Magyar Nemzet, 1987. március (50. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-09 / 57. szám

. A neves osztrák zeneszerző és karmester reneszánszát éli. Mű­vei gyakrabban csendülnek fel a világ hangversenytermeiben, mint a művész életében. Társa­ságok alakultak, amelyek alko­tásainak ápolását tűzték ki cé­lul, emlékiratok örökítik meg életét és munkásságát. (Minden kézikönyv megemlékezik arról, hogy 1988-ban a budapesti Ope­raház igazgatója volt.) Korábban mégis karmesteri tevékenységét helyezték előtérbe, mert számos hangversenykörúton vett részt az akkori Oroszországtól egészen a New York-i Metropolitan Ope­ráig, amelynek 1907-től 1909-ig vezető dirigense volt. Mahler korai szerzeményei többnyire csak vázlatok és ter­vek gyanánt szolgáltak a későb­bi nagy kompozíciókhoz. Ő ma­ga is a Klagendes Lied című al­kotását tekintette első művének, amelyben „Mahlerként” magára talált. „Ezt a művemet számí­tom opus 1-nek” — írta később. Ez a dal csak kiindulópontja volt annak a lépésről lépésre finomí­tó munkának, amelynek eredmé­nyei a különböző nyomtatott és bemutatott változatokban mu­tatkoznak meg. Dalait követték szimfóniái, amelyek — mind a tíz — saját szavaival arra szol­gáltak, hogy „világképét zenei formába öntse”. Életművéről most egy lexikon jelent meg a nyugatnémet Ver­lag Gustav Lübbe gondozásában, Bergisch-Gladbachban, Lübbes Mahler-Lexikon címmel. A 352 oldalas kötetet Alphons Silber­mann állította össze, elő- és utó­szóval ellátva. A zenetudós-szerző, mint elő­szavában hangsúlyozza, igyeke­zett Mahler életét és munkássá­gát „A—X-ig” bemutatni, tehát teljességre törekedett. Meglehe­tősen nagy feladatra vállalkozott Mahler-lexikon SZÉLRÓZSA A Katyerina Izmajlova Bázelben Sosztakovics még 1932-ben, komponálta a Katyerina Izmai­lova című operáját, amelyet Kisvárosi Lady Machbetnek ne­vezett korábban és 1934. január 22-én mutatták be a moszkvai Bolsoj Színházban. Az előadás nagy vihart kavart, úgyhogy azonnal levették a műsorról. Sosztakovicsot egyre-másra ér­ték a támadások. Szemére vetet­ték, hogy a dekadens, a nyugati avantgárd hatása alatt áll, zené­jét ,,beteges erotika" jellemzi, hamis színben tünteti fel a múl­tat. A zeneszerzőt érthetően le­sújtotta a bírálat, egy időre a munkát is abbahagyta. Már elő­ző, az Orr című operája miatt is bírálták, nem csoda, hogy tel­jesen kegyvesztett lett. Később folytatta zeneszerzői munkássá­gát, majd a Nagy Honvédő Há­borúban megalkotta egyik leg­nagyobb művét, a V/I. szimfóniá­ját, amelyet ő maga vezényelt az ostromlott Leningrádban. A háború után egy kis átdolgo­zással korábbi művei is felcsen­dülhettek, így a Katyerina Iz­­majlovát is műsorra tűzték. Kez­detben ugyan­csak­­az átalakí­tott, később azonban már a tel­jes, eredeti formájában. Ezt a teljes Katyerina Izmaj­­lovát tűzte most műsorára né­met nyelven a bázeli Városi Színház. Már a premier­­ olyan sikert aratott, hogy nemcsak a svájci krónikák, de jóformán az egész európai sajtó beszámolt róla, jóllehet Sosztakovics­­ mű­ve 1963 óta számos operaházban bemutatásra került. A siker tit­ka a darab értékein kívül a bá­zeli együttes kitűnő előadásában rejlik. Az operát Martin Markin rendezésében Armin Jordan ve­zényli. A szólisták közül különö­sen kiemelkedik a Katyerinát alakító fiatal Rebecca Blan­kenship, a Szergejt megszemé­lyesítő Michael Pabst, valamint Izmajlov szerepében Allan Evans. Az idény végén a bázeli együttes több európai nagyvá­rosban is vendégszerepel a Ka­tyerina Izmajlovával, tehát, hiszen