Magyar Nemzet, 1986. december (49. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

4 ! A szellemi élet szikesei fölött... Kössünk kompromisszumot Úgy kezdtük, hogy nem alku­szunk. Megmosolyogtak. Majd idővel rájöttök — mondták. Rá­jöttünk. Ennyire bölcsek len­nénk? Vagy rafináltabbak? Pol­­itikusabbak? Bámulékonyabbak? Megértőbbek? Melyik a helyes jelző? Nemigen nyelvészkedhe­­tünk. Nehezen viseljük az okos­kodást, közhelyekből pedig jut éppen elég. Választunk, döntünk — naponta így teszünk kis és nagy ügyeinkben. Különösebb látványosság nélkül. Egy viszony­lag nyugodt időszak nem mindig megnyugtató körülményei között. Alkuinkba, megalkuvásainkba időnként belepirulunk, időnként belefáradunk, de az is előfordul, hogy büszkék vagyunk az eszünk­re. Tudjuk, másként nem megy. De legalább a látszatra vigyá­zunk. Arra, hogy az egyenes ge­rincünkről tanúskodó látlelet ne csupán a röntgenorvos tévedése legyen. A„vezér" A könyves „Apám falusi körzeti árvas volt. Vallásos családban nőttem föl. Az ott­honi környezet szerintem meghatároz­za az ember jellemét. Mit erősített bennem? Azt hiszem, valamiféle ko­­nokaágot. Nekem a világot vattába csomagolták, óvtak a sumfliktusok­tól, mintha az életben csupa roman­tikus regényírás jóran­étetne. Apám szerint meg kell látnunk az ember­ben a jót, és tisztelni azt, ami érté­kes benne. Bennem is kialakult egy ilyen tekintélytisztelet, de sohasem ker­esős­ült szer­vit­izmussá." Cserháti Károly 41 éves, az Illyés Gyula könyvesbolt vezető­je. Ha az otthon megkímélte is a konfliktusoktól, az élet nem tette meg ezt a szívességet. — Bodajkon, a szülőfalumban jártam ki az elemit, a középis­kolát a pannonhalmi bencéseknél kezdtem. Társaim diákvezetőnek választottak. Kamaszhumorral sok vitás helyzetet meg tudtam oldani, akkor még nem befolyá­solt ,a dolgok túlgondolása”, ami­kor az ember már azt sem tudja mit-miért csinál. Aztán harma­dikban egy meggondolatlanságo­mért kicsaptak. Ba­nkabányára mentem dolgozni, felvettek rak­tárosnak. Egy év múlva Székes­­fehérváron a József Attila Gim­náziumban leérettségiztem. Má­sodik nekifutásra vettek fel a fogorvoso kasra. De másodévben rájöttem, hogy nagyot tévedtem, ez nem való nekem, nem tisztes­séges folytatnom, ügyetlen is va­gyok, a gyakorlaton a foggal együtt az asztalt is kifúrtam... Hagyd abba! — súgta egyre erő­sebben egy belső hang... Gon­dold meg, biztos pénz, egy vidéki fogorvosi állás főnyeremény! — győzködtek a társaim. Nemi — mondtam —, elég volt Az Álla­mi Könyvterjesztőnél jelentkez­tem, előjegyzésbe vettek. Akkori­ban még fefle­ntett valamit a könyvszakma. A Gondolat Köny­vesboltban helyettesítettem a he­lyettest és, úgy éreztem, egy ki­sebb üzletben vezetőként is meg tudnám állni a helyem. Ezzel szemben a felkínált lehetőség: vagy maradok eladóként helyet­tesi fizetéssel, vagy egy másik helyre megyek eladóként keve­sebbért. Elmentem a Könyváru­házba. Viszonylag rövid idő után boltigazgató-helyettes lettem, de a vezető hármas nem volt szeren­csés választás. Eljöttem a Krúdy könyvesboltba, ahol azzal hiteget­tek, hogy a Kossuth Lajos utcá­ban nyílik egy számomra megfe­lelő üzlet, s engem tesznek meg vezetőnek. Nagyon beleéltem