Magyar Nemzet, 1987. szeptember (50. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-07 / 210. szám
Hétfő, 1987. szeptember 7. Botrányos jelenetek után Nincs vezetősége az SOS-egyesületnek Ha egy focimeccsről tudósítanék, elégedetten nyugtázhatnám: a játék minden igényt kielégített. A fordulatokban gazdag mérkőzésen gyakran elszabadultak az indulatok, hol az egyik, hol a másik csapat látszott fölülkerekedni. Volt sok szabálytalanság, sok lövés, rengeteg cseles megoldás, gól, sőt, öngól is, úgyhogy a nézők nem unatkoztak. A bökkenő csak az: mindez nem az Üllői úti pályán történt szombaton, hanem a Vöröskereszt Arany János utcai székházában, az SOS Gyerekfalu Magyarországi Egyesületének tisztújítónak szánt közgyűlésén. „ Viselkedjünk felnőtt módra " A tavaly decemberben határozatképtelenség miatt elhalasztott, majd januárban a vita elfajulása és elhúzódása miatt semmire sem jutó előző közgyűlések nem ígértek sok jót mostanra sem. A száznégy rendes tag egy része nem rokonszenvezett Kaposvári Júlia elnök vezetési stílusával, szeretett volna nagyobb beleszólást kapni a dolgok eldöntésébe, s nagyobb önállóságot adott volna a faluvezetőnek is a falu életének irányításában. Kifogásolta, hogy késve épült fel a gyerekfalu, hogy három ház mindmáig üresen áll, hogy nincsen a jogokat és kötelezettségeket pontosan előíró működési szabályzata azegyesületnek. Elhangzottak súlyosabb vádak is: gazdasági visszaélések történtek volna, a vezetőség külföldi utazgatásai homályosak, a könyvelés nem felel meg az előírásoknak. És a végső érv: a vezetőségnek lejárt a mandátuma, jogtalanul intézi hát továbbra is a gyerekfalu ügyeit. Fél tizenegykor a hangulat olyan, mint minden tanácskozás előtt. Az első izgalmat az okozza, hogy a vezetőség jogász tagja türelmet kér: még nincs meg a határozatképességhez szükséges létszám. Aztán az „örömhír”,a kezdésnek nincs akadálya. A levezető elnök megválasztása az előzmények ésa folytatás ismeretében simának mondható. A „hivatalos” jelölt Hanga Mária. Valaki javasolja dr. Lengyel Endrét. Magasba emelkednek a kék tagsági könyvek. A jogász külön meg akarja számolni, ki szavazott a jelöltekre igennel, nemmel, ki tartózkodott. Felesleges, háborognak többen. Kisebb purparlé, a végeredmény 30:25 Hanga Mária javára. Ő ahogy elfoglalja helyét az elnöki asztalnál (Dazsó Ferenc, a felügyeletet ellátó Művelődési Minisztérium miniszterhelyettese, Kaposvári Júlia, Takács Dezső és Michael Cschliesser, a nemzetközi szervezet képviselőjének társaságában) emberségességet és öszszefogottságot kér mindenkitől, s hogy tartózkodjanak a gyerekek ügyéhez méltatlan magatartástól. A terem néhány pillanatra lecsendesedik, hogy aztán a napirend eldöntése, fölött újra ütközzenek az eltérő vélemények. „A vezetőség legutóbb már megtartotta beszámolóját, mi újat tudnak mondani? Vegyük fel a tagnak jelentkezőket és válasszunk új vezetőséget." — hangzik az ellenjavaslat. Vannak, akik az alapszabály módosítását levennék a napirendről, mondván, az előkészítők pongyola munkát végeztek, előterjesztésüket (amiben nehéz kiigazodni) a tagok későn kapták kézhez, különben is: a nemzetközi szervezet értsen előbb egyet a tervezettel, s ha a mozgalom céljaival, szellemével egyezőnek találja, akkor határozzon róla a tagság. Megkérdezik Gschliesser urat, aki kihasználja az alkalmat és azt kéri: a felgyülemlett érzelmek és a számtalan ellentét ellenére békés hangulatban folyjon le a közgyűlés és szülessen egység, egyetértés