Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-26 / 200. szám
Kedd, 1986. augusztus 26. Bécs, 1986 nyara Utazás. Az ember hirtelen, erős felgyorsulással átszakítja a belső korlátokat, és máris úgy érzi, hogy „elébe" szalad a föld”. Vonatjegyet vált és elutazik önmagához. Messzire elhajítja magát, megnézi távolról, mi az a pont, ahová majd visszatér ... Földobja magát, kipróbálja, viszszahull-e? Az ötvenes éveiben járó Thomas Mann-nak rendkívül fontossá vált — mondja egy tanulmányíró —, hogy a mítosz közegében értelmezze az individuális történéseket;— aki elindul, egyszerre a „dolga után megy" és a „sorsa elébe”. Labdajáték és geometria . Idei utazásom kalandja (leszámítva a sokszoros Oscar-díjas látványosságot, az Out of Africa című safari-szerelmes filmet, Brandauer és Jessica Lange főszereplésével) a Don Giovanni volt, a színes-szélesvásznú Mozart—Losey operafilm, a bombasztikusan érzéki-gazdag, manierista velencei Palladio-díszletek között, és másnap Bergman rendezésében,szokatlanul puritán felfogásban, Moliére Don Juan-jának kamaraszínházi adaptációja. Könyörtelen vígjáték az érzéketlenné vált csábítóról, aki nem tud a világ örömeivel mit kezdeni. Ellenpólusa Sganarelle, a szolga, a triviális „természetes" ész és nemzőerő birtokosa, aki mindenütt előtte jár a csábítás kivitelezésében. Bergman szerint tehát ma nem a puszta érzékiség rontja meg avilágot. A szerelem Don Juan számára érzéki vonatkozásaitól megfosztott intellektuális élmény. Igazi célja nem is érzéki, hanem az érzékin keresztül, az érzékire „reflektáltan” egy etikai probléma izgatja: a törvényfelettiség kéje, a törvényenkívüliség kínja. A démoni ebben a Don Juanban szellemileg ölt testet a bujaság helyett. Bergman szerint a hitetlenség a kulcs: „Don Juan nemcsak a szerelemben, de még az orvostudományban sem hisz". A magasabb igazságszolgáltatás közbelépésétől nem tartván a végsőkig elmegy a fondorlatos játékban, bűntudat, szégyen, félelem s valódi szenvedélyek hiányában, azok mesterséges felkorbácsolásában, illetve, hogy kiderítse, valójában „meddig is lehet, meddig is mer elmenni az embertelenségben". Mozart Don Juanja, az idealizált „érzéki zseni", a tiszta esztétikai „morál előtti” stádiumában él — ahogy azt Kierkegaard is megállapítja a „nagy filozófiai csábításregényben”, a „Vagy-vagy”-ban —, Moliére-é, ebben a bergmani 1986-os értelmezésben „morál feletti", „morálon túli". Egy szép színházi előadás is akadt a szép nyári estén, a szabadtéren, a Duna szigetén a Serapions Theaterben. A fiatal mozgásszínházi társulat a mai neurotikus személyiség kényszermozgásaiból, , hektikus arcjátékából sűrítette "és építette fel a jungi hatásokra hivatkozó Anima című táncjátékot, amely szintén az elveszett emberi érzelmeket keresi. Lester Bowie, reneszánsz kórusmuzsika, Offenbach és Eric Satie eklektikus zenei hangmontázsára adták elő, idiotikusan elnyújtott play back-zenére az ólomsúlyúra lassított mozgásokból kialakított varázslatos haláltáncot.. . Kétféle bútorválaszték/ Iparművészetben, bútorban a Wiener - Werkstätte elegáns Jugendstil-szeszélyei ismétlődnek a csillogó kirakatokban, tízszeres áron, mint az IKEA svéd tömegbútorai az IKEA-centrumban, amelyekből egy-két alapvariáció már nálunk is látható a belvárosi iparművészeti boltban. Bécsben ugyanez harmincféle változatban és színben, ezerféle komfortkiegészítővel, valóban olcsón, ízlésesen, technikailag tökéletesen működőképesen, de a nagy választék ellenére is személytelenül szögletesen. Ezzel szemben Hundertwasser oly sok reklámot kapott mézeskalácsháza a Löwengassén giccses és azt gyanítom, hogy a szociális lakás benne méretre a külső dekorációra költött összeggel és szenzációval nincs megfelelő arányban. Holtein — az Álom és valóság tavalyi nagy