Magyar Nemzet, 1985. november (48. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-04 / 259. szám

■■MMMO Hétfő, 1985. november 4. Magjar Nemzet 5 Erdők fölött járva... Rozsdafoltok a magasból Szemlére indulunk — repülő­géppel. Az Ipari Minisztérium környezetvédelemmel foglalkozó munkatársai gyárakra kiván­csiak. Arra, hogyan tárolják a vegyi hulladékokat; milyen az a táj, amelyet vörösiszap-lerakó- hellyel szabdalnak szét, milyen a növényzet a füstöt okádó kémé­nyek szomszédságában. Irány a Dunántúl. Balatonfűz- fő, Pét, Ajka, Inota, Dunaújvá­ros ... Budaörsről indulunk. Az MHSZ gépét György László vezeti. Bala- tonfűzfő fölött kezdődne a szem­le, de már sokkal előbb, Marton- vásár térségében „témába illő” látnivalót kínál a környék. Egyik útitársamat, Polgár Lászlót, a Vegyi és Robbanóanyagipari Fel­ügyelet munkatársát kérdezem: — Ezen a táblán már mindent betakarítottak. Emiit barna, de amott meg nagy fehér /oltok van­nak rajta. Mik azok? — Ahol a fehér nyomok terül­nek el, ott túl sok műtrágyát szórtak ki. Nem vette be a föld... Hordók, ha kilyukadnak Kérdezném: ki fizeti ezt meg? De máris a Balaton felvidékén járunk, az első szemle helyén, a balatonfűzfői Nitrokémia Ipar­telepek fölött. Egy tavalyi sajtó- tájékoztató jut eszembe. A vegyi üzem vezetői tartották, és sok egyéb mellett elmondták, hány és hány milliót költöttek a környe­zetvédelemre. Milliókat! És most felülről — első pillantásra — két- forintnyi eredményt nem látok. Ezrével sorakoznak alattunk a már felesleges vegyi anyagokat tartalmazó hordók. A gyár mel­letti részen, elkerített szabad te^ repen. Az egyik oldalon még szép katonás rendben, nem sokkal tá­volabb már halomban. Sötétbar­nák, rozsdásak a hordók, kiömöl­het tartalmuk bele a talajba, s tovább a Balatonba. A repülő újabb kört ír le a gyár fölött. Alattunk a víztisztító­mű hatalmas betontömege! Négy óriási medence, mindegyikben más-más színű a víz: a tisztítás sorrendjének megfelelően. A ta­valyi milliók ide kellettek, a gyár valóban megszjlntette a legveszé­lyesebb szennyezést.,. Nézem a légiút tervrajzát. Ba- latonfűzfő után Ajkához, int .a nyíl. A timföldgyártás jelei kön­nyűszerrel felismerhetők: vöröses színéről, füstölgő gyárkéményei­ről. Otitársaim azonban nem az üzemépületekre kíváncsiak, ha­nem a vörösiszap-lerakőkra. Azokra a természettől elragadt sokhektáros mesterséges „tavak­ra”, melyek a timföldgyártás mel­léktermékét fogadják magukba. A repülőgép ablakából egyszerre látni a környéket felszabdaló óriási mesterséges kádakat — úgy tetszik, mindegyik megtelt már. Vajon hol építenek újabbat? Mit lehet még elvenni ebből a vidékből? Azt a távolabbi völ­gyet, vagy itt közelebb, a csene- vész növényzettel borított parlag­földet? Űtitársaim elégedettek. Mutat­ják az egyik „kádat” — jól lát­ható, hogy kohósalakból építet­ték a tároló falát. Mint mond­ják, az is termelési hulladék. De most már használható valami­re... És megtudom, biztató ku­tatási eredmények is vannak: egy-két évtized múlva talán már gazdaságosan feldolgozható a vö­rösiszap. BeletSr5dni nem lehet Bár igazuk lenne! Visszafordulunk, ismét a Ba­kony fölött repülünk. Húsz perc kell ahhoz, hogy a következő „ál­lomásra”, Pétre megérkezzünk. A két előző település, Balatonfűzfő