Magyar Nemzet, 1986. december (49. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
4 ! A szellemi élet szikesei fölött... Kössünk kompromisszumot Úgy kezdtük, hogy nem alkuszunk. Megmosolyogtak. Majd idővel rájöttök — mondták. Rájöttünk. Ennyire bölcsek lennénk? Vagy rafináltabbak? Politikusabbak? Bámulékonyabbak? Megértőbbek? Melyik a helyes jelző? Nemigen nyelvészkedhetünk. Nehezen viseljük az okoskodást, közhelyekből pedig jut éppen elég. Választunk, döntünk — naponta így teszünk kis és nagy ügyeinkben. Különösebb látványosság nélkül. Egy viszonylag nyugodt időszak nem mindig megnyugtató körülményei között. Alkuinkba, megalkuvásainkba időnként belepirulunk, időnként belefáradunk, de az is előfordul, hogy büszkék vagyunk az eszünkre. Tudjuk, másként nem megy. De legalább a látszatra vigyázunk. Arra, hogy az egyenes gerincünkről tanúskodó látlelet ne csupán a röntgenorvos tévedése legyen. A„vezér" A könyves „Apám falusi körzeti árvas volt. Vallásos családban nőttem föl. Az otthoni környezet szerintem meghatározza az ember jellemét. Mit erősített bennem? Azt hiszem, valamiféle konokaágot. Nekem a világot vattába csomagolták, óvtak a sumfliktusoktól, mintha az életben csupa romantikus regényírás jóranétetne. Apám szerint meg kell látnunk az emberben a jót, és tisztelni azt, ami értékes benne. Bennem is kialakult egy ilyen tekintélytisztelet, de sohasem keresősült szervitizmussá." Cserháti Károly 41 éves, az Illyés Gyula könyvesbolt vezetője. Ha az otthon megkímélte is a konfliktusoktól, az élet nem tette meg ezt a szívességet. — Bodajkon, a szülőfalumban jártam ki az elemit, a középiskolát a pannonhalmi bencéseknél kezdtem. Társaim diákvezetőnek választottak. Kamaszhumorral sok vitás helyzetet meg tudtam oldani, akkor még nem befolyásolt ,a dolgok túlgondolása”, amikor az ember már azt sem tudja mit-miért csinál. Aztán harmadikban egy meggondolatlanságomért kicsaptak. Bankabányára mentem dolgozni, felvettek raktárosnak. Egy év múlva Székesfehérváron a József Attila Gimnáziumban leérettségiztem. Második nekifutásra vettek fel a fogorvoso kasra. De másodévben rájöttem, hogy nagyot tévedtem, ez nem való nekem, nem tisztességes folytatnom, ügyetlen is vagyok, a gyakorlaton a foggal együtt az asztalt is kifúrtam... Hagyd abba! — súgta egyre erősebben egy belső hang... Gondold meg, biztos pénz, egy vidéki fogorvosi állás főnyeremény! — győzködtek a társaim. Nemi — mondtam —, elég volt Az Állami Könyvterjesztőnél jelentkeztem, előjegyzésbe vettek. Akkoriban még feflentett valamit a könyvszakma. A Gondolat Könyvesboltban helyettesítettem a helyettest és, úgy éreztem, egy kisebb üzletben vezetőként is meg tudnám állni a helyem. Ezzel szemben a felkínált lehetőség: vagy maradok eladóként helyettesi fizetéssel, vagy egy másik helyre megyek eladóként kevesebbért. Elmentem a Könyváruházba. Viszonylag rövid idő után boltigazgató-helyettes lettem, de a vezető hármas nem volt szerencsés választás. Eljöttem a Krúdy könyvesboltba, ahol azzal hitegettek, hogy a Kossuth Lajos utcában nyílik egy számomra megfelelő üzlet, s engem tesznek meg vezetőnek. Nagyon beleéltem magam. Nem kaptam meg. Magyarázatból volt elég, csak éppen nem értettem. Ekkor fölajánlották az Európa Könyvesboltot. Azt mondtam: Nem! Úgy éreztem, ha vállalom, s akkor elfogadom azokat az érveikért is, amikről hiába próbáltak meggyőzni. Felmondtam, céget változtattam. — Nem túl makacs maga? „Már maga a státusza megalkuvás." Cséri Zsolt Károly 25 éves tanító. Azaztaxisofőr. A „felzárkózás lefelé” sajnos sztereotípiává lett. — A szüleim