Magyar Nemzet, 1986. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-20 / 222. szám

Szombat, 1986. szeptember 20. Magyar Nemzet Másfélből kettő Szenvedélyes beszélgetésre került sor a hét közepén a Televízió vezetői és a tévékritikusok között. A tévé szervezeti megújulása, műsorterve, gazdasági helyzete és szakemberképzése volt a leggyakrabban emlegetett téma a két „tábor”, vezetők és bírálók között, és talán vitájukat a résztvevők még most is folytatnák, ha a televíziósoknak nem kellett volna az 1087-es esztendő műsorrendjét megbeszélendő, az újságírószövetség székházából a tévé székházába visszamenniük. Távozásuk persze nem ment simán, hiszen a kritikusnak, hírlapírónak, nézőnek mi sem fontosabb annál, mint hogy megtudja, mit várhat a jövő esztendőtől. Ugyanolyan televíziót, mint a mostani? Nohiszen! Vagy egy kicsivel különbet, gazdagabbat, terjedelmesebbet, okosabbat, mulattatóbbat? Záporoztak a keresztkérdések és a szelíd (?) provokációk, míg végül a sok, feltételes módban előadott terv és szándék közül kikristályosodott az egyetlen és legfőbb újdonság: megkísérlik 1987-ben teljes értékűvé és rangúvá fejleszteni a második műsort. (Rendszeres hétfői adásnapoknak nem örülhetünk ugyan jövőre sem.) Heurékát kiáltani persze még a puszta hír hallatára korai volna. Hiszen — mint az említett beszélgetésen kiderült — a második program kiteljesedése nem jelenti egyúttal a műsoridő növekedését is. Kilencvenöt-száz (nevezetes dátumok alkalmával: százöt) órányi műsort sugároznak továbbra is hetente, ugyanúgy, mint az idén, tavaly, vagy öt esztendeje. Ezen az európai, de ha tetszik, középeurópai és szocialista viszonyításokhoz képest is csekély időtartamon belül kell tehát úgy gazdálkodni, hogy a két programon belül mindenki, mindig találjon kedvére való műsort (Mert ha nem talál, „elcsábul” a szomszéd videója, vagy a „sógorok” televíziója elé.) Televíziót, méghozzá vonzó televíziót „csinálni” tehát nem is a rendezők, s szerkesztők, riporterek és műsorvezetők feladata lesz elsőrendűen ezután, hanem azoké az embereké, akik az adások párhuzamos rendjét, megállapítják, kitalálják, kiharcolják, matematikai pontossággal kiszámítják. Nem lesz könnyű a munkájuk. Csak már kezdjenek hozzá végre, mert a műsorkínálat hat szűk esztendejét ha nem is a bőség éveinek, de legalább a „jóltartottság” esztendőinek kellene követnie. a c) Remény Megszoktuk már, hogy egy-egy világnapon egy magasztos pillanatban fogant gondolatra, eszmére emlékszik az emberiség. A mai azonban egy rendhagyó a világnapok sorában, a gyermekek világnapja, azoké a többnyire fejlődő országokban élő gyerekeké, akik más földrészen lakó nemzedéktársai lehoz hasonlóan a boldog gyerekkor reményében jönnek világra. A technika szobánkba hozza már a nagyvilágot Megdöbbentő képsorok Villannak elénk, a meggyötört arcú és testű, a éhséget talán már nem is érző gyerek arca kerül premier planba. A kamera totálképet mutat a nyomorúságról, a tehetetlen szenvedésről, ártatlan gyerekmilliók mindennapos kínjairól, reménytelen reménykedésükről. Az ő világnapjuk a mai, azoké a gyerekeké, akik közül csupán 1984-ben Afrikában 15 milliónyian haltak meg rosszultápláltság, illetve azzal összefüggő betegségek miatt. Hasonló a helyzet Latin- Amerikában, és a világ sok országában. Becslések szerint félmilliárd gyerek szenved a hiányos táplálkozástól, a fejlődő országokban élőknek jelentékeny hányada. Az ENSZ szakosított szervezete, az UNICEF az ő világnapjukká az életre nyilvánította a mait A