Magyar Nemzet, 1987. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
Szombat, 1987. június 6. TÍMÁR GYÖRGY ■ A Légrády Károly (ma: Balzac) utca 48/a, mint az úgynevezett védett gettó része, a Vatikán oltalmát Angelo Rotta pápai nuncius jóvoltából legalább ideigóráig élvező zsidóház volt A lakásokban tömegnyomor, élelem alig, szappan annyi sem. Horváthnagyapám, aki egy Üveg Chanel V-et ide is szükségesnek tartott magával hozni, e drága francia parfümöt használta tisztálkodásra. Tán ez volt az egyetlen derűt keltő esemény az „új” lakásban azokban a napokban, 1944 novemberében-decemberében. Meg a nyolcvan körül járó három testvér, Ödön, Malvin és Izsó, akik, hogy szorongásukat levezessék, szakadatlanul egymást mardosták, fogatlan szájukat napközben szinte be sem csukva. Nem igaz, nem én döntöttem föl, te döntötted föl, én itt se voltam, amikor felborult... Majd a válasz: Eszed tokját nem voltál itt, én már így találtam, amikor bejöttem, csakis te dönthetted föl, az istenit a szenilis fejednek... Ha jól emlékszem, a két aggastyán a konyhában hált a vénasszonynak a spájz jutott. Anyám negyven kiló alá fogyva még csak föl sem bírt huzamosabb időre kelni az ágyból: örülhetett, hogy vesemedencegyulladásával idáig elvergődött .Majd még máshová is elhajtják, amit még nem tud, sőt azt sem, hogy végül — 1945 májusában — kiveszik a fél veséjét , hogy ez alkalommal a testébe tokosodik egy bacilus, mely tizenöt-tizenhat további esztendő elmúltával egy elesés nyomán kiszabadulván, gennyes fertőzést okoz és kis híján végez vele.) Minket fiatalabbakat ki-kiterelnek munkára: a Siemens-gyárba, aztán Csepelre, majd a soroksári fegyvergyárba (az egykori Lampartba, ha nem tévedek), ami jó, mert ilyenkor legalább enni is kapunk, hol kolbászt és kenyeret, hol babfőzeléket de ugyanakkor rossz is, mert nem tudni, vissza is jutunk-e valaha a családhoz. Az egyik transzport sosem tért vissza. Indulásakor nagyapámat is fölsorakoztatták; az ő életét az mentette meg, hogy nagyanyám sztentori hangon leordított a lépcsőházból a földszintre: Jancsikám, itt hagytad a hátizsákot! Nagyapám a homlnkára csapott sebesen fölkaptatott a kincset érő holmiért mire pedig visszatért, a többieknek már hűlt helyük volt s velük együtt hajcsáraik is eltűntek. Én egyik reggel az Újpesti rakparton, a Szent István park és a Duna között ácsorogva végighallgattam a bennünket fölsorakoztató német mérnök-tiszt előadását arról, hogy minket most kiszállítanak Csepelre, ahol majd segítünk a gyárat leszerelni és mindent uszályra pakolni," mert az egész, cakk-pakk, úgy, ahogy van, nyomban indul Németországba. A tiszt higgadtan beszélt, értelmesnek is látszott, szavaiból nem csendült ki semmiféle gyűlölködő vagy lekezelő felhang; e körülményből bátorságot merítve udvariasan megjegyeztem, hogy fölösleges fáradságnak tartom az egészet, a szállongó hírek szerint az angolok Győrnél már elaknásították a folyamot, önnek is be kell látnia, hogy a háborút elvesztették, már hallani az oroszok ágyúit, hetek, sőt tán napok kérdése és ideérnek, mire az én értelmes és higgadt németem értelmesen és higgadtan így válaszolt: Lehetséges, hogy igaza van, de egy dolog biztos: maguk még mindig előbb fognak megdögleni, mint mi. Csepelen a munkások, akárcsak később majd a fegyvergyáriak is, igen emberségesek, mindig