Magyar Nemzet, 1986. december (49. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-23 / 301. szám

Kedd, 1986. december 23. A TV MŰSORÁRÓL Megszállottak ’86 Nem először jelennek meg a képernyőn, a filmszalagon. Volt, amikor nehéz embereknek hív­ták őket és egész estés nagyfil­­met szántak sorsuknak, jelle­müknek; volt, amikor nevük se volt, csak Vitray Tamás öt-tíz esztendővel ezelőtti műsoraihoz adták a „matériát”. Vicsek Fe­renc, Sebed Ágnes és B. Révész László megszállottaknak nevezi őket az egyórás riportfilmben. De mintha riporter, szerkesztő és rendező egyformán tudná, hogy a kamerák elé invitált személyek­re nem föltétlenül illik rá a meg­tisztelve megbélyegző megjelölés, kiegészítik a fogalmat. Egyrészt egy évszámmal, azzal, amelyben a műsor készült, másrészt a fil­met beajánló soraikkal, amelyek szerint „vannak, akik őrültnek tartják, mások megmosolyogják őket, és vannak, akik csodálat­tal tekintenek rájuk hitük, szen­vedélyük, elszántságuk miatt." Mi tehát az igazság? Ki az az öt ember, aki a szerény, de ember­­központúságával figyelemfelhívó filmben annak a föltehetően na­gyon kevés nézőnek, aki egy hét­köznapi éjszakán, a második mű­­­­sorban kiváncsi volt rájuk, be­mutatkozott? Nem megszállottak, annyi szent — legalábbis ami a foga­lom hivatalos, az Értelmező Szó­tár által is szentesített jelentését illeti: „Megszállott, melléknév és főnév (melléknévi igenév is) kis­sé pejoratív. Teljesen valamely (rög)eszme, szenvedély hatalmá­ban levő (személy)." Legelébbis: a riportokból megismert embere­ket nem lehetett pejorative, azaz rosszallón, lekicsinylően, becs­mérlően szemlélni. Hála a tiszte­lettudó riporteri magatartásnak, a film szereplői valamennyien inkább rokonszenveket kelthettek a nézőkben, mint ilyen vagy amolyan indíttatású ellenérzése­ket. Szenvedélyeket, mit több, rögeszméket sem igen lehetett észlelni e beszélgetések során, helyettük viszont láthattunk, ta­pasztalhattunk olyan munkaked­vet, becsületességet, hivatástuda­tot, amilyet mindenki elé pél­daként kellene odaállítani. Az ügyvéd kis összegért perel olyan világban, amilyenben ésszel alig fölfogható összegek pocsékolód­nak el haszontalan célokért a semmibe. Megszállott ő? Aligha. Inkább reálisan gondolkodó em­ber, aki a maga tanultságával, törvényismeretével fölmérte, hogy azon az eszement tékozláson, amely országra, világra jellem­ző, az egyes ember csakis úgy lehet úrrá, ha a saját eszközeivel kiharcolja legalább önkörén be­lül az ésszerű és méltányos ta­karékosságot, megmutatván, hogy filléreket és vagyonokat miként lehet megmenteni, ha nem va­gyunk restek a cselekvésre. Csö­könyössége, amit illendőbb tán következetességnek nevezni, csak a gyógyíthatatlan nagyvonalúak­ból és nemtörődömökből válthat ki mosolyokat, a világ dolgai iránt érzékeny emberek inkább valamiféle lelkiismeret-furdalást éreznek e tevékeny embertípus láttán, lámcsak, milyen tunyán végzik ők maguk mindennapi teendőiket. De nemcsak a „pénz­­megmentési akciójával” a töb­bieknél tán nagyobb közfigyel­met keltő ügyvéd esete váltha­tott ki a nézőkből efféle lelkifur­­dalásos önvizsgálatot, hanem