Mahler zeneszerzői és karmesteri munkássága leg­alább olyan bonyolult, mint ami­lyen magánélete volt. (Elegendő, ha csak házasságára gondolunk: azt az Alma Maria Schindlert vette nőül, aki később W. Gro­pius, a nagy építész, majd Franz Werfel felesége lett.) Minden­esetre hasznos és érdekes kísér­let a századforduló e nagy al­kotóművésze életének és mun­kásságának összegzésére. Antoine de Rivarol író, kora egyik legszellemesebb kritikusa (1750—1801) szívesen társalgott és vitázott ismerő­seivel, noha szó fukar ember hírében állt. Egy alkalommal azonban barát­jával ismeretlen társalgásba kevere­dett. A barát utána szemrehányást iá­tott neki: — Túl sokat beszéltél ennek a tok unalmas embernek. — Mi mást tehettem? Különben ne­kem kellett volna hallgatnom őket. Összeállította: Vámos Imre Degas—monográfia A nagy francia festőművészről számos mű jelent meg az elmúlt évtizedekben; az utóbbi időkből elég, ha csak két feltűnést keltő monográfiára hivatkozunk: Ian Dunlop (1979) és Roy McMullen (1984) könyvére utalunk. Most egy újabb kiadvány látott nap­világot francia és német kiadó­nál. (Office du Livre, Freiburg, valamint Hirmer-Verlag, Mün­chen.) Szerzője az angol Denys Sutton. A gazdagon illusztrált (294 kép) 340 oldalas könyv nagy előnye, hogy az eddigi Degas­­kutatók anyagát is felhasznál­hatta. Miért ez a nagy érdeklődés még mindig e festőművész iránt? A magyarázat talán életének és műveinek ellentmondásaiban ke­resendő. Erre utal a szóban for­gó monográfia szerzője is. Leg­több művésztársával ellentétben jómódú családból származott, de kedvelte a mosónők és táncosnők társaságát. Francia festőnek val­lotta magát, holott a nápolyi de Gas családból származott. Nagy műveltséggel rendelkezett, tu­dott latinul és görögül is, művé­szettörténet helyett azonban jobban érdekelte a bohém élet. Egyik pillanatról a másikra nagyvonalú és baráti, illetve go­noszkodó és arrogáns módon vi­selkedett. Egyesek nagylelkűnek és segítőkésznek ismerték, má­sok Moliére zsugorijához hason­lították. „Monsieur, nekem nincs szívem" — állította egyszer ma­gáról. Barátságban állt az iroda­lom nagyjaival, a Gouncourt fi­véreikkel, Baudelaire-rel, Huys­­manssal, sőt még Balzac-kal, majd Zolával is, művei azonban egyáltalán nem irodalmi ihleté­­sűek. Ez az ellentmondás jellemezte művészetét is. Az impresszioniz­mus első nemzedékéhez tartozott, jóllehet a francia művészet klasszikus hagyományait is kö­vette. Mindezt részletesen ki­fejti a szerző, s még azt is meg­tudjuk, hogy gazdag gyűjtemény­nyel rendelkezett. Két Grecót, hét Corot-t, öt Cézanne-t, nyolc Gaugian-t, 190 Delacroix-, 90 Ingres-rajzot mondhatott magáé­nak, s még csak nem is teljes a felsorolás. Denys Sutton vette magának­­ a fáradságot, hogy Degas élet-­­útjának fontosabb állomásait is felkeresse. Járt Itáliában, Ang­liában, New Orleansban is,, ahol a festő hosszabb-rövidebb ideig tartózkodott. Igyekezett tehát mindent összegyűjteni és elmon­dani róla. Éppen ezért az eddigi legteljesebb monográfiának te­kinthetjük ezt a könyvet. Ennek ellenére a szerző sem állítja, hogy már mindenre magyaráza­tot tudott adni Degas életével és művészetével kapcsolatban. Új galéria Az amerikai metropolisz jelen­tős, modern képtárral gazdago­dott. Eddig három ilyen intéz­mény adott állandó otthont — vagy biztosított időszaki kiállí­tási lehetőséget — századunk képzőművészeti alkotásainak. A Guggenheim­ és a Whitney­ Museum, valamint a nemrégiben felújított és talán legnagyobb hírű Museum of Modern Art. A