Magyar Nemzet, 1985. november (48. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-06 / 261. szám
4 A TV MŰSORÁRÓL ______________________ Telefere Indulásakor úgy tetszett, jó műsor lesz Vitray Tamás beszélgetése fejéből, ha imitt-amott finomítja, csiszolja, tökéletesíti azt. Három lényeges ponton látszott tanácsosnak hozzányúlni a külföldről átplántált műsorfajtához. Legelőbb a címét kellett magyarítani — ez, elismerés érte a műsor józan gondolkodású, a külvilágtól tanulni sem rest szerzőinek, meg is valósult. Továbbá időszerűbbé kellett volna tenni, és a közönséget a bátrabb kérdezésre rá kellett volna szoktatni. Már a feltételes módok is sejtetik, hogy a Telefere e két utóbbi változtatást nem cselekedte meg. Időszerűnek csak néha időszerűek a beszélgetései, a közönség pedig — nem a televízióé természetesen, hanem a színházé, melyben a műsor, sajnos, nem egyenes adásként folyik — olyan néma lett, mint a dal. Ha tetszik neki a műsor, ficánkol a széksorok között, ha nem, lapul a nézőtér mélyében. De közbekérdezni, a színpadra fölkiabálni a világ minden kincséért sem hajlandó. Mindezek ellenére olykor igen élvezetes műsor a Telefere. Olykor egyedül élvezetes a hét egész tévéműsorán. Minden attól függ, kit sikerül Vitray Tamás segítőinek „felhajtaniuk” a Mikroszkóp Színpad deszkáira. Olyan emberté, akinek érdekes gondolatai és cselekedetei vannak, és ezeket ízes, őszinte mondatokban el is tudja mondani; vagy olyanokat, akiknek ugyan pályájuk, hivataluk tanúsága szerint bizonyára ész is adatott, csakhogy erről bátortalanok ékes mondatokban bizonyságot tenni a nyilvánosság előtt. Van ilyen, minek is tagadni: színész, akinek ha magánemberként kell szólani, szinte megkukul; rangos személyiség, ki saját területén úgy ragyog szellemével, akár a Nap, más közegben viszont suta és szó talán, akár egy elsőbálos. Nézői szerencsénkre minden Televere-adásba jut legalább egy nagy tehetségű elbeszélő, akinek a kedvéért szívesen feledi az ember a lanyhább diskurzusokat. Anélkül, hogy bármifajta általánosítást kerekítenénk ki belőle, meg kell állapítani, hogy a legszellemesebb beszélgetők mindig nők. Idősek és fiatalok. Ha a Telefere férfivendége is ébren tudja tartani az érdeklődést, akkor szinte biztosra vehető, hogy az illető az idősebb korosztályihoz tartozik. Elmélkedni és élcelődni is lehetne persze a pergő nyelvű asszonynépen, meg az akadozó szavú fiatalembereken, ha nem tenne a műsor állandó nézője egy emennél mélyebb megállapítást. Nevezetesen azt, hogy Vitray Tamás beszélgetősdijeinek mindig azok a legérdekesebb „felfedezettjei”, akik nem csupán a szavaikkal képesek csillogni, hanem jellemükkel is. Bátorságukkal vagy bölcs csökönyösségükkel, jó kedélyükkel, közösségi segítőkészségükkel. Jászai Joli nénit például nem csak azért őrizte meg szeretettel az emlékezetünk, mert szép, dunántúli gondossággal formálta mondatait, de azért legfőképpen, mert mondataival arra tanított (a tanítás hagyományos formái és nyilvánvaló szándékai nélkül), hogy az embernek soha nem késő újrakezdeni. Újrakezdeni életet, pályát, örömteli alkotást. A félcentis hajú, ragyogó manöken meg arra okította akaratlanul is a nézőt, hogy ki-ki csakis vidám nagyvonalúsággal formálhatja sikeressé a sorsát. A szorongóknak, aggodalmaskodóknak a sikertelenség a jussuk, míg a nyíltszívű bizakodóké a siker. Legutóbb meg a jólelkű Anna néni, ki minden nagy embert jóképűnek titulált, a csakazért iselszántságból adott példát. (És, amúgy mellesleg apró, de nem jelentéktelen