de ezt az ön korában nem érzem stílusosnak ... — Miért? Mennyinek gondol? — Negyvennégy, negyvenöt? — ötvenhat. — Pláne! A hatodik iksz felé nem leszünk öngyilkosok szerelmi bánatunkban! Újból az a halk, színtelen nevetés. — Nem is, ne féljen! Akaratlanul is felcsattant. — Megint nevet! Uram, ön mégis csak játszik velem! De én dolgozó ember vagyok, reggel hatkor kelek, nekem nincs időm és energiám éjjel kettőkor ilyen társasjátékra! — Helyes, igaza van. Bocsásson is még, kérem. Már nem is zavarom tovább. Jó éjszakát, szép álmokat. — Halló! Halló! — Tessék. — Nem tette le? — Még nem. Vártam, hogy ön is elköszön. Végre is ez lesz az utolsó istenhozzád ... — Hagyja ezt a morbid humorizálást! Most ember beszél az emberrel, minek minduntalan belekeverni az öngyilkosságot? Mert ebből az alkalomból zavarom, drága uram. Különben istenemre mondom, nem vettem volna a bátorságot, hogy ilyenkor felverjem. — Jó, jó! De ha nem beszél végre elhatározásának indokáról, egyszerűen nem hiszek önnek! — És akkor mi van? Azt hiszi, ön lenne az első? Tudja, mióta adok már finom jelzéseket, és van fogalma róla, hányan nem hittek nekem!? Kissé megkönnyebbült, mégiscsak bolond lesz ez ... Azok emlegetik folyton az öngyilkosságot. Előrehajolt ültében, elnyomta a cigarettát. — Régóta fenyegetődzik ezzel ? — Egy-két éve. — Másokat is hívott fel már így éjjelente, elbúcsúzni? Kis csönd. Aztán nagyon határozottan . — Nem, ön az első. És az utolsó! A pohár sem volt még soha előttem, a zöld folyadékkal!" De ha azt hiszi, a levegőbe beszélek, le is tehetjük a kagylót! — Nem, nem!" Most már csak folytassuk. De mért nem akarja elmondani, mi az oka a szándékának? — Mert úgysem segíthet rajta. — De hátha! — Ugyan, drága uram. Hát mit gondol, hányszor gondoltam végig ezt a keserű históriát? És ha volna megoldás, nyilván megtaláltam volna! Nem? — Nem tudom. Nem vagyok olyan biztos benne, mint ön. Hibás körbe is lehet kapcsolva a gondolatmenete ... Ilyesmiről még nem hallott? — A logika buktatóiról? Dehogynem. Sillogismus cornutus .. . Még a terminusát is ismerem. Elhiheti, hogy ki van zárva! Ásított; most, már fárasztotta a hosszú, értelmetlen vita. Mindjárt fél három — úristen! Legalább egy óra, míg elapszik — a fél éjszakáját elrabolta ez az őrült! — Untatom, uram? Abba is hagyhatjuk! Soha szimbolikusabb aktust: én felhívom önt, hogy elbúcsúzzam az emberiségtől, s a tisztelt Emberiség, az ön ihletett ajkával, hatalmagat ásít... Ne higgye, hogy megbántott: hozzászoktam, hogy az emberiségnek ennyit jelentek, a problémámmal együtt. .. — Félreért, kérem.. De végre is hajnali fél három van, nem? Ön nyilván nem álmos, le sem feküdt, éber, sőt, feszült idegállapotban tölti ezt az éjszakát ... De én, mint igen jól tudja, aludtam már... A hang most keserű volt, s határozottan ironikus. — Édesdeden szunnyadt, míg egy szerencsétlen embertársa utolsó perceit éli, és keserves gondolatok közt búcsúzik egyetlen életétől... Jellemző! — Ha ön most sérteget, alávaló módon bánik velem! Visszaél azzal, hogy nem sérthetem, viszont! . — Már miért, ne sérthetne? — Mert egy halálbamenőt nem illik. — Uram, itt a pohár a kezemben. Hol vannak már tőlem az illem szempontjai?... Sértegessen csak nyugodtan. Eggyel több az emberiség rovásán ... Számít, azt hiszi? Mély lélegzetet vett, most a végére jár a titoknak, ha addig él is! — Miért? Olyan sok van az emberiség rovásán? — Mi ez? Keresztkérdés? — Olyasmi. — Tessék