negyedik, a Metropolitan Mu­seum of Art ragaszkodott a ha­gyományokhoz. Csak a korábbi századok műalkotásainak adott helyet. Most éppen az utóbbit bőví­tették ki egy kívülről alig észre­vehető, hatalmas öt és fél ezer négyzetméteres szárnnyal, amely alg kisebb, mint a MOMA — ez a Metropolitan rövidítése. A kez­deményezés és az érdem Lisa A­eh­eson Wallace, a világszerte ismert Reader’s Digest című magazin egyik alapítója és tulaj­donosa nevéhez fűződik. (A lap több mint 30 millió példányban és 15 nyelven jelenik meg.) Tizenegymillió dollárral járult hozzá az építkezéshez és a kép­vásárláshoz, ezért róla nevezték el a galériát. Több mecénás is akadt, ily módon a negyedik mo­dern New York-i múzeum több New Yorkban mint nyolcezer alkotással nyit­hatta meg kapuit. Öt részre tagolódik a három­­emeletes épületszárny. Az első kettőben századunk neves ame­rikai, illetve európai festőknek az alkotásai láthatók, amelyek 1900 és 1940 között keletkeztek. Közülük kiemelkednek az ame­rikai Arthur Dove és Marsden Hartley képei, az európaiak kö­zül pedig elegendő ha csak Pi­casso, Picabia és Matisse nevét említjük. A harmadik részleg az építőművészen anyagot, terve­ket, változatokat, modern létesít­mények makettjeit mutatja be. A negyedikben, a kilenc méter magas teremben olyan szobrok láthatók — David Smith, Louise Nevelson, Eduardo Chillida al­kotásai többek között —, ame­lyeket akár a köztereken is fel­állíthattak volna. Míg az ötödik részt időszaki kiállításokra tart­ják fenn. Minden jel arra vall William S. Lieberman igazgató sajtónyi­latkozata szerint, hogy az új ga­léria — adományok révén — ha­marosan fölveheti a versenyt másik három társával. Ennek biztató jele, hogy máris tulajdo­nába került egy Heinz Berggruen nevű műkereskedő hagyatéka, Paul Klee kilencven festménye. Maga Nemzet Kultúra magánkézen Csöpi és az elvarázsolt forintok A dinamitöklű Csöpi rendőr vitorlás versenyei, autós üldözé­sei talán nem olyan lenyűgözőek, mintha New York utcáin vagy a riói Cukorsüveg tövében ját­szódnának, de nekünk minden­képp kedvesebbek annál. Éppen, mert ismerős tájakra vezetnek, s új szint, újfajta hangulatot te­remtenek a mindig békésnek lá­tott, legfeljebb csak a gumipa­pucsok csattogásától hangos Ba­laton partján. A magyar Piedone, Bujtor István így, rendőrként is utat talált a szívünkhöz, s fő­ként megszületett — ha nem is túl eredeti filmes ötlet nyomán — egy magyar krimifajta, amely­ben a rendőrök nem hivatalos kö­zegek, hanem csetlő-botló, olykor hibázó emberek. Biztató eredmény Bujtor­ István legutóbbi, ezút­tal már nemcsak maga írta és játszotta, hanem maga is rendez­te filmje. Az elvarázsolt dollár a pletykák szerint nagy ráfizetést hozott a Mafilmnek. A film­gyár több mint harmincmillió forintot költött filmes vállalko­zásaira, s ezek várhatóan nem váltják be a hozzájuk fűzött re­ményeket. Közéjük tartozik Az elvarázsolt dollár is. Vajon mi lehet az oka, hogy míg sok or­szágban elképzelhetetlen az álla­mi dotációval forgatott film, ad­dig nálunk még az is nehéz, hogy sikerfilmet haszonnal készítsenek. — El kell oszlatnom egy fél­reértést— mondja Bujtor István. — A Mafilm az én filmemen kívül még három másikat is ké­szített ebben az újfajta vállal­kozási formában. Az elvarázsolt dollárt december végéig 814 ezer néző látta, s ez a szám azóta emelkedett, mivel a mozik még mindig műsoron tartják. Ezen kívül eladták moziforgalmazásra az összes szocialista országnak és tudomásom szerint öt-hat nyu­gati országgal is folynak a