Magyar Nemzet, 1986. január (49. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-30 / 25. szám

4 # ' HONUNK A HAZÁBAN 11 ' A szén városa - szén nélkül: Tatabánya. A tavaszon bezárják az utolsó környékbeli kimerült bányát is - a kilenc­ven éve űzött mesterségnek mégsem mondják az utolsó jószerencsét őrzik, tisztelik a szép múltat és építik a jövőt Az iparét a bányászkodásét - az emberekét Az ország legkisebb, ám legiparosodottabb megyéjének székhelyén múzeumban leng már a Borbála zászló, mégis most vett igazán nagy lendületet errefelé a szénbányászat - mindez jól nyomon követhető a gazdagodó, formálódó, városiasodó városon. TATABÁNYA Négyből lett eggyé A környék évezredek óta lakott hely volt A mai Újváros feletti Szelim-barlangban a jégkorszak második felében itt élt ember nyo­maira bukkantak. A magyar tör­ténelemben a Honfoglalás kezde­tén eleink itt aratták első nagy győzelmüket. „Támadt ezek után egy Zvatapolug nevű fejedelem... Ezt a Zvatapolugot a magyarok Erdély és Hany folyó felől lővén, különböző ajándékokkal édesget­­ve és követek által kikémlelve, látva katonaságának készületlen voltát, Tata mellett, Bánhidán egy helység mellett, melynek romlá­sa a mai napig látszik, hirtelen megtámadták, s egész seregével együtt megölték, és igy kezdtek uralkodni Pannónián, melyet ő terjeszkedésével nagyobbított." (Kézai Krónika). Anonymus és Thuróczi króni­kája alapján is következtethetünk arra, hogy honfoglaló őseink a 896-ban lefolyt ütközet után meg­vetették lábukat a vidéken. 907- ben a betörő bajorok ellen arattak itt ismét jelentős győzelmet. Esz­tergom és Komárom vármegyéket az I. István alapította első álla­mi szervezetek közt tartják szá­mon. 1288-ban IV. László egy okle­velében szerepelt először Bánhi­­da, amelyben a Pestről és Budá­ról Bánhidán áthaladó kereske­dőket az esztergomi káptalan szá­mára adófizetésre kötelezték. A bizonyára személynévként hasz­nált méltóságnévből és az Által éren itt keresztülvezető hídból alakulhatott ki a település neve. 1402-ben egy oklevél Miklóst, mint a község plébánosát említi, így egykor már jelentős hely le­hetet. Harmincnyolc évvel később egy iratban olvashatunk......pos­sessio Bánhyda mayor cum tributo et alia scilitet minor..."-ról, te­hát külön-külön Kis- és Nagy Bánhidáról. Tata és Gesztesvár tartozéka­ként szerepelt a középkorban Gal­la. 1426-ban már Galla és Bán­­hida is a tatai várhoz tartozott. Tizennégy évvel később egy ok­mányban Kysgalya (Kisgalla) és Galya maior (Nagygalla) olvasha­tó. 1512-ben Galla és Bánhida már a Vitány-vár tartozékaként szere­pelt. A török idők után 1693-ban csak öt gazda lakta a községet. A Csáky családtól a kincstárra ma­radt birtokot báró Krapf kapta meg 1697-ben. Az ekkor 100 főre becsülhető jobbágyságnak 13 gya­logos és ugyanennyi lovaskatonát kellett eltartani. A XVIII. század első harmada után indult meg a Vértes és Ge­recse közti mocsaras terület le­­csapolása. Az uradalmi tiszttartó igy rendelkezett: „Köteles részen Bánhyd község határokban lévő öreg tónak gátjában álló csator­­nyát ki ásni, elegendő embereket elő állítani." 1780-ban nyílt meg Zsemlye községben — a mai Vértessomlyón — a vidék első kőszénbányája. A kezdetleges eszközökkel folyó munka nehezen tudott versenyez­ni Budán a Dorogról víziúton szállított szénnel. Az 1870-es évek­ben gépeket vettek és ekkor már vagy 100 ember dolgozott a bá­nyában. A Zsemlye­i — Fényes Elek által kimeríthetetlennek jel­zett — szénvagyon gyorsan kime­rült és ez a helyzet, valamint a gazdasági visszaesés, egy időre elvette az uradalom további szén­kutatási kedvét. A szabadságharc idején a három község életét a mozgalmas Bécs­­—Buda közötti országút tette élénké. A jobbágyfelszabadítás e szűk vidéken évi 251 551 gyalog­napi robot, 4500 cenzus fizetése, 45 000 pozsonyi mérő gabona be­szolgáltatása alól adott mentesí­tést, de az adó továbbra is nyo­masztó maradt. 