Magyar Nemzet, 1987. március (50. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-09 / 57. szám
. A neves osztrák zeneszerző és karmester reneszánszát éli. Művei gyakrabban csendülnek fel a világ hangversenytermeiben, mint a művész életében. Társaságok alakultak, amelyek alkotásainak ápolását tűzték ki célul, emlékiratok örökítik meg életét és munkásságát. (Minden kézikönyv megemlékezik arról, hogy 1988-ban a budapesti Operaház igazgatója volt.) Korábban mégis karmesteri tevékenységét helyezték előtérbe, mert számos hangversenykörúton vett részt az akkori Oroszországtól egészen a New York-i Metropolitan Operáig, amelynek 1907-től 1909-ig vezető dirigense volt. Mahler korai szerzeményei többnyire csak vázlatok és tervek gyanánt szolgáltak a későbbi nagy kompozíciókhoz. Ő maga is a Klagendes Lied című alkotását tekintette első művének, amelyben „Mahlerként” magára talált. „Ezt a művemet számítom opus 1-nek” — írta később. Ez a dal csak kiindulópontja volt annak a lépésről lépésre finomító munkának, amelynek eredményei a különböző nyomtatott és bemutatott változatokban mutatkoznak meg. Dalait követték szimfóniái, amelyek — mind a tíz — saját szavaival arra szolgáltak, hogy „világképét zenei formába öntse”. Életművéről most egy lexikon jelent meg a nyugatnémet Verlag Gustav Lübbe gondozásában, Bergisch-Gladbachban, Lübbes Mahler-Lexikon címmel. A 352 oldalas kötetet Alphons Silbermann állította össze, elő- és utószóval ellátva. A zenetudós-szerző, mint előszavában hangsúlyozza, igyekezett Mahler életét és munkásságát „A—X-ig” bemutatni, tehát teljességre törekedett. Meglehetősen nagy feladatra vállalkozott Mahler-lexikon SZÉLRÓZSA A Katyerina Izmajlova Bázelben Sosztakovics még 1932-ben, komponálta a Katyerina Izmailova című operáját, amelyet Kisvárosi Lady Machbetnek nevezett korábban és 1934. január 22-én mutatták be a moszkvai Bolsoj Színházban. Az előadás nagy vihart kavart, úgyhogy azonnal levették a műsorról. Sosztakovicsot egyre-másra érték a támadások. Szemére vetették, hogy a dekadens, a nyugati avantgárd hatása alatt áll, zenéjét ,,beteges erotika" jellemzi, hamis színben tünteti fel a múltat. A zeneszerzőt érthetően lesújtotta a bírálat, egy időre a munkát is abbahagyta. Már előző, az Orr című operája miatt is bírálták, nem csoda, hogy teljesen kegyvesztett lett. Később folytatta zeneszerzői munkásságát, majd a Nagy Honvédő Háborúban megalkotta egyik legnagyobb művét, a V/I. szimfóniáját, amelyet ő maga vezényelt az ostromlott Leningrádban. A háború után egy kis átdolgozással korábbi művei is felcsendülhettek, így a Katyerina Izmajlovát is műsorra tűzték. Kezdetben ugyancsakaz átalakított, később azonban már a teljes, eredeti formájában. Ezt a teljes Katyerina Izmajlovát tűzte most műsorára német nyelven a bázeli Városi Színház. Már a premier olyan sikert aratott, hogy nemcsak a svájci krónikák, de jóformán az egész európai sajtó beszámolt róla, jóllehet Sosztakovics műve 1963 óta számos operaházban bemutatásra került. A siker titka a darab értékein kívül a bázeli együttes kitűnő előadásában rejlik. Az operát Martin Markin rendezésében Armin Jordan vezényli. A szólisták közül különösen kiemelkedik a Katyerinát alakító fiatal Rebecca Blankenship, a Szergejt megszemélyesítő Michael Pabst, valamint Izmajlov szerepében Allan Evans. Az idény végén a bázeli együttes több európai nagyvárosban is vendégszerepel a Katyerina Izmajlovával, tehát, hiszen Mahler