Magyar Nemzet, 1986. augusztus (49. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-30 / 204. szám

Magyar Nemzet AKI ELDÖNTÖTT HOGY NEM LESZ GAZEMBER. VIII. „Tudtam, hogy ezzel újabb hurokba dugom a fejemet...” — Azon a ponton hagytuk abba a múltkor, hogy már vol­tak hamis papírjai: személyi igazolványa, katonakönyve, egyenruhája... Jól értem, hogy beöltözött harcát katona­ruhába? — Igen. Ez volt az egyedüli mód arra, hogy a német hadse­regből szabaduljak. Tudtam, hogy ezzel újabb hurokba dugom a fejemet és később majd a horvát egyenruhából fog kelleni kivet­kőzni, és az sem lesz könnyű... Hogy micsoda helyzetek adód­tak! ... Elmondok egy esetet. Ka­rácsony első napja volt, 1944 ka­rácsony. Elmentem a barátomat felkeresni, meg is voltunk híva azokhoz a Horváthékhoz ebédre, akiknél a barátom bújt meg. Ci­vilbe öltöztem... és az a gondola­tom jött, hogy bemegyek a temp­lomba miséi­e. Így is lett. Álltam a templomban és hallgattam a misét, egyszer csak a hátam mö­gött valaki ráteszi a kezét a vál­lamra, én meg úgy félszemmel hátranézek, hát látom: egy Gertapo-egyenruhás. Nagyon megijedtem. Azt hittem, most tar­­tóz­tatnak le újra. Közben az il­lető megszólalt: „Du bist noch immer hier?", ami magyarul any­­nyit tesz, hogy te még mindig itt vagy? Elég mély, reszelős hang­ja volt, amiről felismertem, hogy ez a Rimbauer, az a könyvkötő, aki szintén meg akart szokni... Mindjárt sarkon fordultam és ki­mentem vele a templomból. Meg­mondtam neki, hogy még itt va­gyok Gyakovón, de már megszök­tem. Gondoltam, megmondhatom, mert ha most elválunk, úgyse ta­lál meg, úgyse tudja, hogy hol va­gyok. Elég az hozzá, hogy ott ta­lálkoztam vele utoljára. Utána elmentem a barátomhoz. Az a Horváth nevű magyar ember, akinél a barátom dekkolt, meg­hívott egy magasabb rangú usz­­tasa tisztet is, nem tudom, száza­dos vagy mi volt, és egy német százados is vendég volt ebédre. Ápolta a kapcsolatait a feketé­zéshez, ugye. Mi ketten a bará­tommal úgy lettünk bemutatva, hogy én a fiatalabbik lánynak vagyok a férje és szabadságon va­­gyok, a barátom viszont a Hor­váthék idősebb lányának a férjezi és jelenleg szintén szabadságon van. Hát így ültünk ott, az uszt tasa meg a német katonatiszt és a két katonaszökevény. Beszél­gettünk, mert én németül is be­szélek, horvátul is beszélek. De az egyiknek egy kicsit így is fur­­csa lehettem, mert az történt, hogy én fölkeltem ebéd után és meghallgattam a magyar híreket! Akkor folytak a harcok a Pilis hegységben. Utána karácsonyi muzsika. Hazagondoltam és nem tudtam uralkodni magamon, kü­lönben is könnyen elérzékenyü­lök. Fogtam a zsebkendőmet, tö­röltem a szememet. Erre a német katonatiszt fölkel, odajön hoz­zám és azt mondja: „Warum weinen Sie?" Hogy miért sírok. Hát, mondom, Budapest mondja a híreket, hogy hány ember hal meg és milyen harcok vannak.. . — Gyanakodott? — Ja. De talán nem akart bot­rányt egy olyan háznál, ahová meg volt híva karácsonyi ebéd­re... Volt egy még veszélyesebb találkozásom is azon a napon, el­felejtettem az előbb mondani. Alighogy elváltam Rombauertől, s mentem Horváthékhoz ebédre, találkoztam Michels dárdai fod­rászmesterrel. Azzal, aki régi lel­kes Volksbund volt. Jöttek ket­ten-hárman Gestapo-egyenruhá­ban, ő a barátaival. De mivel­hogy én civilben voltam, nem is­mert meg, mert nem gondolt ar­ra, hogy én civilben lehetek. Ami­kor észrevettem, hogy előttem van már úgy öt-hat lépésre, ak­kor hirtelen fölemeltem a keze­met,­ mintha dörzsölném a sze­memet, hogy ne lássa az arcom, ne ismerjen meg. Mert ha az ak­kor megismert volna, akkor biz­tosan