Magyar Nemzet, 1985. november (48. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-04 / 259. szám
■■MMMO ■ ' Li ! Hétfő, 1985. november 4. Magyar Nemzet Erdők fölött járva... Rozsdafoltok a magasból Szemlére indulunk a repülőgéppel. Az Ipari Minisztérium környezetvédelemmel foglalkozó munkatársai gyárakra kiváncsiak. Arra, hogyan tárolják a vegyi hulladékokat, milyen az a táj, amelyet vörösiszap-lerakóhellyel szabdalnak szét, milyen a növényzet a füstöt okádó kémények szomszédságában. Irány a Dunántúl. Balatonfűzfő, Pét, Ajka, Inota, Dunaújváros ... Budaörsről indulunk. Az MHSZ gépét György László vezeti. Balatonfűzfő fölött kezdődne a szemle, de már sokkal előbb, Martonvásár térségében „témába illő” látnivalót kínál a környék. Egyik útitársamat, Polgár Lászlót, a Vegyi és Robbanóanyagipari Felügyelet munkatársát kérdezem: — Ezen a táblán már mindent betakarítottak. Emitt barna, de amott meg nagy fehér foltok vannak rajta. Mik azok? — Ahol a fehér nyomok terülnek el, ott túl sok műtrágyát szórtak ki. Nem vette be a föld... Hordók, ha kilyukadnak Kérdezném: ki fizeti ezt meg? De máris a Balaton felvidékén járunk, az első szemle helyén, a balatonfűzfői Nitrokémia Ipartelepek fölött. Egy tavalyi sajtótájékoztató jut eszembe. A vegyi üzem vezetői tartották, és sok egyéb mellett elmondták, hány és hány milliót költöttek a környezetvédelemre. Milliókat! És most felülről — első pillantásra — kétforintnyi eredményt nem látok. Ezrével sorakoznak alattunk a már felesleges vegyi anyagokat tartalmazó hordók. A gyár melletti részen, elkerített szabad terepen. Az egyik oldalon még szép katonás rendben, nem sokkal távolabb már halomban. Sötétbarnák, rozsdásak a hordók, kiömölhet tartalmuk bele a talajba, s tovább a Balatonba. A repülő újabb kört ír le a gyár fölött. Alattunk a víztisztítómű hatalmas betontömege! Négy óriási medence, mindegyikben más-más színű a víz, a tisztítás sorrendjének megfelelően. A tavalyi milliók ide kellettek, a gyár valóban megszüntette a legveszélyesebb szennyezést... Nézem a légiút tervrajzát. Balatonfűzfő után Ajkához, int .a nyíl. A timföldgyártás jelei könnyűszerrel felismerhetők: vöröses színéről, füstölgő gyárkéményeiről. Útitársaim azonban nem az üzemépületekre kíváncsiak, hanem a vörösiszap-lerakókra. Azokra a természettől elragadt sokhektáros mesterséges „tavakra”, melyek a timföldgyártás melléktermékét fogadják magukba. A repülőgép ablakából egyszerre látni a környéket felszabdaló óriási mesterséges kádakat — úgy tetszik, mindegyik megtelt már. Vajon hol építenek újabbat? Mit lehet még elvenni ebből a vidékből? Azt a távolabbi völgyet, vagy itt közelebb, a csenevész növényzettel borított parlagföldet? Útitársaim elégedettek. Mutatják az egyik „kádat” — jól látható, hogy kohósalakból építették a tároló falát. Mint mondják, az is termelési hulladék. De most már használható valamire... És megtudom, biztató kutatási eredmények is vannak: egy-két évtized múlva talán már gazdaságosan feldolgozható a vörösiszap. Beletörődni nem lehet Bár igazuk lenne! Visszafordulunk, ismét a Bakony fölött repülünk. Húsz perc kell ahhoz, hogy a következő „állomásra”, Pétre megérkezzünk. A két előző