Magyar Nemzet, 1986. december (49. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-23 / 301. szám
Kedd, 1986. december 23. A TV MŰSORÁRÓL Megszállottak ’86 Nem először jelennek meg a képernyőn, a filmszalagon. Volt, amikor nehéz embereknek hívták őket és egész estés nagyfilmet szántak sorsuknak, jellemüknek; volt, amikor nevük se volt, csak Vitray Tamás öt-tíz esztendővel ezelőtti műsoraihoz adták a „matériát”. Vicsek Ferenc, Sebed Ágnes és B. Révész László megszállottaknak nevezi őket az egyórás riportfilmben. De mintha riporter, szerkesztő és rendező egyformán tudná, hogy a kamerák elé invitált személyekre nem föltétlenül illik rá a megtisztelve megbélyegző megjelölés, kiegészítik a fogalmat. Egyrészt egy évszámmal, azzal, amelyben a műsor készült, másrészt a filmet beajánló soraikkal, amelyek szerint „vannak, akik őrültnek tartják, mások megmosolyogják őket, és vannak, akik csodálattal tekintenek rájuk hitük, szenvedélyük, elszántságuk miatt." Mi tehát az igazság? Ki az az öt ember, aki a szerény, de emberközpontúságával figyelemfelhívó filmben annak a föltehetően nagyon kevés nézőnek, aki egy hétköznapi éjszakán, a második műsorban kiváncsi volt rájuk, bemutatkozott? Nem megszállottak, annyi szent — legalábbis ami a fogalom hivatalos, az Értelmező Szótár által is szentesített jelentését illeti: „Megszállott, melléknév és főnév (melléknévi igenév is) kissé pejoratív. Teljesen valamely (rög)eszme, szenvedély hatalmában levő (személy)." Legelébbis: a riportokból megismert embereket nem lehetett pejorative, azaz rosszallón, lekicsinylően, becsmérlően szemlélni. Hála a tisztelettudó riporteri magatartásnak, a film szereplői valamennyien inkább rokonszenveket kelthettek a nézőkben, mint ilyen vagy amolyan indíttatású ellenérzéseket. Szenvedélyeket, mit több, rögeszméket sem igen lehetett észlelni e beszélgetések során, helyettük viszont láthattunk, tapasztalhattunk olyan munkakedvet, becsületességet, hivatástudatot, amilyet mindenki elé példaként kellene odaállítani. Az ügyvéd kis összegért perel olyan világban, amilyenben ésszel alig fölfogható összegek pocsékolódnak el haszontalan célokért a semmibe. Megszállott ő? Aligha. Inkább reálisan gondolkodó ember, aki a maga tanultságával, törvényismeretével fölmérte, hogy azon az eszement tékozláson, amely országra, világra jellemző, az egyes ember csakis úgy lehet úrrá, ha a saját eszközeivel kiharcolja legalább önkörén belül az ésszerű és méltányos takarékosságot, megmutatván, hogy filléreket és vagyonokat miként lehet megmenteni, ha nem vagyunk restek a cselekvésre. Csökönyössége, amit illendőbb tán következetességnek nevezni, csak a gyógyíthatatlan nagyvonalúakból és nemtörődömökből válthat ki mosolyokat, a világ dolgai iránt érzékeny emberek inkább valamiféle lelkiismeret-furdalást éreznek e tevékeny embertípus láttán, lámcsak, milyen tunyán végzik ők maguk mindennapi teendőiket. De nemcsak a „pénzmegmentési akciójával” a többieknél tán nagyobb közfigyelmet keltő ügyvéd esete válthatott ki a nézőkből efféle lelkifurdalásos önvizsgálatot, hanem a többi, képernyőről megismert, úgynevezett megszállott" is. A műsor elmébe illesztett évszám, a ’86 imigyen nyert értelmet és jelentést: korunkban, esztendőnkben is vannak még olyan emberek, akik idejétmúltnak tartott eszmék és erkölcsök szerint élnek, dolgoznak, lobognak. Elgondolkodtató és hasznos műsor volt a csalfa című Megszállottak. Ha valódi szándékait (példaadó igyekezetét, a különösből eredő általánosítás