Magyar Nemzet, 1986. május (49. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-05 / 104. szám
4 Iván, a rettentő A Vígszínház előadása AZT A MŰVET hálás feladat elemezni, amely vagy példaadón tökéletes, vagy tanulságosan silány. Így kerül a színikritikus bonckése alá a legkiválóbbak munkássága, így az ókonzervativizmusba süppedt, kóklerséggé satnyult, bántóan kontár produktumok. A többire rendszerint kanyarítanak egy érdemjegyet, s máris félreteszik, feledik. Pedig a zseniken és dilettánsokon kívül vannak még alkotók, akiknek munkáit megkülönböztetett figyelemmel kellene vizsgálni. Azokét, akik valamely szemszögből központi helyzetet, mondhatni kulcshelyzetet foglalnak el színházi életünkben. Azért, mert sokak pályáját meghatározzák, előrelendíthetik vagy tönkretehetik. Ilyen „kulcsember” mindinkább Marton László, aki kevés híján két évtizede a Vígszínházhoz tartozik, az ország egyik legnagyobb, színészi talentumokban egyik leggazdagabb társulatához. Hovatovább Marton László az egyetlen, aki a Víg korábbi rendezői karával a folyamatosságot képviselheti. Hiszen Várkonyi Zoltán meghalt, Horvai István nyugdíjba ment, Valló Péter elszerződött, Kapás Dezső egyre .Ritkábban, illetve „házon kívül" dolgozik. És Marton László jóideje főrendezője, nemrégóta igazgatója is a Vígszínháznak. Végefelé az első teljes évadnak a direkciója alatt, műsorra tűzte az Iván, a rettentőt, Mihail Bulgakov komédiáját. Legyen tehát ez az előadás az alkalom, hogy rendezői munkálkodását — természetesen, egyelőre nem igazgatói működését — részletesebben taglaljuk. Abban az időben, amelyre Marton László pályájának első , szakasza fele esik, Várkonyi Zoltán nagyon is arányos munkamegosztást teremtett: számított Horvai művészetére (amely hozott is Csehov-sorozatában gyümölcsöket), tartotta Kapást, akire sok mindent rábízhatott, végül fiatalított Valló friss tehetségével. Ebben a rendezői felállásban Marton Lászlónak ott jelölt helyet, ahol önmagának is, azaz tulajdon nyomdokában (Marton szívesen hivatkozik is az örökségre), olyan mesterségtudó fiatalembernek tartotta, aki tudja, mit vár a publikum, s azt művészi ambícióival szemben is tiszteletben tartja. Várkonyinak igaza volt. Ki többre, ki kevesebbre taksálja ugyan Marton Lászlónak azt a musical- sorozatát, amely a Képzelt riporttal kezdődött, de az vitathatatlan, hogy ezzel új közönséget szoktatott a Vígszínházba. Az is igaz, hogy azok a jobb rendezései, mint a Székely János-sorozata, amelyek a legpuritánabbak. Vagy már vegyük a példát az Iván, a rettentő ből, amelynek következésképp az a leggyengébb perce, amikor egy felvonulást körmenetfélébe ötvözve „művészkedik". • Marton László nemcsak azt tudja —vagy sejtette már kezdettől fogva? —, mire számít a közönség, de azt is, milyen szelek fújnak szakmai és nemcsak szakmai körökben. Ezt mutatja „menedzseri” működése is, eleinte a Budapesti Szabadtéri Színpadok vezetői tisztében, és már a Vígszínházéban. Azoknak a névsorából, akiket kapacitált, meginvitált, Csizmadiától Gothárig, világosan kitetszik: Marton László tudja, kit jegyeznek, mi az érték. VALAKI, AKI FELISMERI tehát, mi az érték, aki kulturált, értelmes, körültekintő, ügyes, és mégsem „jön össze” neki. Pontosan érzi: a levegőben Van Bulgakov, a színműveit a húszas-harmincas években alkotó, ám halála után is nagysokára elismert, szovjet-orosz író. Elegendő felsorolni