Magyar Nemzet, 1987. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-01 / 205. szám

Szeptemberi kérdések Az autóbuszon a mellettem levő ülésen a már nem egészen apró fiúcska az anyja ölében megbúvó, állandóan a látniva­lók iránt érdeklődött. Édesany­ja igyekezett válaszolni a kér­désekre, és mentegetőzve mondta nekem: annyit kérdez a gyerek, pedig most már iga­zán abbahagyhatná a faggatást, hiszen az ősszel iskolába megy. Igyekeztem megvigasztalni a sopánkodó szülőt: örüljön a kérdéseknek, hiszen ez a korán nyiladozó értelem az érdeklő­dés jele. Majd az iskolában — tettem hozzá — szívesen fogad­ják az ilyen élénk gyereket. Leszállva az autóbuszról el­gondolkodtam azon, nem vezet­­tem-e akaratlanul is félre a panaszában némi dicsekvést rejtő édesanyát? Vajon az isko­la — tisztelet a kivételnek! — valóban szereti-e a sokat kér­dezősködő kisfiúkat, kislányo­kat? Az adminisztrációval még ma is megterhelt tanítónénik és tanítókislányok egy része nehezen viseli el azokat a gye­rekeket, akik kilógnak a sorból, nem a tananyaghoz kapcsoló­dóan faggatóznak, és gondola­taik szabadon csapongnak. Nemcsak az elsős és azoknál nagyobb diákok kérdezősköd­nek a mai naptól kezdve, ami­kor hivatalosan megkezdődik a tanév, hanem a felnőttek is. Mindenekelőtt a pedagógusok, akik egyebek között azt szeret­nék­ tudni, hogy a tavaly be­vezetett oktatási törvény mikor válik élő valósággá. Nem mintha bármely jóakaratú ne­velő kételkednék a törvény komolyságában, inkább az ér­dekli őket, vajon mindig a leg­fontosabb paragrafusok kerül­nek-e előtérbe. A sok közül megemlíthető a vezetők kinevezése, és az előze­tes véleménymondás a pályázók személyéről. Ha semmi más, az mindenképpen elgondolásra késztethetné a közoktatásügy irányítóit, hogy meglehetősen kevesen pályázták meg ezeket az állásokat. A megyei vezetők számára tartott országos érte­kezleten Köpeczi Béla művelő­dési miniszter elmondta, hogy az igazgatói állásokra kiírt pá­lyázatokra a jelentkezők száma a vártnál kevesebb volt. A be­szédben a Fejér megyei hely­zetről esett említés, ahol 88 ál­lást hirdettek meg, és ebből négy helyre egyáltalán nem ér­kezett pályázat, a többire zö­mében csak egy-egy pályázat futott be. Viszonylag kevés szót érde­melne az ügy, ha benne nem tükröződnék közoktatásunk egy sor problémája, amelyekre ugyancsak joggal kérnek vá­laszt a pedagógusok. Túl azon, hogy a vezetői poszt országszer­te nem a legnépszerűbb munka­körök közé tartozik, az iskolá­ban kétszer is meggondolja a nevelő, hogy pályázatával ki­­tegye-e magát kartársai esetle­ges negatív véleménye mellett az iskolát irányító hatóságok­­testületek vétójának. Ki az, aki a béke helyett a békétlenséget választja? A világért sem akarom eltú­lozni az iskolaigazgatók szere­pét, jogkörét, bár lenne e jog­kör a törvényben rögzítet­teknél még szélesebb. Azt azon­ban senki sem vitathatja, hogy a most kezdődő tanévben, amikor az első kísérleti eszten­dő után az oktatási törvény paragrafusai élni kezdenek, az irányító hatóságokon kívül sok múlik rajtuk, hogy a miniszter tanévnyitó beszédében is hang­súlyozott elvek, feladatok mi­képpen állják ki a valóság pró­báját. Itt van mindenekelőtt a legfontosabbnak deklarált isko­latípus, az általános iskola helyzete, mindenekelőtt az alsó tagozat problematikája. Még ma is gond, hogy a tanulás és előmenetel szempontjából alap­vető készségek és képességek fejlesztése nem halad itt a kí­vánt mértékben. Anélkül, hogy a tanév kezdetén hibajegyzéket nyújtanék át, illő tisztelettel megkérdezem a magam tapasz­talatából : helyén­való-e, hogy egy saját vallomása