életbölcsességeket szórt szerteszét, például arról, sokszor mennyire nem ismerik a mindennapi valóságot azok, akik döntenek a mindennapi valóságról.) Átvitt értelemben tehát a hiányolt időszerűség mégis nyakoncsíphető Vitray Tamás műsorában. Mert ugyan mi időszerűbb annál, mint kemény tartású, vidám és bizakodó emberek példáján okulni? Vitray régebbi műsorainak is jellemzője volt ez a közvetett példálózás. Ám míg hajdanán nevezetes személyiségek — művészek, társadalmi, politikai vezetők — szolgálták a jó példát rendszerint, most főleg a kisemberek bizonyítják Vitray Tamás kérdései előtt, hogy egyszerű körülmények között is lehet élni emberül. Ez a szerkesztői, műsorvezetői megoldás is, de más is azt sejteti, „mívesebbek” lettek a riportjaival gyöngéd népnevelőnek felcsapott Vitray Tamás módszerei. Most is megadja a közönség szenzációéhségének, ami — szerinte — nekik jár, de óvatosabban, megfontoltabban tálalja a nagy port felvert eseményeket, mint a Csak ülök és mesélek idején. Úgy beszél szokatlan és váratlan jelenségekről, hogy azoknak a magyarázatával, valódi értékük szerinti „súlyozásával" megnyugtassa a kedélyeket, feloszlassa a kíváncsiskolások körül tömörült kandtságot. Jó példa volt a legutóbbi adásban Vitray kifinomult riporteri módszerére a pécsi sziámi ikrek bemutatása. Akkor foglalkozott a két, nehéz csecsemőkort megélt kisgyermekkel, amikor már lényük és sorsuk nem szolgál semmiféle szenzációval. És úgy beszélt a szülőkkel, a gyermekek egykori adottságairól, mint egy súlyos,ára gyakori gyermekbetegségről. A nézőkben nem idegenkedést, vagy kéjes borzongás érzetét keltette a látvány (képek a medencéjüknél összenőtt újszülöttekről), hanem örömteli megkönnyebbülést: lám csak, ismét diadalt aratott a természet rendellenességén a tudomány és a szeretet norámát. Vagy tán nem is a néző bliccelt, hanem a Televízió, kivonva magát a közönség fő műsoridőben való tájékoztatásának kötelezettsége alól? Kisfilmek a nagyvilágból Csalóka a cím: Kisfilmek a nagyvilágból. Nem tért vissza az egykori, közkedvelt tévésorozat — csak áhítozik utána e sorok írója. Azért éppen most áhítozik, mert elszórtan bár, de felfedezhetetlenül nem, izgalmas kisfilmeket látott az elmúlt hét tévéadásaiban. Osztrák rövidfilmet a busmanokról (kedden kora délután), ígéretes angol sorozatkezdést a vikingekről (szombat középdélután) stb. És önző ember nem lévén, eltűnődött azon, hogy mennyire örültek volna ezeknek a kisfikneknek mindazok, akik fő műsor gyanánt balga amerikai krimit vagy nagyoperettet fogyasztottak. Egyenes szóval: jó volna feltámasztani a tegnap tévéjének egyik életképes, közszeretetnek örvendett műsorfajtáját, hogy ne röpüljenek szét a semmibe a nagyvilágnak a fontos képeit, mozzanatait bemutató, apró remekművek. Lőcsei Gabriella Panoráma Japánban járt legutóbbi adásával a Panoráma. A tetszésindex, melyet oly’ szívesen emlegetnek a Televízió háza táján, máris magasnak jósolható tehát. Japánról, a hagyományai és gazdasági sikerei révén egyként különösnek nevezett országról mindig szívesen hall és lát beszámolókat az ember. Hát még ha Baló György foglalja össze a tudnivalókat „Nippon ország napos kertjéről”! Baló György ugyanis mindig úgy beszél távoli vidékekről, szokatlan eseményekről, hogy szavai közt ott bujkál a hazai tanulság is. A bezzeg szót, mint neveletlen gyermekét feddő balga szülő, soha ki nem ejti, mégis pironkodó okulással hallgatja az ember, mennyivel célszerűbben, megfontoltabban, felelősségteljesebben stb. stb. történnek