az utóbbi évadokból a Pach István rendezte Alszentek összeesküvését, a Babarczy László bemutatta Bíbor szigetet, a Székely Gábor színre állította Menekülést vagy a Babarczy—Ascherféle A Mester és Margaritát. Nem is sereghajtóként csatlakozott a sorhoz Marton László, hiszen néhány éve maga is színre vitte Őfelsége komédiása címmel a Moliére-játékot (s azóta még külföldön is). Nem készületlen tehát Bulgakovból, ha az Iván, a rettentőt hirtelen kellett is elővennie. Azt sem állíthatni, hogy Marton László ne látná, miről is szól, miről szólhat ma e színmű. A moszkvai feltaláló időgépe felidézi Rettegett Ivánt, míg a kísérletező mérnök házfelügyelőjét egy besurranó tolvaj társaságában visszaröpíti a múltba. Ám a komédia nemcsak az anakronizmusokkal mulattat, sokkal inkább a kétféle társadalomból következő magatartásokat ütközteti. Aminek keserű eredménye, hogy a „rendszerhű” kisember csakhamar kiskirállyá növi ki magát, végül a talpraesett szélhámoson is túltéve, míg a valódi nagyságot maskarának vélik. Mindezt jelzi a rendezés, sőt, nem kicsinyli le a keretjátékot sem, amely a valódi moszkvai miliő bemutatásával a feltaláló álmát, időkalandjátkörülveszi. Csakhogy a gondolatok nyomokban jelennek meg, elmosódó háttér előtt, elszórt morzsákban. Apró viccek ágálnak a groteszk realizmus helyett. Például: a moszkvai bérházat felderítő betörő elfordítja a Sztálin-szobor tekintetét gyanús üzelmeiről, amivel a színjáték mintegy „kiszól” a nézőnek, pusztán „lábjegyzettel" int a lényegre. Más esetben a házmester — származását bizonyítandó — előveszi a dokumentumait, amelyeket pedig aligha hord állandóan magánál, így a tréfa a valószerűség rovására megy. És a cárrá avanzsált házfelügyelő akkor ordít először nagyot, amikor rátapodnak a lakókönyvre. Ami megint példája annak, hogy egy kicsiny mozzanat jelzi csak az alapvető tartalmakat a folyamatos jellemzés, a részletező elemzés helyett. Nem elegendő elrikkantani: „Felelős személy vagyok", de a tisztségviselő elhatalmasodását kellene végigvezetni. A házmester Bunsa és Iván cár szerepére nem szerencsés Szombathy Gyula kiválasztása, aki fiatal is hozzájuk, kivált a mindig figyelemreméltó Tábori Nóra slampos házmesternéje és önérzetes cárnéja mellett. Az a Szombathy, aki a Székely ve-izette Szolnokon, például a kettős Moliére-alakban feltűnt, alkalmas lenne a mélyebb, humorában is magvasabb alakításra. Az a Szombathy azonban, aki televíziós kabaréműsorokban koptatja a tehetségét, már aligha. S a rendezőnek nem sikerült előcsalnia régebbi énjét, amely pedig nincs mélyen eltemetve, hiszen a Gothár rendezte Farsangban még előbukkant. Csupán az újabbik énről sikerült lefosztani a tarka sallangokat. Végül is a „ziccer-szerepben" egy sótlan, sápatag, se hús, se hal alakításszületett. TÁRSULATNEVELŐ SZÁNDÉK érhető tetten a szereplőgárda fiatalításában (vajha, a színház „törzskarát” is sarkallnák igazi feladatok!). De csupán a szereposztásig jut el a pedagógia, azontúl lényegében ugyanazt kívánja tőlük, mint amit már megtanultak. Csaknem ugyanolyan félszeg-lelkes feltaláló Tyimofejev nyérnökként Méhes László, mint a Csizmadia rendezte Réth"ségek "Ri’-s csíny boltjában volt. Csupán a műfajbeli különbözőség érzékelhető szereplésén, az is csak módjával, mert a színész leginkább egy középfajú színmű kedvszegettségével játszik. Szinte a Farsangból sétált át Zinaida