Magyar Nemzet, 1987. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-22 / 223. szám

Kedd, 1987. szeptember 22. Szöllősy Kálmán születésnapjára EGY LAKÁSBÓL ÁTALAKÍ­TOTT, meglehetősen lerobbant ál­lapotú klubban, javításért, leg­­alábbis festésért kiáltó installá­ciók között nézegettem' Szöllősy' Kálmánnak, a száz esztendeje született kitűnő fotográfusnak a képeit, s­ közben az a történet jár­ a fejemben, amit egykori iskola­igazgatóm mesélt a minap iskola­társamnak: orvostanhallgató fia meglehetősen visszahúzódó,­ gát­lásos gyerek volt, de ma már nin­csen gondja vele. A fiút harmad­éves medikus, az orvosegyetemen annyit hallja, hogy „ők a társada­lom elitje”, hogy már-már el is hiszi. Mindenesetre k­iegyensú­lyozott ember lett belőle. Azon gondolkodom, kellene találni, vég­re a magyar fotográfusoknak is valami „elitképzőt” vagy más gyorsan ható csodaszert, amely,­­ segíti őket abban, hogy kisebb­ rendűségüket­ levetkőzzék. Per­sze nem egyénenként bátortala­nok ők, csak közös szakmai, mű­vészi önérzetük hiányzik valaho­gyan. Mert ugyan mi mással vol­na magyarázható, hogy iskolát te­remtő nagy öregjeikről, jeles mes­tereikről, a magyar fotótörténet fontos alakjairól rendszerint csak szűk szakmai körben, mondhat­nám titokban emlékeznek meg. Legutóbb (ha­­jó a memóriám) Langer Klára­­ és Vámos László sírját koszorúzták meg a lehető legnagyobb csöndben. Szöllősy Kálmán egy kicsivel szerencsésebb volt. Neki kiállítás is jutott a­ Bu­dapest Fotóklubban, a Belgrád rakpart 17. számú há­zának­ ötödik emeletén, és­­a ren­dezőket igazán­­ dicséret illeti, hogy legalább itt helyet találtak e bemutatónak. Mintegy hetven fel­vétel, a teljes életművet repre­zentáló, jó válogatás sorakozik a falakon. Szöllősy Kálmán 1887- ben született, első felvételeit 1906- ban készítette el. Ezután több mint húsz esztendőt töltött fotog­ráfusi ismereteinek gyarapításá­val, mire kiállításra, közönségelé vitte képeit. Tehetsége, szorga­lommal megszerzett tudása tette lehetővé, hogy tisztviselői állásá­nak elvesztése után, az addig kedvtelésből folytatott fényképe­zés foglalkozássá, megélhetési forrássá alakulhatott. A két világ­háború között - különféle becs­lések szerint -­- mintegy három­százezer amatőr fotós volt Ma­gyarországon. E roppant tömegből kiemelkedni, a hazai fotótörténet lapjain helyet szerezni több kel­lett, mint szerencsésen hosszú, társadalmi, történelmi változáso­kon átívelő életpálya vagy egy­szerű művészi talentum. Ehhez tehetséggel párosuló emberi tar­tás, tisztesség szükségeltetett, amely a névtelen tömeg, a keresz­t tündöklésű sikerlovagok fölé emelte Szöllősyt. MA, NÉHÁNY ÉVTIZED TÁV­LATÁBÓL láthatjuk, hogy Szöl­lősy Kálmán a korszakalkotó, stí­lusteremtő nagyok után követke­ző, az új eredményeket, látásmó­dot professzionalista módon adoptáló, terjesztő kismesterek közé­ tartozik. ízlése, előbb emlí­tett­­tisztessége meggátolta őt ab­ban, hogy beálljon a gyönyös­­bokrétás, vasárnapi Magyarorszá­got fotografáló és külföldön ezzel hangos sikereket elérők népes tá­borába, noha képeiről kitetszik, erősen vonzódott a harmonikus kompozícióhoz, a szemnek kelle­mes látványt rögzítő, szép fotog­ráfiához. Életképei, munkást, pa­rasztot ábrázoló felvételei ezért inkább távolságtartóak, bizonyos „lágy realizmus” jellemzi őket. Kiemelkedő csoportját alkotják, munkásságának aktképei. Főként azok, ahol mesterkélt környezet nélkül, a test plasztikusságát, egy­­egy mozdulat