a többi, képernyőről megismert, úgynevezett megszállott" is. A műsor elmébe illesztett évszám, a ’86 imigyen nyert értelmet és jelentést: korunkban, esztendőnk­ben is vannak még olyan embe­rek, akik idejétmúltnak tartott eszmék és erkölcsök szerint él­nek, dolgoznak, lobognak. Elgondolkodtató és hasznos mű­sor volt a csalfa című Megszál­lottak. Ha valódi szándékait (példaadó igyekezetét, a külö­nösből eredő általánosítás lehe­tőségét) nyíltabban merte volna vállalni, ki tudja, tán még sike­res is lehetett volna... ezekben a napokban szokott be­következni, amikor az iskola már nem, a család pedig még nem ügyel az aprónépre.) Intézmé­nyes szórakoztatónak kiváló len­ne ily' napokon, órákon a tele­vízió. Ámde a tévé fő-fő gyer­mekmulattató adásait az ünnepi estekre, délelőttökre tartogatja. Akkorra, amikor hasznosabb és élvezetesebb programok is vár­nak a kicsinyekre. E „köztes időkre”, amelyeket most élünk, csak „resztli” fut. Untig ismételt rajzfilmek, ismeretterjesztő adá­sok, nyúlfarknyira szabdalt so­rozatok (Srácok a tengerparton). Vagy: selejtes újdonságok. Mint amilyen a Gabriella és a mese­beli ember című angol film is volt az elmúlt vasárnapon. Pom­­­­pás ötletet állított jó cél szolgá­latába a forgatókönyvíró-rendező, Francis Essex. A számítógéptech­nika lett a mese forrása, magá­nyos kisgyermekek mulattatásá­­ra. Csakhogy a mese, a számító­gépből kipattanó mese, az bizony olyan gyarlóra sikeredett, hogy se mulattatni, se magányt olda­ni nem tudott. Sem a filmbéli Gabriella köreiben, sem a cikk­íróéiban. A filmbéli Gabriella a papáját kezdte el „nyúzni" igaz, mulatságokért, a cikkíró viszont a Televíziót „nyúzná” legszíve­sebben, hogy leleményesebb mű­sorpolitikával szolgálja a gyer­mekeket legalább a szünidők leg­első, tétova napjain.­­ Lőcsei Gabriella Késdobáló Az Újvidéki Televízió estjén, ahogyan az efféle vendégeske­dések alkalmával lenni szokott, főleg az útifilmek, képzőművé­szeti tájékoztatók és a zenés mű­sorok mutatták be meghívott tévé munkáját, társadalmi, élet­beli hátterét. Néprajz, balettfilm, körkép a szecesszióról — mind­ezt távolabbról érkező televíziós vendégeink összeállításaiban is látni szoktuk. Már éppen hiá­nyolni kezdhette az ember a szavak műsorát, amikor a ma­gyar nyelvű adásokat is készítő újvidékiek (magyar nyelvű, infor­matív adásaik után) végre ve­lünk rokon szerző munkáját kezdték el sugározni. Gion Nán­dor nemcsak azért számít fogal­maim szerint magyar írónak, mert közös anyanyelvünkön írja műveit, hanem­ azért is, mert azok az emberek, sorsok, amelyek el­beszéléseiben fölvonulnak, a vé­­lljaik­ egy­ történelemnek, etnikai és földrajzi termőföldnek a te­remtményei. Az az írása is, amely­nek alapján a Késdobáló című té­véfilm készült, csupa olyan éle­tet mutat be, amilyen körülöt­tünk is föllelhető. Körülöttünk is, Gion Nándor közelében is, de tő­lünk jóval Keletebbre vagy Nyu­gatabbra már másként festenek azok a technikai fejlődésektől függetlenül is embert próbáló, nehéz fizikai munkát végző gyökértelenek, akikről a törté­net szól. Másutt tán nemzeti, fa­ji, vagy jogi megkülönböztetések