Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-25 / 199. szám
Hétfő, 1986. augusztus 25. ! Ellenőrrel a márka körül Kit véd a védjegy? Festi csúcsforgalom. Zsúfolt üzletek, idegen szavak, a butikok kirakata csábítóan hívogatja a vásárlókat. Szinte minden kapható itt, amit az 1986-os divat megkíván. Az egyik Lenin körúti kapualjból tizenéves fiú lép ki, kezében a frissen vásárolt póló. Fehér alapon kék betűkkel ráírva: Adidas. A felirat fölött a jól ismert három ágú jel... ■ — Ez eredeti? — kérdezem tőle. — Persze, hisz rá van inna — válaszolja. — Mennyi az ám? — 420 forint... A vásárló károsodik Máthé Endrénével, a Kereskedelmi Minőségellenőrző Intézet munkatársával sétálunk a Körúton. Figyeljük a kirakatokat, remgeteg világhírű, jól ismert, njszerű mankót látunk. — Ne higgyen a látszatnak — „mondja. — Ezek jó része hamisított, itthon készült... Betérünk egy butikba. A polcokon Ritt, Puma, Fiorucci, Marlboro feliratos ingek, pólók, dzsekik. — Ezeket nem szabad használni, hiszen védett márkajelek — mondja kísérőm a kereskedőnek. — Erre a Rítt pólóra például az van írva angolul, hogy „eredeti termék’’. Pedig nyilvánvalóan nem az. — Kik keresik ezeket a márkajeleket? — kérdezem. — Főleg a fiatalok..meg a turisták. — Gondolom, ha nem lenne rajta a felirat, kevésbé vennék... —■ Nyílván, hiszen a márkanév vonzerő. Az utóbbi időben feltűnt, hogy nincs minden rendben a márkajelzések körül. — A butikok elterjedésével és a márkajelzések térhódításával párhuzamosan jelentek meg az üzletekben ezek a termékek — mondja Matejka István, a KERMI könnyűipari főosztályának vezetője. — A televízióban, a sportrendezvényeken az ismert és népszerű sportolók nagy világcégek felszerelését használják. Ezek a ruhák szépek és jó minőségűek, nyilvánvaló, hogy a kereslet itthon is megnőtt irántuk. Ezt az igényt használja ki néhány kereskedő. Ők viszont nem importból szerzik be az árut, hanem magyar termékre szitanyomással viszik rá a közismert márkák jelzéseit. — Ezzel megkárosítják a vásárlót? — Igen, mégpedig kétszeresen. Egyrészt erkölcsileg károsodik a vevő, mert nem azt hordja, amit hisz. Másrészt anyagilag károsodik, mert a márkánál gyengébb minőséget kap, vagyis magasabb áron silányabb termékhez jut. Ezeket and könnyen meg tudjuk állapítani, mert a termékeket alapos ellenőrzésnek vetjük alá. Például a színtartósságot mosás, napfényhatás, dörzsállóság alapján vizsgáljuk... — Most mi a futó márka? — Adidas, Puma, Ritt, Nike, Nina Ricci, Fiorucci, Blizzard, Atomic, Fischer... és még sorolhatnám. Egyébként mi pontosan ismerjük ezen cégek minőségi követelményeit, könnyen meg tudjuk állapítani, hogy melyik az eredeti és melyik a hamisított. — A KERMI engedélye nélkül nem kerülhet forgalomba ilyen termék Magyarországon? — Ha külker vállalat hozza be, akkor megvizsgáljuk, és ha mefelel az előírásoknak, engedélyezzük a forgalmazást. De a más csatornán beérkezőket, vagy az itthon készült „eredetiket” csak hatósági ellenőrzéseink során tudjuk kiszűrni. Elég gyakran kell megtiltanunk a további árusítást. Ilyen esetben szabálysértési eljárást, súlyosabb esetben büntetőeljárást kezdeményezünk a forgalmazó ellen. — Miért a kereskedő és miért nem a készítő ellen? — A törvény értelmében a forgalmazó a felelős. Hiszen pontosan tisztában van a termék származásával, mégis eredetiként