Magyar Nemzet, 1987. május (50. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

4 Piéta7. A főnővér Emlékeztető. Egy kisfiú herpesz okozta agyvelőgyulladással 1986. november 9-én a László Kórház intenzív osztályára került, ahol közel egy hónapot töltött eszméletlenül, lélegeztetőgépre csatolva. Életét sikerült megmenteni. December utolsó napjaiban átkerült a gyermekosztály megfigyelőjébe, ahol édesanyja naponként kétszer meglátogatja, írni és beszélni tanítja. 1. Néhány perccel azelőtt, hogy először találkoztam Robival, odafent az üvegfalú szobában, az intenzív osztályon meghalt egy kisfiú. Nem fertőző betegség ölte meg, hanem egy sajátságos agyvérzés, amelynek oka bizonyos agyi erek fejlődésbeli rendellenessége, gyengesége volt. Addigi életében ez nem okozott panaszt. Amikor lélegeztető gépre került, gyakorlatilag már nem élt. Így láttam, ebben az állapotban, szemét furcsa csillogó hártya vonta be, pupillája óriásira tágult, mintha a sötétség démonaira meredne. A kis fiútest olyan volt, mint a márvány, hűvös és sima, elfeledte már az élet melegét. Közel hajolva hozzá szorongó szánalom fogott el, egy hang azt ismételte bennem, hogy nincs remény. Arra gondoltam: a szépség és a szerencse elvirágzik. Sírnom kellett volna, a számat rágtam. Istenem, mire jó ez? Miért ölöd meg ilyen korán? Részvét, féltés és félelem kavargott bennem, egyik a másikkal elvegyült, gyöngeség fogott el, búskomorság, be kellett látnom, mély gyávaság lakik szívemben. II. E közelség rádöbbentett: ezrével halnak meg kisgyermekek naponta. Éhség, betegség pusztít. Háború van, ahol kemény férfiak mosolygó arccal ölnek. Kinek a dolga ez? A tévé olykor elénk hozza a bajt: csontsoványságot látunk, üszkös sérülést, tág pupillát, letakart testeket. Elborzadunk e messzi képek láttán. És mit érez az, aki ott van közel? Itt öt orvos áll az ágy körül. Szuszog a gép, megpróbál az anyagba életet lehelni. Nem látja be, hogy a test por és hamu. Ez a tanulság ebben az iszonyatban: mindennél több az élet. Így mentem aztán Robihoz, bensőmben nagy zavarral, áldással és gyöngédséggel. Amíg mentem egyik pavilontól a másikig, a lassú hóesésben, mentők haladtak el mellettem, láttam, hogy napnap után, perc perc után valaki ideérkezik. Alázat fogott el. Aztán Robit meglátva, remény és öröm, hogy él. Torkán a gégemetszés hege, fején a felfekvéses seb, nem zavart. „Olyan kis zseni volt — mondta Medek adjunktusnő. — Bizakodunk. A gyermeki idegrendszer csodákra képes." Robi szájából nyál csöppen, tagolatlan hangokat hallat, de a szemében igyekvést és figyelmet látok. Így szólok magamban valakihez: „Engedd, hogy újra az legyen, aki volt.” Az értelemre gondolok, vagy a lélekre? Az idegrendszer miféle csodákra képes? És miféle csoda az, amikor egy ember különösebb baj nélkül élheti végig az életét? A halál és a betegség közelsége lám teljesen kiforgatott magamból. Mélázóvá tett, esendővé. Mit érezhet az, aki itt éli le a teljes életét? III. Dere Ferencné (Rózsika) főnővér a László Kórház III. gyermekosztályán. 1979. márciusa óta dolgozik itt, előtte tizennyolc évet töltött el az intenzív részlegen a vastüdőknél, ahol szinte naponta haltak meg emberek. Azt mondják róla: a lehető legderűsebb és legnyugodtabb lélek, gondos, pontos, okos és megbízható. — Nem tudom, honnan van a nyugalmam. Nincs mögötte semmi megfontolás, ezt nem befolyásolja a tapasztalat sem, ilyen a természetem talán. Vagy az az oka, hogy nem volt komoly zavar az életemben. — Öten voltunk testvérek, az egyik nővérem ápolónő. Amikor én 1957-ben érettségiztem, ő már a mezőtúri kórházban dolgozott. Én nem erre a pályára készültem: a Kertészeti Egyetemre akartam menni, csak aztán, hogy nem vettek fel oda, választottam ezt. A László Kórháznak volt akkor egy bentlakásos nővérképző iskolája, ott végeztem 1959-ben. Akkor még megtiszteltetésnek számított, ha egy végzős a kórházban maradhat; én maradhattam, 1961- ben kerültem a respirációs osztályra, ahol már akkor a most nyugalomba ment Tóth doktor volt a vezető főorvos. __ Albérletben laktam egy nagyon rendes házinéninél. 