a végén. A jogász védi az előterjesztést, azért nem szerkesztette egységes szövegbe,hogy látszódjanak az ellenvélemények, lehessen választani. Figyelmeztet: ha az új tagokat nem a végén, hanem az elején veszik fel, a közgyűlés határozatképessége könnyen veszélybe kerülhet, mert a tisztesség és törvényesség úgy kívánja, hogy felvegyék mind az ötvenhatot, aki fél éve, egy éve vár a belépésre, s ne csak a közgyűlésre hívás nélkül eljötteket. A szóváltást lezárva, az elnök elrendeli a szavazást a napirendről. A hatvanegy jelenlevő rendes tagból huszonkilenc a vezetőség javaslata ellen voksol. A sorrend tehát: Új tagok felvétele, a vezetőség rövid beszámolója, tisztújítás. A király ruhája felet harangoznak. Hanga Mária felolvassa egy alapító tag levelét, aki nem ért egyet a beteges személyeskedéssel, a hadiállapottal, a nyomasztó légkör és munkahelyi elfoglaltsága miatt nem kíván tovább az egyesületben maradni. A tagnak jelentkezők rossz érzéssel hallgathatják a vitát — szól hozzá Kaposvári Júlia —, a közgyűlésre nem tőlünk kaptak meghívót, de örülünk, hogy itt vannak, és jogszerűen fogunk eljárni. — Lássuk már meg, hogy nincs ruha, a királyon — csatlakozik hozzá helyeslőleg egy indulatos férfi. — Megszervezték, hogy azok jöjjenek el a jelentkezőkközül, akikkel ők győznek. Nem vagyunk már gyerekek. Igaza volna. A gyerekek Battonyán vannak. Erre intett Gschliesser úr is: ne feledjék, a gyerekek a fontosak, nem a felnőttek. Vagyis: akkor viselkednének felnőtt módjára, ha a gyerekek sorsával, s nem egymással törődnének. De hallgassuk csak: az elnök egy felszólaló kérésére újabb levelet olvas fel. Tizenhatan írták alá, és küldték szét a tagoknak Feltehetően azok, akikre a Meztelen a királyt bekiáltó célzott. A vezetőségnek címzett vádakat már ismerjük, ezenkívül a levél azt tartalmazza, hogy bebizonyosodott alkalmatlanságuk, teljes megújulás kell, de a színfalak mögött elvtelen mesterkedés folyik, ne hagyják ezt a tagok. Szünet. Minden kezdődik elölről. A felvettekkel az egyesület létszáma 161-re nőtt. Izgatott számolgatás, hányan vannak jelen. Megkönynyebbült sóhaj: nyolcvanketten. Mehet tovább. Két és fél órával a kezdés után kezdődhet Kaposvári Júlia elnök rövid beszámolója. A harminc percben a következőket halljuk: Reméli, hogy indulatmentesebb lesz a hátralevő menet. Az utolsó szó jogát a halálraítéltnek is megadják, sokáig úgy tűnt, hogy a leköszönő vezetőségtől ezt a lehetőséget is megvonják. Az egyesület kész helyzet elé állítva kezdte meg működését három és fél éve, a helyszínt, az alapkőletétel időpontját, az alapszabályt „örökölte", kényszerpályán mozgott. Nem volt minden döntése helyes, de viszszautasít minden gyanúsítgatást. Nemcsak a gyerekekről esik kevés szó, de a tisztességgel helytálló anyákról is. A felügyeleti vizsgálatot a minisztérium nem a legutóbbi közgyűlés hangulata alapján, hanem a hároméves periódus megnyugtató lezárásáért rendelte el. Ha befejeződik, reméli, hogy akik ezt a vezetőséget a nyilvánosság előtt megvádolták, ugyanott elismerik majd a gyanúsítások alaptalanságát is. Ennyi megpróbáltatás, becsületsértő kritika után is érdemes volt vállalni ezt a megbízatást. Az elnök az ellenőrzőbizottság vezetőjének ad szót. Majd az igazságügyi könyvszakértőt szólítja. A szakértő a vizsgálat végleges lezárása előtt csak a közgyűlést kívánja tájékoztatni a valószínű eredményről, fél órán át ismertetett véleménye publikálásához nem járul hozzá. A szünetben már elárulták a