Magyar Nemzet, 1987. július (50. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-29 / 177. szám

4 A TÉVÉ MŰSORÁRÓL Bujdosó András számonkérése Földesi József dokumentumok alapján készült forgatókönyvéből 1985-ben forgatott tévéfilmet Mihályfy Sándor. Egy dunántúli nagyüzem közössége előtt mutatták be legelőször a Bujdosó András számonkérését és már akkor nyilvánvalóvá vált a jelenlevő szerzők és televíziós vezetők előtt, hogy a közönség , jó vevő” az üzemi demorkácia kérdését boncoló tévéfilmre. Pontosan föl tudja mérni a téma jelentőségét, az elkészült munka bátorságát, erőit és gyengeségeit is. Erősségének tekintették az akkori hozzászólók a témaválasztási merészséget, az üzemi közhangulat hiteles ábrázolását Gyöngeségnek tartották viszont az újfajta sematizmus kívánalmai szerint megformált figurákat Az egyoldalúan rossz, korlátolt vezetők, és az ugyancsak egyoldalúan kiváló pozitív hős helyett árnyaltabb és emberibb egyéniséget szerettek volna látni. Az alkalmi kritikusok között megbúvó „hivatásos” szorgalmasan és egyetértően jegyzetelt és már előre örült annak a pezsgésnek, amit ez az egyszerű, nem hibátlan, de végtelenül tisztességes, és tisztessége folytán össznépi érdeklődésre is számot tartó televíziós bemutató a máskülönben, hazai tévéesemények alkalmával meglehetősen lagymatagul viselkedő nagyközönségből kiválthat Nem, nem tekinthető zsurnalisztikai túlzásnak „össznépi" érdeklődésről beszélni, hiszen nyilvánvalónak tűnt, hogy a Bujdosó András számonkérése mindazokat a számonkéréseket és számonkérhetőségeket eszébe idézi majd a nézőknek, amelyeket látszatdemokráciák szerint működő közösségekben tapasztalni lehet. A Kállai Ferenc által becsületes következetességgel megformált esztergályos alakja mögé ki-ki odaképzelheti a maga értelmiségi, mezőgazdasági, tudományos elhivatottságú és művészi ambíciójú „Bújdosóját”. Azt a valakit, akinek hibájául róják föl, ha intézménye programjába, terveibe, moráljába, emberséges, vagy éppen emberietlen megnyilvánulásaiba a demokráciára hivatkozva bele akar szólni. Ez az a befogadói platform, ahol a rétegműsorokkal különválasztott, karakter nélküli szórakoztatással pedig arc- és egyéniség nélkülivé mosott közönség találkozni képes a közös gondjainkat ábrázoló, valamennyiünk társadalmi érzékenységét célba vevő tévéfilm, tévéjáték. Mindezekkel a reményekkel és várakozásokkal szemben, két esztendővel a film elkészülte után, egy fülledt, nyári késő estén került a képernyőre Földesi József és Mihályfi Sándor közös munkája. A fülledt nyáreste, meg az éjszakába nyúló vetítési idő — kiszámítható — tévénézési kedvét apasztotta el sokaknak, a két esztendős „dobozolás" pedig a társadalmi érdeklődését és érzékenységét fonnyasztotta el, megint csak sokaknak. Ez utóbbi miatt lett hamvában holt televíziós vállalkozás a péntek esti tévébemutató. Mit számít ugyanis most, 1987 nyarán, gazdasági gondok és igyekezetek forrpontján az, hogy Bújdosó Andrást — aki jelen esetben nagyüzemi munkás, de lehetne kutató, újságíró, agrármunkás vagy bárki — főnökei megbélyegzik és meghurcolják azért, mert egyéni véleménye van fejlődésről, munkaerkölcsről, javak elosztásáról és az emberekkel való bánásmódról. Mit számít mindez, amikor mindnyájan jól tudjuk, azon a problémakörön, amit a dramaturgi, történetszövési gyarlóságai ellenére is érdemdús tévéfilm fölvet — anélkül, hogy megnyugtató megoldás született volna — jócskán túlfutott az idő? „Bújdosó Andrásoknak" gyárban és tudományos intézet