1964-ben mentem férjhez, a férjem villanyszerelő volt, most szakoktató. Egy fiúnk van, 22 éves, az Orvostudományi Egyetemen tanul, lakást 1968-ban kaptunk, egy két és félszobás szövetkezetit, addig az anyósoméknál laktunk szoba-konyhában. A családi életünkben nem volt probléma soha, rengeteget köszönhetek az anyósomnak, aki mindig szívesen vigyázott a gyerekre. Nagy szükségünk volt rá, mert én kezdettől fogva három műszakban dolgoztam. A fiam pilóta akart lenni, de szuperszónikus gépre nem javasolták. Ő találta ki azután, hogy hozzam be ide a Lászlóba. Először udvari munkás volt. Mindenbe beleütötte az orrát, és egyszercsak azt mondta, hogy orvos akar lenni. .Elment műtősnek, aztán a laborban dolgozott. Háromszor felvételizett az egyetemre, és a harmadik próbálkozásra felvették, ma van az első komoly vizsgája. IV. — Én úgy kezdtem a Lászlóban, hogy nyilván nyugdíjba is innen megyek majd. Igazából nem tudom, mi az oka ennek a ragaszkodásnak. Nálunk a családban sosem volt divat az ide-oda mászkálás. Vagy mondjam azt, hogy én egy kicsit idétlen vagyok? Nehezen mozduló és nem tudnék beilleszkedni egy idegen környezetbe? Velem itt jól bántak, megbecsültek. Egyébként sem volt zűrös, mozgalmas életünk. Mindent együtt értünk el a férjemmel, nem voltak nagy vágyaink ... Talán kicsit kényelmesek is vagyunk. — Régóta együtt dolgozom Simon főorvos úrral. Mondhatom Évát, hogy nagyon jól ismerem. Nála lelkiismeretesebb embert még nem láttam, néha már idegesítő a precízsége. Fáradhatatlan, mindent elintéz, jó a viszonya a munkatársaihoz, közvetlen ... Ott az intenzív osztályon az ember idegei pattanásig feszülnek, otthon is úgy ugrottam fel, ha áramszünet volt, mint egy őrült, mert a lélegeztetőgép áram nélkül leáll. Ott lent a hangokra is figyelni kell, a legkisebb fals géphangra, a gumibaba sípolására ... Nyilván ez a szüntelen készenlét, az a tudat, hogy a legkisebb hanyagság egy ember életébe kerülhet, alakította ki a főorvos úr hihetetlen pedantériáját. Szerencsémre, amikor ide a gyermekosztályra felkerültem, ő volt itt az osztályos orvos. Akkor újra át kellett vennem a gyermekgyógyászatot és ő abban mindent tud, rengeteget segített nekem. A született orvosok közé tartozik, akárcsak Medek adjunktusnő. Ő is nyugodt és megnyugtató. A betegek és dolgozók érdekeiért maximálisan kiáll. Ha akar valamit, hiába dobják ki az ajtón, bemegy az ablakon. Ami kell a betegnek, azt megszerzi. — Az intenzív osztályon töltött tizennyolc év alatt mindig megrázott a halál. Úgy volt, hogy utána igyekeztünk mindent gyorsan rendbe tenni, hogy ne lássuk többé a nyomát. Ha olyan beteg halt meg, aki hosszabb időt töltött nálunk, s megismertük a családját is, akkor teljesen kiborultunk. Lehetetlen azt megszokni, abba nem fásul bele az ember. Szerencsére itt ezen a részlegen nincs halál. V. — Egy napom úgy telik el, hogy reggel 6-ra bejövök, résztveszek az osztályátadáson, az éjszakás nővér elmondja, mi történt éjjel, leveszem a betegektől a vért, aztán segítek fürdetni, etetni a gyerekeket. Részt veszek a viziten. Nekem kell a gyógyszerekről gondoskodnom, az infúziókról. Megcsinálom a nővérek beosztását, a raktári igényléseket, leadom a szennyesruhát. Délután 2-ig tart a munkaidőm, de a családom szerint mindig „rágyógyítok”. — Mindegyik