lehetőségét) nyíltabban merte volna vállalni, ki tudja, tán még sikeres is lehetett volna... ezekben a napokban szokott bekövetkezni, amikor az iskola már nem, a család pedig még nem ügyel az aprónépre.) Intézményes szórakoztatónak kiváló lenne ily' napokon, órákon a televízió. Ámde a tévé fő-fő gyermekmulattató adásait az ünnepi estekre, délelőttökre tartogatja. Akkorra, amikor hasznosabb és élvezetesebb programok is várnak a kicsinyekre. E „köztes időkre”, amelyeket most élünk, csak „resztli” fut. Untig ismételt rajzfilmek, ismeretterjesztő adások, nyúlfarknyira szabdalt sorozatok (Srácok a tengerparton). Vagy: selejtes újdonságok. Mint amilyen a Gabriella és a mesebeli ember című angol film is volt az elmúlt vasárnapon. Pompás ötletet állított jó cél szolgálatába a forgatókönyvíró-rendező, Francis Essex. A számítógéptechnika lett a mese forrása, magányos kisgyermekek mulattatására. Csakhogy a mese, a számítógépből kipattanó mese, az bizony olyan gyarlóra sikeredett, hogy se mulattatni, se magányt oldani nem tudott. Sem a filmbéli Gabriella köreiben, sem a cikkíróéiban. A filmbéli Gabriella a papáját kezdte el „nyúzni" igaz, mulatságokért, a cikkíró viszont a Televíziót „nyúzná” legszívesebben, hogy leleményesebb műsorpolitikával szolgálja a gyermekeket legalább a szünidők legelső, tétova napjain. Lőcsei Gabriella Késdobáló Az Újvidéki Televízió estjén, ahogyan az efféle vendégeskedések alkalmával lenni szokott, főleg az útifilmek, képzőművészeti tájékoztatók és a zenés műsorok mutatták be meghívott tévé munkáját, társadalmi, életbeli hátterét. Néprajz, balettfilm, körkép a szecesszióról — mindezt távolabbról érkező televíziós vendégeink összeállításaiban is látni szoktuk. Már éppen hiányolni kezdhette az ember a szavak műsorát, amikor a magyar nyelvű adásokat is készítő újvidékiek (magyar nyelvű, informatív adásaik után) végre velünk rokon szerző munkáját kezdték el sugározni. Gion Nándor nemcsak azért számít fogalmaim szerint magyar írónak, mert közös anyanyelvünkön írja műveit, hanem azért is, mert azok az emberek, sorsok, amelyek elbeszéléseiben fölvonulnak, a vélljaik egy történelemnek, etnikai és földrajzi termőföldnek a teremtményei. Az az írása is, amelynek alapján a Késdobáló című tévéfilm készült, csupa olyan életet mutat be, amilyen körülöttünk is föllelhető. Körülöttünk is, Gion Nándor közelében is, de tőlünk jóval Keletebbre vagy Nyugatabbra már másként festenek azok a technikai fejlődésektől függetlenül is embert próbáló, nehéz fizikai munkát végző gyökértelenek, akikről a történet szól. Másutt tán nemzeti, faji, vagy jogi megkülönböztetések miatt lett a jussuk a fejlődésből kiszakadt sors és életforma, mifelénk egyenjogú polgárok ők mindvalahányan. Munkájukat szabad elhatározásból, a gyors meggazdagodás reményében, vagy a paraszti kötöttségektől való menekülés miatt választották. Összeütközéseiket, külsőket és lélekmélyen zajló belsőket egyaránt mind az okozza, hogy egyenjogúságuknak és kirekesztettségüknek kettős tudatával nem tudnak mit kezdeni. Tiéd a gyár, tiéd a föld — harsogják a jelszavak, miközben gyárban vagy földön olyan képtelenül embertelen munkát végeznek, amilyen még a rabszolgák tűrőképességét is próbára tenné. Helyzetükből italozással, eszement tréfákkal és fogadásokkal szeretnének legalább ideig-óráig tartó feledéssel kitörni, ám ezek a munkaidő utáni „narkotikumok” amúgy is próbára tett embervoltuknak végső megcsúfolását jelentik végül. Vicsek Károly következetes filmes, tévéfilmes