zeneszerzői és karmesteri munkássága legalább olyan bonyolult, mint amilyen magánélete volt. (Elegendő, ha csak házasságára gondolunk: azt az Alma Maria Schindlert vette nőül, aki később W. Gropius, a nagy építész, majd Franz Werfel felesége lett.) Mindenesetre hasznos és érdekes kísérlet a századforduló e nagy alkotóművésze életének és munkásságának összegzésére. Antoine de Rivarol író, kora egyik legszellemesebb kritikusa (1750—1801) szívesen társalgott és vitázott ismerőseivel, noha szó fukar ember hírében állt. Egy alkalommal azonban barátjával ismeretlen társalgásba keveredett. A barát utána szemrehányást iátott neki: — Túl sokat beszéltél ennek a tok unalmas embernek. — Mi mást tehettem? Különben nekem kellett volna hallgatnom őket. Összeállította: Vámos Imre Degas—monográfia A nagy francia festőművészről számos mű jelent meg az elmúlt évtizedekben; az utóbbi időkből elég, ha csak két feltűnést keltő monográfiára hivatkozunk: Ian Dunlop (1979) és Roy McMullen (1984) könyvére utalunk. Most egy újabb kiadvány látott napvilágot francia és német kiadónál. (Office du Livre, Freiburg, valamint Hirmer-Verlag, München.) Szerzője az angol Denys Sutton. A gazdagon illusztrált (294 kép) 340 oldalas könyv nagy előnye, hogy az eddigi Degaskutatók anyagát is felhasználhatta. Miért ez a nagy érdeklődés még mindig e festőművész iránt? A magyarázat talán életének és műveinek ellentmondásaiban keresendő. Erre utal a szóban forgó monográfia szerzője is. Legtöbb művésztársával ellentétben jómódú családból származott, de kedvelte a mosónők és táncosnők társaságát. Francia festőnek vallotta magát, holott a nápolyi de Gas családból származott. Nagy műveltséggel rendelkezett, tudott latinul és görögül is, művészettörténet helyett azonban jobban érdekelte a bohém élet. Egyik pillanatról a másikra nagyvonalú és baráti, illetve gonoszkodó és arrogáns módon viselkedett. Egyesek nagylelkűnek és segítőkésznek ismerték, mások Moliére zsugorijához hasonlították. „Monsieur, nekem nincs szívem" — állította egyszer magáról. Barátságban állt az irodalom nagyjaival, a Gouncourt fivéreikkel, Baudelaire-rel, Huysmanssal, sőt még Balzac-kal, majd Zolával is, művei azonban egyáltalán nem irodalmi ihletésűek. Ez az ellentmondás jellemezte művészetét is. Az impresszionizmus első nemzedékéhez tartozott, jóllehet a francia művészet klasszikus hagyományait is követte. Mindezt részletesen kifejti a szerző, s még azt is megtudjuk, hogy gazdag gyűjteménynyel rendelkezett. Két Grecót, hét Corot-t, öt Cézanne-t, nyolc Gaugian-t, 190 Delacroix-, 90 Ingres-rajzot mondhatott magáénak, s még csak nem is teljes a felsorolás. Denys Sutton vette magának a fáradságot, hogy Degas élet-útjának fontosabb állomásait is felkeresse. Járt Itáliában, Angliában, New Orleansban is,, ahol a festő hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott. Igyekezett tehát mindent összegyűjteni és elmondani róla. Éppen ezért az eddigi legteljesebb monográfiának tekinthetjük ezt a könyvet. Ennek ellenére a szerző sem állítja, hogy már mindenre magyarázatot tudott adni Degas életével és művészetével kapcsolatban. Új galéria Az amerikai metropolisz jelentős, modern képtárral gazdagodott. Eddig három ilyen intézmény adott állandó otthont — vagy biztosított időszaki kiállítási lehetőséget — századunk képzőművészeti alkotásainak. A Guggenheim és a Whitney Museum, valamint a nemrégiben felújított és talán legnagyobb hírű Museum of Modern Art. A