jól tájékozottak, hogy a jelek szerint visszaélést nem találtak, csak formai hiányosságokat az egyesület gazdálkodásában, könyvelésében. Ha megrendül a bizalom... Ne legyen beszámoló — javasolta az elején Puja Frigyes — mert mérges vita lesz újra fölötte, s elmegy az idő. Igaza lett. Hozzászólás hozzászólást követ. Miért ment el a faluvezető? Miért nem válaszoltak a segítséget felajánló levelekre? Egy új tag: Meg kell köszönni a vezetőség munkáját és köszönjünk el tőlük. Egy vezetőnek el kell fogadnia, hogy ha a bizalom megrendül iránta, dolgozzon bár saját megítélése szerint bármilyen tisztességesen is, át kell adnia a helyét másnak. Szót kér a miniszterhelyettes is. A falu felépült és működik, ez eredmény, de sok az anomália. Nem volt senkinek tapasztalata arról, hogy kell egy gyerekfalut létrehozni, a minisztérium sem állt feladata magaslatán, túlságosan beleszólt az elején. Az egyesületen belüli ellentétek elmérgesedtek, veszélybe került a falu léte, ezért szólította fel a vezetőséget a minisztérium a rendteremtésre. Világos alapszabály kell, s olyan vezetőség, amely élvezi a tagság bizalmát, képes a konszenzusteremtésre. Az elnökasszonnyal szemben ezért nem tartja méltánytalannak a minisztérium nyilatkozatát a Nők Lapjában. A minisztériumi vizsgálat összegzése, egyébként augusztus 24-e óta a vezetőség rendelkezésére áll, jó lett volna ezt a tagokkal is megismertetni. Jó lenne, ha az új vezetőség megválasztása után a közvélemény nem a szembenállásról értesülne, hanem egy eredményesen működő egyesületről. — Ne keverjük össze az ügyet a személyekkel mint Zsom Lajos, a volt faluvezető, aki elmondása szerint a kibontakozás érdekében állt félre, ha egyszer a vezetőség őt alkalmatlannak találja erre a posztra, ne múljon ezen az ügy sikere. Telnek az órák, fél kettő, fél három. Fél négykor kezdődhetne a vezetőségválasztás. Ám ahogy várható volt, nincs meg a határozathozatalhoz szükséges többség. Nyolcvanegy helyett hetvenhatan maradtak a teremben. Három hét múlva... Elszabadulnak az indulatok. — Ne játsszanak tovább a szavakkal, elbeszélték az időt. Kicsinálták az egészet, hogy megint ne dönthessünk! — kiabálja az egyik oldal. — Maguk akarták felvenni az újakat, ezért nem vagyunk elegen — replikázik a másik tábor. Gschliesser úr újra megpróbálja menteni a menthetőt. Sajnálatos volna, mondja, ha a harmadik közgyűlés érne véget anélkül, hogy ebben a nagy nyilvánosságot érdeklő ügyben határozna. A minisztérium jogásza a törvénykönyvet lobogtatja: a közgyűlés nem határozatképes, törvényt sért, ha most választ vezetőséget. Áthidaló javaslatok érkeznek: oszlassuk fel a közgyűlést és tíz perc múlva hívjuk össze az újabbat. A másodikon már határozhatunk, akárhányan vagyunk is. — Nem lehet, mert 15 nappal korábban értesíteni kell a közgyűlésről valamennyi tagot — hangzik az ellenérv. A jelölőbizottság elnöke drámai hangon tudtul adja: ő jelölőbizottsági javaslatát csak határozatképes közgyűlésnek hajlandó előterjeszteni. A levezető elnök bejelenti: ha a felügyeletet ellátó minisztérium jogásza a szavazás megtartására nem lát módot, a befejezettnek tekinti elnöki működését — Helyes! — kiabálja valaki. Teljes zűrzavar. A levezető elnök feláll és lesiet az emelvényről. Kaposvári Júlia indítványozza: a megújulás érdekében és hogy felnőtt módra viselkedjenek, fogadják el az elnapolást. A gyerekek érdekében ... — Ne mondjon még mindig ilyet, hogy a gyerekek érdekében ... — szakítja félbe felháborodottan