Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
Magyar Nemzet AKI ELDÖNTÖTT HOGY NEM LESZ GAZEMBER. VIII. „Tudtam, hogy ezzel újabb hurokba dugom a fejemet...” — Azon a ponton hagytuk abba a múltkor, hogy már voltak hamis papírjai: személyi igazolványa, katonakönyve, egyenruhája... Jól értem, hogy beöltözött harcát katonaruhába? — Igen. Ez volt az egyedüli mód arra, hogy a német hadseregből szabaduljak. Tudtam, hogy ezzel újabb hurokba dugom a fejemet és később majd a horvát egyenruhából fog kelleni kivetkőzni, és az sem lesz könnyű... Hogy micsoda helyzetek adódtak! ... Elmondok egy esetet. Karácsony első napja volt, 1944 karácsony. Elmentem a barátomat felkeresni, meg is voltunk híva azokhoz a Horváthékhoz ebédre, akiknél a barátom bújt meg. Civilbe öltöztem... és az a gondolatom jött, hogy bemegyek a templomba miséie. Így is lett. Álltam a templomban és hallgattam a misét, egyszer csak a hátam mögött valaki ráteszi a kezét a vállamra, én meg úgy félszemmel hátranézek, hát látom: egy Gertapo-egyenruhás. Nagyon megijedtem. Azt hittem, most tartóztatnak le újra. Közben az illető megszólalt: „Du bist noch immer hier?", ami magyarul anynyit tesz, hogy te még mindig itt vagy? Elég mély, reszelős hangja volt, amiről felismertem, hogy ez a Rimbauer, az a könyvkötő, aki szintén meg akart szokni... Mindjárt sarkon fordultam és kimentem vele a templomból. Megmondtam neki, hogy még itt vagyok Gyakovón, de már megszöktem. Gondoltam, megmondhatom, mert ha most elválunk, úgyse talál meg, úgyse tudja, hogy hol vagyok. Elég az hozzá, hogy ott találkoztam vele utoljára. Utána elmentem a barátomhoz. Az a Horváth nevű magyar ember, akinél a barátom dekkolt, meghívott egy magasabb rangú usztasa tisztet is, nem tudom, százados vagy mi volt, és egy német százados is vendég volt ebédre. Ápolta a kapcsolatait a feketézéshez, ugye. Mi ketten a barátommal úgy lettünk bemutatva, hogy én a fiatalabbik lánynak vagyok a férje és szabadságon vagyok, a barátom viszont a Horváthék idősebb lányának a férjezi és jelenleg szintén szabadságon van. Hát így ültünk ott, az uszt tasa meg a német katonatiszt és a két katonaszökevény. Beszélgettünk, mert én németül is beszélek, horvátul is beszélek. De az egyiknek egy kicsit így is furcsa lehettem, mert az történt, hogy én fölkeltem ebéd után és meghallgattam a magyar híreket! Akkor folytak a harcok a Pilis hegységben. Utána karácsonyi muzsika. Hazagondoltam és nem tudtam uralkodni magamon, különben is könnyen elérzékenyülök. Fogtam a zsebkendőmet, töröltem a szememet. Erre a német katonatiszt fölkel, odajön hozzám és azt mondja: „Warum weinen Sie?" Hogy miért sírok. Hát, mondom, Budapest mondja a híreket, hogy hány ember hal meg és milyen harcok vannak.. . — Gyanakodott? — Ja. De talán nem akart botrányt egy olyan háznál, ahová meg volt híva karácsonyi ebédre... Volt egy még veszélyesebb találkozásom is azon a napon, elfelejtettem az előbb mondani. Alighogy elváltam Rombauertől, s mentem Horváthékhoz ebédre, találkoztam Michels dárdai fodrászmesterrel. Azzal, aki régi lelkes Volksbund volt. Jöttek ketten-hárman Gestapo-egyenruhában, ő a barátaival. De mivelhogy én civilben voltam, nem ismert meg, mert nem gondolt arra, hogy én civilben lehetek. Amikor észrevettem, hogy előttem van már úgy öt-hat lépésre, akkor hirtelen fölemeltem a kezemet, mintha dörzsölném a szememet, hogy ne lássa az arcom, ne ismerjen meg. Mert ha az akkor megismert volna, akkor biztosan följelentett volna. Vagy letartóztatott