ma­gam. Nem kaptam meg. Magya­rázatból volt elég, csak éppen nem értettem. Ekkor fölajánlot­ták az Európa Könyvesboltot. Azt mondtam: Nem! Úgy éreztem, ha vállalom, s akkor elfogadom azo­kat az érveikért­ is, amikről hiába próbáltak meggyőzni. Felmond­­tam, céget változtattam. — Nem túl makacs maga? „Már maga a státus­za megalkuvás." Cséri Zsolt Károly 25 éves ta­nító. Azaz­­taxisofőr. A „felzár­kózás lefelé” sajnos sztereotípiá­vá lett. — A szüleim már azt is rossz szemmel nézték, hogy főiskolás éveim alatt taxizom, megkeresem a zsebpénzemet. Anyám addig nem tudott elaludni, amíg haza nem jöttem. Többnyire éjjel egy­kor végeztem... Aztán ők is kö­töttek velem, önmagukkal egy kompromisszumot­­ rám hagy­tak. Nem akartam én ezt főfoglal­kozásként űzni, de hát két évvel ezelőtt a VII. kerületben 3400 fo­rint havi fizetést ajánlottak fel... Nem éreztem ebből, hogy túl nagy szükség lenne ránk. Emlékszem, középiskolába jártunk gyakorlat­ra, ahol így hangzott, egy közép­korú, erősen szőkített hajú tanár­nő intelme egy­­Végzős tanítókép­zőshöz : „Előttem nem férfi az, aki tanít, mert egy férfi tartsa el a családját!" Kissé belegázoltak az önérzetembe. Pedig elnézve ezeket a gyerekeket, ugyancsak rájuk férne a férfias nevelés. Édesapám gépészmérnök, jó szak­ember, egy évvel a nyugdíj előtt 7000 forintot keres. Én is nehe­zen tudom elrendezni a dolgokat magamban, amikor ennek az ösz­­szegnak olykor több mint a dup­láját is zsebreteszem. Igaz, „rab­szolgamunkával”. Állandó éjsza­kás vagyok, este öttől reggel ötig dolgozom, hatra érek haza, gyor­san ,be az ágyba, végigalszom a napot, aztán vissza a volán mö­gé. Az elmúlt hónapban három szabadnapom volt. Éjfél után,­­amikor lemegy a nagy rumli, ki­­kapcsolódásként sakkozok az egyik kollégámmal — ő egyéb­ként matematikus. Moziban, szín­házban nem is tudom, mikor vol­tam. Lakásra gyűjtök. Olvastam valamelyik képeslapban egy nyi­latkozatot arról, hogy nem kell senkitől irigyelni a villát, meg a jó kocsit, mert mindenki előtt nyitva az ehhez vezető tisztes­séges út, s aki nem él a lehető­séggel, az magát hozza hátrá­nyos helyzetbe. Hát... Én nem akarom magamat hátrányos hely­zetbe hozni, ha nem muszáj. Ha meglesz, amit szeretnék, talán fel­hagyok a taxizással, csak mint preeztíza Intézmény jöhet számításba: Potyemkin-falu, délibáb a szellemi élet sikerei fölött." A szemelvény Magyari-Beck István Vázlatok az alkotó team­ről című munkájából való. Ez az idézet pedig felidézi egy zölddel befuttatott budai villa alagsorát, amely jelenleg a Magasépítési Tervező és Szervező Kisszövetke­zet rezidenciája. Hegedűs Péter 38 éves Ybl-dí­jas építészmérnök: — Az, hogy ti­­­zenkét év után feladva a mű­teremvezetői posztot, eljöttem egy neves cégtől, talán azzal indokolható, hogy nem vagyok kompromisszumképes. Bizonyta­lanul állítom ezt, hiszen a hiva­tásban vagy egy adott munkahe­lyen keletkezhetnek olyan repe­dések, amelyeket az ember nem tud, vagy már nem is akar áthi­dalni. Ahhoz, hogy megújulhas­son, lépnie kell. Nem tudom te­hát, hogy mi a kompromisszum: az, ha ilyen helyzetben mozdulat­lan marad, vagy ha továbbáll. A Műegyetemen többször figyelmez­tetett bennünket az egyik