negyedik, a Metropolitan Museum of Art ragaszkodott a hagyományokhoz. Csak a korábbi századok műalkotásainak adott helyet. Most éppen az utóbbit bővítették ki egy kívülről alig észrevehető, hatalmas öt és fél ezer négyzetméteres szárnnyal, amely alg kisebb, mint a MOMA — ez a Metropolitan rövidítése. A kezdeményezés és az érdem Lisa Aeheson Wallace, a világszerte ismert Reader’s Digest című magazin egyik alapítója és tulajdonosa nevéhez fűződik. (A lap több mint 30 millió példányban és 15 nyelven jelenik meg.) Tizenegymillió dollárral járult hozzá az építkezéshez és a képvásárláshoz, ezért róla nevezték el a galériát. Több mecénás is akadt, ily módon a negyedik modern New York-i múzeum több New Yorkban mint nyolcezer alkotással nyithatta meg kapuit. Öt részre tagolódik a háromemeletes épületszárny. Az első kettőben századunk neves amerikai, illetve európai festőknek az alkotásai láthatók, amelyek 1900 és 1940 között keletkeztek. Közülük kiemelkednek az amerikai Arthur Dove és Marsden Hartley képei, az európaiak közül pedig elegendő ha csak Picasso, Picabia és Matisse nevét említjük. A harmadik részleg az építőművészen anyagot, terveket, változatokat, modern létesítmények makettjeit mutatja be. A negyedikben, a kilenc méter magas teremben olyan szobrok láthatók — David Smith, Louise Nevelson, Eduardo Chillida alkotásai többek között —, amelyeket akár a köztereken is felállíthattak volna. Míg az ötödik részt időszaki kiállításokra tartják fenn. Minden jel arra vall William S. Lieberman igazgató sajtónyilatkozata szerint, hogy az új galéria — adományok révén — hamarosan fölveheti a versenyt másik három társával. Ennek biztató jele, hogy máris tulajdonába került egy Heinz Berggruen nevű műkereskedő hagyatéka, Paul Klee kilencven festménye. Maga Nemzet Kultúra magánkézen Csöpi és az elvarázsolt forintok A dinamitöklű Csöpi rendőr vitorlás versenyei, autós üldözései talán nem olyan lenyűgözőek, mintha New York utcáin vagy a riói Cukorsüveg tövében játszódnának, de nekünk mindenképp kedvesebbek annál. Éppen, mert ismerős tájakra vezetnek, s új szint, újfajta hangulatot teremtenek a mindig békésnek látott, legfeljebb csak a gumipapucsok csattogásától hangos Balaton partján. A magyar Piedone, Bujtor István így, rendőrként is utat talált a szívünkhöz, s főként megszületett — ha nem is túl eredeti filmes ötlet nyomán — egy magyar krimifajta, amelyben a rendőrök nem hivatalos közegek, hanem csetlő-botló, olykor hibázó emberek. Biztató eredmény Bujtor István legutóbbi, ezúttal már nemcsak maga írta és játszotta, hanem maga is rendezte filmje. Az elvarázsolt dollár a pletykák szerint nagy ráfizetést hozott a Mafilmnek. A filmgyár több mint harmincmillió forintot költött filmes vállalkozásaira, s ezek várhatóan nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Közéjük tartozik Az elvarázsolt dollár is. Vajon mi lehet az oka, hogy míg sok országban elképzelhetetlen az állami dotációval forgatott film, addig nálunk még az is nehéz, hogy sikerfilmet haszonnal készítsenek. — El kell oszlatnom egy félreértést— mondja Bujtor István. — A Mafilm az én filmemen kívül még három másikat is készített ebben az újfajta vállalkozási formában. Az elvarázsolt dollárt december végéig 814 ezer néző látta, s ez a szám azóta emelkedett, mivel a mozik még mindig műsoron tartják. Ezen kívül eladták moziforgalmazásra az összes szocialista országnak és tudomásom szerint öt-hat nyugati országgal is