Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-25 / 199. szám

Hétfő, 1986. augusztus 25. ! Ellenőrrel a márka körül Kit véd a védjegy? Festi csúcsforgalom. Zsúfolt üzletek, idegen szavak, a buti­kok kirakata csábítóan hívogatja a vásárlókat. Szinte minden kap­ható itt, amit az 1986-os divat megkíván. Az egyik Lenin körúti kapu­aljból tizenéves fiú lép ki, kezé­ben a frissen vásárolt póló. Fe­hér alapon kék betűkkel ráírva: Adidas. A felirat fölött a jól is­mert három ágú jel... ■ — Ez eredeti? — kérdezem tőle. — Persze, hisz rá van inna — válaszolja. — Mennyi az ám? — 420 forint... A vásárló károsodik Mát­hé Endrénével, a Kereske­delmi Minőségellenőrző Intézet munkatársával sétálunk a Kör­úton. Figyeljük a kirakatokat, remge­teg világhírű, jól ismert, nj­szerű mankót látunk. — Ne higgyen a látszatnak — „mondja. — Ezek jó része hami­sított, itthon készült... Betérünk egy butikba. A pol­cokon Ritt, Puma, Fiorucci, Marl­­boro feliratos ingek,­ pólók, dzse­kik. — Ezeket nem szabad használ­ni, hiszen védett márkajelek — mondja kísérőm a kereskedőnek. — Erre a Rítt pólóra például az van írva angolul, hogy „eredeti termék’’. Pedig nyilvánvalóan nem az. — Kik keresik ezeket a márka­jeleket? — kérdezem. — Főleg a fiatalok..meg a turisták. — Gondolom, ha nem lenne rajta a felirat, kevésbé vennék... —■ Nyílván, hiszen a márkanév vonzerő. Az utóbbi időben feltűnt, hogy nincs minden rendben a márka­jelzések körül. — A butikok elterjedésével és a márkajelzések térhódításával párhuzamosan jelentek meg az üzletekben ezek a termékek — mondja Matejka István, a KER­­MI könnyűipari főosztályának vezetője. — A televízióban, a sportrendezvényeken az ismert és népszerű sportolók nagy világ­cégek felszerelését használják. Ezek a ruhák szépek és jó minő­ségűek, nyilvánvaló, hogy a ke­reslet itthon is megnőtt irántuk. Ezt az igényt használja ki néhány kereskedő. Ők viszont nem im­portból szerzik be az árut, ha­­nem magyar termékre szitanyo­mással viszik rá a közismert márkák jelzéseit. — Ezzel megkárosítják a vá­sárlót? — Igen, mégpedig kétszeresen. Egyrészt erkölcsileg károsodik a vevő, mert nem azt hordja, amit hisz. Másrészt anyagilag károso­dik, mert a márkánál gyengébb minőséget kap, vagyis magasabb áron silányabb termékhez jut. Ezeket and könnyen meg tud­juk állapítani, mert a termékeket alapos ellenőrzésnek vetjük alá. Például a szín­tartósságot mosás, napfényhatás, dörzsállóság alap­ján vizsgáljuk... — Most mi a futó márka? — Adidas, Puma, Ritt, Nike, Nina Ricci, Fiorucci, Blizzard, Atomic, Fischer... és még so­rolhatnám. Egyébként mi ponto­san ismerjük ezen cégek minő­ségi követelményeit, könnyen meg tudjuk állapítani, hogy me­lyik az eredeti és melyik a ha­misított. — A KERMI engedélye nélkül nem kerülhet forgalomba ilyen termék Magyarországon? — Ha külker vállalat hozza be, akkor megvizsgáljuk, és ha me­­felel az előírásoknak, engedé­lyezzük a forgalmazást. De a más csatornán beérkezőket, vagy az itthon készült „eredetiket” csak hatósági ellenőrzéseink so­rán tudjuk kiszűrni. Elég gyak­ran kell megtiltanunk a további árusítást. Ilyen esetben szabály­sértési eljárást, súlyosabb eset­ben büntetőeljárást kezdeménye­zünk a forgalmazó ellen. — Miért a kereskedő és miért nem a készítő ellen? — A törvény értelmében a for­galmazó a felelős. Hiszen ponto­san tisztában van a termék szár­mazásával, mégis eredetiként árulja. Tiltakoznak