ott a dolgok, mint mifelénk... Ezúttal — a rövid, országos áttekintésnek is nevezhető bevezető után — a japán kereskedőházakról volt szó a Panorámában. Azokról a gazdasági társulásokról, amelyek a termelésnek, exportnak-importnak egy-egy tekintélyes területét átfogva szinte korlátlan urai és felelősei a gazdasági élet bizonyos területeinek. Miért éppen a kereskedőházak? — kérdezheti a hazai néző. Miért nem — mondjuk a szolgáltatás, a közoktatás, a szórakoztatóipar, a bűnözés, vagy egyéb, divatosabb téma? Azért — és ez a Panoráma legjobb adásainak sajátja —, mert ezek az egyesületek használható példái lehetnek a magyar gazdasági életnek is. Megváltoztatva természetesen a megváltoztatandókat... — Nem tudom, hányan maradtak ébren a Panoráma október 31-i adásáig. A műsorújság semmiféle utalást nem tett közzé arról, hogy mit fog látni, hallani a közönség. Nem tudom, hányan lettek „tévételítettek" a Panorámát megelőző — giccses befejezése ellenére — amúgy figyelemre méltó amerikai film hatására. (Texasi élet.) De az bizonyos, mindazok, akik szívükön viselik hazánk gazdasági fejlődését — és ugyan melyik pénzből élő állampolgár nem viseli a szívén? —, nagy mulasztást követtek el, ha elbliccelték a Pa Magyar Nemzet Szerda, 1085. november 6. Erkel Ferenc-emléktábla A magyar opera megteremtője, a Himnusz zeneköltője, Erkel Ferenc születésének százhetvenötödik évfordulója alkalmából emléktáblát avattak kedden Budapesten, a Majakovszkij utca 84. számú ház falán. Élete utolsó tíz esztendejében e házban élt és alkotott Erkel Ferenc. Az avatóünnepségen Lepény Dezső zenetudós mondott emlékbeszédet, majd a fővárosi tanács és a VI. kerületi tanács, a Magyar Állami Operaház, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola és a Liszt Ferenc Társaság vezető képviselői helyezték el az emléktáblán koszorúikat. Meghalt, Róna Frigyes karmester Róna Frigyes karmester életének 63. évében elhunyt Temetése november 18-én, hétfőn 11.30 órakor lesz a Farkasréti temetőben — tudatja a Magyar Állami Operaház, a Magyar Zeneművészek Szövetsége, a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja és a Salgótarjáni Szimfonikus Zenekar. Róna Frigyes 1968-tól volt a Magyar Állami Operaház tagja, 1971-től a salgótarjáni szimfonikusok vezető karmestere. Előadóművészi tevékenysége mellett tanított zeneszerzést és nevelt karmestereket is. Len Eva rajza Kegyenc Illyés Gyula színműve Miskolcon A MAGYAR DRÁMA attól lesz, hogy megszületik, ám dőreség azt hinni, hogy a puszta létrehívás egyben az élet is. Márpedig az ősbemutatók forszírozása közben gyakorta elfelejtjük a néhány éve még sikeres drámákat „Lefutott" — szokás mondani, s e bűvszó máris elegendő ahhoz, hogy ne éljen az, ami eleven. Eleven konfliktusú, eleven játékalkalmat kínáló, eleven közönségvisszhangot támasztó. Illyés Kegyence is ezek közé és éltetni méltó darabok közé tartozik, mert tárgya is, kidolgozása is érvényes mondanivalót szolgál magas művészi színvonalon. Üdvözölhető tehát az a törekvés, amelyik a miskolci színház műsorára tűzte. E nemes szándék azonban keveset ér, ha nem hatja át a drámai érték érvényessé galvanizálása. Ha nem lesz belőle mai előadás. Sajnos, a vendégként rendező Sándor János ezzel a mai szenvedéllyel maradt adósunk. A késő római világban játszódó történetet késő római meggyőződéssel vitte színre, mintha bizony a témát először földolgozó Teleki Lászlót, majd az ő drámáját 1963-ban újraköltő Illyés Gyulát a hanyatlásában belviszályokkal nyűglődő hatalmas városállam