harmóniáját, a szép és örök titkokkal vonzó emberi formák ábrázolását állította a kö­zéppontba. Finoman és merészen játszik a fénnyel, és bátran fel­használja az avantgárd néhány új, látványformáló elemét. SZEMLÉLŐDŐ ALKAT :volt, aki észrevette és megörökítette az élet „képbe komponált” jeleneteit, a romos Lánchíd előtti köveken üldögélő fiatal párt, a versenyt futó fiúkat, a beszélgető bre­­tagne-i asszonyokat. Hosszú élet adatott meg Szöllősy Kálmánnak, majd­ kilencvenesztendős koráig élt és dolgozott. A Margit híd pesti hídfőjénél levő műterme a felszabadulás után induló fiatal fotósgeneráció nem egy tagjának volt tanulóműhelye. Alapító tagja volt a Magyar Fotóművészek Szö­vetségének. Negyvenévi munkás­sága alatt csaknem ezer nemzet­közi kiállításon vett részt, számos díjat, kitüntetést kapott. Születé­sének századik évfordulójára ren­dezett kiállítása szeptember 27-ig látható a­ Budapest Fotóklubban. Hajdú Éva Esztena a gyergyói havasokban Alfa és béta nélkül m­űvészet nélkül lehet élni,­­de nem biztos, hogy érde­mes” — jegyezte meg a minap egy tanácskozáson a­­felszólaló kulturális szakember, amikor a résztvevők a gazdaság folyó ügyeinek,­ bajainak összefüggésé­ben vizsgálták a művelődés köz­állapotait. Az ironizáló, nyil­vánvalóan keserű tapasztalatok­ból táplálkozó mondat tartalmá­val senkinek sem volt kedve vi­tába szállni, a kultúra iránt elkötelezett értelmiségiek gyűltek egybe, ám a megértő fej-­ bólogatásokon kívül senki nem gondolta tovább a dolgot nyilván abból a megfontolásból, miszerint sokéves tapasztalatok mutatják hogy a gazdaság bajainak gyó­gyítása közepette a szükségesnél jóval kevesebb figyelem és per­sze pénz jut a köz művelődésé­re, oktatásra, továbbképzésre. S még ha a statisztika fel is tud mutatni bizonyos eredményeket, érezhető, hogy a társadalomban megcsappant — mégpedig jócs­kán — a tudás értéke ,meg be­csülete. És nemcsak ezen az értekezle­ten volt érezhető egyfajta fá­sultság, hanem hasonló a han­gulat mindenütt, ahol a kultúra és a művelődés közállapotait elemzik... Nekem a dologról Feri esete jutott eszembe, Ferié, akinek éle­te olyan közhelyszerűen tipikus, hogy már-már kínos elmesélni.­ Mert adva van ugye egy vidék­ről — természetesen Szabolcsból —­­ Pestre került fiú, aki tizen­hat éves korától kezdve építő­ipari munkásszálláson él; aki nem végezte el a nyolc általá­nost, aki szakképzetlen, támde segédmunkásként már kezdetitől fogva legalább a dupláját keres­te annak, amit a már nem is kezdő mérnök kap. Ahol a szabványtól, pontosabban az iro­dalmi klisétől eltér Feri törté­nete az nem más, mint a hát­tér, mármint a családi háttér. Feri szülei már korántsem szo­rító anyagi gondok közepette ne­velték fel gyermeküket, a Máté­szalkához közeli faluban. Mindig is megvolt mindenük: először, szép téglaház, aztán háztartási gépek, motorkerékpár, végül még autó is. Igaz ezért napi tizen­hat órai fizikai munkával fize­tett Feri apja, édesanyja mera tsz-ben és a háztájiban bajló­dott az állatokkal. A hétvégék is természetesen munkával teltek: egy szombat-vasárnap a kőműve­sek mellett kétezer forintot is meg lehetett keresni. Feri, apja nem ivott, hívták szívesen, ő meg tízéves korától vitte a gyere­ket­­is, hogy szokja a munkát meg­tanulja az életet. Feri jó ta­nítvány volt, bírta erővel, a pénz­ből azt vett, amit akart, így nem csoda, hogy egy idő után feles­legesnek ítélte az iskolábajárást, kimaradt. Ez viszont ismét csak a tipikus