a cégek — A vásárló, aki ránézésre nem tud különbséget tenni, hogyan lehet biztos a dolgában. — Azt ajánlhatjuk a vásárlók­nak, hogy nézzék a bevarrt jel­zéseket. A cégek ugyanis elhe­lyezik a saját jelüket, például a nyaknál, melyben ismertetik a származást és a kezelési útmuta­tást. Ezt még nem hamisítják. Beszélgetőtársam dr. Szentpé­­tery Ádám jogász, a Budapesti Nemzetközi Ügyvédi Munkakö­zösség irodavezetője, aki külföl­di és belföldi cégek iparjogvé­delmi ügyeivel foglalkozik. Tagja a Kereskedelmi Kamara­­védjegy­­bizottsága elnökségének. — Tulajdonképpen mi­ a véd­jegy? — Valójában kizárólagos jogot jelent. A védjegyként belajstro­mozott jelnek, jelzésnek, emblé­mának, szónak, hangnak a kizá­rólagos használata. Ez védelmet jelent minden utánzóval és ha­sonlóval szemben. — Milyen „trükköket" tapasz­tal? — Például a Butterly nevet kis eltéréssel, de azonos betű­típussal úgy írják, hogy Butterly. Nagyon jól tudják, hogy az ere­deti nevet nem használhatják, ezért egy kis változtatást csinál­nak rajta. Persze ez is tilos. — Gondolom, a külföldi cégek­nek is feltűnt a „termékeik" sza­porodása ... — Persze, noha nem Magyar­ország az egyetlen, ahol hamisít­ják a védjegyeket. Mondok egy példát A Lacoste cég megkere­sett bennünket, hogy a krokodilos emblémájuk megjelent Budapes­ten olyan árucikk­ekben, amiket nem ők gyártottak. Mi megálla­pítottuk a hamisítás tényét és bejelentettük a kereskedőknek, hogy jogi úton fellépünk ellenük. Erre ők gyorsan írásos nyilatko­zatot tettek,­­hogy kivonják a termékeket a forgalomból. Azzal védekeztek, hogy a krokodil cím­kéket Bérében vásárolták, ők nem tudták, hogy a jelzés a Lacoste cégé, viszont szeretik az állatokat, ezért varrták fel a tenisztrikókra. A védekezés per­sze nevetséges...­­ — Ha már a teniszruháknál tartunk, láttam Iván Lendl jel­zésű trikókat is. — Lendinek megállapodása Nem tudom, emlékszik-e még az olvasó az év eleji kisebb fajta pánikra, amikor is az újságok az egyik nap azt közölték, hogy az idősebb korosztály köteles beoltat­­ni magát tetanusz ellen. Azok­ban a napokban nyilván sok he­lyen csengett a telefon — így szerkesztőségünkben is —, ijed­ten vagy tanácstalanul kérdez­ték, igényelték a felvilágosítást, miinek is ez az egész hercehur­ca? Ha több évtizeden keresztül minden baj nélkül, s tetanusz­védettség nélkül éltek, minek most ez az egész? S egyáltalán­, miért teszik ki az öregeket egy oltás veszélyének? (Mert ilyen pletyka is járta ...) Előkészítés nélkül Az első szűkszavú közleményt aztán számos magyarázó és ponto­sító nyilatkozat követte, tévében, újságokban többnyire okos és meggyőző érvekkel indokolták az egészségügyiek a döntést, hiszen valóban tarthatatlan állapot, hogy Magyarországon minden esztendő­ben jó néhányan azért haljanak meg — nehéz kínok között —, mert előzetesen nem kaptak teta­nusz elleni oltást, holott három kis szúrással védetté lehet tenni az eddig védetlen korosztályt is. Ám ekkor már későinek bizo­nyult mindenfajta érvelés , az egyébként indokolható döntést né­hány nappal később meg is kellett változtatni: nem lett kötelező a tetanusz-oltás az idősebbek köré­ben. Csupáncsak ajánlott. Ugyan a védőoltásra való invitálást min­denki megkapta, de az a záradék, miszerint „meg nem jelenés ese­tén” ilyen és ilyen bírságot köte­les fizetni a címzett — nos ez el­maradt. Az invitáló levelek igye­keztek meggyőzni minden érin­tettet, ám