följelentett volna. Vagy le­tartóztatott volna a barátaival együtt engem ott mindjárt. — Talán ez a nagy izgalom, kiállott idegfeszültség is okozta, hogy elkezdett könnyezni a rá­dió hallatán... — Lehetséges. Abban, hogy hány ember hal meg értelmetle­nül, benne volt az is, hogy én ma­gam is életveszélyben forgok ál­landóan ... De most jön még csak a problémák bonyolódása... mert ugye, a háború végnapjai­ban egyre dühösebben vadásztak a katonaszökevényekre. És a ba­rátom, a Szepi körül gyűlt meg a baj. Ugyanazok a Horváthék, akik a karácsonyi ebédre védünk együtt két aktív katonatisztet is meg mertek hívni, amit én sose mertem volna, ugyanezek a Hor­váthék hirtelen megijedtek. — Mégis tett az a német tiszt utólag valamilyen fenyegető megjegyzést? — Nem tudom. Azokban a na­pokban az újság, egy eszéki lap azt írta, hogy ha valahol találnak katonaszökevényt elbújtatva, ak­kor azt rögtön agyonlövik, de ugyanúgy agyonlövik azt is, aki bujtatta. Horváthék a barátom­nak tudtára adták, hogy menjen el, hiszen azt ígértük, hogy nem maradunk sokáig, hanem majd haza próbálunk menni valami­­­lyen módon. Na de az nem volt olyan egyszerű, és húzódott az ügy... Úgyhogy a barátom azt mondta nekem, csináljak vala­mit, mert ő ott már nincs egészen biztonságban­, fél, hogy valaki följelenti és elkapják. Aztán egy napon, amikor felkerestem a ba­rátomat, azt mondta nekem, hogy tarthatatlan a helyzet a Horvá­­théknál, mert már­ érdeklődnek a házban, többen laknak az udvar­ban és észrevették, hogy én ide járok, és hát mindenki fölteszi a kérdést, hogy én ki vagyok, meg mit tudom én. Szóval a Horváth egyre jobban félt. Mondtam neki, hogy jó, majd jövök, aztán ott­­hon megbeszéltem az Iván fele­ségével,­ utána meg a varrónővel, akinél dolgoztam, hogy oda fo­gom hozni a barátomat. Úgy be­széltem meg, hogy én alszom az Ivánéknál fönt, a barátom m­egl­­ent a műhelyben. Tehát úgy csi­náltam, hogy reggel lejöttem a munkahelyemre, és akkor a ba­rátom fölment oda, ahol én alud­tam, én meg lent dolgoztam, ahol ő éjjel szokott lenni. Ne legyünk soha egy helyen együtt. Ez így ment jó darabig, talán két-három hétig, de egyszer csak jön szalad­va az én háziasszonyom, jön sza­ladva és sír, hogy itt volt a Gesta­po és kerestek egy illetőt, aki ná­luk szokott tartózkodni. Föl van­nak jelentve. Kérdem, mit mon­dott nekik? Hát azt, hogy az uno­kabátyja horvát katona, az itt volt látogatóban, de már elment. — Egész ügyesen kivágta ma­gát, ha elfogadták. — Mégsem mertem visszamen­ni, úgyhogy mindketten lent aludtunk a varrónőnél a műhely­ben, de éreztem, hogy most már el kell menni onnan, mert ég a talaj a lábunk alatt. Mindjárt másnap elmentem a Helling sza­bóhoz, az öreg szabóhoz, akihez kijártam korábban a német pa­rancsnokom ruházatát javítgat­ni, vasalni. Ott, annál a Heiling szabónál egy vagy két szobába be voltak szállásolva horvát tábor­­csendőrök, akiknek a parancsno­kával én egyszer együtt voltam disznótoros vacsorán, amikor még a Gestaponál voltam. Na most, mivel nem tudtam, hová, merre, de valahová menekülni kellett, hát elmentem őhozzá, gondoltam, megreszkírozom, megpróbálom, hátha tud segíteni. Így elmentem olyan időpontban oda, amikor tudtam, hogy otthon van a laká­sán, már tudniillik a Heilingék­­nél. Otthon is találtam. Áthívtam a szabóműhelybe és megkérdez­tem, akar-e segíteni két embe­ren? — Csak így egyszerűen? Egy usztasa táboricsendőr-parancs­­noktól? — Várja ki a végét. Szóval kér­dezem, akar-e segíteni? Vissza­kérdez: kiről van szó? Mondom: én azt kérdeztem, akarsz-e segí­teni két emberen? Ha igen, ak­kor