egy nő. — Úgyis beperelem — mondja izgatottan egy másik — azt mondta rám, hogy sár vagyok, akiért nem hajol le. Az egyesület elnöke fogja a táskáját és elhagyja az elnökségi asztalt. Ott már csak az osztrák úr marad és a tolmács. A minisztérium jogásza megy a mikrofonhoz. Közben valaki azt javasolja, hogy ne törődjenek semmivel, válasszanak vezetőséget azok, akik jelen vannak, a minisztérium meg helyezze ezt hatályon kívül, de legalább addig is lesz, aki irányítja az egyesületet, intézi a falu ügyeit Egy merőben formai hiba miatt ne hagyjuk válságba sodorni a mozgalmat, ad igazat neki másvalaki. „ — Nem tisztességes ez az egész, de halasszuk el — indítványozza Puja Frigyes. — Ha most nem döntünk, én nem utazom ide még egyszer, kilépek — jelenti be egy idős hölgy. — Ne tegye— kérik —, ha még egyszer összeülünk, már semmilyen manipulációval nem odázható el a választás. Miközben mindenki méltatlankodik, zúgolódik, a minisztérium jogásza kihirdeti a nagy nehezen elfogadott egyezséget: három hét múlva újra közgyűlés lesz az Arany János utcában.Battonyán 54 gyerek, 12 anya arra vár,vezesse valaki a falut, vezesse valaki az egyesületet, mindegy, hogy hívják. Értse és tegye a dolgát. Javorniczky István Magyar Nemzet Kovács Péter Balázs grafikája Átszervezett tejipar Eladtak egy irodaházat Nehezen áttekinthető feladata volt a Tejipari Vállalatok Trösztjének, amíg központilag Irányította 15 .tejipari, egy szállításiszolgátató vállalat, no meg a kutatóintézet ügyeit. Senkinek sem volt jó. Különösen az, hogy amíg egyik vállalat eredményes munkát végzett, jól ,fiúzott”, addig a másik közepes hatásfokkal dolgozott, vagy eredményei még azt sem érték el, a ,közös kalapból" mégis hasonlóképpen részesült Azóta a tejipari vállalatok nagyfokú önállósággal rendelkeznek. A tejipari szállítási és szolgáltatási feladatot ez év elejéig a Tejipari Szállítási, Szolgáltató és Készletező Vállalat látta el, központja Budapesten volt 57 egysége pedig az ország különböző pontján. Az irodaház bejáratára ez év elején két új tábla került Az egyik a jogutódé, a Tejipari Szolgáltató Vállalaté, a másik oldalon pedig új cégtábla jelzi, hogy ott székel a SALDO Tervezési és Szervezési Vállalat, mint a Pénzügyminisztérium egyik intézménye. Az „értelmi szerző” dr. Vendégh Ferenc, a Tejipari Vállalatok Trösztje vezérigazgatója nagy vonalakban vázolja, hogyan történt az átalakulás, miként csökkenthették a tröszt 240 fős létszámát egyharmadára, és hogyan szervezték át a tej- és tejtermékellátás szempontjából meghatározó jelentőségű szállítást. Ahhoz, hogy a vállalatok önállóságot kapjanak, először a tröszti létszámot kellett csökkenteni, a sok íróasztal ugyanis „keresi” a munkát! Az érintettek számára több mint 150 munkalehetőséget kutattunk fel és a felszabaduló dolgozók többségének sikerült a korábbi munkafeltételekhez viszonyítva előnyösebben, vagy hasonló módon elhelyezkedni. — Hogyan került sor a korszerű irodaház eladására? — A tröszti lészám csökkentése és a szállítás decentralizálása révén az irodaház fele üresen maradt. Több mint százan feleslegessé váltak azáltal, hogy a tejipari szállítást 1987. január 1-jétől kezdve minden vállalat saját maga végzi azokkal a fuvareszközökkel, amelyeket eddig — formailag legalábbis — Budapestről irányítottak. Ez a létszámcsökkentés sem járt egyetlen munkaügyi vitával sem. A megmaradt dolgozók ma is jó körülmények között dolgoznak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy a tejipar