miatt lett a jussuk a fejlődésből kiszakadt sors és életforma, mi­felénk egyenjogú polgárok­ ők mindvalahányan. Munkájukat szabad elhatározásból, a gyors meggazdagodás reményében, vagy a paraszti kötöttségektől va­ló menekülés miatt választották. Összeütközéseiket, külsőket és lélekmélyen zajló belsőket egy­aránt mind az okozza, hogy egyenjogúságuknak és kirekesz­tettségüknek kettős tudatával nem tudnak mit kezdeni. Tiéd a gyár, tiéd a föld — harsogják a jelszavak, miközben gyárban vagy földön olyan képtelenül embertelen munkát végeznek, amilyen még a rabszolgák tűrő­képességét is próbára tenné. Helyzetükből italozással, esze­ment tréfákkal és fogadásokkal szeretnének legalább ideig-óráig tartó feledéssel kitörni, ám ezek a munkaidő utáni „narkotiku­mok” amúgy is próbára tett em­bervoltuknak végső megcsúfolá­sát jelentik végül. Vicsek Károly következetes filmes, tévéfilmes megjelenítője a megváltás reménye nélkül ten­gődő, velünk egy nyelvet beszé­lő társadalmi rétegeknek. Rende­zői stílusa a vad és részletező naturalizmus; az a képi világ, amiről úgy hisszük, halott és ide­jétmúlt végképp­. Vicsek Károly azonban nem törődik sem a fil­mes, televíziós divatokkal, sem a nézői fintorokkal és viszolygá­sokkal. Formálja, csak formálja, hátborzongatóan igazmondó, tár­sadalmi lelkiismeretünket föl­piszkáló filmjeit, olyanokat, mint amilyen az Újvidéki Televízió estjén fő-fő műsorként bemuta­tott Késdobáló is volt. Kímélet­len lassúsággal, az apróságokra is gondosan ügyelő részletezéssel bontja ki a történetet, rajzolja elénk az alakokat. (A jugoszláviai magyar színjátszók legkiválóbb­jait teszi meg főszereplőknek, mint most Fejes Györgyöt és Földi Lászlót. Anyanyelvünket gyönyörű alázatossággal beszélő művészek ők, és olyan színészek, akiknek a játékát nem lehet egyik műsorról a másikra, egyik estéről a másnapira elfeledni.) Megdolgoztatják a nézőt Vicsek Károly rendezései, megdolgoz­tatta ez a mostani Késdobáló is. Türelmet, kitartást kívánt a szemlélőtől, és befejeződésekor sem megnyugvást, sem egyértel­mű igazságtevést nem kapott „jutalmul” az ember. Mi törté­nik velük, fiatal és idős sehon­­na­iakkal — kérdezgethetjük —, mi történik a szebb sorsról, mél­tó próbatételekről álmod­ókkal a pénzre és véres, vásári komé­diákra áhítozó kandi tömegek között? Nincs felelet e kérdésre. Sem Gion Nándor elbeszélésé­ben, sem Vicsek Károly tévéfilm­jében (amelynek forgatókönyvét az Újvidéki Televízióval szívesen együtt dolgozó Dömölky János írta). Talán a valóságban sincs felelet. Ezért is lehet együttérző figyelemmel követni azt a ren­dezői következetességet, amellyel a jugoszláviai magyar rendező, Vicsek Károly az újjáalakuló mindennapok elesettjeiről be­szél. Röviden Minden Karácsonyt Ígért. Üz­letek kirakatai, családi készülő­dések, felnőtt tévéműsorok. Csak a kisgyermekek, a karácsonyi ünnepnapok igazi főszereplői nem kapnak ez ígéretekből egyelőre semmit. A vakáció már elkezdő­dött a számukra, az ünnepnapok azonban még nem köszöntöttek be a családokba. Ilyenkor „láb alatt” van a gyerek, jó volna In­tézményes szórakoztatásáról gon­doskodni, hogy ne zavarja a fel­nőtteket, de ne is csellengjen fel­ügyelet nélkül az ünnepvárás tiszteletére a közönséges, hétköz­napi veszélyeknél is sokkal fe­nyegetőbbé lett nagyvilágban.