Magyar Nemzet, 1987. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-22 / 223. szám
Kedd, 1987. szeptember 22. Szöllősy Kálmán születésnapjára EGY LAKÁSBÓL ÁTALAKÍTOTT, meglehetősen lerobbant állapotú klubban, javításért, legalábbis festésért kiáltó installációk között nézegettem' Szöllősy' Kálmánnak, a száz esztendeje született kitűnő fotográfusnak a képeit, s közben az a történet jár a fejemben, amit egykori iskolaigazgatóm mesélt a minap iskolatársamnak: orvostanhallgató fia meglehetősen visszahúzódó, gátlásos gyerek volt, de ma már nincsen gondja vele. A fiút harmadéves medikus, az orvosegyetemen annyit hallja, hogy „ők a társadalom elitje”, hogy már-már el is hiszi. Mindenesetre kiegyensúlyozott ember lett belőle. Azon gondolkodom, kellene találni, végre a magyar fotográfusoknak is valami „elitképzőt” vagy más gyorsan ható csodaszert, amely, segíti őket abban, hogy kisebb rendűségüket levetkőzzék. Persze nem egyénenként bátortalanok ők, csak közös szakmai, művészi önérzetük hiányzik valahogyan. Mert ugyan mi mással volna magyarázható, hogy iskolát teremtő nagy öregjeikről, jeles mestereikről, a magyar fotótörténet fontos alakjairól rendszerint csak szűk szakmai körben, mondhatnám titokban emlékeznek meg. Legutóbb (hajó a memóriám) Langer Klára és Vámos László sírját koszorúzták meg a lehető legnagyobb csöndben. Szöllősy Kálmán egy kicsivel szerencsésebb volt. Neki kiállítás is jutott a Budapest Fotóklubban, a Belgrád rakpart 17. számú házának ötödik emeletén, ésa rendezőket igazán dicséret illeti, hogy legalább itt helyet találtak e bemutatónak. Mintegy hetven felvétel, a teljes életművet reprezentáló, jó válogatás sorakozik a falakon. Szöllősy Kálmán 1887- ben született, első felvételeit 1906- ban készítette el. Ezután több mint húsz esztendőt töltött fotográfusi ismereteinek gyarapításával, mire kiállításra, közönségelé vitte képeit. Tehetsége, szorgalommal megszerzett tudása tette lehetővé, hogy tisztviselői állásának elvesztése után, az addig kedvtelésből folytatott fényképezés foglalkozássá, megélhetési forrássá alakulhatott. A két világháború között - különféle becslések szerint -- mintegy háromszázezer amatőr fotós volt Magyarországon. E roppant tömegből kiemelkedni, a hazai fotótörténet lapjain helyet szerezni több kellett, mint szerencsésen hosszú, társadalmi, történelmi változásokon átívelő életpálya vagy egyszerű művészi talentum. Ehhez tehetséggel párosuló emberi tartás, tisztesség szükségeltetett, amely a névtelen tömeg, a kereszt tündöklésű sikerlovagok fölé emelte Szöllősyt. MA, NÉHÁNY ÉVTIZED TÁVLATÁBÓL láthatjuk, hogy Szöllősy Kálmán a korszakalkotó, stílusteremtő nagyok után következő, az új eredményeket, látásmódot professzionalista módon adoptáló, terjesztő kismesterek közé tartozik. ízlése, előbb említetttisztessége meggátolta őt abban, hogy beálljon a gyönyösbokrétás, vasárnapi Magyarországot fotografáló és külföldön ezzel hangos sikereket elérők népes táborába, noha képeiről kitetszik, erősen vonzódott a harmonikus kompozícióhoz, a szemnek kellemes látványt rögzítő, szép fotográfiához. Életképei, munkást, parasztot ábrázoló felvételei ezért inkább távolságtartóak, bizonyos „lágy realizmus” jellemzi őket. Kiemelkedő csoportját alkotják, munkásságának aktképei. Főként azok, ahol mesterkélt környezet nélkül, a test plasztikusságát, egyegy mozdulat harmóniáját, a szép