élén, termelőszövetkezetekben vagy lapszerkesztőségekben, ha aktívak és nem nyugdíjasok még, ma az országos talpon maradás hogyanja a legfőbb lelkiismereti gondjuk, taktikai feladatuk. E lelkiismereti harcok csitítására, taktikák kidolgozására pedig, minden Bújdosó Andrásszerű, egyenes ember tudja, kevés a példabeszédescsöndesség, a naiv rácsodálkozás habzó szájú diktátor-direktorokra és szolgalelkű kiszolgálóikra. Más film kéne most, hogy mindnyájan nézhessük, figyelhessük, vitathassuk és szerethessük. Más film, amit lehet, sőt valószínű, hogy ír, forgat, vág és „utószinkronoz" is már valahol valaki. Tán ugyanaz a szerzői gárda, mint amelyiknek a műhelyéből a Bújdosó András számonkérése kikerült. Meglehet, látjuk is majd valaha. 1990-ben talán. Mai gondjaink csitultával. Új gondok tornyosulásával fejünk fölött — ki a megmondhatója? nemi fölvilágosítására). Giccsessége viszont fölháborított, már-már harcos tettekre sarkallt Éppen a köldökzsinórelkötés és a méhlepényeltüntetés őserdei módozatairól fogalmazódtak bennem ironikus mondatok, amikor a képernyőn, A kék lagúna második műsorbeli szomszédságában feltűnt William Golding, a lagúnáéknál „valamicskével” valóságszerűbb lakatlan szigeti gyermektörténetnek, A legyek urának a szerzője. Prófétai, szép, vén fejét látva, bölcs és egyszerű mondatait hallgatva ráébredtem, kár a harcért és az ironizálásért A giccset ugyanis még a képernyőn is előbb-utóbb „helyére teszi", azaz lelepzi az igazságok hírnöke, a valódi művészet. Nem bizonyos, hogy a műsorszerkesztés szent buzgalma és akarata szerint történikez, de bennünket nézőket ez csöppet se zavarjon. Nem bizonyos az sem, hogy Golding — a Huszadik századi portrék című, most induló és érdekesnek ígérkező sorozat nyitányaként — azért került A kék lagúna szomszédságába, hogy amit az behízelgő hazugságaival életről, tengerről, gyermeki szabadságról elfogadtat, sorra-rendre mind megcáfolja. Ha gyakran a véletleneken múlik is, mégis az a televízió rendje, hogy előbb-utóbb minden hamisságot (művészit, tájékoztatásit, ismeretközlőt) „helyreigazít" ő maga. Ki kell várni akkor is, ha lassabban cselekszi ezt, mint szombaton este, Goldinggal. Lőcsei Gabriella Jövő idő Van egy nem túlságosan számon tartott sorozata a televíziónak, a Jövő idő, amely különböző választott témakörök szerint járja végig az országot — utca emberét kérdezve, felelős hivatalnokokat és hivatásos jövőkutatókat faggatva —, hogy kiderítse, mi várható a varázsos évszámtól, a 2000-től. Legutóbb a szerkesztőriporter Novák Henriett -Dancsó Sándor és Gyulai Gaál Krisztián kamerái kíséretében arra kereste a választ, miként akar és miként tud vakációzni az évszázad végén a honpolgár. Megrendítő volt hallani, hogy szinte kivétel nélkül mindenki — diák, munkás, tudós, fiatal és öreg — a természetbe vágyik vissza. Sátrakba és rengetegekbe, természetes, és nem kiépített vízpartokra, kerékpárok nyergébe, benzinmentes utakra, csöndes falvakba. Mindezt idehaza, a határokon belül szeretnék megkapni a megkérdezettek. Az urbanizáció és a motorizáció — íme — megtette a hatását. Senki nem kér majd évtized múltán egyiknek sem a megkérdőjelezhető áldásaiból. Legalább a vakáció idejére nem. Napjaink — jövőidejűnek is szánt — legtragikusabb üdülési torzszülötteként Siófokot mutatta be a műsort rendező Albert József. A fővárostól órányira meg tudta találni a riasztó képet arról, miként fest ma a „korszerű” (tehát kicsit a jövőnek is készülő) vakációzó színtér. Jóval nehezebb volt megtalálnia a