Magyar Nemzet, 1985. november (48. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-06 / 261. szám

4 A TV MŰSORÁRÓL ______________________ Telefere Indulásakor úgy tetszett, jó mű­­sor lesz Vitray Tamás beszélge­tése f­ejéből, ha imitt-amott fino­mítja, csiszolja, tökéletesíti azt. Három lényeges ponton látszott tanácsosnak hozzányúlni a kül­földről átplántált műsorfajtához. Legelőbb a címét kellett magya­rítani — ez, elismerés érte a mű­sor józan gondolkodású, a külvi­lágtól tanulni sem rest szerzői­nek, meg is valósult. Továbbá időszerűbbé kellett volna tenni, és a közönséget a bátrabb kérde­zésre rá kellett volna szoktatni. Már a feltételes módok is sejte­tik, hogy a Telefere e két utóbbi változtatást nem cselekedte meg. Időszerűnek csak néha idősze­rűek a beszélgetései, a közönség pedig — nem a televízióé termé­szetesen, hanem a színházé, mely­ben a műsor, sajnos, nem egyenes adásként folyik — olyan néma lett, mint a dal. Ha tetszik neki a műsor, ficánkol a széksorok között, ha nem, lapul a nézőtér mélyében. De közbekérdezni, a színpadra fölkiabálni a világ minden kincséért sem hajlandó. Mindezek ellenére olykor igen élvezetes műsor a Telefere. Oly­kor egyedül élvezetes a hét egész tévéműsorán. Minden attól függ,­­ kit sikerül Vitray Tamás segítői­nek „felhajtaniuk” a Mikroszkóp Színpad deszkáira. Olyan em­­bert­é, akinek érdekes gondolatai és cselekedetei vannak, és ezeket ízes, őszinte mondatokban el is tudja mondani; vagy olyanokat, akiknek ugyan pályájuk, hiva­taluk tanúsága szerint bizonyára ész is adatott, csakhogy erről bá­tortalanok ékes mondatokban bi­zonyságot tenni a nyilvánosság előtt. Van ilyen, minek is tagad­ni: színész, akinek ha magánem­berként kell szólani, szinte meg­­kukul; rangos személyiség, ki sa­ját területén úgy ragyog szelle­mével, akár a Nap, más közegben viszont suta és szó talán, akár egy elsőbálos. Nézői szeren­csénk­­­­re minden Televere-adásba jut legalább egy nagy tehetségű el­beszélő, akinek a kedvéért szíve­sen feledi az ember a lanyhább diskurzusokat. Anélkül, hogy bármifajta általánosítást kerekí­tenénk ki belőle, meg kell álla­pítani, hogy a legszellemesebb beszélgetők mindig nők. Idősek és fiatalok. Ha a Telefere férfi­­vendége is ébren tudja tartani az érdeklődést, akkor szinte biztos­ra vehető, hogy az illető az idő­sebb korosztályihoz tartozik. El­mélkedni és élcelődni is lehetne persze a pergő nyelvű asszony­népen, meg az akadozó szavú fia­talembereken, ha nem tenne a műsor állandó nézője egy emen­nél mélyebb megállapítást. Ne­vezetesen azt, hogy Vitray Tamás beszélgetősdijeinek mindig azok a legérdekesebb „felfedezettjei”, akik nem csupán a szavaikkal képesek csillogni, hanem jelle­mükkel is. Bátorságukkal vagy bölcs csökönyösségükkel, jó ke­délyükkel, közösségi segítőkészsé­­gükkel. Jászai Joli nénit például nem csak azért őrizte meg szere­tettel az emlékezetünk, mert szép, dunántúli gondossággal for­málta mondatait, de azért legfő­képpen, mert mondataival arra tanított (a tanítás hagyományos formái és nyilvánvaló szándékai nélkül), hogy az embernek soha nem késő újrakezdeni. Újrakez­deni életet, pályát, örömteli alko­tást. A félcentis hajú, ragyogó manöken meg arra okította aka­ratlanul is a nézőt, hogy ki-ki csakis vidám nagyvonalúsággal formálhatja sikeressé a sorsát. A szorongóknak, aggodalmaskodók­nak a sikertelenség a jussuk, míg a nyíltszívű bizakodóké a siker. Legutóbb meg a jólelkű Anna néni, ki minden nagy embert jó­­képűnek titulált, a csakazért is­­elszántságból adott példát. (És, amúgy mellesleg apró, de nem jelentéktelen