szerint jól tanuló negyedikes gyerek ne tudja kiszámolni, mennyi négy­szer két forint nyolcvan? És ilyen példákat — nem a peda­gógusok és tanügyigazgatás bosszantására, hanem a jogos aggodalomtól vezéreltetve — mindenki tud a maga tapaszta­latából megemlíteni. Az iskoláért érzett felelősség a szülők és a társadalom elide­geníthetetlen, az oktatási tör­vényben is lefektetett joga és kötelessége. Itt nem is kizáró­lag a szép hagyományokkal rendelkező szülői munkaközös­ségekre és a most alakulgató­formálódó iskolatanácsokra gondolok, amelyek vélhetően sok gondot levehet(né)nek a vezetők, a beosztott pedagógu­sok válláról. Anélkül, hogy ta­gadnám az iskolával együttmű­ködni kész társadalmi körök jelentőségét, azok a szülők se érezzék magukat kötelességeik alól fölmentve, akik helyzetük­nél, elfoglaltságuknál fogva nem tagjai sem az SZMK-knak, sem az iskolatanácsoknak. Ez az egyszerű apa és anya teljes joggal kérdezheti meg gyermeke nevelőitől, de a tan­ügyigazgatás irányítóitól is: mikor jön el az az idő, ami­dőn nem remegő gyomorral, előzőleg egy nyugtatót lenyelve kell elmennie a szülői értekez­letre? Vagyis mikor válik a je­lenleginél sokkal harmoniku­­sabbá e kapcsolat, és mikor si­kerül megszüntetni — termé­szetesen ezúttal is tisztelet a mind gyakoribb kivételnek! — az egymás iránti bizalmatlan­ságot, a kiszolgáltatottság érzé­sét szülő és iskola között? . A pedagógusok ugyanilyen joggal kérdezhetik meg, va­jon az ő nagyobb erkölcsi, tár­sadalmi megbecsülésüknek mi­kor jön el az ideje? Mikor ta­pasztalhatják például majd gyakrabban, hogy a mozgalmi, társadalmi, állami szerv, intéz­mény nem a panaszkodó szülőknek ad igazat — ha kü­lönben nincs igaza —, hanem a helyesen eljárt, megfelelően osztályozó nevelőnek? A kérdéseket sokáig lehetne sorolni, de inkább bízzunk ab­ban,­­­hogy a válaszokat az eredmények adják meg. Vonat­kozik ez a ma kezdődő tanév né­hány újdonságára — például a két tanítási nyelvi gimnáziu­mok munkájának megkezdésé­re, a technikusképzés megindí­tására a műszaki szakközépisko­lákban, a korrigált tantervek és tankönyvek bevezetésére az általános iskolákban — és mindarra, amit ezúttal nem említettem meg. Mind e feladatokra vonatko­zik az, amit Gazsó Ferenc mű­velődési miniszterhelyettes írt a Köznevelésünk évkönyvébe. A művelődési miniszterhelyettes e kitűnő sorozat 11., 1986-os kö­tetében egyebek között így vé­lekedik : „A törvény egyik alap­vető jellegzetessége, hogy egész szemléletmódja jövőre orien­tált." Higgyünk abban, hogy ez a jövő hamarosan elkövetkezik az iskolákban is, ahol sokat szabad kérdezni, és elvárható az őszinte, megnyugtató válasz. Gábor István A reformfolyamatok tapasztalatai Kádár János fogadta a csehszlovák kormányfőt A kínai pártkongresszus a politikai struktúra változtatására készül A külpolitikai helyzet A HELYI HÁBORÚK KÉRDÉSÉT IS érintette Ronald Reagan hét végi beszédében, amelyre a vezető lapok visszatérnek, s úgy értékelik, hogy az amerikai elnök ezúttal keményebben fogalmazott, mint há­rom nappal korábban. Most nem említette, illetve tartalmilag nem erősítette meg azt a kijelentését, hogy a két nagyhatalom közel áll az INF-megállapodás eléréséhez. Ezzel szemben a Szovjetuniónak szabott Újólag feltételeket, nevezetesen, hogy fel kell hagynia „birodalmi am­bícióival”, s ezt a frazeológiát olyan államokkal kapcsolta össze, mint Nicaragua vagy Afganisztán. A TASZSZ éppen ezt a retorikát idézve írta: „Reagan megpróbálta­­kioktatni a Szovjetuniót arról, miként ala­kítsa bel- és külpolitikáját annak érdekében, hogy javuljanak az Egyesült Államokkal fenntartott