már azt is rossz szemmel nézték, hogy főiskolás éveim alatt taxizom, megkeresem a zsebpénzemet. Anyám addig nem tudott elaludni, amíg haza nem jöttem. Többnyire éjjel egykor végeztem... Aztán ők is kötöttek velem, önmagukkal egy kompromisszumot rám hagytak. Nem akartam én ezt főfoglalkozásként űzni, de hát két évvel ezelőtt a VII. kerületben 3400 forint havi fizetést ajánlottak fel... Nem éreztem ebből, hogy túl nagy szükség lenne ránk. Emlékszem, középiskolába jártunk gyakorlatra, ahol így hangzott, egy középkorú, erősen szőkített hajú tanárnő intelme egyVégzős tanítóképzőshöz : „Előttem nem férfi az, aki tanít, mert egy férfi tartsa el a családját!" Kissé belegázoltak az önérzetembe. Pedig elnézve ezeket a gyerekeket, ugyancsak rájuk férne a férfias nevelés. Édesapám gépészmérnök, jó szakember, egy évvel a nyugdíj előtt 7000 forintot keres. Én is nehezen tudom elrendezni a dolgokat magamban, amikor ennek az öszszegnak olykor több mint a dupláját is zsebreteszem. Igaz, „rabszolgamunkával”. Állandó éjszakás vagyok, este öttől reggel ötig dolgozom, hatra érek haza, gyorsan ,be az ágyba, végigalszom a napot, aztán vissza a volán mögé. Az elmúlt hónapban három szabadnapom volt. Éjfél után,amikor lemegy a nagy rumli, kikapcsolódásként sakkozok az egyik kollégámmal — ő egyébként matematikus. Moziban, színházban nem is tudom, mikor voltam. Lakásra gyűjtök. Olvastam valamelyik képeslapban egy nyilatkozatot arról, hogy nem kell senkitől irigyelni a villát, meg a jó kocsit, mert mindenki előtt nyitva az ehhez vezető tisztességes út, s aki nem él a lehetőséggel, az magát hozza hátrányos helyzetbe. Hát... Én nem akarom magamat hátrányos helyzetbe hozni, ha nem muszáj. Ha meglesz, amit szeretnék, talán felhagyok a taxizással, csak mint preeztíza Intézmény jöhet számításba: Potyemkin-falu, délibáb a szellemi élet sikerei fölött." A szemelvény Magyari-Beck István Vázlatok az alkotó teamről című munkájából való. Ez az idézet pedig felidézi egy zölddel befuttatott budai villa alagsorát, amely jelenleg a Magasépítési Tervező és Szervező Kisszövetkezet rezidenciája. Hegedűs Péter 38 éves Ybl-díjas építészmérnök: — Az, hogy tizenkét év után feladva a műteremvezetői posztot, eljöttem egy neves cégtől, talán azzal indokolható, hogy nem vagyok kompromisszumképes. Bizonytalanul állítom ezt, hiszen a hivatásban vagy egy adott munkahelyen keletkezhetnek olyan repedések, amelyeket az ember nem tud, vagy már nem is akar áthidalni. Ahhoz, hogy megújulhasson, lépnie kell. Nem tudom tehát, hogy mi a kompromisszum: az, ha ilyen helyzetben mozdulatlan marad, vagy ha továbbáll. A Műegyetemen többször figyelmeztetett bennünket az egyik tanárunk: idejében vegyük észre, hol a határ a belátás és a jellemhiba között, ne nyújtsuk végtelenségig a megalkuvást. A műteremvezetésre szinte rábeszéltek, megpályáztam, elnyertem. Bizonyos feltételekkel vállaltam, például azzal, hogy személyi kérdésekben döntő szavam lehessen. Amolyan alkotáscentrikus közösségről képzelődtem. Nagyjából sikerült is. Vitáink során igyekeztem elkerülni a kenyértörést, különösen, ha nem sarkalatos kérdésekben különböztünk össze. Szakmai-etikai kérdésekben viszont hajthatatlan vagyok. Az évek múltával mindjobban megnyirbálódtak az általam szabott feltételek, ráadásul, bár ez nem általánosítható, a nagy cég szervezeti merevsége végül is ide vezetett, ebbe a budai villába. Mentesültem a presztízsharcoktól, hasonló gondolkodású társaimmal együtt, teljes erőnkkel az alkotásrakoncentrálhatunk. — Ha már a tűrőképességről van szó, ajtócsapkodással nem