életbölcsességeket szórt szerteszét, például arról, sokszor mennyire nem ismerik a mindennapi valóságot azok, akik döntenek a mindennapi valóság­ról.) Átvitt értelemben tehát a hiá­nyolt időszerűség mégis nyakon­­csíphető Vitray Tamás műsorá­ban. Mert ugyan mi időszerűbb annál, mint kemény tartású, vi­dám és bizakodó emberek példá­ján okulni? Vitray régebbi mű­sorainak is jellemzője volt ez a közvetett példálózás. Ám míg hajdanán nevezetes személyisé­gek — művészek, társadalmi, po­litikai vezetők — szolgálták a jó példát rendszerint, most főleg a kisemberek bizonyítják Vitray Tamás kérdései előtt, hogy egy­szerű körülmények között is le­het élni emberül. Ez a szerkesz­tői, műsorvezetői megoldás is, de más is azt sejteti, „mívesebbek” lettek a riportjaival gyöngéd népnevelőnek felcsapott Vitray Tamás módszerei. Most is meg­adja a közönség szenzációéhségé­nek, ami — szerinte — nekik jár, de óvatosabban, megfontoltabban tálalja a nagy port felvert ese­ményeket, mint a Csak ülök és mesélek idején. Úgy beszél szo­katlan és váratlan jelenségekről, hogy azoknak a magyarázatá­val, valódi értékük szerinti „sú­lyozásával" megnyugtassa a ke­délyeket, feloszlassa a kíváncsis­kolások körül tömörült kandtsá­­got. Jó példa volt a legutóbbi adásban Vitray kifinomult ripor­teri módszerére a pécsi sziámi ikrek bemutatása. Akkor foglal­kozott a két, nehéz csecsemőkort megélt kisgyermekkel, amikor már lényük és sorsuk nem szol­gál semmiféle szenzációval. És úgy beszélt a szülőkkel, a gyer­mekek egykori adottságairól, mint egy súlyos,­ára gyakori gyermek­­betegségről. A nézőkben nem idegenkedést, vagy kéjes borzon­gás érzetét keltette a látvány (képek a medencéjüknél össze­nőtt újszülöttekről), hanem öröm­teli megkönnyebbülést: lám csak, ismét diadalt aratott a természet rendellenességén a tudomány és a szeretet norámát. Vagy tán nem is a néző bliccelt, hanem a Televízió, ki­vonva magát a közönség fő mű­soridőben való tájékoztatásának kötelezettsége alól? Kisfilmek a nagyvilágból Csalóka a cím: Kisfilmek a nagyvilágból. Nem tért vissza az egykori, közkedvelt tévésorozat — csak áhítozik utána e sorok írója. Azért éppen most áhítozik, mert elszórtan bár, de felfedez­hetetlenül nem, izgalmas kisfil­­meket látott az elmúlt hét tévé­adásaiban. Osztrák rövidfilmet a busmanokról (kedden kora dél­után), ígéretes angol sorozatkez­dést a vikingekről (szombat kö­zépdélután) stb. És önző ember nem lévén, eltűnődött azon, hogy mennyire örültek volna ezeknek a kisfikneknek mindazok, akik fő műsor gyanánt balga amerikai krimit vagy nagyoperettet fo­gyasztottak. Egyenes szóval: jó volna feltámasztani a tegnap tévéjének egyik életképes, köz­szeretetnek örvendett műsorfaj­táját, hogy ne röpüljenek szét a semmibe a nagyvilágnak a fontos képeit, mozzanatait bemutató, apró remekművek. Lőcsei Gabriella Panoráma Japánban járt legutóbbi adásá­val a Panoráma. A tetszés­­index, melyet oly’ szívesen emlegetnek a Televízió háza táján, máris ma­gasnak jósolható tehát. Japánról, a hagyományai és gazdasági si­kerei révén egyként különösnek nevezett országról mindig szíve­sen hall és lát beszámolókat az ember. Hát még ha Baló György foglalja össze a tudnivalókat „Nippon ország napos kertjéről”! Baló György ugyanis mindig úgy beszél távoli vidékekről, szokat­lan eseményekről, hogy szavai közt ott bujkál a hazai tanulság is. A bezzeg szót, mint neveletlen gyermekét feddő balga szülő, so­ha ki nem ejti, mégis pironkodó okulással hallgatja az ember, mennyivel célszerűbben, megfon­toltabban, felelősségteljesebben stb. stb. történnek