Magyar Nemzet, 1987. július (50. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-03 / 155. szám
4 Résikonok Novák Emil fotókiállítása Szentendrén A KÉPEK a templom falán csillognak, a templomtéri fák ágai között bújnak meg. Egy szigorú belső világú, rejtőzködő lirájú művész lombok közé bújtatott pillérek árnyékába simított modern mítoszt szövő alkotásai. A Balázs Béla-díjas ifjú filmoperatőr, Novák Emil eddigi filmes munkái — közöttük az Elek Judit-rendezte Mária-nap, Maár Gyula Felhőjátéka vagy Tolmár Tamás bemutatás előtt álló Zuhanás közben című alkotása — a kiegyensúlyozott, tiszta, harmonikus klasszikus értékek tiszteletét sugallották, pontos, fegyelmezett és könnyed eleganciájú vizuális rendszerről tudósítottak. A most Szentendrén látható fotók tovább s mélyebbre vezetik be a nézőt ebben a szuverén képi világban. A fényképek rézlemezbe maratottak, különleges cinkográfiai eljárások során kapták meg a színeknek, árnyalatoknak azokat a rendhagyó tónusait, amelyek leginkább időpusztította, régesrégi ikonokhoz teszik hasonlatossá őket Az időtálló matéria, az egyik legősibb, az antik művészet által is kedvelt anyag, a réz megnemesíti s megfoghatatlan, archaikus sugárzással tölti meg ezeket az egyéni, modern ikonográfiai jeleket használó munkákat, összekötve így a megörökített pillanatot évszázadokkal, évezredekkel előbbi korokkal. KÜLÖNLEGESEK és elgondolkodtatóak ezek a réz fényképek, amelyeknek külső és belső szerkezete tudatosan használja ki az archaikus anyag és a modern fototechnikai eljárás ellentéteinek minden játéklehetőségét. Hol triptichonokba szerveződnek a képek, hol pedig a középkori nagyméretű szárnyasoltárok hat- vagy nyolcelemes tagolását követik, miközben az ábrázolás, a kép felépítése, belső szerkezete a legmodernebb huszadik századi filmes montázsokkal vagy éppenséggel a Bálint Endre-i kollázsokkal mutat érzelmi és gondolati rokonságot. A tisztaság, a lebegés, a szárnyaló szabadság vágya szól Novák Emil réz fényképeiről, amelyeken vissza-visszatérő szimbolikus motívumként fedezhetők fel a sík lapról elröppenni vágyó madarak könnyed sziluettjei, az ördögfejű szörnyek fenyegetéseit, az emberi test nehézkes determináltságát könnyed szárnycsapással legyőző galambok csapatai. A rézlapok patinája, nyugodt, kortalan anyagszerűsége és a felvételek belső kompozícióját szétrobbantó művészi nyugtalanság teszi megkülönböztetett figyelemre méltóvá a szentendrei Templom téren még egy hétig látható alkotásokat. (vértessy) Egy elhallgatott költőről Imecs Béla halálára Ma temetik a 90. életéve küszöbén meghalt Imecs Bélát akinek költő voltát — több finom szonett mellékletével egy 1924-es Nyugatszámban — Osvát Ernő fedezte fel. S bár Imecsnek már előtte is megjelentek versei a kolozsvári Pásztortűzben, és már 1923-ban megjelent egy érdekes verseskötete is, Havasalji csokrosrózsa címmel, azóta — hosszú életében — egyetlen kötete sem látott napvilágot. Annak ellenére, hogy a Babits Mihály szerkesztette Új anthológia is közölt tőle, a szerkesztő joggal dicsérő soraival, több egyéni költeményt Az elmúlt évtizedekben csak mint német angol, olasz és spanyol versek míves átköltője szerepelt a Nagyvilágban, az Alföldben és a Tisza tájban. E külsejében is finom, tiszta férfiút valószínűleg az taszította el többszörösen megérdemelt helyéről (és arról, hogy költészetét méltón folytassa, legalábbis „adminisztrálja"), hogy 1924-ben Osvát talán túlságosan is magasra méltatta. A 20-as évek nem kedveztek a költők „felfedezésé”-nek, még ha a Nyugat volt is a „bemutató”. Erdélyi József, akit még Imecs előtt „tálalt” a folyóirat, sokáig mint élenjáró, kiváló költő szerepelt, aztán — mind sértődöttebben — nem egyszerűen szélsőjobbra, hanem az álköltészetbe kanyarodott. Fodor Józsefnek — akit Imeccsel egy időben Mikes Lajos „fedezett fel”, s akinek első verseit Tóth Árpád „mutatta be" Az Est-lapokban — bonyolult harcokat kellett vívnia, s nemcsak méltó elismeréséért, hanem költői megújulásaiért is. Bár a fiatal József Attiláról Juhász Gyula, Ignotus, Hatvany Lajos és Lesznai Anna írt dicsérő sorokat, őt nem látványosan „fedezték fel”, s igazi elismertetését — bár még mindig csak viszonylag szűk körben «— a Szép Szó megalapítása hozta meg számára. Illyés Gyulát és Szabó Lőrincet sem „fedezték fel”; nekik maguknak kellett kiharcolniok az elismertetést Imecs Bélát ezt a maga nemében értékes, és — reméljük — későbbi, mellőzött korszakaiban is verseket alkotó költőt azonban az Új anthológiától és néhány más kísérlettől eltekintve — magára hagyták. Amikor — vagy tíz év előtt — utoljára találkoztunk, ugyanolyan volt mint annak előtte. Sovány, kopott és derűsen emberséges. Nem beszéltünk arról, hogy miért nem esik szó róla, hogy miért nem köztik verseit, hogy vannak-e újabb művei egyáltalán? Mindenesetre az, hogy majdnem kivencven évig élt az, akit a jó szemű Osvát — Ady, Babits, Móricz Zsigmond és mások nagy segítője — annak idején olyan kiválónak tartott azt bizonyítja, hogy Imecs nem esett kétségbe sorsa miatt. Mindenesetre az a kevés vers, ami 1924 óta tőle megjelent, azt dokumentálja, hogy egy jeles — és mindvégig tisztességes — költőt adtunk át életében a feledésnek. Talán most halála után — újra és immár igazán — „felfedezzük” Imecs Bélát (antal) H. BARTA LAJOS A MEGALÁZOTT Irodalmi forgatókönyv 6. kép Borongás délután. A színhely ismét Sáfrányék nagyszobája, és a kit kamra-szoba. Az ablakon sűrűmintás hosszú függönyök. A kamra-szobában egy kisasztal mellett egymással szemben Vicsek Mária és özvegy Nagy Antalné ül. özvegy Nagy Antalné mellett az elmaradhatatlan BODELIN- nejlon szatyor, keze mindvégig megállás nélkül gyorsan jár. Csattognak az óriási kötőtűk, vastag fonalból téli pulóverek készülnek. özvegy Nagy Antalné (nagy örömmel): Köszönöm, hogy meglátogattál. Vicsek Mária: Erre jártam, gondoltam, benézek. özvegy Nagy Antalné: Köszönöm. Hiányzol... Sokszor veled álmodom. Vicsek Mária: Valóban? Özvegy Nagy Antalné: Igen. Vicsek Mária: Ugyan... És miket? özvegy Nagy Antalné (elmosolyodik): Egyszer azt... ülünk és kávézunk. Hogy hol, azt nem tudom... de ketten vagyunk, és süt a nap, beszélgetünk ... mintha kertben lennénk... Máskor meg irodában vagyunk, én kötök ... te írsz... és én Indiáról mesélek. Vicsek Mária: Nem rossz, özvegy Nagy Antalné: Ugye ... naiv butaságok? Vicsek Mária:nem válaszol, hallgat, csend. Majd körülnéz, és más témára vált.) Szépen berendezkedtél. Kedves. Barátságos, özvegy Nagy Antalné. Amenynyire lehet. Horgoltam magamnak egy pár térítőt. Felraktam ide-oda. Mindjárt más. (A jobb oldali falra mutat.) És nézd meg azt a gobleint... Vicsek Máriafeláll, lassan egy nőt ábrázoló poblem felé megy, nézi.) Szép. Határozottan. (Csend.) Te... Elvira, nem rám hasonlít ez az alak? özvegy Nagy Antalné (halkan): Nem. Nem. (Csend.) Úgy gondolod? ... Nem volt szándékomban. Vicsek Mária (visszajön az asztalhoz, visszaül): Pedig úgy látom. özvegy Nagy Antalné (még mindig halkan, miközben egy pillanatra sem hagyja abba a