jó, akkor beszélek tovább, ha viszont nem akarsz segíteni, ak­kor nem mondok semmit. Attól függ, hogy akarsz-e jót tenni és segíteni, vagy nem. Erre azt mondta: igen, segítek. Akkor azt mondtam neki: tudod, látod te magad is, hogy én nem az vagyok aki voltam, amikor megismerked­tünk azon a disznótoros vacsorán Azt mondja, igen, akkor Gestapo voltál, és most horvát katonaru­­hában vagy. Na, mondom, ebből mit következtetsz? Hát, azt mondja, hogy átálltam a horvát katonasághoz. Mondom, nem, ha­nem katonaszökevény vagyok, már jó ideje az vagyok, és sze­retnék Eszékre menni, mert Eszékről aztán haza tudnék jutni valamilyen módon. Hát, azt mondja, segít És akkor megbe­széltük, hogy másnap reggel je­lentkezem nála a barátommal. — Másnap reggel még min­dig kiszolgáltathatta volna ma­gukat .... — Másnap reggel ő segített ne­künk kijutni a városból! Mert minden város ki­járatán áll-be­jára­tán­ál őrök álltak, horvát ható­­ság és német katonaság. Tehát nem lelhetett ki-be menni anélkül, hogy ne igazoltattak volna. De mert ő kikísért bennünket Eszék felé az országútra, és mivel ővele mentünk, senki nem is kérdezte, kik vagyunk, mik vagytunk, hová akarunk menni. Már Isivül Gya­kovón, egy kicsit vártunk, akkor jött egy­ szánkó, egy­ tavasszán, katona ült rajta, azt ő leállította, és rá parancsolt: ezt a két embert elviszed magaddal. Ezek' Eszékre' mennek, vidd magaddal őket, ameddig egyfelé visz az utatok. Hát fölültünk a szánra és elmen­tünk. Még elköszöntem tőle, az­­­után elmentünk. Két falun is ke­resztülmentünk, senki nem kér­dezett, senki nem igazoltatott, mert katonaruhában volt a kocsis is és én is katonaruhában voltam, csak a barátom volt civilben. De amikor a szán letért az eszéki or­szágútról egy falu felé, akkor ne­künk tovább kellett menni gya­log. Bizony elég messze voltunk még, egy-két községen keresztül­mentünk, a bejáratnál igazoltat­tak, a kijáratnál igazoltattak, de nem szóltak semmit. Így értünk f­el Csepinbe. — Ezt a helységnevet mintha már említette volttá korábban. — Igen, már említettem, ott voltunk a bevonuláskor. Most, amikor befelé mentünk, igazol­tattak, de nem csináltak semmi problémát. És akkor, amikor a faluba beértünk, azt mondta a barátom, gyere, iszunk egy po­hár bort és egy kicsit pihenünk. Hát megittunk egy pohár bort, utána továbbmentünk, és ami­kor Csépléből már kifelé men­tünk volna Eszék felé, a kijárat­nál persze megint igazoltattak bennünket. Mi úgy tettünk, és előre úgy beszéltük meg a bará­tommal, hogy mi nem tartozunk egymáshoz, csak véletlenül talál­koztunk és együtt megyünk. Ne bukjunk le mindketten, ha az egyikünket lefognák .. . Hát a cse­­pini kijáratnál a barátomat ott­tartották. Igazoltatták, de mivel nem volt neki semmiféle papír­ja, hogy miért nem katona, se szabadság leverte, semmi, azt mondta neki az usztasa őr, téged le kell fogjalak, mert tisztáznod kell magadat. Erre én odalép­tem, és mondtam, hogy Gyakovó óta jövünk együtt a falvakon ke­resztül, és mindenki átengedte, te most itt mit hepciáskodsz? Azt felelte az őr nekem, te mehetsz akármeddig, a te igazolványod jó, de őneki nincs papírja és le kell tartóztatnom. A barátom olyan fehér lett, félt, hogy most mi lesz. Én meg nem tehettem mást, elbú­csúztam a titrátömtól, és elindul­tam tovább­ Eszék felé. Na már most, Csepin és Eszék között kö­rülbelül a félúton van valami 10—15 ház az országút egyik ol­dalán, már fáradt is voltam elég­gé, meg az izgalom, gondoltam, egy kicsit leülök valahol. Bemen­tem egy házba, megkértem ott egy parasztot, engedje meg, hogy egy kicsit egyek, és kértem