és Ajka láttán azonban már van mit értékelni: Bakonyi Árpád, az Ipari Minisztérium főosztályveze­tő-helyettese vállalkozik erre. — Néhány héttel korábban észak-magyarországi gyárak fölé repültünk. Sajóbábony és Ka­zincbarcika után szinte felüdülés volt a most látott Balatonfűzfő. A két borsodi település vegyi üzeme tanulhatna az itteniektől. — Akármilyen is egyik-másik, nem igen lehet becsukni őket... — Nálunk a környezetvédelem nem oldható meg olyan eszközök­kel, mint azt teszik a nálunk gazdagabb országokban. Egysze­rűen leállítják a szennyező gyá­rakat. Nagyon sok üzemet le kel­lene állítani nekünk is, mert ká­rosítják a levegőt, a talajt, a vi­zet. De mi nem tudjuk a termé­keket a konkurens gyártól be­szerezni, mert nincs konkurens gyár. Természetesen mégsem le­het beletörődni ebbe az állapot­ba, de ma alig van olyan válla­lat, amelyiket kötelezni lehetne arra, hogy termelőberendezéseit úgynevezett környezetkíméld technológiákkal váltsa fel. Köz­ponti segítségre is szükségük van, mert a jövedelemelvonás olyan mértékű, hogy sok helyen a ter­melés szintentartásához is kevés a pénz. A légi szemlére is azért van szükség, mert látni szeret­nénk, hogy hol, mennyire súlyos a helyzet, s ha lehet, akkor a leg­sürgetőbb feladatokra koncent­ráljuk a pénzt. Az új - tiszta is — A szennyezőanyagokat tar­talmazó hordókra gondol? — Azokra például. A kormány­zat is foglalkozott már a kör­zeti lerakóhelyek kérdésével. Ha már tökéletes megoldásra nincs módunk, akkor legalább teremt­sük meg a feltételét annak, hogy kulturáltabb és persze biztonsá­gosabb körülmények között él­jünk együtt ezekkel a környezet­károsító anyagokkal. Égetőmű építését tervezzük Dorogon, Bor­sod megyében és Budapesten, az Öcsai úton. Aszód, Vál—Vértes- acsa, Garé—Bosta térségében pe­dig egy-egy körzeti gyűjtőhelyet alakítunk ki. Pét fölött járunk. Itt bizony a levegő kapja a legtöbb szennyező anyagot, a láthatót és a láthatat­lant. Inota — az alumíniumkohá­szat és a hőerőmű „szorításában”. Itt csenevész fenyves jelzi, hogy ipari vidéken járunk; ahogy tá­volodunk a két üzemtől, úgy vál­tozik a növényzet alattunk — mind magasabbak a fák, mind in­kább erdővé sűrűsödnek. Két-há- rom perce innen váratlan kép tá­rul elénk. Szabálytalan alakzat­ban elterülő tavacskafélék, mint­ha a tavasz kezdetén lennénk, az olvadások idején. — Illegális szennyvíz — így az egyik szakember. — Képtelenség, hogy itt, errefelé, a több hónapos szárazság után belvíz keletkez­zen ... A Duna vonalát követve érke­zünk Dunaújváros légterébe, szemlénk utolsó állomásához. A Dunai Vasmű madártávlatból amolyan ipartörténéti komplexum. A vöröses-poros Siemens-Martin kemencék épülete mellett patika- tisztaságúnak tűnik a modern új acélmű „kockája". Míg itt min­den a vas és acél birodalma, ad­dig a telekszomszéd a papír vi­lága. Fentről szemlélve olyan a papírgyár, mint amilyen a ló­versenypálya tribünje egy nagy derbi után: cipőtalpnyi hely sincs, amit ne borítanának a cédulák... Alacsonyabbra ereszkedik gé­pünk, szárnybillegtetéssel köszö­nünk. A dunaújvárosi MHSZ- reptér felett húzunk „ el — vég­re láthattunk egy tiszta, érintet­len, szép zöld területet. Gergely László Nosza rajta, jó katonák! — Tessenek leállni! — paran­csolta. — Pakoljanak és