és örök titkokkal vonzó emberi formák ábrázolását állította a középpontba. Finoman és merészen játszik a fénnyel, és bátran felhasználja az avantgárd néhány új, látványformáló elemét. SZEMLÉLŐDŐ ALKAT :volt, aki észrevette és megörökítette az élet „képbe komponált” jeleneteit, a romos Lánchíd előtti köveken üldögélő fiatal párt, a versenyt futó fiúkat, a beszélgető bretagne-i asszonyokat. Hosszú élet adatott meg Szöllősy Kálmánnak, majd kilencvenesztendős koráig élt és dolgozott. A Margit híd pesti hídfőjénél levő műterme a felszabadulás után induló fiatal fotósgeneráció nem egy tagjának volt tanulóműhelye. Alapító tagja volt a Magyar Fotóművészek Szövetségének. Negyvenévi munkássága alatt csaknem ezer nemzetközi kiállításon vett részt, számos díjat, kitüntetést kapott. Születésének századik évfordulójára rendezett kiállítása szeptember 27-ig látható a Budapest Fotóklubban. Hajdú Éva Esztena a gyergyói havasokban Alfa és béta nélkül művészet nélkül lehet élni,de nem biztos, hogy érdemes” — jegyezte meg a minap egy tanácskozáson afelszólaló kulturális szakember, amikor a résztvevők a gazdaság folyó ügyeinek, bajainak összefüggésében vizsgálták a művelődés közállapotait. Az ironizáló, nyilvánvalóan keserű tapasztalatokból táplálkozó mondat tartalmával senkinek sem volt kedve vitába szállni, a kultúra iránt elkötelezett értelmiségiek gyűltek egybe, ám a megértő fej- bólogatásokon kívül senki nem gondolta tovább a dolgot nyilván abból a megfontolásból, miszerint sokéves tapasztalatok mutatják hogy a gazdaság bajainak gyógyítása közepette a szükségesnél jóval kevesebb figyelem és persze pénz jut a köz művelődésére, oktatásra, továbbképzésre. S még ha a statisztika fel is tud mutatni bizonyos eredményeket, érezhető, hogy a társadalomban megcsappant — mégpedig jócskán — a tudás értéke ,meg becsülete. És nemcsak ezen az értekezleten volt érezhető egyfajta fásultság, hanem hasonló a hangulat mindenütt, ahol a kultúra és a művelődés közállapotait elemzik... Nekem a dologról Feri esete jutott eszembe, Ferié, akinek élete olyan közhelyszerűen tipikus, hogy már-már kínos elmesélni. Mert adva van ugye egy vidékről — természetesen Szabolcsból — Pestre került fiú, aki tizenhat éves korától kezdve építőipari munkásszálláson él; aki nem végezte el a nyolc általánost, aki szakképzetlen, támde segédmunkásként már kezdetitől fogva legalább a dupláját kereste annak, amit a már nem is kezdő mérnök kap. Ahol a szabványtól, pontosabban az irodalmi klisétől eltér Feri története az nem más, mint a háttér, mármint a családi háttér. Feri szülei már korántsem szorító anyagi gondok közepette nevelték fel gyermeküket, a Mátészalkához közeli faluban. Mindig is megvolt mindenük: először, szép téglaház, aztán háztartási gépek, motorkerékpár, végül még autó is. Igaz ezért napi tizenhat órai fizikai munkával fizetett Feri apja, édesanyja mera tsz-ben és a háztájiban bajlódott az állatokkal. A hétvégék is természetesen munkával teltek: egy szombat-vasárnap a kőművesek mellett kétezer forintot is meg lehetett keresni. Feri, apja nem ivott, hívták szívesen, ő meg tízéves korától vitte a gyereketis, hogy szokja a munkát megtanulja az életet. Feri jó tanítvány volt, bírta erővel, a pénzből azt vett, amit akart, így nem csoda, hogy egy idő után feleslegesnek ítélte az iskolábajárást, kimaradt. Ez viszont ismét csak a tipikus esetek számát