szervezet szakembereinént felmérhetetlen szerepük van abban, hogy az utóbbi időben mind több gyerekhez érkezhet meg időben a védőoltás, hogy kormányoknak és önkéntes szervezeteknek segítséget nyújtson az egészségügyi ismeretek terjesztésében, ami elengedhetetlen feltétele az alultáplált gyerekek megmentésének. Az eredmények naponta tízezer megmentett gyerekéletben mérhetők. Ma már szerencsére biztató eredményekről is beszámolhatunk. „Csalhatatlan jelei mutatkoznak annak — mondta nemrégiben Pérez de Cuellar, az ENSZ főtitkára —, hogy világszerte kezd kibontakozni egy igazi forradalom a gyermekek életéért, és azzal az eredménnyel kecsegtet, hogy a még mindig olyan riasztóan magas gyermekhalandóságot a belátható jövőbeli sikerül erőteljesen csökkenteni." A jótékonysági koncertek egész sora, „Futás Afrikáért” és számos egyéb kezdeményezés némi alapot ad a reménykedésre. Az emberiség naponta csaknem kétmillió dollárt fordít fegyverkezésre. Vajonképes lesz-e arra, hogy a huszadik század utolsó harmadában gyermekeket, áldozatokat mentsen meg az éhhaláltól? (cs. n.) SZAKONYI KÁROLY A statiszták körülfogják a katafalkot. Fekete ruhában a fekete ravatalt a ragyogó, őszi napban. Százan és százan, sötét tömegben a bordó kordonnal elkerítetttérség körüli, a kandeláberek lobogólángjai alatt, öregek, fiatalok, nők,,férfiak, mozdulatlanul, engedelmesen. Azért a kis statisztapénzért. Azért a kis nyugdíj-kiegészítésért, fővagy mellékkeresetért, megélhetésért. A feltűnésért, önmutogatásért, játékért, időtöltésért, szórakozásért . Délelőtt van, süt a szeptemberi ég melege, reggel óta fonnyasztja a pompás virágokat a koporsó lábánál elhelyezett szalagos, gazdag koszorúkon. Pálmák és drága szobafenyők zöldednek még a szomszédos ravatalozók lépcsőin is, fel van díszítve az egész tér, nagy embert temetnek. Atörténet szerint. Valami híres embert, írót, politikust vagy politikus írót? Politikailag különös helyzetű írót? A statiszták nemigen tudják, ők nem olvasták a forgatókönyvet, ők csak benne vannak a képben. „Majd figyeld meg, benne vagyok a képben. Az első sorban.. Na, legfeljebb a másodikban. Jól látszom. Ott állok, a gép rám svenkel, figyeld csak meg a moziban! A rendező direkt szólt az operatőrnek, hogy azt a szarkót ott az első ... vagy második sorban, kapja lencsevégre. Mert olyan kifejező a tekintetem. Azt mondta a rendező, szüksége van rám, mert mintha érteném a történetet ...” Valahogy így. Így mondják az ismerőseiknek. „Mintha érteném a történetet...” Pedig nem értik. A statiszták nem tudják, miről szól a film Mesélik, hallani részleteiket, hogy egy politikai vagy politikai szatíra..., vígjáték, valami groteszk ... De senki sem tud többet. Ma játszódik. Manapság. A mi időnkben. A mi elmúlt időnkben, vagy a mi mostani időnkben. Nagyjából ez minden, ami sejthető. Minek többet tudni? Az asszisztencia úgyis megmondja, mit kíván a vezérkar. A vezérkar — vagyis a rendező, az operatőr, a gyártás, netán az író. Ha ott az író, és ha beleszólhat egyáltalán az egészbe. A vezérkar megadja az instrukciókat az aszszisztenciának, az meg továbbítja az utasításokat. Nagy hangon, kiabálva, hogy jól hallják. „Mindenki álljon a helyére! Kabátokat begombolni! Cigarettákat eloltani ! Tessék, tessék, gyorsabban! És sűrűbb tömegbe verődve! Érdeklődve, figyelve! Oda még néhány embert Senki se nézzen a kamerába! Ide, a koporsóra tessék! Aki nem néz ide, hajtsa le a fejét legalább. Próba lesz!... Ennyi a statiszta dolga. Megmondják, mit tegyen, miit képzeljen, mit