tárgya­lások. A Mokép vezérigazgatója szerint ez a film a kiemelkedően jó megtérülésű alkotások közé tar­tozik. — Ezt a magas nézőszámot sok magyar rendező még álmod­ni sem meri! Mi az oka, hogy a rossz hírek terjednek, nem a jók? — Ez a stúdiókon kívüli fil­mes vállalkozás az előző Mafilm­­igazgató, Szekeres László dédel­getett gyermeke volt. Az új ve­zetés ezt a fajta filmkészítést nem támogatja. Ezért az egész vállalkozást együtt értékelik, s nem tesznek különbséget a sike­res és sikertelen produkciók kö­zött. Szekeres László legalább akart valamit. Az én filmem ese­tében a próbálkozása sikerrel járt, vagy legalábbis biztató eredményt hozott. Nekem pedig semmi kedvem egy győztes csa­tából vesztesen kikerülni. Kockázat . — Hogyan született ennek a filmes vállalkozásnak a gondola­ta? — Mi eredetileg olyan játék­filmet akartunk készíteni, amely nem igényel állami dotációt. Er­re a célra megalakult a Movie­­coop nevű vállalkozás. A Mafilm a forintra átszámított szolgálta­tásaival vett ebben részt, tehát ő adta a felszerelést, az embere­ket, a nyersanyagot, a Skála Coop pedig készpénzt fektetett bele. Hozzájárult még a költsé­gekhez a filmben elhelyezett rek­lámok fejében a HungarHotels, az IBUSZ, a Balatonboglári Ál­lami Gazdaság, a Casino Austria, a Délker, és a BSZV. A Mafilm tehát, mivel Az elvarázsolt dollár nem került sok pénzébe, abban az esztendőben eggyel több fil­met gyárthatott. — Vállaltak-e­ bármiféle kocká­zatot a film készítői? — A stáb, tehát a film alkotói és kivitelezői a forgatás után csak félgázsit kaptak, a színészek­nek a teljes összeget kifizették. A többiek csak a film megtérülé­se esetén kapják meg a munka­díjuk másik felét. A forgalmazá­si és nézettség utáni prémiumunk ha igaz, majdnem olyan jó lesz, mint egy állami dotációval készült film esetén, végeredményben te­hát nem járunk sokkal rosszab­bul, mint egy hagyományos pro­dukcióban. — Ön a forgatás megkezdése­kor lényegesen csökkentett számú stábról, ésszerűbb, olcsóbb meg­oldásokat biztosító szervezésről beszélt az újságíróknak. Sikerült-e megvalósítaniuk az eredeti elkép­zeléseiket? — Valóban kevesebben dolgoz­tunk a film készítésében, mint az Magyarországon szokásos, de ez nem volt igazán érezhető. Sok dolgot azonban — így például a stáb és az eszközök szállítását — sikerült hellyel-közzel olcsóbban megoldanunk. Sajnos, még ezt sem olyan olcsón, mint azt eredetileg terveztük. Megadatott az a lehe­tőségem is, hogy csak olyanok­kal dolgozzam, akiket magam választottam, így hát kénytelen voltam türelemmel viselni saját tévedésem következményeit. — Végeredményben elégedett? — Nem hiszem, hogy a film színvonala miatt szégyenkeznem kellene. Bujtor István nagyon óvatosan fogalmaz. S bár úgy látszik, hogy sok harc és utánajárás nyomán sikerült megvalósítania, amit akart. Az elvarázsolt dollár ese­te mégiscsak hasonlít más egyéb, sokszor megállapított, ám soha ki nem javított bajunkhoz. Mivel ismét csak félmegoldás szüle­tett. A Moviecoopról úgy hírlik, hogy feloszlóban van. Az illeté­kesek következtetése ezek sze­rint az, hogy nem való ez a faj­ta újítás, vállalkozgatás a film­gyárnak. Kérdés: miért nem? Gazda nélkül Elsősorban azért, mert semmi módon nincsen felkészülve egy másfajta szerveződésre. Bár a vállalkozás megszületett, kidolgo­zatlanok maradtak az ezt kiszol­gáló, helyzetét és anyagi ügyle­teit rendezni hivatott mechaniz­musok, a kifizetések, a megté­rülések és megtérítések. Bár bi­zonyos érdekeltségi rendszer már fellelhető volt Az elvarázsolt