moziszínésznőként Pap Vera, aki ezért jobban is érdekel, amikor nem álombéli színes nőszemélyként, hanem valóságos, fáradtkodott feleségként lép be. Ugyanonnan való Rácz Géza széptevője, Jakin rendezője, most sem meggyőző szereplésben. Lendületes fiatalemberek jutottak eddig is Kaszás Attilának, aki mostZsorsz Miloszlavszkij betörőként a legfelszabadultabb, olyannyira, hogy néha már lehengerli a partnereit. Az ifjú társaságból rokonszenves a színinövendék Seress Zoltán írnoka, hangsúlyos Sipos András rendőrfelügyelője. Legalább példamutatásul jó volna, ha Spak polgártársként Miklósy György nem érné be „hozott anyagból” szabott alakítással. A Víg színészei némelykor „eltartják” a rendezéseket, s ha nem lehet örülni a szerepléseknek, akkor szembeszökőbbek a hiányosságok. Mint ezúttal, hogy az Iván, a rettentő színrevitele vázlatban maradt. Nem azért, mintha Marton, László összecsapta volna, „link , vagy felelőtlen lenne. Miért ragadt meg mégis a felületen? Marton László színháza inkább mesterségtől, észszel működik. Nem tűnik átéltnek, személyes hitelűnek, minden kicsiny motívumában megszenvedettnek. (Hogy mitől van így, az már csakis őrá tartozik.) Mintha egy emberbarátbeszélne az éhségről, az ínségről — olyan, aki maga sohasem éhezett, szűkölködött. Bogácsi Erzsébet Magyar Nemzet NAPLÓ Nemzetiségi kutatócsoport alakult Pécsett, ez a Pécsi Levéltár keretében működik. A vizsgálatok kiterjednek a Baranyában élő németek és délszlávok történetére, nyelvére, gazdálkodására, kultúrájára és néprajzára, helyzetüket demográfiai és szociológiai szempontjából is elemzik. Létrehoznak nemzetiségi dokumentációs központot is. A Szántó Piroska Biblia-illusztrációiból nyitottak vasárnap kiállítást az esztergomi Keresztény Múzeumban. A művész az ú- és az újszövetség eseményeit hetvenegy pasztellképen örökítette meg, elsősorban a gyermekek számára. Az augusztus végéig megtekinthető tárlatot dr. Lékai László bíboros, prímás, esztergomi érsek nyitotta meg. Székely Mihály születésének 85. évfordulója alkalmából emlékkiállítás nyílt vasárnap szülővárosában, Jászberényben, a Jász múzeumban. A dokumentumok, relikviák, fotók jelentős részét a Székely Mihály nevét viselő zenei tagozatos általános iskola tanulói gyűjtötték össze. A kiállítás egyben a június elejéig tartó Székely Mihály zenei napok nyitánya; a város május 30. és június 1. között a Székely Mihály Országos Énekestalálkozónak ad otthont, zeneiskolák, szakiskolák és főiskolák együttesei lépnek pódiumra. Mély részvéttel kísérték utolsó útjára vasárnap a Farkasréti temetőben Tarsoly Elemér Jászai Mari-díjas színművészt, a Nemzeti Színház tagját. Ravatalánál Czapkó Endre, a színház főtitkára a társulat nevében, Szokolay Ottó színművész pedig a pályatársak és a barátok képviseletében búcsúzott az elhunyttól. Tarsoly Elemért a fővárosi tanács által adományozott sírhelyen helyezték örök nyugalomra. Megkezdődött a nemzetközi karmesterverseny Megkezdődött a Magyar Televízió V. nemzetközi karmesterversenye , amelyet ezúttal Ferencsik János emlékére hirdettek meg. A Béke Szállóban szombaton este rendezték meg a sorsolást. Az ünnepségen — amelyet Murai György, az MTV elnökhelyettese nyitott meg . 