természetközeli vakációzás vonzó példáit. Fáradhatatlanul, és dicséretes következetességgel járták végig a műsor készítői azokat az állomásokat, ahol kideríthetővé vált, hogy a vissza a természethez szép, és úgy tetszik általánosan elfogadott jelszó szinte sehol nem talál intézményesen visszhangra. A turistaházak pusztulnak, gazdátlanokká válnak, vagy sajátos átváltozások után a közember, a kisember (hát még a diák!) számára megközelíthetetlenekké és megfizethetetlenekké „magasodnak”. A szerencsés kezdeményezések pedig — például a Káli-medencében, pár kilométerre a zsúfolt Balatonparttól — vagy reklám nélkül árválkodnak, vagy „bezzeg-példák” módjára elérhetetlenül tündökölnek. A háromnegyed órányi televíziós „jövőkutatók”, jelenfaggatók semmi mást nem cselekedtek, okosan, csak a vágyakat és lehetőségeket sorakoztatták föl egymás mellé. Nem kaphatott a néző megnyugtató szavakat, ígéreteket senkitől, így van ez rendjén. A valósághű helyzetkép akkor tudja cselekvésre nógatni az embereket, ha kellőképpen kilátástalan. A Jövő idő kép- és szöveganyaga szerint pedig csakugyan kilátástalannak tűnik föl a boldog, kétezerbeli nyár. Olvasólámpa Csalatkozik, aki azt hiszi, hogy az Olvasólámpa című műsor arra való, hogy a néző figyelmét fölhívja, mit érdemes olvasólámpája fénysugarába vinnie. Beszél ugyan új könyvekről is Czigány György műsora, de a könyveknél — úgy tetszik — fontosabbak azok a műhelyek a számára, amelyek a közismert könyvcsinálók közössége mellett kis példányszámú, kevesek érdeklődésére számot tartó kötetek világrajöttét segítik. Tagadhatatlan, ezekre az ismeretekre is szüksége van a könyvek világában „naprakészen” tájékozódni kívánó nézőknek. Még fontosabb volna azonban, ha a friss és valóban országos közfigyelemre érdemes kiadványokról is pontos beszámolókat láthatna-hallhatna mindenki a tévében. Mivel ezt a munkát következetesen és rendszeresen pillanatnyilag egyetlen művelődési műsora sem látja el a tévének, tékozlásnak tetszik az Olvasólámpa részletkérdéseket és jelenségeket cizelláló finomsága. Tékozlásnak még akkor is, ha olyan érdemes beszámolókat szállít Babiczky László rendezése, mint legutóbb a békéscsabai Megyei Könyvtárról, a finn—magyar műfordítási kapcsolatokról vagy amilyen a költészet rendeltetéséről fölvett beszélgetés volt a szlovák költő-miniszterrel, Jaroslav Valekkel, és a francia költő-műfordítóval, Jean-Luc Moreauval. Röviden Hasadt lélekkel néztem végig a tévében A kék lagúna című, magyar mozikban már agyonjátszott amerikai filmet. Felvételeinek szépsége elbűvölt, pedagógiai hasznát elfogadtam (mivel más, jó munkát nem tudok ajánlani a kiskorúak regényesen tapintatos Magyar Nemzet Kiállítás a felvilágosodás koráról (MTI) Kedden nagyszabású kiállítás nyílt a Néprajzi Múzeumban, Kultúra és társadalom Magyarországon a felvilágosodás korában (1730—1830) címmel, a nemzetközi felvilágosodás-történeti kongresszushoz kapcsolódóan. Az ünnepélyes megnyitón — amelyen részt vett Köpeczi Béla művelődési miniszter is — Kosáry Domokos akadémikus üdvözölte a megjelenteket. Hoffman Tamás, a múzeum főigazgatója, a tárlat rendezője elmondta: az egy évig nyitva tartó kiállításon látható több mint ezer tárgyat 18 gyűjteményből válogatták. Külön teremben mutatják be a korabeli falvak, városok életét, az otthonok berendezését, a céhek mimnkáját, a parasztság és a nemesség öltözékeit. Szerda, 1987. július 29. „Bárki légy is, megmentelek ” A Fidelio a kőszegi várban „Olyan gyönyörű előadás volt,«, hogy csak utána