település, Balatonfűzfő és Ajka láttán azonban már van mit értékelni. Bakonyi Árpád, az Ipari Minisztérium főosztályvezető-helyettese vállalkozik erre. — Néhány héttel korábban észak-magyarországi gyárak fölé repültünk. Sajóbábony és Kazincbarcika után szinte felüdülés volt a most látott Balatonfűzfő. A két borsodi település vegyi üzeme tanulhatna az itteniektől. — Akármilyen is egyik-másik, nem igen lehet becsukni őket... — Nálunk a környezetvédelem nem oldható meg olyan eszközökkel, mint azt teszik a nálunk gazdagabb országokban. Egyszerűen leállítják a szennyező gyárakat. Nagyon sok üzemet le kellene állítani nekünk is, mert károsítják a levegőt, a talajt, a vizet. De mi nem tudjuk a termékeket a konkurens gyártól beszerezni, mert nincs konkurens gyár. Természetesen mégsem lehet beletörődni ebbe az állapotba, de ma alig van olyan vállalat, amelyiket kötelezni lehetne arra, hogy termelőberendezéseit úgynevezett környezetkímélő technológiákkal váltsa fel. Központi segítségre is szükségük van, mert a jövedelemelvonás olyan mértékű, hogy sok helyen a termelés szintentartásához is kevés a pénz. A légi szemlére is azért van szükség, mert látni szeretnénk, hogy hol, mennyire súlyos a helyzet, s ha lehet, akkor a legsürgetőbb feladatokra koncentráljuk a pénzt. Az új tiszta is — A szennyezőanyagokat tartalmazó hordókra gondol? — Azokra például. A kormányzat is foglalkozott már a körzeti lerakóhelyek kérdésével. Ha már tökéletes megoldásra nincs módunk, akkor legalább teremtsük meg a feltételét annak, hogy kulturáltabb és persze biztonságosabb körülmények között éljünk együtt ezekkel a környezetkárosító anyagokkal. Égetőmű építését tervezzük Dorogon, Borsod megyében és Budapesten, az Ócsai úton. Aszód, Vál—Vértesacsa, Garé—Bosta térségében pedig egy-egy körzeti gyűjtőhelyet alakítunk ki. Pét fölött járunk. Itt bizony a levegő kapja a legtöbb szennyező anyagot, a láthatót és a láthatatlant. Inota — az alumíniumkohászat és a hőerőmű „szorításában”. Itt csenevész fenyves jelzi, hogy ipari vidéken járunk; ahogy távolodunk a két üzemtől, úgy változik a növényzet alattunk — mind magasabbak a fák, mind inkább erdővé sűrűsödnek. Két-három perce innen váratlan kép tárul elénk. Szabálytalan alakzatban elterülő tavacskafélék, mintha a tavasz kezdetén lennénk, az olvadások idején. — Illegális szennyvíz — így az egyik szakember. — Képtelenség, hogy itt, errefelé, a több hónapos szárazság után belvíz keletkezzen ... A Duna vonalát követve érkezünk Dunaújváros légterébe, szemlénk utolsó állomásához. A Dunai Vasmű madártávlatból amolyan ipartörténeti komplexum. A vöröses-poros Siemens-Martin kemencék épülete mellett patikatisztaságúnak tűnik a modern új acélmű „kockája". Míg itt minden a vas és acél birodalma, addig a telekszomszéd a papír világa. Fentről szemlélve olyan a papírgyár, mint amilyen a lóversenypálya tribünje egy nagy derbi után: cipőtalpnyi hely sincs, amit ne borítanának a cédulák... Alacsonyabbra ereszkedik gépünk, szárnybillegtetéssel köszönünk. A dunaújvárosi MHSZ- reptér felett húzunk fel — végre láthattunk egy tiszta, érintetlen, szép zöld területet. Gergely László Nosza rajta, jó katonák! — Tessenek leállni! — parancsolta. — Pakoljanak