taná­runk: idejében vegyük észre, hol a határ a belátás és a jellemhiba között, ne nyújtsuk végtelenségig a megalkuvást. A műteremveze­tésre szinte rábeszéltek, megpá­lyáztam, elnyertem. Bizonyos fel­tételekkel vállaltam, például az­zal, hogy személyi kérdésekben döntő szavam lehessen. Amolyan alkotáscentrikus közösségről kép­zelődtem. Nagyjából sikerült is. Vitáink során igyekeztem elke­rülni a kenyértörést, különösen, ha nem sarkalatos kérdésekben különböztünk össze. Szakmai-eti­kai kérdésekben viszont hajtha­tatlan vagyok. Az évek múltával mindjobban megnyirbálódtak az általam szabott feltételek, ráadá­sul, bár ez nem általánosítható, a nagy cég szervezeti merevsége végül is ide vezetett, ebbe a bu­dai villába. Mentesültem a presz­tízsharcoktól, hasonló gondolko­dású társaimmal együtt, teljes erőnkkel az alkotásra­­koncentrál­hatunk. — Ha már a tűrőképességről van szó, ajtócsapkodással nem men­nénk semmire, legfeljebb elvesz­tenénk az ügyfeleinket, inkább a feltételeket kell úgy alakíta­nunk, hogy egyikünk se érezze, méltányta­lanul sokat kellett en­gednie. Az ember energiáját nem a sok munka veszi el,­­­hanem az aljasság, a kivédhetetlen apró cselek, a szembe mosoly, hátulról döfés úgy látszik egyre maka­csabb társasjátéka... A történelem minden demok­ratikus mozgalma zászlajára írta az egyenlőség jelszavát. Kivált­képp így van ez a polgári fejlődés megindulása óta. Hazánkban a második világhá­borút követően minden baloldali erő — ideértve a polgári balol­dalt is — egyetértett abban, hogy a demokratikus társadalomfejlő­dés elengedhetetlen feltétele­i a ko­rábbi kiváltságok, a tömeges sze­génység és a kiugróan magas va­gyonok megszüntetése. Vita leg­feljebb csak abban bontakozott ki, hogy hol, s milyen szinten pa­rancsoljanak megálljt az egyen­lősí­tő törekvéseknek. Ezeket a­ vitákat — hasonlóan a társadalomfejlődés alternatívái­ra rákérdező más eszmecserékhez — a politikai hatalomban bekö­vetkezett fordulat vágta el. Lét­rejött egy olyan társadalomfej­lesztési stratégia, amely minden társadalmi erőforrást a politikai hatalomban kívánt koncentrálni, s a politikailag meghatározott ex­­tenzív gazdaságfejlesztés céljai­ra kívánt felhasználni. Ennek a stratégiának volt része — a kora­,­beli szegénység körülményei kö­zött — minimális megélheté­si szint mindenki számára való garantálása, egy tömeges méretű nivellációs hullám beindítása, s ennek során vált a hivatalos teológiában az egyenlőség minden más társadalmi értéket,— sza­badságot, gazdagságot, autonómiát — maga alá gyűrő alapelvvé. Esélyek világa A tömeges lefelé egyenlősítés időszaka persze a valóságban együttjárt egyre szélesebb társa­dalmi csoportok súlyos diszkri­minálásával, egyes szűk csopor­tok privilégiumainak intézménye­sítésével, tehát bizonyos egyen­lőtlenségek felerősödésével is. Az alaptendenciát mégis az egyen­lőség nevében való nivellálás je­lentette, ámbár időnként sor ke­rült az „egyenlőstül negatív kinö­véseinek” elítélésére. A hatvanas évek konszolidá­ciója ebben a tekintetben is hangsúlyeltolódásokkal járt Az ideológiában felerősödtek az egyenlősdit elítélő hangok még akkor is, ha bizonyos területeken — mindenekelőtt a bérrendszer­ben és