szerét ejtik, hogy egy-egy biztató szót súgjanak a fülünkbe, s természetesen mi is azonnal csatlakozunk lassító sztrájkjukhoz, csupán olyankor szaporázva meg tessék-lássék módra a lépést, amikor valamelyik egyenruhás felügyelő föltűnik a láthatáron, ez utóbbiak azonban még így is átlátnak a szitán és rugdosnak, ahol érnek, mire mi kiejtjük kezünkből a tárcsákat, hadd guruljanak szanaszét, azzal is telik az idő és annyival kevesebb kedve lesz a rugdosónak legközelebb az efféléhez. (A gyár leszerelése egyébiránt, amint köztudomású, végül meg is hiúsult) A fegyvergyáriak még el is rejtenek, hogy megkíméljenek, nem annyira a munkától, mint inkább a nyilas őrök tettlegességétől. Az őröknek estére nyoma vész, a teherautót hiába várjuk, visszaszállításunkról mindenki megfeledkezett Gyalogosan kell bejönnünk Soroksárról, véges-végig a Duna-parton, nem sejtve, hogy menetelésünk kész istenkísértés: elég, ha egyetlen nyilas járőrbe ütközünk, s máris belegépfegyvereznek a vízbe. Hihetetlen szerencsénkre egyetlen lélekkel sem találkozunk a hosszú úton. Nekem egyébként ezekben a napokban is sikerül szerelemre gerjednem, ami, gondolom, a lélek érthető védekezése, a sors reménytelenségének ösztönös tagadása. A kislány meg én egyidősek vagyunk, a pincelejáró ajtajánál csókolózunk, én először életemben, ügyetlenül, csukott szájjal, nagy sikerem aligha lehet. Ezzel azonban még nem vagyok tisztában, s szinte szétvet a büszke öröm, hogy CSÓKOLÓZTAM! A pincét rövidesen belülről is megismerem, immár korántsem szerelmi célzattal: egy hevesebb bombatámadás elől húzódunk oda. Fönn robbanások, dörrenések, tombol a pokol. Egyszer csak halljuk, hogy nyílik a felső pinceajtó és a csigalépcsőn valaki elindul lefelé. Először megdermedünk a rémülettől, ám csakhamar kiderül, hogy ketten egy hordágyra helyezett sebesülttel bajlódnak, neki-neki koccantva a hordágyat a csigalépcső falának. Amikor aztán egyikük megszólal: Vigyázz, hé, nehogy megint leejtsük, az egész pince visító röhögésbe kezd, a bombák becsapódását sem hallani. Később csókolózás és bombatámadás nélkül is ott ücsörgök egy különös tárgyaláson. Knöpfler úr, a volt pezsgőügynök és önhatalmúlag kinevezett házmegbízott csődített oda minden lakót A tárgyalás abból áll, hogy Knöpfler úr bejelenti: itt járt „a Szász”, a rettegett kerületi nyilasvezér, és megmondta, hogy tíz napig békén hagyja a házat, ha kap tízezer pengőt pénzben vagy ékszerben. Az alkudozáshoz szokott pezsgőügynök ezúttal nem alkudozott: másnapra megígérte a tízezret. Azt pontosan tudta, persze, hogy bejelentését a házban nem fogadja majd tapsvihar, s hogy a pincében rettegve és fázósan gubbasztóik gazdagabbra mind megpróbálja majd kivonni magát az adakozásból, fizessen a másik. Így is lett. A szegényebbek azonban fölzúdultak. A mi életünkkel ne packázzék itt, akinek vám, mit letejelnie! A tehetősek védték a veszett fejsze nyelét. Értsék meg, kérem, pénz és értékek nélkül végképp ki leszünk szolgáltatva! Máris csattant a replika: Akkor leszünk végképp kiszolgáltatva mindnyájan, ha maguk nem adják össze azt a pénzt! Knöpfler úr, túlharsogva az egyre fokozódó hangzavart, ráripakodott a vonakodókra. Azt akarják, hogy mindnyájan a Dunában végezzük? Ha nem adjuk oda a dohányt jószántunkból, elveszik erővel, de akkor aztán nem marad közülünk