árulja. Tiltakoznak a cégek — A vásárló, aki ránézésre nem tud különbséget tenni, hogyan lehet biztos a dolgában. — Azt ajánlhatjuk a vásárlóknak, hogy nézzék a bevarrt jelzéseket. A cégek ugyanis elhelyezik a saját jelüket, például a nyaknál, melyben ismertetik a származást és a kezelési útmutatást. Ezt még nem hamisítják. Beszélgetőtársam dr. Szentpétery Ádám jogász, a Budapesti Nemzetközi Ügyvédi Munkaközösség irodavezetője, aki külföldi és belföldi cégek iparjogvédelmi ügyeivel foglalkozik. Tagja a Kereskedelmi Kamaravédjegybizottsága elnökségének. — Tulajdonképpen mi a védjegy? — Valójában kizárólagos jogot jelent. A védjegyként belajstromozott jelnek, jelzésnek, emblémának, szónak, hangnak a kizárólagos használata. Ez védelmet jelent minden utánzóval és hasonlóval szemben. — Milyen „trükköket" tapasztal? — Például a Butterly nevet kis eltéréssel, de azonos betűtípussal úgy írják, hogy Butterly. Nagyon jól tudják, hogy az eredeti nevet nem használhatják, ezért egy kis változtatást csinálnak rajta. Persze ez is tilos. — Gondolom, a külföldi cégeknek is feltűnt a „termékeik" szaporodása ... — Persze, noha nem Magyarország az egyetlen, ahol hamisítják a védjegyeket. Mondok egy példát A Lacoste cég megkeresett bennünket, hogy a krokodilos emblémájuk megjelent Budapesten olyan árucikkekben, amiket nem ők gyártottak. Mi megállapítottuk a hamisítás tényét és bejelentettük a kereskedőknek, hogy jogi úton fellépünk ellenük. Erre ők gyorsan írásos nyilatkozatot tettek,hogy kivonják a termékeket a forgalomból. Azzal védekeztek, hogy a krokodil címkéket Bérében vásárolták, ők nem tudták, hogy a jelzés a Lacoste cégé, viszont szeretik az állatokat, ezért varrták fel a tenisztrikókra. A védekezés persze nevetséges... — Ha már a teniszruháknál tartunk, láttam Iván Lendl jelzésű trikókat is. — Lendinek megállapodása Nem tudom, emlékszik-e még az olvasó az év eleji kisebb fajta pánikra, amikor is az újságok az egyik nap azt közölték, hogy az idősebb korosztály köteles beoltatni magát tetanusz ellen. Azokban a napokban nyilván sok helyen csengett a telefon — így szerkesztőségünkben is —, ijedten vagy tanácstalanul kérdezték, igényelték a felvilágosítást, miinek is ez az egész hercehurca? Ha több évtizeden keresztül minden baj nélkül, s tetanuszvédettség nélkül éltek, minek most ez az egész? S egyáltalán, miért teszik ki az öregeket egy oltás veszélyének? (Mert ilyen pletyka is járta ...) Előkészítés nélkül Az első szűkszavú közleményt aztán számos magyarázó és pontosító nyilatkozat követte, tévében, újságokban többnyire okos és meggyőző érvekkel indokolták az egészségügyiek a döntést, hiszen valóban tarthatatlan állapot, hogy Magyarországon minden esztendőben jó néhányan azért haljanak meg — nehéz kínok között —, mert előzetesen nem kaptak tetanusz elleni oltást, holott három kis szúrással védetté lehet tenni az eddig védetlen korosztályt is. Ám ekkor már későinek bizonyult mindenfajta érvelés , az egyébként indokolható döntést néhány nappal később meg is kellett változtatni: nem lett kötelező a tetanusz-oltás az idősebbek körében. Csupáncsak ajánlott. Ugyan a védőoltásra való invitálást mindenki megkapta, de az a záradék, miszerint „meg nem jelenés esetén” ilyen és ilyen bírságot köteles fizetni a címzett — nos ez elmaradt. Az invitáló levelek igyekeztek meggyőzni minden