az anyagi források válla­latok közötti elosztásában — ob­jektíve további nivellálódás kö­vetkezett is be. A politika már az 1956-os fordulatot követően tu­datosan törekedett a­­ diszkrimi­nációk és a privilégiumok­­leépí­tésére. A hivatalos értékrend­­szerben korábban háttérbe szorí­tott, vagy egyenesen negatívnak bélyegzett értékek kezdték visz­­szanyerni polgárjogukat. Az egyenlőség jelszavának elvont is­mételgetése helyett egyre na­gyobb figyelem fordult a szük­ségszerűen fennálló egyenlőtlen­­­ségi rendszer elemzésére, vizsgá­latára, értékelésére. Világossá vált, hogy társadalmi fejlődésünk nem lehet az egyenlőség birodalma fe­lé vezető folyamatos menetelés. Ebben az időszakban az egyen­lőség jelszavát kezdte felváltani az esélyegyenlőség követelése. A logika— nagyon leegyszerűsítve— a következő. A szocializmus alap­elve a teljesítmény szerinti el­osztás. Ez éppúgy szükségszerűen egyenlőtlenségeket teremt, mint ahogy a a magasabb teljesítmények­re való ösztönzésben is jelentős szerepe van az egyenlőtlenségek „húzóerejének”. Ugyanakkor a szocialista társadalomnak min­denki számára biztosítani kell képességeinek kibontakoztatását származástól, lakóhelytől, nemtől, s minden egyéb jellemzőtől füg­getlenül. Ezért nem az egyenlő­ségre, hanem mindenki számára egyenlőbb esélyek megteremtésé­re kell törekedni, s az esélyek egyenlőtlenségeit kell korlátozni, társadalmi beavatkozásokkal kom­penzálni. E logika alapján a minél na­gyobb társadalmi mobilitás vált a fő értékké, és mivel a társa­dalmi mobilitás fő csatornájává az iskola lett, a hatvanas-hetve­nes évek­ fordulóján egyre na­gyobb figyelem fordult az iskolai esélyek egyenlőtlenségének csök­kentése, esetleg megszüntetése fe­lé.A kezdeti nekilendülést ezen a területen is kijózanodás követte. Bebizonyosodott, hogy az egyen­lőtlenségeket hordozó társadal­makban i s minden ismert tár­sadalom ilyen — az egyenlőtlen­ségek szükségszerűen létrehozzák az esélyek egyenlőtlenségeit is. Az iskolarendszer nem lehet ké­pes az eleve meglevő egyenlőtlen­ségek esélyegyenlőségre fordítá­sára, hanem szükségszerűen leké­pezi az esélyek egyenlőtlenségeit. Minden olyan törekvés, amely egyedül az iskolára akarja terhel­ni az egyenlősítés feladatát, rom­bolja az iskola oktatói és peda­gógiai tevékenységét. A cél in­kább az lehet, hogy az iskola ne erősítse fel a gyerekek közötti in­dulási különbségeket. Piac­­ és elosztás A hetvenes évek végére elhal­kult az esélyegyenlőség követelé­se, jóllehet továbbra is megma­radt a pozitív társadalmi célok között. A társadalmi jelszavak világában azonban egy új fogalom karrierje gyorsult fel, a társadalmi igazságosságé. Keressük meg is­mét, ha­ leegyszerűsítve is, a bel-, jó logikát A hatvanas évek közepétől a gazdasági és társadalmi élet leg­különbözőbb területein a közpon­ti elosztás mellett ismét polgárjo­got nyert a szabályozott piac és az ennek logikája szerinti elosz­tás. A piac logikája szerinti el­osztás természeténél fogva egyen­lőtlen elosztás, s a piac értékíté­lete nincs tekintettel sem politi­kai prioritások szempontjaira, sem a különböző társadalmi cso­portok egymástól is eltérő érté­keken alapuló igazságosságérze­­tére. Ezért