1884-ben meg­indult a közlekedés a Budapest— Újszőny közötti vasútvonalon, egy vágányon. 1891-ben megalakult Bánhida—Galla—Szőlős Önsegé­lyező Egylete, majd 1894-ben az új konjuktúra nyomán ismét meg­jelent a szén és ennek kiterme­lésére kötött szerződést a tatai gazdaság a MÁK Rt-vel. A ma­roknyi bányásztelep az „Erdőal­ján", 1902-ben kapta a Tatabá­nya nevet és kisközségi szervezett­ségét. Huszonegy év után emelték nagyközségi rangra. 1919-ben a Tatabányai Munkás­­tanács foglalkozott először a kör­nyező községek egyesítésével. A rövid idő azonban a kiteljesedést nem hozhatta meg, 1921-ben, majd 1941-ben a megyei szervek vezet-Farber.... Vajon tudja-e még valaki, hogy mi az? Nagyon keve­sen lehetnek, akik rá vágják: az a vastag, derékszíjban végződő bőr­alkalmatosság, amely védte a bá­nyász ülepét, amikor az a fel­színről egy vaskos farúdon lecsú­szott a bányába. Ugyancsak ez a ruhadarab volt a segítségére a föld alatt dolgozó embernek, ami­kor a szenet, vagy éppen a fa­kutyát odább kellett tolnia. Hogy mi az a fakutya? Fakerekeken gör­dülő, fából készült csille. Akik pedig a farbőrt magukra erősítet­ték, s a fakutyát megrakták, azok hetente, havonta megkapták a hús-, a tej-, a kenyér érméket, a fizetőeszközt, mellyel csak a cég boltjában vásárolhattak. S per­sze , szerény elemózsiával a hat­ajtós házba, a szolgálati bútorok­kal berendezett szoba-konyhás szolgálati „lakásba” térhettek ha­za. Folytassuk? Van még látnivaló bőven a Szent Borbála zászló alatt, az Iparfejlődés, munkásélet a tatai szénmedencében című ál­landó kiállításon, a tatabányai „közművelődés házában”, a me­gyei munkásmozgalmi és ipartör­téneti múzeumban. Ott, ahol a kilencven esztendeje űzött mes­terség legrégibb emlékei találha­tók: Tatabánya tárgyakban, ok­iratokban, fotókon bemutatott múltja, történelme. A felszabadu­lás után városi rangot kapott település, megyeszékhely ugyanis az elmúlt négy évtizedben merő­ben más léptékű­ jellegű fejlődé­sen ment keresztül, mint az azt megelőző fél évszázadban. De időzzünk még a bányászko­dás múltjánál. 1896 karácsonyánál­­ték fel a négy község egyesítésé­nek gondolatát, de előbb az anya­gi és politikai feltételek hiányára, majd a háborús viszonyokra hi­vatkozva a MÁK Rt. vezetői ezt meghiúsították. 1947. augusztus 15-re érett meg a helyzet, s lett Alsó- és Felsőgalla, Tatabánya és Bánhida községek egyesítéséből Tatabánya város, legnagyobb bá­nyászvárosunk. Soós Péter Akkor, december 24-én jött a fel­színre az első szénnel megrakott csille. Meglehet, az ünnepségen kevesebb magyar éljenzés hang­zott el, mint német, vagy szláv. A mezőgazdasági múltú környe­zet ugyanis nem lett volna alkal­mas az új mesterség gyors befo­gadására: a MÁK Rt. szakképzett, sváb­ és szlovák munkaerőről is gondoskodott. De nemcsak a bá­nyászatot honosította meg a tár­saság, hanem — üzleti érdekeit szem előtt tartva — a szénre épü­lő ipart is. Erőművet, cement- és karbidgyárat épített, mészkő­bányát nyitott, alumínium kohót telepített. .