jöjjenek velem! A nénike rettentő kerek szemmel éli újra a jelenetet: — Kedves uram, már bocsás­son meg — mondom —, az én uram nyolcvanhét éves ember, valamiből élni kell. Nem lopunk, nem csalunk, becsületesen élünk. Van ez a szép muzsika, egy kicsit ki szeretnénk használni. Nem ké­Fél tíz felé érünk ide. Bemegyünk a Mátyás-templomba, imádkozni. Utána ide fel a bástyára. Közben megebédelünk a bisztróban. Le­vest szoktunk enni. Otthonról is hozok valamit még. Süteményt, valami felvágottat. A szatyorba. Szóval kiadásunk is van. Vonat, villamos, busz, az a kis ebéd. — De azért valamit megkeres­nek . ójfS-oáAas ■ ' Si j rlink senkitől semmit. Ha adnak, örömmel megköszönjük. Nem mondjuk azt, hogy kevés vagy sok. — Pakoljanak és jöjjenek ve­lem! Aztán engedelmet kértünk és odaállt hozzánk egy asszony. Egy nagyon aranyos asszony volt és az megvédett: — Mér nem hagyja azokat a jó embereket, avval a gyönyörű muzsikával! Most teszi le az öreg a tároga­tót. Az elébb még megnyakló dal­lam szédelgett elő a pompás, a fejedelmi hangszer ■ öblös torká­ból. Meglepetés a csönd. Szinte nem is hallani a Halászbástya körüli idegenforgalmi kavargás zajait, olyan harsányan uralta a kőcsipkés tájat a lángoló barna szemű, sovány és hóhajú bécsika produkciója. A mama előtt ki­nyitva kínálkozik a hangszer tok­ja. Tízesek, húszasok. Mindenki mosolyog, aki ad. — Nagyon szépen köszönöm — mondja az asszony. — Nagyon szépen köszönöm a kedvességét. És ő is mosolyog. — Énekelni is szokott Igen szép a hangja — büszkélkedik párjával a nénike. De csak ma­gában, dalolgat... — A fürdőszobában — pontosí- tanám olcsó humorral. — Nincs nekünk fürdőszobánk. Olaszok, középkorú házaspár áll meg egy percre a muzsikát hall­gatni. — Bello — Szép — mondja a férfi. És boldogan mosolyog­nak. A tárogató gazdája belefog egy történetbe. Arról szól a mese, hogy valaki pénz helyett egy emlékjelvénnyel ajándékozta meg. Az olasz fronton harcolt ez a valaki az első háborúban, s mégis csak az olaszok tüntették ki. Már a második háború után. A megbékélés gesztusával. — Tábornokok adták a magyar embereknek, akik Isonzónál, meg arrafelé, másutt is harcoltak, két­száz magyar harcos volt meghíva Olaszországba, végigkezelte a magyarokat, kaptak ajándékot, jó ebédet. Ezt kellett volna a nagy háborúban, az elsőben is csinálni. Kezet fogni, megcsókol­ni egymást... Fehér jelvény volt, ugye anyu? Be kár, hogy nem hoztam el! Megmutatnám magá­nak. De akkora ám, mint a fél tenyerem. És mutatja plrosbarná- ra cserzett bőrű kezefejét. — Apu már nyolcvanhét éves — mondja újra nyomatékkai a néniké. — Aztán nem fárad el ebben a nagy fújásban? — Dehogy nem, szegénykém! Mindig simogatja itt az ajkát... — Csak a szám. A tüdőm jó — üt egy óvatosát horpadt mell­kasára az albertlrsal suszter. — Mindennap kijönnek? — Háromszor egy héten. — Délelőtt, délután? — Reggel szoktunk elindulni. — Persze hogy! Két-háromszáz forintot is egy nap. — Mennyi a nyugdíj? — Apunak háromezer-hétszáz- ötvene van. Én nem kapok sem­mit. — Gyerekek? — öt aranyos gyerek. Mind családos. — Aztán mit szólnak hozzá, hogy a papa itt muzsikál? — Jaj, nem akarják engedni! Szégyellik. Szégyellik. Hát tessék mondani. •.. — Pedig nincs ebben mit szé- gyelni. — Ugye, hogy nincs? Ugye, hogy