minden modern társa­dalom — szociálpolitikával, adó­rendszerrel, állami beavatkozás­sal — korrigálni igyekszik a piaci értékítélet alapján történő elosz­tást, s mindezt a pontosan soha­sem definiálható társadalmi igaz­ságosság nevében teszi. Az ilyen­ típusú korrekcióknak ugyanakkor néhány veszélyes vo­natkozása is van. A legnagyobb veszély a fenti logika túláltalá­­nosítása, annak a következtetés­nek a levonása, hogy a piac min­­dig egyenlőtlenséget és igazságta­lanságot teremt — jóllehet gaz­daságilag szükség van rá —, míg a központi beavatkozás, a köz­ponti elosztás mindig egyenlő­sít és igazságos. Az elmúlt negy­ven év tapasztalatai egyértel­műen bizonyították, hogy a köz­ponti elosztás legalább olyan mérvű igazságtalanságokat te­remthet, mint a piac, s különö­sen megnöveli annak veszélyét, hogy egyetlen érdekcsoport saját törekvéseit kiáltja ki az össztár­sadalmi érdeknek és saját szem­pontjai alapján ítéli meg a társa-­ dalmi igazságosságot is. A köz­ponti beavatkozás csak abban az esetben korrigálhatja a piaci el­osztást a társadalmi igazságos­ság irányában, amennyiben a po­litikai rendszer nyilvános és de­mokratikus kontrollja képes meg­akadályozni azt, hogy egy cso­port saját magát kiáltsa ki az igazságosság letéteményesének. A másik veszély, hogy a piaci elosztás korrekciója címén a piaci viszonyok visszaszorításá­ra kerül sor. Ennek a káros hatá­sa pedig különösen nagy egy olyan társadalomban, ahol a­ piaci vi­szonyok sok területen jelenleg is csak csökevényesen érvénye­sülnek, és az „igazságtalanságok" egy része éppen a piac korláto­zottságából, illetve az ennek kö­vetkeztében létrejövő monopol­helyzetekből ered. (Ebből a szem­pontból nemcsak az adminisztra­tív beavatkozások — néhány új vámszabályozás, a gmk-k külön­adója — hathatnak károsan. Kó­ros következménye lehet annak is, ha az igazságos köztehervise­lés széles társadalmi egyetértésre találó követelése csak az állami elvonás demokratikus kontroll nélküli növelését eredményezné.) Ezekre a veszélyekre pedig azért kell felhívjuk a figyelmet, mert az egyenlőség, egyenlő esély, igazságosság követelése nemcsak a történelem­ demokra­tikus mozgalmait kísérte, hanem sokszor adott módot a legkülön­bözőbb irányú manipulációkra is. Nemcsak Lenin írt — koránt­sem ok nélkül — cikket az „Egyen­lőség jelszavával való népbuti­­tásról” címmel, hanem a közel­múltban is nemegyszer a köz­ponti elosztású „kaszárnyakom­­munizmus” hívei írták zászla­jukra az egyenlőség jelszavát Értékrendünk zavarai Napjainkban gyakorta beszé­lünk értékválságról, az érték­­rendszer zavarairól, nemegyszer éppen a társadalmi egyenlőség fogalmával példázva ezt. A fen­tiek mutatják, hogy ez az érték­válság egyfelől abból adódik, hogy egy társadalmilag nem ki­érlelt hanem csak ideológiailag preferált, s már születésekor in­­adekvát értékrendszer fogalmai szükségszerűen devalválódnak. Másfelől éppen ezen értékek túl­­ideologizált jellegükből követke­zően elvesztik konkrét jelentés­­tartalmukat, s a legkülönbözőbb politikai mozgások jelszavává, válhatnak, nem kevés zavart, ha tetszik, értékzavart okozva. E válság megoldásának pedig nem útja, ha előbb a tényleges egyen­lőtlenségektől