folynak a tárgyalások. A Mokép vezérigazgatója szerint ez a film a kiemelkedően jó megtérülésű alkotások közé tartozik. — Ezt a magas nézőszámot sok magyar rendező még álmodni sem meri! Mi az oka, hogy a rossz hírek terjednek, nem a jók? — Ez a stúdiókon kívüli filmes vállalkozás az előző Mafilmigazgató, Szekeres László dédelgetett gyermeke volt. Az új vezetés ezt a fajta filmkészítést nem támogatja. Ezért az egész vállalkozást együtt értékelik, s nem tesznek különbséget a sikeres és sikertelen produkciók között. Szekeres László legalább akart valamit. Az én filmem esetében a próbálkozása sikerrel járt, vagy legalábbis biztató eredményt hozott. Nekem pedig semmi kedvem egy győztes csatából vesztesen kikerülni. Kockázat . — Hogyan született ennek a filmes vállalkozásnak a gondolata? — Mi eredetileg olyan játékfilmet akartunk készíteni, amely nem igényel állami dotációt. Erre a célra megalakult a Moviecoop nevű vállalkozás. A Mafilm a forintra átszámított szolgáltatásaival vett ebben részt, tehát ő adta a felszerelést, az embereket, a nyersanyagot, a Skála Coop pedig készpénzt fektetett bele. Hozzájárult még a költségekhez a filmben elhelyezett reklámok fejében a HungarHotels, az IBUSZ, a Balatonboglári Állami Gazdaság, a Casino Austria, a Délker, és a BSZV. A Mafilm tehát, mivel Az elvarázsolt dollár nem került sok pénzébe, abban az esztendőben eggyel több filmet gyárthatott. — Vállaltak-e bármiféle kockázatot a film készítői? — A stáb, tehát a film alkotói és kivitelezői a forgatás után csak félgázsit kaptak, a színészeknek a teljes összeget kifizették. A többiek csak a film megtérülése esetén kapják meg a munkadíjuk másik felét. A forgalmazási és nézettség utáni prémiumunk ha igaz, majdnem olyan jó lesz, mint egy állami dotációval készült film esetén, végeredményben tehát nem járunk sokkal rosszabbul, mint egy hagyományos produkcióban. — Ön a forgatás megkezdésekor lényegesen csökkentett számú stábról, ésszerűbb, olcsóbb megoldásokat biztosító szervezésről beszélt az újságíróknak. Sikerült-e megvalósítaniuk az eredeti elképzeléseiket? — Valóban kevesebben dolgoztunk a film készítésében, mint az Magyarországon szokásos, de ez nem volt igazán érezhető. Sok dolgot azonban — így például a stáb és az eszközök szállítását — sikerült hellyel-közzel olcsóbban megoldanunk. Sajnos, még ezt sem olyan olcsón, mint azt eredetileg terveztük. Megadatott az a lehetőségem is, hogy csak olyanokkal dolgozzam, akiket magam választottam, így hát kénytelen voltam türelemmel viselni saját tévedésem következményeit. — Végeredményben elégedett? — Nem hiszem, hogy a film színvonala miatt szégyenkeznem kellene. Bujtor István nagyon óvatosan fogalmaz. S bár úgy látszik, hogy sok harc és utánajárás nyomán sikerült megvalósítania, amit akart. Az elvarázsolt dollár esete mégiscsak hasonlít más egyéb, sokszor megállapított, ám soha ki nem javított bajunkhoz. Mivel ismét csak félmegoldás született. A Moviecoopról úgy hírlik, hogy feloszlóban van. Az illetékesek következtetése ezek szerint az, hogy nem való ez a fajta újítás, vállalkozgatás a filmgyárnak. Kérdés: miért nem? Gazda nélkül Elsősorban azért, mert semmi módon nincsen felkészülve egy másfajta szerveződésre. Bár a vállalkozás megszületett, kidolgozatlanok maradtak az ezt kiszolgáló, helyzetét és anyagi ügyleteit rendezni hivatott mechanizmusok, a kifizetések, a megtérülések és megtérítések. Bár bizonyos érdekeltségi rendszer már fellelhető