esetek számát gyarapí­totta, a faluban alig akadt gye­rek, aki elvégezte volna a nyolc általánost, a tankötelezettség­ről szóló törvény nagyobb dicsé­retére ... Errefelé egyszerűen nem lehetett végrehajtani a ren­delkezéseket, annyira másfelé­­nyomta a­ családokat a gazdasági kényszer. A­mikor Feri Pestre került, még több pénzt keresett, és jog­gal érezhette, hogy övé a világ: volt olyan hónap, amikor tizen­öt—húszezer forint is a zsebébe került, hat—nyolcezret megkere­sett az állami vállalatnál, a töb­bit meg a magánszektorban. Az áremelések nem rázták meg kü­lönösebben. A mester habozás nélkül emelte az árakat, meg egyébként­ is Feri segédmunkájá­ra égetően szükség volt, s így nőtt­­a bér is. Hősünk tehát ál­ig­ásig érzett meg valamit az utób­bi esztendők szorításából, s mert abban a körben, ahol ő mozgott, nemigen foglalkoztak politikával, meg makro- és mikroökonómiá­­val, igencsak meglepődött, ami­kor megtudta, hogy a kenyéradó vállalatnál létszámleépítések lesznek, és ráadásul a maszek is akadozik. Akkor lepődött meg a legjobban, amikor az idén ta­vasszal a mű vezetője minden szé­pítés nélkül közölte vele, hogy nem ártana, ha munka után néz­ne, mert ő is abba a kalapba ke­rült, amelyet kiürítenek. Feri megijedt, mi rosszat követett el, hogy elküldik. Mondták, hogy semmit, de ő felesleges munka­erő, a szakszervezet majd segít, ám azért ő is nézegesse az állás­­hirdetéseket, van elég belőle az újságban. Feri itt nagyot nyert,­ mert újság eddig nemigen for­gott a kezében, mindenesetre vett egy lapot, ám kétségbeesetten vette észre, hogy a betűk össze­folynak a szeme előtt. Egyetlen árva mondatot sem tudott elolvas­ni, s nem azért, mert szemüvegre szorult volna. Feri döbbenten jött rá, hogy nem tud olvasni. Eddig azt hitte, hogy képes erre, bár könyv, újság utoljára gyermek­korában volt a kezében. Ha nem is folyékonyan, de azért ötödikes­hatodikos korában ment az olva­sás, aztán persze jött a munka, kinek volt szüksége a betűre. Meg amit az ember egyszer meg­tanul, azt úgysem felejti el, mi­nek hát, a szenvedés — mondták a barátok. Feri megkért, hogy írjak egy levelet, mert az ő keze túl ne­héz ehhez. Aztán feladta és várt, a válasz nem is késett sokat, s a körülményekhez képest udva­rias és korrekt volt: „Sajnos szakképzetlen munkaerőt nem áll módunkban alkalmazni." Feri azóta több helyet is meg­keresett, s most azon gondolkodik, hogy hazamegy és a helyi tsz-ben keres munkát. Mondják is a fa­lubeliek, hogy traktorosra meg gépkezelőre szükség lenne, de ne­ki ehhez nincs papírja. Ahhoz meg, hogy elvégezze a tanfolya­mot, írni-olvasni kellene. De ki fogja őt erre megtanítani, s ad­dig miből él? — kérdezi, és ba­jáért mindenkit okol, szülőket éppúgy, mint a tanácsot és a „nagyfejűeket". N­em tudni, hogy­­hány Feri-­­ hez hasonló sorsú harminc­­év körüli ember él az országban. Az elhelyezkedési gondok várha­tó alakulását is nehezen lehet megbecsülni, de az biztos, hogy hatásuk jóval kevésbé lenne drá­mai, ha szakképzett, vagy átké­pezhető emberekről lenne szó. Bátran profanizálhatjuk tehát az Írás bevezető mondatát és ki­mondhatjuk, hogy tudás nélkül nem lehet élni (mert értelmetlen), s hogy lehet nehéz hely­zetben egy gazdaság, ámde a pénzszűke nem lehet hivatkozási alap, amikor oktatási-közműve­­■ lődési programokat „ütemeznek át”. Tényleg a jobb jövő esélyét kockáztatjuk, amikor eltűrjük, hogy évente sok ezer gyerek ne fejezze be az általános iskolát, hogy a