— A szén piaca akkor sem volt túl stabil, gondoskodtak hát a to­­vábbfeldolgozásról, a közvetett hasznosításról is — magyarázza Csicsi Gyula, a Tatabányai Szén­bányák Vállalat osztályvezetője, helytörténésze. — Az akkori idők­ből sok minden megmaradt: az ipar szerkezete — természetesen a mai kor szellemének-technikájá­nak megfelelően — most is nyo­mon követhető. Igaz, a tatabányai hagyományos szénmedence lénye­gében kimerült már, s a bányász­kodást távolabb, ám gazdag szén­mezőkön folytatjuk. Cserkúton, Nagyegyházán, Mányban. A 12/A aknát, az utolsó föld alatti üzemet itt a városban a tavasszal búcsúz­tatjuk majd. A cég árbevételének ma már a felét a bányászaton kívüli tevé­kenység hozza. A város alól az el­múlt évtizedekben százhetven mil­lió tonna jó minőségű szenet hoz­tak a felszínre, most az eocén­program során nyitott két nagy üzem kínálja immáron nemcsak szénvagyonát, hanem jelentős bauxit-készletét is. Nagyegyháza és Mány a közeljövőben már 3,8 millió tonna szilárd tüzelőanyagot, félmillió tonna bauxitot, s — ez is fontos természeti kincs — 40 millió köbméter jó minőségű ivó­vizet ad évente. Még nem igazán belváros Tata­bánya közigazgatási központja s­­megnézni mégis érdemes. A mo­dern szállodáját, a jól ellátott áru­házát, a tavaly elkészült művelő­dési központját, vagy ahogy ők nevezik: a közművelődés házát. Bányát látni? Azt bizony itt sem lehet. A szén mégis ott van a megyeszékhelyen. Közvetlenül és közvetve, olykor persze jelképe­sen. A bányavállalat építette lakó­házakban, a népházban, a bá­nyász feleségeket foglalkoztató üzemekben, s persze az emberek gondolkodásában. Még akkor is, ha a távfűtéses lakásokban szüle­tett kisiskolás gyerekek a közmű­velődés házának állandó kiállí­tásán látnak életükben először fe­kete színű, furcsa alakzatú követ. Szenet... Gergely László Farber és fakutya Krajcsirovits Henrik metszete (Országos Széchényi Könyvtár fotói) Magyar Nemzet Dr. Gál István emlékezete a Borsod megyei szirmavesnyéről indult Jyiv­oen esetútjára 1943-ban a szovjet trón­­on csatlakozott az anti­­fasiszta mozgalomhoz. A Kilikereske­­detem, majd a panyaszat Kuronoozo területei után, — már felsőfokú vég­­zettségekkel, — 1953-ban került a Ta­­tabanyai szénbányák élé­re. Működé­sének első szakaszában arra töreke­dett, hogy a tatai medencéből meg­felelő mennyiségű szenet bányássza­nak. Sorral nyitották az új aknákat. Műszaki doktori értekezésében a ter­melékenység növelése, a műszaki fej­lesztés kérdéseivel foglalkozott össze­kapcsolva ezeket az érdekeltségi és tervezési rendszerek fejlesztésével, a vállalati önállóság növelésének szük­ségességével. A fejtési rendszerek tö­kéletesítésére, a jövesztés robbantásos módja mellett nagy gondot fordított a háttértevékenységek korszerűsíté­sére is. Tatabányán került sor első­ként az anyagmozgatás alapvető fej­lesztésére is. A központi műhelyüzem, az építészeti­ üzem, a saját tervezői kapacitás létrehozása mellett önálló üzemmé szervezte a Bányamentő Ál­lomást, majd az Ásványelőkészítési és Víztervezési Fővállalkozást. Az eocén-program meghirdetésekor, an­nak végrehajtására megszervezte a Bányászati Feltáró­süzemet.. Jelentős érdeme volt abban, hogy a tatabányai eljárásra­­támaszkodva létrejött a HALDEX, a KGST országok első kö­zös vállalata. Szorgalmazta a bányá­szok életkörülményeinek javításán és sokat tett a város fejlesztéséért. Irá­nyításával a Tatabányai Szénbányák kimagasló eredményeket ért el. 1979- ben váratlanul megszakadt élete hir­deti: a nagyot kis helyen is meg lehet valósítani. A város egy lakótelepe őr­zi nevét és emlékét. Látnivalók Munkásmozgalmi és Ipartörténeti Múzeum, Tatabánya, Felszabadulás tér 38. Kiálutása: Iparfejlődés és munkásélet a tatai szénmedencében. Időszaki kiállítások. Kernstock Kiállí­tóterem, Dózsa György út 50. Képző­én iparművészeti alkotások bemutató­ja. Lapatári malom, 1753-ban Fellner Jakab tervei alapján épült vízima­lom. Ipari műemlék Dózsa-kert és Bánhida bazáréban. Turul szobor, Újváros felett a Gerecse-Csúcshegy oldalában. A millennium évében emelt emlékmű, a bánhidai csata ezeréves évfordulójára. Tőle kétszáz méterre északra van a Szelim barlang. A bán­hidai római katolikus templom és plébánia, Gellért tér román stílusú. Egyik oldalkapuja árpád-kori templom maradványa. 