volt Az elvarázsolt dollár készítése során, de még inkább csak az érezhető, hogy valami van ... Vagy volt. A filmgyártás, a forgalmazás, egyszóval az egész filmes szakma új utakat keres. Ésszerűbben, egyes tevékenységi területeit jobban összehangolva szeretne újabb forrásokat, lehetőségeket keresni. Eddig csupán félmegoldások születtek. Ilyen Az elvarázsolt dollár is. Pedig amivel Bujtor István kísérletezett az jó, járható út. A filmet mind a mai napig műsoron tartják a mozik, ami azt jelenti, hogy kifutási ideje jóval meghaladja a magyar filmek átlagát. Ez természetesen nem elsősorban a művészi színvonalnak szól, hanem a műfaj javára írható, de hát nem szégyen bevallani, hogy a nézőket érdekli a krimi, a kalandfilm, s ennek az igénynek a színvonalas kielégítése nem a szakmai teljesítés alsóbb foka. Ha filmet forgatnak, a környéken mindenki meggazdagszik, tartja a népi hiedelem. A produkció nagyvonalú. Kifesti az egyszer használt lakást, igaz, nem is nagyon figyel rá senki, hogy ne verjék le a falat, ne essen ki a konnektor, vagy az asztal lába. Nem a saját pénzüket költik. Miért vigyáznának rá? A pénznek ma még nincs igazi, felelős gazdája. S addig, amíg ezen a rendszeren nem változtatnak, tovább szállhat az égre a filmkészítéshez nem jutó rendezők panasza, tovább tarthat a nézői érdektelenség. És üldözheti mindenki tovább az elvarázsolt forintokat... Honthy Kinga NAPLÓ Indiai vendégszereplésre utazott vasárnap a pécsi Bóbita Bábszínház. Delhiben nemzetközi bábművészeti fesztivált rendeznek március 10. és 14. között. A pécsi együttest — a két ország közötti kulturális csere keretében — a bábművészek nemzetközi szövetségének indiai szervezete hívta meg és a Soros-alapítvány adott támogatást a találkozón való részvételhez.♦ Kun Béla életét és munkásságát felidéző, a hazai nagyközönség számára javarészt ismeretlen dokumentumokból összeállított portréfilmmelköszönti a televízió a Tanácsköztársaság kikiáltásának 68. évfordulóját A magyar—szovjet koprodukcióban készült műsor új vonásokkal gazdagítja a Magyar Tanácsköztársaság vezetőjének arc- és pályaképét. Hétfő, 1987. március 9. BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN ROSSINI Kis ünnepi miséje eredeti formájában — kamarakóruson, zongorán és harmóniumon, négy szólóénekes közreműködésével — hangzott fel vasárnap a Zeneakadémián. A Budapesti Madrigálkórus Szekeres Ferenc vezényletével néhány évvel ezelőtt már előadta a zeneszerzőnek ezt a kései kompozícióját A mise zenei anyagát a maga sokféleségében, profán és áhítatos elemeket szabadon vegyítő, spontán ötletszerűségében megragadó — és meggyőző — módon tolmácsolták az előadók. Ezt a stílusbeli sokféleséget már maga a megszólaltató apparátus is nyilvánvalóvá teszi, hiszen a hangszeres kíséretről zömében egymaga gondoskodó zongora egyfelől sehogyan sem társítható a harmónium hangzásával, másfelől, a szólóének kísérete során a produkció világi jellegét erőteljesen kidomborítja. Falvai Sándor zongoraszólama mind e meggondolások ellenére is igen jelentős tényezője volt az előadásnak és ugyanez mondható el Sebestyén János harmóniumjátékáról is. Erősen eltérő jellegűek az énekszólók is: a szopránnak juttatta a zeneszerző a liturgikus hangvételhez legközelebb álló szólamot — Szőkefalvi-Nagy Katalin minden külsőséget elvető, nemes és tiszta éneklése híven fejezte ki ezt az alkotói szándékot —, ám a kontraalt szólama már bővelkedik operai elemekben és ezekkel Takács