szakmunkástanulók je­lentős része a szakmájához alap­vetően szükséges szinten se tud­jon olvasni. És nem tudom, hogy ez pusztán anyagi kérdés-e vagy sem. Tartok tőle, hogy nem csak az, bár ha így van, akkor a helyzet még szomorúbb. (Persze, azért egy kicsivel több pénz nem ártana...) Dénes D. látván Madárlátta kiállítás Autodidakták művei a Szentendrei Képtárban A MESÉK VILÁGÁBÓL köl­csönt vett kifejezés arra utal, mi­lyen világjáró vándorút után lát­ható most itthon a magyar kiállí­tási anyag. A nyugat-németorszá­gi Deimenhorsten és Frankfurt am Main, valamint Salzburg és Vallsp kiállítótermei után a Szentendrei Képtárba is eljutott egy­ figyelemre méltó kortárs kép­zőművészeti válogatás. A cím be­szédes: Pest megyei autodidakta képzőművészek kiállítása. Kife­jez bizonyos proféti­kus kivonu­lást. Miért? — kérdezhetné a ke­véssé bennfentes kiállításlátoga­tó, és a­miért nemcsak a kiállítás országos, hanem az alkotók fő­városi kivonulására is vonatko­zik. A kiállítást rendező Hann Fe­renc a­ katalógus bevezetőjében megtörtént eset felidézésével — akarva,, akaratlanul — válaszol a fenti kérdésre: 1975-ben, a Kas­sák Lajos-díj kitüntetettje, Ha­­raszty István szobrász nem lehe­tett jelen a bécsi díjátadáson. A kiírók azzal a megjegyzéssel kap­ták­­Vissza a meghívót az illeté­kesektől, hogy „Magyarországon ilyen nevű művész nincs”. Ha va­­laki­­nem a hivatalos „művész­­képzés” útjain válik művésszé, nem ott tanulja meg a játéksza­bályokat, az egy kicsit gyanús is, és bürokratikusan is nehezebben kerül, rá a művészségét ténylege­­sítő lajstromokra. Az ilyen alko­tók az esetek többségében bizton több meg­ nem-értésre számíthat­nak, ha mégoly híres gyűjtemé­nyekben őrzik is műveiket má­sutt. A szentendrei kiállítás kva­litásai arra ösztönöznek, hogy né­hány sorban megkíséreljem az autodidakta utat „legalizálni”. VALAHA AZ ÖNERŐBŐL, más szóval belülről induló alkotó ha­mar megkaphatta a lesújtó ítéle­tet: „alanyi" költő, festő. Száza­dunk első felének filozófiai-mű­vészi átformálódása változást ho­zott­ ebben a vonatkozásban is. 1948-ban Jean Dubuffet, André J Breton és Michel Tapié létrehoz­ta a ,,nyers művészetek" fogalmát és al. Art brut egyesületét. Az volt a céljuk, hogy az autodidak­ták­ naivak, perifériára szorul­tak, betegek és rabok valamint az ismeretlenek művészete felé irá­nyítsák a figyelmet. Nem min­den előzmény nélkül tették ezt. Csak hát a század politikai viha­rai között a szakterületek reak­ciója az új elméleti kérdésfelte­vésekre lelassult.. . Karl Jaspers, f Cierkegaard tisz­telője, Nietzsche’ magyarázója — maga is­ iskolát teremtő, német fi­lozófus­­—■ már 1930-ban kialakí­totta a szubjektivitás, az alanyi­ság filozófiai elméletét! Egy olyan „Ép”-ről beszélt, amelyik nem azonos a lélektan tudománya ál­tal leírt „Én”-nel. Ez az „Én” a gondolat és a cselekvés forrása, transzcendencia. Szerinte­ létezni annyi, mint transzcendentálni, egy transzcendens lényt ismerni vagy szabadnak lenni. Úgy gondolta, hogy a fenti kifejezések egymást kiegészítve írják le az „embernek lenni” állapotát. Jaspers számára a létezés nem a szó tapasztalati értelmében vehető tény, hanem lehetőség, saját magunk válasz­tása. Éppen ez az a pont, ahol ez a bölcseleti kitérő már az alanyi művészetre is kiterjeszthető, és­­a szubjektív művészetek átértékelé­sére szólít fel. A képzőművészet nemzetközi színpadain már régebben meg­tartották ezt a premiert. A szub­jektív művészet többé