mennénk semmire, legfeljebb elvesztenénk az ügyfeleinket, inkább a feltételeket kell úgy alakítanunk, hogy egyikünk se érezze, méltánytalanul sokat kellett engednie. Az ember energiáját nem a sok munka veszi el,hanem az aljasság, a kivédhetetlen apró cselek, a szembe mosoly, hátulról döfés úgy látszik egyre makacsabb társasjátéka... A történelem minden demokratikus mozgalma zászlajára írta az egyenlőség jelszavát. Kiváltképp így van ez a polgári fejlődés megindulása óta. Hazánkban a második világháborút követően minden baloldali erő — ideértve a polgári baloldalt is — egyetértett abban, hogy a demokratikus társadalomfejlődés elengedhetetlen feltételei a korábbi kiváltságok, a tömeges szegénység és a kiugróan magas vagyonok megszüntetése. Vita legfeljebb csak abban bontakozott ki, hogy hol, s milyen szinten parancsoljanak megálljt az egyenlősítő törekvéseknek. Ezeket a vitákat — hasonlóan a társadalomfejlődés alternatíváira rákérdező más eszmecserékhez — a politikai hatalomban bekövetkezett fordulat vágta el. Létrejött egy olyan társadalomfejlesztési stratégia, amely minden társadalmi erőforrást a politikai hatalomban kívánt koncentrálni, s a politikailag meghatározott extenzív gazdaságfejlesztés céljaira kívánt felhasználni. Ennek a stratégiának volt része — a kora,beli szegénység körülményei között — minimális megélhetési szint mindenki számára való garantálása, egy tömeges méretű nivellációs hullám beindítása, s ennek során vált a hivatalos teológiában az egyenlőség minden más társadalmi értéket,— szabadságot, gazdagságot, autonómiát — maga alá gyűrő alapelvvé. Esélyek világa A tömeges lefelé egyenlősítés időszaka persze a valóságban együttjárt egyre szélesebb társadalmi csoportok súlyos diszkriminálásával, egyes szűk csoportok privilégiumainak intézményesítésével, tehát bizonyos egyenlőtlenségek felerősödésével is. Az alaptendenciát mégis az egyenlőség nevében való nivellálás jelentette, ámbár időnként sor került az „egyenlőstül negatív kinövéseinek” elítélésére. A hatvanas évek konszolidációja ebben a tekintetben is hangsúlyeltolódásokkal járt Az ideológiában felerősödtek az egyenlősdit elítélő hangok még akkor is, ha bizonyos területeken — mindenekelőtt a bérrendszerben és az anyagi források vállalatok közötti elosztásában — objektíve további nivellálódás következett is be. A politika már az 1956-os fordulatot követően tudatosan törekedett a diszkriminációk és a privilégiumokleépítésére. A hivatalos értékrendszerben korábban háttérbe szorított, vagy egyenesen negatívnak bélyegzett értékek kezdték viszszanyerni polgárjogukat. Az egyenlőség jelszavának elvont ismételgetése helyett egyre nagyobb figyelem fordult a szükségszerűen fennálló egyenlőtlenségi rendszer elemzésére, vizsgálatára, értékelésére. Világossá vált, hogy társadalmi fejlődésünk nem lehet az egyenlőség birodalma felé vezető folyamatos menetelés. Ebben az időszakban az egyenlőség jelszavát kezdte felváltani az esélyegyenlőség követelése. A logika— nagyon leegyszerűsítve— a következő. A szocializmus alapelve a teljesítmény szerinti elosztás. Ez éppúgy szükségszerűen egyenlőtlenségeket teremt, mint ahogy a a magasabb teljesítményekre való ösztönzésben is jelentős szerepe van az egyenlőtlenségek „húzóerejének”. Ugyanakkor a szocialista társadalomnak mindenki számára biztosítani kell képességeinek kibontakoztatását származástól, lakóhelytől, nemtől, s minden egyéb jellemzőtől függetlenül. Ezért nem az egyenlőségre, hanem mindenki számára egyenlőbb esélyek megteremtésére kell törekedni, s az esélyek egyenlőtlenségeit kell