éljen át, minek higgye magát. Miinek mutassa magát. Égnek a kandeláberek a ravatalozóknál, akatafalk körül. Lobog a láng a napban, elhalványul, de azért majd látszik a filmen A vezérkar a ravatalozó tetején, a lapos háztetőn a kamerákkal, derítőkkel, bepróbálják a jelenetet Felveszik majd jobbról, balról szembőll, hátulról a tömeget Hosszadalmas beállítások következnek, ők és csakis ők tudják, miért. Csak a rendező meg az operatőr tudja, hogy mit akar látni, mit kell Látni, láttatni a forgatókönyv megelevenítése érdekében. Végre felvétel! Csakhogy megáll a gép Valami nem tökéletes: néhány kandeláber kialudt a huzavonában. Fel kell töltögetni spiritusszal a tartályokat. „Ne hagyja el senki a helyét! Mindjárt folytatjuk!...” A statiszták izzadnak. Szép, meleg, száraz az ősz. Túl meleg és túl száraz, de most nap kell. Ilyen idő kell. A temetőben gesztenyefáik. Kibomlanak tüskés burkaikból a fényes, barna gesztenyék. Szertegurulnak az utakon, a sírok között. Gesztenyefák alatt nyugosznak a holtak ebben a napos-árnyas temetőben. Gesztenyét szed egy öreg statiszta a felvétel pillanatnyi szünetében. Figyelmeztetik: — Most mondták, hogy senki se hagyja el a helyét. — De amikor olyan szépek! — mutatja markában azt a négy-öt szem gyönyörűséget — Gyerekkoromban is szedtem mindig. Szeretem. Ősszel mindig ... Vörös barnák, hazaviszem, mint gyerekkoromban__ — Gyerekkorában!— legyint valaki a háta mögött. — Inkább álljon a helyére, ha jót akar! Várni kell, amíg sorra töltik a tartályokat. A statiszták verejtékeznek. Szívesen jöttek, örülnek, ha hívják őket, ez a kívánságuk: a jelenlét a produkcióban. Ha nem kapnak diszpót, aggódnak, talán már meg is feledkeztek róluk a gyárban. Talán már nem is kellenek. Talán a múltkor nem voltak jók, használhatóak... Boldog, akit hívnak, de néhányan mégis állandóan méltatlankodnak. „Hát meddig várjunk még?! Ezen a tűző napon! Innék egy jó kávét! — Hát igyon! — De anynyian vannak a büfénél! És miért csak ennyit fizetnek? Kellene valami érdekvédelem! — Érdekvédelem? A múltkor együtt forgattam N. művész úrral. Szóltam neki, ő mégis, ugyebár Kossuthdíjas, beszélhetne az érdekünkből valahol, a szövetségben, vagy tudom is én, hol? Azt felelte, reménytelen. A statiszták összefogását megszervezni reménytelen.” Indul a gép. Aztán újra megáll. Nem, ez így nem megy! A kandeláberek örökösen kialszanak. „Hát miért nem töltenektöbb spirituszt a tartályokba?! — Mert nem értenek hozzá! — Gondolja? — Miért, mit képzel, ért itt valaki is valamihez?” — A statiszták háborognak. Egyszeriben mindenki konyít a pirotechnikához. Mindenki jobban tudná. — Meglátják, még baj lesz ebből! A pirotechnika is kapkod. Mindenki kapkodni kezd, mindenki türelmetlen. Akadozik a munka, az idő pedig szalad. Kifut az időből a film. Na, mi lesz már? A gépnél, fenn, a tetőn az operatőr. Vár. Mögötte a rendező. Vár. És lenn a tömeg. A tömeg is vár, csak nem nagyon tudja, hogy mire? Robbanási Robbanás reszketheti meg a levegőt, láng csap fel, láng gomolyog a ravatalozó ajtajában. Spiritusz fröccsen szét, valami végzetes hiba történt a feltöltögetés közben, de mi? Láng és sikoltás és üvöltés, égő emberek rohannak szerteszét a ravataltól. A hajuk ég, a hátukon a kabát, a nőkön a vékony, fekete ruha. Mint egy háborús filmben.