várni, most én gyújtok rá ... Halló, igen. Hát igenis, sok van, tessék tudomásul venni! Tizenkilencben a spanyoljárvány, amiben meghalt az apám, aki akkor jött haza a frontról ... Kétéves sem voltam, ez volt szinte nyitánya az életemnek. Képzelje a gyermekkoromat, a húszas években, apa nélkül! Közhelytörténet az anyám varrogatásból tengődik, később bejut egy cipőgyárba, tűzőnőnek ... Embertelen nyomorban végigküzköü az infláció esztendeit, de huszonhétre itt, az új pengő, a gyárban előlép, csoportvezető lesz, és a fiát gimnáziumba adhatja ... — Hová? — Újpestre. — Aztán? — Harmincötben a fiú leérettségizik. Állás persze sehol. Emlékszik még a korra, amikor kétszáz pengő fix-szel az ember könnyen viccelt —, de az a kétszáz még a József Attiláknak se tellett... Emlékszik? — Apró gyerek voltam. De azért emlékszem. — Nos, harmincöttől harmincnyolcig „sétáltam”. Magyarán: az anyám nyakán lóg■ tam... El tudja képzelni, mit jelentett ez egy húszéves fiú önérzetének? — Nagyjából. — Harmincnyolcban végre állást kaptam, a háború előszele, tudja, de ősszel már vittek is katonának. A páncélosokhoz. Egy évre rá hadapródőrmester voltam, háromhavi civilélet, aztán újra a mundér. És ez így ment negyvenötig. Hadnagyként estem fogságba, Debrecennél. Negyvennyolcban értem haza. A feleségem addigra már máshoz ment, negyvenhétben holttá nyilváníttatott. — Szép! — Azért őt is meg lehetett érteni ... Negyvennégy ősze óta nem kapott hírt felőlem. És ez mégiscsak három év! Nem? — De. — A fiamat azért elvettem ■tőle. Nem,nem veszekedtünk, minden békésen ment. Lefolytattuk a válást, ő újból megesküdött az új férjével, s szerencsére még jókor, éppen a nyolcadik hónapban volt a második fiával, amire végleg felvette az új férje nevét. Én meg odavittem Sanyit az anyámhoz. Hétéves volt, második, eremista. Anyám most már nyugdíjban volt, tudott törődni a gyerekkel, nem úgy, mint velem azelőtt... De ezzel a gyerekkel érdemes is volt foglalkozni! Mint a borotva, úgy vágott az esze. Osztályelsőként végzett ötvennégyben az általánosban, és ment persze ő is gimnáziumba. A harmadikat kezdte, tizenhét sem volt egészen, amikor ötvenhatban eltűnt ... — Ó, istenem ... — Semmi, semmi! Mint az őrült, olyan voltam, képzelheti! De nyolc hét múlva levelet kaptam tőle Ausztriából, hogy ne aggódjam, jól van, most még ugyan a lágerben, de rövidesen magához veszi egy osztrák házaspár, és tovább fog tanulni... Néhány hét múlva levelet kaptam az osztrák nevelőszülőktől: dicsérték Sanyit, hogy nincs még egy ilyen gyerek a világon . .. — Gratulálok! — Két év múlva leérettségizett, és továbbment. Svájcból jöttek egy ideig a levelei, aztán Angliából. Londonban tanult, valami ösztöndíjjal, lediplomált, majd kiment Amerikába. Egy ismerős családdal levelezek odaátról, ők írták, hogy fényes jövő vár a fiúra, mert az elektronikában nagy tehetség ... Uram, és milyen fiú! Nem volt névnap, születésnap, húsvét vagy karácsony, hogy a lapja pontosan meg ne jött volna! Akár Los Angelesből, akár Chicagóból, akár Philadelphiából keltezve, de napnyi pontossággal befutott mindig az a levél! Igaz,, sosem írt sokat, ideje nemigen lehetett, de a lap mindig itt volt! — Nagyszerű gyerek! A hang most egészen elhalkult: — Volt, uram. Csak volt. Másfél esztendeje az ismerős család írt, hogy rosszkor lépett le a járdáról, és egy százhússzal száguldóBuick... — Uramisten! Fogadja őszinte részvétemet... Iszonyú! — Az. Harmincegy éves