beteg gyereket sajnálja az ember, de akad egyegy, akit valósággal imád. Ilyenkor sajátos, gyengéd viszony alakul ki. Ha úgy látjuk, hogy valamelyiküknek komoly kórházi ártalma van, azzal mindenképpen többet foglalkozunk, több időt töltünk szegénykével, mint másokkal, próbáljuk valahogy enyhíteni a félelmét és a bánatát. — A szülők nagyon különbözőek. Van, aki minden nap telefonál, de nem jön be látogatni. Egy anya nemrégiben azt mondta: „Nincs pénzem, hogy bemenjek, és személyesen beszéljek az orvossal...” Az emberek azt hiszik, hogy mindig, mindenben döntő a pénz. Miután ezzel az asszonnyal beszéltem, bejött. Ha előbb beszélünk, sokkal több időt tölthetett volna a gyermekével. Van egy embertípus, amelyik azt hiszi, pénzzel bármit elérhet. Erőszakosan ad, ha visszautasítják: azt mondja, hogy az én pénzem is ér annyit, mint a másoké. Sokat kell eltűrnünk némelyiküktől. Furcsa emberek vannak!" — A Robi szülei nagyon rendesek. Megrendítette őket az, ami történt, de nem roppantak össze, erős bennük a szeretet. Semmi más nem számít nekikmost, csak a gyerekük. Tartás van bennük és elszántság, Robiért. — Itt az osztályon szerencsés voltam, jó pár éve, hogy mindig rendes nővérek kerülnek ide. Az, hogy ki a rendes, hamar kiderül. Okos, nagytudású nővért is ismertem olyat, akire nem bíztam volna rá a gyermekemet. "Nem minden az okosság és a szakértelem, van még valami, amit úgy hívnak: lélek. Néha beszélgetünk a régiekről, nagyon tudtak ápolni. Volt olyan is közöttük, akinek fogalma sem volt, mit miért csinál, de pontosan, lelkiismeretesen megcsinált mindent. — Amikor egészen fiatalon az intenzívre kerültem, nap-nap után sírtam és hánytam. Behoztak valakit, akinek az emberi mivolta semmivé lett... Persze a semmit nem szabad látni, csakis az embert, teljes méltóságában. Aki erre nem képes, annak ezt a munkát abba kell hagynia. Azt is el kell fogadni, hogy a rengeteg erőfeszítésnek sokszor kudarc a vége. Mindent el kell fogadni egyetlen megóvott életért., Kristóf Attila országunkban hatszázra tehető azoknak, az épületeknek a száma, melyeket kastélynak vagy kúriának nevezhetünk. Közülük többet is helyreállítottak, nem egy talált magának gondos gazdát és méltó felhasználást, de ez még mindig nem elegendő ahhoz, hogy építészettörténetünk e fontos emlékeinek sorsát illetően nyugodtak lehetnénk. Az emlékezet alig-alig tartja számon azokat a hajdani főúri, nemesi lakhelyeket, melyek magukra hagyatva, a közöny és a meg nem értés miatt pusztultak el, és amelyek híjával mi lettünk szegényebbek. Mert ezek az épületek nemcsak egykori luxusigényt testesítettek meg, emléket állítottak a teremtő akaratnak is, a mesterségbeli tudásnak is, mindannak az értéknek, mely a gyakran névtelen építők keze munkája nyomán virágzott ki. A történelem írta és írja ma is a sorsukat, melyben új fejezetet nyitott a gazdasági bizottság határozata nyomán 1982-ben megindított kastélyprogram, és amelynek nemcsak új fényben felragyogó épületeket köszönhetünk, hanem a helyreállítások kapcsán tudásunk gyarapodását is. A megelőző kutatások számos példája bizonyítja ugyanis, hogy kastélyaink eredete az időben jóval messzebbre nyúlik vissza, mint ahogy azt korábban számon tartottuk vagy akárcsak sejtettük, Pácin várkastélya, Sárvár és Sárospatak kiemelkedő emlékei a magyar reneszánsznak. A húsz éve helyreállított körmendi várkastély első emeletén be is lehetett mutatni, hogy az épület korábbi, reneszánsz korú. Hogy miért fontos mindez? Mert ahol lehet — és erre mind több helyen adódik mód — meg kell őrizni, láthatóvá tenni a történelem tanúságtételét, hisz építészetünk korai szakaszaiból oly kevés maradt ránk. Ám ez a kevés nekünk rendkívül