vettük észre, hogy átfagytunk** — mondta a tanácsházával szemközti iparművészeti bolt eladónője a premiert követő nap reggelén. Ennél tömörebben aligha lehet megfogalmazni azt az élményt, amivel június végén a kőszegi Fidelio létrehozói megajándékozták a Jurisichvár udvarának nézőterén összegyűlt, főleg helybeliekből és osztrák vendégekből verbuválódott közönséget. A rendező, Boschán Daisy, az Operaház tagja, nem először dolgozik az országnak ezen a részén. Két nagysikerű, több nyári szezonban játszott sorozat is fűződik a nevéhez: néhány éve Szombathelyen a Don Pasquale című Donizetti-operát, Kőszegen pedig Haydn Patikusát állította színpadra. Vele beszélgettünk. Már a Patikus bemutatója idején megállapítottuk, hogy a Jurisich-vár különleges atmoszférája és remek akusztikája szinte kínálja magát a Beethovenmű színrevitelére. A kőszegi tanács és a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar támogatásával idén végre megvalósulhatott a terv, mégpedig úgy, hogy nem a budapesti produkciót ültettük át másik helyszínre, hanem egy, a környezetbe illő, annak adottságait felhasználó, új előadást hoztunk létre a magunk igen szerény anyagi eszközeivel. Melyek voltak a rendezői koncepció legsarkalatosabb pontjai? Nagyon fontosnak tartottam, hogy a börtönjeleneteknek és a hirtelen kitáruló szabad világnak a zenében megjelenő éles kontrasztja képileg is megszülessen." Ezt a kérdést Horváth Lászlónak, az operaházi szcenikai műhely vezetőjének egyszerű és kifejező, könnyen mozgatható díszletei úgyszólván önmagukban megoldották. A három, ráccsal fedett trapéz az udvaron zajló jeleneteknél befelé döntve áll, Florestan cellájában teljesen összeborul, a fináléban pedig hátrahajlik, lekerül róla a rácsozat, szabadon árad rajta át a fény és a levegő. Sok fejtörést okozott Marcellina, Jaquino és Rocco alakja, amelyek vígoperai karakterüknél fogva — legalábbis az első felvonás Leonóra-áriájáig — mintha egy másik műfajból tévedtek volna a műbe. Meg kellett határozni, meddig mehet el a három figura a buffo irányába, hogy a kisemberi világ és a nagy szellemek későbbi összetalálkozása ne legyen hiteltelen. Végül, mindenképpen megpróbáltam oldani a finálé oratorikus, tabló- szerű jellegét, kifejezésre juttatni, hogy a tömeg és az egyes szereplők lelkesültségét nemcsak a felsőbbrendű szellem megnyilatkozása váltja ki, hanem a hűség, jóság, igazságosság felett érzett megrendülés, meghatottság is. A szoborrá merevedett Beethoven helyett a mélyen humánus Beethoven képét szerettem volna megjeleníteni a darab minden pillanatában. Hallhatnánk néhányét a produkció közreműködésrül? A kőszegi Fidelióra sikerült olyan gárdát megnyernem, amelyben ki-ki tökéletesen a hangjára és egyéniségére szabott feladatot oldott meg. Több kiváló művész is lehetőséget kapott arra, hogy ebben az ideális környezetben saját, korábbi nagy teljesítményeit is felülmúlja. Takács Mária (Leonóra), Molnár András (Florestan) és Gerdesits Ferenc (Jaquino) az Operaházban jelenleg repertoáron lévő, Békés András által színpadra állított előadásban is ugyanezeket a szerepeket énekli Faragó András nagyszerű Pizzaróját viszont tizenöt éve nem hallhatta a közönség és Ötvös Csilla is egy régebbi rendezésben alakította Utoljára Marcellinát. Nagy nyeresége volt a produkciónak Marczis Demeter, a Pécsi Nemzeti Színház művésze, aki ugyancsak hosszú szünet után játszotta el Roccót. Márk László (I. rab) és Németh Gábor (II. rab, Miniszter) életükben először énekeltek a Fidelióban. Petró