érintettet, ám az egész história ezzel le is került a napirendről. Aki elment, elment, aki nem, az nem. S arról sem olvastam sehol, hogy végül is hányan hallgattak a jó szóra, az érintettek hány százalékát sikerült meggyőzni? Az év eleji történetet azért idéztem fel most ilyen részletesen, mert pontosan illusztrálja azt, amiről az alábbiakban szólni szeretnék: a társadalmi célú reklám mai helyzetét, pontosabban hiányát. Idén márciusban Az emberért címmel nemzetközi szimpóziumot tartottak Budapesten e témakörben, s bár a fenti hercehurca éppen ezekben a hetekben dúlt, erről a konferencián nem esett szó. Holott ez —mint az a bizonyos állatorvosi ló — magán viselte, magán viselhette volna a társadalmi célú reklám minden betegségét. Mert gondoljuk csak meg: ha előre felmérik azt, hogy az intézkedéssel megcélzott korosztály idős, megfáradt, minden muszájt félve fogadó, akkor talán az is felötlött volna az intézkedést hozókban, hogy egy ilyen, előkészítés nélküli bejelentés, milyen hatást válthat majd ki. S akkortalán konzultálhattak volna például az Egészségnevelési Intézettel, amely ha nem is sok, de valamelyes tapasztalattal már rendelkezik, s néhány sikeresnek mondható kampányt is tud a háta mögött. De ne legyünk teljesen igazságtalanok, hiszen az említett szimpóziumon elsősorban is arról volt van egy céggel, hogy az használhatja az ő nevét Amiért persze a teniszező pénzt kap. Ebben az esetben nem a vásárló van megkárosítva, hanem a cég, akinek a nevét rányomták. A törvény ezt is tiltja. Nagy a zűrzavar . Látni az utcákon, boltokban Coca-Cola, Martini, Marlboró feliratú műbőr táskákat. Ez esetben nincs hamisításról szó. Sőt, reklámot, propagandát fejt fel a terméknek. Ezek a cégek saját maguk is kiadnak ilyen holmikat reklám célból. Ezért ilyen feliratú cikkeket forgalmazni csak a védjegyjogosult engedélyével lehet mivel a gyenge minőség a termék iránti bizalom elvesztésével járhat Ezek az utánzók jogtalanul profitálnak a világcégek hírnevéből. — Népszerű filmsorozatok figurái is megjelentek a trikókon. Ebben az esetben sem beszélhetünk a gyártó cég megkárosításáról. — A Donald kacsa, Tom és Jerry és egyéb figurák valóban nem olyan hamisítások, mint ez előbbiek. Mégis jogtalanul használják, mert itt az alkotót védi a törvény, pontosabban a szerzői jog. Ezek használatáért is fizetni kellene. Az tehát nyilvánvaló, hogy hamisítani csak kitűnő márkát szó, a reklám szakemberei arról meditáltak, hogy a magyar megítélésben a reklám, mint olyan még mindig kicsit gyanús, s hogy e gyanú miatt a társadalmi célok elérésében ma még szinte egyáltalán nem számolnak a reklámmal, mint eszközzel. Csak eszköz A reklám normális körülmények között, nemzetközi méretekben, csupán eszköz, de nagyon is hatásos eszköz. Jó néhány évtized alatt alakította ki sajátos fegyvertárát, egy olyan hatalmas, minden alkalmat és lehetőséget felhasználó arzenált, amellyel be lehet férkőzni az emberek tudatába és legfőképp pénztárcájába. A reklám borzasztóan nagy üzlet, és borzasztóan veszélyes fegyver lehet. Veszélye éppen hatásosságában van. Elmélkedhetünk persze azon, hogy a hatalmas pénzek milyen gátlástalanságokra csábíthatnak, csak hát a reklám eszköz, önmagában se nem jó, se nem rossz, csak hatásos, persze, csupán akkor, ha profi módon, szakértelemmel van „megcsinálva”. Több esztendeje immár, hogy