ott a dolgok, mint mifelénk... Ezúttal — a rövid, országos át­tekintésnek is nevezhető beveze­tő után — a japán kereskedőhá­zakról volt szó a Panorámában. Azokról a gazdasági társulások­ról, amelyek a termelésnek, ex­­portnak-importnak egy-egy te­kintélyes területét átfogva szinte korlátlan urai és felelősei a gaz­dasági élet bizonyos területeinek. Miért éppen a kereskedőházak? — kérdezheti a hazai néző. Miért nem — mondjuk a szolgáltatás, a közoktatás, a szórakoztatóipar, a bűnözés, vagy egyéb, divato­sabb téma? Azért — és ez a Pa­noráma legjobb adásainak saját­ja —, mert ezek az egyesületek használható példái lehetnek a ma­gyar gazdasági életnek is. Meg­változtatva természetesen a meg­­változtatandókat... — Nem tu­dom, hányan maradtak ébren a Panoráma október 31-i adásáig. A műsorújság semmiféle utalást nem tett közzé arról, hogy mit fog látni, hallani a közönség. Nem tudom, hányan lettek „tévé­telí­tettek" a Panorámát megelőző — giccses befejezése ellenére — amúgy figyelemre méltó amerikai film hatására. (Texasi élet.) De az bizonyos, mindazok, akik szí­vükön viselik hazánk gazdasági fejlődését — és ugyan melyik pénzből élő állampolgár nem vi­seli a szívén? —, nagy mulasztást követtek el, ha elbliccelték a Pa­ Magyar Nemzet Szerda, 1085. november 6. Erkel Feren­c-emléktábla A magyar opera megteremtő­je, a Himnusz zeneköltője, Erkel Ferenc születésének százhetven­­ötödik évfordulója alkalmából emléktáblát avattak kedden Bu­dapesten, a Majakovszkij utca 84. számú ház falán. Élete utolsó tíz esztendejében e házban élt és al­kotott Erkel Ferenc. Az avatóünnepségen Lepény Dezső zenetudós mondott emlék­beszédet, majd a fővárosi tanács és a VI. kerületi tanács, a Magyar Állami Operaház, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola és a Liszt Ferenc Társaság vezető képviselői helyezték el az emlék­táblán koszorúikat. Meghalt, Róna Frigyes karmester Róna Frigyes karmester életé­nek 63. évében elhunyt Temetése november 18-én, hétfőn 11.30 óra­kor lesz a Farkasréti temetőben — tudatja a Magyar Állami Ope­raház, a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Magyar Népköztár­saság Művészeti Alapja és a Sal­gótarjáni Szimfonikus Zenekar. Róna Frigyes 1968-tól volt a Magyar Állami Operaház tagja, 1971-től a salgótarjáni szimfoni­­kusok vezető karmestere. Előadó­­művészi tevékenysége mellett tanított zeneszerzést és nevelt karmestereket is. Len Eva rajza Kegyenc Illyés Gyula színműve Miskolcon A MAGYAR DRÁMA attól lesz, hogy megszületik, ám dőre­ség azt hinni, hogy a puszta lét­­rehívás egyben az élet is. Márpe­dig az ősbemutatók forszírozása közben gyakorta elfelejtjük a né­hány éve még sikeres drámákat „Lefutott" — szokás mondani, s e bűvszó máris elegendő ahhoz, hogy ne éljen az, ami eleven. Eleven konfliktusú, eleven já­tékalkalmat kínáló, eleven kö­zönségvisszhangot támasztó. Il­­­lyés Kegyenc­e is ezek közé és éltetni méltó darabok közé tar­tozik, mert tárgya is, kidolgozá­sa is érvényes mondanivalót szol­gál magas művészi színvonalon. Üdvözölhető tehát az a törekvés, amelyik a miskolci színház mű­sorára tűzte. E nemes szándék azonban keveset ér, ha nem hatja át a drámai érték érvényessé gal­vanizálása. Ha nem lesz belőle mai előadás. Sajnos, a vendégként rendező Sándor János ezzel a mai szen­vedéllyel maradt adósunk. A késő római világban játszódó történe­tet késő római meggyőződéssel vitte színre, mintha bizony a té­mát először földolgozó Teleki Lászlót, majd az ő drámáját 1963-ban újraköltő Illyés Gyu­lát a hanyatlásában belviszályok­­kal nyűglődő hatalmas városál­lam