értékes, önmagunkat becsüljük meg vele, ha megadjuk a tiszteletet az őseink alkotta emlékeknek. Versenyfutás az idővel A nagytétényi kastélymúzeum ma a barokk kort reprezentálja. Általában is a XVIII. századtól kezdődően nevezzük kastélyoknak a parkos környezetben emelt főúri lakhelyeket. De tudnunk kell azt — ez is a legutóbbi idők kutatási eredménye —, hogy ezek az épületek a barokk előtt is hasonló környezetben jelentek meg. Középkori részletek kerültek elő például Nagytétényben is, a pápai kastélyszálló pincéjében gótikus maradványok vannak. Mihályitól Jánosházáig, ahola főhomlokzat előtt álló XVI. századi tornyot tártak fel, Devecsertől Hédervárig, ahol a könyvtári és levéltári adatokból derítették ki, hogy az épületnek középkori előzményei vannak, hosszan folytathatnánk a sort, a barokk kastélyok első, igazi megjelenéséig. Mindez kőbe írt, faragott történelem, melynek eredete úgy lehet, még messzebbre nyúlik viszsza, hisz kastély szavunk is, a castellum kicsinyítő képzős származékaként, először 1263-ban jelenik meg az oklevelekben. Noha a kastélyok lassanként Európa-szerte elvesztették eredeti funkciójukat, sőt ez a folyamat Angliában például jó egy évszázada megkezdődött, sorsuk talán sehol nem alakult olyan kedvezőtlenül, mint nálunk, ahol a félfeudális magyar társadalom reprezentánsaiként, ámde elhagyatva élték meg a felszabadulást. Mára azonban lefoszlott róluk minden rossz emlék, összetett társadalmi rendeltetésük meg éppenséggel a sokoldalú felhasználást, s ezzel a túlélés lehetőségét adja meg számukra. Csakhogy, amíg eljutottunk az értékek felismeréséig, hosszú évek múltak el. Az is időbe telt, amíg erőnkből arra is futotta, hogy a szándékon túl, érdemben is törődni tudjunk ezekkel az értékekkel. A felszabadulásig tulajdonképpen nem is voltak védett kastélyaink — a kúriákkal együtt mintegy 1500—2000 volt a számuk —, mert nem volt szükségük a hivatalos oltalomra, hisz laktak, éltek bennük, a tulajdonosaik gondoskodtak róluk. Aztán évekig álltak gazdátlanul, üresen. Berendezéseiket széthordták, s a meginduló építkezésekgyakran magát az épületeket sem kímélték. Mire 1949-ben megszületett az első műemléki törvény, már leromlott, elhanyagolt, pusztuló állapotban voltak. S ha hasznosították is őket, az sem volt mindig szerencsés. Tszközpontokat, istállókat, gépállomásokat létesítettek bennük, iskoláknak, szociális otthonoknak alakították át. Amikor ezek az intézmények jobb, megfelelőbb körülmények közé kerülhettek, sok közülük ismét megüresedett, vagy szükséglakásként tengette tovább mindjobban hanyatló életét. Az ötvenes évek vége felé tizenöt százalékukban működött szociális otthon, illetve nevelő- és gyermekintézmény, csak keveset hasznosítottak üdülési és idegenforgalmi célokra, és mindössze hat kastély adott múzeumnak otthont. Pályázati rendszer Ennek ellenére 1950-től kezdve több mint nyolcszáz értékes épületet nyilvánítottak védetté, és 1953—54-ben jó néhányukra elkészült a felhasználási javaslat is, és megkezdődött a versenyfutás az idővel. 1959-ben az Országos Műemléki Felügyelőség az összes védett kastélyt megvizsgálta a helyszínen. Lesújtó eredményként harminc százalékukat törölte a műemléki jegyzékből. Ötszázhatvanhét védett épületnek 1963-ban mindössze a harminc-harminc százaléka volt kedvező, illetve elfogadható állapotban, a maradék negyven százalék gyors beavatkozást sürgetett. Noha 1966-ban az OMF újabb, átfogó tanulmányt dolgozott ki a legértékesebb kastélyok helyreállítására, és a gazdátlanok állagmegóvására, 1985-ig újabb huszonnyolc épületet kellett kihúzni a listáról. A gyors és nem mindig szívderítő változások időszaka volt ez a csaknem két évtized. Mert igaz