a reklámozásban is fejlett országokban felismerték: a reklám nemcsak különféle áruk, szolgáltatások, szuperakármik eladásánál lehet sikeres, de eredménnyel kecsegtethet különféle társadalmi üzenetek megfogalmazásánál, eljuttatásánál.Minderre számtalan példa van, de talán elegendő csak egyet említenem a közelmúltból. Példás szervezettségű és eredményes, nemzetközi méretekben összehangolt reklámkampányt indítottak két-két és fél esztendeje az éhínség sújtotta Etiópia megsegítésére. Filmek, hirdetések, közterületi plakátok, körlevelek s még felsorolni is lehetetlen médiák tudatosították az emberekben az éhhalál rémét, s az eredmény: sok milliárd dollár gyűlt össze rettentően rövid idő alatt. Hogy kell mosogatni ? A társadalmi célú reklámokról szóló első hazai tanácskozás előadásai — a Magyar Reklámszövetség jóvoltából — immár kötetben is olvashatók. S talán nem érdektelen ennek kapcsán elmeditálni azon, miként is áll itthon ez az egész kérdéskör. Természetesen először maga a magyar reklámozás helyzete a döntő. Hiszen amíg a reklám sokak szemében gyanús valami, addig ... Persze nem ildomos megalapozatlannak tartani ezt az elavult szemléletet sem: sokáig tartott az a hiánygazdálkodás, amely eleve megkérdőjelezhette azt az árut, azt a szolgáltatást, amit reklámozni kell, hiszen az biztos, hogy eladhatatlan bóvli. S ez a múltban — s nem ritkán ma is — tapasztalható gyakorlat rányomja a bélyegét a mai reklámra, s a mai megítélésre is. S ez még csak az egyik összetevő. Nem tudom, az olvasók emlékeznek-e arra a néhány esztendővel ezelőtti — nyilván egészségnevelési megfontolások alapján indított — kampányra, amely arról igyekezett meggyőzni minket, hogy mosogassunk folyó vízben, szoktak. Van-e olyan magyar termék, amit külföldön érdemesnek tartanak arra, hogy hamisítsák? — Természetesen a jó minőségű magyar termékek sem kerülhetik el a sorsukat. Itt elsősorban az élelmiszerekről lehet beszélni. Ismerünk számtalan Tokaji bort, Biok szalámit, amik a világ szinte minden pontján feltűnnek, ám ezeknek semmi közük sincs a magyar eredetihez. Volt olyan eset is, amikor nem a márkanevet tették rá a szalámira, hanem a piros-fehér-zöld szalagot, ezzel jelezve, hogy atermék magyar. Egyszóval nagy a zűrzavar a védjegyfronton. Kérdés lehet: egyáltalán milyen a jogi szabályozás ez ügyben? Jogszabály van, bőven. Már az 1923-as. törvény is kitért erre. Aztán az 1969-es védjegytörvény és az 1984-es IV. törvény, és a különböző belkereskedelmi miniszteri rendeletek is pontosan meghatározzák a védjegyhasználás rendjét.Mégis, hogyan lehetne ezeknek érvényt szerezni? Ez csak részben jogi kérdés, sokkal inkább gazdasági, piaci törvényeket kellene itt érvényesíteni. Azt az egyszerűt például, hogy ami rossz, ami silány, ezt ne vegyék meg! Még akkor sem, ha divatos , mert a Puma a vásárlón Iboszszuljameg, ha a pólón szitanyomással macskává szelídítik. Görbei Tamás mert hogy ez a korszerű és ez az egészséges, így tisztíthatjuk meg maradéktalanul az edényeket a szennyeződéstől. Az erről szóló filmecskében a csapból erős sugárban folyt a víz... Ennek már öt-hat esztendeje. Azóta új a módi: a najzfilmecskében egy mosogatótálban úsznak, hullámoznak a pusákos edények, s az Energiafelügyelet „egy csepp figyelmet akar, s azt bizonygatja, hogy a vízzel takarékoskodni kell. Eszem ágában sincs vitatni, hogy