kötést). Egy képeslapból másoltam. (Szünet.) Ha tetszik, neked adom ... Nagyon szívesen. Vicsek Mária (hirtelen elfordul özvegy Nagyné felől.) Nem, nem. Köszönöm, de nem fogadhatom el. özvegy Nagy Antalné (ő is gyorsan, és mint aki feltétlenül valamit adni akar): Akkor csinálok egy jó kávét (Feláll.) Vicsek Mária: Nem. Ne fáraszd magad, nemrég ittam ... És mostanában, ha délelőtt még egyet iszom ... felmegy a vérnyomásom. öregszem. özvegy Nagy Antalné: Ugyan már, Mária. Gyönyörű vagy. Vicsek Mária (csak udvariasságból, kívülről, érzelem nélkül): Zavarba hozol. Csend, özvegy Nagy Antalné tekintete nem mozdul a kötésről. Vicsek Mária (mozdulatlanul, hosszan nézi özvegy Nagy Antalnét. Majd megsajnálja, feláll, mellé lép, végigsimít a haján): Tudom, hogy nehéz egyedül. özvegy Nagy Antalné (most egy pillanatra abbahagyja a kötést, ölébe teszi. Majd egyik kezével megfogja Vicsek Mária simogató kezét, és hirtelen rácsókol.) Köszönöm. Hiányzol. Csak ülök egyedül. (Ismét rácsókol.) Vicsek Mária (elrántja a kezét): Ugyan! Nem szabad... Mit csinálsz? (Csend.) Miért nem mozdulsz ki egy kicsit? (Szünet.) özvegy Nagy Antalné (kis csend után már józanul): Hová? (Lassan felveszi öléből a kötést, és lassan, majd egyre gyorsabban ismét kötni kezd.) Kihez menjek?... Senkim nincs a faluban ... Csak téged ismerlek.(A kötőtűk egyre gyorsabb csattogása.) És időm sincs. Vicsek Mária (nem érti): Mit?... özvegy Nagy Antalné: Nincs időm. Vicsek Mária: Mire? özvegy Nagy Antalné: Hogy ismerősöket szerezzek... Csak itt vagyok a ... kalitkában. Csend. Vicsek Mária: Te akartad. És én segítettem. özvegy Nagy Antalné: Igen. És köszönöm Most is. Ismét csak köszönni tudom. Aki még nem aludt együtt öt beteg, bű£lő öregasszonnyal, az nem tudja elképzelni, milyen rettenetes. Vicseki Mária (tárgyilagosan, mert számára köznapi a téma): Igen. Jó. Rendben. Ezen már túl vagyunk. özvegy Nagy Antalné: Igen. Vicsek Mária: Másnak is megvan a maga keresztje... özvegy Nagy Antalné: Miért mondod? Csak nincs valami baj? Szívesen segítek. Ha tudok. Vicsek Mária: Nem. Köszönöm. Csak bosszúság. Megint feljelentettek. Megint vizsgálat. Faggatás, megaláztatás. Özvegy Nagy Antalné: Mondd, mi a baj... valóban segítek. Vicsek Mária: Nem ... Nem azért mondtam... Ugyan, semmi. Csak másnak is megvan ... özvegy Nagy Antalné (hirtelen közbevág): Tudom Tudom én. Bocsáss meg ... Da ha bármi... Vicsek Mária (elgondolkodva): Jó ... Igen ■ ■. Köszönöm . .. (Szünet. Elfordul özvegy Nagy Antalnétól, detőle kérdi): Mi a baj tulajdonképpen?... Özvegy Nagy Antalné: Nem akartam ... de ... már el kell valakinek mondanom... Hajnaltól kezdődően késő estig kötök ... és hiába... amennyit keresek, visszamegy. Vicsek Mária (halkan): Én csak a legjobbat akartam özvegy Nagy Antalné: Igen. Tudom. De nincs egy fillérem se... Egyre fáradtabb vagyok ... éjjel sokszor felébredek, és arra gondolok, mi lesz, ha már nem tudok dolgozni? Vicsek Mária: ‘Rémképeket látsz. özvegy Nagy Antalné: Nem. Jól látom, Mária. Csapdában vagyok. Megalázva. Ez a nő mindenre képes. Vicsek Mária: Nyugalom. Csak nyugodtabban. Majd beszélek vele. özvegy Nagy Antalné: Eleinte minden rendben ment. Még pénzem is maradt. Annyit fizetett... Aztán szépen fokozatosan felemelte az albérletet, a fűtést, az ebédet... és ezzel párhuzamosan csökkentette a bért... Olcsóbb a pulóver, mondta. (Fülledt csend.) Már nem bírom. (Sir, nem zokog, inkább fojtottan.) Nem bírom már sokáig. Vicsek Máriaa karórájára pillant, kicsit idegesen, nem