kapcsolatai. A rádiónyilatkozatból, akárcsak az előző Los Angeles-i beszédéből az a következtetés von­ható le, hogy Washington a maga részéről „semmilyen lépésre nem hajlandó" az ebbe az irányba vezető út ráeső felének a megtétele érdekében. A hírügynökség szerint a beszéd hangnemére magyarázat lehet, hogy Reagan a jövő évben esedékes elnökválasztás előtt igye­kezett „politikai részvényeket” nyerni a republikánus pártiaknak, másfelől az a Moszkvának címzett kemény fogalmazással a közvéle­mény figyelmét próbálta elterelni azokról a botrányokról, amelyek hivatali idejének utolsó szakaszát beárnyékolják, nevezetesen az iráni fegyverszállítási ügylet és a nicaraguai kontráknak juttatott ,külön segélyek”. A VÁLASZTÁSI ELŐCSATÁROZÁSOKBAN máris felbukkannak a trónkövetelők; a CBS televízióban Robert Dole, a republikánusok szenátusi vezetője és Albert Gore demokrata szenátor az Egyesült Ál­lamok lehetséges lépéseit elemezte. Mindkét politikus, úgy is mint elnökjelölt, támogatásáról biztosította a közepes és rövid hatótávol­ságú rakéták teljes felszámolásáról megkötendő szovjet—amerikai megállapodást. Ám, míg Dole, akinek kulcsszerepe lehet az esetleges szerződés ratifikációs vitájában, fenntartásokat hangoztatott az ellen­őrzési rendszerrel­­kapcsolatban. Gore sürgette, hogy Washington hasz­nálja ki a megfelelő légkört és bővítse ki a tárgyalások körét a Szov­jetunióval a hadászati rakéták számának csökkentéséről és a hagyo­mányos fegyverekkel felszerelt erőkről is. Ide vágó téma egyébként, hogy a tervezett ellenőrzés módozatait is megvitatta, sőt a gyakorlati lehetőségeket közelebbről is megismerheti az a négy amerikai kép­viselő, aki szakértők kíséretében Szemipalatyinszk körzetébe látogat, ahol szerdán nem nukleáris kísérleti robbantást hajtanak végre. Ami az amerikai belpolitikai vitákat illeti, az idézett két szenátor egyaránt kockázatosnak nevezte Reagan Öböllel kapcsolatos maga­tartását, s azt hangoztatta, hogy Washingtonnak még abban az esetben is elővigyázatosan kellene eljárnia, ha hajóit iráni támadás érné. Mert szerintük mindenképpen el kellene kerülnie, hogy a vietnamihoz hasonló konfliktusba keveredjék. Aminek reális a lehetősége azáltal hogy Teherán az iraki bombázások felújulása után közölte: akár harmadik országon, esetleg a térségben levő amerikai hajókon torolja meg az őt érő veszteségeket. ELLENTÉTESEN ÍTÉLTÉK MEG viszont a Reagan-utódjelöltek a Fehér Ház jelenlegi magatartását Nicaraguával szemben. Dole, aki egy szenátusi ténymegállapító bizottság tagjaként rövidesen Közép Amerikába utazik, támogatásáról biztosította a kontrákat, Gore vi­szont ez amerikai segélyek megszüntetését és a rendezésre elfogadott béketerv megvalósítását sürgette. Ezzel foglalkozott hétfői cikkében a jobboldali The Washington Times is, amely arról írt, hogy a közép­amerikai országok több kereszténydemokrata pártja szemben áll az úgynevezett Arios-tervvel és hasonló magatartást tanúsítanak Salva­dor és Honduras katonai vezetői is. A lap szerint viszont ez „az utolsó szög lehet az egyezmény koporsójában". Napoleon Duarte sal­vad­ori elnök máris elutasította a felkelőknek a polgárháború békés befeje­zését célzó javaslatá­t, vagyis, hogy szeptember 15-én kezdjenek tár­gyalásokat a helyzet rendezéséről. Oscar Arias Costa Rica-i elnök, a béketerv megfogalmazója, ugyanakkor az ABC amerikai televízió­nak azt mondta­: meg kell adni a sandinista kormánynak a lehetősé­get,­ hogy bebizonyítsa, komolyan gondolja azt, amit a demokratizálás terén ígért Arias ugyan bírálta Managuát, de kijelentette, fordulat csak akkor következhet be, ha