1775-ben Fellner Jakab átépítette, szószéke Majkról került ide. 1835-ben épült újjá. A plébánia 1732- ből való. A felsőgallai római katolikus templom 1788-ban épült Grossmann József tervei alapján, barokk stílus­ban. Szálláshelyek Árpád Szálló háromcsillagos 2800. Felszabadulás út 20. Telefon: 34—10357, telex: 27—361. Rozmaring Fogadó II. Árpád út 17. Telefon: 34—10824. No­mád-kemping, Tolnai utca­­Sió. Tele­fon: 34—11507. Csákmányosi Turista­­ház, Tóth Bucsoki utca 3. telefon: 34—13538. A szálláshelyek megrendel­hetők a Komárom megyei Idegen­forgalmi Hivatal tatabányai kirendelt­ségénél 2800. Győri út 12. telefon: 34— 11958. A fővárosiak szálláshely-igényü­ket a Budapest Tourist bármelyik iro­dájában bejelenthetik. A táj konyhájából A tatabányai Kristály Vendéglátó Vállalat gasztronómusainak gyűjté­séből való a környék néhány étel­receptje. A „Lelki laska’* úgy készül, hogy a kockára vágott vegyeszöldsé­get felerészben darálthússal, kevés borsikával, hagymával, csemegepapri­kával megpirítjuk. A laskára vágott friss tésztát kifőzzük és ezt a zöld­séges ragóval átpirítjuk, tejföllel meg­locsoljuk. Paprikaszint, petrezselyem­zöldet díszítésként alkalmazunk. A „Getel rablóhús” készítési módja: Szűzpecsenye-, szalonna-, uborka-, gombafej-, félig főtt burgonya kariká­kat felváltva nyársra fűzzük, sózzuk, borsozzuk, majd lisztben forgatva bő zsírban lassan megsütjük. A „Tárko­nyos vagdalt” készítési módja: Az apróhúst és a kolbászt ledaráljuk, hozzáadjuk a téliben áztatott zsem­léket, tojást, tárkonyt, egyéb fűsze­reket és összegyúrjuk. Kis hengereket formálunk belőle és kizsírozott tepsi­ben lassú tűznél megsütjük. Ha elké­szült, a zsírjából tárkonyos-tejfölös mártást készítünk hozzá. A város első, alapító címere Csütörtök, 1986. január 30. KÖNYVESPOLC A szellemi munka technikája Dr. Dezső Zsigmondné kötete A szellemi munkának — illet­­ve a munka egészére kiható rész­területének, az olvasásnak, tanu­lásnak, írásnak és beszédnek — minden egyéb szakmához hason­lóan megvannak a maga szabá­lyai, munkát könnyítő módszerei. Csakhogy ezeket — más mester­ségekkel ellentétben — általában sehol sem tanítják, ezekre min­denkinek magának kell hosszú évek tapasztalatai alapján rájön­nie. Holott többnyire csupán ele­mi, kézenfekvő megoldásokról, kisebb-nagyobb fogásokról van­­ szó.Ezeknek a módszereknek al­kalmazására hívja fel a figyelmet az egykor nagy érdeklődést kel­tett gyorsolvasás-könyvek szer­zője, dr. Dezső Zsigmondné nem­rég megjelent, A szellemi munka technikája című könyvében. „Többen lesznek kiválóvá gya­korlás, mint pusztán természetes tehetség folytán." Démokritisz-­­ nak e mottóul választott meg­állapítása már eleve jelzi a meg­győzésnek az olvasmányos, köny­­nyed, néhol játékos stílus mögött is állandóan kicsengő szándékát. Mert tovább lehet és tovább is kell fejlesztenünk meglevő ké­pességeinket. Ehhez azonban vál­toztatnunk kell eddigi magatar­­­tásunkon, elsősorban általános rossz szokásunkat, a figyelmet­lenséget, szétszórtságot kell le­­küzdenünk. Olvasás közben ha­tékonyabb szellemi teljesítmény­re kell törekednünk és mindent el kell követnünk, hogy