gondja feszítette volna. Hol­ott tudjuk, hogy nem. Illyés a személyi kultusz fölszámolása után tette mérlegre az abszolutis­ta hatalommal együttműködést vállaló politikus drámáját, nyíl­tan kimondva a konfliktus gyö­kerét: Kaptál egy feladatot és mi köréd álltunk, hogy ezt a fel­adatot betölthesd. Csakhogy Va­­lentinianus saját kedvére s nem a feladat követelményei szerint kormányozott Szükségképpen fordulnak szembe vele azok, akik a római birodalom megóvását várták tőle. Petronius Maximus volt a feladat egyik leghívebb, még életben hagyott vállalója. Szükségképpen lesz ő a legtragi­kusabb detronizálóvá. Be kel lát­nia, hogy nem egy ügyet szolgált türelmével, hanem a zsarnok kor­látot nem tűrő indulatai alá adott lovat. Bűnrészessé vált mert fö­lülmúlta türelme az emberi tű­réshatárt. ÚGY TETSZIK, Petronius Maximus drámája a kritika pil­lanatának elmulasztása. Valenti­­niánus nem nőhetett volna az égig — s bizony porba sem kéne hul­lania — ha időben figyelmezte­tik az ügy miatt köré állók, s ha időben rászorítják az emberséges kormányzásra. A szöveg megkurtításával, a hangsúlyok kitételével, illetve ki nem tételével Sándor János sze­relmi drámát rendezett: egy nagyhatalmú szenátor elkockázza szeretett feleségét, hogy az isten­császár iránti hűségét igazolja, majd­ megbánja mindezt, s ami­kor már az utca is zúgolódik, leszámol a zsarnokkal, s végez önmagával. Hogy a történetfilozófiai dráma idáig szerényedett — sajnálhat­juk, de azt el kell ismernünk, hogy a színészek a három fősze­repben igen jól megálltak helyü­ket Kivált a második részben tudták érvényre juttatni a lélek mélyén viharzó drámai indula­tokat Itt Körtvélyessy Zsolt Maximus fájdalmát és bölcses­ségét is láttatta; Bregyán Péter a császár emberségre sóvárgó, de már idiótizmusba hulló csapon­­gásaival némi részvétet is tudott kelteni; Fehér Ildikó pedig el­hitette, hogy nemcsak szépasz­­szony, hanem kiszolgáltatottságá­ban felelősen gondolkodni képes ember. Két epizódban Somló Ist­ván és Mucsi Sándor keltett fi­gyelmet, sajnos más kettő meg­oldatlan maradt: Gáspár Tibor Palladiusa túlkoros ifjúnak ha­tott (ez volt benne a mai fiatal?), Matus György a peturi szerep­ben oly szenvedélyesen beszélt, hogy alig lehetett érteni szöve­gét. A DÍSZLETEKET vendégként tervező Mira János zárt, súlyos márványból komponált teret, amely nemcsak kifejezte a játék atmoszféráját, de kellően moz­gatható, a bíbor párnákkal deko­ratívnak tetsző is volt. Molnár Zsuzsa láthatólag arra töreke­dett, hogy a keleti kényúr és a római puritán­ világ kevertségét a jelmezekben is kifejezze. Sajnos zavaró egyveleget komponált: a perzsa bugyogók és római tóga­elemek esetenként mosolyogtató látványt mutattak. Ahogy a szí­nek kombinálása sem volt sze­rencsés: alig hihető, hogy a véres parókát viselő római úrhölgy málnaszín ruhát vett volna va­laha is magára. (berkes) FOLYÓIRATSZEMLE Új írás A novemberi Új írás egész szá­mát Kosztolányi Dezsőnek szen­telte. Ehelyütt — a megjele­nés sorrendjében — csak azokat a szerzőket soroljuk fel, akik prózai elemzésekben foglalkoz­tak a száz éve született íróval és költővel. A rejtőző Kosztolányi című írásában Sőtér István a költővel foglalkozik, akinek vé­gül megadatott, hogy ifjúságát és érettkorát egybefoglalja, mind­kettőnek gyümölcseit egy kosárba gyűjtse, legnagyobb költeményé­ben a Hajnali részegségben. „Illés Endre — nemrég egy »vidéki szellőzetlen, kicsi moziban» talál­kozott ismét a Pacsirtával, akit »zaklatott, szerető szívvel«, ami­kor 1923 nyarán — éppen ana­tómiai szigorlata heteiben — a Nyugatban ölelt