­­A statisztikák kimutatták, hogy a legtöbb gyerekbaleset éppen Magyar Nemzet ­ Kellemes húsvéti ünnepeket! Poiret komédiája a Kis Színházban A DARAB KÖZEPE TÁJÁN a főszereplő ilyesmit mond: ez va­lósággal olyan, mint egy boul­­vard-vígjáték. Nos, vehetjük akár az író öniróniájának avagy önkri­tikájának is a kijelentést. A Kel­lemes húsvéti ünnepeket­ című komédia szerzője, Jean Poiret ugyanis, aki szívesen látott ven­dég a Vidám Színpadon — Őrült nők ketrece című komédiáját nemrégibe­n 150-edszer játszot­ták —, tudatosan vállalja, hogy bohózata elemekkel átszőtt, köny­­nyű darabokat ír. A helyzet oly hétköznapi, hogy ennél sablonosabb már nem is le­hetne. A felesége elutazását ki­használó kikapós férj csinos kis éjjeli pillangót visz fel a lakás­ba. Azt szinte mondani sem kell, hogy a nej mégsem utazik el, és hazatérve rajtakapja férjét a leányzóval. Innen azután egyenes az út a habkönnyű komédiák for­dulatai és végkifejletei felé. A receptet alighanem Molnár Fe­renc adta meg a további bonyo­lításhoz, és váratlan csattanójú befejezéshez, sok-sok évtizeddel ezelőtt. A különbség csak annyi, hogy a világhírűvé lett magyar szer­ző remek dialógusokat tudott ír­ni, és ezek a párbeszédek penge­élességgel csaptak össze. Jean Poiret ezzel nem dicsekedhet­­ő sablont sablonra, közhelyet köz­helyre halmoz, még a helyzetek logikáján sem töpreng sokat. Igazi színpadi munka helyett sze­repeket ír, és kollégáira bízza, hogy azokban az élet halovány látszatát keltsék. Poiret ugyanis maga is színész, aki tapasztalat­ból tudja, min nevet a közönség TERMÉSZETESEN mindenek­előtt a legabszurdabb helyzete­ken, amelyeket végiggondolnia sem illik a nézőnek. Ha pedig az a megegyezés alakul ki színpad és közönség között, hogy nem kell a dolgok mélyére hatolni, akkor szabad az út a fesztelen mulat­ság, a felhőtlen kacagás felé. A Kellemes húsvéti ünnepeket! Ilyen darab, amely a képtelen szituációikban két, legfeljebb há­rom színésznek kínál föl hálás feladatot. Napjainkban azonban, amidőn a színész mintha háttér­be szorulna, a rendezői, drámaér­telmezési koncepciók mögé, há­lásnak kell lennünk az írónak, ha az előadói fantázia szárnyalásá­nak is teret enged. Garas Dezsőnek jutott az a va­lósággal testére szabott feladat, hogy a szinte csak kipontozott szöveget művészi tálentuma min­den adottságával kitöltse. Gazdag színpadi és filmes tapasztalatai­nak eredményeit kamatoztatva el­játssza, hogy félrelépett férjként kínos hazugságokba bonyolódik, holott csak pesti Slemilt alakít, aki a linkségekből a komédiázási eszköztár teljes arzenálját, nem utolsósorban remek arcmimikáját igénybe véve, mulattatóan vágja ki magát. Ebben azonban nagy segítsé­gére van Pethes György rendezé­se, aki nemcsak Garas Dezső bo­ltozati hajlamát hagyja szabadon szárnyalni, hanem a helyzetek alakításában, a partnerek játé­kának irányításában is segítségé­re siet. Garasnak és Pethes Györgynek ebben a legjobb tár­sa a