elválaszthatatlan elvont esélyegyenlőség, majd a jelentés tartalmában még bizony­talanabb igazságosság fogalmával helyettesítjük az egyenlőséget, mint értéket Sokkal inkább két másik út vezethet tovább. Egyrészt,­­ ha visszahelyezzük az egyenlőséget a tudatosan vállalt pozitív érté­kek — szabadság, demokrácia, jólét, autonómia, hatékonyság — közé, megszüntetve szupr­emó­cióját, s tudva, hogy a konkrét társadalmi gyakorlatban ezek az értékek sokszor ütköznek egymás­sal. Másrészt, ha lehozzuk az ideológiai általánosságok világá­ból, és konkrét jelentéstartalmát nem az egyenlőség valamiféle el­vont eszméjéhez, hanem a fenn-­­álló társadalmi egyenlőtlenségek realitásához közelítjük. Tudatos társadalompolitikával csökkent­hetjük a diszkriminatív egyenlőt­lenségek intézményesülését, egyes embercsoportok hátrányos meg­különböztetését; akadályozhat­juk az egyenlőtlenségek túlzott kommutálódását, a hátrányok halmozódását, a lefelé egyenlősí­tés helyett, a hátrányok kompen­zálását é­s ahol lehet a megszün­tetését tekinthetjük egyenlőség­követelésünk lényegének. Kolosi Tamás „Nem fejezem, h­ogy a megnyugvás irányába fejlődne bármelyik társada­lom, bár szerintem ez természetes, mert a dilemmák állandóan újratermelőd­nek, tehát a kompromisszum létszük­­séglet . jól felfogott érdeken kívül aligha van más választási lehetőség. Akad olyan, aki hisztérikus, visszahú­zódó, piszkálódó lesz, netán aljassá válik, és alul «««»­ a küzdelemben. Sok vezető najnos nem is meri vál­lalni a vitát." Ivanich László 46 éves, villa­mosmérnök az Ipari Műszergyár vezérigazgatója. Nem kapaszko­dott ezért a posztért, a Kandó Kálmán főiskoláin tanított, öt év­vel ezelőtt a fejlesztési intézet vezetőjének csábították Metódra, másfél évre rá műszaki igazgató lett, tavaly pedig a vállalati ta­nács ellenszavazat nélkül beül­tette a vezérigazgatói székbe. Né­hány nap gondolkodási időt kért, de végül is meggyőzte önma­gát: egy ilyen komoly intellektuá­lis kihívás elől nem térhet ki. — Voltak idők, amikor jobban együtt álltak a csillagok a gaz­daságban, a művészetben, a poli­tikában . .., valahogy rendezet­tebbé kellene tenni ezt a csillag­képet Elhitetni, mi több, bizonyí­tani, hogy a tehetség, a szorga­lom, a tudás hallatlan érték. En­gedni ugyanis csak szellemi több­letből lehet. Hiányoznak az ipar­ból is, a közéletből is az eredeti gondolkodású embereik, az egyé­niségek. A hitet hangsúlyoznám, azt hogy az ember higgyen ab­ban, amit csinál, s legyen erköl­csi bátorsága véleménye megvál­toztatásához, ha nálánál okosab­bal találkozik. Én rendkívül sok­más alkotásszervezési anarchizmust hamarabb föllelni a hagyományos sza­bályozás körülményei között, amikor éppen alapvető funkcióiban és felada­taiban van meggátolva az alkotó tevé­kenység. E körülmények éppenséggel az alkotómunka iránt kevéssé elköte­lezett, tehetségtelen emberek számára jelentenek paradicsomi fedezéket, ahol a puszta munkahelyi jelenléttel, a fő­nökség irányában tanúsított szerviliz­­mussal, az adminisztratív előírások buzgó teljesítésével (. ..) meg lehet váltani a valódi szellemi munkát (..) Az ilyen ,szellemű­ helyekről te­hát a tehetség, amint teheti, mene-­­ kül (...) a vezetőség