először magá­hoz. „Ültem a kis, vidéki mozi­ban, s már nem éreztem a szellő­­zetlenséget — magával ragadott a filmen áttörő történet.” Koszto­lányi arca című vallomásában Baránszky Jób László arról szól, hogy „Adyt a huszadik század legnagyobb költőjének tartom. De Kosztolányit szerettem. Az ő írásaiban jelent meg nekem magyarság és Európa. Ha a külföld számára be kellene mutatnom a modern magyar ar­cot, az ő arcukat választanám, Adyét és Kosztolányiét.” Ba­ránszky Jób — aki ott volt már Ady temetésén is — elmondja, hogy Ady gyászkocsija zajló tö­megek tengerén úszott, míg „Kosztolányi temetéséről hiány­zott a tömeg, és még inkább a hivatalosság”. Szerep, játék, feltételesség cí­mű írásában Németh G. Béla Kosztolányi felfogásának néhány elemét vizsgálja. („Azt kérdi egy keserű, gúnyos jegyzetében, hogy ugyan kinek és hol jelent meg a csipkebokorban a társadalom vagy a nemzet, s kinek és hol ad­ta át a kőtáblákat? Hogy a racio­nális társadalmi — történeti elemzés elég-e csipkebokornak is, kőtáblának is?”) Lélek és lét című írásában Bod­nár György Kosztolányi regényeit vizsgálja. Szerinte a Pacsirta lé­lektana a legrejtőzködőbb. „Ha fejezeteink felépítését és egymás­utánját követjük, akkor volta­képpen a leíró-társadalmi regény tereire érkezünk.” De ez a színes és pontos jelenetsor „Pacsirta" szüleinek nagyjelenetét készíti elő,­ „amelyben felszínre bukik a tehetetlen és kegyetlen vallo­más”. Karinthy Ferenc Zöld tinta című rövid írásában apjának egy kínos vitájára emlékszik. De mi­előtt idejött, Karinthy Frigyes Kosztolányinál járt, a szanató­riumban. „Barátja már nem bírt beszélni, szájában borzalmas mély seb, fémcsövön etették, morfiumon élt." Erősödik a tüze­lés — mondogatta Karinthy, hogy „sorra látta kidőlni régi barátait, játszótársait”. Az Esti Kornél novellák összefüggéseiről szól Bata Imre. „Mire Esti Kornél föl­derengett Kosztolányi képzeleté­ben, gyerekkori világának színte­rei az elérhetetlenség homályá­ba vesztek.” A szegény kisgyer­mek panaszai a megmondhatója, mikor még szó sincs arról, hogy amaz eltűnt gyerekkorban ott volt Esti Kornél ,is, hogy mennyi­re fáj Kosztolányinak a múlan­dóság ..." Kosztolányi erős vára a címe Farkas László dolgozatá­nak, amely az író szövetségét a nyelvműveléssel — „előbb csak figyelő hírlapi cikkekkel, később zászlóval a kezében, nyelvművelő mozgalom élén” — elemzi. Desiré bécsi címmel Somlyó György, többek között, azt elemzi, hogy „éppen Kosztolányiról, akit sze­mélyében is legelőször és leg­közelebbről ismertem meg”, miért nem írt semmit egy emlékező versen és egy recenzión kívül? „Talán azért is, mert közvetlen közelemben íródott meg a róla szóló első, önálló könyvecske, Devecseri Gábor Az élő Koszto­lányija. Helyettem is szólt." Abszolút költő a címe Ágh Ist­ván dolgozatának. „Mesterem Kosztolányi abban, hogyan lép át a költő a versből anélkül, hogy versei vérét szegényítené.” Szabó Miklós dolgozata azt a kérdést veti fel, vajon Kosztolányi a „ket­tészakított magyar irodalom” mindkét oldalához tartozott-e? „A jobboldaliságtól elválasztotta az önirónia már említett képes­sége is.” Szabó Magda a Hajnali részegség című költemény első változatáról szól. „A diadalittasság eufóriája csak a Szeptemberi áhítatban emelkedik ditirambussá, a Haj­nali részegség versnek valóban van testvére, de az nem az Orion süveges szeptemberi égbolt alatti boldog sikoltozás, hanem egy sok évvel előbb készült első ver­zió, melynek címe sincs, s egy ciklus egyik tagjaként szerepel a Bús férfi panaszai kötetben.” Napló: Kosztolányi című írásá­ban Csontos Sándor