mutatós, és szerepe szerint ügyesen hazudozó Détár Enikő A félreértés halovány látszatát kedves bohósággal őrzi meg, szép­sége, ifjúi bája pedig hitelesíti a rajtakapott férj hódításait. KELLEMES JÁTÉKKAL lesz úrrá a legvalószínűtlenebb hely­zetében is Kállai Ilona, és hiszi el — látszólag — a legképtelenebb füllentéseket. Úgy tűnik föl, Jean Poiret annyira azért nem kolle­giális szerző, hogy valamennyi színésztársa számára jó szerepe­ket írjon. Szűkmarkúsága foly­tán, vagy az írói lelemény híján, Dobránszky Zoltán, Thury Éva, ifj. Pathó István jóformán csak statisztál a darabban. Gyurko­­vics Zsuzsa rájátszással igyekszik megnövelni szerepét, nem teljes sikerrel. Cseh Viktória viszont egy távolról sem megírt epizódba úgy lehel életet, hogy a házveze­tőnő rátartisága mögött már-már társadalmi viszonylatok sej­lenek föl. A Kellemes húsvéti ünnepeket! című bohózatot, amely a Vidám Színpad intim hangulatú Kis Színházában látható, Vinkó Jó­zsef alkalmazta magyar színpad­ra ,­­ rutinosan, néhány nyelvi le­leményt is hasznosítva a szöveg­ben. A kicsiny színpadot Götz Béla szép díszlete tágította ki fé­nyes párizsi lakás budoárjává, Kemenes Fanny jelmezei pedig jól öltöztetik a színészeket. Gábor István M­eghalt Véghelyi Péter Életének hetvennyolcadik évé­ben meghalt Véghelyi Péter, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nyugalmazott profesz­­szora, a Gyermekgyógyász Társa­ság volt elnöke, több szakfolyóirat felelős szerkesztője. Elment az egyik utolsó polihisz­tor. Gyermekgyógyász volt, nem­zetközi hírű, akinek a II. világ­háború utáni fölfedezése az éhe­zéses eredetű fehérjehiányos álla­potról tudományos szenzációnak számított, de természettudomá­nyokon, időszerű szakcikkeken kívül ezernyi más fontos jelensé­géről a világnak is okos gondo­latai, eredeti meglátásai voltak. A szülői házból hozta magával a nyitottságot a szellem minden te­rülete iránt. Édesapja a Nyugat­nak volt a jogtanácsosa, nagy­bátyja, a „Nagy” Ignotus Ady Endrével ismertette meg még gyerekfővel Véghelyi Pétert, az unokaöccs Ignotus Pál pedig József Attilával hozta közeli ba­rátságba. Édesanyja Csinszkának volt anyai jó barátnője, bölcs segítője, ő maga pedig a Karin­­thyaknak, apának és fiúnak krea­tívan hallgató beszélgetőtársa, józan tanácsadója és rajongó híve. A Karinthyaknak, és még hány arra érdemes művésznek, tudós­nak, szellemi szolgalegénynek és szolgálólánynak! Háza szinte utol­só óráig a jófajta beszélgetések, segítőkész cselekedetek aziluma volt. Orvosokat, előadóművésze­ket, muzsikusokat, művészettör­ténészeket támogatott jó taná­csaival, nemzetközi méretű isme­retségi körének, igénybevételével Véghelyi Péter, összeszámlálni is nehéz volna, hány, ma fontos és előkelő helyeken tevékenykedő embert indított el pályáján, és ráadásul úgy, hogy köszönetet soha nem várt, viszontszolgálatot soha nem kért. Nemzeti, nemzeti­ségi, vallási hovatartozását senki­nek nem kutatta, belépő csak egy lehetett a védőszárnyai alá: a te­hetség. A gyermekgyógyászok — kik­nek tudós társaságét, szakfolyó­iratát hosszú időn át ő vezette — már akkor fölmérték Véghelyi