nincs? — az öregasszony boldogan nevet. — A művész is, amikor kiáll énekelni a bástyán, pénzt kap biztosan érte. Ingyen biztosan nem énekel ő sem. Iga­zam van? — Hát persze — mondom. — Hát persze. Aztán csak hallgatom a gyönyörű muzsikát A kerek vi­lág maga ez a meg-megbillenő dallam, örömet virágzó virág. Déli egy óra van. A Halászbás­tyán, fenn a panoráma-folyosón, a tér felé forduló szélárnyékos zúgban ott áll az öreg és fújja, fújja rendületlenül:- „Nosza rajta jó katonák, igyunk egészséggel, menjen táncba ki-ki köztünk az ő jegyesével...’ Búza Péter Tabányi Mihály /harmonikatörténelmet" ír Még gimnazista fejjel az ötve­nes évek elején, a „szénát horda­nak a szekerek” szocreálosodó könnyűzenei világában jómagam is a „nyugatias” tánczene mind halványabb hangú képviselőjét láttam benne. Aztán mégsem a szénásszekerek szorították hát- - térbe, hanem a ,gombaiejűek”: a beatlesek gitárjainak a hangja — hangja? dübörgése! — szinte egy csapásra elsöpörte a mindaddig divatos nagyzenekarokat. A har­monika is megszűnt többé diva­tos hangszer lenni. Épp ezért ütötte meg a fülemet a minap a rádióban többször is íölcsendülő harmonikaszó. Egyszerű kis dal­lamot játszott valaki, frisset, mo­dernet. Tabányit juttatta az eszembe, a harmonikakirályt, akit annak idején nem a Duna jegén, hanem e Zeneakadémián koronáztak meg (mint erről egy Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Ter- sánszky Józsi Jenő aláírta, díszes okirat tanúskodik). Találkozásunkkor a rádióbeli harmonikaszóval kezdtem: lehet, hogy ismét született egy divatos dal a divatjamúltnak számító hangszeren? Csak mosolygott raj­tam, és föltett a lemezjátszóra egy régi lemezt. A rádióból is­merős dalt hallottam. Az ő szer­zeményét; a „Valse musette"-et az „Esőcseppek" című filmből... — Mikor lépett föl legutóbb? — Nem legutóbb — javít ki. — Utoljára. Egyébként 1916 február­jában Chicagóban, Las Vegasban, majd Washingtonban volt a bú­csúhangversenyem. Április 3-án érkeztem haza, három hét múlva meghalt a feleségem. Azóta a gye- tekéimnek élek. (A lánya másodikos gimnazis­ta, a fia tavaly fejezte be a Bánki Donát főiskolát. Alighanem egyikük sem zenei pályán foly­tatja, bár Kármen ügyesen imp­rovizál az otthoni elektromos or. gonán. De egyelőre gyerekorvos­nak készül, a bátyját pedig min­denekelőtt az autószerelés köti le. A régi autók gyűjtése egyébként családi szenvedély.) — Kezébe sem veszi a harmo­nikát1 — Dehogynem. Itthon gyakran játszom. — És máris vállán a hangszer, ujjal valószínűtlen könnyedséggel futnak a billen­tyűkön. Bár a fülemet nem ál­dotta meg különösebb zenei ér­zékenységgel a teremtő, a dallam mégis szinte pillanatok alatt a hatalmába kerít. Tabányinak most is megvan a maga varázsa. Milyen lehetett fénykorában? Én csak rádióból és lemezről isme­rem. Mint rögvest meggyőződöm róla: felületesen. Egyik lemezét hallgatva, a meglepetés fut végig rajtam: mennyire modern! De ez nem csoda: Túrán László zongo­rajátéka, Pege Aladár bőgő-, Ba­logh Géza gitár-, Kovács Gyula dobvirtuozitása és persze Tabá­nyi meg a harmonikája ma is megteszi a magáét. (Készülőben van különben egy Tabányi- album, úgy hírlik, jövőre kerül az üzletekbe. Bajos volna megmon­dani, hányadik lemeze lesz az albumbell kettő: az itthoniak