ugyan, hogy a műemléki szakemberek a kastélyprogram beindulása előtt is évente tíz helyen dolgoztak, és egy-két épületet adtak át új gazdáiknak, és más szervek is kivették a részüket a megmentés feladatából, ugyanakkor az is igaz, hogy a termelőszövetkezetek ekkor adták oda a számukra egyébként sem megfelelő és csak ideiglenesen használt kastélyokat Ez pedig újabb gondokat okozott, és jó néhány leromlott épületet sodort a végveszélybe. Az 1979—80-ban elvégzett OMF-vizsgálat kimutatta, hogy a védett kastélyok hét százaléka üresen áll, huszonkilenc százalékuknál pedig a felhasználás nem nyújt garanciát a fennmaradásukra. Megmentésükhöz központi elhatározásra és segítségre van szükség. Szigorú gazdaságossági számítás alapján, az azonos hasznosítású új épületek és a kastélyok megmentéséhez szükséges költségek összevetésből született meg a kastélyprogram. A Gazdasági Bizottság évi 40—50 millió forintos keretösszeget hagyott jóvá, amelynek felhasználásával az Országos Műemléki Felügyelőséget bízta meg, egyben feladatául adta a program céljainak a megvalósítását. Hasonló nagyságrendben az Állami Fejlesztési Bank — 1987. január 1. óta a Magyar Hitelbank Rt. — kezelésében úgynevezett beruházási keretet hoztak létre, amelyből pályázati rendszerben nyújtanak támogatást a kastélyok és kúriák helyreállításához az OMF javaslata alapján. Erjesztőként hatott az így létrehozott anyagi alap, hisz csupán 1982—1985. között 117 műemléképület kapott a kastélyprogram keretében támogatást és ehhez az elmúlt évben újabb huszonegy csatlakozott. Megnőtt a helyreállító kedv, amit az is jelez, hogy 1983—1986. között a tanácsi és a gazdálkodó szervek részére nyújtható beruházási támogatásra negyvennégyen kötöttek szerződést. A kastélyprogram tehát sikert aratott, aurát az is jelez, hogy a megindulása óta huszonhárom épület újult meg és talált megfelelő, új rendeltetést. Ebből a huszonhárombólkettő, s talán nem is a két legjelesebb megkülönböztetett figyelmet érdemel, mert az egyiket egy nagyvállalat, a másikat pedig egy termelőszövetkezet állította helyre. Cálossa a Dunántúl egyik legszebb, patakokkal átszelt, szelíden hullámzó vidékén fekszik, a Zselicségben. A Surján patak völgyében húzódó, jellegzetes egyutcás település kiemelkedő értékű épülete a volt Festetics kúria, melyet szállóként állított helyre a hat falu határában gazdálkodó Surjomvölgye Termelőszövetkezet. Régi fényükben Ez az épület ismegjárta hasonló sorsú társainak útját. Gazdái elhagyták, a pusztuló kúriában először magtárat, majd fonóüzemet rendeztek be, végül tíz évig állt üresen. Egy évtized alatt mintha évszázadokat öregedett volna az egyszerű tömegű, hajlított alaprajzú épület. Teteje beszakadt, míves cserépkályhái beomlottak, berendezése eltűnt. Már-már le akarták bontani, amikor a szövetkezet elnökének, Bárányi Károlynak megakadt rajta a szeme. Bontás helyett a helyreállítás mellett döntöttek, amunkát 1984-ben kezdték el L. Szabó Tünde (Somogyterv)" tervei szerint. A helyreállított épület ma régi hangulatát tükrözi, az idegenforgalom és a művelődés céljait szolgálja. Komplex szolgáltatásokkal várja a látogatókat a kedves és kényelmes szálló, amely mellett április 28-án avatták fel a két pályás fedett teniszcsarnokot és ahol a korábban felépített lovardában a lovassportnak is hódolhatnak. A tsz megvette a kastélylyal szomszédos, kis házakat is, ekként teremtve a kor követelményeinek megfelelő, ugyanakkor a tájba simuló építészeti egységet a természet egykor eldugott zugában. A surjánvölgyiek fáradozását elismerés övezi a határokon túl is, Gálosfa központtal az UNESCO-FAO nemzetközi vadrezervátummá nyilvánította. Ugyancsak a végveszély állapotából