31 ország 56 versenyzőjének legfiatalabbika, a 22 esztendős Derek Cleeson ír karmester húzta ki a neveket az urnából, meghatározva a részvevők sorrendjét. Elsőként május5-én, hétfőndélelőtt 11 órakor a szombathelyi Bartókterszmoch Horruck T”’Katsuhiko japán versenyző dirigálja a Szombathelyi Szimfonikus Zenekart. A május 10-ig tartó válogatókról készült első összefoglalót május 7-én, szerdán közvetíti a televízió. Vasárnap Szombathelyen, a Bartók-teremben ünnepélyesen megnyitották a karmesterversenyt. E seregszemlére minden eddiginél többen — 42 országból 168-an — jelentkeztek. Első alkalommal vesznek részt a versenyen Bolíviából, Kínából, Kubából, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságból, Svédországból, Törökországból és Uruguayből érkezett karmesterek. A megnyitón az elődöntőben végig közreműködő Szombathelyi Szimfonikus Zenekar adott hangversenyt. BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN FALVAY ATTILA hegedűestje színvonalában, komolyságában és művészi érettségében méltó volt mind a kiváló fiatal hegedűs korábbi produkcióihoz, mind ahhoz a fontos tisztséghez, amit a Kodály-vonósnégyes vezetőjeként egy ideje betölt. Gondosan — bár kissé túlzott takarékossággal — összeállított műsora alkalmat adott rá, hogy kamaramuzsikus és szólista erényeiről egyaránt meggyőzze hallgatóságát. Falvay Attila hegedűjátékát rendíthetetlen hangszeres biztonság, elmélyült zeneiség, a technikai bravúr és nemes ízlés tökéletes egyensúlya jellemzi. Hegedűhangja kiegyenlített, sima és bár nem túlságosan erőteljes, tisztán és fényesen csengő. A három műsorszám, amit megszólaltatott, a hegedűjáték változatos műfajaiban mutatta be képességeit: a vonós kettőstől a szólópartitán át jutott el a zongorával társított szonátáig. Mozart G-dúr duója annak a két darabnak egyike, amelyet salzburgi muzsikustársa, Michael Haydn elevében — ma úgy mondanánk, „négerként” — komponált a szülővárosába hazalátogató zeneszerző. A brácsa szólamát Fias Gábor játszotta, hangulatteremtő módon idézve fel a Kodály-vonósnégyes mintaszerű hangzását és kamarazenei kultúráját. Bach Chaconne-ja következett ezután. A műsor időtartamába belefért volna a d-moll partita négy, előző tétele is, ezek elmaradását Falvay Attila példásan megformált, csiszolt és értelmes Bach-játékát hallva komoly veszteségnek éreztük. Befejezésül Beethoven c-moll hegedű-zongora szonátája hangzott el, Lantos István átélt és ihlető közreműködésével. Akárcsak az est valamennyi műsorszáma, ez is minden részletében alaposan kidolgozott, hanglemezfelvételre kínálkozó, magas színvonalú előadás volt. KOBAYASHI KEN-ICHIRO minden magyarországi fellépését viharos siker kíséri; ez alkalommal különösen bensőséges fogadtatásban részesítette a népszerű karmestert mind a közönség, mind a Magyar Állami Hangversenyzenekar, amelynek élére néhány nappal ezelőtt nevezték ki és amelynek ezzel nemcsak régi óhaja teljesült, de remélhetően létfontosságú problémái is megoldódtak. A Kongresszusi Központot színültig megtöltő hallgatóság lelkes ünneplése és a muzsikusok ovációja ezúttal azt jelentette: bizalmat szavazunk Kobayashinak és munkájától szép eredményeket várunk. Stravinsky Petruska című remekművének előadása ezt a várakozást máris minden szempontból igazolta: izgalmas volt és virtuóz, feszült és sokszínű, tragikus és látványos egyszerre. A zenekar kifogástalan összjátékkal és remek szólókkal valósította meg a karmester szándékait. Igazi csúcspont volt ez a produkció, olyan csattanó, amelyet a hangverseny első félidejében felhangzó Britten—Purcell