és jöjjenek velem! A nénike rettentő kerek szemmel éli újra a jelenetet: — Kedves uram, már bocsásson meg — mondom —, az én uram nyolcvanhét éves ember, valamiből élni kell. Nem lopunk, nem csalunk, becsületesen élünk. Van ez a szép muzsika, egy kicsit ki szeretnénk használni. Nem kértnk senkitől semmit. Ha adnak, örömmel megköszönjük. Nem mondjuk azt, hogy kevés vagy sok. — Pakoljanak és jöjjenek velem! Aztán engedelmet kértünk és odaállt hozzánk egy asszony. Egy nagyon aranyos asszony volt és az megvédett: — Mér nem hagyja azokat a jó embereket, avval a gyönyörű muzsikával! Most teszi le az öreg a tárogatót. Az előbb még megnyakló dallam szédelgett elő a pompás, a fejedelmi hangszerű öblös torkából. Meglepetés a csönd. Szinte nem is hallani a Halászbástya körüli idegenforgalmi kavargás zajait, olyan harsányan uralta a kőcsipkés tájat a lángoló barna szemű, sovány és hóhajú bécsika produkciója. A mama előtt kinyitva kínálkozik a hangszer tokja. Tízesek, húszasok. Mindenki mosolyog, aki ad. — Nagyon szépen köszönöm — mondja az asszony. — Nagyon szépen köszönöm a kedvességét. És ő is mosolyog. — Énekelni is szokott Igen szép a hangja — büszkélkedik párjával a nénike. De csak magában, dalolgat... — A fürdőszobában — pontosítanám olcsó humorral. — Nincs nekünk fürdőszobánk. Olaszok, középkorú házaspár áll meg egy percre a muzsikát hallgatni. — Bello — Szép — mondja a férfi. És boldogan mosolyognak. A tárogató gazdája belefog egy történetbe. Arról szól a mese, hogy valaki pénz helyett egy emlékjelvénnyel ajándékozta meg. Az olasz fronton harcolt ez a valaki az első háborúban, s mégis csak az olaszok tüntették ki. Már a második háború után. A megbékélés gesztusával. — Tábornokok adták a magyar embereknek, akik Isonzónál, meg arrafelé, másutt is harcoltak, kétszáz magyar harcos volt meghíva Olaszországba, végigkezelte a magyarokat, kaptak ajándékot, jó ebédet. Ezt kellett volna a nagy háborúban, az elsőben is csinálni. Kezet fogni, megcsókolni egymást... Fehér jelvény volt, ugye anyu? De kár, hogy nem hoztam el! Megmutatnám magának. De akkora ám, mint a fél tenyerem. És mutatja pirosbarnára cserzett bőrű kezefejét. — Apu már nyolcvanhét éves — mondja újra nyomatékkal a néniké. — Aztán nem fárad el ebben a nagy fújásban? — Dehogynem, szegénykém! Mindig simogatja itt az ajkát... — Csak a szám. A tüdőm jó — üt egy óvatosat horpadt mellkasára az albertirsai suszter. — Mindennap kijönnek? — Háromszor egy héten. — Délelőtt, délután? — Reggel szoktunk elindulni. Fél tíz felé érünk ide. Bemegyünk a Mátyás-templomba, imádkozni. Utána ide fel a bástyára. Közben megebédelünk a bisztróban. Levest szoktunk enni. Otthonról is hozok valamit még. Süteményt, valami felvágottat. A szatyorba. Szóval kiadásunk is van. Vonat, villamos, busz, az a kis ebéd. — De azért valamit megkeresnek . — Persze hogy! Két-háromszáz forintot is egy nap. — Mennyi a nyugdíj? — Apunak háromezer-kétszázötvene van. Én nem kapok semmit. — Gyerekek? — öt aranyos gyerek. Mind családos. — Aztán mit szólnak hozzá, hogy a papa itt muzsikál? — Jaj, nem akarják engedni! Szégyellik. Szégyellik. Hát tessék mondani. ... — Pedig nincs ebben mit szégyelni. — Ugye, hogy