Magyar Nemzet, 1987. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-06 / 132. szám
Szombat, 1987. június 6. A könyvügynök egy napja Negyvenes, ballonkabátos férfi vár a reggeli órán kihalt százhalombattai vasútállomáson. Hegyes álla s orra közt vonallá keskenyül az ajka. Nevetéskor sem villannak elő a fogai. Különben is csak nagy ritkán nevet. Behízelegni igyekvő mxsorához jobban illik az udvarias mosoly. Zavartan ácsorgónk. Diplomatatáskáját hol egyik, hol másik kezében szorongatja. Szemem a kötetekkel megrakott furgont vagy bőröndöt keresi, ami nélkül elképzelésem szerint könyvügynök nem létezhet. — Mivel megyünk? — bököm ki végül. — Én a láb embere vagyok — válaszolja —, a horoszkópomban is ez szerepel. Különben mindig vonattal járok az üzletszerző körutakra. Ezúttal hajlandó kivételt tenni. Beül mellém a kocsiba. — Délre tartunk — veszi át az irányítást. — Olyan eldugott településre akarom vinni magát, ahol még én sem fordultam meg. Mátyásdombot néztem ki — mutat a kézírásos jelektől tarkálló térkép egyik pontjára. — De az is lehet, hogy jóval hamarabb megállunk. A mi munkánkban nagy szerepe van a pillanatnyi megérzésnek. Míg rójuk az alsóbbrendű utakat — üzletkötőnek elfecsérelt idő főútvonalak mentén kopogtatnia — T. J. elbeszéléséből kibontakozik a könyvügynöki pályakép . — Mielőtt a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalathoz kerültem, tíz évig a mentőszolgálatnál dolgoztam. Középiskolát végeztem. A mentőstiszti beosztásig akartam vinni. Deközbejött egy baleset. Kilencven-százkilós embereket is emelgettünk, forgatunk, s az egyik csigolyámmal történt valami. Nem akartam a kés alá menni, inkább vállaltam, hogy öt kilónál többet nem cipelek és pályát változtatok. Már a mentőknélkis bizományosi könyvesboltot nyitottam, hadd használják fel a várakozás idejét a társaim is a művelődésre. Az irodalmat mindig szerettem, hivatalban, üzletben megülni nem tudtam. Nekem kell a változatosság, ezért szegődtem három éve ide. Nincs alapfizetés — Lassítson egy kicsit — szó rám, mikor az út menti fasorban épületek körvonalai sejlenek. Közelebbről bár látszik és a szellőzőn beszökő levegőn is érződik, hogy " istállókhoz" közeledünk. — Tehenészet — állapítja meg tárgyilagosan. — Hazafelé jövet, a délutáni fejésidőben érdemes lesz benézni. — Vagy nyolcvanon dolgozunk üzletkötőként, a fővároson kívül az egész országban kilincselhetünk, nincsen megszabott körzetünk. Igazság szerint Budapesten is terjeszthetünk, de ilyenkor csak ötszázalékos részesedés illet meg bennünket, akkor is, ha történetesen a balaton-parti üdülőhelyen találunk fővárosi illetékességű ügyfélire. Különben a magánszemélyeknek eladott könyvek után tíz, a vállalatok, intézmények megrendelte kötetek vételárának megfelelően pedig két százalék illet meg bennünket. Alapfizetésünk nincs. Abevételtől függő jövedelmünk felét közlekedési hozzájárulásként utalják ki nekünk, annál jobban járunk tehát, minél kevesebbet költünk utazásra. Én általában egy ezrest kalkulálok erre a célra. A forgalmazandó értéknek van alsó határa. ötvenezer forint havonta. Ezt egy kezdő tizenöt, a gyakorlott üzletkötő pedig akár tíz nap alatt is elérheti. A maximum a száznyolcvanezer forint, de lehet kétszázezer is, ha a vevők között vannak közületek. — Az első hallásra kecsegtető számok mögött kemény munka rejlik — folytatja s a lélegzetvételnyi szünetben virágízű cukorkával kínál, amelyre azóta szokott rá, hogy abbahagyta a dohányzást. — Még a Kék lény is ellenünk dolgozik — dohogja. — Elültették az emberekben a félelmet. Sokszor látom a megkönynyebbülést azoknak a szemében, akik idegen