megszűnnek a kontrák támadásai és Washington felhagy segélyezésükkel. (Zs. E.) Lubomír Strougal munkalátogatása Budapesten Grósz Károlynak, a Minisz­tertanács elnökének a meghívá­sára hétfőn egynapos baráti munkalátogatásra hazánkba ér­kezett Lubomír Strougal, a Csehszlovák Szocialista Köztár­saság kormányának elnöke. A magas rangú vendéget és kí­séretének tagjait Grósz Károly, Marjai József miniszterelnök-he­lyettes és Várkonyi Péter külügy­miniszter fogadta a nemzeti zász­lókkal díszített Ferihegyi repülő­téren. Jelen volt: Ondrej Du­re­, Csehszlovákia budapesti és Kovács Béla, hazánk prágai nagy­követe is. Kádár János, a Magyar Szocia­lista Munkáspárt főtitkára a déli órákban a Központi Bizottság székházában fogadta Lubomír Strougalt A szívélyes, elvtársi légkörű találkozón véleményt cseréltek a két országban végbe­menő társadalmi-gazdasági meg­újulási és reformfolyamatok ta­pasztalatairól, az időszerű felada­tokról, valamint a magyar—cseh­szlovák kapcsolatok — elsősor­ban a gazdaságot érintő — dina­mikus fejlesztésének lehetőségei­ről. Áttekintették a nemzetközi élet néhány fontos kérdését, kü­lönös figyelmet fordítva az euró­pai biztonság és együttműködés erősítésére. A találkozón jelen volt Grósz Károly, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagja, a Miniszterta­nács elnöke, valamint Kovács Béla és Ondrej Durej. Grósz Károly és Lubomír Strougal délelőtt megtartott négyszemközti megbeszélését dél­után újabb szűk körű eszmecsere követte a Parlamentben. A két kormányfő személyes találkozója után plenáris tárgyalást tartottak a magyar vezetők és csehszlovák vendégeik. A Grósz Károly ve­zette tárgyalócsoport tagja volt Marjai József, Barity Miklós kül­ügyminiszter-helyettes, Berényi Lajos, az Országos Tervhivatal el­nökhelyettese, Ambrus János kül­kereskedelmi miniszterhelyettes és Kovács Béla. Lubomír Strougal vezetésével Pavel Hrivnák mi­niszterelnök-helyettes, Jaromir Johanes, a külügyminiszter első helyettese, Václav Urban, az Ál­lami Tervbizottság elnökhelyette­se, Ján Stracár külkereskedelmi miniszterhelyettes és Ondrej Du­rej ült tárgyalóasztalhoz. Grósz Károly és Lubomír Strougal ezután tárgyalásaik eredményeit összegezve megálla­pították, hogy a munkalátogatás hatékony eszmecserére adott mó­dot. Egyetértettek abban, hogy a jövőben rendszeressé kell tenni a hasonló jellegű munkatalálkozó­kat, amelyek mindkét fél számára hasznosak. A két kormányfő megbeszélé­seit a nap folyamán megtartott partnertárgyalások egészítették ki. Lubomír Strougal kíséretének tagjai a kapcsolatok egyes ágai­nak kérdéseit vitatták meg ma­gyar kollégáikkal. Marjai József Pavel Hrivnákkal, Berényi Lajos Václav Urbannal, Ambrus János Ján Stracárral, Barity Miklós Ja­romir Johan­es-szel folytatott megbeszélést A csehszlovák kül­ügyminiszter első helyettesét fo­gadta Várkonyi Péter is. Grósz Károly: A közös feladatok megoldásához hozzájárul a nemzetiségiek közérzete Grósz Károly délután díszebé­det adott Lubomír Strougal tisz­teletére a Parlamentben. Az ebé­den a két kormányfő pohárkö­szöntőt mondott Hazánk gazda­sági-társadalmi törekvéseit is­mertetve rámutatott: a vitatha­tatlan eredmények mellett hosz­­szabb idő óta feszültségek és el­lentmondások kísérik a magyar népgazdaság fejlődését A kon­vertibilis valutában fennálló adósságállomány változatlanul nö­vekszik. Az új, versenyképes ter­mékek köre nem bővül a kívána­tos mértékben. A termelés minő­sége, szerkezete lassan fejlődik, elmarad a hazai és a nemzetközi követelményektől. A gazdasági reformfolyamatban — fűzte hoz­zá — nem tanúsítottunk kellő