nem tulajdonosa, hanem bérlője azoknak az irodáknak, amelyekben dolgoznak. Az épületet ugyanis eladták a Pénzügyminisztériumnak, így foglalta el az épület nagy részét a már említett SALDO Tervezési és Szervezési Vállalat. A SALDO helyébe pedig — a bankrendszer decentralizálása révén — az újonnan alakult egyik kereskedelmi bank költözött, mivel az az épület évtizedekkel ezelőtt banképület volt, kialakítása tehát a banki céloknak közvetlenül megfelelt. — Mi lett az irodaház eladásából befolyó több mint 200 millió forint sorsa? — Mindenekelőtt az eléggé elhasználódott szállító járműparkot újítottuk fel, de jutott lcencek vásárlására, rekonstrukciók finanszírozására és nem utolsósorban új termékeink, így a félartós tej, vagy a jégkrém gyártásához nélkülözhetetlen beruházásokra is. — A szállítás decentralizálása és az irányítás megváltozása zökkenőmentesen folyt le? — Az előkészítő munkára nagy gondot fordítottunk, és elértük azt a célt, hogy a kereskedelem, illetve a vásárló észre se vegye, hogy nincs külön szállítási vállalat. Valóban nem volt zökkenő. F. R. A Magyar Nemzet megkérdezte: Mit kínál a Keleti Nyelvek Kincsestára? A hazai orientalisztika nagy hagyománnyal rendelkező, rangos műhelye, a Magyar Tudományos Akadémia Körösi Csorna Társasága ezúttal új kiadványsorozattal jelentkezik. Az új sorozat eredményeiről ésterveiről faggatjuk dr. Irányi Tamás egyetemi adjunktust, a Keleti Nyelvek Kollégiumának titkárát . Tapasztalatunk szerint egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a régi, tőlünk távoleső kultúrák iránt. Másrészt hazánk kulturálisgazdasági kapcsolatainak tágulása és a megnövekedett turizmus is elősegíti és megkívánja a keleti nyelvek és kultúrák alaposabb megismerését Ezért határoztunk úgy, hogy — a legkiválóbb hazai szakemberek közreműködésével — nyelvkönyveket szótárakat, segédkönyveket nyújtsunk az érdeklődő nagyközönség kezébe. Kiadványainknak a Keleti Nyelvek Kincsestára sorozatcímet adtuk, hiszen egy-egy kultúra, egy-egy nyelv mélyebb megismerése megannyi kincset kínál mindazok számára, akik időt és fáradságot nem kímélve foglalkoznak vele. — Milyen kiadványokra számíthatunk? — A Keleti Nyelvek Kincsestárának első három kötete máris napvilágot látott Japán nyelvkönyv és Kínai nyelvkönyv mellett egy bevezető kötetet állítottunk össze Arab írás címmel. Ez utóbbit rövidesen Az arab írás kézikönyve fogja követni, amely enciklopédikus munka, s az arab betű és könyv történetét ismerteti a modern könyvnyomtatás koráig. Jelenleg két kis kéziszótár (Tibeti—magyar és Arab—magyar) áll nyomdakészen. További nyelvkönyvek (tibeti, szanszfcrit, perzsa, mai héber) készülnek kezdő és haladó fokon. A nagy érdeklődéssel várt magyar—arab kéziszótár munkálatai is befejezés előtt állnak. . — Kik fogják használni ezeket a könyveket? — Kiadványainkhoz — az Akadémiái Kiadó Magiszter-boltjában — a legszélesebb olvasóközönség is hozzáférhet majd, ám azok természetesen elsősorban a hatodik éve működő Keleti Nyelvek Kollégiumának hallgatóit fogják szolgálni. A jobb tanulás és a levelező hallgatók segítésére minden tervezett könyvhöz nyelvi kazettát is készítettünk. Jelenleg tizenegy élő nyelven (arab, mai héber, hindi, japán, kínai, koreai, mongol, perzsa, szuahéli, török és vietnami), valamint három holt nyelven (bibliai héber, szanszkrit éstibeti) folyik rendszeres oktatás. A Keleti Nyelvek Kollégiumának esti és levelező tagozata (kezdő, középhaladó és haladó fokon) bárki