egy pohár vizet. Utána mentem to­vább. Már késő délután volt, kez­dett szürkülni egy kicsit, és még hátra volt vagy három kilométer Eszékig. És amikor már majdnem Eszéken voltam, már kis híján az őrséghez értem, amikor nagy számú süingelés hallatszott... hát­ranézek, jön egy szán, a lovakat úgy hajtotta az illető, hogy ga­loppban jöttek. Na, gondoltam, ezek most értem jönnek. A bará­tom biztosan elárult engemet, és most utol akarnak érni még Eszék előtt. Na de mit tesz ilyenkor a katona? — Nem tudom, nem voltam katona. — Akkor sem árt, ha tudja, mi az egyedüli lehetséges megoldás. Odaálltam és föltartóztattam a szánkót. Mint katonának, nekem jogom volt őt leállítani. Hát ahogy visszafogta a lovakat és megállt, egyszer csak meghallot­tam a barátomnak a hangját; azt mondja: „Ó az!’’ És akkor láttam csak meg, hogy a barátom ott ül a szánkón a kocsis mellett!... Tehát a barátomat Csepinben, ahol letartóztatták, szabadon en­gedték; a barátom utána elme­sélte, hogy hogyan. Az a katona bekísérte a parancsnokiházt, a pa­rancsnok egy usztasa százados volt, Szabó nevű, vagyis magyar ember. A barátom elmondta neki az igazat, hogy katonaszökevény, és haza szeretne menni, és meg­kérte,­ hogy ne tartóztassa le, ha­nem inkább segítsen. Hát azt mondja, ez az ember megsajnált, és elengedett. Megkegyelmezett neki, mert magyar, kikísérte a csepini kijárathoz, akkor jött éppen ez a szánkó, megkérte, hogy vigye el ezt az embert, és így utolértek még Eszék előtt. ■ — Erre mondják, hogy ckh­dával határos megmenekülés. I •— És minden úgy összevágott. Ha ő nem szánkóval jön, akkor nem ér utol, akkor én már őt elveszítettem volna, mert én be­mentem volna Eszékre, ő meg nem tudta, hogy hová megyek, mert sose mondtam meg neki, és így elvesztettük volna egymást. És ha útközben nem határozom el, hogy bemegyek egy házba, ki­csit megpihenek... ha én oda nem megyek be, és csak tíz perc­cel előrébb vagyok, tehát Eszék felé, akkor ők már a lovas szán­nal sem érnek utol. Tehát ennek így kellett lenni. Elég az hozzá, fölültem én is a szánra, odaér­tünk a katonákhoz, persze föltar­­tóztattak bennünket, és igazol­tattak. De még mielőtt odaértünk volna, mondom a barátomnak, először a kocsis igazolja magát, utána én, és közben te megkíná­lod­ őket cigarettával. És csak ha kell, akkor majd te is fölmutatod a civil igazolványodat. Megáll­tunk, jön oda egy katona, már nem látott olvasni, sötét volt már, elemlámpával nézte meg előbb a kocsisnak az igazolványát, utána az enyémet. Közben a barátom megkínálta cigarettával, el is fo­gadta, rá is gyújtott, és azt mond­ta: Mehettek. Úgyhogy nem is került rá sor, hogy a barátomat igazoltassa. És így bementünk Eszékre.... A szán hamarosan el­fordult más irányba, leszálltunk, mentünk tovább gyalog. Valamit megint ki kellett spekulálni... Most, ahogy visszagondolok, szin­te nem a­karom elhinni, hogy ez mind megtörtént... Szóval vala­mit megint ki kellett találni, ne­hogy a barátomat megint letar­tóztassák. Mert nincs még egy Szabó százados, mondtam neki... — És akkor Eszéken mit tud­tak csinálni? — Elmentünk az egyik régi fut­ballista barátomhoz. Ember Mária (Folytatjuk a jövő szombaton)­ ­ Domokos Géza illusztrációja PUGWASH Jelentős nemzetközi­­tanácskozás színhelye lesz szeptember első he­tében fővárosunk. Budapesten tartják meg a Pugwash 36. kong­resszusát. A közelgő esemény al­, kaiméból Valtcr László egyetemi tanár, a szervezet magyar bizott­ságának a titkára interjút adott lapunknak. — Mi is tulajdonképpen a Pugwash: mozgalom, szervezet vagy valami egé­szen egyedülálló