szá­ma közel van a négy és fél száz­hoz, s körülbelül ugyanennyit adtak ki külföldön. Kilencszáz Tabányi-lemez! — ez is rekord.) — Ez volt az aranycsapat — mondja, miután elhallgat a zene. — Hogyan kerültek össze? — A jó zenészek vonzzák egy­mást. Én már a negyvenes évek elején a Bristolban is Cziffra Györggyel játszottam együtt, em­lékszem, Diana Claiton volt az énekesnőnk, Pege Aladár apja a bőgősünk. — Hol játszott a Bristol előtt? — Kisebb helyeken. Diákként alkalmi összejöveteleken. Jól jött az a pár pengő, amit kaptam, igazán nem dúskáltunk anyagiak­ban. Apám vasöntő volt a Ganz­ban, üzemi baleset végzett vele. — Mikor derült fény zenei te­hetségére? — ötéves koromban. Anyám­nak fogorvoshoz kellett mennie, nem volt kire hagynia, magával vitt. A várószobában egy öreg pianinó mellé ültem le, csak úgy játékból pötyögtetni. Magam sem tudom, hogy kerekedett ki a pö- työgtetésből az akkoriban divatos sláger, az „ibolyák, lila ibolyák”. Az orvos megkérdezte, hol tanul ez a kisfiú zongorázni? Sehol, vá­laszolta anyám, még zongorakö­zeiben sem járt soha. — Harmonika mikor került elő­ször a kezébe? — Szünidőben a Rákóczi úti Sternberg hangszerboltban hang­szerbemutatóként dolgoztam. Itt próbáltam ki egy akkoriban rend­kívül divatos, csillogó-villogó harmonikát. Nem kis meglepeté­semre éppúgy sikerült eljátsza­nom rajta egy-két egyszerűbb dallamot, mint azelőtt a piani- nón. — Ki lett a tanára? — Óriási szerencsémre egyszer bejött az üzletbe Bobula Lajos, talán a legnagyobb magyar hor­mon! kamüvész, akit Louis Bobula néven ismert meg a világ. Itthon nemigen tudnak róla, pedig a harmincas években egy londoni versenyen 6 lett a legelső a leg­jobbak vetélkedésén. 1937-től 0 volt a mesterem. 1944-ben halt meg, én temettettem el; rám hagyta csodálatos Hohner kon­certharmonikáját. (Muzeális értékű Odeon-lemez- ritkaságot mutat: Bobula Liszt II. rapszódiáját játssza rajta. 1976-os búcsúhangversenyén ő is ezzel köszönt el a hallgatóságától. Meg a saját szerzeményeiből öszeállí- tott egyveleggel.) — Most már csupán kedvtelés a zene az életében? — Az képtelenség volna. Több mint egy éve nagy munkába fog­tam. összeállítottam egy csaknem másfél ezer oldalas harmonika­iskolát, s egy külön kötetben most dolgozom föl a hangszer tör­ténetét. — Kiderítette, honnan szárma­zik a harmonika? — 1780 körül Angliában készült eZ első példányok egyike. Kikötői. mfUrózköcsmában játszottak rajta. Veszprémi Miklós A vártnál is kisebb a bortermés Befejeződött a szüret a Dél-Du- nántúlon, Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye összesen mintegy 25 ezer hektár szőlőterületén. A téli fagy rendkívül súlyos káro­kat okozott az ültetvényekben, a termés még a nyár végén becsült­A Mftgyír Nemzet megkérdette: Szeret-e Joó Árpád fiatalokkal dolgozni? November 4-én, hétfőn, este fél nyolc órakor az Operaházban ad hangversenyt az 1985. évi nyírbátori ifjúsági zenei tábor szimfonikus zenekara. A koncert karmestere Joó Ár­pád, Kanadában élő magyar di­rigens, akinek az utóbbi néhány évben sok különleges élményt kö­szönhetett a hazai közönség. — Még kora tavasszal történt, hogy a Művelődési Minisztérium felkért a nyírbátori zenei tábor művészeti vezetésére. Addig sem­mit sem tudtam a nyári kurzus­ról, de