keltette új életre a seregélyesi volt Zichy-Hadik kastélyt a Taurus Gumiipari Vállalat. A hagyományok szerint a nagyszabású klasszicista épületet gróf Zichy Ferenc pénzügyminiszter építette 1820—21-ben Ferenc császár látogatása alkalmából. A Taurus a televízió pusztuló kastélyaink adása nyomán figyelt fel az épületre és vállalkozott a helyreállítására. Az építészeti terveket Sándyné, Wolf Katalin (VÁTI) készítette, a minden részletében gondos kivitelezés a KOMSZER Építőipari Szolgáltató Társulást dicséri. Ma régi fényében ragyog, s az év nagy részében a turisták előtt is nyitva áll az üdülési és továbbképzési célokat egyaránt szolgáló épület, amely felújított tájképi parkjával, kerti építményeivel és sportpályáival a kastélyprogram első és mindmáig legnagyobb eredményeinek egyike. Sárvári Mária Negyvennégy szerződés Kastélyok gazdával — és anélkül Linómetszet a gencsapáti gyerekszakkörből A Magyar Nemzet megkérdezte: Mennyit ér egy jó ötlet? — Halló! Rétsági Börzsöny Afész? Néhány jó eredeti ötletre lenne szükségem, tudnak segíteni?— Ha ma még nem is, remélem néhány nap múlva már nemcsak önnek, hanem mindazoknak, akik hozzánk fordulnak egy jó elképzelésért — feleli .Demus István, az áfész igazgatóságának elnöke. — És egy ötletért csak tíz forintot kell fizetni. — Annyi felesleges elképzelésük van, hogy még másnak is tudnak adni belőle? — Nekünk csak egy ötletünk volt. Az, hogy országos ötletvásárt rendezünk, amelyen várjuk mindazokat a javaslatokat, amelyek megvalósítása a gazdaság bármely területén hasznos lehet. Mi egy-egy elfogadott ötletért ezer-ezer forintot fizetünk. A hozzánk beküldött elképzelésnek tartalmaznia kell a szerző nevét, címét és az elgondolás rövid leírását. öttagú bizottság — amelynek az áfész mérnökei, az MTESZ szakértői, a vállalkozást szponzoráló Budapest Bank Rt. munkatársa, valamint a megyei KISZ-bizottságok képviselői, a tagjai — dönt arról, hogy elfogadunk-e egy gondolatot, vagy sem. A kritériumunk mindössze annyi, hogy legalább elvben megvalósítható legyen a javasolt gondolat. Tehát nem szabadalmakat várunk, csak egyszerűen ötleteket. — És kik lesznek a vásárlók? — Elsősorban a kisvállalkozásokra, üzemekre, kutatóintézetekre számítunk, de ismertetőt küldünk a nagyvállalatoknak is. A hozzánk beérkező anyagot számítógéppel rendszerezzük és az érdeklődők majd' ezer szempont szerint válogathatnak. A megvásárolt ötleteket kinyomtatjuk és tematikus összeállítást készítünk belőlük. — Önöknek ez jó üzlet lesz? * —! Mi ezzel elsősorban nem jó üzletet kívánunk csinálni, persze ráfizetni sem szeretnénk. Arra számítunk, az eladás és vásárlás összege kiegyenlíti egymást. Néhány, kisebb fejlesztési igényű elképzelést esetleg mi is megvalósítunk. A célunk elsősorban mégis az, hogy az innovációs folyamatot felgyorsítsuk, ötleteket adjunk a gazdálkodásnak, esetleg új elképzelésekre inspiráljuk őket. Ha nem fogunk ráfizetni, akkor később is folytatjuk majd az ötletvásárlást. Ma ugyan még inkább az eladók vannak többen, mint a vevők. Elsősorban fiatal műszaki értelmiségiek — és amire nem is számítottunk, nyugdíjasok — küldik el elgondolásaikat. — Hogyan lehet eljuttatni a Börzsöny Afészhez az ötleteket? — Egyrészt rendeztünk ötletvásárokat. A Miskolci Nehézipari Egyetemen és a pécsi Politikai Továbbképzési Központban ■ április 29-én, a salgótarjáni Technika Házában 30-án. A dunaújvárosi KISZ-bizottságon és a szegedi Ifjúsági Házban május 5-én, a Bács-Kiskun megyei, Hajdú-ihar megyei KISZ-bizottságon május 7-én várják az ötletgyárosokat. Ezenkívül levélben is el lehet küldeni címünkre az elképzeléseket. (dési) Magyar Nemzet HIBK mmmmmmmmmmm msmmmmim. Péntek, 1987. május 1.