nincs? Ugye, hogy nincs? — az öregasszony boldogan nevet. — A művész is, amikor kiáll énekelni a bástyán, pénzt kap biztosan érte. Ingyen biztosan nem énekel ő sem. Igazam van? — Hát persze — mondom. — Hát persze. Aztán csak hallgatom a gyönyörű muzsikát A kerek világ maga ez a meg-megbillenő dallam, örömet virágzó virág. Déli egy óra van. A Halászbástyán, fenn a panoráma-folyosón, a tér felé forduló szélárnyékos zúgban ott áll az öreg és fújja, fújja rendületlenül: „Nosza rajta jó katonák, igyunk egészséggel, menjen táncba ki-ki köztünk az ő jegyesével...’ Búza Péter A vártnál is kisebb a bortermés Befejeződött a szüret a Dél-Dunántúlon, Baranya, Somogy, Tolna és Zala megye összesen mintegy 25 ezer hektár szőlőterületén. A téli fagy rendkívül súlyos károkat okozott az ültetvényekben, a termés még a nyár végén becsültnál is kevesebb lett. A hordókba került bor mennyisége a tavalyi termés 40 százalékát sem éri el. Öröm az ürömben, hogy jó minőségűek a borok. Átlagosan két fokkal nagyobb a cukortartalmuk, mint a tavalyiaknak. A Mazgyar Nemzet megkérdezte: Szeret-e Joó Árpád fiatalokkal dolgozni? November 4-én, hétfőn, este fél nyolc órakor az Operaházban ad hangversenyt az 1985. évi nyírbátori ifjúsági zenei tábor szimfonikus zenekara. A koncert karmestere Joó Árpád, Kanadában élő magyar dirigens, akinek az utóbbi néhány évben sok különleges élményt köszönhetett a hazai közönség. — Még kora tavasszal történt, hogy a Művelődési Minisztérium felkért a nyírbátori zenei tábor művészeti vezetésére. Addig semmit sem tudtam a nyári kurzusról, de amikor elmondták, milyen jellegű rendezvényről van szó, szívesen vállalkoztam a feladatra. Nyírbátorban elsőrangú nemzetközi tanári gárda foglalkozott a növendékekkel. Kovács Dénes és Szenthelyi Miklós a zárókoncerten is játszottak. (Bach d-moll kettősversenye, amellyel felléptek, a mostani műsorból sajnos időhiánya miatt kimaradt.) A szimfonikus zenekar különböző országokból érkezett főiskolásokból állt. A hallgatókkal való állandó együttlét, a fiatalok lelkesedése ideális atmoszférát teremtett az intenzív műhelymunkához. Mindenki teljes odaadással, szinte önpusztító energiával vett részt a próbákon. — Egy karmesternek, aki a világ vezető együtteseiül koncertezik, mit jelent az ifjúsággal való foglalkozás? — Én külföldön is rendszeresen dolgozom fiatalokkal, kurzusokat tartok, különböző kanadai és amerikai egyetemeken és éppen a közelmúltban volt tizenkét hangversenyem Belgiumban és Hollandiában az Európai Ifjúsági Kamarazenekarral. Magam is csak nemrég léptem át annak az életkornak a határát, amikor még ifjú művésznek számít az ember, így fogékonyak, alakíthatók, friss szemmel és füllel közelítenek a művekhez. Technikai téren nincsen velük gond, így nekem elsősorban arra kell koncentrálnom, hogy megtanítsam, amit a zenei stílusokról, a zenekari játék sajátosságairól és fegyelméről tudok, átadjam mindazt, amit a nagy együttesektől tanultam. Magam is sokat profitálok ebből a munkából. Mivel nem rutinos muzsikusokról van szó, más utakon kell az egyes műveket megközelíteni, másképp kell a feladatokat megoldani, s ez a próbák közben számomra is egy sor új gondolatot vet fel. — Hogyan