az egész história ezzel le is került a napirendről. Aki el­ment, elment, aki nem, az nem. S arról sem olvastam sehol, hogy végül is hányan hallgattak a jó szóra, az érintettek hány száza­lékát sikerült meggyőzni? Az év eleji történetet azért idéz­tem fel most ilyen részletesen, mert pontosan illusztrálja azt, amiről az alábbiakban szólni sze­retnék: a társadalmi célú reklám mai helyzetét, pontosabban hiá­nyát. Idén márciusban Az emberért címmel nemzetközi szimpóziumot tartottak Budapesten e témakör­ben, s bár a fenti hercehurca ép­pen ezekben a hetekben dúlt, er­ről a konferencián nem esett szó. Holott ez —­­mint az a bizonyos állatorvosi ló — magán viselte, magán viselhette volna a társa­dalmi célú reklám minden beteg­ségét. Mert gondoljuk csak meg: ha előre felmérik azt, hogy az in­tézkedéssel megcélzott korosztály idős, megfáradt, minden muszájt félve fogadó, akkor talán az is felötlött volna az intézkedést ho­zókban, hogy egy ilyen, előkészítés nélküli bejelentés, milyen hatást válthat majd ki. S akkor­­talán konzultálhattak volna például az Egészségnevelési Intézettel, amely ha nem is sok, de valamelyes ta­pasztalattal már rendelkezik, s né­hány sikeresnek mondható kam­pányt is tud a háta mögött. De ne legyünk teljesen igazság­talanok, hiszen az említett szim­póziumon elsősorban is arról volt van egy céggel, hogy az használ­hatja az ő nevét Amiért persze a teniszező pénzt kap. Ebben az esetben nem a vásárló van meg­károsítva, hanem a cég, akinek a nevét rányomták. A törvény ezt is tiltja. Nagy a zűrzavar . Látni az utcákon, boltokban Coca-Cola, Martini, Marlboró fel­iratú műbőr táskákat. Ez esetben nincs hamisításról szó. Sőt, rek­lámot, propagandát fejt fel­ a ter­méknek.­­ Ezek a cégek saját maguk is kiadnak ilyen holmikat reklám célból. Ezért ilyen feliratú cikke­ket forgalmazni csak a védjegy­­jogosult engedélyével lehet mi­vel a gyenge minőség a­ termék iránti bizalom elvesztésével jár­hat Ezek az utánzók jogtalanul profitálnak a világcégek hírne­véből. — Népszerű filmsorozatok figu­rái is megjelentek a trikókon. Ebben az esetben sem beszélhe­tünk a gyártó cég megkárosításá­ról. — A Donald kacsa, Tom és Jerry és egyéb figurák valóban nem olyan hamisítások, mint ez előbbiek. Mégis jogtalanul hasz­nálják, mert itt az alkotót védi a törvény, pontosabban a szerzői jog. Ezek használatáért is fizet­ni kellene.­­ Az tehát nyilvánvaló, hogy hamisítani csak kitűnő márkát szó, a reklám szakemberei arról meditáltak, hogy a magyar meg­ítélésben a reklám, mint olyan még mindig kicsit gyanús, s hogy e gyanú miatt a társadalmi célok elérésében ma még szinte egyál­talán nem számolnak a reklám­mal, mint eszközzel. Csak eszköz A reklám normális körülmé­nyek között, nemzetközi méretek­ben, csupán eszköz, de nagyon is hatásos eszköz. Jó néhány évti­zed alatt alakította k­i sajátos fegyvertárát, egy olyan hatalmas, minden alkalmat és lehetőséget felhasználó arzenált, amellyel be lehet férkőzni az emberek tudatá­ba és legfőképp­ pénztárcájába. A reklám borzasztóan nagy üzlet, és borzasztóan veszélyes fegyver le­het. Veszélye éppen hatásossá­gában van. Elmélkedhetünk per­sze azon, hogy a hatalmas pénzek­­ milyen gátlástalanságokra csábít­hatnak, csak hát a reklám eszköz, önmagában se nem jó, se nem rossz, csak hatásos, persze, csupán akkor, ha profi módon, szakér­telemmel van „megcsinálva”. Több esztendeje immár, hogy a reklámozásban is fejlett országok­ban felismerték: a reklám nem­csak különféle áruk, szolgáltatá­sok, szuperakármik eladásánál le­het sikeres, de eredménnyel ke­csegtethet különféle társadalmi üzenetek megfogalmazásánál, el­juttatásánál.