élve senki! Azt is nekem köszönhetik, hogy egyáltalán ilyen békés egyezségre jutottam velük, különben már nem volna itt senki, hogy alkudozzék! Leállnak itt nekem kakecolni, ahelyett, hogy kezet csókolnának! Egy csapásra óriási csönd lett. Szinte tapintható csönd. Aztán elindultak az ujjakról lefelé a karikagyűrűk, a levéltárcákból kifelé a bankók. Ott sorakoztak a kecskelábú asztalon Knöpfler úr előtt. Ő azonban csak fejcsóválva nézte a halmocskát. Nem elég. És elkért ott egy aranyórát, ott egy gyémánt melltűt, amott egy gyöngykalárist. Nehezen bár, de célt ért, s közben szünet nélkül ingatta a fejét Tökéletesen megértettem. Jó üzleti érzékével egyszerűen képtelen volt fölfogni, hogy emberek a halál küszöbén is inkább ragaszkodjanak ilyenolyan tárgyaikhoz, mint az életükhöz. Azt mondják, a zsidóknak jó üzleti érzékük van. Ez sok esetben igaz, s nem is csoda, hiszen a középkortól fogva a kereskedelem volt jóformán az egyedüli foglalatosság, melyet zsidó ember Magyarországon űzhetett, lévén, hogy földet nem kaphatott, az adás-vétel viszont alpári dolognak tetszett a nemes urak szemében, nem úgy, mint például Angliában. Ám ebben a Légrády Károly utcai pincében még én, az üzleti dolgokban hatókor is jól láttam, hogy az előttem morgolódó gazdagok megszedték ugyan magukat, de igazán jó üzletember csupán egy van köztük: a még csak nem is tehetős Knöpfler úr. Az a Knöpfler úr, aki — hiába, no, a jó ügynök a pokolban is ügynök — még magával a nyilasvezérrel is rögtön meg tudott egyezni. Utóvégre szükség törvényt bont. A másnapi Knöpfler—Szász mérkőzésnek magam is szem- és fültanúja lehettem. Mosolygós, tegeződő párbeszéd volt, mármár azt mondhatnám: bratyizás. A nyilas szemlátomást meg volt elégedve a zsákmánnyal, barátságosan veregette az ügynök vállát. De tudni lehetett: a jóllakott oroszlán előbb-utóbb újra megéhezik. Így hát lázas számolás, számítgatás kezdődött: elég lesz-e a tíz nap haladék? Hogyan vizsgázik a lét az ügynöktudományból? Hol állnak most az oroszok? Ideérnek-e ennyi idő alatt? Knöpfler, biztos, ami biztos, leltárba vette a maradék értékeket, hátha szükség lesz még a különös alku újabb menetére. A napok teltek, a remény fogyott Egyik nap délutánján, hat óra felé, éppen nem verset írtam, s nem is a jambus, illetve trochaeus mibenlétéről hallgattam Bodrogi-Bacher Pál egykötetes „költő" kioktatását, hanem egy égtudja-hol talált forradalmi brosúra tanulmányozásában mélyedtem el, amikor fölberregett a lakáscsengő, s egy- két megdöngette az előszobaajtót. A brosúrát rémületemben a radiátor mögé dobtam. De kár volt az ijedelemért. Mert igaz ugyan, hogy egy nyilas karszalagos egyén toppant a lakásba, de részint egyedül, ami már önmagában is szokatlan jelenség volt, részint azonnal megnyugtatott mindenkit: ő nem a nyilas, hanem az újpesti partizánok felderítője, élelemért jár, továbbá tájékozódni és tájékoztatni. Pillanatokon belül sikerült lelket öntenie a csüggeteg társaságba. Záporoztak a kérdések, a látogató pedig szépen lerajzolta nekünk, hogyan is áll pillanatnyilag a front. A helyzet nem látszott egészen reménytelennek. Igen ám, csakhogy a napok vészesen fogytak. Táncoltassunk poharat, javasolta valaki egyik este. Gyorsan előszedtünk egy darab papírt, rárajzoltunk egy kört, s ennek mentén beírtuk az ábécé betűit. Majd egy