gondja feszítette volna. Holott tudjuk, hogy nem. Illyés a személyi kultusz fölszámolása után tette mérlegre az abszolutista hatalommal együttműködést vállaló politikus drámáját, nyíltan kimondva a konfliktus gyökerét: Kaptál egy feladatot és mi köréd álltunk, hogy ezt a feladatot betölthesd. Csakhogy Valentinianus saját kedvére s nem a feladat követelményei szerint kormányozott Szükségképpen fordulnak szembe vele azok, akik a római birodalom megóvását várták tőle. Petronius Maximus volt a feladat egyik leghívebb, még életben hagyott vállalója. Szükségképpen lesz ő a legtragikusabb detronizálóvá. Be kel látnia, hogy nem egy ügyet szolgált türelmével, hanem a zsarnok korlátot nem tűrő indulatai alá adott lovat. Bűnrészessé vált mert fölülmúlta türelme az emberi tűréshatárt. ÚGY TETSZIK, Petronius Maximus drámája a kritika pillanatának elmulasztása. Valentiniánus nem nőhetett volna az égig — s bizony porba sem kéne hullania — ha időben figyelmeztetik az ügy miatt köré állók, s ha időben rászorítják az emberséges kormányzásra. A szöveg megkurtításával, a hangsúlyok kitételével, illetve ki nem tételével Sándor János szerelmi drámát rendezett: egy nagyhatalmú szenátor elkockázza szeretett feleségét, hogy az istencsászár iránti hűségét igazolja, majd megbánja mindezt, s amikor már az utca is zúgolódik, leszámol a zsarnokkal, s végez önmagával. Hogy a történetfilozófiai dráma idáig szerényedett — sajnálhatjuk, de azt el kell ismernünk, hogy a színészek a három főszerepben igen jól megálltak helyüket Kivált a második részben tudták érvényre juttatni a lélek mélyén viharzó drámai indulatokat Itt Körtvélyessy Zsolt Maximus fájdalmát és bölcsességét is láttatta; Bregyán Péter a császár emberségre sóvárgó, de már idiótizmusba hulló csapongásaival némi részvétet is tudott kelteni; Fehér Ildikó pedig elhitette, hogy nemcsak szépaszszony, hanem kiszolgáltatottságában felelősen gondolkodni képes ember. Két epizódban Somló István és Mucsi Sándor keltett figyelmet, sajnos más kettő megoldatlan maradt: Gáspár Tibor Palladiusa túlkoros ifjúnak hatott (ez volt benne a mai fiatal?), Matus György a peturi szerepben oly szenvedélyesen beszélt, hogy alig lehetett érteni szövegét. A DÍSZLETEKET vendégként tervező Mira János zárt, súlyos márványból komponált teret, amely nemcsak kifejezte a játék atmoszféráját, de kellően mozgatható, a bíbor párnákkal dekoratívnak tetsző is volt. Molnár Zsuzsa láthatólag arra törekedett, hogy a keleti kényúr és a római puritán világ kevertségét a jelmezekben is kifejezze. Sajnos zavaró egyveleget komponált: a perzsa bugyogók és római tógaelemek esetenként mosolyogtató látványt mutattak. Ahogy a színek kombinálása sem volt szerencsés: alig hihető, hogy a véres parókát viselő római úrhölgy málnaszín ruhát vett volna valaha is magára. (berkes) FOLYÓIRATSZEMLE Új írás A novemberi Új írás egész számát Kosztolányi Dezsőnek szentelte. Ehelyütt — a megjelenés sorrendjében — csak azokat a szerzőket soroljuk fel, akik prózai elemzésekben foglalkoztak a száz éve született íróval és költővel. A rejtőző Kosztolányi című írásában Sőtér István a költővel foglalkozik, akinek végül megadatott, hogy ifjúságát és érettkorát egybefoglalja, mindkettőnek gyümölcseit egy kosárba gyűjtse, legnagyobb költeményében a Hajnali részegségben. „Illés Endre — nemrég egy »vidéki szellőzetlen, kicsi moziban» találkozott ismét a Pacsirtával, akit »zaklatott, szerető szívvel«, amikor 1923 nyarán — éppen anatómiai szigorlata heteiben — a Nyugatban ölelt