nemzetközi sikerű bécsi kiállításának rendezője — üzletportáljai és fiókjai a Grabenen viszont apró méretük ellenére is különös, nagyszabású illúziót keltenek. Hollein most kapott a várostól megbízást és a Stephansdom mellett már bontanak számára egy épületet, készítik a telket, ahol építhet. Én nem irigylem sem a modern tömeglakásban élőket, sem a gazdagokat. Az élet nem álom, a tökéletes stílus lehetősége, „élhetősége" már a szecesszióban kétségessé vált, s most mégis, mintha az ezredvége felé az illúzió felé igyekezne újra. Szabó Júlia közlése alapján idézem Adolf Loos, a századelő egyik új utakra induló építészének írását, amely a Sturmban jelent meg, t a Kis kiruccanás lan humora eligazít: „Loos tanmesét ír egy ,szegény’ gazdag emberről, akinek mindene megvolt. Volt pénze és társadalmi állása, gyermeke, felesége, de ő a ’művészetet’ is akarta. Elment hát az építészhez, s megkérte: ajándékozza meg őt a művészettel. Az építész eljött, s előbb minden régi bútort kidobott, aztán teljesen átalakította a gazdag otthonát. Nagyon boldog volt a gazdag ember, mert már mindenütt művészet vette körül. Minden szobában szimfónia fogadta, öszszehangolt színekkel formatervezett volt a széke, asztala, kilincse, tányérja és hamutartója. Dicsérték a barátai és a művészeti lapok. Később egy kicsit boldogtalanná vált, mert hiába kérte a háza előtt dolgozó útkövetőket, hogy a Radetzky-induló ritmusára dolgozzanak, azok rá se hederítettek. Születésnapján az építész jött hozzá. Nézze, kaptam néhány ajándékot — kezdte mesélni a gazdag ember, mutogatva néhány ismeretlen holmit a lakásban. — Hogy engedhette meg? — kiáltott az építész. — De én már nem kaphatok semmit? — kérdezte elszomorodva a gazdag ember. — Nem — felelte az építész, tőlem mindent megkapott. — S ha esetleg egy képet akarnék a Secessionból? — tette fel a keresztkérdést a gazdag ember. — Nincs hely — felelte az építész röviden. Erre a gazdag ember nagyon boldogtalan lett. Most már semmi új neve jöhet? Minden kész, minden tökéletes?" Úgy látszik, a következő évezredre érdemes „harmadik utat" keresni. Képzőművészet A ragyogó Klimt és a sötét Schiele után rengeteg pokoli üres mázolmányt látni az üzleti galériákban. Nekem nem kéne egy se. S bár a Huszadik Századi Művészeti Múzeum épületében (ami a mi Műcsarnokunknak felel meg, s csak időszaki kiállításokat rendez, mióta a modern törzsanyag átköltözött a Lichtenstein Palota épületébe) jó nevek voltak, köztük az a Herbert Brandt ötméteres vásznaival, aki nálunk is szerepelt a Vissza a színhez című, fiatal osztrák szűvészeknek rendezett tárlaton — mégis a legigényesebb kiállítás a Wiener Secession épületében nyitott ,,Junge- SZENE 86” volt," amely néhány nagyon kellemes meglepetést, tiszta fogalmazású művet tartogatott a 20 és 30 év közötti alkotók repertoárjából.A kiállítás szerény hangú, ideológiamentes bevezetője szerint a Wiener Secession körül csoportosult művészeti szövetség minden évben megrendezi a fiataloknak ezt a kiállítását, amelyet még nem a presztízs és a nevek fémjeleznek, hanem a nyitott érdeklődés az új tehetségek kísérletei iránt. Bár az, hogy itt a fiatalok olyan közegben állíthatnak ki, ahol korábban Kiefer, Mario März, Nicola de Maria szerepelt, természetesen nagy komolyságot és rangot ad a részvételnek, amelyet a Szövetségi Oktatási-Művészeti és Sport Minisztérium is figyelemmel kísér és támogat. Egyértelmű tendencia nem olvasható ki a kezdő művészek alkotásaiból — inkább a törekvések pluralizmusa jellemző napjainkra, s a geometria bizonyos fokú visszatérése a kifejezési lehetőségek közé. A társaság nemzetközi: osztrák, svájci, német, welsi, indiai születésű fiatalok, húsz és harmincév között. A közös szál, hogy bár sokfelé jártak tanulmányúton, általában a bécsi