— Feküdjenek a földre! A földre! — üvöltenek az égőkre máshonnan a társak, óriási a riadalom. Szörnyű látvány: égő ruhák, fejeik, arcok ... Pánik. Az aszszisztencia mentőkért telefonál Tűzoltókért. Támogatják a sebesülteket. Jajonganak a megégett statiszták. Sápadtan, reszketve járkálnak közöttük a többiek. — Mi volt ez? Hát így vigyáznak ránk?! — Ugye, én megjósoltam — motyogja a gesztenyét gyűjtögető. — Félek, kérem, én nem csinálom tovább! Maga marad? ... Szirénázva érkeznek a rendőrök, az ambulanciás kocsik. Talán ma már nem is lesz forgatás? De lesz. Nemsokára újra ott áll a tömeg a helyén. Fejesek érkeznek fekete autókon, most az a kép következik, amikor egy politika meg jelentős személyiség beszél. Lobognak a kandeláberek. A vizsgálatmajd kideríti a szerencsétlenség okát, de addig is forgatni kell. A sebesültek kórházban. De a többiek, a statiszták, akiket elkerültek a lángok, ott szorongnak mind, hogy benne lehessenek a képben. Statiszták Magyar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN Petrovics Emil Nagy elődöktől, de nem csekély gondok közepette vette át a stafétabotot az 58 esztendős Petrovics Emil, az Operaház új igazgatója. A 102 éves intézmény vezetői között olyan nevekkel találkozhatni, mint Gustav Mahler, Nikisch Artúr, Kerner István, Radnai Miklós, Márkus László, Tóth Aladár, Nádasdy Kálmán, Lukács Miklós, és most legutóbb a nyolc esztendei igazgatás után visszavonult Mihály András. Ez egyéniségek egyben nagy tradíciókat is jelentenek, és Petrovics Emil, aki a színház vezetésben ugyanúgy jártas, mint a főiskolai oktatásban, vagy a komponálásban, jól tudja, hogy a hagyományokat nem, csak a hamis mítoszokat szabad lerombolni. Színházvezetési gyakorlatáról szóltunk: erről a Petőfi Színházban, a musical műfajának első hazai otthonában, ahol több éven át volt zenei vezető, adhatott tanúbizonyságot. De pedagógiai tevékenysége sem jelentéktelen, hiszen több mint két évtizede a Színház- és FilmművészetiFőiskola, 1968-tól a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára. Ha ideszámítjuk, hogy jeles zeneszerző, aki C'est la guerre című operájával hitünk szerint beírta nevét századunk magyar zenetörténetébe, hogy egyben közéleti töltésű ember, aki országgyűlési képviselőként a magyar kultúra, benne a zenei élet föllendítéséért harcolt, akkor bizonyos, hogy nem méltatlant ért a kormányzat bizalma. " A közélet iránti, szakmai erényekkel párosuló érzékenység, reményt sed arra, hogy Petrovics Emil sikerrel győzi le az előtte tornyosuló akadályokat. A még ma sem megfelelően működő színpadi gépezet, az olykor személyes okok miatt sem kielégítően munkálkodó, bár roppant tehetséges, nemzetközi rangú együttes nem lebecsülendő gondokat jelent az új vezető számára. Higgyünk azonban benne, hogy Petrovics Emil úrrá lesz a nehézségeken, és alkotói koncepciójával, szakmai becsvágyával föllendíti a magyar operaművészetet Nem tennénk jó szolgálatot az új vezetésnek, ha érdemelt fölértékelendő, elődje munkásságát — more patria — lebecsülnénk, amire máris mutatkozott nyomtatásban olvasható törekvés. Petrovics Emil csak akkor tud megfelelően vezetni, ha nemcsak arra épít, ami ma már legendás hagyomány, hanem akár közvetlen elődje, Mihály András tapasztalataiból , meg a tévedéseiből is. Az már az ő tehetségén, rátermettségén múlik, miképpen tud a közeli és távoli múlt tradícióiból úgy meríteni, hogy közben az új iránti fogékonyságát se veszítse el. (gábor) SZABADÁRAS TERMÉK i-i__L| ■---1—I — Kár volt a skóciai turistákat a Belvárosba hoznil (Brenner György rajta) Csöppnyi csöndet AZT HISZEM, átmeneti nemzedékhez tartozom. Ahhoz, amelyikben még munkálnak a régi beidegződések, a tradíciók, az egykor volt normák — de amelyik már valami