Klára művészi szuverenitással tudott élni. Molnár András beugrással vállalta a tenorszólam eléneklését, itt az olykor harci indulót megrendítő zongorakíséret különös ellentétben áll a mise szövegével, a kiváló — és ezekben a napokban rendkívül erős terhelésnek alávetett — énekes művészi teljesítményét azonban mindez természetesen nem árnyékolta be. Mindvégig remekül szerepelt Bátor Tamás, fiatal basszistánk. Ha mindehhez hozzátesszük a kórus nagyszerű teljesítményét, akkor magától kialakul a következtetés, miszerint szerencsés gondolat volt a kis ünnepi misét újból előadni. SZENTHELYI MIKLÓS hegedűművészi pályáját annak kezdete óta nyomon követve az utóbbi egy-két esztendőben örömmel vehettük tudomásul, hogy muzsikálása és hangszerjátéka egyaránt megérett és mindaz, ami egykor biztató ígéret volt, valóra vált produkcióiban. De éppen az utóbbi néhány évben ismerhettük meg személyiségének új, igen rokonszenves vonását is, a pedagógus odaadó gondosságát. Szenthelyi rendszeresítette azt a gyakorlatot, hogy fellépéseit öszszekapcsolja tehetséges tanítványainak bemutatásával. Hagyománnyá váltak azok a hangversenyek, ahol felvonultatja az új hegedűs nemzedék ígéretes fiataljait, de meghonosította azt az eléggé nem dicsérhető, önzetlen gesztust is, hogy saját hangversenyein maga mellé vesz, mint partnert egyet-egyet növendékeiből. Most, amikor a Magyar Kamarazenekar kíséretével nem kevesebb, mint öt versenymű megszólaltatására vállalkozott, az öt koncert közül három kettősverseny volt és három fiatal hegedűs — Oszecsinszki Román, Sántha Ferenc, valamint Kovács Anikó — számára nyújtott lehetőséget a legelőnyösebb körülmények között történő fellépésre. Mindhárom kiválóan szerepelt, hangszeres biztonság és zeneiség tekintetében egyaránt fényesen állta meg a helyét. De vitathatatlan, hogy mesterük jelenléte a pódiumon, személyes részvétele a produkcióban, olyan segítséget jelent számukra, ami talán egész további pályájukra nézve döntő hatással lesz. Sem a műsorban elhangzott két Vivaldi-koncert (B-dúr és a-moll), sem Bach közismert d-moll kettősversenye nem viselte magán semmilyen formában a növendékhangversenyek óvatos, vagy lámpalázas próbálkozásainak jegyeit, valamennyi teljesen kiforrott, pallérozott, magabiztos teljesítményt mutatott fel. Szenthelyi két önálló száma, Bach E-dúr és Mozart B-dúr hegedűversenye a kezdettől fogva virtuóz alkatú művész elmélyült muzsikálásáról, letisztult előadásmódjáról győzött meg ismét Különösen értékes volt a K. 207-es Mozart-koncert megszólaltatása, mert a Figaró házassága című vígopera alapötletére ismerhettünk benne, jóllehet ez az ötlet több, mint egy évtizeddel később öltött csak színpadi formát Az ösztönző és megbízható kíséretet nyújtó Magyar Kamarazenekar hangversenymestere ez alkalommal is Tátrai Vilmos volt MIHAIL PLETNYOV első ízben vendégszerepelt nálunk, de jóhíre már megelőzte fellépését. Jóllehet zongoraestjének műsora képességeinek teljes skáláját nem tárta fel előttünk — Schumannt, Lisztet és Grieget játszott —, amit hallottunk, az messzemenően igazolta e jó híreket. Pletnyov, aki most harmincesztendős, fiatal korát meghazudtoló művésztapasztalattal rendelkezik. Hangszeres biztonsága, virtuozitása és zenei tájékozottsága még a szovjet zongoraiskola kiváló neveltjeinek mértékével mérve is rendkívüli. Schumann különösen közel áll hozzá — ezt nemcsak a műsorára tűzött két kompozíció, de hanglemezfelvételei is tanúsítják —, ennek