János karmesterrel és a Szombathelyi Szimfonikus Zenekarral többször dolgoztam már együtt, s mint mindig, most is remek partnerként vettek részt az előadásban. A debreceni Kodály Kórust külön is szeretném kiemelni: bár nem színházi énekkar, tagjai már az első próbákon természetesen mozogtak az opera világában. Végül hadd említsem meg a műszakiakat is. Az Operából Győrbe került Kiricsi János három munkatársával és a helybeli színpadi munkásokkal mindvégig fantasztikus lelkesedéssel dolgozott a háttérben a közös sikerért. Annak ellenére, hogy a Beethoven-opera előadói különböző helyekről, vagy más Fidelio-rendezések tapasztalataival érkeztek Kőszegre, itt jó hangulatban dolgozó, egységes társulattá formálódtak. Többször is felvetették, hogy jó lenne a darabot ugyanezzel a szereplőgárdával újra színre vinni. Valamennyien sűrű nyári elfoglaltságaik közepette vállalkoztak a darab bemutatására. *' — Egy kicsit féltem ettől az előadástól — mondta Takács Mária —, mert még sohasem énekeltem szabadtéri színpadon. A szorongás azonban már a környezet puszta látványától megszűnt. Minden körülmény , a segítségemre volt abban, hogy teljes átéléssel alakítsam Leonóra zeneileg és a színészi megformálás szempontjából is igen nehéz szerepét: a társaimmal és a karmesterrel való összhang, de polark Tivadar jelmezei is. Ezek a csodálatos — egy régebbi Fidelio-előadáshoz tervezett — ruhák már önmagukban is képesek megteremteni a darab atmoszféráját. Boschán Daisy rendezői instrukciója pedig, hogy Leonóra minden szavát és gesztusát kezdettől a humánum hatja át, új megvilágításba helyezte számomra a hősnőt. „Bárki légy is, megmentelek” — ez lett az én Kőszegen született Leonórám kulcsmondata. Ötvös Csilla már olyan híres partnerek társaságában is énekelte Marcellinát, mint Nagyezsda Kniplova és Anja Silja. — Marcellina egyike a legkedvesebb szerepeimnek — mondja Ötvös Csilla — és úgy tudom, hogy hosszú szünet után most, az idei operaházi szezonban ismét kitűztek rá. A kőszegi előadástól művészi szempontból és emberileg is nagyon sokat kaptam. Új ismeretségekre, ezeken keresztül pedig új feladatokra tettem szert. Marczis Demeter például meghívott a pécsiek német nyelvű Vardzsunda-produkciójára . Papagénát alakítom a fertőrákosi barlangszínházban, majd az együttes őszi, nyugati turnéja során. Marcellinám Boschán Daisy apró részletekre is figyelő rendezésében rengeteg új színnel gazdagodott. A fináléban végig a címszereplő felé fordulok, kifejezve, hogy a maga kicsiny keretek közé szorított életén belül Marcellina is lehet Leonóra ... A premier estéjén dermesztő hideg volt. Sokakban felmerült a kérdési lehet-e ilyen körülmények között előadást tartani? A zenekari tagok azonban elfoglalták a helyüket és hangolni kezdtek, az énekesek rendületlenül sminkeltek és öltözködtek, a műszakiak is végezték a dolgukat, a nézőtér pedig fokozatosan megtelt pokrócokba bugyolált emberekkel. Erre a forró hangulatú június végi estére azért érdemes visszaemlékezni, mert bebizonyította: ha egy együttesben mindenki szereti, amit csinál, ha mindenkinek fontos, hogy a közönségnek a tőle telhető legjobbat nyújtó, nehéz gazdasági helyzetben ,és megszülethet ez igazi színház. R. Szántó Judit Fehér Béla-Malonyai Péter EMBERRABLÁS PEMECSEN (Itt életek és sorsok forognak) 10. Árnyékba húzódott minden élő. A szarvasok és a kecses őzek a patak partján várakoztak, amikor is nedvvel telnek meg a szárazon igencsak ízetlen páfrányok, eres levelek, a mohák, a zuzmók. A svadronkapitány