nemhogy nem elítélő jelző, hanem az egyik legmarkánsabb kortárs stílus­irányzat elnevezése lett. ITTHON SEM ŐSBEMUTATÓ ma már az autodidakták jelent­kezése. A Szentendrei Képtár első termébe — a biztonság kedvéért — mégis a kivonulásukban már elismert „nagy nevek” művei ke­rültek. Itt van fe Lugossy Lász­lótól a Batu Kármen, mint ero­­gén totem, egy vödörtől, súroló­kefétől és kivágott tyúkocskáktól tárgyias mű, amely zaklatott kompozíciójával és expresszív szélsőségével a festészet és az iró­nia határterületein jár. Vagy ef Zámbó Istvántól a Keretmű, ahol nincs is kép. Illetve a keret, a rá­ma a kép: flitteres-telefontárcsás­­horgászúszós-műszerfalas talált­­festett tárgykompozíció, vagy in­kább csillogó szentségtartó, amelyből szarkasztikus módon éppen az ereklye hiányzik. És itt van Tóth István Dezertőr című képe is Ez leginkább egy mozi­­homlokzat festett supermanjét idézi, a töredékes neonfelirat ér­telmét vesztett elemeivel együtt. Az új jelentést az a komoly geg adja, hogy amíg az egyik neon­cső pirosan virít, addig a másik, fekete fényével befelé világít. Az első terem főfalára, illetve az elé került Bukta Imre Hajnali szabadpermetezés című installá­ciója. Meg lehetne kísérelni a fes­tés, a permetezés, a hajnal, a sza­badság és a termékenység elemei­ből, tárgyi és képi szimbólumai­ból létrehozott epikus szerkezetű montázst elmondani, „megérteni”. De Bukta művészetének ereje ta­lán éppen abban rejlik, hogy si­keresen hozza létre azt az „el­beszélést”, amit nem lehet elbe­szélni. Végül itt van Guba István Emlékhordalék című háromréte­gű drótüveg plasztikája, amelyet erről az összetört „üresüvegek”, amarról a víziók határolnak. A többi termekben is van látni­való. Gavrilovits Sándor,­­ irat­­papír-lyukasztógép hulladékból épít monumentális mozaikképe­ket. Kéri Mihály — ugyan nem elsőként — a szentendrei konst­ruktív festészet hagyományait szürreális elemekkel ötvözi. A belsőbb termekbe is jutott mű ef­ Zámbótól (Halál leves, Boldog hattyúk) és Wahor Andrástól is (Ál­hodó nő ..., Zuhanás, Polip­­fejű férfi). Ez utóbbi két alkotó komor-vidor szimbolikával festi ki magából az erotikus vonzás és a halálfélelem gyakran rokonított kínjait-vágyait. Az autodidakták kiállítása sok más tárlatnál meggyőzőbben ér­vel amellett a régebbi, de egyre érvényesebbnek látszó feltétele­zés mellett, hogy az embert és értékeit gondolatai és cselekedetei mérhetik. Hogy az ember felelős önmagáért, nem „mert az, aki”, hanem, mert „kell lennie". E fel­­tételezés igazsága egyaránt vo­natkozik „nem művészekre", „autodidaktákra” és „művészek­re”. Szegő György Nagy Lajos Irodalmi, Művészeti Társaság alakult A múlt hét végén Budapesten, az Állami Gorkij Könyvtárban megtartott első közgyűlésén meg­alakult a Nagy Lajos Irodalmi, Művészeti Társaság. Az elfoga­dott alapszabály szerint a Társa­ság fő célja a szocialista iroda­lom kiemelkedő alakjának, Nagy Lajos életművének és hagyatéká­nak ápolása. Ezt az alapító és már csatlakozott tagok országos jelentőségű ügynek tekintik, sőt az országhatáron túli feladataik is vannak. Különösen fontosnak tartják a Nagy Lajos-emlékhe­­lyeknek, intézményeknek — így az író szülőfalujában, Apostagon levőnek is — a továbbfejlesztését, az ifjúság körében végzendő mun­kát, az iskolai tankönyveket is megvizsgálva a Nagy Lajos-recep­­ció szempontjából. . Kiadványait (antológiáit, évkönyveit stb.) ön­állóan vagy esetenként más kul­turális intézményekkel (kiadók­kal, folyóiratokkal) összefogva jelenteti meg. A Társaság Nagy Lajos élet­művének ápolásához tartozónak tekinti a világirodalom hozzá hasonlítható jeles alakjai hagyo­mányainak az ápolását, sőt a mai magyar irodalom pártfogását is. Irodalmi estekkel, matinékkal és más rendezvényekkel szolgálja majd az irodalom és más művé­szetek népszerűsítését. A Társa­ság tagja lehet minden magyar és külföldi állampolgár, akár is­kolai tanuló is. A közgyűlésen megválasztották a Társaság tizenhét tagú elnöksé­gét, majd az öttagú vezetőséget Az elnök: Molnár Géza író, a főtitkár: Tóth Gyula író, titkár: Berkesz András író, Botlik Jó­zsef kritikus és Harsányi Zoltán művészeti író. Fotótárlat és díszelőadás a Nemzeti Színházban (MTI) A Nemzeti Színház első emeleti nézőtéri társalgójában fo­tódokumentációs kiállítás nyílt. A tárlat a Nemzeti Színházat, mint a magyar dráma mindenkori első számú műhelyét mutatja be az elmúlt öt esztendőben műsor­ra tűzött előadásokon készült fel­vételek segítségével. A kiállítást Kerényi Ferenc, a Magyar Szín­házi Intézet igazgatója nyitotta meg. Az ünnepi megnyitó után dísz­előadást tartottak, amelyen részt vettek a politikai, a társadalmi, a kulturális élet vezető személyi­ségei, a nemzet színházának egy­kori és mai nagy művészegyénisé­­gei is. A Himnusz elhangzása után Malonyai Dezső, a Nemzeti Színház igazgatója köszöntötte a megjelenteket, s felolvasta Grósz Károlynak, a Minisztertanács el­nökének levelét, amelyet a jubi­leum alkalmából intézett a szín­ház vezetőihez, művészeihez, vala­mennyi dolgozójához.­­ „A Magyar Népköztársaság Miniszterianácsa és a magam ne­vében őszinte tisztelettel és nagy­rabecsüléssel köszöntöm a fenn­állásának 150. évfordulóját ün­neplő Nemzeti Színház társula­tát, művészeit, vezetőit és vala­mennyi dolgozóját. Az elmúlt másfél évszázadban a Nemzeti Színház tevékenysége szorosan égbefonódott hazánk és népünk történelmével. Az a kor­szerű eszmei alap, amelyen a színház a reformkorban meg­kezdte működését — a haza és haladás szolgálata — máig sem veszített érvényéből. Történeté­nek legszebb fejezetei akkor íród­tak, amikor megőrizte hűségét ehhez a hagyományhoz. Abban az értelemben is, hogy a tartalmi hűség érdekében ha kellett, a formai megújulásra is, mindig kész volt Ma már történelem, de sokunk számára maradandó sze­mélyes élmény, is, amikor a fel­­­­szabadulás után a Nemzeti Szín­­ház cselekvő részese és egyik fon­tos lendítőereje volt nemzeti új­jászületésünknek és később a szo­cializmus útjára lépett magyar nép alkotó munkájának. Napjainkban sok tekintetben hasonló a helyzet, mint a reform­korban volt, hiszen népünk most ismét olyan vállalkozás részese, amelynek tétjéről joggal mond­hatjuk Vörösmarty Mihály sza­vaival:­­»előttünk egy nemzetnek sorsa áll...... Meggyőződésem, hogy a jubi­láló színház is magáénak tekinti az Országgyűlésen elfogadott munkaprogramunkat, s a maga mással nem pótolható eszközeivel mindent­ megtesz a társadalmi­gazdasági kibontakozás, a ma­gyarság önbecsülésének, hazasze­retetének erősítése érdekében. Önök­ is bízvást számíthatnak a kormány megkülönböztetett fi­gyelmére az alkotáshoz szükséges feltételek biztosításában, ezen belül a színház új épületének lét­­­­rehozásában. Amikor most, az ünnepi évad kezdetén felidézik emlékezetük­ben a Nemzeti Színház egykori legkiválóbb színművészeinek és rendezőinek példaadó munkássá­gát, azt kívánom, hogy adjon ez is erőt, elszántságot és