gyertya derengő világánál körbe ültük az asztalt, s előbb öklével lefelé a papirosra helyeztük a poharat majd ennek talpára egyik Ujjúnkat. Szellem jelent meg, szólalt meg hétköznapi beszédmodorától teljesen elütő ünnepélyes kántálással a szellemidézés irányítója, egy éltesebb aggszűz. Közöttünk vagy? A pohár lassan elindult ujjunkkal együtt az I betű felé. Majd a G. jött sorra, aztán az E, végül az N. Az ezt követő Ki vagy? kérdésre ezek a betűk sorjáztak: N-A-P-ÖL-E-O-N. Ejha! Ez ám a megtiszteltetés! Bonaparte itt, a védett gettóban! Szó, ami szó, harcászati ügyekben igazán mértékadó szellemet kaptunk, nem vitás. Az aggszűz nem is késlekedett, azon melegében megkérdezte tőle: Felelj nekünk, ő, nagy Napóleon, ki fog megszabadítani bennünket? A poharat a korzikai először az R betűhöz küldte. Ruszkik? Nem: a következő betű az E lett, majd következett az N. Minek cifráztam? A huszadik század Magyarországának ügyeiben fölöttébb tájékozatlan császár a rendőrségben látta eljövendő szabadítónkat. Ezek után többen viharosan kiröhögtük Őfelségét, és kiszálltunk a játékból. A kilencedik estén Napóleon szelleménél is magasabb látogatónk érkezett, nem a túlvilágról (mondhatnám úgy is, hogy még nem a túlvilágról), hanem a második emeletről Maga Knöpfler úr, az üzleti zseni, a ház patrónusa kaptatott föl hozzánk a harmadikra, egy kis beszélgetésre vagy ahogy ő mondta: smúzra.Emlékeit idézte föl, arról mesélt, hogy valaha együtt ügynökösködött Ribbentroppal, a nácik külügyminiszterével Aztán, ugye, ő most ott, én meg itt... De, mint mondta, nem bánt meg az életéből semmit, mert színes, mozgalmas élet volt az, sok utazással, érdekes élményekkel. A pezsgő minden tárgyalás alkalmával előkerült, s nemcsak az ügyfelek pénztárcáját oldotta meg, hanem sok elegáns szépaszszony ruházatát is Európa-szerte. Igen, szép életem volt, révedt a múltba Knöpfler úr. Tulajdonképpen már azt se bánnám, ha holnap meg kéne halnom. Este tízkor búcsúzott el, s ment vissza, a másodikra. Sosem láttuk többé. Sőt, a földszint, az első és második emelet lakói közül egyáltalán nem láttunk többé viszont senkit. Éjszaka ugyanis, mialatt aludtunk, ott járt a részeg Szász és randalírozó bandája (igazán volt miből mulatozniuk), s elhajtották az embereket a Dunapartra, ahol a dáridó méltó megkoronázásául belegéppuskázták őket a jeges Dunába, miután még öltözéküket is levetették velük. Hogy miért álltak meg a második emeletnél, s hagyták meg a harmadikon és negyediken lakók életét, azt ma már senki meg nem mondja. Lehet, hogy értünk később szándékoztak visszajönni, csak közben elfelejtették, melyik házban jártak, s egy másik ház alsó emeleteivel folytatták a szórakozást. Így végezte Knöpfler úr, a zseni, s így maradtam életben én. Talán, hogy legyen, aki emlékezzék rá. Az ügynök lángelmére, aki egy fél házat megmentett, önmagán azonban nem tudott segíteni. Knöpfler úr, a zseni Részlet egy készülő önéletírásból Tassy Béla: Emlék IIL Magyar Nemzet KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN A tisztás Lefordult puhán terpeszkedő, közönyösen szuszogó feleségéről, kikászálódott az ágyból, felöltözött, fejébe csapta pamacsos kalpagját, vállára rántotta vadászpuskáját. Bevágta maga mögött az előszoba ajtót, ezt tette az utcakapuval is. Mikorra kiért a határba, világosodott, addigra