Péter jelentőségének, személyisé­gének pótolhatatlan hiányát, ami­kor — gyilkos betegségére, és felesége elvesztése fölötti gyászá­ra hivatkozván — leköszönt tiszt­ségeiről. Barátainak és pártfo­­goltjainak eztán kell hozzáfog­niuk a kegyetlen leckéhez: elfo­gadni, hogy nincs többé bölcs és körültekintő jósága, franciás hu­mora, enciklopédikus műveltsé­ge. Hivatalos temetésen sem bú­csúzhatni el tőle, úgy tűnik el e világból kedves kertjében, aho­gyan felesége, nemrégiben. Mun­kássága, életműve azonban itt marad, éppen olyan segítőkész­­ségről tanúskodván, mint egész élete. Utolsó gesztusként minden vagyonának és híres képgyűjte­ményének a fölkínálásával olyan alapítványt tett, amelyből a Szép­művészeti Múzeum XX. századi gyűjteményét gyarapíthatja. L. G. ­ Végtelen úton Szörényi Levente lemezéről RÉG NEM SZÜLETETT hiá­nyokból ilyen jó lemez, mint Szö­rényi Levente szólóalbuma. Nem mintha mindeni hiányozna róla, ami öt — meglehetősen mitikus — múltjához köti, hiszen az Il­lés-korszak hangvétele éppúgy benne van zenéjében, mint a Fo­nográf country-rock vagy folk­­o­­risztkus stílusa. Ami nincs rajta, az az utóbbi éveik számos rossz beidegződésé­nek nyoma. Úgy tűnik, eltűnt a meggyőződés, miszerint mindenek­­felett áll a siker, amit bármi áron el kell érni; a cinikus attitűd, amely úgy tekinti a zenét, mint amit bármikor bármihez föl le­het használni; s végül a rögeszme, hogy bizonyos generációk bizo­nyos tagjainak egyetlen feladata a Közös Ügy mániákus képvise­lete. Jelenvalónak látszik viszont a felismerés: ez a „közös ügy”­­ködés leggyakrabban már nem egyéb a fennmaradás taktikájá­nál, a valóságos ügyek vállalásá­tól való félelem jelénél. A lemezen meg is fogalmazó­dik, hogy bizonyos ügyek mulan­­dók, esendők, s tegyük hozzá: képviseletük már rég mások fel­adata volna. A belső emberi cé­lok viszont feltehetőleg ennél hosszabb távra szóló programokat adnak — egy bizonyos koron túl inkább ezrekkel kell foglalkoz­ni. Szörényi tiszteletre méltó mó­don kiszállt egy időre abból a játszmából, amiben deresedő ha­jú veteránok utolsó csepp vé­rükig küzdöttek a kapuzárás utá­ni hazaérkezés kan taszkán jo­gáért. Azután magához vett egy kapu­kulcsot, hogy akkor térjen haza, amikor otthon akad dolga, s fő­leg, hogy egy perccel se induljon el hamarább a stúdióba, mielőtt el nem készült volna a lemezhez való anyagával. Mellőzte azt a rossz szökést, amely szerint hang­felvétel akkor születik, amikor a szerző úgy érzi, hogy az Ügy ér­dekében feltétlenül jelen kell len­nie a piacon, s van is ehhez né­hány használható száma. Így e gyakorlat hiányában egy kivárt, megérlelt, jól szerkesztett hang­lemez született, amelyen akadnak kevésbé sikerült számok is, de amelyen mindennek megvan a maga funkciója, a lemez egészét meghatározó szerepe. A Végtelen úton legjobb pil­lanatai gyakran azok a kontrasz­tok, amelyeket egy-egy eltérő ka­rakterű szám egymás után­ja hoz létre. (Különösen az A oldal két első dala frappáns megoldás eb­ből a szempontból.) Szörényi el tudott szakadni at­tól a beidegződéstől is, ami gyak­ran készteti a zenészeket az egy­szer már jól eltalált