a vízpazarlás ellen fel kell lépni, de úgy gondolom, hogy a két szóban forgó kampány között túl rövid idő telt el ahhoz, hogy a nézők kollektív felejtésére lehetne alapozni. S egyébként is: hogyan kell korszerűen mosogatni? Erről a konkrét példáról a szimpóziumon ugyancsak nem volt szó, de közvetve mindvégig napirendi pontiként szerepelt a különféle reklámok összehangolása. Mert érdek- és célegyeztetés nélkül, a nehezen és rögtönzésszerűen megindított reklámkampányok csupán bizonytalan és kiszámíthatatlan hatást érnek csak el. Holott számos olyan terület van, ahol a „társadalmi célú reklámnak” múltja, múltacskája van, s csak nagyon kevés hiányozna ahhoz, hogy a próbálkozásokat végül is lemérhető siker koronázza. Az egészséges táplálkozás, az alkohol- és nikotinellenes kampány vagy éppenséggel a környezetvédelem, a közlekedés biztonsága érdekében indított akciók olyan társadalmi célok, amelyek megérdemelnék, hogy a reklámot, mint profi befolyásoló eszközt igénybe vegyék. S ha az év eleji szimpóziumnak valami eredménye volt, az annyi: kiderült, hogy a reklámszakma erre a feladatra, erre a bevetésre kész... Murányi Gábor Reklám az emberért Addig, amíg gyanús... Magyar Nemzet A Magyar Nemzet megkérdezte: Hogyan működik egy tehetségkutató tábor? A Nagyatádi Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Alkotó Tábor hétköznapjairól érdeklődtünk Leitner Sándor főiskolai főigazgató, festőművésztől, miután a közelmúltban fejeződött be ezévi Studium kiállításuk. Kik kerülhetnek a tehetségkutató táborba? — Nyaranta, két héten keresztül, intenzív kurzus keretében foglalkozunk 10—18 éves, a képző- és iparművészet iránt érdeklődő általános- és középiskolai tanulókkal. A tábor a résztvevők számára ingyenes. Festő, szobrász, egyedi rajz és sokszorosító grafika szekciókban folyik a munka. A tábor célja a felvétel során bekerült gyermekek általános , esztétikai érzékének, ízlésvilágának a fejlesztése, a tehetségek kiválogatása. Az érdeklődők a minden évben nyilvánosan közzétett és minden megyei iskolába eljuttatott felhívásra adhatják be jelentkezésüket és alkotásaikat. Ennek alapján választja ki a zsűri az érdemeseket. — Mi lesz a kiválasztottak további sorsa? — A két hét során tehetségesnek mutatkozó tanulók a következő nyárig otthoni feladatokat kapnak, amelyek megoldásával képet kapunk fejlődésükről, kitartásukról, érdeklődésükről. Csak akkor lehetnek ismételten táborlakók, ha munkáikkal bebizonyították rátermettségüket. A kéthetes táborban napi hat órai műhely-, illetve műtermi munka során ismerkednek a résztvevők a szakterületükkel. Egyéni és kiscsoportos foglalkozásokon, szellemi és fizikai kondicionálásokon, kiegészítő foglalkozásokon vesznek részt. A második tábortól kezdve úgynevezett személyiséglapot vezetünk, így követjük nyomon fejlődésüket, pályaalakulásukat A művészeti szakközépiskolákkal és a szakirányú főiskolákkal is állandó kapcsolatot tartunk. — Továbbfejlődik-e a tehetséggondozás e formája és a tábor? — Ezt a módszert 1978-tól alkalmazzuk, 1983-ban Állami Díjjal tüntették ki aközösséget A nyolcéves működés során is fokozatosan teremtődtek meg az egyes műfajok oktatásának a feltételei. 