szereti, kellemetlen számára ez a jelenet. Hogy magszakítsa a panaszt, közelebb lép Nagynéhoz, és tárgyilagos: Nyugalom. Na, így ne. Nem lehet. Majd elintézem. (Ismét az óráját nézi.) Nyugalom ... De most már mennem ... Majd jövök ... Most már mennem kell, igazán. özvegy Nagy Antalné (az asztalra teszi a kötést, /eláll): Köszönöm. Te olyan jó vagy, Máriám. (Lassan egészen Máriához hajol, és lassan, igen finoman, arcul csókolja.) Vicsek Mária (mozdulatlanul áll, hagyja, nem rántja el az arcát. De aztán zavart mozdulattal, oldalra lép Nagyné elől): Minden jót... Nyugalom Elvira ... (Elindul kifelé. Megáll, visszanéz.) Szervusz, Elvira, özvegy Nagy Antalné mozdulatlan — amíg becsukódik az ajtó. Szünet. Csend. Kis idő után hangosan nyílik Sáfrányi Józsefné szobájának ajtaja. Lelép és megáll a hálószobában Vicsek Mária. Óráját nézi. Egy pillanat — és ugyanazon az ajtón, hangos sietéssel belép és megáll Sáfrány József. Vicsek Mária: Jó napot. Sáfrány József: Szervusz Mária. A hangra a másik szobában felfigyel-megmozdul özvegy Nagy Antalné, a két szobát választó ajtóhoz jön, lehajol, beles, ismét a kulcslyukon. Vicsek Mária: Pontos vagy. Sáfrány József: Te is ... Miért üzentél megint? Vicsek Mária: Felesleges kérdés. (Sáfrány József mellé lép.) Sáfrány József: Most már itt is...? Most már ott is, ahol a feleségem ...? Vicsek Mária (villan): Annál különösebb. (Pimasz): Ne félj... Itt van Nagyné ... Bárki szól, hozzá jöttem látogatóba. (Hirtelen): Alibinek jó az öregasszony, nem?!özvegy Nagy Antalné az ajtótól elrántja a fejét. Felzokog. Szájára tapasztott kézzel rászkódik, hogy ne hallják hangos remegését. Majd lassan, de egyre határozottabban az asztalhoz megy, felkapja a kötést, a kötőtűket, a gyapjúgombolyagokat , és teljes erővel a földhöz vágja. (Folytatjuk) Magyar Nemzet Magyar filmek Moszkvában (MTI) Rózsa János, Csók, anyu című filmjét hívták meg a moszkvai filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába. A szovjet főváros július 6. és 7. között ad otthont a filmseregszemlének. A XIX. Magyar Játékfilmszemle megosztott fődíját nyert alkotás mellett Sólyom András Doktor Minorka Vidtor nagy napja című munkája is szerepel a gyermekfilmek kategóriájában. Az információs szekcióban András Ferenc A nagy generáció, Bereményi Géza Tanítványok, Erdős Pál Visszaszámlálás, Gyarmathy Lívia Vakvilágban és Mészáros Márta Napló szerelmeimnek című filmjeit vetítik majd. A fesztivál nemzetközi zsűrijé-ben részt vesz Jancsó Miklós filmrendező, s a rendezvényre magyar filmművészekből álló delegáció is Moszkvába érkezik. Évadzárás a kaposvári színházban (MTI) A színházépület felújítása miatt az 1986—87-es évad jelentős részét „albérletben” töltötte a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata. A csütörtökön tartott évadzáró ülésen mégsem kellett sokat hivatkozni a mostoha körülményekre: kilencvenkétezer néző előtt kettőszázhat előadás mégis ,tisztes helytállásra és közönség változatlan ragaszkodására vall. Az ideiglenes állapot gazdasági terheit — a költözködések, gyakoribbá vált tájelőadások két és fél millió forintnyi többletköltségét — Somogy megye és Kaposvár tanács vállalta magára. A felújítási munkák a tervezett ütemben haladnak. Ha az év végén sor kerül a műszaki átadásra, január végén, február elején a közönség is újra birtokba veheti a megszépült színházat. A jövő szezon tervei azonban még több változatban készülnek. Mrozek Rendőrség című darabjának bemutatójára még mindenképpen az ideiglenes helyen — a Latinca Művelődési Házban — kerül sor. A nagyszínházban tartandó első bemutatón Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabjátláthatják majd. A továbbiakban Erdmann Az öngyilkos című szatírájának és Peter Weiss Hölderlinjének premierjét tervezik. NAPLÓ Csorba Tibor festőművész alkotásaiból nyílt tárlat csütörtökön a Dorottya utcai kiállítóteremben. A bemutatón az 1985-ben elhunyt művész mintegy negyedszáz alkotását — akvarelljeit, festményeit és grafikáit — tárják a közönség elé. Algériai vendégszereplésre csütörtökön Afrikába utazott a békéscsabai Balassi Táncegyüttes. A békéscsabai megyei művelődési központ negyventagú néptáncegyüttese az észak-afrikai ország ifjúsági szervezetének jubileumi ünnepségein, illetve az ebből az alkalomból szervezett nemzetközi néptánc-találkozón mutatkozik be. Péntek, 1987. július 3. Oroszország, 1917 júliusa Tüntetés vagy forradalmi kísérlet? A HETVEN ESZTENDŐVEL EZELŐTTI oroszországi események 1917 februárja és októbere között bonyolult láncolatot alkottak. Ha grafikonra tennénk a heteken, hónapokon át tartó sztrájkokat, barikádharcokat, földfoglalásokat, a nemesi kúriák felgyújtását, végül pedig a békés, illetve a fegyveres tüntetéseket, feltűnne, hogy július első napjaiban milyen magasba szökött hirtelen a tiltakozások vörös görbéje. Július 3. és 5. között a közel két és fél milliós orosz főváros utcáit legalább négyszáz, de nem kizárt, hogy ötszázezer fős tömeg árasztotta el. A „Le a burzsuj kormánnyal!” és a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszavakkal felvonulók közül nagyon sokan fegyverrel a kézben indultak a találkozóhelyekre. Hatalmas tömeg volt ez. Egy részét a Néva-parti metropolisban és környékén állomásozó negyedmilliós helyőrség katonái, másik felét többnyire a munkásság alkotta. Ilyen sok elkeseredett, a rendszert alapjaiban megváltoztatni, tehát az Ideiglenes Kormányt megdönteni kívánó embert talán még négy hónappal később, az októberi fordulat óráiban sem tudhatott maga mögött Pétervárott a bolsevik párt, amely júliusban végül élére állt az ösztönösen kirobbant fegyveres tüntetéseknek. Ám az orosz nacionalista körök nyomására 1915-ben ünnepélyesen Pétervárnak (Petrográdnak) átkeresztelt Szankt-Petyerburg, a maga Putyilov-gyárával, az örökösen forrongó viborgi munkáskerülettel meg a cárizmust megdöntő, s még szavazással megválasztott parancsnokainak sem engedelmeskedő helyőrségével még nem az egész Orosz Birodalom volt. Az orosz vidék, az Okurovvároskák álmos birodalma pedig sokszor képtelen volt időben mozdulni a forradalom felgyorsult ütemére, így azután — noha négy jobboldali miniszter vált ki Lvov herceg „forradalmi” kormányából, és a bértollnokok által a hadügyminiszterről elnevezett Kerenszkij-offenzíva is villámgyorsan összeomlott — a tüntetők hiába meneteltek az utcán: a kettős hatalom másik pólusán álló testület, az Össz-Oroszországi Szovjetek Végrehajtó Bizottsága mensevik és eszer többségű vezetésének esze ágában sem volt átvenni a hatalmat Éppen a júliusi válság demonstrálta tehát hogy Pétervárott jórészt megérett már az idő a radikális fordulatra — egész Oroszországban azonban még nem. Lassan a háborús megpróbáltatások miatt július első hónapjaiban még a munkásokkal szolidárisnak mutatkozó középrétegek is felocsúdtak, s újra felsorakoztak a már miniszterelnökké kinevezett Alekszandr Kerenszkij mögé. Ők is ott vonultak a gyárosok és a monoklis arisztokraták között a háromszázezres tömegben, amely a július elejei