jelentkezhet. A beiratkozásra éppen ezekben a napokban, szeptember 8-ig kerül sor az Eötvös Loránd Tudományegyetem Izabella utca 46. számú épületében. R. T. Volt egyszer egy orfeum A valószínűtlenségi esettanulmány címe: Hogyan kell éjfél tájban átsuhanni egy félhomályos termen? A helyszín: a Fészek Klub. Az előadó, vagyis az átsuhanó: Paudits Béla. A közönség: barátok, ismerősök, ismeretlenek és mindenféle művészkóros al-, fel-, túl- és félvilági népség, amely éjszakáit merő szórakozottságból nem ágyban, hanem bárban tölti. A kivétel: természetesen az újságíró, aki nem lumpenségből, hanem munkaköri kötelességéből kifolyólag konyakozik itt, mivelhogy tökéletesen tisztában van vele, nélküle nincs semmiféle átzuhanás, vagy ha mégis, akkor meg nincs, aki megörökítse, azaz mintha át sem zuhanás történt volna. Márpedig a meg nem örökítés igazán jóvátehetetlen vétek volna. Béla ugyanis döbbenetesen nagyszerű. Hajszálvékony, szinte áttetsző alakja úgy tűnik föl a lengőajtónál, akár egy látomás, amely illékonyan úszik a félhomályban, mintha nem is a földön járna, hanem legalább tíz centivel a szőnyegpadló fölött lebegne, suhanna, szárnyalna. A zsibongóé elhalkul, a kicsiny, fekete asztalok körül furcsa csönd támad. Itt-ott hallani lehet a jelentőségteljesnek szánt suttogást: tr. Béla". Hát ez csakugyan tagadhatatlan, ismerem el magamban, mégsem nevetségességet érzek, inkább valamiféle különös feszültséget, amely benne vibrál a levegőben. A főiskolán bizonyára tanítják, ha lehet egyáltalán tanítani, miként kell úgy lépni a világot jelentő deszkákra, hogy a színész abban a pillanatban mágnesként vonzza magára a figyelmet. Bélát persze nyugodtan föl lehetne menteni a „belépéstan” alól: ennek a tantárgynak az egész anyaga a vérében van. Mire mindez végigvillan rajtam, ő már el is tűnik. Mintha teljesen föloldódott volna a sötétességben, sem hite, sem hamva. Csak a csönd, a kicsit sejtelmes marad utána egy ideig, aztán újraéled a zsibongás. Nemsokára már apró nevetések, hangsúlyosabb szavak-félszavak hangzanak föl, egyik-másikukból indulat csap ki, a művészi világmegváltás tehát zavartalanul folytatódik. Hja, a Fészek éjfél után nemigen hagyja magát tartósan kizökkenteni mégoly szokatlanságoktól sem. Béla különben sem számít itt idegennek. Nem is csak azért, mert idestova két évtizede bejáratos, de pár hónapja ő a bár és a presszó tulajdonosa, vagyis hogy bérlője is. Vége tehát a Majakovszkij utcai Paudits-orfeumnak. A hajdani fekete, fehér, vörös és mindenféle színű macskákról elnevezett mulatók, lokálok, vendéglők patinás utcájában ismét befellegzett egy szórakozóhelynek. Csöndben fellegzett be, szinte észrevétlen, ahogy az már mifelénk szokás: nyitáskor görögtűz és habos pezsgő, záráskor pletykák és síri némaság. Eszem ágában sincs persze a lokálsirató (bár ebben a krokodilkönnyes műfajban talán még sokra vinném), hiszen az orfeum helyén „helyreállt" a régi Halló bár, a „törzsgárda” tehát ma sincs arra kárhoztatva, hogy saját ágyában töltse éjszakáit (konyaktalanul és egyedül töprengve a macskaszínváltó világ sorsán). Az orfeumagóniáról, sajnos, nem tudok beszámolni, akkoriban már nem jártam oda. Nincs mit eltitkolnom rajta, megsértődtem. Az újságíró is ember (bárha ez nem mindig látszik rajta), s ha egy pár soros írását tökéletesen félreértve, a fejére olvassák, bizony égnek emeli, vagyis fölhúzza az orrát. Mimóza lelke tehát jófajta szamársággal jár karonfogva, mondanám fölöttébb képzavarosan, ha az a