először magához. „Ültem a kis, vidéki moziban, s már nem éreztem a szellőzetlenséget — magával ragadott a filmen áttörő történet.” Kosztolányi arca című vallomásában Baránszky Jób László arról szól, hogy „Adyt a huszadik század legnagyobb költőjének tartom. De Kosztolányit szerettem. Az ő írásaiban jelent meg nekem magyarság és Európa. Ha a külföld számára be kellene mutatnom a modern magyar arcot, az ő arcukat választanám, Adyét és Kosztolányiét.” Baránszky Jób — aki ott volt már Ady temetésén is — elmondja, hogy Ady gyászkocsija zajló tömegek tengerén úszott, míg „Kosztolányi temetéséről hiányzott a tömeg, és még inkább a hivatalosság”. Szerep, játék, feltételesség című írásában Németh G. Béla Kosztolányi felfogásának néhány elemét vizsgálja. („Azt kérdi egy keserű, gúnyos jegyzetében, hogy ugyan kinek és hol jelent meg a csipkebokorban a társadalom vagy a nemzet, s kinek és hol adta át a kőtáblákat? Hogy a racionális társadalmi — történeti elemzés elég-e csipkebokornak is, kőtáblának is?”) Lélek és lét című írásában Bodnár György Kosztolányi regényeit vizsgálja. Szerinte a Pacsirta lélektana a legrejtőzködőbb. „Ha fejezeteink felépítését és egymásutánját követjük, akkor voltaképpen a leíró-társadalmi regény tereire érkezünk.” De ez a színes és pontos jelenetsor „Pacsirta" szüleinek nagyjelenetét készíti elő, „amelyben felszínre bukik a tehetetlen és kegyetlen vallomás”. Karinthy Ferenc Zöld tinta című rövid írásában apjának egy kínos vitájára emlékszik. De mielőtt idejött, Karinthy Frigyes Kosztolányinál járt, a szanatóriumban. „Barátja már nem bírt beszélni, szájában borzalmas mély seb, fémcsövön etették, morfiumon élt." Erősödik a tüzelés — mondogatta Karinthy, hogy „sorra látta kidőlni régi barátait, játszótársait”. Az Esti Kornél novellák összefüggéseiről szól Bata Imre. „Mire Esti Kornél földerengett Kosztolányi képzeletében, gyerekkori világának színterei az elérhetetlenség homályába vesztek.” A szegény kisgyermek panaszai a megmondhatója, mikor még szó sincs arról, hogy amaz eltűnt gyerekkorban ott volt Esti Kornél ,is, hogy mennyire fáj Kosztolányinak a múlandóság ..." Kosztolányi erős vára a címe Farkas László dolgozatának, amely az író szövetségét a nyelvműveléssel — „előbb csak figyelő hírlapi cikkekkel, később zászlóval a kezében, nyelvművelő mozgalom élén” — elemzi. Desiré bécsi címmel Somlyó György, többek között, azt elemzi, hogy „éppen Kosztolányiról, akit személyében is legelőször és legközelebbről ismertem meg”, miért nem írt semmit egy emlékező versen és egy recenzión kívül? „Talán azért is, mert közvetlen közelemben íródott meg a róla szóló első, önálló könyvecske, Devecseri Gábor Az élő Kosztolányija. Helyettem is szólt." Abszolút költő a címe Ágh István dolgozatának. „Mesterem Kosztolányi abban, hogyan lép át a költő a versből anélkül, hogy versei vérét szegényítené.” Szabó Miklós dolgozata azt a kérdést veti fel, vajon Kosztolányi a „kettészakított magyar irodalom” mindkét oldalához tartozott-e? „A jobboldaliságtól elválasztotta az önirónia már említett képessége is.” Szabó Magda a Hajnali részegség című költemény első változatáról szól. „A diadalittasság eufóriája csak a Szeptemberi áhítatban emelkedik ditirambussá, a Hajnali részegség versnek valóban van testvére, de az nem az Orion süveges szeptemberi égbolt alatti boldog sikoltozás, hanem egy sok évvel előbb készült első verzió, melynek címe sincs, s egy ciklus egyik tagjaként szerepel a Bús férfi panaszai kötetben.” Napló: Kosztolányi című