belefáradt a keresetten peckes járásba: megállt, mert az indulat még mindig szorongatta torkát. Fújtatott valósággal. Kisvártatva folytatta útját: nekivágott az erdőnek, határozott léptekkel szaporázott, akárha találkozóra igyekezne, megszabott helyre, pontos időre. Nem fordult hátra, bárha tisztán hallotta, nyomon követi valaki. Egyre gyorsabban lépdelt, alig tudta visszafogni szorongását, legszívesebben futásnak meredt volna. Akkor már nagyon megbánta, hogy lefordult Ila hámozott mandulaillatú testéről, elvégre nem ,első ízben terpesztette combjait ily megalázó közönnyel. Mi van — kérdezte a felesége —, ésmént elfogyott a mákostészta? — A bánatba — kapkodta magára ruháit —, oda ment. — Örökké finom ember voltál — fordult a fal felé az asszony, s közben leoltotta az éjjeli lámpát kiért a hóval derített tisztásra. Akkor már teljesen világos volt, a tisztás juharfái alatt opálkék derengés szedelőzködött. Szól majd Maszelka piktornak, gondolta a férfi, fesse meg alkalomadtán ezt az erdőrészletet, nem kívánja ingyen. Szeretné megörökíttetni a karcsú fákkal és bokrokkal körített tisztást Öt esztendeje járt itt utoljára: ezen a tisztáson ölelkezett először fiával, sűrű cserjék takarásában. És minő szeretkezés volt valójában most sem tudja: őrizni vagy űzni való emlék ama szerepcseré® ölelkezés, amikor kacagásos riadalommal kapaszkodott mégis majdnem elsodorta a marfitóan hullámzó, kancásan vicsorgó aszszony. Semmi sem maradt Ila kifordult ajkú lobogásából. Gyermeket egyet sem szült Akkor meg minek a kibővített ház, a gyarapodó jószág, a naponkénti ingázás, a túlórázás, ha lerobban a klinkerkemence. Mihelyt a gyermekre terelődik a vita, Ila nyeglén pattog: mindennek rendelt ideje van, miként a Prédikátor mondja, nem tehetek róla, hogy nálad olyan hamar elfogy a mákostészta. Az agglegény életbent Kazár Kazimir hagyatkozik minduntalan a Prédikátorra. A tőszomszéd a fővárosból keveredett a községbe, elvette a legrusnyább vénlányt, nemzett neki három világszép gyermeket. A Prédikátor szavait azzal fejeli meg: amikor azonban betelik az idő, Ilácska, habozás nélkül cselekedni kell, félre minden gyermekded vonakodással, ért engem, Ilácska? Sejtelmesen hunyorog a vénülő széltoló, aki mellesleg szenvedélyes vadász. — Maga öntelt alak, Kazimir — utasította rendre az aszszony illetlen bizalmaskodással —, ráadásul az efféle beszéd könnyen nyakamra hozza a házastársi kravallt, na ne, hát te itten vagy — nézett zavar nélkül a konyhába toppanó órára. ♦ Elmerülten bámulta a megvilágosodó, hóval futtatott tisztást, emésztő féltékenység kisértette. Elfogyott a mákostészta, ezt mondja mindenre és mindegyre fia, akkor is, amikor elejtett vad nélkül tér haza. Ritkán tér haza vaddal, vadászni is csak hábe-hóba jár, az is megesett, hogy vadorzóktól vett vadat, hogy ne kerüljön sor a megszégyenítő mákostésztára. Nem szeret ölni, disznóvágáskor is beadót hintáztató viszolygás környékezi, bezzeg Kazár Kazimir átszellemült arcával forgatja a kést a hörgő disznó torkában, és még szallemeskedésre is futja lélekjelenlétéből: azért híztál, mert nem dolgoztál. Valahányszor erdőben jár, anynyiszor kísérti meg a gyermekkori emlék: kakukkfüves tisztáson együtt hancúrozott egy farkasfr és egy őzgida. A páratlan játszadozásnak nagyapja is tanúja volt Öt év óta ez a hancúr