Képzőművészeti Főiskolán végezték tanulmányaikat, s olyan professzoraik voltak, mint Arnulf Rainer, Baron Brook és Peter Weibr, az előző generáció kiváló személyiségei. Valóban szembeötlő a geometria és a konceptualizmus egyenrangú megjelenése, visszatérése az új vadak vásznai mellett. Ez a kiállítás újra igyekszik a maga módján egyensúlyt teremteni azérzéki és az intellektuális elem között a művészetben. Az alaphelyzet változatlanul a tárgynélküli, nonfiguratív művészeté, azonban sokat változott a „hogyan": az érdeklődés a vad egzotizmus és banalitás elkoptatásával újra a finomabb hatások és a szellemi trouvalle-ok felé fordul. Persze mindez a „festészeten túli festészet” közegében értendő — a „normális" tizenkilencedik századi ábrázoló viszonyokon, jelképeken túl, pusztán a művészet „önreflexiójának” fejlődéstörténete alapján érthető. Ilyen Roger-Martin Bürger cím nélküli sorozata: 8 db egyenként 30X40 és 40X50 közötti festett lemezt állított ki, lényegében szín- és faktúratanulmányokat. Talán a minimal artnak egy személyesebbé tett, új változata lenne ez? Vagy a minimal art és a gesztusfestészet határesete? Mert a monokróm szürke, anyagvagy rozsdabarna, téglavörös felületű lemezek az eltérő festékfelhordástól, ecsetkezeléstől jellegzetesen eltérő hatásúak, úgy jelenik meg rajtuk az eltérő kifejezési képlet, mint a különböző tárgylemezeken a vizsgált vércsoport. Heinrich Dunát geometriájára az a jellemző, hogy egymásra fektetett alakzatokat használ, amely a kivágatban is rajzolatot ad, a formák kitakarnak egymásból és átfedik egymást. Így a munka nem szimpla és homogén plasztikai jel, mint megszoktuk korábban. Nagyon szép, ahogy rejtett geometriai ellentmondások között egyensúlyozik a két egymásbakapcsolódó, spirálisan körbehajtogatott, síklapból kialakított piramidális téralakzat. Weigand munkája, amelynek legfőbb varázsa a konceptuális mag, mert anyaga egyszerű, festett furnérból van. A szobrászok a különlegesek most is, mint a pesti osztrák bemutató alkalmából. A legmegnyerőbb számomra az indiai származású Rini Tandon, aki 1956-ban született. Delhiben járt egyetemre, majd Barodában (India) és Bécsben a Képzőművészeti Főiskolára. Tehetségét jelzi, hogy 1981-ben Mario Merz-cel volt közös kiállítása Salzburgban. Ez a művész ismeri azt a technikát, amelyre való törekvést a többieknél is érzem: átitatni az anyagot, a formát sugárzó szellemiséggel, érzékivé tenni a konceptualitást, amely érzékiség, mégis tiszta és természetes. Gipsz alakzatai konkrét formák, jószerint semmihez sem hasonlíthatók, mégis megkísérlem elmondani: alul hegyes, öblös edény vagy tapasztott kosár, amelyből 4—6 db elhelyezése a fémállványzaton valami tiszta, harmonikus, organikus szellemi rendet sugall. Az anyagoknak még valami „nemi jellegük" is van: „női jellegű” edényforma áll nyurga csőlábakon. Ezek az edények azonban nem tartalmaznak semmit, csak a tiszta plasztikai formát hordozzák, s hogy ezt hangsúlyozza, Tandon a nyitott testbe néhol még egy geometrikus térformát, gúlát épít be. A másik ragyogóan komponált szobor Henri Laurens egyik nagyon jellegzetes Assemblage-ára emlékeztet, ugyanaz az elegáns konstruktív forma, csakhogy ez egy „bútorszobor”. A lakószoba szekrényéből van, tükörből, lyuggatott asztallapból, székből. Egyszerű, fiatalos keresetlenséggel és iróniával felépítve a formát egy kisszék-posztamensre állítva kompozíciót. Fridolin Welte plasztikái találják még el a ma divatos hangot, a posztmodern szabálytalan, groteszk, a művit és az eszköztelen rafináltan öszszeoltó, meghatározható utalásokkal terhes, mitikus geometriát. Most is sok a neoprimitív: Florin Kompacher festészete Birkás expresszionizmusára emlékeztet. Helmut Fian indián meditációi is hasonló élménykörből származnak. Leo