létemre óvatlanul ajtót nyitottak, de rájönnek, hogy nincs semmi baj, s örömükben két sorozatot is megrendelnek... Olyan ruhatáram van, hogy akármilyen sportosan öltözködhetnék, de a gyakorlat ezt a viseletét igazolta — húzza följebb konfekcióöltönyének ujját, hogy kivillan a sokat mosott iig kibolyhosodott mandzsettája. — Álljunk meg valahol — kéri, amikor elhagyjuk a Pákozd kezdetét jelző táblát. — Ide még sohasem vetődtem el. Megkeressük az iskolát, bebocsátást nyerünk a tanári szobába. — Könyvek ? — kérdezi a mosolytalan igazgatónő olyan hangsúllyal, mintha naponta nyakára járnának az ügynökök. — Ezúttal különleges ajánlatunk van — kezdi könnyeden T. J. — Játékot hoztunk, a Lehet egy kérdéssel több? címűt. A népszerű tévésorozathoz kapcsolódik, segítségével háromezer-hatszáz hasznos ismeretet sajátíthatnak el a diákok, s nem akárhogyan, hanem játszva! Mert milyen a gyerek? Nyerni szeret. Ha nem tudja a válaszokat, beül a sarokba és addig olvasgatja a kártyákat, míg meg nem tanulja a lexikális adatokat. Napköziscsoportonként egy készletet szoktak venni. Árusítják máshol is, de ki tud hétszázhatvannkét forintot egyszerre kifizetni? Mi hat havi részletre is adjuk. Azt a százast szinte meg se lehet érezni. — Ezek túl bonyolult kérdések — tolja félre a mintakártyalapot az igazgatónő —, nekünk csak alsósaink vannak — teszi hozzá anélkül, hogy fölnézne a könyvből, amibe jegyzetel. — Egy példányt talán megkockáztathatunk — enged végül a játék kiválóságát dicsérő újabb ügynöki szóáradatnak, s becsukja a 0. b. osztálynaplóját. Szótárból lett krimi Legközelebb Velencén parkolunk le, az agrokémiai kutató telepe előtt. A főépület pálma- és szobafenyőháznak is beillő nagytermében ültetnek le bennünket. T. J. kiteríti az asztalra az árucikket helyettesítő könyvlistákat. Szórakoztató könyvek”, áll az egyik felsorolás élén, alatta például Moldova, Merte, Moravia, Malamud, Salinger neve és egyegy művük címe. A húszkötetes könyvcsomag ára 1046 (alább részletezve: utánvét 129 és havi 5X200, azaz 1129 forint. A „Történelmi regények” elnevezésű lista egyebek között Móricz Zsigmond, Száraz György, Herczeg Ferenc, Rapcsányi László, Orbán Balázs könyveit tartalmazza. Vannak csak nőknek, az egész családnak és gyerekeknek szóló, valamint könyvsikerek címén kínált összeállítások, ez utóbbi Kafka (!) A per című regényére is felhívja a figyelmet. A másik jegyzéken egyenként is megvásárolható könyvek találhatók. Az ügynök saját, ,,különleges ajánlata” között például a német és magyar nyelvű, Balaton Pilot fedőnevű, a vízikereszt és kikötőtérképet magában foglaló, borsos árú kötet szerepel, továbbá a Latin mondások könyve és a távtanulást lehetővé tevő angol oktatócsomag — kétezerért. Útitérsam erre hovatovább engem is rábeszélne, míg várakozunk az igazi kuncsaftokra. De a sokadik cukorkáért nyúlva hirtelen észbekap: — Persze, nem azért vagyunk itt, hogy magával üzletet kössek. Idegesítő a semmittevés. Csak az ebéd végeztével érkeznek a dolgozók. Ki a Planétás receptkönyv után érdeklődik, más a hiánycikknek számító Helyesírási tanácsadó szótárat rendelné meg a „szabad” listáról, de mindhiába. — Az csak negyven-valahány forint — magyarázza T. J. a csalódott asszony távozása után. — Mire megkapná, hatvanat is fizethetne érte. Nem járathatom le ilyesmivel a céget... A többi fehérköpenyes nézelődő is hamar búcsút mond, amikor megtudja, hogy a Csillagjóslás, Grafológia, Illatoskert, Népi orvoslás című kötetek afféle csalétkek a maguk listáján, a hozzájuk „kapcsolt" csomaggal együtt lehet beszerezni őket. — Ez az egyik kulturált formája az eladásnak, de lehet ezt