kezdi kényel­metlen helyzetben érezni magát és újabb szervezeti biztosítékokat ötöl ki, növelvén a formális szervezeti appa­rátus súlyát. Megszigorítják a jelen­létet, újabb beszámoló- és jelentéskö­telezettségeket eszelnek­­ki,stb. Ekkor aztán már azok a jó képességű em­berek is menekülésre fogják a dol­got, akik eddig még tűrtek. A produk­tivitáshiány erre még ijesztőbb mé­reteket ölt, mire az agy önszervez­ési ciklus újból megismétlődik, de ezút­tal már az intézmény józan, hétköz­napi ésszel megáldott munkatársai ro­vására. Az örvény minden fordulata növeli egy réteggel a formalizmus hordalékát, és mindig az éppen ott található legszínvonalasabb entellak­­tüel réteget borotválja le. A végén már az átlagos felfogású, egyszerű hétköznapi ember sem találja meg az adott keretek között a helyét. Az ef­fajta­­alkotóműhelyt már legföljebb rá tartom, ha a partnereim fel­fogják, amit mondok, és én is igyekszem megérteni őket. Nem lehet sikeres ember az, aki híján van ezen tulajdonságoknak. Az okos kompromisszumra való törek­vés erény, s bizonyos fokú nagy­vonalúságot igényel. — A meggyőzhetőség tehát már önmagában is siker? — Szerintem a siker lényege az, hogy az ember igyekezzék a te­hetségesekkel körülvenni magát !m­ azért vagyok itt, hogy az al­kotni vágyóknak maximálisan jó körülményeket teremtsek. Bár néha elkeserít, amikor egy-egy hét végi tudományos cikkelem­zésre vonatkozó kérésemre az a válasz: Nem érek rá, zöldséget szállítok az anyósommal... Száz­­nyolcvan jó szakemberünk ment el hitványabb munkáért, de jobb fizetségért Próbálom megóvni a környezetemet a hisztériától. Sok­felé jártam a világban, tudom mi­lyen kegyetlen a konkurencia szo­rítása: nyugaton is őrlődnek az idegek — igaz, nem ugyanazon okokból, mint idehaza. Hogy ön­fejűnek tartom-e magam? Fel­tétlenül! — de azért tudok en­gedni. Egy célgép fejlesztési gaz-­­­dasági társulás elnöke vagyok, most megválok tőle, mert az el­képzeléseimet nem tudom meg­valósítani. Lényeges, hogy min­dig meg kell találni a visszavo­nulás és az újrakezdés lehetősé­­gét. — A közeljövőben ismét tanít a főiskolán. A bonyolult számí­tásokon, képleteken kívül milyen útravalót ad majd hallgatóinak? — Biztatást. Azt, hogy szelle­mileg építkezzenek Keressék, alakítsák önmagukat. Mi annak idején otthon, a családban renge­teget beszélgettünk, s később az iskolában is módom vollt arra, hogy elmondhassam a véleménye­met, mindig akadtak olyan taná­raim, ismerőseim, akik tolerán­sak voltak az Indulataimmal szemben. Arra buzdítom pálya­társaimat, hogy ne vállalják a kiapadót, állandóan próbáljanak, akarjanak valami újat, jobbat, s vegyék észre, hogy különbség van a szerepvállalók és a szerep­­játszók között... — Mihez képest? Nem érzem úgy, hogy bárkinek is hálásnak kell lennem, mert igyekszem tisz­tességesen dolgozni. Sajnos, az évek nem tettek tűrőképesebbé. A vevőlélektani tesztekben van egy olyan kifejezés „szituative ag­resszív”, vagyis valaki akkor vá­lik veszedelmessé, ha a végsőkig felbosszantják. Az emberek pe­dig sokszor úgy lépnek be a bolt­ba, hogy­­idegesek, agresszívek. Igyekszem megelőzni a „válsá­gos” helyzeteket. Amennyire le­het — Választásait, ha úgy