megjelenítője a megváltás reménye nélkül tengődő, velünk egy nyelvet beszélő társadalmi rétegeknek. Rendezői stílusa a vad és részletező naturalizmus; az a képi világ, amiről úgy hisszük, halott és idejétmúlt végképp. Vicsek Károly azonban nem törődik sem a filmes, televíziós divatokkal, sem a nézői fintorokkal és viszolygásokkal. Formálja, csak formálja, hátborzongatóan igazmondó, társadalmi lelkiismeretünket fölpiszkáló filmjeit, olyanokat, mint amilyen az Újvidéki Televízió estjén fő-fő műsorként bemutatott Késdobáló is volt. Kíméletlen lassúsággal, az apróságokra is gondosan ügyelő részletezéssel bontja ki a történetet, rajzolja elénk az alakokat. (A jugoszláviai magyar színjátszók legkiválóbbjait teszi meg főszereplőknek, mint most Fejes Györgyöt és Földi Lászlót. Anyanyelvünket gyönyörű alázatossággal beszélő művészek ők, és olyan színészek, akiknek a játékát nem lehet egyik műsorról a másikra, egyik estéről a másnapira elfeledni.) Megdolgoztatják a nézőt Vicsek Károly rendezései, megdolgoztatta ez a mostani Késdobáló is. Türelmet, kitartást kívánt a szemlélőtől, és befejeződésekor sem megnyugvást, sem egyértelmű igazságtevést nem kapott „jutalmul” az ember. Mi történik velük, fiatal és idős sehonnaiakkal — kérdezgethetjük —, mi történik a szebb sorsról, méltó próbatételekről álmodókkal a pénzre és véres, vásári komédiákra áhítozó kandi tömegek között? Nincs felelet e kérdésre. Sem Gion Nándor elbeszélésében, sem Vicsek Károly tévéfilmjében (amelynek forgatókönyvét az Újvidéki Televízióval szívesen együtt dolgozó Dömölky János írta). Talán a valóságban sincs felelet. Ezért is lehet együttérző figyelemmel követni azt a rendezői következetességet, amellyel a jugoszláviai magyar rendező, Vicsek Károly az újjáalakuló mindennapok elesettjeiről beszél. Röviden Minden Karácsonyt Ígért. Üzletek kirakatai, családi készülődések, felnőtt tévéműsorok. Csak a kisgyermekek, a karácsonyi ünnepnapok igazi főszereplői nem kapnak ez ígéretekből egyelőre semmit. A vakáció már elkezdődött a számukra, az ünnepnapok azonban még nem köszöntöttek be a családokba. Ilyenkor „láb alatt” van a gyerek, jó volna Intézményes szórakoztatásáról gondoskodni, hogy ne zavarja a felnőtteket, de ne is csellengjen felügyelet nélkül az ünnepvárás tiszteletére a közönséges, hétköznapi veszélyeknél is sokkal fenyegetőbbé lett nagyvilágban.A statisztikák kimutatták, hogy a legtöbb gyerekbaleset éppen Magyar Nemzet Kellemes húsvéti ünnepeket! Poiret komédiája a Kis Színházban A DARAB KÖZEPE TÁJÁN a főszereplő ilyesmit mond: ez valósággal olyan, mint egy boulvard-vígjáték. Nos, vehetjük akár az író öniróniájának avagy önkritikájának is a kijelentést. A Kellemes húsvéti ünnepeket című komédia szerzője, Jean Poiret ugyanis, aki szívesen látott vendég a Vidám Színpadon — Őrült nők ketrece című komédiáját nemrégiben 150-edszer játszották —, tudatosan vállalja, hogy bohózata elemekkel átszőtt, könynyű darabokat ír. A helyzet oly hétköznapi, hogy ennél sablonosabb már nem is lehetne. A felesége elutazását kihasználó kikapós férj csinos kis éjjeli pillangót visz fel a lakásba. Azt szinte mondani sem kell, hogy a nej mégsem utazik el, és hazatérve rajtakapja férjét a leányzóval. Innen azután egyenes az út a habkönnyű komédiák fordulatai és végkifejletei felé. A receptet alighanem Molnár Ferenc adta meg a további bonyolításhoz, és váratlan csattanójú befejezéshez, sok-sok évtizeddel ezelőtt. A különbség csak annyi, hogy a világhírűvé lett magyar