Változatok, valamint Prokofjev zseniál. Első zongoraversenye hatásosan készített elő. A zongoraverseny morgánszólamát Lantos István játszotta bravúrosan, temperamentumosan és szellemesen. JANDÓ JENŐ minden bizonynyal a legtöbbet foglalkoztatott zongoraművészünk: alig múlik el hét, hogy ne szerepelne, sőt, többnyire naponta találkozunk nevével, mint szólista, kamaramuzsikus, vagy zongorakísérő. Munkabírása elképesztő; megteheti, hogy sokat vállal, hiszen nyilvánvalóan jó szellemi és fizikai erőnlétben van és a sokoldalú foglalkoztatottság egyre fokozódó teljesítményekre készteti. Most, amikor a Liszt-év reprezentatív zongoraest-sorozatának, a Vándorévek bérleti ciklusának első estjén a svájci kötet kilenc darabjának, valamint a hat Paganini-etűd zongorafeldolgozásának megszólaltatására vállalkozott, mégis intő jelként tapasztalhattunk — Jandó pályáján első ízben! — indiszpozíciót. Akár a váratlan kánikula okozta ezt — aznap este a nézőtéren is rosszul lett valaki! —, akár a túlfeszített munka, mindenképpen arra figyelmeztet: Mérsékelni a tempót! Gazdaságosabban élni tehetséggel, szorgalommal, sikerrel! A hangverseny első felében még semmi sem zavarta meg a produkciót, sőt, elmondhatjuk, hogy Jandó eddigi, számtalan kiváló teljesítményét is felülmúlta a svájci Vándorévek megannyi tűnődő hangulatú, költői képének életre keltése: mutatós virtuozitásban, színes képzelőerőben, változékony kedélyben, személyes elkötelezettségben túltett korábbi produkcióin. A leglényegesebb többlet ezekhez képest a zongorahang érzékeny árnyalatossága volt, amit Jandónál eddig nem észleltem. A szünet után megszólaltatott Paganini-etűdök előadása az első két darabnál még teljes illúziót keltett. A közkedvelt „Campanella" mutatta az első jeleit a Jandóra éppenséggel nem jellemző dekoncentráltságnak, ami a darabok további sorára is rányomta bélyegét. Természetesen mindez csak az ő színvonalán volt észrevehető — igen sok zongorista boldog lenne, ha ezeket az etűdöket az indiszponált Jandót megközelítő módon tudná megszólaltatni. ALESSANDRO SICILIANI vezényelte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarát és Énekkarát a Kongresszusi Központban. A műsoron Respighi két műve, valamint Rossini népszerű oratórikus hattyúdala, a Stabat Mater szerepelt. Az idei évben számos zeneszerző születésének, vagy halálának kerek évfordulóját ünnepeljük. Ottorino Respighi ötven éve hunyt el, erre emlékeztet az utóbbi hetek több hangversenyének műsora. Ez alkalommal a barokk témákat feldolgozó Madarak című szvit és a Róma kútjai című szimfonikus költemény hangzott fel. A korrekt, ám kissé szürke megszólaltatásért kevés kárpótlást nyújtott a fiatal karmester látványos fellépése és színpadiasan dekoratív mozgása, mert mindennek hangzó megfelelőjével adósunk maradt. Vezénylése olykor úgy hatott, mintha Alfonzo karmesteralakítása lenne. Kevés képzelőerő tanújelét adta a Stabat Mater előadása is Ennek vitathatatlan fénypontja az utolsó előtti tétel („Quando corpus morietur”) volt, az énekkar önálló produkciója. Noha technikai remekésnek is beillett, elsősorban az áhítatnak azzal a keresetlen őszinteségével rendített meg, amelyet a szóló-kvartett (Tokody Ilona, Takács Klára, Robert Cambis, Tóth János) minden vokális bravúrja mellett sem mutatott fel. • Pándi Marianne Hétfő, 1986. május 5. Meghalt Bálint Endre Életének 72. évében