Mayer művészettörténeti és mitológiai utalásokat épít be a képbe. Sok a festett faszobor, amelyek az etnográfiai múzeumok gyűjteményeibe is beleillenének. Ez a humor, az abszurd, a giccs iránti igény. Gyetvai Ágnes Budavári emléknap a televízióban Buda visszavívásának 300. évfordulójára emlékező összeállítást sugároz szeptember 1-én a televízió. Délután kerül képernyőre az 1955-ben készült nagysikerű operettfilm, a Gábor diák. Ezt követi majd Buda 1686 címmel az az ötvenperces dokumentumfilm, amelyben Szakály Ferenc történész eleveníti fel az ostrom napjait és döntő eseményeit eredeti helyszíneken, valamint korabeli metszetek alapján. Este sugározzák a Vajon, s mikor lészen jó Budában lakásom című zenés irodalmi műsort. Az egyórás program korabeli magyar és külföldi dokumentumok, irodalmi anyagok felhasználásával mutatja be a hódoltság és a visszafoglaló csaták korát. E napon az évforduló alkalmából az osztrák televízió kétórás német nyelvű élő adást sugároz a Budavári palotából magyar, osztrák és német szakemberek részvételével. Az adásba bekapcsolódik a bajor televízió is és a műsor egy részét — szinkrontolmácsolással — közvetíti a Magyar Televízió. A program Kodály Budavári Te Deum című művével zárul. A Buda visszavívásának 250. évfordulójára komponált művet az Állami Hangversenyzenekar szólaltatja meg Ferencsik János vezényletével, felvételről. Magyar Nemzet ANYANYELVÜNK SZERKESZTI: RÁCZ ENDRE Kinnek van zászlója, minek lehet zászlaja? Nagy értelmező szótárunk szerint a zászló főnévnek két birtokos személyjeles alakja van: zászlója, vagy zászlaja; az utóbbinak stílusminősítése: régies, választékos. A vagylagosság a többes számra is érvényes: pl. zászlói vagy zászlói. A nyelv azonban vagy kiküszöbölni igyekszik az ilyen alakváltozatokat, vagy pedig hasznosítja őket jelentéskülöltségek, stílusárnyalatok kifejezésére (pl. darvak — daruk, hívek — hűek, jók — javak; szók — szavak, csoda — csuda, faluk — falvak, neki — néki). Természetes tehát a gondolat, hogy a zászló birtokos személyjeles alakjainak kettősségében is kínálkozik a jelentésárnyalásnak ez a gazdaságos lehetősége, megkülönböztetvén a szó konkrét, tárgyi értelmét (nyélre erősített színes kelme) és átvitt jelentését (valamely közösség, mozgalom, eszme jelképe). Ilyenformán alakulna tehát a különbségtevő használat: lobog az úttörők zászlója, de ki fölesküszik ez igazság zászlajára. Ilyenféle különbségtétel többé-kevésbé megvan a nyelvhasználatban, de aligha mondhatjuk, hogy valami eleve meglévő tudatos és logikus szándék hozta létre. Konkrét és elvont szójelentések a fejlődés során váltak szét, s alakították ki a nyelvben is a megkülönböztetés kifejezőeszközeit. Czuczor—Fogarasi szótárában (1872) vagylagos a zászlója és a zászlaja alak, minden megjegyzés nélkül. Értelmező szótárunk (1961) a zászlaja változatot már régiesnek, választékosnak minősíti, idézve az Alkotmány mondatát: „A Magyar Népköztársaság zászlaja piros-fehér-zöld.” A második, átvitt jelentés: a zászló mint valamely mozgalom, ügy, eszme jelképe. A példamondatokban — jellemző módon — a választékos minősítésű szóalakot találjuk: „Valakinek a zászlaja alá áll; Rákóczi és Kossuth neve a magyar szabadságtörekvések harci zászlaja lett”. E jelentésmegkülönböztető használat nyilván azért alakult ki, mert az átvitt, „eszmei" jellentés az emelkedett stílusú, szónoki és irodalmi szövegekben fordul elő; természetes tehát, hogy birtokos személyjeles alakként ilyenkor a ritkább, választékosnak érzett zászlajú változatot használjuk. Ez azonban nem valami törvényszerű megkülönböztetés, hanem a fejlődés állandósulni látszó következménye. Régebben erősen ingadozó volt a nyelvhasználat. A középkori nemesek és lovagok saját zászlajuk alatt vonultak föl az