került fel a nyírbátori műsor Budapestre? — A zárókoncert sikere sugallta a szervezőknek az ötlete, hogy a hangversenyt ismételjük meg, mégpedig az Operaházban. A tanév mindenütt elkezdődött, ezért a külföldi hallgatók nem tudnak részt venni az előadásban. A Zeneakadémia tanárai azonban lehetővé tették, hogy a hiányzók helyére a legjobb magyar főiskolások kerüljenek, s a zenekar teljes létszámmal szerepelhessen. A Nyírbátorban összekovácsolódott együttes minden támogatást megkapott ahhoz, hogy a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt mutatkozhasson be: az operaházi koncertet felveszi a magyar és a müncheni televízió. A műsor valószínűleg karácsonyra kerül a képernyőre. — Milyen egyéb feladatok várják Magyarországon? — 1986 januárjában az Állami Hangversenyzenekart vezényelem az Erkel Színházban, a szólista Ránki Dezső lesz. Az együttessel angliai turnén veszek részt és márciusban is adunk egy közös koncertet. Májusban a Novotelben a Rádiózenekarral lépek pódiumra, a műsor: Britten Háborús requiemje. Most folynak a tárgyalások Berlioz Requiemjének budapesti előadásáról, Schönberg „Gurren Lieder" című művének bemutatójáról és Richard Strauss Saloméjának koncertszerű megvalósításáról. A Berlioz, és a Schönberg-művet, valamint Beethoven Eroicáját nagyon szeretném lemezre is felvenni... (R. SZ. J.) 5 éjfS-vázas Tabányi Mihályharmonikatörténelmet" ír Még gimnazista fejjel az ötvenes évek elején, a „szénát hordanak a szekerek” szocreálosodó könnyűzenei világában jómagam is a „nyugatias” tánczene mind halványabb hangú képviselőjét láttam benne. Aztán mégsem a szénásszekerek szorították hát térbe, hanem a „gombafejűek”: a beatlesek gitárjainak a hangja — hangja? dübörgése! — szinte egy csapásra elsöpörte a mindaddig divatos nagyzenekarokat. A harmonika is megszűnt többé divatos hangszer lenni. Épp ezért ütötte meg a fülemet a minap a rádióban többször is fölcsendülő harmonikaszó. Egyszerű kis dallamot játszott valaki, frisset, modernet. Tabányit juttatta az eszembe, a harmonikakirályt, akit annak idején nem a Duna jegén, hanem e Zeneakadémián koronáztak meg (mint erről egy Kodály Zoltán, Ádám Jenő, Tersánszky Józsi Jenő aláírta, díszes okirat tanúskodik). Találkozásunkkor a rádióbeli harmonikaszóval kezdtem: lehet, hogy ismét született egy divatos dal a divatjamúltnak számító hangszeren? Csak mosolygott rajtam, és föltett a lemezjátszóra egy régi lemezt. A rádióból ismerős dalt hallottam. Az ő szerzeményét, a „Valse musette"-et az „Esőcseppek" című filmből... — Mikor lépett föl legutóbb? — Nem legutóbb — javít ki. — Utoljára. Egyébként 1916 februárjában Chicagóban, Las Vegasban, majd Washingtonban volt a búcsúhangversenyem. Április 3-án érkeztem haza, három hét múlva meghalt a feleségem. Azóta a gyerekeimnek élek.A lánya másodikos gimnazista, a fia tavaly fejezte be a Bánki Donát főiskolát. Alighanem egyikük sem zenei pályán folytatja, bár Kármen ügyesen improvizál az otthoni elektromos orgonán. De egyelőre gyerekorvosnak készül, a bátyját pedig mindenekelőtt az autószerelés köti le. A régi autók gyűjtése egyébként családi szenvedély. — Kezébe sem veszi a harmonikát. — Dehogynem. Itthon gyakran