meghalt Bálint Endre festő és grafikus, Kossuth-díjas Érdemes művész. Temetéséről később intézkednek — közli a Művelődési Minisztérium, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapja gyászjelentése. Abból a szénnel meghúzott, gyönyörű kettős portréból, az egymásra rajzolt Vajda Lajos-féle kettős arcmásból az egyik, mélyen elgondolkodó arc magáé Vajdáé volt, a másik a közeli baráté, Bálint Endréé. Fiatalok voltak 1937-ben, amikorez a mű készült, bizakodóak voltak: új művészetet akartak. Megváltoztatott, tiszta művészetet egy majdani, jobb társadalom számára.Vajda rég, több mint negyven esztendeje befejezte művészi útját, a bizakodás után a rettenet képeit is megrajzolva. Bálint Endre mindnyájunk örömére mostanáig köztünk volt, gazdag, mindig megújuló, teljes, mégsem lezárt életművet alkotva. „Ha tudom, mire vállalkozom, hátsoha el nem kezdem" — írta egyik, jellegzetes,keserű, önironikus vallomásában Bálint Endre. S valóban, nehéz, háromszorosan nehéz úton jutott el a saját művészetéig. Nem voltak könnyűek már az első évek sem: gyermekként az árvaházban (10 éves volt, amikor apját elvesztettek progresszív felfogássú művésznövendékként a harmincas ,évek Magyarországán.. . Kanyargós úton jutott el azután művészetfelfogásának érvényes megfogalmazásáig, kezdetben a kirobbanó tehetségű művészbarát, Vajda árnyékában tevékenykedett, azután 1946-ban a számára oly szimpatikus szürrealista és nonfiguratív elképzeléseket egyaránt felvállaló Európai Iskola alapítója, de még mindig nem egészen a maga útját járva... S még később a hallgatás hosszú évei vetik vissza: 1948-tól 1956-ig nem szerepel kiállításon. „Párizsi korszakában", az ötvenes évek végén talál rá Bálint Endrére, a festőre, aki már nem egyes stílusokat formál át a maga hasonlatosságára, hanem egyre kifejezőbben, téveszthetetlen módon ő maga szól hozzánk képeivel. A karakteres színek, a visszatérő motívumok, a „vékony" megfestésmód festményeinek felületi ismertetőjegyei, de sokkal lényegesebb és felismerhetőbb az a különös álomvilág, emlékpanoptikum, amelyben bolyongott, magával híva bennünket is. örömök, szorongások, megmagyarázhatatlan, mély, elemi emberi indulatok buggyannak fel ezekben az álmokban: a festményeket nézve az indulatokat megtestesítő képi jelek atlaszán kell eligazodnunk, ez a dolgunk, hogy e jelek, eme indulatok révén jobban megértsük a világot — s legyünk belátóbbak vele. Párizsi útja óta, húsz éven át kiállítóművész idehaza — s világszerte. Egyéni tárlatait összeszámolni szinte képtelenség, tisztelői, gyűjtői köre egyre szélesedett. Rajzolt, festett, illusztrációkat alkotott, monotypiákat nyomtatott,fotómontázsokat készített — alapvetően e műfaj történetében —, s itt is, okos, fanyar naplóbejegyzéseket önmagának, érzékeny és szókimondó kritikákat a Népszavának 1938 és 1943 között, később aztán más lapoknak is, figyelemfelhívó sorokat méltatlanul mellőzött művészekről, s végül élvezetes életrajzi jegyzeteket, amelyek a szombathelyi Életünkben láttak napvilágot, majd Életrajzi törmelék cím alatt is megjelentek. Mégsem cikkeire, íráskészségére utalok, amikor azt mondom: Bálint Endre képíró volt. Nem véletlen, hogy sok-sok képe keskeny, hosszanti formájú. Különös, tudat mélyére hatoló motívumokból jeleket teremtett, e jelek sorbarendezésével üzeneteket fogalmazott. Nem a jelek eredete volt a fontos — az ő számára sem —, hanem