gyarapította, a faluban alig akadt gyerek, aki elvégezte volna a nyolc általánost, a tankötelezettségről szóló törvény nagyobb dicséretére ... Errefelé egyszerűen nem lehetett végrehajtani a rendelkezéseket, annyira másfelényomta a családokat a gazdasági kényszer. Amikor Feri Pestre került, még több pénzt keresett, és joggal érezhette, hogy övé a világ: volt olyan hónap, amikor tizenöt—húszezer forint is a zsebébe került, hat—nyolcezret megkeresett az állami vállalatnál, a többit meg a magánszektorban. Az áremelések nem rázták meg különösebben. A mester habozás nélkül emelte az árakat, meg egyébként is Feri segédmunkájára égetően szükség volt, s így nőtta bér is. Hősünk tehát áligásig érzett meg valamit az utóbbi esztendők szorításából, s mert abban a körben, ahol ő mozgott, nemigen foglalkoztak politikával, meg makro- és mikroökonómiával, igencsak meglepődött, amikor megtudta, hogy a kenyéradó vállalatnál létszámleépítések lesznek, és ráadásul a maszek is akadozik. Akkor lepődött meg a legjobban, amikor az idén tavasszal a mű vezetője minden szépítés nélkül közölte vele, hogy nem ártana, ha munka után nézne, mert ő is abba a kalapba került, amelyet kiürítenek. Feri megijedt, mi rosszat követett el, hogy elküldik. Mondták, hogy semmit, de ő felesleges munkaerő, a szakszervezet majd segít, ám azért ő is nézegesse az álláshirdetéseket, van elég belőle az újságban. Feri itt nagyot nyert, mert újság eddig nemigen forgott a kezében, mindenesetre vett egy lapot, ám kétségbeesetten vette észre, hogy a betűk összefolynak a szeme előtt. Egyetlen árva mondatot sem tudott elolvasni, s nem azért, mert szemüvegre szorult volna. Feri döbbenten jött rá, hogy nem tud olvasni. Eddig azt hitte, hogy képes erre, bár könyv, újság utoljára gyermekkorában volt a kezében. Ha nem is folyékonyan, de azért ötödikeshatodikos korában ment az olvasás, aztán persze jött a munka, kinek volt szüksége a betűre. Meg amit az ember egyszer megtanul, azt úgysem felejti el, minek hát, a szenvedés — mondták a barátok. Feri megkért, hogy írjak egy levelet, mert az ő keze túl nehéz ehhez. Aztán feladta és várt, a válasz nem is késett sokat, s a körülményekhez képest udvarias és korrekt volt: „Sajnos szakképzetlen munkaerőt nem áll módunkban alkalmazni." Feri azóta több helyet is megkeresett, s most azon gondolkodik, hogy hazamegy és a helyi tsz-ben keres munkát. Mondják is a falubeliek, hogy traktorosra meg gépkezelőre szükség lenne, de neki ehhez nincs papírja. Ahhoz meg, hogy elvégezze a tanfolyamot, írni-olvasni kellene. De ki fogja őt erre megtanítani, s addig miből él? — kérdezi, és bajáért mindenkit okol, szülőket éppúgy, mint a tanácsot és a „nagyfejűeket". Nem tudni, hogyhány Feri- hez hasonló sorsú harmincév körüli ember él az országban. Az elhelyezkedési gondok várható alakulását is nehezen lehet megbecsülni, de az biztos, hogy hatásuk jóval kevésbé lenne drámai, ha szakképzett, vagy átképezhető emberekről lenne szó. Bátran profanizálhatjuk tehát az Írás bevezető mondatát és kimondhatjuk, hogy tudás nélkül nem lehet élni (mert értelmetlen), s hogy lehet nehéz helyzetben egy gazdaság, ámde a pénzszűke nem lehet hivatkozási alap, amikor oktatási-közműve■ lődési programokat „ütemeznek át”. Tényleg a jobb jövő esélyét kockáztatjuk, amikor eltűrjük, hogy évente sok ezer gyerek ne fejezze be az általános iskolát, hogy a szakmunkástanulók