törte meg a csendet. — Nincs más hátra gyermekem, módszeresen át kell kutatnunk az erdőt. • — Módszeresen? Jó — hünynyögte Suhajda. — És mi legyen a módszer? — Emlékezz gyermekkorodra, kisfiam — szólt szeretetteljes hangján Rappapart. — A bagulákra gondolj. Mit tennének ők ily helyzetben? — Az egyik arra, a másik meg ellenkezőleg — vágta ki a láblóügynök. — Hogyan? Van benne valami — helyeselt a szépfogsora, elnyomva egy ásítást. — Tehát — hunyorgott Suhajda, aki szintén aludni szeretett volna. — Indulunk! — azzal a daliás katona feltápászkodott a földről. Hihetően, nem kevés erőfeszítésébe került a helyváltoztatás. Suhajda szintúgy felpattant, s csakhamar egymásnak háttal tűntek el a fák között. Nem jutottak messzire. Rappapart, alig hogy a dús lombok eltakarták, megágyazott magának az avaron. Néhány perc szundítás aligha árthat, morfondírozott, és már saját kérdésére sem várhatta meg a feleletet, olyannyira hamar elnyomta az álom. Kis lelkiismeret-furdalása azért volt gyermeke miatt, aki — így hitte a szálfatermetű katona — mostkeményen járja az erdőt. Bizony meglepődött volna, ha tudja : Suhajda követte példáját. A sűrűbe érve tüstént nyugvásra alkalmas helyet keresett magának. A feje alá a Teofiltól erőszakkal örökölt csíkos mellényt tette, s csakhamar szuszogása tanúskodott ejtőzéséről. A bárónő ezúttal magányosan nyitotta ki lepkepilláit Nem vette őt körül a szolgálatkész férfinép, az eseményről mit sem tudott a szobájában békésen szunyókáló Bősz, a konyhában szorgoskodó Teofil. Malária kénytelen volt önkezével feltápászkodni a hűvös kövezetről, rutinos mozdulattal rendbe szedte ruházatát és elindult a szobája felé. Közben meglepték a gondolatok, eképpen: Itt hagyott Nem várta meg, hogy tárt karokkal, nyitott szívvel érte repüljek, én, a sok vihart kiállt madárka. Vajh, viszszajő-e valaha is? A gondolattól, hogy soha többé nem látja viszont élete svadronosát, kevés híján ismét elvesztette az eszméletét Megkapaszkodott a korlátba, erőt vett magán és szent fogadalmat tett: amíg nem látja őt szemtől szembe, amíg nem hajol csókra keze fölé szerelmesen, nem ájul el. „Nem lesz könnyű, de állom a próbát, hiszen ő is mi mindent kibírt érettem, hűtlen cseléd miatt. Bennem is van elegendő erő. Érte. Miatta.” „A szobájába érve ismét a régi volt Erős, életre kész. Mert az élet — esetében — Rappapart Elemért jelentette. Csöngetett. Kisvártatva halk léptek bizonygatták, hogy jeladása nem volt pusztába kiáltott. — Mondja csak, Teofil. Bősz úr ez idő tájt még a kastély vendége? — Bősz úr nem az a fajta ember, akiköszönés nélküli. Ha emlékezetem tiszta, ami kétséges, állíthatom, hogy a valóságos, belső és titkos ez ideig nem utasított, hogy búcsúcélzattal jelentsem be. Azon túl az útibagázst sem csomagoltatta be, ha van neki — hajolt csaknem a földig Teofil. — Úgy ... Akkor kérném fáradjon ide a tanácsos úr. Teofil várakozáson felüli gyorsasággal hajtotta végre a kapott parancsot. Tette ezt azért, mert a föld alá bújt volna szégyenében, ha odaégeti az estebédet. Melánia nem vette észre a tanácsos beléptét, így amikor az gyengéden harákolni kezdett, ijedten összerezzent. — Ah, ön az bácsikám? Az imént... odalenn voltam a lomtárban. Képzelje... — Nem kellett volna Melanim — vágott közbe Bősz. — Azok az emberek nem nevezhetők éppen finomaknak... — Képzelje — vágta el a szót ezúttal a bárónő —, nincsenek ott.