volna a barátaival együtt engem ott mindjárt. — Talán ez a nagy izgalom, kiállott idegfeszültség is okozta, hogy elkezdett könnyezni a rádió hallatán... — Lehetséges. Abban, hogy hány ember hal meg értelmetlenül, benne volt az is, hogy én magam is életveszélyben forgok állandóan ... De most jön még csak a problémák bonyolódása... mert ugye, a háború végnapjaiban egyre dühösebben vadásztak a katonaszökevényekre. És a barátom, a Szepi körül gyűlt meg a baj. Ugyanazok a Horváthék, akik a karácsonyi ebédre védünk együtt két aktív katonatisztet is meg mertek hívni, amit én sose mertem volna, ugyanezek a Horváthék hirtelen megijedtek. — Mégis tett az a német tiszt utólag valamilyen fenyegető megjegyzést? — Nem tudom. Azokban a napokban az újság, egy eszéki lap azt írta, hogy ha valahol találnak katonaszökevényt elbújtatva, akkor azt rögtön agyonlövik, de ugyanúgy agyonlövik azt is, aki bujtatta. Horváthék a barátomnak tudtára adták, hogy menjen el, hiszen azt ígértük, hogy nem maradunk sokáig, hanem majd haza próbálunk menni valamilyen módon. Na de az nem volt olyan egyszerű, és húzódott az ügy... Úgyhogy a barátom azt mondta nekem, csináljak valamit, mert ő ott már nincs egészen biztonságban, fél, hogy valaki följelenti és elkapják. Aztán egy napon, amikor felkerestem a barátomat, azt mondta nekem, hogy tarthatatlan a helyzet a Horváthéknál, mert már érdeklődnek a házban, többen laknak az udvarban és észrevették, hogy én ide járok, és hát mindenki fölteszi a kérdést, hogy én ki vagyok, meg mit tudom én. Szóval a Horváth egyre jobban félt. Mondtam neki, hogy jó, majd jövök, aztán otthon megbeszéltem az Iván feleségével, utána meg a varrónővel, akinél dolgoztam, hogy oda fogom hozni a barátomat. Úgy beszéltem meg, hogy én alszom az Ivánéknál fönt, a barátom meglent a műhelyben. Tehát úgy csináltam, hogy reggel lejöttem a munkahelyemre, és akkor a barátom fölment oda, ahol én aludtam, én meg lent dolgoztam, ahol ő éjjel szokott lenni. Ne legyünk soha egy helyen együtt. Ez így ment jó darabig, talán két-három hétig, de egyszer csak jön szaladva az én háziasszonyom, jön szaladva és sír, hogy itt volt a Gestapo és kerestek egy illetőt, aki náluk szokott tartózkodni. Föl vannak jelentve. Kérdem, mit mondott nekik? Hát azt, hogy az unokabátyja horvát katona, az itt volt látogatóban, de már elment. — Egész ügyesen kivágta magát, ha elfogadták. — Mégsem mertem visszamenni, úgyhogy mindketten lent aludtunk a varrónőnél a műhelyben, de éreztem, hogy most már el kell menni onnan, mert ég a talaj a lábunk alatt. Mindjárt másnap elmentem a Helling szabóhoz, az öreg szabóhoz, akihez kijártam korábban a német parancsnokom ruházatát javítgatni, vasalni. Ott, annál a Heiling szabónál egy vagy két szobába be voltak szállásolva horvát táborcsendőrök, akiknek a parancsnokával én egyszer együtt voltam disznótoros vacsorán, amikor még a Gestaponál voltam. Na most, mivel nem tudtam, hová, merre, de valahová menekülni kellett, hát elmentem őhozzá, gondoltam, megreszkírozom, megpróbálom, hátha tud segíteni. Így elmentem olyan időpontban oda, amikor tudtam, hogy otthon van a lakásán, már tudniillik a Heilingéknél. Otthon is találtam. Áthívtam a szabóműhelybe és megkérdeztem, akar-e segíteni két emberen? — Csak így egyszerűen? Egy usztasa táboricsendőr-parancsnoktól? — Várja ki a végét. Szóval kérdezem, akar-e segíteni? Visszakérdez: kiről van szó? Mondom: én azt kérdeztem, akarsz-e segíteni két emberen? Ha igen, akkor jó, akkor beszélek tovább, ha