jelentős része a szakmájához alapvetően szükséges szinten se tudjon olvasni. És nem tudom, hogy ez pusztán anyagi kérdés-e vagy sem. Tartok tőle, hogy nem csak az, bár ha így van, akkor a helyzet még szomorúbb. (Persze, azért egy kicsivel több pénz nem ártana...) Dénes D. látván Madárlátta kiállítás Autodidakták művei a Szentendrei Képtárban A MESÉK VILÁGÁBÓL kölcsönt vett kifejezés arra utal, milyen világjáró vándorút után látható most itthon a magyar kiállítási anyag. A nyugat-németországi Deimenhorsten és Frankfurt am Main, valamint Salzburg és Vallsp kiállítótermei után a Szentendrei Képtárba is eljutott egy figyelemre méltó kortárs képzőművészeti válogatás. A cím beszédes: Pest megyei autodidakta képzőművészek kiállítása. Kifejez bizonyos profétikus kivonulást. Miért? — kérdezhetné a kevéssé bennfentes kiállításlátogató, és amiért nemcsak a kiállítás országos, hanem az alkotók fővárosi kivonulására is vonatkozik. A kiállítást rendező Hann Ferenc a katalógus bevezetőjében megtörtént eset felidézésével — akarva,, akaratlanul — válaszol a fenti kérdésre: 1975-ben, a Kassák Lajos-díj kitüntetettje, Haraszty István szobrász nem lehetett jelen a bécsi díjátadáson. A kiírók azzal a megjegyzéssel kaptákVissza a meghívót az illetékesektől, hogy „Magyarországon ilyen nevű művész nincs”. Ha valakinem a hivatalos „művészképzés” útjain válik művésszé, nem ott tanulja meg a játékszabályokat, az egy kicsit gyanús is, és bürokratikusan is nehezebben kerül, rá a művészségét ténylegesítő lajstromokra. Az ilyen alkotók az esetek többségében bizton több meg nem-értésre számíthatnak, ha mégoly híres gyűjteményekben őrzik is műveiket másutt. A szentendrei kiállítás kvalitásai arra ösztönöznek, hogy néhány sorban megkíséreljem az autodidakta utat „legalizálni”. VALAHA AZ ÖNERŐBŐL, más szóval belülről induló alkotó hamar megkaphatta a lesújtó ítéletet: „alanyi" költő, festő. Századunk első felének filozófiai-művészi átformálódása változást hozott ebben a vonatkozásban is. 1948-ban Jean Dubuffet, André J Breton és Michel Tapié létrehozta a ,,nyers művészetek" fogalmát és al. Art brut egyesületét. Az volt a céljuk, hogy az autodidakták naivak, perifériára szorultak, betegek és rabok valamint az ismeretlenek művészete felé irányítsák a figyelmet. Nem minden előzmény nélkül tették ezt. Csak hát a század politikai viharai között a szakterületek reakciója az új elméleti kérdésfeltevésekre lelassult.. . Karl Jaspers, f Cierkegaard tisztelője, Nietzsche’ magyarázója — maga is iskolát teremtő, német filozófus—■ már 1930-ban kialakította a szubjektivitás, az alanyiság filozófiai elméletét! Egy olyan „Ép”-ről beszélt, amelyik nem azonos a lélektan tudománya által leírt „Én”-nel. Ez az „Én” a gondolat és a cselekvés forrása, transzcendencia. Szerinte létezni annyi, mint transzcendentálni, egy transzcendens lényt ismerni vagy szabadnak lenni. Úgy gondolta, hogy a fenti kifejezések egymást kiegészítve írják le az „embernek lenni” állapotát. Jaspers számára a létezés nem a szó tapasztalati értelmében vehető tény, hanem lehetőség, saját magunk választása. Éppen ez az a pont, ahol ez a bölcseleti kitérő már az alanyi művészetre is kiterjeszthető, ésa szubjektív művészetek átértékelésére szólít fel. A képzőművészet nemzetközi színpadain már régebben megtartották ezt a premiert. A szubjektív művészet többé nemhogy nem elítélő