szerző remek dialógusokat tudott írni, és ezek a párbeszédek pengeélességgel csaptak össze. Jean Poiret ezzel nem dicsekedhető sablont sablonra, közhelyet közhelyre halmoz, még a helyzetek logikáján sem töpreng sokat. Igazi színpadi munka helyett szerepeket ír, és kollégáira bízza, hogy azokban az élet halovány látszatát keltsék. Poiret ugyanis maga is színész, aki tapasztalatból tudja, min nevet a közönség TERMÉSZETESEN mindenekelőtt a legabszurdabb helyzeteken, amelyeket végiggondolnia sem illik a nézőnek. Ha pedig az a megegyezés alakul ki színpad és közönség között, hogy nem kell a dolgok mélyére hatolni, akkor szabad az út a fesztelen mulatság, a felhőtlen kacagás felé. A Kellemes húsvéti ünnepeket! Ilyen darab, amely a képtelen szituációikban két, legfeljebb három színésznek kínál föl hálás feladatot. Napjainkban azonban, amidőn a színész mintha háttérbe szorulna, a rendezői, drámaértelmezési koncepciók mögé, hálásnak kell lennünk az írónak, ha az előadói fantázia szárnyalásának is teret enged. Garas Dezsőnek jutott az a valósággal testére szabott feladat, hogy a szinte csak kipontozott szöveget művészi tálentuma minden adottságával kitöltse. Gazdag színpadi és filmes tapasztalatainak eredményeit kamatoztatva eljátssza, hogy félrelépett férjként kínos hazugságokba bonyolódik, holott csak pesti Slemilt alakít, aki a linkségekből a komédiázási eszköztár teljes arzenálját, nem utolsósorban remek arcmimikáját igénybe véve, mulattatóan vágja ki magát. Ebben azonban nagy segítségére van Pethes György rendezése, aki nemcsak Garas Dezső boltozati hajlamát hagyja szabadon szárnyalni, hanem a helyzetek alakításában, a partnerek játékának irányításában is segítségére siet. Garasnak és Pethes Györgynek ebben a legjobb társa a mutatós, és szerepe szerint ügyesen hazudozó Détár Enikő A félreértés halovány látszatát kedves bohósággal őrzi meg, szépsége, ifjúi bája pedig hitelesíti a rajtakapott férj hódításait. KELLEMES JÁTÉKKAL lesz úrrá a legvalószínűtlenebb helyzetében is Kállai Ilona, és hiszi el — látszólag — a legképtelenebb füllentéseket. Úgy tűnik föl, Jean Poiret annyira azért nem kollegiális szerző, hogy valamennyi színésztársa számára jó szerepeket írjon. Szűkmarkúsága folytán, vagy az írói lelemény híján, Dobránszky Zoltán, Thury Éva, ifj. Pathó István jóformán csak statisztál a darabban. Gyurkovics Zsuzsa rájátszással igyekszik megnövelni szerepét, nem teljes sikerrel. Cseh Viktória viszont egy távolról sem megírt epizódba úgy lehel életet, hogy a házvezetőnő rátartisága mögött már-már társadalmi viszonylatok sejlenek föl. A Kellemes húsvéti ünnepeket! című bohózatot, amely a Vidám Színpad intim hangulatú Kis Színházában látható, Vinkó József alkalmazta magyar színpadra , rutinosan, néhány nyelvi leleményt is hasznosítva a szövegben. A kicsiny színpadot Götz Béla szép díszlete tágította ki fényes párizsi lakás budoárjává, Kemenes Fanny jelmezei pedig jól öltöztetik a színészeket. Gábor István Meghalt Véghelyi Péter Életének hetvennyolcadik évében meghalt Véghelyi Péter, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem nyugalmazott profeszszora, a Gyermekgyógyász Társaság volt elnöke, több szakfolyóirat felelős szerkesztője. Elment az egyik utolsó polihisztor. Gyermekgyógyász volt, nemzetközi hírű, akinek a II. világháború utáni fölfedezése az éhezéses eredetű fehérjehiányos állapotról tudományos szenzációnak számított, de természettudományokon, időszerű szakcikkeken kívül ezernyi más fontos jelenségéről