korlátozni, társadalmi beavatkozásokkal kompenzálni. E logika alapján a minél nagyobb társadalmi mobilitás vált a fő értékké, és mivel a társadalmi mobilitás fő csatornájává az iskola lett, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján egyre nagyobb figyelem fordult az iskolai esélyek egyenlőtlenségének csökkentése, esetleg megszüntetése felé.A kezdeti nekilendülést ezen a területen is kijózanodás követte. Bebizonyosodott, hogy az egyenlőtlenségeket hordozó társadalmakban i s minden ismert társadalom ilyen — az egyenlőtlenségek szükségszerűen létrehozzák az esélyek egyenlőtlenségeit is. Az iskolarendszer nem lehet képes az eleve meglevő egyenlőtlenségek esélyegyenlőségre fordítására, hanem szükségszerűen leképezi az esélyek egyenlőtlenségeit. Minden olyan törekvés, amely egyedül az iskolára akarja terhelni az egyenlősítés feladatát, rombolja az iskola oktatói és pedagógiai tevékenységét. A cél inkább az lehet, hogy az iskola ne erősítse fel a gyerekek közötti indulási különbségeket. Piac és elosztás A hetvenes évek végére elhalkult az esélyegyenlőség követelése, jóllehet továbbra is megmaradt a pozitív társadalmi célok között. A társadalmi jelszavak világában azonban egy új fogalom karrierje gyorsult fel, a társadalmi igazságosságé. Keressük meg ismét, ha leegyszerűsítve is, a bel-, jó logikát A hatvanas évek közepétől a gazdasági és társadalmi élet legkülönbözőbb területein a központi elosztás mellett ismét polgárjogot nyert a szabályozott piac és az ennek logikája szerinti elosztás. A piac logikája szerinti elosztás természeténél fogva egyenlőtlen elosztás, s a piac értékítélete nincs tekintettel sem politikai prioritások szempontjaira, sem a különböző társadalmi csoportok egymástól is eltérő értékeken alapuló igazságosságérzetére. Ezért minden modern társadalom — szociálpolitikával, adórendszerrel, állami beavatkozással — korrigálni igyekszik a piaci értékítélet alapján történő elosztást, s mindezt a pontosan sohasem definiálható társadalmi igazságosság nevében teszi. Az ilyen típusú korrekcióknak ugyanakkor néhány veszélyes vonatkozása is van. A legnagyobb veszély a fenti logika túláltalánosítása, annak a következtetésnek a levonása, hogy a piac mindig egyenlőtlenséget és igazságtalanságot teremt — jóllehet gazdaságilag szükség van rá —, míg a központi beavatkozás, a központi elosztás mindig egyenlősít és igazságos. Az elmúlt negyven év tapasztalatai egyértelműen bizonyították, hogy a központi elosztás legalább olyan mérvű igazságtalanságokat teremthet, mint a piac, s különösen megnöveli annak veszélyét, hogy egyetlen érdekcsoport saját törekvéseit kiáltja ki az össztársadalmi érdeknek és saját szempontjai alapján ítéli meg a társa- dalmi igazságosságot is. A központi beavatkozás csak abban az esetben korrigálhatja a piaci elosztást a társadalmi igazságosság irányában, amennyiben a politikai rendszer nyilvános és demokratikus kontrollja képes megakadályozni azt, hogy egy csoport saját magát kiáltsa ki az igazságosság letéteményesének. A másik veszély, hogy a piaci elosztás korrekciója címén a piaci viszonyok visszaszorítására kerül sor. Ennek a káros hatása pedig különösen nagy egy olyan társadalomban, ahol a piaci viszonyok sok területen jelenleg is csak csökevényesen érvényesülnek, és az „igazságtalanságok" egy része éppen a piac korlátozottságából, illetve az ennek következtében létrejövő monopolhelyzetekből ered. (Ebből a szempontból nemcsak az adminisztratív beavatkozások — néhány új vámszabályozás, a gmk-k különadója — hathatnak károsan. Kóros következménye lehet