tetszik, konokságát nem sínylette meg a magánélete? — Nőtlen vagyok... Családdal talán másképp alakul: öt évig tartott egy nagy szerelem egy egyetemi évfolyam társnőmmel, egyik napról a másikra vége lett. Talán furcsa, de egy mélyebb kapcsolatban sokkal nehezebben engedek, kisebb az alkalmazkodó képességem. Később kialakult egy komolyabb viszony, de a ba­rátnőm 41 éves korában meghalt rákban... — "Egzisztenciális okokból sem mérlegel soha? — Nekem nem volt nincs mit veszíteni. Húsz éve lakom albér­letben. Ha tetszik ez is egyfajta kompromisszum... A (tanító) taxis Egyenlőség és igazságosság Az építész Szényi Gábor Maga Nemzet A Magyar Nemzet megkérdezte: Milyen karácsonyi meglepetéseket tartogatnak a művelődési intézmények? A karácsony családi ünnep. De kedve kerekedhet a famíliá­nak, hogy együtt menjen el szóra­kozni. S persze vannak magányo­sok is. Miféle műsorkínála­tot tartogatnak a közönség­nek a kulturális intézmények. Először az Országos Rendező Iro­da telefonszámát tárcsáztam. Kér­désemre Markó Árpádtól kaptam a következő választ: — Ebben az időszakban csak a hagyományos parlamenti fenyőfa­ünnepséget ajánlhatjuk. Ezt 23-án és 24-én is megrendezzük a Mi­nisztertanáccsal közösen. — Ezen tudtommal csak a meg­hívott úttörők vehetnek részt. Javasoljon, kérem, olyasmit, ami­re azok is jegyet válthatnak, akik­ben a karácsony napjaiban ébred fel a szórakozás iránti vágy. — Sajnos, nem tudok. Ilyenkor nem rendezünk koncerteket. Hogy miért? Mert a partnereink nem vesznek előadást. Egy Z’zi Labor, egy R-Go, egy Dolly Roll ezeken a napokon nem vállal fellépést. A Tourinformnál Gál Judit tá­jékoztatott. Megtudtam tőle, hogy a Városszéli Művelődési Házban (Bp.XX., Hárslevelű u. 19.) decem­ber 24-én délelőtt tíz órától film­vetítés lesz, és játszóház várja a gyerekeket. A IV. kerületi Ady Endre Művelődési Házban decem­ber 26-án délelőtt tíztől a Nép­színház Toronyóra lánccal című előadását tekinthetik meg a hat­ti­zenkét évesek. A Szépn­űvészeti Múzeum ugyancsak 26-ai, délután négykor kezdődő karácsonyi hangversenyén a Mandel-kvartett játszik, egy órával később pedig a Pataky István Művelődési Köz­pontban Népek karácsonya cím­mel lesz műsora A Zeneakadé­mián ugyanezen a napon este fél nyolckor kezdődik Schi­ff András zongoraestje. A vidéki programok közül a pannonhalmi apátságiban rendezendő két hangverseny ígér­kezik országos­ érdeklődésre szá­mot tartónak. — A háromnapos ünnephez mérten miért ily szegényes a program? — faggattam Kormos Sándort, a Művelődési Miniszté­rium, közművelődési főosztályá­nak vezetőjét. — Az ORI jelenlegi műsorkíná­lata "Szinte megfizethetetlen, fő­ként, ha karácsonyi ünnepi elő­adásról van szó, amikor is felte­hetően nem oly népes a közön­ség, és az emberek többsége ki­­költekezett. Ezért­ a művelődési otthonok olcsóbb saját progra­mokkal, gyermekrendezvények­kel, vásárokkal örvendeztetik meg a látogatókat. Az intézmények jelentős része hivatkozik arra, hogy ünnepnap esténként alig akad néző. Ezt az érvet csak ala­pos felmérés támaszthatná alá vagy dönthetné meg. A Művelő­déskutató Intézetet már kértük is, hogy végezzen ilyen irányú fel­mérést. (mátraházi) Szerda, 1986. december 24.

Next