elmondja, hogy Kosztolányi Először 1904- ben írt „remeklő portréjú” leve­let Juhász Gyulának. Amikor 1936 novemberében meghalt, a Nyugat következő száma tíz köl­teménnyel búcsúzott tőle. Régi barátja, Juhász már „nem küld­hetett írást, évek óta alig adott ki cikket a kezéből.” Sorsfordító lelkigyakorlattól végkiárusításig címmel Szent­­kuthy Miklós közli — Kabdebó Lóránt magnetofonfelvétele alap­ján — azt az élményét, hogy 1923-ban, 15 éves korában olvasta Kosztolányi eredetileg 1914-ben megjelent Modern Költők című gyűjteményét. Bori Imre Költői válságok és Változások címmel írt a 20-as és 30-as évek Kosz­­tolányi-verseiről. Spiró György Voltak csodák című cikkében, többek között, azt mondja el, hogy amikor a 60-as évek végén, egyetemista korában végigolvasta az Eötvös Könyvtárban a Nyu­gatot, az a harmincas évek kö­zepén körkérdést intézett a ma­gyar írókhoz, miképpen előzhető meg a következő háború. „El­hangzott sok bölcs javaslat, de akadt egy cinikus illető, egyetlen egy, aki szerint a második vi­lágháború elkerülhetetlen és nincs mit­ tenni ellene.” Szávai János — Trés bien, princesse címmel — Kosztolányi humorá­ról szól, Balassa Péter dolgozatá­nak címe: Kosztolányi és a sze­génység. („Az az egzisztenciál­­filozófia és az a keresztény sztoa, ami véleményem szerint az Édes Anna világképének mélyén húzódik, nem passzív és kegyes, hanem a szegénység és részvét, a lét megismerésének gesztusa.") G. F. Cushing dolgozatának cí­me: Kosztolányi Dezső, a fin-de­­siéd­e embere. Jókai Anna Kosz­tolányi „álom-tudatá”-ról, Csányi László „a tragikus Kosztolányi­ról szól. Vonzódás, választás cím­mel Sík Csaba Kosztolányi szim­bolizmusáról ír. Kiss Endre, arra utal, hogy Kosztolányi „a'­’har­mincas években, Julien Bonda Az írástudók árulásának koordi­nátái között már jól állta ki a történelem következő próbáját. Kabdebó Lóránt a költő Halotti beszédére utal, amely „az embe­ri lét értékének devalválódásától megrettenő halandó ünnepi meg­nyilvánulása.” Ördögh Szilvesz­ter Ecce címmel rajzolja meg a kontempláló Kosztolányit. Gyár­fás Miklós cikkének címe: Esti Kornél humora. („Olykor elegen­dő egyetlen szójáték is történelmi idők érzékeltetéséhez.”) Belo­­horszky Pál szerint Kosztolányi volt „a hajnal részege, részeg révedője a hajnal átlényegülésé­­nek...” A szerzők listáját Gyur­­kovics Tibor zárja: szerinte Kosztolányi „nyelvén elolvad a szó. Versmedvében úgy fekszik a mondat, mintha minden nyelete költemény volna”. A. G. Szobrot avattak kedden Kecs­keméten: Somogyi Árpád Pász­torok című alkotása a Kiskunsá­gi Mezőgazdasági Szövetkezetek székháza előtti téren kapott he­lyet.♦ NAPLÓ Régi spanyol muzsika szólal meg Horváth Anikó csembaló­estjén november 8-án, este fél 8-kor a Zeneakadémia Kistermé­ben. A hangversenyen közremű­ködik Péteri Judit csembalón és Kakuk Balázs Viola da gambán.. . Évszázados és még régebbi sze­gedi fényképekből nyílt kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeum új állandó kiállítóhelyén, a vá­ros egyik legszebb műemlékeként nyilvántartott Fekete-házban. Az első Szegeden készült arcképek, műtermi felvételek mellett a vá­rostörténet rendkívüli eseményeit megörökítő fotókat is kiállították. A tárlat fél évig lesz nyitva. ♦ . A csehszlovák Art Centrum külkereskedelmi vállalat által forgalmazott művészi üveg- és kerámiatárgyakból kiállítás nyílt kedden Budapesten a Csehszlo­vák Kulturális és Tájékoztató­­Központban. A tárlat, melyen festmények, gobelinek is látha­tók, (s az egyedi alkotások a helyszínen megvásárolhatók) no­vember 22-ig várja a látogató­kat.

Next