lelkese­dést, hogy elődeikhez méltó fele­lősséggel, művészi öntudattal, és alázattal­­tehessenek eleget a hi­vatásukkal járó tudatosan vállalt szép kötelességüknek. Szívből ki­­vánok valamennyiüknek sikerek­ben gazdag, eredményes munkát, jó egészséget, családi és magán­életükben sok boldogságot." A levél felolvasását követően Köpeczi Béla művelődési minisz­ter a Minisztertanács megbízásá­ból díszoklevelet nyújtott át a Nemzeti Színház igazgatójának. A Nemzeti Színház alapításának 150. évfordulóját tanúsító okira­tot ugyancsak a kormány elnöke látta el kézjegyével. Ezen az estén a Nemzeti Szín­ház társulata Madách Imre: Az ember tragédiája című drámáját mutatta be — a magyar színházi életben ritka és megismételhetet­len szereposztásban. Kizárólag ezen az előadáson a londoni szín­ben — egy anya szerepében — Lukács Margitot láthatta a kö­zönség, a Falanszter színben pe­dig Lutherként Agárdi Gábor, Cassiusként Kállai Ferenc, Pla­tóként Gábor Miklós, Michel­­angelóként Bessenyei­ Ferenc lé­pett színpadra. Ádámot Bubik István, Évát Tóth Éva, Lucifert pedig vendégként Barcay Géza alakította. A NAPLÓ Gazsó Rozália festőművész és Sor Júlia ötvösművész közös kiállítását rendezte meg a Tungs­ram Rt. Mindkét művész a gyár ösztöndíjasa. A kiállítás szeptem­ber 24-ig tekinthető meg. Az idén újjáalakult Magyar Fi­lozófiai Társaság szeptember 24- én, csütörtökön délután 5 órakor tartja első nyilvános felolvasó ülését a Magyar Tudományos Akadémia felolvasó termében. Zoltai Dénes előadásának címe: A műalkotás-elmélet kérdőjelei. A zenei illusztrációkat Kertész Lajos zongoraművész adja elő. . . A III. országos karikatúra-bi­­ennále szeptember 28-án nyílik meg Nyíregyházán, a Váci Mi­hály Megyei és Városi Művelő­dési Központban. A tárlat, ame­lyet Árkus József, a Ludas Matyi főszerkesztője nyit meg, október 26-áig megtekinthető. Polgár Ildikó keramikus kiál­lítása szeptember 30-ig tekinthe­tő meg a Budavári Galériában. A Isztambul-Efeszósz címmel Dá­vid Géza turkológia tart előadást a Régi Zeneakadémia kamara­termében pénteken este hat óra­kor. . . Közös múltunk: Ausztria és Ma­gyarország a Habsburgok idején cím­mel hirdetett előadássorozatot a bu­dapesti Osztrák Kulturális Intézet. Az első estén Benda Kálmán professzor a török­­elleni közös harcról beszélt, szakítva minden elfogultsággal, a „se pénz, se posztó­” egyoldalú szemléle­tével. A valóságban ugyanis a ha­zánkkal szomszédos ausztriai tarto­mányok rendjei komoly anyagi tá­mogatást nyújtottak az őket is vé­delmező magyar végvári vonal fenn­tartásához a török időkben, hiszen erre a félig megszállt, három részre szakadt ország egyedül nem lett vol­na képes. Így valóban közös volt ez a küzdelem, melyben vérrel, köny­­nyel, szenvedéssel a magyar végvá­ri vitézek, adójukkal a magyar ki­rály alattvalói, anyagi támogatásuk­kal pedig az osztrák tartományok egyaránt részt vettek. Megváltozott a helyzet Bécs 1683-i ostroma után, ami­kor Ince pápának sikerült létrehoz­nia az európai hatalmak szent ligá­ját, mely oroszlánrészt vállalt hazánk török alóli felszabadításában. A so­rozat következő előadásán Niederhau­­ser Emil akadémikus Mária Teré­zia koráról beszél szeptember 23-án, szerdán este fél hétkor az Osztrák Kulturális­ Intézetben, (VL, Benczúr u. 16.). (1-1­4* Küc­e, konyha, kuhinya címmel a szombathelyi, a grazi és a ljubl­janai múzeum gyűjteményéből rendezett néprajzi kiállítás nyílt kedden a szombathelyi Savaria Múzeumban.

Next