viszont nem akarsz segíteni, akkor nem mondok semmit. Attól függ, hogy akarsz-e jót tenni és segíteni, vagy nem. Erre azt mondta: igen, segítek. Akkor azt mondtam neki: tudod, látod te magad is, hogy én nem az vagyok aki voltam, amikor megismerkedtünk azon a disznótoros vacsorán Azt mondja, igen, akkor Gestapo voltál, és most horvát katonaruhában vagy. Na, mondom, ebből mit következtetsz? Hát, azt mondja, hogy átálltam a horvát katonasághoz. Mondom, nem, hanem katonaszökevény vagyok, már jó ideje az vagyok, és szeretnék Eszékre menni, mert Eszékről aztán haza tudnék jutni valamilyen módon. Hát, azt mondja, segít És akkor megbeszéltük, hogy másnap reggel jelentkezem nála a barátommal. — Másnap reggel még mindig kiszolgáltathatta volna magukat .... — Másnap reggel ő segített nekünk kijutni a városból! Mert minden város kijáratán áll-bejáratánál őrök álltak, horvát hatóság és német katonaság. Tehát nem lelhetett ki-be menni anélkül, hogy ne igazoltattak volna. De mert ő kikísért bennünket Eszék felé az országútra, és mivel ővele mentünk, senki nem is kérdezte, kik vagyunk, mik vagytunk, hová akarunk menni. Már Isivül Gyakovón, egy kicsit vártunk, akkor jött egy szánkó, egy tavasszán, katona ült rajta, azt ő leállította, és rá parancsolt: ezt a két embert elviszed magaddal. Ezek' Eszékre' mennek, vidd magaddal őket, ameddig egyfelé visz az utatok. Hát fölültünk a szánra és elmentünk. Még elköszöntem tőle, azután elmentünk. Két falun is keresztülmentünk, senki nem kérdezett, senki nem igazoltatott, mert katonaruhában volt a kocsis is és én is katonaruhában voltam, csak a barátom volt civilben. De amikor a szán letért az eszéki országútról egy falu felé, akkor nekünk tovább kellett menni gyalog. Bizony elég messze voltunk még, egy-két községen keresztülmentünk, a bejáratnál igazoltattak, a kijáratnál igazoltattak, de nem szóltak semmit. Így értünk fel Csepinbe. — Ezt a helységnevet mintha már említette volttá korábban. — Igen, már említettem, ott voltunk a bevonuláskor. Most, amikor befelé mentünk, igazoltattak, de nem csináltak semmi problémát. És akkor, amikor a faluba beértünk, azt mondta a barátom, gyere, iszunk egy pohár bort és egy kicsit pihenünk. Hát megittunk egy pohár bort, utána továbbmentünk, és amikor Csépléből már kifelé mentünk volna Eszék felé, a kijáratnál persze megint igazoltattak bennünket. Mi úgy tettünk, és előre úgy beszéltük meg a barátommal, hogy mi nem tartozunk egymáshoz, csak véletlenül találkoztunk és együtt megyünk. Ne bukjunk le mindketten, ha az egyikünket lefognák .. . Hát a csepini kijáratnál a barátomat otttartották. Igazoltatták, de mivel nem volt neki semmiféle papírja, hogy miért nem katona, se szabadság leverte, semmi, azt mondta neki az usztasa őr, téged le kell fogjalak, mert tisztáznod kell magadat. Erre én odaléptem, és mondtam, hogy Gyakovó óta jövünk együtt a falvakon keresztül, és mindenki átengedte, te most itt mit hepciáskodsz? Azt felelte az őr nekem, te mehetsz akármeddig, a te igazolványod jó, de őneki nincs papírja és le kell tartóztatnom. A barátom olyan fehér lett, félt, hogy most mi lesz. Én meg nem tehettem mást, elbúcsúztam a titrátömtól, és elindultam tovább Eszék felé. Na már most, Csepin és Eszék között körülbelül a félúton van valami 10—15 ház az országút egyik oldalán, már fáradt is voltam eléggé, meg az izgalom, gondoltam, egy kicsit leülök valahol. Bementem egy házba, megkértem ott egy parasztot, engedje meg, hogy egy kicsit egyek, és kértem egy pohár vizet. Utána