hangvétel görcsös őrizgetésére (ez az utób­bi időkben a Fonográfot sem ke­rülte el). S bár a számok sokfé­lesége mögött természetesen a jól ismert Szörényi-stílusok rejlenek, gyakran idézetszerűen is, a lemez egésze mégis sokkal inkább az újfajta döntéseket, a variatív megoldásokat kereső énekes port­réja, semmint valamiféle összeg­zés. Ezzel a portréjelleggel nem­csak a nosztalgiázás erőltetettsé­­gét kerüli el, hanem egy újfajta út lehetőségét is megnyitja a ma­ga számára. A PRODUKCIÓ újdonságjelle­géhez mindenképpen hozzátarto­zik, hogy két dal kivételével sa­ját maga írta a szövegeket is. Jól­lehet hosszú éveken át Bródy Já­nos verseit énekelte, mégis kerül­ni kell az összehasonlítást. Hiszen nem véletlenül énekelte ezeket — rokonságuk nyilvánvaló. A hangsúly itt a választáson van: most lényegesebb önmaga képviselete, a saját, személyes megközelítési módja s az általa lényegesnek tartott dolgok vilá­ga, mint minden más. Kivéve persze, ha a téma „Bródyért kiált­’, akkor azt neki kell meg­írnia (Művészbejáró). S az már igazán eldönthetetlen, hogy vajon melyikükre jellemzőbb az öniro­nikus megfogalmazás: „Felnőtt lettem én miattad pár évvel ha­marabb ...” Megoldatlan, suta szövegritmus csak egy helyen üli meg a fület (ugyanennek a szám­nak, az Ajánlott levélnek végén). Manírossá is csak az „Istenem!’ sóhajok teszik a szövegeket Szörényi dalai szinte kivétel nélkül személyes hangon, szemé­lyes élményekről szólnak, a fel­nőtt ember természetes, bár kis­sé hétköznap­ias bölcsességével. Szerencsésen nélkülözi viszont az örökigazságokat, s a mindent­­tudás szentenciáit Ami azonban ennél is feltűnőbb, az a jó prozó­dia, a kivételesen szép dallam­­szöveg illeszkedés. Ez kétségte­lenül nem újdonság vele kapcso­latban, itt azonban különösen hitelessé teszi ezt a saját gondo­lat—saját zene együttese Min­denképpen kiemeli azt a tényt, hogy Szörényi hallatlanul jó és kidolgozott hangú énekes, még­hozzá egy olyan stílusban, amely­ben a ritmusnak lényegesen na­gyobb szerepet szánt, mint bár­miféle látványos, könnyebben található hangbéli adottságnak. Szinte mindennél lényegesebb az a feszített tempótartás, nagyon pontos belső lüktetés, amivel en­nek a zenének legalapvetőbb ka­rakterét közvetíti. EZT AZ ELŐADÓI SZÍNVO­NALAT nehéz minden más vo­natkozásban is utolérni. A ze­neszerző Szörényi nem is ért fel mindenben az énekes Szörényi­vel, aki olyan karakterisztikusan a ritmus embere, ahogy a zene nem győzte kiszolgálni. Énekstí­lusa gyakran szinte provokálná a bonyolultabb, ellenpontozó rit­mikát vagy a gyakoribb tempó- és metrumváltásokat. A hang­­szerelés (nyilván nemcsak az az egész volt Fonográf együttes munkája) általában véve nem elég variatív, bár lényegesen iz­galmasabb hangzású, mint eddig Sajnos azonban túlságosan gyak­ran élnek a slágerek önerősítő technikájával (azonos szólamok a hangszereken és az énekben), a ritmusgazdagságot pótló ismét­léses technikával, s még az olyan szájbarágó, illusztratív elemek­kel is, mint amilyen a rezgő ró­zsaszál rezgésének érzékeltetése a húr rezgetésével, vagy a tele­fonhang bejátszása, amennyiben éppen