annak is, ha az igazságos közteherviselés széles társadalmi egyetértésre találó követelése csak az állami elvonás demokratikus kontroll nélküli növelését eredményezné.) Ezekre a veszélyekre pedig azért kell felhívjuk a figyelmet, mert az egyenlőség, egyenlő esély, igazságosság követelése nemcsak a történelem demokratikus mozgalmait kísérte, hanem sokszor adott módot a legkülönbözőbb irányú manipulációkra is. Nemcsak Lenin írt — korántsem ok nélkül — cikket az „Egyenlőség jelszavával való népbutitásról” címmel, hanem a közelmúltban is nemegyszer a központi elosztású „kaszárnyakommunizmus” hívei írták zászlajukra az egyenlőség jelszavát Értékrendünk zavarai Napjainkban gyakorta beszélünk értékválságról, az értékrendszer zavarairól, nemegyszer éppen a társadalmi egyenlőség fogalmával példázva ezt. A fentiek mutatják, hogy ez az értékválság egyfelől abból adódik, hogy egy társadalmilag nem kiérlelt hanem csak ideológiailag preferált, s már születésekor inadekvát értékrendszer fogalmai szükségszerűen devalválódnak. Másfelől éppen ezen értékek túlideologizált jellegükből következően elvesztik konkrét jelentéstartalmukat, s a legkülönbözőbb politikai mozgások jelszavává, válhatnak, nem kevés zavart, ha tetszik, értékzavart okozva. E válság megoldásának pedig nem útja, ha előbb a tényleges egyenlőtlenségektől elválaszthatatlan elvont esélyegyenlőség, majd a jelentés tartalmában még bizonytalanabb igazságosság fogalmával helyettesítjük az egyenlőséget, mint értéket Sokkal inkább két másik út vezethet tovább. Egyrészt, ha visszahelyezzük az egyenlőséget a tudatosan vállalt pozitív értékek — szabadság, demokrácia, jólét, autonómia, hatékonyság — közé, megszüntetve szupremócióját, s tudva, hogy a konkrét társadalmi gyakorlatban ezek az értékek sokszor ütköznek egymással. Másrészt, ha lehozzuk az ideológiai általánosságok világából, és konkrét jelentéstartalmát nem az egyenlőség valamiféle elvont eszméjéhez, hanem a fenn-álló társadalmi egyenlőtlenségek realitásához közelítjük. Tudatos társadalompolitikával csökkenthetjük a diszkriminatív egyenlőtlenségek intézményesülését, egyes embercsoportok hátrányos megkülönböztetését; akadályozhatjuk az egyenlőtlenségek túlzott kommutálódását, a hátrányok halmozódását, a lefelé egyenlősítés helyett, a hátrányok kompenzálását és ahol lehet a megszüntetését tekinthetjük egyenlőségkövetelésünk lényegének. Kolosi Tamás „Nem fejezem, hogy a megnyugvás irányába fejlődne bármelyik társadalom, bár szerintem ez természetes, mert a dilemmák állandóan újratermelődnek, tehát a kompromisszum létszükséglet . jól felfogott érdeken kívül aligha van más választási lehetőség. Akad olyan, aki hisztérikus, visszahúzódó, piszkálódó lesz, netán aljassá válik, és alul «««» a küzdelemben. Sok vezető najnos nem is meri vállalni a vitát." Ivanich László 46 éves, villamosmérnök az Ipari Műszergyár vezérigazgatója. Nem kapaszkodott ezért a posztért, a Kandó Kálmán főiskoláin tanított, öt évvel ezelőtt a fejlesztési intézet vezetőjének csábították Metódra, másfél évre rá műszaki igazgató lett, tavaly pedig a vállalati tanács ellenszavazat nélkül beültette a vezérigazgatói székbe. Néhány nap gondolkodási időt kért, de végül is meggyőzte önmagát: egy ilyen komoly intellektuális kihívás elől nem térhet ki. — Voltak idők, amikor jobban együtt álltak a csillagok a gazdaságban, a művészetben, a politikában . .., valahogy rendezettebbé kellene tenni ezt a csillagképet Elhitetni, mi több, bizonyítani, hogy a tehetség, a szorgalom, a tudás hallatlan érték. Engedni ugyanis csak szellemi