mentem tovább. Már késő délután volt, kezdett szürkülni egy kicsit, és még hátra volt vagy három kilométer Eszékig. És amikor már majdnem Eszéken voltam, már kis híján az őrséghez értem, amikor nagy számú süingelés hallatszott... hátranézek, jön egy szán, a lovakat úgy hajtotta az illető, hogy galoppban jöttek. Na, gondoltam, ezek most értem jönnek. A barátom biztosan elárult engemet, és most utol akarnak érni még Eszék előtt. Na de mit tesz ilyenkor a katona? — Nem tudom, nem voltam katona. — Akkor sem árt, ha tudja, mi az egyedüli lehetséges megoldás. Odaálltam és föltartóztattam a szánkót. Mint katonának, nekem jogom volt őt leállítani. Hát ahogy visszafogta a lovakat és megállt, egyszer csak meghallottam a barátomnak a hangját; azt mondja: „Ó az!’’ És akkor láttam csak meg, hogy a barátom ott ül a szánkón a kocsis mellett!... Tehát a barátomat Csepinben, ahol letartóztatták, szabadon engedték; a barátom utána elmesélte, hogy hogyan. Az a katona bekísérte a parancsnokiházt, a parancsnok egy usztasa százados volt, Szabó nevű, vagyis magyar ember. A barátom elmondta neki az igazat, hogy katonaszökevény, és haza szeretne menni, és megkérte, hogy ne tartóztassa le, hanem inkább segítsen. Hát azt mondja, ez az ember megsajnált, és elengedett. Megkegyelmezett neki, mert magyar, kikísérte a csepini kijárathoz, akkor jött éppen ez a szánkó, megkérte, hogy vigye el ezt az embert, és így utolértek még Eszék előtt. ■ — Erre mondják, hogy ckhdával határos megmenekülés. I •— És minden úgy összevágott. Ha ő nem szánkóval jön, akkor nem ér utol, akkor én már őt elveszítettem volna, mert én bementem volna Eszékre, ő meg nem tudta, hogy hová megyek, mert sose mondtam meg neki, és így elvesztettük volna egymást. És ha útközben nem határozom el, hogy bemegyek egy házba, kicsit megpihenek... ha én oda nem megyek be, és csak tíz perccel előrébb vagyok, tehát Eszék felé, akkor ők már a lovas szánnal sem érnek utol. Tehát ennek így kellett lenni. Elég az hozzá, fölültem én is a szánra, odaértünk a katonákhoz, persze föltartóztattak bennünket, és igazoltattak. De még mielőtt odaértünk volna, mondom a barátomnak, először a kocsis igazolja magát, utána én, és közben te megkínálod őket cigarettával. És csak ha kell, akkor majd te is fölmutatod a civil igazolványodat. Megálltunk, jön oda egy katona, már nem látott olvasni, sötét volt már, elemlámpával nézte meg előbb a kocsisnak az igazolványát, utána az enyémet. Közben a barátom megkínálta cigarettával, el is fogadta, rá is gyújtott, és azt mondta: Mehettek. Úgyhogy nem is került rá sor, hogy a barátomat igazoltassa. És így bementünk Eszékre.... A szán hamarosan elfordult más irányba, leszálltunk, mentünk tovább gyalog. Valamit megint ki kellett spekulálni... Most, ahogy visszagondolok, szinte nem akarom elhinni, hogy ez mind megtörtént... Szóval valamit megint ki kellett találni, nehogy a barátomat megint letartóztassák. Mert nincs még egy Szabó százados, mondtam neki... — És akkor Eszéken mit tudtak csinálni? — Elmentünk az egyik régi futballista barátomhoz. Ember Mária (Folytatjuk a jövő szombaton) Domokos Géza illusztrációja PUGWASH Jelentős nemzetközitanácskozás színhelye lesz szeptember első hetében fővárosunk. Budapesten tartják meg a Pugwash 36. kongresszusát. A közelgő esemény al, kaiméból Valtcr László egyetemi tanár, a szervezet magyar bizottságának a titkára interjút adott lapunknak. — Mi is tulajdonképpen a Pugwash: mozgalom, szervezet vagy valami egészen egyedülálló kezdeményezést — Bármenyire furcsán hangzik is, mind a három. Pugwash kicsiny halászfalu Kanadában. Huszonkilenc évvel ezelőtt, 1957. július 7-én, Cyrus Eaton milliomos meghívására huszonöt világhírű tudós találkozott itt, hogy felemelje szavát a nukleáris fegyverek ellen. Az emberiség és a Földünk sorsa iránti aggodalom vezérelte őket, fülükben ott csengett Bertrand Russell és Albert Einstein kiáltványa, amely megállapította: ,,Mivel egy jövőbeni világháborúban bizonyosan használni fognak nukleáris fegyvereket, s ez az emberiség létét fenyegetné, szorgalmazzuk, hogy a kormányok és a világ népei ismerjék fel és nyilvánosan erősítsékmeg, céljaikat nem mozdíthatja elő világháború, s arra ösztönözzük őket, találjanak békés megoldást a közöttük felmerült valamennyi vitás kérdés rendezésére.” A manifesztum nyomán, az elmúlt majd három évtizedben a szervezet tevékenysége nagymértékben kiszélesedett A Pugwash fémjelezte kezdeményezés egyre több szakembert vonzott, az atomtudósokhoz társadalomtudósok, katonai szakértők és politikusok csatlakoztak. — Ilyen intézményes formák között működik a szervezet? — A Pugwash minden évben megrendezi a kongresszusát ezen általában százötvenen-kétszázan vesznek részt Emellett azonban több olyan állandó munkacsoport isműködik, amelyben a szakemberek folyamatosan tanulmányozzák az egyes kérdéseket. Külön foglalkoznak így az európai hagyományos fegyverkezéssel, a vegyi fegyverekkel és a nukleáris erőikkel. Az utóbbi években több eszmecserét is folytattak a békefenntartás céljaira felállítandó, mesterséges holdakkal működő nemzetközi központról. A folyamatos tevékenység során egyébként a szakembereknek kötetlen keretek között nyílik módja az egyes területeken bekövetkezett fejlemények megvitatására. APugwash munkáját különben a huszonnégy tagú tanács és tíztagú végrehajtó bizottság irányítja. A Tanácsban képviselve vannak a Szovjetunió, Bulgária és az NDK szakemberei is. A vezető testületek megválasztására ötévenként kerül sor.. A Pugwash jelenlegi elnöke a kémiai Nobeldíjas angol Dorothy Hodgkin, főtitkára a Svájcban élő, amerikai állampolgárságú Martin M. Kaplan. A magyar Pugwash-bizottság elnöke Berényi Dénes akadémikus, a debreceni Atommagkutató Intézet igazgatója. — Kikhez juttatják el a Pugwash által kidolgozott javaslatokat? — A munkacsoportoktöbbször éltek azzal a lehetőséggel, hogy az általuk kidolgozott javaslatokat eljuttassák a diplomáciai tanácskozások résztvevőihez, sőt, magukhoz a politikai döntéshozókhoz. Az utóbbi időszakiban például a Pugwath véleményét megküldte az atomsorompó-szerződés tavaly ősszel tartott harmadik felülvizsgálati konferenciájának. Az európai hagyományos fegyveres erőkkel foglalkozó munkacsoport idén áprilisban a stockholmi bizalomerősítő értekezlet résztvevőinek nyújtotta át javaslatát az úgynevezett defenzív védelem problémakörében, a végrehajtó bizottság pedig a biológiai fegyverek tilalmával foglalkozó egyezmény ez évben esedékes felülvizsgálati konferenciájára dolgozta ki álláspontját. — Ez mennyire szívlelték meg ezek a fórumok az önök indítványait? — A szervezet javaslatainak a hatása az indítványok politikai elfogadhatóságától és a kidolgozók nemzetközi tekintélyétől függ. Georgij Arbatov vagy Henry Kissinger véleményét, akik a hatvanas években többször részt vettek a Pugwash -konferenciákon, már hivatalba lépésük előtt is figyelembe vették országuk vezetői, s az olyan kiváló tudósok is jelentős befolyással rendelkeztek hazájukban, mint Szilárd Leó, vagy Pjotr