a világnak is okos gondolatai, eredeti meglátásai voltak. A szülői házból hozta magával a nyitottságot a szellem minden területe iránt. Édesapja a Nyugatnak volt a jogtanácsosa, nagybátyja, a „Nagy” Ignotus Ady Endrével ismertette meg még gyerekfővel Véghelyi Pétert, az unokaöccs Ignotus Pál pedig József Attilával hozta közeli barátságba. Édesanyja Csinszkának volt anyai jó barátnője, bölcs segítője, ő maga pedig a Karinthyaknak, apának és fiúnak kreatívan hallgató beszélgetőtársa, józan tanácsadója és rajongó híve. A Karinthyaknak, és még hány arra érdemes művésznek, tudósnak, szellemi szolgalegénynek és szolgálólánynak! Háza szinte utolsó óráig a jófajta beszélgetések, segítőkész cselekedetek aziluma volt. Orvosokat, előadóművészeket, muzsikusokat, művészettörténészeket támogatott jó tanácsaival, nemzetközi méretű ismeretségi körének, igénybevételével Véghelyi Péter, összeszámlálni is nehéz volna, hány, ma fontos és előkelő helyeken tevékenykedő embert indított el pályáján, és ráadásul úgy, hogy köszönetet soha nem várt, viszontszolgálatot soha nem kért. Nemzeti, nemzetiségi, vallási hovatartozását senkinek nem kutatta, belépő csak egy lehetett a védőszárnyai alá: a tehetség. A gyermekgyógyászok — kiknek tudós társaságét, szakfolyóiratát hosszú időn át ő vezette — már akkor fölmérték Véghelyi Péter jelentőségének, személyiségének pótolhatatlan hiányát, amikor — gyilkos betegségére, és felesége elvesztése fölötti gyászára hivatkozván — leköszönt tisztségeiről. Barátainak és pártfogoltjainak eztán kell hozzáfogniuk a kegyetlen leckéhez: elfogadni, hogy nincs többé bölcs és körültekintő jósága, franciás humora, enciklopédikus műveltsége. Hivatalos temetésen sem búcsúzhatni el tőle, úgy tűnik el e világból kedves kertjében, ahogyan felesége, nemrégiben. Munkássága, életműve azonban itt marad, éppen olyan segítőkészségről tanúskodván, mint egész élete. Utolsó gesztusként minden vagyonának és híres képgyűjteményének a fölkínálásával olyan alapítványt tett, amelyből a Szépművészeti Múzeum XX. századi gyűjteményét gyarapíthatja. L. G. Végtelen úton Szörényi Levente lemezéről RÉG NEM SZÜLETETT hiányokból ilyen jó lemez, mint Szörényi Levente szólóalbuma. Nem mintha mindeni hiányozna róla, ami öt — meglehetősen mitikus — múltjához köti, hiszen az Illés-korszak hangvétele éppúgy benne van zenéjében, mint a Fonográf country-rock vagy folkorisztkus stílusa. Ami nincs rajta, az az utóbbi éveik számos rossz beidegződésének nyoma. Úgy tűnik, eltűnt a meggyőződés, miszerint mindenekfelett áll a siker, amit bármi áron el kell érni; a cinikus attitűd, amely úgy tekinti a zenét, mint amit bármikor bármihez föl lehet használni; s végül a rögeszme, hogy bizonyos generációk bizonyos tagjainak egyetlen feladata a Közös Ügy mániákus képviselete. Jelenvalónak látszik viszont a felismerés: ez a „közös ügy”ködés leggyakrabban már nem egyéb a fennmaradás taktikájánál, a valóságos ügyek vállalásától való félelem jelénél. A lemezen meg is fogalmazódik, hogy bizonyos ügyek mulandók, esendők, s tegyük hozzá: képviseletük már rég mások feladata volna. A belső emberi célok viszont feltehetőleg ennél hosszabb távra szóló programokat adnak — egy bizonyos koron túl inkább ezrekkel kell foglalkozni. Szörényi tiszteletre méltó módon kiszállt egy időre abból a játszmából, amiben deresedő hajú veteránok utolsó csepp vérükig küzdöttek a kapuzárás utáni hazaérkezés kan taszkán jogáért. Azután magához vett egy kapukulcsot, hogy akkor térjen haza, amikor