másként is csinálni — kezd kijönni a sodrából a kudarcélmény hatására az ügynök. — Persze — enyhül meg váratlanul — az olyanokat kiveti magából a közösségünk, akikről kiderül, hogy krimiként adták el a szótárakat bizonyos körökben, ahol ez megtehető. . Komótosan összepakol, helyére rakja a székeket, karjára teríti az élére hajtott ballont és elindulunk szúrós szagú laborról laborra. „Csak nálunk ..., részletre.. . látom én, hogy a maga érdeklődésének mi felel meg ..lenne még egy testre szabott ajánlatom ..., ebben a könyvcsomagban van egy olyan kötet is, amely gyerek kezébe nem kerülhet ...” Hallgatom az üzletszerzői monológokat, nézem a folytonos nyakkendőigazítást. Közben a számlatömbben szépen telnek meg a lapok. Koronglexikont vesznek és játszva tanító társasjátékot, kötelező olvasmányt a még óvodáskorú gyereknek, hogy a gimnáziumi tanulmányokhoz is minden előre meglegyen, vadászkönyvsorozatot, az Erdők nagy képeskönyvét és néhány kötetet az egyedi jegyzékből... Szellemi konzerv Baracskán benézünk az iskolaigazgatóhoz. Bizalmatlanul méreget bennünket. — Lehet egy kérdéssel több? — olvassa fennhangon a játék címét a szórólapról. — Nem láttam én már valahol ezt a papírt...? Az lesz a legjobb, ha itthagyja az ismertetőt. A kollégáim megkérdezése nélkül semmit sem veszek. Mi értelme a pénzkidobásnak, ha ők nem akarják használni az újdonságot? Sina-telep kis bekötőútról közelíthető meg. A környező gazdaság dolgozóinak „tanyája”. Orgonabokrok és borjúistállók között gyalogolunk a házak felé. A legszélső kettéosztott épület. Az egyik felét kékre, a másikat rózsaszínűre festették valamikor nagyon régen. Málik a vakolat. Halk szavú fiatalasszony tárja ki a kaput. — A biztosítótól? — kérdi. — Ja, könyvek — húzza el a szót. — A férjem nélkül ilyesmit nem szoktam venni... A ház párjának üvegezetten a verandája. Az ajtóval viszont jócskán megküszködik az iskoláslány kinézetű háziasszony, mire kinyitja. Mosolygós arcát szőke, kócos haj keretezi. Kopott, kinőtt tréningruha van rajta. Odabent ósdi tűzhely ontja a meleget. A szobában egy háromesztendős kislány és egy évvel fiatalabb öccse játszik-visít, a tévé bömböl, a padlón tépázott orgonagallyak hevernek szanaszerte. — Hát persze, hogy emlékszem magára — fordul az asszony kedvesen útitársamhoz. — Igen, megkaptuk a múltkori csomagot. Csak az volt a baj, hogy a gyerekek nem tudtak játszani azzal a..., igen, Magelláimat — kap a szón. — Mind szétszórták a lapokat. Rövid fejtörés után két könyvsorozatot rendel, egy szórakoztató irodalmit és egy csak nőknek javasoltat. Közben megérkezik a férj. Be sem néz, azonnal megy az udvarba a dolga után. — Ugye nem baj, ha nem a hónap elején fizetek — érdeklődik a nő ijedten. — Csak akkor tudom küldeni a pénzt, ha megjött a gyes. A válasz biztató. De a második számla már a férj nevére szól. Katonáktól, gyeses anyukáktól és kiskorúaktól, akiken nem lehet behajtani a tartozást, hallgatólagos megállapodás alapján nem szabad fölvenni megrendelést. A sokpéldányos jegyzék végére személyi szám is kerül. Az asszonykának most volt a születésnapja. A tizenkilencedik. — Nekünk az a dolgunk, hogy eladjunk — töri meg hazafelé menet a csendet T. J. — Higgye el, nekem is eszembe jut olykor, hogy inkább le kellene beszélni őket a költekezésről. Néhol látszik, hogy másra kellene a pénz. Meg az is megfordul néhanap a fejemben, hogy ezek a könyvcsomagok olyanok, mintha konzervek lennének. Leszoktatnak a döntésről. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem felnőtt korban és nem nekem kellene határozottságra, jó ízlésre nevelni az embereket... Hosszas búslakodásra a maga részéről nincs oka. A napi számlák végösszege meghaladja a tízezer forintot. Mátraházi Zsuzsa Az Országos Filharmónia nyári hangversenyprogramjának állandó vidéki színhelyei közé tartozik Martonvásár és Vácrátót. Martonvásáron, a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének parkjában azon a nyáron kizárólag Beethoven művei csendülnek fel. Elsőként július 4-én, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara Kovács János vezényletével tolmácsolja a Coriolan-nyitányt, a IV. szimfóniát és a VI. (Pastorale) szimfóniát. Vácrátóton, az MTA Botanikai Kutatóintézetének parkjában július 4-én, tartják meg a nyitókoncertet a Concentus Hungaricus felléptével. KARINTHY FERENC \Bolyevete$ Lóletbetegség Pécsi Tibi barátom, s különféle pályákon párodban örökös, dobogós teniszpartnerem, biológus, az Élet és Tudomány munkatársa, egyébként a régi nagy erdélyi Péchy család méltatlan sarja, a felekezeti különbséggel nem törődve gyakran tart előadást az Szr. Hitközség ferencvárosi, Páva utcai körzeti helyiségeiben, szakmájába vágó kérdésekről, higiéniáról, női dolgokról, közegészségügyről, AIDS-ről, s hasonló fontos és időszerű témákról. Nos, shéklizésből vagy komolyan, ő ajánlott be hozzájuk, hogy nekem, úgymond, régi, szemérmetesen titkolt vágyam irodalmi délutánt tartani náluk, csak ismert gátlásosságom, tartózkodó, túlontúl is visszahúzódó természetem miatt eddig nem mertem jelentkezni. Így került sor a meghívásra, fizetni ugyan nem tudnak, viszont honoráriumként kapnék néhány palack kóser bort és szavatoltan, ellenőrzötten előírásos, héber feliratú szilvapálinkát. Erre a mézesmadzagra képtelen lévén nem rákapni, megbeszéltük az időpontot. A művészek kiválogatása, mármint pedigré szerint, úgy nézem, igen liberális, a falakról Mensáros, Sinkovits, Bessenyei Feri korábbi vendégszereplők fényképei mosolyognak le, s ezúttal is, Oszter Sanyi és Linka Ági a Gellérthegyi álmokból adnak elő, Failloni Donatella zongorázik, Gordon Zsuzsa oly mélyen éli át a Manhattani taxizást az Ukrajnából kitántorgott sofőrrel, akinek kamasz korában szeme láttára végezték ki a nácik teljes családját, azóta kő van a szíve helyén, a végén elsírja magát, s vele könnyezik a termet dugig megtöltő, főként idősebbekből álló népes hallgatóság. Tehetséges ifjú kartársam, Siposhegyi Péter családomról, életemről, tevékenységemről, a Rajkpörbe történt írói betebonyolódásomról faggat: hosszúra nyúlt, szinte abbahagyhatatlan, igazán, kivételesen szépen sikerült műsor. Mondom én, aki különben utálom az író-olvasó találkozó műfaját, azt tartván, legjobb találkozás, ha megírom, s aki netán kiváncsi rá, elolvassa. Utána ünnepélyes, megható búcsúztatás, no meg a díjkiosztás: az üvegeket gondosan becsomagolva kocsimba rejtem, s ki a Dunához. Sajnos, e kis országban semmi nem marad titok, futótűzként terjed a pletyka, ottani szomszédaim, cimboráim, túlnyomórészt nem éppen kóser eredetű fiúk és leányok tüstént megérzik a spéci italok csábító szagát, gyűlnek, mézre a darazsak, néhány óra alatt utolsó cseppig elfogy az egész fáradságosan megszolgált tiszteletdíj. De hátra még a szombat, hívtak, menjek vissza ételhordóval, a rászoruló hitsorsos magánosoknak, öregeknek, meg néhány barátjuknak reggel héttől tízig sóletet osztanak. Nem fogadnám el, restellném, nem azonban épp külföldön, háztartásunk ilyenkor nehézkes, akadozik, meg hát imádom is e sűrű, húsos babfőzeléket,betárolok udvarukba. A tisztaságtól ragyogó konyhában a hófehérbe öltözött, aranyos szakácsnők annyit mernek ki a kondérból, hozzá finom marhahúst is, zörgő-csörömpölő bádoglábasaimba be se férne, nem baj, kapok