dol­lár készítése során, de még in­kább csak az érezhető, hogy va­lami van ... Vagy volt. A filmgyártás, a forgalmazás, egyszóval az egész filmes szak­ma új utakat keres. Ésszerűbben, egyes tevékenységi területeit job­ban összehangolva szeretne újabb forrásokat, lehetőségeket keres­ni. Eddig csupán félmegoldások születtek. Ilyen Az elvarázsolt dollár is. Pedig amivel Bujtor István kísérletezett az jó, járható út. A filmet mind a mai napig műsoron tartják a mozik, ami azt jelenti, hogy kifutási ideje jóval meghaladja a magyar filmek át­lagát. Ez természetesen nem el­sősorban a művészi színvonal­nak szól, hanem a műfaj javára írható, de hát nem szégyen be­vallani, hogy a nézőket érdekli a krimi, a kalandfilm, s ennek az igénynek a színvonalas kielé­gítése nem a szakmai teljesítés alsóbb foka. Ha filmet forgatnak, a kör­nyéken mindenki meggazdagszik, tartja a népi hiedelem. A pro­dukció nagyvonalú. Kifesti az egyszer használt lakást, igaz, nem is nagyon figyel rá senki, hogy ne verjék le a falat, ne es­sen ki a konnektor, vagy az asz­tal lába. Nem a saját pénzüket költik. Miért vigyáznának rá? A pénznek ma még nincs iga­zi, felelős gazdája. S addig, amíg ezen a rendszeren nem változtat­nak, tovább szállhat az égre a filmkészítéshez nem jutó rende­zők panasza, tovább tarthat a nézői érdektelenség. És üldözheti mindenki tovább az elvarázsolt forintokat... Honthy Kinga NAPLÓ Indiai vendégszereplésre uta­zott vasárnap a pécsi Bóbita Báb­színház. Delhiben nemzetközi báb­művészeti fesztivált rendez­nek március 10. és 14. között. A pécsi együttest — a két ország közötti kulturális csere keretében — a bábművészek nemzetközi szövetségének indiai szervezete hívta meg és a Soros-alapítvány adott támogatást a találkozón való részvételhez.♦ Kun Béla életét és munkás­ságát felidéző, a hazai nagykö­zönség számára javarészt isme­retlen dokumentumokból összeál­lított portréfilmmel­­köszönti a televízió a Tanácsköztársaság ki­kiáltásának 68. évfordulóját A magyar—szovjet koprodukcióban készült műsor új vonásokkal gazdagítja a Magyar Tanácsköz­társaság vezetőjének arc- és pá­lyaképét. Hétfő, 1987. március 9. BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN ROSSINI Kis ünnepi miséje eredeti formájában — kamara­­kóruson, zongorán és harmóniu­­mon, négy szólóénekes közremű­ködésével — hangzott fel vasár­nap a Zeneakadémián. A Buda­pesti Madrigálkórus Szekeres Fe­renc vezényletével néhány évvel ezelőtt már előadta a zeneszer­zőnek ezt a kései kompozícióját A mise zenei anyagát a maga sokféleségében, profán és áhítatos elemeket szabadon vegyítő, spon­tán ötletszerűségében megraga­dó — és meggyőző — módon tol­mácsolták az előadók. Ezt a stí­lusbeli sokféleséget már maga a megszólaltató apparátus is nyil­vánvalóvá teszi, hiszen a hang­szeres kíséretről zömében egy­maga gondoskodó zongora egy­felől sehogyan sem társítható a harmónium hangzásával, másfe­­lől, a szólóének kísérete során a produkció világi jellegét erőtel­jesen kidomborítja. Falvai Sán­dor zongoraszólama mind e meg­gondolások ellenére is igen je­lentős tényezője volt az előadás­nak és ugyanez mondható el Se­bestyén János harmóniumjátéká­­ról is. Erősen eltérő jellegűek az énekszólók is: a szopránnak jut­tatta a zeneszerző a liturgikus hangvételhez legközelebb álló szólamot — Szőkefalvi-Nagy Ka­talin minden külsőséget elvető, nemes és tiszta éneklése híven fejezte ki ezt az alkotói szándé­kot —, ám a kontraalt szólama már bővelkedik operai elemek­ben és ezekkel Takács Klára