1984-ben például a Művelődési Minisztérium támogatásával szobrász-szekcióval bővültek a lehetőségek. A következő években szeretnénk megteremteni a tárgyformálás, több iparművészeti műfaj, mint például a kerámia, a szövés műhelyfeltételeit. A tábor működésének különben megfelelő szellemi hátteret inspirációt adnak Nagyatádon az élő hagyományok, a Hild-díjjal kitüntetett városi környezet a nemzetközivé vált szobrász szimpózium és nem utolsósorban a művelődési ház munkatársainak ügyszeretete. Sok segítséget kapunk a Kaposvári Tanítóképző Főiskola s művészeti-nevelési tanszékének, a képzőművészeti tehetséggondozással kapcsolatos kutatásaitól és a szaktanároktól. Az időszakos tehetséggondozás inkább a figyelem felkeltésére, a tehetségek kiválasztására szolgál, nem pótolhatja az évközi folyamatos szakmai munkát. Meggyőződésünk azonban, hogy ez a forma is sokat segít az érdemesek felkarolásában, S. P. A Cziffra-zongoraleckéktől az On Broadway-ig Egy presszó, két szóváltás: maradjunk még egy kicsit az On Broadway-ben, a múlt heti beszélgetés színhelyén. Nem ezért, mert hozzánőttem a székeimhez, hanem mert Korányi Béla, a tulaj is ideig érik ezért, csupán alább kell hagynia a bárpultnál a szomjasok ostromának. Az idő már éjfélre jár, a három amerikai (múlt heti beszélgető partnereim) hangos by, by!-jal búcsúzik. Másnap mindhármuknak jelenésük van a Macskákban, itt bizony nem tanácsos macska jajos föllépést megkockáztatni. A közönség zöme is elszálingózik, egy-két új vendég — csaknem kizárólag régi ismerős — jön helyettük. Elsősorban az ő kedvükért vetítik le az amerikaiak show-járól készült videofelvételt. A hangulat inkább családias, mintsem bár- vagy flokáljellegű. Igaz, ha az utcáról pillantanék be a félig nyitott ajtón, háromszor is meggondolnám, bemerészkedjek-e egy italra. Az éjszakai Bécs árait nem a magyar turista zsebéhez szabták. (Mellesleg a nappalit sem.) Csak később tudom meg, hogy ez mégsem egészen így van: itt egy fekete húsz schilling, egy pohár sör sem sokkal több, de a nyolcvan--kilencven schillinges átlagwhisky ára sem veri földhöz az emberit (hacsak jó magyar szokás szerint nem iszik tíz-tizenöt felest belőle). Ha ezeket a számokat megszerzem hárommal, és összehasonlítom őket az itthoni éjszakai szórakozóhelyek áraival, akkor a drága jelző inkább mireánk jellemző. De azért nem szeretnék fölháborítani senkit: ha valaki olyan bécsi bárba téved be, ahol azonnal bájos babák hívják meg egy pohárka pezsgőre, amelyet persze egész üveggel illik (mit illik kell!) viszonozni, akkor gondoljon arra, hogy a pezsgős mennyország bejáratát könynyű összecserélni az adósok börtönének ajtajával. (Mindenesetre egyik helyem se hivatkozzanak rám, mint „fölbújtúra”...) — Tízéves voltam, amikor a szüleim Bécsbe hoztak — kezdi Korányi Béla. — Zongoristának készültem, mert úgy látszott, az isten is annak teremtett, ötéves koromban egy szakszervezeti esten szerepeltem először. Csak Rodolfóra és Cziffra Györgyre emlékszem a föllépők közül, meg arra, hogy Cziffrát hallgatvabelesápadtam az élménybe. Utána az anyám tőle kérdezte meg, lát-e bennem fantáziát. Látott. Egy ideig jártam is hozzá zongoraleckékre. Megmaradt bennem, milyen kis keze volt, ám a hüvelykujját valószínűtlenül hoszszan ki tudta nyújtani. Magyarázta is nekem, hogy ez a legfontosabb ujj a zongorázásnál, és speciális gyakorlatokat végeztetett velem is, hogy a hüvelykujjam minél mozgékonyabb és „nyúlékonyabb” legyen. — Miért nem lett mégsem zongorista? — Zongoristának