kölcsönbe másik éthordót, s a még meleg, ingerlőn illatozó edényekkel ismét ki a leányfalusikulipintyóba. Persze nem bírom odáig, már útiközben belegrabecsolok, kézzel, mint Mátyás király: isteni jó, vastag, érett, szószos, vajpuha-omlósra főzve, a főzamat mögött legalább húszféle rejtettebb, ínyenc mellékízzel, egyszerre laktató és étvágykeltő. Szombat, vasárnap, hétfő, reggelire sólet, tízóraira sólet, ebéd sólet, uzsonna sólet, vacsora sólet, éjszakai pákosztoskodás sólet. És még mennyi marad, a beugró-eső látogatóknak is bőven jut, falják becsülettel Ám rajtam sajátságos, furcsa tünetek ütköznek ki, gyomorfájás, főfájás, émelygés, szédülés, felfúvódás, hányinger, öklendezés, nem folytatom, hagyom a manapság megint mind népesebben jelentkező újnaturalistáknak. — Lóletbetegség (soletitis) — magyarázom híveimnek, s alkalomszerűen körém gyűlt hallgatóimnak. — Az emberiséget sújtó nyavalyák egyik, ha nem épp legsúlyosabbika. Veszedelmesebb a koleránál vérbajnál, lepránál, bubópestisnél, akármit hantál Tibi, még az AIDS-nél is. A középkorban egész városokat vármegyéket pusztított ki, az áldozatok kínos-keserves halállal haltak, fetrengve, hánykolódva, hörögve, ordítozva. Amellett fölöttébb fertőző, ragályos, ha egyetlen beteg behurcolja, hetek alatt tömeges járvánnyá szélesedik és mélyül. A fő baj, hogy sokáig fel sem ismerték, nem tudták szétválasztani a vérhastól, dizantériától, gyomorfekélytől daganattól, kórokozóját se sikerült fölfedezni, csupán tavaly mutatták ki japán és amerikai tudósok ultramikroszkópikus vizsgálatai, hogy a sóletbabban (Faseolus vulgaris) található mérgező anyag (vírus?) vétkes a szörnyű epidémiában. Szérumot ellenszert még nem találtak. Folynak a kísérletek, vannak nagy távlatú tervek, hogy mint a tüdővész esetében, tömény, desztillált seletkivonattal oltsák be a csecsemőket kutyaharapást szőrével ám ezek csak korai ábrándok, egyelőre patkányokon, tengeri malacokon próbálták ki, az eredmény korántse kielégítő. Szervezetünk immunrendszere nincs fölkészülve e részre, azért a nagy mortalitás, százalékban szinte kifejezhetetlen. Érthető, a sóletből igen-igen bajos vegytiszta extraktumot nyerni, ámbár egy újzélandi kutató, bizonyos Shoe L. Att érdekes következtetésekre jutott e téren, állítólag szovjet szakembereket is foglalkoztatja a szindróma, elég itt Bobov Soljetyinszkij akadémikus úttörő munkásságára utalni. De addig is, míg e kutatások célhoz érnek, a legközelebbi szombaton újra kikocsikázom a Páva utcába, el ne vigye valami érdemtelen jöttment a sóletomat 9 RÉGI HÍRÜNK A VILÁGBAN (I.) Magyarul beszélő francia világutazó a XVII. században AZ 1605-BEN PÁRIZSBAN született Jean-Baptiste Taverniert a XVII. század leghíresebb világjárói és útiéirói között tartja számon a szakirodalom. Különösen a kaukázusi országok,az oszmán birodalom és Perzsia viszonyainak, szokásainak, legfőképpen pedig természeti kincseinek eleventollú leírójaként, a mai riporterek s egyben gazdasági tudósítók előfutáraként került be ennek a hugenotta ékszerésznek jó neve az újkori Keletet feltáró utazók legjobbjai közé, de hat nagy expedíciója során roppant tömegű értesülést hagyományozott az utókorra Indiáról, Ceylonról, Jáváról és Szumátráról, sőt Kínáról is. (Japánról írt munkájának igazi szerzője fivére, s egyben úti- és üzlettársa, Daniel Tavernier volt). A kalandvágy és friss üzleti szellem sajátos ötvözetét megtestesítő francia üzletembernek nem is kellett ezeken az európaiak előtt jórészt meg sem nyílt területeken nagyobb veszedelmekkel szembenéznie; szívesen látott, figyelmességekkel elhalmozott vendége— és persze üzletfele — volt a hatalmas keleti uralkodóknak, akárcsak XIV. Lajos francia királynak, akinek udvari ékszerésze lett Minden egyes ázsiai útja négyöt évig tartott; hosszú és különlegesen színes életének nem csekély hányadát élte le az akkor még valóban titokzatos Keleten. A csupán európai országokat bejáró régi útleíróktól „elvárhatjuk”, hogy bolyongásaik során a mi török tatár dúlta, járványok sújtotta hazánkat is útbaejtsék, de a célpontjaikat tengereken, óceánokon elérő igazi világjárók a dolgok természeténél fogva messze ívben elkerülték a pannon tájakat De kivétel erősíti a szabályt Tavernier, századának legnagyobb utazója — akiről éppenséggel nem ismeretes, hogy hazánkat ismerte — négy éven keresztül a győri főkapitány apródja volt, itt megtanult magyarul, majd később is visszatért Magyarországra és innen indult el első, három esztendeig tartó ázsiai útjára... És miután röviden felelevenítettük a francia útleíró nevét (Birkás Géza sem említi Franci autózók Magyarországon című , kitűnő munkájában), lássunk hozzá Tavernier könyve magyar vonatkozásainak ismertetéséhez. Ez esetben azonban a szerencse istenasszonyát is meg kellett idéznünk: Tavernier sok kiadást megért útleírásai nem mind tartalmazzák a szerző önéletrajzi ihletésű rövid bevezetését — márpedig ez tartalmazza a bennünket közelről érdeklő részleteket , miután egy ilyen kiadás is elénk került rövidre fogva bemutatjuk az önéletrajz magyar vonatkozásait „HA IGAZ, HOGY a zsenge korban szerzett ismeretek felérnek egy második születésével, úgy okkal állíthatom: én az utazás vágyával jöttem a világra. Atyám kiváló ismerője volt a geográfiának, s hallgathattam a régi térképabroszok körüli társalgásait barátaival. E térképek csillapíthatatlan vágyat ébresztettek bennem a rajtuk ábrázolt országok felkeresésére. 22 éves koromra már bejártam Európa legszebb országait — Franciahont, Angliát, Magyarországot, Lengyelországot és Itáliát — és meglehetősen elsajátítottam az ott beszélt nyelveket. Első utam Angliába vezetett, ahol I. Jakab király uralkodott innen Flandriába, éspedig Antwerpenbe, atyám szülővárosába utaztam, majd az egyesült németalföldi tartományokba, ahol az odasereglett külföldiek között utazási szenvedélyem mérhetetlenül tovább fokozódott A tartományok megismerése után Frankfurt és Augsburg útbaejtésével Nürnbergbe igyekeztem. Tudomást szereztem arról, hogy Prága újbóli elfoglalása céljából csapatok gyülekeznek, s kedvem támadt hogy magam is hadba vonuljak és kitanuljam a katonamesterséget melyre későbbi utazásaim Borán bizonyosan szükségem lesz.” Az 1618-ban kezdődött harmincéves háború korai szakaszába tehát a francia protestáns ifjú is bekapcsolódott — különös módon a katolikusok oldalán. „Egy napi járóföldre Nürnbergtől megismerkedtem báró Breuner János lovasezredessel, Breuner Fülöp bécsi főhadparancsnok fiával, aki rábeszélt hogy szegődjek hadnépéhez, mivel szívesen látna maga mellett egy franciát A hadjárat fő eseményéről (vagyis az 1620. évi Fehér-hegyi csatáról) nem szólok, éppen eleget tud erről a világ. Néhány évvel később Bécsire kísértem az ezredest aki bemutatott nagybátyjának, a győri vár főkapitányának, akit Magyarország alkirályának (Vice-Roy) tekintettek. Ennek szolgálatába léptem, mint apródja.” AZ ÖNÉLETÍRÁSBÓL arra lehetne következtetni, hogy Magyarország nádorának szolgálatába lépett, hiszen ennek jogállása a sarkalatos hazai törvények értelmében indokolttá tehette , e dm használatát Annál is inkább, mivel a nádori méltóságot 1625— 1645 között betöltő Esterházy Miklós gróf használta a prorex (királyhelyettes) címet, miként arról nagyszombati síremlékének felirata is tanúskodik. Ám mégsem erről volt szó: Tavernier „gazdája” báró Breuner János volt, a győri vár főkapitánya, „a király képe", aki tisztségét 1606— 1633.