volt, uram. Assistant profeszszor a Harvard Egyetemen... Azt mondják, három-négy éven belül katedrát kapott volna... — Borzalmas! — Tudja, az utolsó tizenöt évben nem sok volt nekem belőle ... Évente egy levél, és az az egy-két lap .. . De tudni, hogy el, hogy van valahol, hogy az enyém, akárhogy is, de én vagyok az apja, és ő az én fiam, akit ugyan hétéves koráig alig láttán, s aztán is anyám nevelte, tizenhat éves korától meg a nagyvilág, de emberré nevelődött... és akárhol is, de élt, és hozzám tartozott... Csönd volt, hosszú csönd. — Anyámmal sokat, sokat beszéltünk róla. Szombaton, vasárnap nála üldögéltem. Emlékszel, amikor Sanyi... Hát arra, amikor Sanyi azt mondta... De a múlt hónapban szegény anyámat is eltemettem. — Ú,p ... Hány éves volt szegényke? — Nyolcvannégy. — Az élet rendje .. . Hiába. — De az csak nem az élet rendje, hogy a fiam is... Hogyan? Uram istenem! Mindjárt három! — Nem, uram, az nem. — És hogy én most már soha senkitől egy lapot se ... Egy jó szót... Egy születésnapi jókívánságot... — A hang most hirtelen felcsattant. — Vagy igen, kérem? Az is az élet rendje?! — Kedves uram, igazán nem vigaszul, csak példaképpen: én sem kapok soha senkitől üdvözlőlapot, ilyesmit... Pedig rám is rámférne: magam is agglegény vagyok. — Értem. És volt az életében olyasvalaki, akitől valaha kapott ilyesmit? — Nem volt. Talán csak gyermekkoromban. — És azóta? — Soha. — Ne lássa! Akkor önnek nem is hiányzik! . .. Halló! Most hallgat, ugye? Tessék, most érveljen! Most, hogy már ismeri a történetemet. Halljuk! Mélyet sóhajtott. — Ön azzal érvel, hogy nekem könnyebb, mert mindig magányos voltam, önnek legalább vannak emlékei; nekem még azok sincsenek! Higgye el, nekem tulajdonképpen nehezebb... A hang most támadón csattant. — De bírja?! — Igen. Mint látja és hallja. — I-selyes! Akkor ön ennyire van hitelesítve, uram. Enynyi teherbírásra. Csak gratulálhatok! Én viszont, sajnos, jóval kevesebbre. Nem tőlünk függ, hogy mennyit tudunk elviselni. — Hát igen. Ebben van némi igazság. — Némi? Iiz a teljes igazság, uram. Megint hallgat? Pedig várom az érveit! Megint az órára pillantott, megint sóhajtott. — Uram, a sorsunkat el kell viselnünk ... Nem mi határozzuk meg, hogy mit mér ránk az élet... — Ez kissé klerikálisan hangzik! Valami kevésbé kenetteljeset! — ön még csak ötvenhat éves. Honnét tudhatja, nem tartogat-e még valamit önnek az élet.. . Egy szép, új szerelmet . .. Gondoljon Pablo Casalsra! — Uram, nyolc éve nem volt dolgom nővel. Egyszerűen elmúltak tőlem ... Igaz, amióta az a dolog történt, a feleségem második házasságával emlékszik, nem is igen tudtam mihez kezdeni velük... Legfeljebb futó kapcsolataim voltak, de már akkor undorodtam tőlük, amikor melléjük feküdtem ... Szajha az mind! Minden nő szajha! — Bocsásson meg, és az édesanyja? — E3 szent volt. De most a nőkről, beszélek. .. — Értem.. Megint a nevetés, ezúttal élesebb, keményebb. . . . — Hallgat, ugye? Mert kifogyott a szuszból..! A tisztelt emberiség kifogyott a szuszból! Nincs több érvünk erre a rohadt életre. Köszönöm, uram, ez legalább őszinte beszéd! No, isten áldja, jó éjszakát! Mély álmot önnek is! — Halló! Uram! Ne tegye még le!... Halló! Nem tette le? Köszönöm!... Halló,bál engem ? ... Uram, azistenért, legalább a nevét.... A telefonszámát... Halló! Uram, az ég szerelmére ... Halló! Halló ... Emberi hang om Please k« Márton Károly: A metrón Szombat, 1985- szeptember 7. MWWVAPt II