pár sor legalább az orfeumról szólt volna. S ha egyáltalán szemtől szembe váltottunk volna szót róla, hiszen egész más innen-onnan egyet s mást hallani. Mindegy. Tény, hogy azóta egymás színét sem láttuk. És akkor jön ez a furcsa zuhanás, amely még hagyján, ám botfül és botlélek kellene hozzá, hogy ne vegyem észre: valami megváltozott Béla körül. Amikor hajnalban a pultnál egymásba botlunk, szembetűnő, hogy sokkal soványabb, mint azelőtt bármikor. Jó csontban vagy, szalad ki majdnem a számon, de meggondolom magam. Inkább udvariaskodunk egy kicsit, ám az angol lordok szarai finomkodása egyikünknek sem kenyere. Annál azért jóval mélyebben gyökeredzik a barátságunk, hogysem pár percnél tovább tébláboljunk a langyos vízben. Különben is minek játsszam meg, hogy az ég világon semmi bajom vele, jut eszembe, s már mondom is a magamét. Tíz perc múltja pedig már szeretnék a föld alá süllyedni. Vaskosnak vélt igazam, akár egy pillekönnyű papirosának, ingatag játékszerként libeg közöttünk. Átlényegülésének egyszerű az oka: az igazságnál is van nem egy súlyosabb dolog. A sebzettség, a védtelenség, az érzékenység például. A lélek szavakkal alig kifejezhető átalakulása. Színészkor? Vagy — finomabban fogalmazva — színészállapot? De hiszen az érzéketlen színész fából vaskarika. Egész lénye nem arra való, hogy éljen, hanem, hogy átéljen. Egy másik embert, egy másik helyzetet, egy másik örömöt, egy másik tragédiát. Egy másik világot. S ez a másik: ő maga. Sőt, jobban ő, mint valóságos, hús-vér énje. Nem folytatom: nem akarok nyelvtanilag belegabalyodni a lélekelemzésbe. És nem szeretnék semmit sem eltúlozni, bár az éjszaka csábít erre. Béla most — pestiesen szólva — csöppet sincs földobva. Fáradt és lehangolt. Jó ideje sehol sem lép föl, elege lett abból, amit eddig csinált (de milyen remekül!), s valami mást szeretne. A következő nagylemezéről beszél, megakadt vele, úgy érzi, ez sem megy. „Nem akarok semmit", mondja és a tekintete nagyon messzire réved. Ketten maradtunk. Már világosodik. Az orfeumra gondolok, ahol nemegyszer ránk hajnalodott. Akkortele volt tervekkel, ipi mindent fog csinálni. Esténként hétvégi színházat, éjjel revűt, de nem ám szabványosat, hanem szokatlant, újszerűt, kitágítva a műfaj határait. Fellépjáró lett volna? Azért abban az orfeumban mégiscsak történt csoda: melyik éjszakai szórakozóhelyen merészelne például színpadra lépni valaki Tóth Árpád ,Körúti hajnal” című versével? Hajas Ilona, a kedves tévébemondó ezt a verset mondta el itt nászajándékul, s olyan sikere volt vele, hogy azt leírni sem tudom. Mert a közönség sem a szokásos volt: Karinthyt, Molnár Ferencet épúgy lehetett játszani neki, mint igényes sanzont, modern musicalt előadni, vagy bizarr dzsesszt. S hajnal körül jöttek a zenészek, énekesek, csak úgy, maguktól, miután másutt befejeződött a műsoruk, ■itt a maguk örömére énekeltek, táncoltak, játszottak. Ezek a hajnali „hepeningek” ugyancsak csodaszámba mentek. A csodák persze mulandóak. Nincs ugyan kizárva, hogy egyszer még belekerülnek az orfeumok fennkölt történelemkönyvébe, noha pillanatnyilag ez a veszély nem fenyeget. Legföljebb ha majd összeállítom hajnali világmegváltásaim bőrkötetes leltárát, a feketebetűs fejezetbe beleveszem: „Két nappal harmincnyolcadik születésnapja előtt Paudits Béla már nemhogy nem akart senkit és semmit megváltani, de egyenesen fütyült a világra. Nem dühösen, nem sértetten, nem indulatosan. Sokkal inkább nagyon szomorúan." Veszprémi Miklós