elkerül­jük az előadás hallgatásának eset­leges buktatóit. Ahhoz, hogy a szerzett ismeretek hasznunkra váljanak, azokat rendszerezve kell emlékezetünkben vagy fel­jegyzéseinkben rögzítenünk, ösz­­szefüggésbe hozva meglevő isme­reteinkkel. És ha új ismeretein­ket összeötvözve az önnön munka , eredményeként kapott alkotó gondolatokkal, új írásművet ho­zunk létre vagy előadásra készü­lünk, a tartalom logikus felépí­tése mellett nem mellőzhetjük a fontos formai elemeket sem. E célok elérését, a hatékony munkavégzéshez szükséges jár­tasság kialakítását egy-egy gya­korlat minta is segíti, ötletes megoldás, hogy az Olvasónak már menetközben válaszolnia kell a szövegbe iktatott kérdésekre. Ezek részletek­­ a már olvasottakra visszautalva az emlékezet pró­bájaként nagyobb figyelemre szoktatnak, részben a következő mondanivalót előre jelezve együttgondolkodásra késztetnek. A tudnivalóknak ez a gyűjte­ménye tehát nem egyszeri át­­lapozásra szánt olvasmány, de nem is tankönyv. A triviális, ma­guktól , értetődő alapismeretek gyűjteménye ez a könyv, melyet meg kellett végre írni, mert ha­zánkban eddig senkinek sem ju­tott eszébe, hogy valahára egy­ kötetbe foglalja össze mindazt, amit a szellemi dolgozónak mun­kája végzéséhez tudnia kell. Az olvasó ezzel olyan tevékenységre késztető útmutatót kap a kezé­be, mely nem oktat, főleg nem akarja használóját kioktatni. A maga szerény módján csupán fel­hívja a figyelmet az elkövethető (és sokunk által­­többnyire el is követett) hibákra, és megmutatja az új, a munkát előrevivő, meg­könnyítő szokások kialakításához vezető utat, de a részletek kidol­gozását már az olvasóra bízza. Ezzel óhatatlanul együtt jár, hogy több helyütt hiányzik a tüzetesebb részletezés,­­de be kell látnunk, hogy a helyenként ta­pasztalható elnagyolást a korlá­tozott terjedelem mellett a meg­célzott széles olvasókör várha­tóan vegyes összetétele is indo­kolja Mindazok, akik korábban már foglalkoztak a gyorsolvasással, talán fennakadhatnak azon, hogy az új könyvnek olvasással fog­lalkozó fejezetében ismerős szö­vegrészekkel, sőt gyakorlatokkal is találkoznak. A szerző nyilván úgy vélekedett, hogy „az újszü­löttnek minden vicc új”, és aki először találkozik a gyorsolvasás fogalmával, annak ezek a régi munkából átvett lényeges részle­tek itt valóban újdonságszámba mennek. Viszont az is érthető, hogy ebből a minden mozzanatra kiterjedő, átfogó műből ez a fon­tos fejezet nem­ maradhatott ki, újabb, jelentős eredmények pe­dig e téren nem születtek. Mit sem ért volna a hivatkozás az 1971-ben, illetve 1974-ben meg­jelent­ könyvekre sem, hiszen ezek régen elfogytak és még a könyvtárakban is nehezen férhe­­tők hozzá. A találkozás a valaha ismert, de nyilván feledésbe me­rült szövegrészekkel, az ismere­tek felújítása természetesen hasz­nos lehet, de azért nem ártott volna, ha a szerző néhány újon­nan kidolgozott gyakorlattal is megörvendezteti régi olvasóit. Kinek íródott ez a könyv? Vá­laszként bízvást mondhatjuk, hogy mindenkinek, aki szellemi munkával foglalkozik, mert ezt a könyvet nemcsak a tapaszta­latlan kezdő, hanem a gyakorlott szakember is, haszonnal forgat­hatja. Ezért ott lenne a helye a könyvtárakban és a szakemberek kézikönyvei között, hogy a bénán összegyűjtött sok hasznos tanács átmehessen­ a köztudatba. Ehhez azonban az kellene, hogy előbb felfedezhető lehessen a könyves­boltok pultjain. Ott azonban — egy-két üzlet kivételével — hiá­ba is keresnénk. Csak néhány be­avatott tudja, hogy mint saját kiadványát szinte kizárólag az OMIKK (Országos Műszaki In­formációs Központ és Könyvtár) árusítja