többletből lehet. Hiányoznak az iparból is, a közéletből is az eredeti gondolkodású embereik, az egyéniségek. A hitet hangsúlyoznám, azt hogy az ember higgyen abban, amit csinál, s legyen erkölcsi bátorsága véleménye megváltoztatásához, ha nálánál okosabbal találkozik. Én rendkívül sokmás alkotásszervezési anarchizmust hamarabb föllelni a hagyományos szabályozás körülményei között, amikor éppen alapvető funkcióiban és feladataiban van meggátolva az alkotó tevékenység. E körülmények éppenséggel az alkotómunka iránt kevéssé elkötelezett, tehetségtelen emberek számára jelentenek paradicsomi fedezéket, ahol a puszta munkahelyi jelenléttel, a főnökség irányában tanúsított szervilizmussal, az adminisztratív előírások buzgó teljesítésével (. ..) meg lehet váltani a valódi szellemi munkát (..) Az ilyen ,szellemű helyekről tehát a tehetség, amint teheti, mene- kül (...) a vezetőség kezdi kényelmetlen helyzetben érezni magát és újabb szervezeti biztosítékokat ötöl ki, növelvén a formális szervezeti apparátus súlyát. Megszigorítják a jelenlétet, újabb beszámoló- és jelentéskötelezettségeket eszelnekki,stb. Ekkor aztán már azok a jó képességű emberek is menekülésre fogják a dolgot, akik eddig még tűrtek. A produktivitáshiány erre még ijesztőbb méreteket ölt, mire az agy önszervezési ciklus újból megismétlődik, de ezúttal már az intézmény józan, hétköznapi ésszel megáldott munkatársai rovására. Az örvény minden fordulata növeli egy réteggel a formalizmus hordalékát, és mindig az éppen ott található legszínvonalasabb entellaktüel réteget borotválja le. A végén már az átlagos felfogású, egyszerű hétköznapi ember sem találja meg az adott keretek között a helyét. Az effajtaalkotóműhelyt már legföljebb rá tartom, ha a partnereim felfogják, amit mondok, és én is igyekszem megérteni őket. Nem lehet sikeres ember az, aki híján van ezen tulajdonságoknak. Az okos kompromisszumra való törekvés erény, s bizonyos fokú nagyvonalúságot igényel. — A meggyőzhetőség tehát már önmagában is siker? — Szerintem a siker lényege az, hogy az ember igyekezzék a tehetségesekkel körülvenni magát !m azért vagyok itt, hogy az alkotni vágyóknak maximálisan jó körülményeket teremtsek. Bár néha elkeserít, amikor egy-egy hét végi tudományos cikkelemzésre vonatkozó kérésemre az a válasz: Nem érek rá, zöldséget szállítok az anyósommal... Száznyolcvan jó szakemberünk ment el hitványabb munkáért, de jobb fizetségért Próbálom megóvni a környezetemet a hisztériától. Sokfelé jártam a világban, tudom milyen kegyetlen a konkurencia szorítása: nyugaton is őrlődnek az idegek — igaz, nem ugyanazon okokból, mint idehaza. Hogy önfejűnek tartom-e magam? Feltétlenül! — de azért tudok engedni. Egy célgép fejlesztési gaz-dasági társulás elnöke vagyok, most megválok tőle, mert az elképzeléseimet nem tudom megvalósítani. Lényeges, hogy mindig meg kell találni a visszavonulás és az újrakezdés lehetőségét. — A közeljövőben ismét tanít a főiskolán. A bonyolult számításokon, képleteken kívül milyen útravalót ad majd hallgatóinak? — Biztatást. Azt, hogy szellemileg építkezzenek Keressék, alakítsák önmagukat. Mi annak idején otthon, a családban rengeteget beszélgettünk, s később az iskolában is módom vollt arra, hogy elmondhassam a véleményemet, mindig akadtak olyan tanáraim, ismerőseim, akik toleránsak voltak az Indulataimmal szemben. Arra buzdítom pályatársaimat, hogy ne vállalják a kiapadót, állandóan próbáljanak, akarjanak valami újat, jobbat, s vegyék észre, hogy különbség van a szerepvállalók és a szerepjátszók között... — Mihez képest? Nem érzem