mást is akar. Zsenge ifjúságunk legszebb idejét a Beatles aranyozta be, s abban az addig soha nem hallott hangzásban szinte ösztönösen megsejtettük az újszerűt. A mára már klasszikussá vált dallamok és ritmusok a mi szüleinknek — meglehet, a „gombafejű külsőségek” okán — jóformán elfogadhatatlanok voltak, „A felkelő Nap házá”-t pedig egyenesen ordítozásnak minősítették. Az Animals-nóta azóta — bizony — igencsak megszelídült. S lám, most már velünk kézenfogva szüleink is azok után az idők után áhítoznak. Viszszakívánják, visszakívánjuk azt, amikor a mindent megfertőző, mindenhová bekúszó, beférkőző ricsaj jóval enyhébb és kevésbé agresszív volt a mainál. Hivatásos és műkedvelő környezetvédők ugyanis számtalan statisztikai adattal bizonyíthatják, hogy a bennünket körülvevő ártalmak — tájat, levegőt, vizet, embert szennyező és károsító folyamatok — sorában milyen helyet foglal el a lárma, a hiányzó csend. De vajon a más, tán még ártalmasabb hatásokat végiggondolta-e már valaki? Hogy a változás mennyire társadalmi méreteket öltött, arra talán megfelelőnek mutatkozik egy személyes példa. Gyermekeim — csakúgy, mint szinte kivétel nélkül valamenynyi kortársuk — szinte meg sem tudnak lenni hang nélkül. A visszhangos lépcsőház csöndjében zakatolva dübörögnek a negyedik emelettől a földszintig; ha édesanyjuknak segédkeznek a konyhai, a háztartási munkálatokban, hajmeresztő hamissággal dudorásznak; tévénézés közben okkal-ok nélkül subidubiznak; miközben vásárolni indulunk a kocsival, a hátsó ülésről időnként félbevág a „sersernédi”, avagy egyszerű „heló leó”, netán fütyörészés zavarja meg a nyugalmat, a gon'dolatot. S amikor csöppnyi csöndért könyörögve rájuk szólok, a magaméban az édesapám hangját hallom vissza a saját gyermekkoromból: „Mondd, édes fiam, muszáj neked állandóan zajonganod? Miért nem tudsz csöndesen szólni az utcán, a lakásban?” De ugyancsak szegény édesapám hangját hallom, midőn én szólok rá az én gyermekeimre: „Hagyd, édes fiam, azért gyerekek__” DE HÁT hogyan is tudtam volna elmagyarázni neki, hogy a mi gyermekkori zajongásunk csöndesebb volt, mint a maiaké? Hiszen ő — aki még lóvasúttal utazott a Margitszigeten, de megérte az űrrepülőgép korát, aki szenzációként tudósított Endreszék óceánrepüléséről, de fia magától értődő természetességgel járt többször is a tengerentúlon, akinek még csoda volt a telefon, de unokáinak már hiányoznék a videomagnók, miután átélte két világégés dübörgését s megannyi más fegyverropogást, megtanított arra, miképpen kell a kilincset csöndesen nyitni, miképpen kell a lakásban, a lépcsőházban nesztelen közlekedni, miképpen kell másokat nem zavarva közösségben lenni, egyszóval megtanított a tapintatra; nos, ő az unokáival szemben már sokkal elnézőbb volt. A legfontosabb, tán a legemberibb tulajdonság hiányzik az emberek túlnyomó többségéből: a tapintat. Az az egyszerű, ám rendkívül fontos vonás, hogy nem avatkozunk be mások magánéletébe, hogy semmi olyasmit nem erőszakolunk rá a másikra, amit az — kimondva, kimondatlanul — nem akar, nem kíván. A „Noli me tangere” anakronizmussá süllyedt. Ugyanakkor mégis fölmentem a fiaimat, hiszen semmiben sem különböznek kortársaiktól: ugyanazt a magatartást tanúsítják, ugyanazt a magatartásformát mutatják, mint a többiek. Az otthon hatása megcsappant, a közösség alakítja, idomítja az egyént magához. De még a tanintézetek sem intik csöndességre nebulóikat; ugyanabban az általános iskolában, ahol annak idején a zsibongónak nevezett helyiségben a tízpercek