fegyveres tüntetés (mások szerint: forradalmi kísérlet) alatt életüket vesztett kozákokat és tisztiiskolásokat kísérte utolsó útjára. A visszavonulásra kényszerült bolsevikokra július 5. után nehéz idők jártak. A kormányfő, Lvov herceg, már a tüntetések előtt 28 nevet tartalmazó listát állított össze azokról, akiket „ki akart vonni a forgalomból". Egy részükről az igazságügyminisztérium hamarosan „kiderítette”, hogy ,német ügynökök, akik Berlin utasítására keltenek zavart az orosz fővárosban a Kerenszkij-támadás kibontakozása idején. A képtelen vádak, főleg pedig a biztos halálos ítélet elől a bolsevik párt két legismertebb országos vezetője, Lenin és Zinovjev, július 7-én illegalitásba vonult. Aki nem tette — így Kamenyev, Raszkolnyikov vagy az akkor még magukat „kerületközi szociáldemokratáknak” nevező, de a bolsevikokhoz közeledő Lunacsarszkij és Trockij — a rács mögé került. A bolsevik szónokok a sajtó nagy részének útszéli uszításától kísérve, a foglyokra váró bírósági ítéletek árnyékában minden alkalmat megragadtak, hogy a számos nagygyűlésen kimondják, mindvégig igyekeztek visszatartani a tömegeket a júliusi demonstrációktól, és ellenezték a fegyveres hatalomátvétel gondolatát A kulcsszereplők némelyike ezzel szemben már akkor, s évek múlva is váltig állította, hogy júliusban forradalom volt az orosz fővárosban. Így éreztek egyébként azok a munkások, katonák, matrózok is, akik július 4-én és 5-én néhány órán keresztül itt is, ott is elfoglaltak egyegy gyárat, középületet, ők úgy látták, hogy legalábbis „valami olyasmi történik, mint február végén”. Hiába böngészem azonban a korabeli újságokat a jegyzőkönyvek megsárgult lapjait , nem lehet kizárólagos választ adni, vajon csak egy monstre tüntetéshullám söpört-e végig Péterváron július elején (olyan, mint amelyik 1917. április végén lemondásra kényszerítette Miljukovot, a külügyek és Gucskovot a hadügyek irányítóját) vagy egy elvetélt forradalmi kísérlet zajlott-e le. Ezért a szakirodalomban júliusi válságként találunk utalásokat ezekre a napokra, amelyekben valóban a tömegek játszották a főszerepet. A TÜNTETÉSSOROZATOT, amely korrigálta az orosz forradalom sorsát a korábbi tüntetésekhez hasonlóan, az anarchista befolyás alatt álló 1. számú géppuskás ezred indította el, amikor megkapta a tűzvonalba szólító parancsot. Agéppuskások ezért indultak az azonnali békekötést követelő és a háborús kormány megdöntésére szólító jelszavakkal az utcára július 3-án, késő délután, más helyőrségi alakulatokkal vállvetve. Hamarosan a legtöbb nagyüzemben abbahagyták a délutáni műszakot. A nyári éjszakák tejfehér homályában néhány óra múlva lövések dördültek. Néhány kapualjból és háztetőről jobboldali tiszti különítményesek tüzeltek, akik már napok óta készülődtek a várható „zavargásokra”. Arra számítottak, hogy ha utcai harcot provokálnak, elérik a kormány radikálisabb fellépését a bolsevik párt, sőt a mérsékeltebb szovjetek ellen is. MINDERRŐL negyedóránként érkeztek a hírek a bolsevik pártközpontba, a Krzesinska baletttáncosnőtől, II. Miklós szeretőjétől elkobzott palotába. A cári tivornyák színhelyén most izgatott, kimerült emberek gyülekeztek. El kellett dönteniük, hogyan reagáljon a huszonötezres februári taglétszámhoz képest jócskán megnövekedett bolsevik párt az akut helyzetben. Sokan — így a szigorú tanárnő külsejű Jelena Sztaszova és Ivar Szmilga, a Finnországban folyó pártmunka felelőse, a forradalom és a polgárháború egyik későbbi vezetője az azonnali fegyveres