országgyűlésre, és mentek a csatába (tárgyi értelemben véve a szót), de átvitt, „eszmei" értelemben használva, Berzsenyi ezt írja Napóleonra című versében: „Nem te magad győztél, hanem a kor lelke — szabadság. Melynek zászlóit hordta dicső sereged.” Vörösmarty Szózatában is a mai köznyelvi alak áll elvont értelemben: „Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat”. Az eredeti, hagyományos zászlaja alakkal (1. ajtaja, erdeje) szemben a múlt század első felében talán éppen a zászlója volt a ritkább, ünnepélyesebb, de a ma érvényesülő stiláris különbség még korántsem alakult ki. Ezt jelzi Petőfi két sora is: „Fessük zászlóinkat fekete-pirosra” — írja a Fekete-piros dalban. A márciusi ifjak nevében pedig büszkén vallja: „Mi emeltük föl először A cselekvés zászlaját". Konkrét és átvitt értelemben egyaránt az a hangú tőváltozatot használja tehát. Az ingadozás századunk íróinál is tapasztalható. Kosztolányi egyik versében elvont jelentésű a zászló, minden amellett szólna tehát, hogy választékosabb alakjával éljen a stílus nagymestere. Mégis így fejeződik be a Szeptemberi áhítat: „Ifjúságom zászlót úszva, lassan röpüljetek az ünnepi magasban". Juhász Gyula hasonlóképpen használja a szót a Munkásgyermekhimnuszban: „Orom zászlóját hadd emelje A lelkünk”. De Márciusi láz című versében a másik alak fordul elő: „Már bontja zászlaját a kikelet". Mára azonban eléggé határozott e stiláris alapú és értékű különbségtevés a valóságos, tárgyi jelentésű és a jelképes értelmű birtokos alak közt: a torony zászlója, a házak, a hajók zászlói, a minisztérium vándorzászlója — de: a béke, a forradalom, a szabadság zászlaja, a munkásmozgalom vörös zászlaja. Néha mégsem könnyű eldönteni pusztán tárgyiként, vagy eszmei tartalmú jelként értendő-e a zászló. Példa erre Petőfi verse is: „Átok reá, ki elhajítja kezéből a nép zászlaját" (A XIX. század küllői). Ilyenkor bizonytalankodunk: a sportegyesület, az úttörőcsapat, a város zászlója, vagy inkább zászlaja? Az értelmi árnyalat dilemmáján kívül a közlés stílusjellege is befolyásolhatja választásunkat. A zászlója — zászlaja használatának elkülönülése a fejlődésnek megszilárdulóban lévő esete. Vannak azonban szavak, melyekHónapokkal ezelőtt kezdődött e lap hasábjain az idegen szó — magyar szó vita, mely vitának alig nevezhető, hiszen csaknem mindenki megegyezik abban, hogy túlságosan sok a fölösleges használatú idegen szó mai nyelvünkben. A véleménykülönbségek inkább csak a nyelvvédelem hőfokában, a jóindulatú türelmetlenségben vagy a szintén jószándékú türelemre intésben mutatkoztak meg. Feltűnő, hogy az amatőr nyelvvédők (amatőr, nem műkedvelő, hiszen ez utóbbi lekicsinylő értelmű) sürgetik inkább a hathatós beavatkozást, az idegen szók özönének mihamarabbi visszaszorítását. A hivatásos nyelvészek türelme, sokszor látszólagos belenyugvása azon a felismerésen alapszik, hogy a nyelv, a nyelvhasználat soha nem szakad el a társadalom többi jelenségétől. Így volt ez régen, és ma sincs másképp. A nemzeti nyelv fejlődésének, megújulásának nagy korszakaiban nem a nyelv volt az egyedüli, mely hangsúlyosan magyarrá, idegen befolyásoktól mentessé akart válni. Ez az igény a társadalom öszszes jelenségében, a kultúra minden területén megmutatkozott, a divatban éppúgy, mint a lövészetekben és a tudományosságban. Ma nem ilyen világban élünk, a nyelvújításhoz hasonlatos mozgalmat ma feltételezni anakronizmus volna. Mindezek ellenére kinek-kinek saját hatókörében természetesen meg kell tennie mindent a helyes és tiszta magyarságért, az igényes nyelvhasználatért, az igényes gondolkodásért. Különösen fontos ez az oktatásban. Az új egyetemi tanterv nyomán a magyar szakos hallgatók képzésében új tantárgy jelent meg, a szociolingvisztika. A nyelvtudománynak ez a szakága a társadalom és a nyelvhasználat összefüggéseit vizsgálja modern szociológiai és nyelvészeti módszerekkel. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején alakult ki az USA-ban és Angliában ez a tudományág, és igen rövid idő alatt nagyon elterjedt Ma az öszszes európai országban, különösen Franciaországban, az NSZK- ban, az NDK-ban és a Szovjetunióban folynak élénk kutatások. Sajátossága, hogy nem alakult ki teljesen egységes arculata, minden országban társadalmi jellegzetességeiknek (szociális viszonyok, többnyelvűség stb.) és nek hasonló alakváltozatai már határozottan elkülönülnek jelentésükben. Néhány példa: „Van kocka cukorjuk?" — kérdezzük az üzletben, de „Mennyi a cukra?" — érdeklődünk egy cukorbetegtől; ilyen még:'a lábszárcsont velője — a dolog veleje;' nősül a fia — írta a fiúja; „Hogy van kedves neje?" — otthagyta a neje; stb. Hasonló példák sokasága bizonyítja, hogy a nyelv igen találékonyan és gazdaságosan használja föl az alaki változatokat értelmi és stílusbeli különbségek kifejezésére. Kovalovnnky Miklói nyelvészeti hagyományaiknak megfelelően más-más szempontokat részesítenek előnyben, így a szociolingvisztika rendkívül tág kutatási lehetőségeket kínál: a nyelvi hátrányos helyzet, a kétnyelvűség, az iskolai nyelvhasználat, a különféle nyelvváltozatok, a nyelvjárások, a regionális köznyelvek, a réteg- és csoportnyelvek, a nyelvi viselkedés, a nyelvi változások, a nyelvpolitika — mind kutatási témává válhat A magyarországi kutatások két fő irányban indultak meg, pontosabban szólva az egyik irányban megindultak, a másikban folytatódtak. A származás, az iskolázottság és a nyelvhasználati formák összefüggéseinek vizsgálatában az angol minták nyomán új szempontok bukkantak fel a hetvenes évek eleje óta. A másik irányban, a nyelvjárások és a köznyelv kapcsolatának vizsgálatában a már nagy hagyományokra visszatekintő magyar nyelvjáráskutatás szerves folytatásaként jelentkezett az új tematika. Igen hamar, az elmúlt tanévben bekerült e tudományág az egyetemi oktatásba is. Sajnálatos azonban, hogy a kutatási irány elnevezése és az egyetemi tantárgyé is az angol mintát vette át. Amíg csak szakcikkekben olvasva találkoztunk a szociolingvisztika kifejezéssel, fel sem tűnt, mennyire nehézkes, kimondani, toldalékolni kifejezetten kellemetlen: szociolingvisztikai, szociolingvisztikában, szociolingvisztikáé stb. Miért ne lehetne ezt a tudományágat is magyarul elnevezni? Miért ne lehetne a tantárgy neve társadalmi nyelvészet? Ez az elnevezés szabatosan határozná meg azt a szakterületet, melyet szociolingvisztikának vagy nyelvszociológiának neveznek. Nem lenne gond a kiejtésével, származékaival, helyesírásával. Ezenkívül kifejezetten jól illeszkedik a nyelvészeti résztudományok elnevezésének sorába: történeti nyelvészet, leíró nyelvészet, általános nyelvészet, alkalmazott nyelvészet, összehasonlító nyelvészet stb. Jogosan várható el, hogy éppen ne a nyelvészek, a hivatásosok mutassanak a leendő magyartanároknak rossz példát a fölösleges idegenszó-használatra. S talán nem késő még, hogy a jövő tanévtől az egyetemisták ne szociolingvisztikát, hanem társadalmi nyelvészetet tanuljanak. Papp Lajos Szociolingvisztika ? Társadalmi nyelvészet? 7 em MEGJELENT az ej OTP-PENTA TOURSSU) Magyar—Osztrák Utazási Iroda ( téli—tavaszi programfüzetés síutak, üdülések, körutazások, városlátogatások, belföldi utak Részletes felvilágosítás és jelentkezés: FŐIRODA, Budapest V., Váci utca 19—21. Budapesti OTP-fiókok: . I., Alagút u. 3. II., Mártírok útja 8—10. V„ Münnich F. u. 6. VI. , Népköztársaság útja 23. VII. , Tanács krt. 1. IX., Ferenc krt. 13. XXII., Kossuth L. u. 31. / & m I _ ft és a megyeszékhelyeken lévő OTP-igazgatóságokon. U a'M'mmmmmum'maettuemmmtimmm'u % % % % % 5% # * %