— Nem értem a kázust kuzmáran — Eltűntek, megszöktek. Innen. Tőlem — esett kétségbe szaggatottan Melánia, aztán zsebkendőt keresett, kifújta az orrát, igencsak hangosan, hogy részvétet keltsen — Miért zokogsz édes Melanim? Azt a Suhajdát ne bánd. A másik pedig ... Valóban, ki lehetett az az ősz hajú jampec? Lehet, hogy... — Ó, ne folytassa örök hívem. Még a végén belém gázol teljesen. Jó, hát tudja meg... az az ősz hajú... — itt már zokogott a bárónő .— az a daliás úr... Rappapart .. Elemér volt. — Rappapart... Hol hallottam ezt a nevet? — Én meséltem magának róla talán. Ő volt az elrablóm, az a gyönyörűséges, galád szívtolvaj. Áldja meg őt az ég, akárhol is legyen! — A rablót? De miért — kérdezte a teljesen megzavarodott tanácsos. —■ Eh! Bácsikám! Ezt maga nem értheti. Inkább megkérem, kísérjen el a városba. A megtörtént események befejeztével látnivalókra vágyok. — Természetesen — egyezett bele szórakozottan a titkos, ám gondolatai még az előbbieknél jártak. „Milyen igaza van, hogy én ezt nem érthetem, így hát nem is értem” — ismerte be készségesen, s megnyugodva szólította Teofilt, parancsba adván a delizsánsz mielőbbi előállítását. Egy időben azzal, hogy a bárónő és az ősz Bősz elhelyezkedtek a puha üléseken, Suhajda és Rappapart ismét a tisztáson találkoztak. — Találtál valamit — kérdezte először az idősebb jogán a svadronkapitány. — Semmit. És te atyám? — Hasonképpen. — Mi a teendő akkor hát? — Meg kell gondolni. Annyit azért bizton állíthatok, hogy megszomjaztam ebben a cudar nyomozásban. — Jómagam szintúgy — válaszolta Suhajda. Az egyetértést megállapítván, csakhamar egy szélesebb erdei ösvényen haladtak a város felé. Nyolc felé járhatott — az ég fekete ruhájába készült bújni éppen — amidőn elérték a város szélét. Megálltak. — Na, melyikbe menjünk — érdeklődött Rappapart, s lelki szemei előtt hatalmas ibrik ser kellette magát. Kevés habbal és dús malátával. — Talán a Lófogú Pelikánba atyám — ajánlotta Suhajda és összerezzent, eszébe idézve kudarccal járt vállalkozását. A svadronkapitány esze már a sörnél járt. Habozás nélkül intett. Egy fertályóra múlva ott ültek a lócán, a faasztal mellett. Suhajda rá sem pillantott a felszolgáló cselédre, sört kért. A habos ital csakhamar előttük állott, s ők, az egész napi kalandtól eltikkadva, egy szuszra felhajtották a kupa tartalmát. — Még egyet? — ajánlott kérdezve a táblóügynök. Rappapart csak a szemével intett. Suhajda felemelte a kezét, s csakhamar szoknyasuhogás jelezte, ismét előttük áll a felszolgáló lány. — Ugyanazt az uráknak? — kérdezte csengő hangon. Az ismerős csilingelésre Suhajda felkapta a fejét, tátva maradt a szája, így pedig csak dadogva volt képes megszólalni. Persze nem tudhatta, ami egy felcsernek nyilvánvaló lett volna: víziói vannak. — Eve... Eveli . Evelin ... Tute itt? — és már kapott volna a lány felé. — Uraságod mindig vicces férfiú volt — fenyegette meg a táblóügynököt a vászoncseléd. — És mert nem közömbös előttem, elárulom mi a nevem. Vagy tudja mit? Mégsem — és táncos léptekkel továbbállt. — Evecelnin — hörögte a szerelmes Suhajda, bambán bámulva a söntés felé. A lány éppen a homlokára mutatott, így felelve a kocsmáros valamely kérdésére. Suhajda ezután hagymázos pillantásokat vetett maga elé. Szemében fájdalmas rőzsetüzek gyúltak, majd hunytak ki, mintha egy rocskából vizet loccsantottak volna a bogrács alatt sistergő zsarátnokra. — No, papi erre adjon explikációt! Az ősz svadronos elgondolkodni látszott, sokat próbált homlokát ráncolta, nyakát tekergette,ajkát csücsörítette, majd fáradt tekintetét végighordozta a fogadó vegyes közönségén. (Folytatjuk)