­­Minderre számtalan példa van, de talán elegendő csak egyet em­lítenem a közelmúltból. Példás szervezettségű és eredményes, nemzetközi méretekben összehan­golt reklámkampányt indítottak két-két és fél esztendeje az éh­ínség sújtotta Etiópia megsegíté­sére. Filmek, hirdetések, közterü­leti plakátok, körlevelek s még felsorolni is lehetetlen médiák tudatosították az emberekben az éhhalál rémét, s az eredmény: sok milliárd dollár gyűlt össze retten­tően rövid idő alatt. Hogy kell mosogatni ?­ A társadalmi célú reklámokról szóló első hazai tanácskozás elő­adásai — a Magyar Reklámszö­vetség jóvoltából — immár kötet­ben is olvashatók. S talán nem érdektelen ennek kapcsán elme­ditálni azon, miként is áll itthon ez az egész kérdéskör. Természe­tesen először maga a magyar rek­lámozás helyzete a döntő. Hiszen amíg a reklám sokak szemében gyanús valami, addig ... Persze nem ildomos megalapozatlannak tartani ezt az elavult szemléletet sem: sokáig tartott az a hiány­­gazdálkodás, amely eleve meg­kérdőjelezhette azt az árut, azt a szolgáltatást, a­mit reklámozni kell, hiszen az biztos, hogy elad­hatatlan bóvli. S ez a múltban — s nem ritkán ma is — tapasztal­ható gyakorlat rányomja a bélye­gét a mai reklámra, s a mai meg­ítélésre is. S ez még csak az egyik össze­tevő. Nem tudom, az olvasók em­lékeznek-e arra a néhány eszten­dővel ezelőtti — nyilván egészség­­nevelési megfontolások alapján indított — kampányra, amely ar­ról igyekezett meggyőzni minket, hogy mosogassunk folyó vízben, szoktak. Van-e olyan magyar termék, amit külföldön érdemes­nek tartanak arra, hogy hamisít­sák? — Természetesen a jó minősé­gű magyar termékek sem kerül­hetik el a sorsukat. Itt elsősor­ban az élelmiszerekről lehet be­szélni. Ismerünk számtalan Tokaji bort, Biok szalámit, amik a világ szinte minden pontján feltűnnek, ám ezeknek semmi közük sincs a magyar eredetihez. Volt olyan eset is, amikor nem a márkanevet tették rá a szalámira, hanem a piros-fehér-zöld szalagot, ezzel jelezve, hogy a­­termék magyar. Egyszóval nagy a zűrzavar a véd­jegy­fronton. Kérdés lehet: egyáltalán milyen a jogi szabá­lyozás ez ügyben? Jogszabály van, bőven. Már az 1923-a­s. törvény is kitért erre. Aztán az 1969-es védjegytörvény és az 1984-es IV. törvény, és a külön­böző belkereskedelmi miniszteri rendeletek is pontosan meghatá­rozzák a védjegyhasználás rend­jét.­­Mégis, hogyan lehetne ezeknek érvényt szerezni? Ez csak rész­ben jogi kérdés, sokkal inkább gazdasági, piaci törvényeket kel­lene itt érvényesíteni. Azt az egy­szerűt például, hogy ami rossz, ami silány, ezt ne vegyék meg! Még ak­kor sem, ha divatos , mert a Puma a vásárlón Ibosz­­szulja­­meg, ha a pólón szitanyo­mással macskává szelídítik. Görbei Tamás mert hogy ez a korszerű és ez az egészséges, így tisztíthatjuk meg maradéktalanul az edényeket a szennyeződéstől. Az erről szóló filmecskében a csapból erős su­gárban folyt a víz... Ennek már öt-hat esztendeje. Azóta új a módi: a na­jzfilmecskében egy mo­sogatótálban úsznak, hullámoznak a pu­sákos edények, s az Energia­­felügyelet „egy csepp figyelmet a­kar, s azt bizonygatja, hogy a víz­zel takarékoskodni kell. Eszem ágában