kezdeményezést — Bármenyire furcsán hangzik is, mind a három. Pugwash ki­csiny halászfalu Kanadában. Hu­szonkilenc évvel ezelőtt, 1957. jú­lius 7-én, Cyrus Eaton milliomos meghívására huszonöt világhírű tudós találkozott itt, hogy felemel­je szavát a nukleáris fegyverek ellen. Az emberiség és a Földünk sorsa iránti aggodalom vezérelte őket, fülükben ott csengett Bert­rand Russell és Albert Einstein kiáltványa, amely megállapította: ,,Mivel egy jövőbeni világháború­ban bizonyosan használni fognak nukleáris fegyvereket, s ez az em­beriség létét fenyegetné, szorgal­mazzuk, hogy a kormányok és a világ népei ismerjék fel és nyilvá­nosan erősítsék­­meg, céljaikat nem mozdíthatja elő világháború, s arra ösztönözzük őket, találja­nak békés megoldást a közöttük felmerült valamennyi vitás kér­dés rendezésére.” A manifesztum nyomán, az elmúlt majd három évtizedben a szervezet tevékeny­sége nagymértékben kiszélese­dett A Pugwash fémjelezte kezde­ményezés egyre több szakembert vonzott, az atomtudósokhoz társa­dalomtudósok, katonai szakértők és politikusok csatlakoztak. — Ilyen intézményes form­ák között működik a szervezet? — A Pugwash minden évben megrendezi a kongresszusát ezen általában százötvenen-kétszázan vesznek részt Emellett azonban több olyan állandó munkacsoport is­­működik, amelyben a szakem­berek folyamatosan tanulmányoz­zák az egyes kérdéseket. Külön foglalkoznak így az európai ha­gyományos fegyverkezéssel, a ve­gyi fegyverekkel és a nukleáris erőikkel. Az utóbbi években több eszmecserét is folytattak a béke­­fenntartás céljaira felállítandó, mesterséges holdakkal működő nemzetközi központról. A folya­matos tevékenység során egyéb­ként a szakembereknek kötetlen keretek között nyílik módja az egyes területeken bekövetkezett fejlemények megvitatására. A­­Pugwash munkáját különben a huszonnégy tagú tanács és tíz­tagú végrehajtó bizottság irányít­ja. A Tanácsban képviselve van­nak a Szovjetunió, Bulgária és az NDK szakemberei is. A vezető testületek megválasztására öt­évenként kerül sor.. A Pugwash jelenlegi elnöke a kémiai Nobel­­díjas angol Dorothy Hodgkin, fő­titkára a Svájcban élő, amerikai állampolgárságú Martin M. Kap­lan. A magyar Pugwash-bizottság elnöke Berényi Dénes akadémi­kus, a debreceni Atommagkutató Intézet igazgatója. — Kikhez juttatják el a Pugwash ál­tal kidolgozott javaslatokat? — A munkacsoportok­­többször éltek azzal a lehetőséggel, hogy az általuk kidolgozott javaslato­kat eljuttassák a diplomáciai ta­nácskozások résztvevőihez, sőt,­­ magukhoz a politikai döntésho­zókhoz. Az utóbbi időszakiban pél­dául a Pugwath véleményét meg­küldte az atomsorompó-szerződés tavaly ősszel tartott harmadik fe­lülvizsgálati konferenciájának. Az európai hagyományos fegyveres erőkkel foglalkozó munkacsoport idén áprilisban a stockholmi biza­lomerősítő értekezlet résztvevői­nek nyújtotta át javaslatát az úgynevezett defenzív védelem problémakörében, a végrehajtó bizottság pedig a biológiai fegyve­rek tilalmával foglalkozó egyez­mény ez évben esedékes felülvizs­gálati konferenciájára dolgozta ki álláspontját. — Ez mennyire szívlelték meg ezek a fórumok az önök indítványait? — A szervezet javaslatainak a hatása az indítványok politikai elfogadhatóságától és a kidolgozók nemzetközi tekintélyétől függ. Georgij Arbatov vagy Henry Kis­singer véleményét, akik a hatva­nas években többször részt vet­tek a Pugwash -konferenciákon, már hivatalba lépésük előtt is fi­gyelembe vették országuk vezetői, s az olyan kiváló tudósok is je­lentős befolyással rendelkeztek hazájukban, mint Szilárd Leó, vagy Pjotr