otthon akad dolga, s főleg, hogy egy perccel se induljon el hamarább a stúdióba, mielőtt el nem készült volna a lemezhez való anyagával. Mellőzte azt a rossz szökést, amely szerint hangfelvétel akkor születik, amikor a szerző úgy érzi, hogy az Ügy érdekében feltétlenül jelen kell lennie a piacon, s van is ehhez néhány használható száma. Így e gyakorlat hiányában egy kivárt, megérlelt, jól szerkesztett hanglemez született, amelyen akadnak kevésbé sikerült számok is, de amelyen mindennek megvan a maga funkciója, a lemez egészét meghatározó szerepe. A Végtelen úton legjobb pillanatai gyakran azok a kontrasztok, amelyeket egy-egy eltérő karakterű szám egymás utánja hoz létre. (Különösen az A oldal két első dala frappáns megoldás ebből a szempontból.) Szörényi el tudott szakadni attól a beidegződéstől is, ami gyakran készteti a zenészeket az egyszer már jól eltalált hangvétel görcsös őrizgetésére (ez az utóbbi időkben a Fonográfot sem kerülte el). S bár a számok sokfélesége mögött természetesen a jól ismert Szörényi-stílusok rejlenek, gyakran idézetszerűen is, a lemez egésze mégis sokkal inkább az újfajta döntéseket, a variatív megoldásokat kereső énekes portréja, semmint valamiféle összegzés. Ezzel a portréjelleggel nemcsak a nosztalgiázás erőltetettségét kerüli el, hanem egy újfajta út lehetőségét is megnyitja a maga számára. A PRODUKCIÓ újdonságjellegéhez mindenképpen hozzátartozik, hogy két dal kivételével saját maga írta a szövegeket is. Jóllehet hosszú éveken át Bródy János verseit énekelte, mégis kerülni kell az összehasonlítást. Hiszen nem véletlenül énekelte ezeket — rokonságuk nyilvánvaló. A hangsúly itt a választáson van: most lényegesebb önmaga képviselete, a saját, személyes megközelítési módja s az általa lényegesnek tartott dolgok világa, mint minden más. Kivéve persze, ha a téma „Bródyért kiált’, akkor azt neki kell megírnia (Művészbejáró). S az már igazán eldönthetetlen, hogy vajon melyikükre jellemzőbb az önironikus megfogalmazás: „Felnőtt lettem én miattad pár évvel hamarabb ...” Megoldatlan, suta szövegritmus csak egy helyen üli meg a fület (ugyanennek a számnak, az Ajánlott levélnek végén). Manírossá is csak az „Istenem!’ sóhajok teszik a szövegeket Szörényi dalai szinte kivétel nélkül személyes hangon, személyes élményekről szólnak, a felnőtt ember természetes, bár kissé hétköznapias bölcsességével. Szerencsésen nélkülözi viszont az örökigazságokat, s a mindenttudás szentenciáit Ami azonban ennél is feltűnőbb, az a jó prozódia, a kivételesen szép dallamszöveg illeszkedés. Ez kétségtelenül nem újdonság vele kapcsolatban, itt azonban különösen hitelessé teszi ezt a saját gondolat—saját zene együttese Mindenképpen kiemeli azt a tényt, hogy Szörényi hallatlanul jó és kidolgozott hangú énekes, méghozzá egy olyan stílusban, amelyben a ritmusnak lényegesen nagyobb szerepet szánt, mint bármiféle látványos, könnyebben található hangbéli adottságnak. Szinte mindennél lényegesebb az a feszített tempótartás, nagyon pontos belső lüktetés, amivel ennek a zenének legalapvetőbb karakterét közvetíti. EZT AZ ELŐADÓI SZÍNVONALAT nehéz minden más vonatkozásban is utolérni. A zeneszerző Szörényi nem is ért fel mindenben az énekes Szörényivel, aki olyan karakterisztikusan a ritmus embere, ahogy a zene nem győzte kiszolgálni. Énekstílusa gyakran szinte provokálná a bonyolultabb, ellenpontozó ritmikát vagy a gyakoribb tempó- és metrumváltásokat. A hangszerelés (nyilván nemcsak az az egész volt Fonográf együttes