ellenére sem ez jelentette hangversenyének igazi csúcspontját: a Bécsi farsang című fantáziaképek megszólaltatásából hiányzott a schumanni bensőség, amit az Arabeszk előadása során jobbanmegsejtetett a művész. Különleges színfoltja volt a programnak Grieg Lírai darabok című gyűjteményének néhány darabja. Ez a különleges szín, ez a sajátos íz , amelyet az európai romantika félreismerhetetlenül mégis áthat! — a mi zongoristáink uniformizált műsoraiból teljesen eltűnt. Pedig Grieg egyéni hangú jellemdarabjai nem merő zenei zsánerképek, hanem mint zongorista-feladat is figyelemre méltók. Mihail Pletnyov nem csupán bravúrral, de érezhető szeretettel is közelített a norvég zeneszerző világához. Az utolérhetetlen szenzációt Liszt XII. rapszódiájának megszólaltatása jelentette, amely valósággal az újraalkotás formáló géniuszaként mutatta be Mihail Pletnyovot, lenyűgözően és felejthetetlenül. Pándi Marianne Az István, a király sikere az NSZK-ban (MTI) A Nemzeti Színház társulata hatalmas sikert aratott az István, a király kölni előadásával, a rockopera első külföldi bemutatóján. A zsúfolásig megtelt Schauspielhaus közönsége a zárójelenet után felállva, szopni nem akaró, nyolc és fél perces vastapssal és hurrá kiáltásokkal ünnepelte a magyar társulatot A rockopera iránti érdeklődés olyan nagy volt, hogy minden jegye jó előre elkelt, és sokan a széksorok szélén álltak. A kölni nagyközönség tapsviharával nyolc alkalommal hívta ki a függöny elé a színészeket, közöttük az Istvánt alakító Hírtling Istvánt, a Saroltát játszó Császár Angélát és a Koppányt megszemélyesítő Vikidál Gyulát. Bőven kijutott a lelkes fogadtatásból Kerényi Imre rendezőnek és Novák Ferenc koreográfusnak. A nagy elismerés természetesen Szörényi Szabolcs zenei vezetőt is illette, aki a Szörényi Levente— Bródy János szerzőpáros nevében is részt vesz az NSZK-beli turnén. A szombati bemutató után a Nemzeti Színház együttese vasárnap Kölnben két előadáson viszi újra színre a rockoperát: István szerepében ez alkalommal Bubik Istvánnal, Saroltáéban Szemes Marival. Erre a két előadásra is már régen elkelt minden jegy. Eltemették Szabó T. Attilát (MTI) Több ezren vettek végső búcsút szombaton Kolozsvárott az életének 82. évében elhunyt Szabó T. Attila akadémikustól, nyugalmazott egyetemi tanártól, a magyar nyelvtudomány nagy alakjától. A kedden elhunyt tudóst az 500 éves Farkas utcai református templomban ravatalozták fel. Itt búcsúztatta Cseh Zsolt, a templom lelkésze. A pályatársak nevében Jakó Zsigmond történész mondott gyászbeszédet, a közelebbi munkatársak, az erdélyi magyar szótörténeti tár szerkesztői kollektívája nevében pedig Nagy Jenő búcsúzott tőle. A házsongárdi temetőben, ahol az erdélyi szellemi élet sok kiválósága nyugszik, a romániai magyar kulturális élet ismert személyiségei, kollégák, ismerősök, tisztelők, kolozsvári lakosok, magyarok és románok jelenlétében. Benedek Piroska, a kolozsvári egyetem magyar tanszékének vezetője, volt tanítványa búcsúzott Szabó T. Attilától. A gyászszertartáson és a temetésen részt vett és nemzetiszínű szalagos koszorút helyezett el Szüts Pál romániai magyar nagykövet. Jelen volt Vékás Domokos kolozsvári magyar főkonzul. A Magyar Tudományos Akadémiát, amelynek Szabó T. Attila tiszteleti tagja volt, Benkő Loránd akadémikus képviselte. Más magyarországi résztvevők között ott voltak a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem — egykori egyeteme — képviselői.