Kapica. Nehéz pon­tosan meghatározni, milyen kö­rülmények és okok vezettek egy­­egy politikai­­döntéshez, mégis nyomon követhető, hogy a szer­vezet az elmúlt három évtizedben pozitív hatást gyakorolt a nem­zetközi kapcsolatok légkörére. — Mégis, milyen konkrét esetekben mutatható ki ■ Pugwash befolyásoló hatása? — A Pugwash keretében az öt­venes évek végétől részletes viták folytak a légköri és föld alatti nukleáris robbantások kérdéseiről, különös tekintettel azok ellenőr­zésére. Ezek megállapításait mind az 1963-ban megkötött részleges atomcsend-egyezményhez, mind az 1974. évi szovjet—amerikai föld alatti nukleáris fegyverkísérlete­ket korlátozó szerződéshez fel­használták. Az utóbbi egyezmény­hez jelentősen hozzájárult az úgy­nevezett „fekete doboz”-elmélet, ami alapján az ellenőrzést — egyebek mellett — szeizmikus rezgések regisztrálására lehetett bízni. Ezt a Pugwashba tömörült tudósok­­javasolták. A szervezet egyébként már 1­958-tól folytatott vitákat az atomfegyverek elter­jedésének a problémájáról,, az ezeken leszűrt következtetések az 1668-ban aláírt atomsorompó­­egyezményben tükröződnek. — Egyszóval mindig a legégetőbb kérd­ésekkel foglalkoznak? — Pontosan. A hatvanas évek közepétől például a hadászati ra­kétael­hárít­ás biztonságot növelő vagy csökkentő jellegéről cserél­tek véleményt a tudósok, a felve­tett indítványok jelentősen hozzá­járultak a rakétaelhárító védelmi rendszerek korlátozására vonatko­zó szovjet—amerikai ABM-szer­ződés megkötéséhez. De azt is el kell mondanom, hogy bár a Pug­wash korán felismerte a különbö­ző célpontokra vezérelhető több robbanófejes rakéták és a mű­holdromboló eszközök destabilizá­ló hatását, ezeken a területeken máig sem sikerült érvényesíteni befolyását. Azért nem­­panaszkod­hatunk, hiszen voltak egyértelmű sikerek is. A Pugwash elmond­hatja, hogy tevékenyen hozzájá­rult a vietnami háború befejezé­séhez. A szervezet megbízásából két francia tudós 1967-ben vitte Hanoiba azt a javaslatot, amely a háború eszkalációjának a meg­akadályozását célozta. A végre­hajtó bizottság támogatásával ki­dolgozott indítványt brit, francia, amerikai és szovjet tudósok cso­portja vitatta meg, a vietnami fél pedig elfogadta a kapcsolattartást a Pugwash segítségével, így vélt lehetségessé, hogy meghatározzák az amerikai—vietnami tárgyalá­sok megkezdésének feltételeit. — A mostani budapesti kongresz­­szuson miről vitatkoznak majd a részt­vevők? — A 36. kongresszus — a Ta­nács határozata alapján — a kö­vetkező öt szekcióban folytatja munkáját: a nukleáris fegyverke­zési verseny helyzete, az európai biztonság problémái, az atomfegy­verrel nem rendelkező államok szerepe a nukleáris háború veszé­lyeinek csökkentésében, a kelet- nyugati feszültség csökkentésének nem-katonai lehetőségei, a nem­zetközi gazdasági kapcsolatok alakulásának összefüggése a bé­kével és az enyhüléssel. A szek­ciókban folytatott vitákról a ple­náris záróülés fogad el összefog­laló jelentést. Emellett a Pugwash Tanácsa a megvizsgált legfonto­sabb nemzetközi kérdésekről kü­lön határozatot hoz, amelyet a sajtóval ismertetni kíván. — Végezetül egy gyakorlati kérdés, hol tartják a fővárosiban a tanácsko­­zást? — Festői környezetben, a sza­badság-hegyi TOT-szállóban. Mintegy százötven külföldi részt­vevőre számítunk, a hazaiak kö­rülbelül húszan lesznek. A ven­déglátás valamennyi költségét a rendező szerv, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia fedezi. — Köszönjük a beszélgetést. Láng Péter A kanadai halászfalutól a nagyhatalmak tárgyalóasztaláig Szombat, 1986. augusztus 30.

Next