sincs vitatni, hogy a víz­pazarlás ellen fel kell lépni, de úgy gondolom, hogy a két szóban forgó kampány között túl rövid idő telt el ahhoz, hogy a nézők kollektív felejtésére lehetne ala­pozni. S egyébként is: hogyan kell korszerűen mosogatni? Erről a konkrét példáról a szim­póziumon ugyancsak nem volt szó, de közvetve m­indvégig na­pirendi pontiként szerepelt a kü­lönféle reklámok összehangolása. Mert érdek- és célegyeztetés nél­kül, a nehezen és rögtön­zéssze­­rűen megindított reklámkampá­nyok csupán bizonytalan és ki­számíthatatlan hatást érnek csak el. Holott számos olyan terület van, ahol a „társadalmi célú rek­lámnak” múltja, múltacskája van, s csak nagyon kevés hiányozna ahhoz, hogy a próbálkozásokat végül is lemérhető siker koronáz­za. Az egészséges táplálkozás, az alkohol- és nikotinellenes kam­pány vagy éppenséggel a környe­zetvédelem, a közlekedés bizton­sága érdekében indított akciók olyan társadalmi célok, amelyek megérdemelnék, hogy a reklámot, mint profi befolyásoló eszközt igénybe vegyék. S ha az év eleji szimpóziumnak valami eredmé­nye volt, az annyi: kiderült, hogy a reklámszakma erre a feladatra, erre a bevetésre kész... Murányi Gábor Reklám az emberért Addig, amíg gyanús... Magyar Nemzet A Magyar Nemzet megkérdezte: Hogyan működik egy tehetségkutató tábor? A Nagyatádi Gyermek és Ifjú­sági Képzőművészeti Alkotó Tá­bor hétköznapjairól érdeklődtünk Leitner Sándor főiskolai főigaz­gató, festőművésztől, miután a közelmúltban fejeződött be ezévi Studium kiállításuk. Kik kerül­hetnek a tehetségkutató táborba? — Nyaranta, két héten keresz­tül, intenzív kurzus keretében foglalkozunk 10—18 éves, a kép­ző- és iparművészet iránt érdek­lődő általános- és középiskolai tanulókkal. A tábor a résztvevők számára ingyenes. Festő, szob­rász, egyedi rajz és sokszorosító grafika szekciókban folyik a munka. A tábor célja a felvétel során bekerült gyermekek álta­lános , esztétikai érzékének, ízlés­világának a fejlesztése, a tehet­ségek kiválogatása. Az érdeklő­dők a minden évben nyilvánosan közzétett és minden megyei isko­lába eljuttatott felhívásra adhat­ják be jelentkezésüket és alkotá­saikat. Ennek alapján választja ki a zsűri az érdemeseket. — Mi lesz a kiválasztottak to­vábbi sorsa? — A két hét során tehetséges­nek mutatkozó tanulók a követ­kező nyárig otthoni feladatokat kapnak, amelyek megoldásával képet kapunk fejlődésükről, ki­tartásukról, érdeklődésükről. Csak akkor lehetnek ismételten táborlakók, ha munkáikkal bebi­zonyították rátermettségüket. A kéthetes táborban napi hat órai műhely-, illetve műtermi munka során ismerkednek a résztvevők a szakterületükkel. Egyéni és kis­csoportos foglalkozásokon, szel­lemi és fizikai kondicionálásokon, kiegészítő foglalkozásokon vesz­nek részt. A második tábortól kezdve úgynevezett személyiség­lapot vezetünk, így követjük nyo­mon fejlődésüket, pályaalakulá­sukat A művészeti szakközépis­kolákkal és a szakirányú főisko­lákkal is állandó kapcsolatot tar­tunk. — Továbbfejlődik-e a tehet­séggondozás e formája és a tábor? — Ezt a módszert 1978-tól al­kalmazzuk, 1983-ban Állami Díj­jal tüntették ki a­­közösséget A nyolcéves működés során is fo­kozatosan teremtődtek meg az egyes műfajok oktatásának a fel­tételei. 