jelző, hanem az egyik legmarkánsabb kortárs stílusirányzat elnevezése lett. ITTHON SEM ŐSBEMUTATÓ ma már az autodidakták jelentkezése. A Szentendrei Képtár első termébe — a biztonság kedvéért — mégis a kivonulásukban már elismert „nagy nevek” művei kerültek. Itt van fe Lugossy Lászlótól a Batu Kármen, mint erogén totem, egy vödörtől, súrolókefétől és kivágott tyúkocskáktól tárgyias mű, amely zaklatott kompozíciójával és expresszív szélsőségével a festészet és az irónia határterületein jár. Vagy ef Zámbó Istvántól a Keretmű, ahol nincs is kép. Illetve a keret, a ráma a kép: flitteres-telefontárcsáshorgászúszós-műszerfalas találtfestett tárgykompozíció, vagy inkább csillogó szentségtartó, amelyből szarkasztikus módon éppen az ereklye hiányzik. És itt van Tóth István Dezertőr című képe is Ez leginkább egy mozihomlokzat festett supermanjét idézi, a töredékes neonfelirat értelmét vesztett elemeivel együtt. Az új jelentést az a komoly geg adja, hogy amíg az egyik neoncső pirosan virít, addig a másik, fekete fényével befelé világít. Az első terem főfalára, illetve az elé került Bukta Imre Hajnali szabadpermetezés című installációja. Meg lehetne kísérelni a festés, a permetezés, a hajnal, a szabadság és a termékenység elemeiből, tárgyi és képi szimbólumaiból létrehozott epikus szerkezetű montázst elmondani, „megérteni”. De Bukta művészetének ereje talán éppen abban rejlik, hogy sikeresen hozza létre azt az „elbeszélést”, amit nem lehet elbeszélni. Végül itt van Guba István Emlékhordalék című háromrétegű drótüveg plasztikája, amelyet erről az összetört „üresüvegek”, amarról a víziók határolnak. A többi termekben is van látnivaló. Gavrilovits Sándor, iratpapír-lyukasztógép hulladékból épít monumentális mozaikképeket. Kéri Mihály — ugyan nem elsőként — a szentendrei konstruktív festészet hagyományait szürreális elemekkel ötvözi. A belsőbb termekbe is jutott mű ef Zámbótól (Halál leves, Boldog hattyúk) és Wahor Andrástól is (Álhodó nő ..., Zuhanás, Polipfejű férfi). Ez utóbbi két alkotó komor-vidor szimbolikával festi ki magából az erotikus vonzás és a halálfélelem gyakran rokonított kínjait-vágyait. Az autodidakták kiállítása sok más tárlatnál meggyőzőbben érvel amellett a régebbi, de egyre érvényesebbnek látszó feltételezés mellett, hogy az embert és értékeit gondolatai és cselekedetei mérhetik. Hogy az ember felelős önmagáért, nem „mert az, aki”, hanem, mert „kell lennie". E feltételezés igazsága egyaránt vonatkozik „nem művészekre", „autodidaktákra” és „művészekre”. Szegő György Nagy Lajos Irodalmi, Művészeti Társaság alakult A múlt hét végén Budapesten, az Állami Gorkij Könyvtárban megtartott első közgyűlésén megalakult a Nagy Lajos Irodalmi, Művészeti Társaság. Az elfogadott alapszabály szerint a Társaság fő célja a szocialista irodalom kiemelkedő alakjának, Nagy Lajos életművének és hagyatékának ápolása. Ezt az alapító és már csatlakozott tagok országos jelentőségű ügynek tekintik, sőt az országhatáron túli feladataik is vannak. Különösen fontosnak tartják a Nagy Lajos-emlékhelyeknek, intézményeknek — így az író szülőfalujában, Apostagon levőnek is — a továbbfejlesztését, az ifjúság körében végzendő munkát, az iskolai tankönyveket is megvizsgálva a Nagy Lajos-recepció szempontjából. . Kiadványait (antológiáit, évkönyveit stb.) önállóan vagy esetenként más kulturális intézményekkel (kiadókkal, folyóiratokkal) összefogva jelenteti meg. A Társaság Nagy Lajos életművének ápolásához tartozónak tekinti a világirodalom hozzá hasonlítható jeles alakjai hagyományainak az ápolását, sőt a mai magyar irodalom pártfogását is. Irodalmi estekkel, matinékkal és más rendezvényekkel szolgálja majd az irodalom és más művészetek népszerűsítését. A Társaság tagja lehet minden magyar és külföldi állampolgár, akár iskolai tanuló is. A közgyűlésen megválasztották a Társaság tizenhét tagú elnökségét, majd az öttagú vezetőséget Az elnök: Molnár Géza író, a főtitkár: Tóth Gyula író, titkár: Berkesz András író, Botlik József kritikus és Harsányi Zoltán művészeti író. Fotótárlat és díszelőadás a Nemzeti Színházban (MTI) A Nemzeti Színház első emeleti nézőtéri társalgójában fotódokumentációs kiállítás nyílt. A tárlat a Nemzeti Színházat, mint a magyar dráma mindenkori első számú műhelyét mutatja be az elmúlt öt esztendőben műsorra tűzött előadásokon készült felvételek segítségével. A kiállítást Kerényi Ferenc, a Magyar Színházi Intézet igazgatója nyitotta meg. Az ünnepi megnyitó után díszelőadást tartottak, amelyen részt vettek a politikai, a társadalmi, a kulturális élet vezető személyiségei, a nemzet színházának egykori és mai nagy művészegyéniségei is. A Himnusz elhangzása után Malonyai Dezső, a Nemzeti Színház igazgatója köszöntötte a megjelenteket, s felolvasta Grósz Károlynak, a Minisztertanács elnökének levelét, amelyet a jubileum alkalmából intézett a színház vezetőihez, művészeihez, valamennyi dolgozójához. „A Magyar Népköztársaság Miniszterianácsa és a magam nevében őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel köszöntöm a fennállásának 150. évfordulóját ünneplő Nemzeti Színház társulatát, művészeit, vezetőit és valamennyi dolgozóját. Az elmúlt másfél évszázadban a Nemzeti Színház tevékenysége szorosan égbefonódott hazánk és népünk történelmével. Az a korszerű eszmei alap, amelyen a színház a reformkorban megkezdte működését — a haza és haladás szolgálata — máig sem veszített érvényéből. Történetének legszebb fejezetei akkor íródtak, amikor megőrizte hűségét ehhez a hagyományhoz. Abban az értelemben is, hogy a tartalmi hűség érdekében ha kellett, a formai megújulásra is, mindig kész volt Ma már történelem, de sokunk számára maradandó személyes élmény, is, amikor a felszabadulás után a Nemzeti Színház cselekvő részese és egyik fontos lendítőereje volt nemzeti újjászületésünknek és később a szocializmus útjára lépett magyar nép alkotó munkájának. Napjainkban sok tekintetben hasonló a helyzet, mint a reformkorban volt, hiszen népünk most ismét olyan vállalkozás részese, amelynek tétjéről joggal mondhatjuk Vörösmarty Mihály szavaival:»előttünk egy nemzetnek sorsa áll...... Meggyőződésem, hogy a jubiláló színház is magáénak tekinti az Országgyűlésen elfogadott munkaprogramunkat, s a maga mással nem pótolható eszközeivel mindent megtesz a társadalmigazdasági kibontakozás, a magyarság önbecsülésének, hazaszeretetének erősítése érdekében. Önök is bízvást számíthatnak a kormány megkülönböztetett figyelmére az alkotáshoz szükséges feltételek biztosításában, ezen belül a színház új épületének létrehozásában. Amikor most, az ünnepi évad kezdetén felidézik emlékezetükben a Nemzeti Színház egykori legkiválóbb színművészeinek és rendezőinek példaadó munkásságát, azt kívánom, hogy adjon ez is erőt, elszántságot és