támadásra szavaztak. Ők a párt ugrásszerűen megnövekedett befolyásával (csupán Péterváron 32 000 ember vallotta magát bolseviknak), a munkások valóban tarthatatlan szociális helyzetével érveltek. Mások viszont tisztában voltak azzal, hogy nemcsak a bolsevik párt létszáma, de befolyása is eltörpül még a sokmilliós Oroszország lakosságához képest. Tudták, hogy a kormány vidéken és a frontokon még ura a helyzetnek, s azt is, hogy — noha a szovjetek vezetőire nyomást lehet gyakorolni, mint áprilisban és június közepén ezt meg is tették — a mensevik Csheidze és Cereteli, az eszer Csernov és Abram Góc azonban már közelebb állnak a Putyilovokhoz, az orosz nagytőkéhez, mint egykori bolsevik száműzött társaikhoz, akikkel a századelőn még együtt ostromolták az önkényuralom bástyáit. „Inkább várjunk még néhány napot, készüljünk fel, és robbantsunk fel országos sztrájkot” — adott hangot a tüntetések átmeneti leállítását javaslók véleményének a vasmunkás Grigorij Fjodorov. Sokan szerették volna hallani a Központi Bizottság e kibővített ülésén Lenin álláspontját. őt azonban annyira kimerítették az előző hónapok, hogy június végén szabályosan kivette a szabadságát a párt titkárságán, és néhány napig a városon kívül próbált regenerálódni. Távollétében barátja, a párt második embere, Grigorij Zinovjev irányította a rendkívül demokratikusan funkcionáló pártvezetést. A beérkező hírek ellentmondásossága miatt a tanácskozás úgy döntött, hogy átvonul a szovjettanácskozások székhelyére, a Tauriai palotába, s útközben meggyőződik róla, mi a valós helyzet. Addig is elhatározták, hogy a másnapi tüntetést a gyárkapuk és a kaszárnyák falai közé „terelik”, de egyben — a jobboldal támadására számítva — lehetőleg fegyver nélkül Pétervárra rendelik a kronstadti bázison állomásozó tengerészek egy részét. Zinovjev tekintélye végül így a visszavonulás oldalára billentette a mérleg nyelvét. Nyomban kerékpáros küldöncöt indítottak a Pravda szerkesztőségébe, hogy kivetessék a lapból a korábbi állásfoglalást tükröző harciasabb programcikket. (Ezért másnap, július 4-én, a pártlap példányainak egy része hatalmas fehér folttal az első oldalon látott napvilágot.) A SZOVJETEK SZÉKHÁZÁBAN éjféltájt azonban újra fordult a bolsevik vezetők hangulata. Gyárakba, kaszárnyákba küldött agitátorok már nem tudták visszatartani az eseményeket: a munkások és a katonák legkedvesebb szónokaikat is lehurrogták, s a késői óra ellenére is harmincezer ember vonult a Tauriai palotához, szinte ostromgyűrűvel közrefogva azt. A bolsevik párt vezetői most már csak azt próbálták megakadályozni, hogy másnap élesre töltött fegyverekkel vonuljanak fel a tüntetők. Joszif Sztálint, a Központi Bizottság tagját bízták meg, hogy menjen a Pravda szerkesztőségébe, és telefonálja végig ennek érdekében a gyárakat és a kaszárnyákat. Ő azonban, aki még néhány hete is Leninnel szemben a mensevikekkel való egyesülés és bizonyos feltételek esetén az Ideiglenes Kormány támogatása mellett volt, most már az ellenkező oldalra lendült. Társainál „radikálisabb” akart lenni, és a megállapodással ellentétesen járt el. Amikor a kronstadti tengerészek izgatottan telefonáltak, fegyverrel vagy fegyvertelenül vonuljanak-e ki másnap, Sztálin ilyen „szellemességgel” válaszolt: „Maguknak jobban kell tudniuk nálam, hogy mit vigyenek magukkal. Mi, firkászok, mindenesetre mindenhová magunkkal visszük az írószerszámunkat.” Ez a kedélyesség másnap sokba került az orosz munkásmozgalomnak. (Folytatjuk) Kun Miklós