1984-ben például a Műve­lődési Minisztérium támogatásá­val szobrász-szekcióval bővültek a lehetőségek. A következő évek­ben szeretnénk megteremteni a tárgyformálás, több iparművésze­ti műfaj, mint például a kerámia, a szövés műhelyfeltételeit. A tá­bor működésének különben meg­felelő szellemi hátteret inspirá­ciót adnak Nagyatádon az élő hagyományok, a Hild-díjjal ki­tüntetett városi környezet a nemzetközivé vált szobrász szim­pózium és nem utolsósorban a művelődési ház munkatársainak ügyszeretete. Sok segítséget ka­punk a Kaposvári Tanítóképző Főiskola s művészeti-nevelési tan­székének, a képzőművészeti te­hetséggondozással kapcsolatos kutatásaitól és a szaktanároktól. Az időszakos tehetséggondozás inkább a figyelem felkeltésére, a tehetségek kiválasztására szolgál, nem pótolhatja az évközi folya­matos szakmai munkát. Meggyő­ződésünk azonban, hogy ez a for­ma is sokat segít az érdemesek felkarolásában, S. P. A Cziffra-zongoraleckéktől az On Broadway-ig Egy presszó, két szó­váltás: ma­radjunk még egy kicsit az On Broadway-ben, a múlt heti be­szélgetés színhelyén. Nem ezért, mert hozzánőttem a székeimhez, hanem mert Korányi Béla, a tulaj is ideig érik ezé­rt, csupán alább kell hagynia a bárpultnál a szom­jasok ostromának. Az idő már éjfélre jár, a három amerikai (múlt heti beszélgető partnereim) hangos by, by!-jal búcsúzik. Más­nap mindhármuknak jelenésük van a Macskák­ban,­­ itt bizony nem­­ tanácsos macska jajos föllé­pést megkockáztatni. A közönség zöme is elszálingózik, egy-két új vendég — csaknem kizárólag ré­gi ismerős — jön helyettük. Első­sorban az ő kedvükért vetítik le az amerikaiak show-járól készült videofelvételt. A hangulat inkább családias, mintsem bár- vagy flokáljelle­gű. Igaz, ha az utcáról pillantanék be a félig nyitott ajtón, háromszor is meggondol­nám, bemerészkedjek-e egy ital­ra. Az éjszakai Bécs árait nem a magyar turista zsebéhez szab­ták. (Mellesleg a nappalit sem.) Csak később tudom meg, hogy ez mégsem egészen így van: itt egy fekete húsz schilling, egy pohár sör sem sokkal több, de a nyolc­van--kilencven schillinges átlag­­whisky ára sem veri földhöz az emberit (hacsak jó magyar szokás szerint nem iszik tíz-tizenöt felest belőle). Ha ezeket a számokat megszerzem hárommal, és össze­hasonlítom őket az itthoni éjsza­kai szórakozóhelyek áraival, ak­kor a drága jelző inkább m­ireánk jellemző. De azért nem szeret­nék fölháborítani senkit: ha va­laki olyan bécsi bárba téved be, ahol azonnal bájos babák hívják meg egy pohárka pezsgőre, ame­lyet persze egész üveggel illik (mit illik­­ kell!) viszonozni, ak­kor gondoljon arra, hogy a pezs­gős mennyország bejáratát köny­­nyű összecserélni az adósok bör­tönének ajtajával. (Mindenesetre egyik helyem­ se hivatkozzanak rám, mint „fölbújtúra”...) — Tízéves voltam, amikor a szüleim Bécsbe hoztak — kezdi Korányi Béla. — Zongoristának készültem, mert úgy látszott, az isten is annak teremtett, ötéves koromban egy szakszervezeti es­ten szerepeltem először. Csak Rodolfóra és Cziffra Györgyre emlékszem a föllépők közül, meg arra, hogy Cziffrát hallgatva­­belesápadtam az élménybe. Utá­na az anyám tőle kérdezte meg, lát-e bennem fantáziát. Látott. Egy ideig jártam is hozzá zongo­raleckékre. Megmaradt bennem, milyen kis keze volt, ám a hü­velykujját valószínűtlenül hosz­­szan ki tudta nyújtani. Magya­rázta is nekem, hogy ez a leg­fontosabb ujj a zongorázásnál, és speciális gyakorlatokat végezte­­tett velem is, hogy a hüvelykuj­jam minél mozgékonyabb és „nyúlékonyabb” legyen. — Miért nem lett mégsem zon­gorista? — Zongoristának