írásában Csontos Sándor elmondja, hogy Kosztolányi Először 1904- ben írt „remeklő portréjú” levelet Juhász Gyulának. Amikor 1936 novemberében meghalt, a Nyugat következő száma tíz költeménnyel búcsúzott tőle. Régi barátja, Juhász már „nem küldhetett írást, évek óta alig adott ki cikket a kezéből.” Sorsfordító lelkigyakorlattól végkiárusításig címmel Szentkuthy Miklós közli — Kabdebó Lóránt magnetofonfelvétele alapján — azt az élményét, hogy 1923-ban, 15 éves korában olvasta Kosztolányi eredetileg 1914-ben megjelent Modern Költők című gyűjteményét. Bori Imre Költői válságok és Változások címmel írt a 20-as és 30-as évek Kosztolányi-verseiről. Spiró György Voltak csodák című cikkében, többek között, azt mondja el, hogy amikor a 60-as évek végén, egyetemista korában végigolvasta az Eötvös Könyvtárban a Nyugatot, az a harmincas évek közepén körkérdést intézett a magyar írókhoz, miképpen előzhető meg a következő háború. „Elhangzott sok bölcs javaslat, de akadt egy cinikus illető, egyetlen egy, aki szerint a második világháború elkerülhetetlen és nincs mit tenni ellene.” Szávai János — Trés bien, princesse címmel — Kosztolányi humoráról szól, Balassa Péter dolgozatának címe: Kosztolányi és a szegénység. („Az az egzisztenciálfilozófia és az a keresztény sztoa, ami véleményem szerint az Édes Anna világképének mélyén húzódik, nem passzív és kegyes, hanem a szegénység és részvét, a lét megismerésének gesztusa.") G. F. Cushing dolgozatának címe: Kosztolányi Dezső, a fin-desiéde embere. Jókai Anna Kosztolányi „álom-tudatá”-ról, Csányi László „a tragikus Kosztolányiról szól. Vonzódás, választás címmel Sík Csaba Kosztolányi szimbolizmusáról ír. Kiss Endre, arra utal, hogy Kosztolányi „a'’harmincas években, Julien Bonda Az írástudók árulásának koordinátái között már jól állta ki a történelem következő próbáját. Kabdebó Lóránt a költő Halotti beszédére utal, amely „az emberi lét értékének devalválódásától megrettenő halandó ünnepi megnyilvánulása.” Ördögh Szilveszter Ecce címmel rajzolja meg a kontempláló Kosztolányit. Gyárfás Miklós cikkének címe: Esti Kornél humora. („Olykor elegendő egyetlen szójáték is történelmi idők érzékeltetéséhez.”) Belohorszky Pál szerint Kosztolányi volt „a hajnal részege, részeg révedője a hajnal átlényegülésének...” A szerzők listáját Gyurkovics Tibor zárja: szerinte Kosztolányi „nyelvén elolvad a szó. Versmedvében úgy fekszik a mondat, mintha minden nyelete költemény volna”. A. G. Szobrot avattak kedden Kecskeméten: Somogyi Árpád Pásztorok című alkotása a Kiskunsági Mezőgazdasági Szövetkezetek székháza előtti téren kapott helyet.♦ NAPLÓ Régi spanyol muzsika szólal meg Horváth Anikó csembalóestjén november 8-án, este fél 8-kor a Zeneakadémia Kistermében. A hangversenyen közreműködik Péteri Judit csembalón és Kakuk Balázs Viola da gambán.. . Évszázados és még régebbi szegedi fényképekből nyílt kiállítás a szegedi Móra Ferenc Múzeum új állandó kiállítóhelyén, a város egyik legszebb műemlékeként nyilvántartott Fekete-házban. Az első Szegeden készült arcképek, műtermi felvételek mellett a várostörténet rendkívüli eseményeit megörökítő fotókat is kiállították. A tárlat fél évig lesz nyitva. ♦ . A csehszlovák Art Centrum külkereskedelmi vállalat által forgalmazott művészi üveg- és kerámiatárgyakból kiállítás nyílt kedden Budapesten a Csehszlovák Kulturális és TájékoztatóKözpontban. A tárlat, melyen festmények, gobelinek is láthatók, (s az egyedi alkotások a helyszínen megvásárolhatók) november 22-ig várja a látogatókat.