munkája) általában véve nem elég variatív, bár lényegesen izgalmasabb hangzású, mint eddig Sajnos azonban túlságosan gyakran élnek a slágerek önerősítő technikájával (azonos szólamok a hangszereken és az énekben), a ritmusgazdagságot pótló ismétléses technikával, s még az olyan szájbarágó, illusztratív elemekkel is, mint amilyen a rezgő rózsaszál rezgésének érzékeltetése a húr rezgetésével, vagy a telefonhang bejátszása, amennyiben éppen telefonról van szó... Sokkal inkább élvezhetőek a zene stilizáló megoldásai. A Pokoli dolgok töröksíp-hangzása például szerencsésen mellőzi a direkt utalásokat — az érdes-éles hangot az ennek megfelelő helyzetek kifejezéséhez (és nem aláfestéséhez) alkalmazzák. A Végtelen úton keleties pentatóniája sem erőltetett, s különösen illik a mértéktartóan filozofikus szöveghez. Bár ez a szám sem mentes némi közhelyességtől, alapötlete szép: a pentaton hangsor önmagából adódó belső feszültségét használja ki, a legjellemzőbb hangköz, a kvart szerepének kiemelésével. AZ ÉJSZAKAI TELEFONOK új stílusú, hangsúlyos basszus játéka is érdekes, sőt, tőlük szokatlan megoldás. A lemezen mindvégig stilizálttá, jelzésszerűvé válik maga az eddigi Fonográf stílus: nincs szakítás, de nincs teljes azonosság sem (az itt-ott felbukkanó konkrét idézetek — egy ízben egy jellemző Beatles-akkorddal együtt — finomságuktól kellemesek). Hogy mit épített be és mit hagyott el most Szörényi, azt egyszerűen természetes muzikalitására bízta, mindig a téma megkívánta mértékben. A hangvétel ott kamaszos, ahol a kérdésfelvetés is az (Illés-sound például, a Ne kérdezd-ben). Nincsenek elvi megfontolásoktól bombasztikussá tett „Bengázer"-típusú akkordok, csak feszített, tömör hangzások, s nem dagályosul össznépi emelkedettséggé a szép himnikus dallam sem. Ennek következetessége csak egy helyen törik meg, a Balladában, amely Juhász Gyula lírai versét próbálta epikus módon megzenésíteni. Nem sikerülhetett — fölösleges és erőltetett próbálkozásnak tartom. Ez a lemez semmiképpen sem lesz nagy üzlet, „pusztán” egy negyvenes zenész sikeres vállalkozása. Jól tudjuk, ilyesmi manapság csak ott lehetséges, ahol nem egzisztenciális kérdés a lemezkészítés. Ez esetben a szerző megengedhette magának, hogy olyan lemezt készítsen, amilyet tud és akar (sajnos az ellenkezőjét is megteheti: semmilyet nem csinál). Kérdés, hogy valóban precedenssé válhat-e ez a fajta „vállalkozás” azok számára, akik az egyéniség értékeit könyvelik a „nyereség” rovatba, a számjegyek értékei helyett Lévai Júlia Több Új időszaki tárlattal várják látogatóikat a budapesti kiállítási intézmények. A Magyar Nemzeti Galériában a 1920-as évek Jugoszláv művészi csoportosulását, a Zenit-kört bemutató tárlat látható. A belgrádi Nemzeti Múzeum Európa több nagyvárosában is vendégszerepelt kiállítása áttekintést nyújt az 1921-ben Belgrádiján, majd Zágrábbankiadott Zenit című folyóiratnak a hagyományos művészetfelfogással makitó, a kultúra átformálásáért síkáaszáló művészetelméleti tevékenységéről, valamint a főszerkesztő Ljubomir Mido munkásságáról. A Vigadó Galéria új textilbemutatóján két alkotó munkái szerepelnek. Háger Rítta szövött falltex- Mijei, valamint dekoratív használati tárgyai — kendők, ruhák, párnák — mellett, Preiser Klára különleges, plasztikus hatású fallkárpitjait tárja a közönség elé. Textilművész munkáit mutatja be a Dorottya utcai kiállítóteremben is. Itt Németh Éva iparművész legújabb alkotásai, tarka és geometrikusan komponált rongyszőnyegei láthatók.