zongorista lettem, bár az igaz, hogy a ko­moly múzsától csakugyan elcsá­bított a könnyű. — A siker, a népszerűség vagy a pénz miatt? — Szépreményű zeneakadémis­­ta voltam, amikor apámat hirte­len levette a lábáról a betegség. Ekkor hívott el egy ismerős bár­­tulajdonos, akit éppen otthagyott a zongoristája. Elképzelheti, hogy mit jelentett egy kétezer schil­linges ösztöndíjasnak a havi nyolcezer schilling. Ennyiből az egész család meg tudott élni. Még csak töprengeni sem töp­renghettem az ajánlaton. Délután megvettem a kottákat, este már a tizenöt emeletes épület tetején levő bár zongorájánál ültem. — Sikere volt? : — Olyan, amilyen a legrette­netesebb álmaimban se jöjjön elöl Fogalmam sem volt róla, mi­féle zenét kell egy bárban ját­szani. Máig is csodálkozom rajta, milyen fantasztikus véletlennek köszönhetem, hogy nem penderí­tettek ki azonnal. — Mennyi idő alatt jött bele? — Szerencsére két-három nap múlva már elég elfogadhatóan improvizáltam, ekkorra már úgy­­ahogy megtanultam a korabeli divatos számokat. — Tulajdonképpen mit kell tudnia egy bárzongoristának? — Válaszolni egyszerű: a szak­mát és a repertoárt. — Melyik a nehezebb? — Amelyikről azt hiszi az em­ber, hogy az a könnyebb. Aztán a gyakorlat előbb-utóbb rádöb­benti a tévedésére. — Mennyi ideig játszott bá­rokban? — Húsz évig. — Nem bánta meg, hogy a hangversenytermek helyett a lo­kálokat választotta? — Jellegzetes magyar kérdés. Itt, Bécsben a bárzongorista épp­úgy művész, mint a koncertpó­diumon játszó. Pesten tudomásom szerint az az elsődleges, hol áll a zongora; ha presszóban, szó sem lehet művészetről... (Úgy mellesleg: Idestova ná­lunk eltűnőben vannak a zongo­rák a presszókból. A diszkó és a pop szorítja ki őket. Itt az On Broadway-ben viszont e középen áll a pianínó. Nem afféle tulaj­donosi „cégjelzőként", nagyon is köznapi a szerepe: a vendégek közül bárki játszhat rajta. S mi­vel a „törzsgárda" jórészt neves zenészekből áll, nemritkán nem mindennapos produkciót élvez­het a hallgatóság. Az sem ritka­ság, hogy ismerten ifjú titán ül le játszani, nem is titkolva, hogy szeretné, ha megismernék. Ugyan­ez vezeti a magukat „fölfedezet­­lennek” érző, névtelen énekese­ket, sőt, olykor írókat, költőket is rögtönzött bemutatkozásra. Erre a presszóra igazán ciilik a reklám­­mondást: mindig történik valami.­ — Melyik volt itt a legemléke­zetesebb este? — Az első. Igazi Cilikeként nyitottunk, semmi sem volt még készen, fogalmunk sem volt pél­dául az árakról, félig-meddig a kollégákból, barátokból váratla­nul hatalmasra duzzadt vendég­seregnek kellett önmagát kiszol­gálnia, a végén mindenki annyit fizetett, amennyit jónak látott. — De azért nem fizetett rá? — Nem. Csöppet sem bánom, hogy a második pályamódosítás­ra is ráadtam a fejem. — Szóval a bárzongorázás sem hiányzik? — Itt is játszhatok, ha kedvem tartja. Olyasmi ugyan már alig­ha történik velem, mint annak idején, amikor egyszer éjjel egy Fürstenberg herceg odajött hoz­zám, és azt kérdezte tőlem, nem volna-e kedvem eljönni Marbeda szigetére zongorázni. Mikor, kér­deztem. Most. Beültünk a kocsi­jába, elmentünk Salzburgba, on­nan magánrepülőgépén a spanyol szigetre. Két évig maradtam ott, igazán fantasztikus volt. — Miért jött vissza? — Hatéves lett a gyerek, azt akartam, hogy Bécsben járjon iskolába. Meg talán sejtettem, az ember életében a legnagyszerűbb dolgok is elmúlnak... Veszprémi Miklós

Next