Múzeum utcai székhá­zában — és természetesen csak munkaidőben. Félő tehát, hogy így nemigen jut el e címzettek­hez és veszendőbe megy ez a maga nemében első hazai vállal­kozás. Kár lenne érte. (OMIKK) Dr. Dedics Imre Vállalati árelőrejelzések Dr. Sipos Béla könyve A Magyar Nemzet 1984. június 6-i számában „Árelőrejelzésből húszmilliós haszon” címen jelent meg híradás a Pécsi Bőrgyár deviza-megtakarításáról, ami 260 tonna alapanyag értékének, felel meg. Ezt a gyár a nyersbőrök világpiaci árának előrejelzésére alapozott elő- és utóvásárlások­kal érte el. Az alapanyagok jól időzített vételét a gyár a Pécsi­ Janus Pannonius Tudományegye­tem Közgazdaságtudományi­ Ka­rával együttműködve dolgozta ki dr. Sipos­ Béla, a most megjelent könyv szerzője részvételével A művet az teszi időszerűvé, hogy hazánkban csak a legutóbbi évtizedben ismerték el a válla­lati konjunktúrakutatás és az erre alapuló árprognosztika je­lentőségét. Sípos Béla több mint egy év­tizedes kutatómunkája eredmé­nyeit foglalja össze. Abból indul ki, hogy a felgyorsult fejlődés következményeként a gazdasági előrejelzés (prognosztika) mind­inkább társadalmi igénnyé válik; fontos feladat ezért a prognoszti­kai eljárások fejlesztése. Az 1980- ban bevezetett versenyárrendszer az eddiginél szorosabbá tette a világpiaci és a belföldi árak kö­zötti kapcsolatot; az árreform hazánk külgazdasági egyensúlyá­nak helyreállítását is célozza, így gazdaságpolitikánk szerves része. A tőkés világpiacba való bekap­csolódásnál egyre nagyobb szerep jut a piaci környezet várható alakulásáról tájékoztató infor­mációknak. Ezeknek megszerzé­séhez többek között a matema­tikai, statisztikai módszertan nyújt segítséget. Az árak szerepe a mi viszo­nyaink között: a termelés gazda­ságos irányba orientálása, ösz­tönzés az anyagi erőforrások ész­szerű felhasználására, a nemzet­közi piacba való bekapacsolódás előmozdítása. Az árrendszer jö­vedelemeloszlási rendszer is, elő­segíti továbbá a piaci egyensúly megvalósítását. A könyvben gra­fikonok szemléltetik az ár függé­sét a használati értéktől és más, mennyiségileg meghatározott té­nyezőktől. A nemzetközi és hazai szak­irodalom több mint száz prognó­ziskész­­ítési módszert ismer. Ezek két nagy csoportba sorolhatók: az objektív és szubjektív mód­szerek csoportjába. Az előbbie­ket a múlthoz és jelenhez szoro­san kapcsolódó folyamatoknál, az utóbbiakat a komplex jövőképek kialakításánál, nagy távlatú elő­rejelzéseknél használják. A szer­ző részletesen foglalkozik az idősorkutatással is, ez azért te­kinthető a prognóziskészítés tipi­kus módszerének, mert számítási alapelve megegyezik a prognosz­tizálás alapelvével, vagyis a múlt és a jelen ismert paraméterei alapján vetíti előre az összefüg­géseket a jövőbe. A könyv kitér a változó szezonalitás okaira, az annak meghatározására szolgáló módszerekre, majd, modellekkel vizsgálja az import- és export­árak közötti kapcsolatot. Dr.­Sipos Béla munkája a vál­lalati árelőrejelzések szerteágazó témakörét ábrákkal és tábláza­tokkal illusztrálja, gazdag hazai és külföldi forrásanyagot tárva az olvasók elé. Hangsúlyozza az árelőrejelzések fontosságát a szo­cialista iparvállalati munka fo­­­­lyamatában s ehhez az árakat befolyásoló főbb tényezők meg­jelölésével és az átalakulás ma­tematikai modellezésével nyújt segítséget. A módszerek bemuta­tása közben azok előnyei mellett a hibalehetőségekre is felhívja a figyelmet. A mű hasznos útmu­tatás a gazdasági szakemberek számára, de a felsőoktatásban is segítséget jelenthet. (Közgazda­­sági és Jogi) : Dr. Rubóczky István

Next