Kapica. Nehéz pontosan meghatározni, milyen körülmények és okok vezettek egyegy politikaidöntéshez, mégis nyomon követhető, hogy a szervezet az elmúlt három évtizedben pozitív hatást gyakorolt a nemzetközi kapcsolatok légkörére. — Mégis, milyen konkrét esetekben mutatható ki ■ Pugwash befolyásoló hatása? — A Pugwash keretében az ötvenes évek végétől részletes viták folytak a légköri és föld alatti nukleáris robbantások kérdéseiről, különös tekintettel azok ellenőrzésére. Ezek megállapításait mind az 1963-ban megkötött részleges atomcsend-egyezményhez, mind az 1974. évi szovjet—amerikai föld alatti nukleáris fegyverkísérleteket korlátozó szerződéshez felhasználták. Az utóbbi egyezményhez jelentősen hozzájárult az úgynevezett „fekete doboz”-elmélet, ami alapján az ellenőrzést — egyebek mellett — szeizmikus rezgések regisztrálására lehetett bízni. Ezt a Pugwashba tömörült tudósokjavasolták. A szervezet egyébként már 1958-tól folytatott vitákat az atomfegyverek elterjedésének a problémájáról,, az ezeken leszűrt következtetések az 1668-ban aláírt atomsorompóegyezményben tükröződnek. — Egyszóval mindig a legégetőbb kérdésekkel foglalkoznak? — Pontosan. A hatvanas évek közepétől például a hadászati rakétaelhárítás biztonságot növelő vagy csökkentő jellegéről cseréltek véleményt a tudósok, a felvetett indítványok jelentősen hozzájárultak a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozására vonatkozó szovjet—amerikai ABM-szerződés megkötéséhez. De azt is el kell mondanom, hogy bár a Pugwash korán felismerte a különböző célpontokra vezérelhető több robbanófejes rakéták és a műholdromboló eszközök destabilizáló hatását, ezeken a területeken máig sem sikerült érvényesíteni befolyását. Azért nempanaszkodhatunk, hiszen voltak egyértelmű sikerek is. A Pugwash elmondhatja, hogy tevékenyen hozzájárult a vietnami háború befejezéséhez. A szervezet megbízásából két francia tudós 1967-ben vitte Hanoiba azt a javaslatot, amely a háború eszkalációjának a megakadályozását célozta. A végrehajtó bizottság támogatásával kidolgozott indítványt brit, francia, amerikai és szovjet tudósok csoportja vitatta meg, a vietnami fél pedig elfogadta a kapcsolattartást a Pugwash segítségével, így vélt lehetségessé, hogy meghatározzák az amerikai—vietnami tárgyalások megkezdésének feltételeit. — A mostani budapesti kongreszszuson miről vitatkoznak majd a résztvevők? — A 36. kongresszus — a Tanács határozata alapján — a következő öt szekcióban folytatja munkáját: a nukleáris fegyverkezési verseny helyzete, az európai biztonság problémái, az atomfegyverrel nem rendelkező államok szerepe a nukleáris háború veszélyeinek csökkentésében, a kelet- nyugati feszültség csökkentésének nem-katonai lehetőségei, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakulásának összefüggése a békével és az enyhüléssel. A szekciókban folytatott vitákról a plenáris záróülés fogad el összefoglaló jelentést. Emellett a Pugwash Tanácsa a megvizsgált legfontosabb nemzetközi kérdésekről külön határozatot hoz, amelyet a sajtóval ismertetni kíván. — Végezetül egy gyakorlati kérdés, hol tartják a fővárosiban a tanácskozást? — Festői környezetben, a szabadság-hegyi TOT-szállóban. Mintegy százötven külföldi résztvevőre számítunk, a hazaiak körülbelül húszan lesznek. A vendéglátás valamennyi költségét a rendező szerv, a Magyar Tudományos Akadémia fedezi. — Köszönjük a beszélgetést. Láng Péter A kanadai halászfalutól a nagyhatalmak tárgyalóasztaláig Szombat, 1986. augusztus 30.