játszom. — És máris vállán a hangszer, ujjal valószínűtlen könnyedséggel futnak a billentyűkön. Bár a fülemet nem áldotta meg különösebb zenei érzékenységgel a teremtő, a dallam mégis szinte pillanatok alatt a hatalmába kerít. Tabányinak most is megvan a maga varázsa. Milyen lehetett fénykorában? Én csak rádióból és lemezről ismerem. Mint rögvest meggyőződöm róla: felületesen. Egyik lemezét hallgatva, a meglepetés fut végig rajtam: mennyire modern! De ez nem csoda: Turán László zongorajátéka, Pege Aladár bőgő-, Balogh Géza gitár-, Kovács Gyula dobvirtuozitása és persze Tabányi meg a harmonikája ma is megteszi a magáét.Készülőben van különben egy Tabányialbum, úgy hírlik, jövőre kerül az üzletekbe. Bajos volna megmondani, hányadik lemeze lesz az albumbeli kettő: az itthoniak száma közel van a négy és fél százhoz, s körülbelül ugyanennyit adtak ki külföldön. Kilencszáz Tabányi-lemez! — ez is rekord.) — Ez volt az aranycsapat — mondja, miután elhallgat a zene. — Hogyan kerültek össze? — A jó zenészek vonzzák egymást. Én már a negyvenes évek elején a Bristolban is Cziffra Györggyel játszottam együtt, emlékszem, Diana Claiton volt az énekesnőnk, Pege Aladár apja a bőgősünk. — Hol játszott a Bristol előtt? — Kisebb helyeken. Diákként alkalmi összejöveteleken. Jól jött az a pár pengő, amit kaptam, igazán nem dúskáltunk anyagiakban. Apám vasöntő volt a Ganzban, üzemi baleset végzett vele. — Mikor derült fény zenei tehetségére? — ötéves koromban. Anyámnak fogorvoshoz kellett mennie, nem volt kire hagynia, magával vitt. A várószobában egy öreg pianinó mellé ültem le, csak úgy játékból pötyögtetni. Magam sem tudom, hogy kerekedett ki a pötyögtetésből az akkoriban divatos sláger, az „ibolyák, lila ibolyák”. Az orvos megkérdezte, hol tanul ez a kisfiú zongorázni? Sehol, válaszolta anyám, még zongorakörelben sem járt soha. — Harmonika mikor került először a kezébe? — Szünidőben a Rákóczi úti Sternberg hangszerboltban hangszerbemutatóként dolgoztam. Itt próbáltam ki egy akkoriban rendkívül divatos, csillogó-villogó harmonikát. Nem kis meglepetésemre éppúgy sikerült eljátszanom rajta egy-két egyszerűbb dallamot, mint azelőtt a pianinón. — Ki lett a tanára? — Óriási szerencsémre egyszer bejött az üzletbe Bobula Lajos, talán a legnagyobb magyar hormonikaművész, akit Louis Bobula néven ismert meg a világ. Itthon nemigen tudnak róla, pedig a harmincas években egy londoni versenyen ő lett a legelső a legjobbak vetélkedésén. 1937-től ő volt a mesterem. 1944-ben halt meg, én temettettem el, rám hagyta csodálatos Hohner koncertharmonikáját. (Muzeális értékű Odeon-lemezritkaságot mutat: Bobula Liszt II. rapszódiáját játssza rajta. 1976-os búcsúhangversenyén ő is ezzel köszönt el a hallgatóságától. Meg a saját szerzeményeiből öszeállított egyveleggel.) — Most már csupán kedvtelés a zene az életében? — Az képtelenség volna. Több mint egy éve nagy munkába fogtam, összeállítottam egy csaknem másfél ezer oldalas harmonikaiskolát, s egy külön kötetben most dolgozom föl a hangszer történetét. — Kiderítette, honnan származik a harmonika? — 1780 körül Angliában készült el első példányok egyike. Kikötői, mikrózkocsmában játszottak rajta. Veszprémi Miklós