zongorista lettem, bár az igaz, hogy a komoly múzsától csakugyan elcsábított a könnyű. — A siker, a népszerűség vagy a pénz miatt? — Szépreményű zeneakadémista voltam, amikor apámat hirtelen levette a lábáról a betegség. Ekkor hívott el egy ismerős bártulajdonos, akit éppen otthagyott a zongoristája. Elképzelheti, hogy mit jelentett egy kétezer schillinges ösztöndíjasnak a havi nyolcezer schilling. Ennyiből az egész család meg tudott élni. Még csak töprengeni sem töprenghettem az ajánlaton. Délután megvettem a kottákat, este már a tizenöt emeletes épület tetején levő bár zongorájánál ültem. — Sikere volt? : — Olyan, amilyen a legrettenetesebb álmaimban se jöjjön elöl Fogalmam sem volt róla, miféle zenét kell egy bárban játszani. Máig is csodálkozom rajta, milyen fantasztikus véletlennek köszönhetem, hogy nem penderítettek ki azonnal. — Mennyi idő alatt jött bele? — Szerencsére két-három nap múlva már elég elfogadhatóan improvizáltam, ekkorra már úgyahogy megtanultam a korabeli divatos számokat. — Tulajdonképpen mit kell tudnia egy bárzongoristának? — Válaszolni egyszerű: a szakmát és a repertoárt. — Melyik a nehezebb? — Amelyikről azt hiszi az ember, hogy az a könnyebb. Aztán a gyakorlat előbb-utóbb rádöbbenti a tévedésére. — Mennyi ideig játszott bárokban? — Húsz évig. — Nem bánta meg, hogy a hangversenytermek helyett a lokálokat választotta? — Jellegzetes magyar kérdés. Itt, Bécsben a bárzongorista éppúgy művész, mint a koncertpódiumon játszó. Pesten tudomásom szerint az az elsődleges, hol áll a zongora; ha presszóban, szó sem lehet művészetről... (Úgy mellesleg: Idestova nálunk eltűnőben vannak a zongorák a presszókból. A diszkó és a pop szorítja ki őket. Itt az On Broadway-ben viszont e középen áll a pianínó. Nem afféle tulajdonosi „cégjelzőként", nagyon is köznapi a szerepe: a vendégek közül bárki játszhat rajta. S mivel a „törzsgárda" jórészt neves zenészekből áll, nemritkán nem mindennapos produkciót élvezhet a hallgatóság. Az sem ritkaság, hogy ismerten ifjú titán ül le játszani, nem is titkolva, hogy szeretné, ha megismernék. Ugyanez vezeti a magukat „fölfedezetlennek” érző, névtelen énekeseket, sőt, olykor írókat, költőket is rögtönzött bemutatkozásra. Erre a presszóra igazán ciilik a reklámmondást: mindig történik valami. — Melyik volt itt a legemlékezetesebb este? — Az első. Igazi Cilikeként nyitottunk, semmi sem volt még készen, fogalmunk sem volt például az árakról, félig-meddig a kollégákból, barátokból váratlanul hatalmasra duzzadt vendégseregnek kellett önmagát kiszolgálnia, a végén mindenki annyit fizetett, amennyit jónak látott. — De azért nem fizetett rá? — Nem. Csöppet sem bánom, hogy a második pályamódosításra is ráadtam a fejem. — Szóval a bárzongorázás sem hiányzik? — Itt is játszhatok, ha kedvem tartja. Olyasmi ugyan már aligha történik velem, mint annak idején, amikor egyszer éjjel egy Fürstenberg herceg odajött hozzám, és azt kérdezte tőlem, nem volna-e kedvem eljönni Marbeda szigetére zongorázni. Mikor, kérdeztem. Most. Beültünk a kocsijába, elmentünk Salzburgba, onnan magánrepülőgépén a spanyol szigetre. Két évig maradtam ott, igazán fantasztikus volt. — Miért jött vissza? — Hatéves lett a gyerek, azt akartam, hogy Bécsben járjon iskolába. Meg talán sejtettem, az ember életében a legnagyszerűbb dolgok is elmúlnak... Veszprémi Miklós