telefonról van szó... Sokkal inkább élvezhetőek a zene stilizáló megoldásai. A Po­koli dolgok töröksíp-hangzása például szerencsésen mellőzi a direkt utalásokat — az érdes-éles hangot az ennek megfelelő hely­zetek kifejezéséhez (és nem alá­festéséhez) alkalmazzák. A Vég­telen úton keleties pentatóniája sem erőltetett, s különösen illik a mértéktartóan filozofikus szö­veghez. Bár ez a szám sem men­tes némi közhelyességtől, alap­ötlete szép: a pentaton hangsor önmagából adódó belső feszült­ségét használja ki, a legjellem­zőbb hangköz, a kvart szerepé­nek kiemelésével. AZ ÉJSZAKAI TELEFONOK új stílusú, hangsúlyos basszus játéka is érdekes, sőt, tőlük szo­katlan megoldás. A lemezen mindvégig stilizálttá, jelzéssze­rűvé válik maga az eddigi Fo­nográf stílus: nincs szakítás, de nincs teljes azonosság sem (az itt-ott felbukkanó konkrét idé­zetek — egy ízben egy jellemző Beatles-akkorddal együtt — fi­nomságuktól kellemesek). Hogy mit épített be és mit ha­gyott el most Szörényi, azt egy­szerűen természetes muzikalitá­sára bízta, mindig a téma­ meg­kívánta mértékben. A hangvétel ott kamaszos, ahol a kérdésfel­vetés is az (Illés-sound például, a Ne kérdezd-ben). Nincsenek elvi megfontolásoktól bombaszti­kussá tett „Bengázer"-típusú ak­kordok, csak feszített, tömör hangzások, s nem dagályosul össznépi emelkedettséggé a szép himnikus dallam sem. Ennek kö­vetkezetessége csak egy helyen törik meg, a Balladában, amely Juhász Gyula lírai versét próbál­ta epikus módon megzenésíteni. Nem sikerülhetett — fölösleges és erőltetett próbálkozásnak tartom. Ez a lemez semmiképpen sem lesz nagy üzlet, „pusztán” egy negyvenes zenész sikeres vállal­kozása. Jól tudjuk, ilyesmi ma­napság csak ott lehetséges, ahol nem egzisztenciális kérdés a le­mezkészítés. Ez esetben a szer­ző megengedhette magának, hogy olyan lemezt készítsen, amilyet tud és akar (sajnos az ellenkező­jét is megteheti: semmilyet nem csinál). Kérdés, hogy valóban precedenssé válhat-e ez a fajta „vállalkozás” azok számára, akik az egyéniség értékeit könyvelik a „nyereség” rovatba, a számje­gyek értékei helyett Lévai Júlia Több Új időszaki tárlattal várják lá­togatóikat a budapesti kiállítási intéz­mények. A Magyar Nemzeti Galériá­ban a 1920-as évek Jugoszláv művészi csoportosulását, a Zenit-kört bemuta­tó tárlat látható. A belgrádi Nemzeti Múzeum Európa több nagyvárosában is vendégszerepelt kiállítása áttekin­tést nyújt az 1921-ben Belgrádiján, majd Zágrábban­­kiadott Zenit című folyóiratnak a hagyományos művé­szetfelfogással makitó, a kultúra át­formálásáért síkáaszáló művészetel­méleti tevékenységéről, valamint a főszerkesztő Ljubomir Mido munkás­ságáról. A Vigadó Galéria új textil­­bemutatóján két alkotó munkái sze­repelnek. Háger Rítta szövött falltex- Mijei, valamint dekoratív használati tárgyai — kendők, ruhák, párnák — mellett, Preiser Klára különleges, plasztikus hatású fallkárpitjait tárja a közönség elé. Textilművész munkáit mutatja be a Dorottya utcai kiállító­­ter­emben is. Itt Németh Éva iparmű­vész legújabb alkotásai, tarka és geo­metrikusan komponált rongyszőnye­­gei láthatók.

Next