értelmük, ám a keresztek, házformák, ablakrácsok eredetije többnyire fellelhető, legkedvesebb motívumainak forrása Szentendre, amely ifjúkori búvóhelyük volt Vajdával, Korniss Dezsővel együtt. Bartók tevékenységétől megihletve, az orosz avantgarde bűvöletében ők a tiszta magyar formát, a „vizuális eredetet" keresték itt, s amit találtak,helyette: az európai igényű, modern képformálás elvei azok. Az önálló költői világot teremteni tudó képisége. Bálint Endre képeinek álomtájain bárki otthon érezheti magát, legjobb művei, a Leprás angyal, a Csodálatos halászat, a Groteszk temetése sor még hosszan folytatható — a 20. századi művészet egyetemes nyelvén szólnak. Hosszú évek óta beteg. Festés helyett egyre inkább egyszerűbb technikákat kényszerült választani. De dolgozott — néni kisebb igénnyel. Nem tudhatta, melyik műve lesz az utolsó, így megrázó, kései montázsainak mindegyike többet és többet mondott el arról, a feneketlen sötétségről, amelyet meglátni kényszerült. „Magamról írni és a művészetről? Talán kérni az igazak bocsánatát, hogy azt mondom: »■én«, és hogy jogtalanul fecsegek valamiről, aminek valódi titkai rejtve maradtak előttem." Úgy gondolom, Bálint Endre e sorokat írva tévedett. Lehet, hogy a titkot megfogalmazni nem tudta, de megalkotni igen. A titok ott van a képeiben. Az idézett naplójegyzetben még hozzáfűzi ,s ezzel egyetértettünk: „Én hittem a halhatatlanságban .. Bálint Endre rajza Tudósítónk telexjelentése Moszkvai csillagok Huszonkettedszer rendezik meg az idén a Moszkvai csillagok elnevezésű kulturális fesztivált. Az egyhetes seregszemlét ma nyitják meg a Nagyszínházban Rogyion Scsedrin balettjével, a Sirállyal, amelynek főszereplője és koreográfusa egy személyben a világhírű prímabalerina, Maja Pliszeckaja. A fesztivál eseményeiről sajtótájékoztatón számoltak be Moszkvában. Ivanov kulturális miniszterhelyettes elmondta, hogy a Nagyszínházban és a koncerteken a szovjet előadóművészet több csillaga lép föl, s a hagyományokhoz híven néhány számottevő együttes érkezik a vidéki városokból: így a régi zenét előadó észt Hortus Musicus, a karéliai Kantele népi együttes, a Kaunasi Állami Kórus. A külföldi vendégek közül az első helyre kívánkozik a London Festival Ballet föllépése. Ez a társulat először keresi föl Moszkvát, a Sztanyiszlavszkij zenés színházban Händel, Mahler, Rahmanyinov és mások zenéjére írt baletteket adnak elő. A színházak jobbára szokásos repertoárdarabjaikat adják elő, a zenei intézmények pedig erre ahétre összpontosítják néhány vezető művész föllépését. Nemrégiben az egyik lap is szóvá tette, hogy a gyakori fesztiváloknak nemigen van sajátos arculatuk. Úgy tetszik, a huszonkettedik Moszkvai csillagok is ebbe a kategóriába tartozik, mindössze egy-két■kulturális eseményről mondható el, hogy kifejezetten a májusi seregszemlére időzítették, az összes többi átfogó képet nyújt ugyan a főváros sokágú és nem mindig kiegyensúlyozott kulturális életéről, de nem jelez egyénítetten sajátos fesztiválprofilt. Elmondták a tájékoztatón azt is, hogy ezúttal is több tízezer turistát várnak a világ seregnyi államából, így a nyugati országokból is. Az idegenforgalommal foglalkozó állami bizottság elnökhelyettese szerint ebben az évben is arra lehet számítani, hogy növekszik az Egyesült Államokból, az NSZK-ból, Angliából és más nyugati országokból ideérkező látogatók száma. (m. j.)