mű­vészi szuverenitással tudott él­ni. Molnár András beugrással vál­lalta a tenorszólam eléneklését, itt az olykor harci indulót meg­­rendítő zongorakíséret különös ellentétben áll a mise szövegével, a kiváló — és ezekben a napok­ban rendkívül erős terhelésnek alávetett — énekes művészi tel­jesítményét azonban mindez ter­mészetesen nem árnyékolta be. Mindvégig remekül szerepelt Bá­tor Tamás, fiatal basszistánk. Ha mindehhez hozzátesszük a kórus nagyszerű teljesítményét, akkor magától kialakul a következte­tés, miszerint szerencsés gondo­lat volt a kis ünnepi misét új­ból előadni. SZENTHELYI MIKLÓS hege­­dűművészi pályáját anna­k kez­dete óta nyomon követve az utóbbi egy-két esztendőben öröm­mel vehettük tudomásul, hogy muzsikálása és hangszerjátéka egyaránt megérett és mindaz, ami egykor biztató ígéret volt, valóra vált produkcióiban. De éppen az utóbbi néhány évben is­merhettük meg személyiségének új, igen rokonszenves vonását is, a pedagógus odaadó gondosságát. Szenthelyi rendszeresítette azt a gyakorlatot, hogy fellépéseit ösz­­szekapcsolja tehetséges tanítván­­yainak bemutatásával. Hagyo­mánnyá váltak azok a hangver­senyek, ahol felvonultatja az új hegedűs nemzedék ígéretes fia­taljait, de meghonosította azt az eléggé nem dicsérhető, önzetlen gesztust is, hogy saját hangverse­nyein maga mellé vesz, mint part­nert egyet-egyet növendékeiből. Most, amikor a Magyar Kamara­­zenekar kíséretével nem kevesebb, mint öt versenymű megszólalta­tására vállalkozott, az öt kon­cert közül három kettősverseny volt és három fiatal hegedűs — Oszecsinszki Román, Sántha Fe­renc, valamint Kovács Anikó — számára nyújtott lehetőséget a legelőnyösebb körülmények kö­zött történő fellépésre. Mindhá­rom kiválóan szerepelt, hangsze­res biztonság és zeneiség tekin­tetében egyaránt fényesen állta meg a helyét. De vitathatatlan, hogy mesterük jelenléte a pódiu­mon, személyes részvétele a pro­dukcióban, olyan segítséget je­lent számukra, ami talán egész további pályájukra nézve döntő hatással lesz. Sem a műsorban elhangzott két Vivaldi-koncert (B-dúr és a-moll), sem Bach közismert d-moll ket­tősversenye nem viselte magán semmilyen formában a növen­dékhangversenyek óvatos, vagy lámpalázas próbálkozásainak je­gyeit, valamennyi teljesen kifor­rott, pallérozott, magabiztos tel­jesítményt mutatott fel. Szenthe­lyi két önálló száma, Bach E-dúr és Mozart B-dúr hegedűversenye a kezdettől fogva virtuóz alkatú művész elmélyült muzsikálásáról, letisztult előadásmódjáról győ­zött meg ismét Különösen értékes volt a K. 207-es Mozart-koncert megszólaltatása, mert a Figaró házassága című vígopera alapöt­letére ismerhettünk benne, jól­lehet ez az ötlet több, mint egy évtizeddel később öltött csak szín­padi formát Az ösztönző és megbízható kí­séretet nyújtó Magyar Kamara­­zenekar hangversenymestere ez alkalommal is Tátrai Vilmos volt MIHAIL PLETNYOV első íz­ben vendégszerepelt nálunk, de jóhíre már megelőzte fellépését. Jóllehet zongoraestjének műsora képességeinek teljes skáláját nem tárta fel előttünk — Schumannt, Lisztet és Grieget játszott —, amit hallottunk, az messzemenően igazolta e jó híreket. Pletnyov, aki most harmincesztendős, fia­tal korát meghazudtoló művész­tapasztalattal rendelkezik. Hang­szeres biztonsága, virtuozitása és zenei tájékozottsága még a szov­jet zongoraiskola kiváló nevelt­jeinek mértékével mérve is rend­kívüli. Schumann különösen kö­zel áll hozzá — ezt nemcsak a műsorára tűzött két kompozíció, de hanglemezfelvételei is tanú­sítják —, ennek ellenére sem ez jelentette hangversenyének iga­zi csúcspontját: a Bécsi farsang című fantáziaképek megszólalta­tásából hiányzott a schumanni bensőség, amit az Arabeszk elő­adása során jobban­­megsejtetett a művész. Különleges színfoltja volt a programnak Grieg Lírai darabok című gyűjteményének néhány darabja. Ez a különleges szín, ez a sajátos íz , amelyet az európai romantika félreismer­hetetlenül mégis áthat! — a mi zongoristáink uniformizált mű­soraiból teljesen eltűnt. Pedig Grieg egyéni hangú jellemdarab­jai nem merő zenei zsánerképek, hanem mint zongorista-feladat is figyelemre méltók. Mihail Plet­nyov nem csupán bravúrral, de érezhető szeretettel is közelített a norvég zeneszerző világához. Az utolérhetetlen szenzációt Liszt XII. rapszódiájának meg­szólaltatása jelentette, amely va­lósággal az újraalkotás formáló géniuszaként mutatta be Mihail Pletnyovot, lenyűgözően és felejt­hetetlenül. Pándi Marianne Az István, a király sikere az NSZK-ban (MTI) A Nemzeti Színház tár­sulata hatalmas sikert aratott az István, a király kölni előadásával, a rockopera első külföldi bemu­tatóján. A zsúfolásig megtelt Schauspielhaus közönsége a záró­jelenet után felállva, szopni nem akaró, nyolc és fél perces vas­tapssal és hurrá kiáltásokkal ün­nepelte a magyar társulatot A rockopera iránti érdeklődés olyan nagy volt, hogy minden jegy­e jó előre elkelt, és sokan a széksorok szélén álltak. A kölni nagyközönség taps­viharával nyolc­ alkalommal hív­ta ki a függöny elé a színészeket, közöttük az Istvánt alakító Hírt­ling Istvánt, a Saroltát játszó Császár Angélát és a Koppányt megszemélyesítő Vikidál Gyulát. Bőven kijutott a lelkes fogadta­tásból Kerényi Imre rendezőnek és Novák Ferenc koreográfusnak. A nagy elismerés természetesen Szörényi Szabolcs zenei vezetőt is illette, aki a Szörényi Levente— Bródy János szerzőpáros nevében is részt vesz az NSZK-beli turnén. A szombati bemutató után a Nemzeti Színház együttese vasár­nap Kölnben két előadáson viszi újra színre a rockoperát: István szerepében ez alkalommal Bubik Istvánnal, Saroltáéban Szemes Marival. Erre a két előadásra is már régen elkelt minden jegy. Eltemették Szabó T. Attilát (MTI) Több­ ezren vettek végső búcsút szombaton Kolozsvárott az életének 82. évében elhunyt Szabó T. Attila akadémikustól, nyugal­mazott egyetemi tanártól, a ma­gyar nyelvtudomány nagy alak­jától. A kedden elhunyt tudóst az 500 éves Farkas utcai református templomban ravatalozták fel. Itt búcsúztatta Cseh Zsolt, a templom lelkésze. A pályatársak nevében Jakó Zsigmond történész mondott gyászbeszédet, a közelebbi mun­katársak, az erdélyi magyar szó­­történeti tár szerkesztői kollektí­vája nevében pedig Nagy Jenő búcsúzott tőle. A házsongárdi temetőben, ahol az erdélyi szellemi élet sok ki­válósága nyugszik, a romániai magyar kulturális élet ismert sze­mélyiségei, kollégák, ismerősök, tisztelők, kolozsvári lakosok, ma­gyarok és románok jelenlétében. Benedek Piroska, a kolozsvári egyetem magyar tanszékének ve­zetője, volt tanítványa búcsúzott Szabó T. Attilától. A gyászszertartáson és a teme­tésen részt vett és nemzetiszínű szalagos koszorút helyezett el Szüts Pál romániai magyar nagy­követ. Jelen volt Vékás Domokos kolozsvári magyar főkonzul. A Magyar Tudományos Akadémiát, amelynek Szabó T. Attila tiszte­leti tagja volt, Benkő Loránd aka­démikus képviselte. Más magyar­­országi résztvevők között ott vol­tak a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem — egykori egyeteme — képviselői.

Next