lelkesedést, hogy elődeikhez méltó felelősséggel, művészi öntudattal, és alázattaltehessenek eleget a hivatásukkal járó tudatosan vállalt szép kötelességüknek. Szívből kivánok valamennyiüknek sikerekben gazdag, eredményes munkát, jó egészséget, családi és magánéletükben sok boldogságot." A levél felolvasását követően Köpeczi Béla művelődési miniszter a Minisztertanács megbízásából díszoklevelet nyújtott át a Nemzeti Színház igazgatójának. A Nemzeti Színház alapításának 150. évfordulóját tanúsító okiratot ugyancsak a kormány elnöke látta el kézjegyével. Ezen az estén a Nemzeti Színház társulata Madách Imre: Az ember tragédiája című drámáját mutatta be — a magyar színházi életben ritka és megismételhetetlen szereposztásban. Kizárólag ezen az előadáson a londoni színben — egy anya szerepében — Lukács Margitot láthatta a közönség, a Falanszter színben pedig Lutherként Agárdi Gábor, Cassiusként Kállai Ferenc, Platóként Gábor Miklós, Michelangelóként Bessenyei Ferenc lépett színpadra. Ádámot Bubik István, Évát Tóth Éva, Lucifert pedig vendégként Barcay Géza alakította. A NAPLÓ Gazsó Rozália festőművész és Sor Júlia ötvösművész közös kiállítását rendezte meg a Tungsram Rt. Mindkét művész a gyár ösztöndíjasa. A kiállítás szeptember 24-ig tekinthető meg. Az idén újjáalakult Magyar Filozófiai Társaság szeptember 24- én, csütörtökön délután 5 órakor tartja első nyilvános felolvasó ülését a Magyar Tudományos Akadémia felolvasó termében. Zoltai Dénes előadásának címe: A műalkotás-elmélet kérdőjelei. A zenei illusztrációkat Kertész Lajos zongoraművész adja elő. . . A III. országos karikatúra-biennále szeptember 28-án nyílik meg Nyíregyházán, a Váci Mihály Megyei és Városi Művelődési Központban. A tárlat, amelyet Árkus József, a Ludas Matyi főszerkesztője nyit meg, október 26-áig megtekinthető. Polgár Ildikó keramikus kiállítása szeptember 30-ig tekinthető meg a Budavári Galériában. A Isztambul-Efeszósz címmel Dávid Géza turkológia tart előadást a Régi Zeneakadémia kamaratermében pénteken este hat órakor. . . Közös múltunk: Ausztria és Magyarország a Habsburgok idején címmel hirdetett előadássorozatot a budapesti Osztrák Kulturális Intézet. Az első estén Benda Kálmán professzor a törökelleni közös harcról beszélt, szakítva minden elfogultsággal, a „se pénz, se posztó” egyoldalú szemléletével. A valóságban ugyanis a hazánkkal szomszédos ausztriai tartományok rendjei komoly anyagi támogatást nyújtottak az őket is védelmező magyar végvári vonal fenntartásához a török időkben, hiszen erre a félig megszállt, három részre szakadt ország egyedül nem lett volna képes. Így valóban közös volt ez a küzdelem, melyben vérrel, könynyel, szenvedéssel a magyar végvári vitézek, adójukkal a magyar király alattvalói, anyagi támogatásukkal pedig az osztrák tartományok egyaránt részt vettek. Megváltozott a helyzet Bécs 1683-i ostroma után, amikor Ince pápának sikerült létrehoznia az európai hatalmak szent ligáját, mely oroszlánrészt vállalt hazánk török alóli felszabadításában. A sorozat következő előadásán Niederhauser Emil akadémikus Mária Terézia koráról beszél szeptember 23-án, szerdán este fél hétkor az Osztrák Kulturális Intézetben, (VL, Benczúr u. 16.). (1-14* Küce, konyha, kuhinya címmel a szombathelyi, a grazi és a ljubljanai múzeum gyűjteményéből rendezett néprajzi kiállítás nyílt kedden a szombathelyi Savaria Múzeumban.