következetességet több, gazdasá­gilag hibás döntés született mi­közben a világgazdasági körül­mények Magyarország számára továbbra is rendkívül kedvezőt­lenül alakulnak. Az MSZMP Központi Bizottsá­ga alapvetően e­­tényezőket vette figyelembe, amikor az idén jú­liusban elfogadta a gazdasági­­társadalmi kibontakozás program­ját Jelenleg a legfontosabb fel­adat, hogy következetesen végre­hajtsuk az elhatározott teendő­ket Ehhez nyújt segítséget a most készülő kormányprogram. A továbbiakban a magyar— csehszlovák kapcsolatok fejlődé­sének távlatait értékelve hangsú­lyozta: Csehszlovákia hazánk megbízható szövetségese és ki­emelkedően fontos partnere. Ha­zánk érdeke, hogy a jövőben to­vább erősödjenek a két ország széles körű kapcsolatai, a barát­ság szilárd szálai. Grósz Károly szólt arról hogy a Magyarországon és Csehszlová­kiában egyaránt megnyilvánuló megújulási törekvések fontossá teszik egymás tapasztalatainak folyamatos tanulmányozását, az együttműködésben meglevő tar­talékok feltárásá­t a társadalmi élet minden területén. Még követ­kezetesebben kell törekedni az együttműködés elmélyítését gátló tényezők kiküszöbölésére. A közös feladatok megoldása, illetve az ehhez szükséges légkör biztosítása szempontjából növek­vő szerepe van a társadalmi és a tömegka­pcsolatoknak, a kulturá­lis érintkezések elmélyítésének, a két országban levő nemzetiségek jó közérzete biztosításának, tör­ténelmi múltunk kölcsönös tiszte­letének és a közös haladó hagyo­mányok ápolásának. Lubomír Strougal: Az új gondolkodás és gyakorlat meghonosítása Lubomír Strougal válaszbeszé­dében mindenekelőtt a két szom­szédos szocialista ország baráti kapcsolatainak jelentőségét emel­te ki. Hangsúlyozta: — Barátságunkat kötelesek va­gyunk ápolni, szélesíteni és meg­szilárdítani a szocialista alap­elvek szellemében, amelyek he­lyes és korszerű értelmezése és társadalmi gyakorlata érdekében az utóbbi időben oly sok erőfeszí­tést teszünk. — Forradalmi korban élünk — folytatta —, nemzeteink és álla­maink hozzáláttak a politikai és a gazdasági rendszer átalakításá­­hoz azzal a céllal, hogy megfele­lő, a műszaki-tudományos forra­dalom korához igazodó dinamikát és szélesebb demokratikus kere­teket teremtsenek a fejlődés szá­mára. A társadalmi-gazdasági ki­bontakozás meggyorsítása az egész pártmunkában meghatáro­zóvá vált a CSKP XVII. kong­resszusát követően Csehszlová­kiában, hasonlóan az MSZMP XIII. kongresszusán meghatáro­zott feladatokhoz. Ugyanakkor nem kétséges, hogy e folyamatok — amelyekre alapvető hatással van az SZKP forradalmi aktivi­tása — kölcsönösen áthatják és kiegészítik egymást minden kö­zös­­területen. E szempontból — fűzte hozzá a csehszlovák minisz­terelnök — nagy figyelemmel kí­sértük a Magyar Szocialista Mun­káspárt Központi Bizottsága jú­liusi ülésének eredményeit. A megújulás igénye jellemzi a csehszlovák—magyar együttmű­ködés formáit és tartalmát is; a mostani megbeszéléseknek is fő célja az új gondolkodás, az új gyakorlat meghonosítása a kétol­dalú kapcsolatokban. E feladatok fogalmazódtak meg a két testvér­párt főtitkárának, Gustáv Husák­nak és Kádár Jánosnak tavaly októberi találkozóján. A magas szintű találkozón egyetértettek abban, hogy a két ország példa­szerű, dinamikus és sokoldalú együttműködése a legjobb hozzá­járulás a­­szocializmus eszméinek valóra váltásához, a testvérorszá­gok közösségének általános fel­­emelkedéséhez és a világbékéhez. A két ország kapcsolatrendsze­rét áttekintve a miniszterelnök aláhúzta, hogy az állami és a pártka­pcsolatok a szocialista internacionalizmust példázzák. Számtalan bizonyítéka van a

Next