kiegészítődik azzal a csaknem megalázó szeretkezéssel, de mégis úgy érzi, soha nem volt része ezekhez fogható boldogító életérzésben. Moccanatlanul támasztotta a kétfelé ágazó juharfa törzsét, feszes várakozásba merevedett. Biztosan érezte, hogy a tisztás túlsó pereméről valósággal bűvöli egy rebbenés télen, üveghideg tekintet Elképzelte: ellöki magát a juharfától, átvág a hóval fehérített tisztáson, maga mögött hagyja a baljóslatain csöndes rengeteget becsukja halkan az utcakaput belép csöndesen a házba, lesodorja fejéről pamacsos kalpagját, lekanyarítja válláról a puskát Lehányja magáról a nyirkos gúnyát bebújik a vasárnapi asszony mailé, hozzásimul, s addig serkenti, mígnem éledni kezd e hámozott mandulaillatú test . Meg se lepődött amikor a tisztáson feltűnt egy farkas, és oldalazva ügetett a kétágú Juharfa iránt, háromméternyi távolságban leült tépett bundája hátsójára, aTitkaiból muszlinselyem pára gomolygott Sunya nyugalommal meredt a férfira, aki majdnem elbőgte magát: lám, mindjárt megismétlődik a gyermekkorban látott hancúr, és részese lesz újra a megisételhetetlennek hitt életérzésnek. Várakozva hordozta körül tekintetét a juharfákkal ás a sűrű bokrokkal körített tisztáson, mikor bukkan fel az őzgida. Akkor hallotta meg a bokrok száraz neszezését: a tisztás keleti szegletéből eredt a zaj, onnan, ahol először szeretkezett Ilával. Arrafelé fordult Csőbe nézel, pajtás, gondolta idétlen derűvel, miközben várta a lövést és hagyta, hogy beérje a bizonyosság: felesége immár nem neki tartogatja martitóan hullámzó, kancásan vicsorgó szenvedélyét Az őzgida jóval a dörrenés után csörtetett a tisztásra. Törékeny léptekkel közeledett a kásásán omló havon. A farkas ügyet sem vetett az őzgidára. Vicsorogva szaglászta a juharfa tövébe roskadt férfit Vészi Endre HÉT NAPON HÉTSZER 1. Rostszerű esők bekerítettek hét napon hétszer összekötöztek gézzel a hideg szelek északi ablakom beüvegezte a szmog kilépőcédulám érvénytelen hét napon hétszer Vastagzöld palackban lobban a villany mélysötét tócsákon nád pallók vezetnek ált magáitól játszik egy mélyhegedű sztearin könnye hull egy faliszentnek kilépőcédulám érvénytelen hét napon hétszer Zöld moha ragyog a vak kapualjban hét napon hétszer áradnak léptjeid s fordulnak vissza megint föl s alá fehéren a lift világit kilépőcédulám érvénytelen hét napon hétszer 2. Robbanásra készen már a rózsák látod ez az örökkévalóság Évtúljós tüze ég a napnak s te csupán lobbanó pillanat vagy Fénytörés ez ha szakad az éjjel menyasszonyi gyűrűn titkos fémjel 3. Még téged akarlak megőrizni te májusközépi nap hogy előhívjalak a homlokom mögül egy majdan fekete évszak iszonyatában látva női és hímnemű fiatal fáidat mint szaladnak fölfelé lucfenyők zöld vonaláig Lebeg a végtelen szalagokban körülöttem fénybe lépnek a fekete házak csobban az ablakok ezüst nyugalma s orsódról letekerednek az utcák az örök röppálya szédülete szerint Utassy József AHOGY TELNEK-MÚLNAK AZ ÉVEK Ahogy telnek-múltak az évek: egyre árvább leszek, papa. Egyre árvább és egyre vénebb. Arcom, bánat kirakata. Tudod-e, hogy túléltelek már tíz évvel. Te Minszki Halott?! Őszök piros lombja pereg rám: sétáló sírköved vagyok. ÖREGEDŐBEN Negyvenhárom évem tüzénél melegszem, remeg hangom, térdem, lassan megöregszem, s ásít a föld értem, isit a Föld értem. 11