alatt egyetlen mukk nélkül kellett rónunk — akárcsak a raboknak sétakor — a köröket, fiaim nem szabadulhatnak a szünetekben a hangszórón keresztül túláradó diszkótól. (Nota bene: akkor nem érezzük fogolynak magunkat — ma viszont az a gyermek, aki nyugalmat szeretne, deviál.) S a pedagógus is csak kiabálva szól az ugyancsak ordítozó diákhoz — a gyerekekben pedig lassanként ösztönösen kialakul a védelem, az immunitás az emberi szóval szemben. VILÁGMÉRETŰ jelenség ez: Európában bármerre jár-kel is az ember, szinte kivétel nélkül mindenütt hangzavar fogadja. A diszkókból egymással feleselve préselődik ki a kakofónia, a butikok egymásra kívánnak a hangerővel rálicitálni (ha már az áruikkal képtelenek erre), a strandokon ahány hordozható rádió-magnó — hifi-torony —, annyiféle zene. S amikor erre figyelek, már-már az az eretnek gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy a „vakmen”, a nyakbaakasztható, fülhallgatós sztereómagnó valóságos áldás. Pedig hát az elidegenedés eszköze és eredménye egyszersmind, az emberi kapcsolatok hiányának, a gondolatszegénységnek, az ürességnek a manifesztálódása — mert gondoljunk csak például azokra a szerelmespárokra, amelyek kéz a kézben sétálnak, miközben mindkettejük fülén ott a fejhallgató, és más és más üvöltés csorog a hallójárataikba. Nincs egymás számára mondanivalójuk Igen, ez a zenegép az elidegenedés jelképe , és mégis sokkal emberibb, mint a mindenkit hangrakétákkal bombázó hifi-torony. Olyan ez, mint az oktalanul használt televízió, az egyéb ok híján csak unaloműzésből bekapcsolt video: a szem rágógumija. Csakhogy ez ellen még tudunk védekezni, mert behunyhatjuk a szemünket. A fülünk azonban mindig nyitva van, kénytelenkelletlen tudatunkhoz férkőzik az is, ami csak fertőzést okoz bármely egészséges szervezetben — a zaj ellen képtelenek vagyunk védekezni. Könnyen el tudom képzelni, hogy ha nem is tudatosodott formában, de épp ez a kiszolgáltatottság idézi elő azokat az agresszív támadásokat is, amikor a zaj értelmes szöveg formáját ölti. Amikor közterületen arra kényszerülünk, hogy végighallgassuk a képbe jól beleülő, ám a normális társadalomból mégis kirívó személyek mosdatlan beszédét — már megint a „Noli me tangere” figyelmen kívül hagyása —, s ma már nem csupán megmosolyogják, hanem egyenesen el is küldik a megfelelő helyre azt, aki protestálni merészel: „Kérem, itt hölgyek, gyermekek is vannak ...” Idáig jutván, elgondolkodom a kifejezések nyelvi gazdagságán is: zaj, zajterhelés, zajongás, ordítozás, zakatolás, dübörgés, ricsaj, lárma, hangzavar, hangerő — idézem vissza az eddig használt főneveket: fülsértő, hajmeresztő —, szemezgetek a jelzők közül. Merthogy a zajra számtalan egyenértékű vagy pusztán hangulati különbséget sugalló szinonimát lelhetünk. A csendre, a csöndre már kevesebbet. A hallgatás mélységét csak jelzőkkel fokozhatjuk. MIKÖZBEN írok, gyermekeim odalenn játszanak, a lakótelep közös parkjában, s hangjuk fölhallatszik a negyedik emeletre. Tulajdonképpen meg is nyugtat ez a fajta kapcsolat, mert amíg hallom őket, tudhatom: nagyobb baj nem lehet velük. De bánt, hogy zavarhatják mások nyugalmát. S ahogy az előttem fekvő üres kéziratlapokat bámulom, úgy tekintek rájuk, mint a világ legszebb regényeire. Hiszen a hófehér papírra ki-ki azt olvashat rá, ami neki tetszik. És miképpen magyarázhatnám meg fiaimnak azt, amit én — talán azért, mert már megállapodtam — megtanultam, hiszen mindenki azt hall bele, amit akar — a legszebb zene a csend. Gyulay Zoltán