úgy, hogy bárkinek is hálásnak kell lennem, mert igyekszem tisztességesen dolgozni. Sajnos, az évek nem tettek tűrőképesebbé. A vevőlélektani tesztekben van egy olyan kifejezés „szituative agresszív”, vagyis valaki akkor válik veszedelmessé, ha a végsőkig felbosszantják. Az emberek pedig sokszor úgy lépnek be a boltba, hogyidegesek, agresszívek. Igyekszem megelőzni a „válságos” helyzeteket. Amennyire lehet — Választásait, ha úgy tetszik, konokságát nem sínylette meg a magánélete? — Nőtlen vagyok... Családdal talán másképp alakul: öt évig tartott egy nagy szerelem egy egyetemi évfolyam társnőmmel, egyik napról a másikra vége lett. Talán furcsa, de egy mélyebb kapcsolatban sokkal nehezebben engedek, kisebb az alkalmazkodó képességem. Később kialakult egy komolyabb viszony, de a barátnőm 41 éves korában meghalt rákban... — "Egzisztenciális okokból sem mérlegel soha? — Nekem nem volt nincs mit veszíteni. Húsz éve lakom albérletben. Ha tetszik ez is egyfajta kompromisszum... A (tanító) taxis Egyenlőség és igazságosság Az építész Szényi Gábor Maga Nemzet A Magyar Nemzet megkérdezte: Milyen karácsonyi meglepetéseket tartogatnak a művelődési intézmények? A karácsony családi ünnep. De kedve kerekedhet a famíliának, hogy együtt menjen el szórakozni. S persze vannak magányosok is. Miféle műsorkínálatot tartogatnak a közönségnek a kulturális intézmények. Először az Országos Rendező Iroda telefonszámát tárcsáztam. Kérdésemre Markó Árpádtól kaptam a következő választ: — Ebben az időszakban csak a hagyományos parlamenti fenyőfaünnepséget ajánlhatjuk. Ezt 23-án és 24-én is megrendezzük a Minisztertanáccsal közösen. — Ezen tudtommal csak a meghívott úttörők vehetnek részt. Javasoljon, kérem, olyasmit, amire azok is jegyet válthatnak, akikben a karácsony napjaiban ébred fel a szórakozás iránti vágy. — Sajnos, nem tudok. Ilyenkor nem rendezünk koncerteket. Hogy miért? Mert a partnereink nem vesznek előadást. Egy Z’zi Labor, egy R-Go, egy Dolly Roll ezeken a napokon nem vállal fellépést. A Tourinformnál Gál Judit tájékoztatott. Megtudtam tőle, hogy a Városszéli Művelődési Házban (Bp.XX., Hárslevelű u. 19.) december 24-én délelőtt tíz órától filmvetítés lesz, és játszóház várja a gyerekeket. A IV. kerületi Ady Endre Művelődési Házban december 26-án délelőtt tíztől a Népszínház Toronyóra lánccal című előadását tekinthetik meg a hattizenkét évesek. A Szépnűvészeti Múzeum ugyancsak 26-ai, délután négykor kezdődő karácsonyi hangversenyén a Mandel-kvartett játszik, egy órával később pedig a Pataky István Művelődési Központban Népek karácsonya címmel lesz műsora A Zeneakadémián ugyanezen a napon este fél nyolckor kezdődik Schiff András zongoraestje. A vidéki programok közül a pannonhalmi apátságiban rendezendő két hangverseny ígérkezik országos érdeklődésre számot tartónak. — A háromnapos ünnephez mérten miért ily szegényes a program? — faggattam Kormos Sándort, a Művelődési Minisztérium, közművelődési főosztályának vezetőjét. — Az ORI jelenlegi műsorkínálata "Szinte megfizethetetlen, főként, ha karácsonyi ünnepi előadásról van szó, amikor is feltehetően nem oly népes a közönség, és az emberek többsége kiköltekezett. Ezért a művelődési otthonok olcsóbb saját programokkal, gyermekrendezvényekkel, vásárokkal örvendeztetik meg a látogatókat. Az intézmények jelentős része hivatkozik arra, hogy ünnepnap esténként alig akad néző. Ezt az érvet csak alapos felmérés támaszthatná alá vagy dönthetné meg. A Művelődéskutató Intézetet már kértük is, hogy végezzen ilyen irányú felmérést. (mátraházi) Szerda, 1986. december 24.