*között viselte. S aki ezzel a közjogilag ismeretlen címmel azért ékeskedhetett, mivel csak az 1622. évi 23. törvénycikk rendelte el, hogy „a győri főkapitány a nádornak, és az ország törvényeinek alávetve legyen" — vagyis addig a maga területén közvetlenül képviselhette a királyt „Négy és fél esztendőn át szolgáltam a magyar alkirályt Magyarországon töltött éveim során tovább tökéletesíthettem magam a harcművészetben, hiszen uram oldalán nem egy merész vállalkozásban vettem részt a törökök ellen. Mindezekről azonban nem kívánok megemlékezni, hiszen egyrészt ezt már sokan megtették, másrészt nem segítették elő útiterveim megvalósulását.” „A magyar alkirály másodszor is megnősült; elvette a mantuai herceg bécsi követének húgát, a császárné közeli rokonát. Amikor ez a követ Győrbe érkezett az alkirály meglátogatására, azt a parancsot kaptam, hogy mint nyelveket tudó személy, álljak a rendelkezésére. Mivel a követ úrnak Bécsben sem volt ilyen titkára, azt kérte az alkirálytól hogy egy időre engedjen át neki, amihez ő hozzá is járult. Ám Bécsben az ott időző mantuai herceg végleg a maga udvarába akart fogadni, amibe a győri alkirály csak nehezen egyezett bele, de végül is addigi szolgálataim jutalmául díszes karddal, paripával egy pár pisztollyal és egy aranydukátokkal tömött erszénynyel ajándékozott meg és elbocsátott Így aztán mi sem akadályozott abban, hogy Itáliát majd a többi országot is megismerhessem. A francia király bécsi követe, de Sabran úr éppen ekkor indult Velencébe és egy németül tudó franciát akart maga mellett tudni." Tavernier élt is az alkalommal s nyolc nappal később már a követ kíséretében Velencében élhette a kor délce vitáját, Rohan és Guise hercegek társaságában, hogy aztán sértetlenül elérje úticélját Mantuát amelyet azonban a császáriak nemsokára ostrom alá fogtak, s ■ ennek során a francia ifjú súlyosan megsebesült Felépülése után kérésére a herceg elbocsátotta, ellátta a legjobb ajánlásokkal és Firenze, Pisa, Livorno s Genoa megtekintése után behajózott Marseille irányába Rövid ideig Párizsban maradt , de most Lengyelországba vágyódott Strassburg, Ulm és Augsburg érintésével Münchenben, majd Nürnbergiben, Prágában, Poroszlóban és Krakkóban. „Európa egyik legnagyobb városában" időzött tartósabban, ezután Varsóban vendégeskedett „A skót származású Buttler ezredes, aki később a kapott parancsra megölte Wallensteint rá akart venni, hogy álljak be kíséretébe. De megtudtam, hogy a császár Regensburgba érkezik, ahol fiát római királlyá koronázzák. Mivel jómagam szemtanúja voltam magyarországi és csehországi koronázásának, ezt is látni kívántam, ami ez évben, 1636-ban meg is történt” A szemfüles Tavernier megtudta, hogy II. Ferdinánd követséget indít Sztambulba. „Mivel Buttlar ezredes, az igazi jóbarát mellett elég sok dukátom gyűltössze az ilyen utazáshoz, csatlakoztam a követhez és a vele utazó két francia úrhoz, akik Sztambulból a Szentföld felé kívánták folytatni útjukat” Drezdában felejthetetlen napokat töltöttek a szász választófejedelem udvarában, majd Prágán keresztül Bécsnek tartottak, „azzal a szándékkal, hogy mielőbb hajóra szálljunk. A velem utazó francia urak érdekében megkértem a már említett bécsi főhadi kormányzót hogy adjon levelet fivéréhez, a magyar alkirályhoz a szükséges útiokmányok kiadása tárgyában. Két bárkát kaptunk; az egyiken rendes szoba és kamra, a másikon konyha. Felszedtük a horgonyt s elindultunk Magyarország felé.” Tardy Lajos