amikor elmondták, milyen jellegű rendezvényről van szó, szí­vesen vállalkoztam a feladatra. Nyírbátorban elsőrangú nemzet­közi tanári gárda foglalkozott a növendékekkel. Kovács Dénes és Szenthelyi Miklós a zárókoncer­ten is játszottak. (Bach d-moll kettősversenye, amellyel fellép­teik, a mostani műsorból sajnos időhiánya miatt kimaradt.) A szimfonikus zenekar különböző országokból érkezett főiskolások­ból állt. A hallgatókkal való ál­landó együttlét, a fiatalok lelkese­dése ideális atmoszférát terem­tett az intenzív műhelymunkához. Mindenki teljes odaadással, sziii- te önpusztító energiával vett részt a próbákon. — Egy karmesternek, aki a vi­lág vezető együtteseiül koncerte­zik, mit jelent az ifjúsággal való foglalkozás? — Én külföldön is rendszeresen dolgozom fiatalokkal, kurzusokat tartok, különböző kanadai és amerikai egyetemeken és éppen a közelmúltban volt tizenkét hangversenyem Belgiumban és Hollandiában az Európai Ifjúsági Kamarazenekarral. Magam is csak nemrég léptem át annak az életkornak a határát, amikor még ifjú művésznek számít az ember, így fogékonyak, alakíthatók, friss szemmel és füllel közelítenek a művekhez. Technikai téren nin­csen velük gond, így nekem első­sorban arra kell koncentrálnom, hogy megtanítsam, amit a zenei stílusokról, a zenekari Játék sajá­tosságairól és fegyelméről tudok, átadjam mindazt, amit a nagy együttesektől tanultam. Magam is sokat profitálok ebből a munká­ból. Mivel nem rutinos muzsiku­sokról van szó, más utakon kell az egyes műveket megközelíteni, másképp kell a feladatokat meg­oldani, s ez a próbák közben szá­momra is egy sor új gondolatot vet fel. — Hogyan került fel a nyírbá­tori műsor Budapestre? — A zárókoncert sikere sugall­ta a szervezőknek az ötlete, hogy a hangversenyt ismételjük meg, mégpedig az Operaházban. A tan­nál is kevesebb lett. A hordókba került bor mennyisége a tavalyi termés 40 százalékát sem éri el. Őröm az ürömben, hogy jó mi­nőségűek a borok. Átlagosan két fokkal nagyobb a cukortartalmuk, mint a tavalyiaknak. év mindenütt elkezdődött, ezért a külföldi hallgatók nem tudnak részt venni az előadásban. A Ze­neakadémia tanárai azonban le­hetővé tették, hogy a hiányzók helyére a legjobb magyar főisko­lások kerüljenek, s a zenekar tel­jes létszámmal szerepelhessen. A Nyírbátorban összekovácsolódott együttes minden támogatást meg­kapott ahhoz, hogy a lehető leg­nagyobb nyilvánosság előtt mu­tatkozhasson be: az operaházi koncertet felveszi a magyar és a müncheni televízió. A műsor va­lószínűleg karácsonyra kerül a képernyőre. — Milyen egyéb feladatok vár­ják Magyarországon? — 1986 januárjában az Állami Hangversenyzenekart vezényelem az Erkel Színházban, a szólista Ránki Dezső lesz. Az együttessel angliai turnén veszek részt és márciusban is adunk egy közös koncertet. Májusban a Novotelben a Rádiózenekarral lépek pódium­ra, a műsor: Britten Háborús requiemje. Most folynak a tárgya­lások Berlioz Réquiemjének buda­pesti előadásáról, Schönberg „Gurre—Lieder" című művének bemutatójáról és Richard Strauss Saloméjának koncertszerű' meg­valósításáról. A Berlioz, és a Schönberg-művet, valamint Beet­hoven Eroicúját nagyon szeret­ném lemezre is felvenni... (R. SZ. J.)

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék