Magyar Nemzet, 1987. december (50. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-03 / 285. szám

Csütörtök, 1987. december 3. Utánozni vagy követni? Válaszúton az iparpolitika Nehéz, gondokkal terhes helyzetben van a gazdaság. Jól tudjuk, mit kell ilyenkor tenni — ki kell lábalni a válságból. A kérdés az, hogyan. A válság a magyar iparban is alaposan érezhető. Az iparpoli­tikai irányítás — annak rendje és módja szerint — kísérleteiket tesz a kilábalásra. A kivezető utak felvázolásaikor gyakorta hivatkozik a nemzetközi tapasztalatokra, az uralkodó világtendenciákra, az ipar­­fejlesztés nyugati áramlataira. Feltétlenül­­követendő példát jelente­­nek-e ezek a hivatkozott irányok? Mi követendő belőlük és mi nem? Azt tanuljuk-e belőlük, amit kell? Egyebek között ezekről a kérdések­ről beszélgettünk Greskovits Bélával, a KOPINT—DATORG Konjunk­túra-, Piackutató és Informatikai Intézet tudományos munkatársával. — Beszéljünk először néhány szót a válságkezelés nemzetközi tendenciáiról. — A nyugati országok iparpo­litikájában a hetvenes évek óta szemléletváltás zajlik. Mérséklő­désben van, bár még mindig az anyagi források zömét igényli a strukturális alkalmazkodási ne­hézségekkel küzdő tevékenysé­gek, vállalatok, ágazatok támoga­tása. Az efféle gondok állami ke­zelésének gyámkodó módszereiből való kiábrándulás után egyre in­kább előtérbe kerülnek a szer­kezetváltás szigorúbb előzetes ga­ranciáit, a vállalatok és a társa­dalom fokozottabb tehervállalá­sát követelő, piackon­formább módszerek. Ezzel párhuzamosan növekvő figyelmet kap a struk­túraváltás pozitív oldala, az új, dinamikus ágazatok, vállalatok, tevékenységek előretörése. Ők sem tudják — Milyen eszközökkel támo­gatják az új struktúrák teremtő­­dését? — Elsősorban a tec­hnológia- és innovációpolitika eszközeivel. Tartós tendenciásnak látszik, hogy a kutatás és fejlesztés, az innová­ció, a technológiaátadás ösztönzé­se, valamint a hozzájuk tartozó in­tézményrendszer fejlesztése mind fontosabb elemekké válnak az élenjáró országok iparpolitikájá­ban. Figyelemre méltó körülmény, hogy ezek a nemzeti vagy regio­nális technológiapolitikák számos ponton hasonlóságot mutatnak. Így például közös vonás a kutatá­si, fejlesztési ráfordítások növek­vő aránya a GDP-hez viszonyítva. Ráadásul ezen ráfordítások nagy­mértékben hasonló — főként csúcstechnológiai — tevékenysé­gek fejlődését ösztönzik, méghoz­zá nem elsősorban az alapkutatás szintjén, hanem konkrét vállalati fejlesztési elképzelések támoga­tásán keresztül. — Mondhatjuk-e, hogy ezek a tendenciák hatással vannak a ma­gyar iparpolitikára? — Ez kétségtelenül így van, bár úgy tűnik, hogy ezek a tapasz­talatok inkább csak az iparpoliti­ka ideálképét formálják, mivel a gyakorlat a piacgazdaságoktól to­vábbra is teljesen eltérő utat kö­vet. Az iparpolitika nálunk olyan centralizált beruházási politika, amely az erőforrások zömét hosz­­szú idő óta változatlanul alap­anyag-, féltermék- és energiaipa­ri beruházásokra osztja el. Ezért úgy vélem, hogy azokat a hatáso­kat, amelyeket a tőkés országok új iparpolitikai irányzatai a ma­gyar iparpolitika ideálképére, ki­bontakozási víziójára gyakorol­nak, gyakran a nyugati változá­sok természetét illető félreértések közvetítik. — Milyen félreértésekről van szó? — Félreértés például a fejlett vi­lágban zajló műszaki-technológiai forradalmat elsősorban a fokozódó állami technológiapolitikai aktivi­tásnak tulajdonítani, s ezzel ösz­­szefüggésben a hazai fejlődés fel­­gyorsulását egyszerűen egy na­gyobb költségvetésű, és prioritá­sokat szabó technológiapolitiká­tól várni. A piacgazdaságokban a műszaki fejlesztés és innováció mindenekelőtt vállalati ügy, ver­senyképességi tényező. Akkor is folyna, ha az állam e téren tétlen maradna.­­ Ugyancsak tévedés azt hinni, hogy a nyugaton elterjedt, állami intézmények által folytatott, cél­zott finanszírozás a központi be­avatkozások reneszánszára utal. Az ottani állami kutatás és fej­lesztő testületek ugyanis — szem­ben a kelet-európaiakkal — még a célzott támogatások esetében is ritkán írják elő, hogy konkrétan mit, hogyan, mennyiért, kivel kooperálva, k­ivel egyesülve ku­tasson és fejlesszen — még ke­vésbé, hogy a majdani eredmé­nyekből milyen piacon, mennyit és milyen áron értékesítsen — a vállalat. Veszélyes félreértések — A csúcstechnológiai fejlesz­téseknél érdemes-e követni a nyu­gati országok irányzatait? — Óvatosan kell bánni ezzel a területtel is. A magyar fejlesztés­politikusok nem bízhatnak abban, hogy nyugati kollégáik — helyet­tük — felfedezték volna a jöven­dő piaci sikerek előre látásának csalhatatlan módszerét, s nekik csak az a dolguk, hogy ezt tőlük eltanulják. A technológiapolitikai prioritások világszerte megfigyel­hető hasonlósága sokszor nem a racionális kormányzati előrelátást bizonyítja, hanem éppen annak korlátozottságát. — Milyen veszéllyel járnak az ilyen félreértések? — összeállhat — és összeálló­ban van — belőlük egy iparfej­lesztési illúzió, amely a példaként választott fejlődési pályák téves és egyoldalú értelmezésén alapul, s ennyiben ugyanúgy kudarccal fenyegethet, mint a korábbi ipar­­politikáik.­­ Az illúzió szerint a magyar iparpolitikának felül kell vizsgál­nia prioritásait. Technológiain­­tenzív, műszaki fejlesztésre orien­tált fejlődési pályára kell áttér­nie. Érmek vezérlésére csak a kor­mányzat képes. A szerkezet- és pályamódosítás irányait a fejlődé­si és fejlesztési világtendenciák alapján határozza meg, s hosszú és középtávú tervekkel, valamint nagyvonalú beruházási progra­mokkal ösztönzi. — A kormányzatra tehát nagy felelősség hárul ezeknél a dönté­seknél ... — Annál is inkább, mert a ha­zai iparirányításnak egy szem­pontból nehezebb dolga van, mint a nyugatiaknak. Azok felelősségét ugyanis csökkenti, hogy helytelen döntéseiket korrigálhatják vagy ellensúlyozhatják a helyes válla­lati döntések. Ezzel szemben azokban az országokban — így nálunk is —, ahol a gazdaság fej­lesztése, a fejlődés irányainak megszabása túlnyomórészt centra­lizáltan történik, ott a vállalatok­nak kevésbé van módjuk erre, mert eszközökhöz annak mérté­kében jutnak, amilyen a jelentő­ségük, illetve amilyen jelentősé­get ki tudnak harcolni maguknak a központi prioritásokban. — Ha a világtendenciákra való figyelés önmagában nem járható út, akkor milyen irányokba kelle­ne elmozdulnia a magyar iparpo­litikának? — Néhány mondatban csak na­gyon leegyszerűsített módon lehet erről beszélni. Induljunk ki abból, hogy az iparpolitika három fő te­rületből áll. Ezek: a beruházás­politika, a technológiapolitika és valamiféle versenypolitika, ami­be beletartozik a külkereskedelmi politika is. Jelenleg van egy KGST-piacokra és belpiacokra koncentráló beruházáspolitikánk, amit kiegészít egy importversenyt a lényegében kizáró belpiaci poli­tika, amelyben viszonylag lazák a kooperációs kapcsolatok a nyu­gati vállalatokkal, a külföldi tő­kebefektetések pedig elenyészőek. Ezekhez egy olyan technológiapo­litika társul, amelyik máig nem döntötte el, hogy technológiai függetlenségre törekedjen vagy pedig követő jellegű legyen eb­ben a tekintetben. — Mi lenne ezek helyett a kí­vánatos? — Hangsúlyozom, igen leegy­szerűsítetten fogalmazva: én egy konvertibilis piacokra irányuló, exportorientált beruházási politi­kát; egy importversenyt teremtő piaci- és versenypolitikát; továb­bá egy vállaltan követő jellegű technológiapolitikát tartanék fon­tosnak. A követésen itt nem a világban uralkodó technológia­politikai főáramlatok utánzását értem, hanem a nyugati fejleszté­si eredmények másod­lagos alkal­mazását, licencvásárlásokkal, tő­keimport közvetítésével való át­vételét. — Ki kellene használni azt a lehetőséget, hogy a tőkebehatolás számára kellően nyitottá tett gaz­daságban a külföldi tőke — gaz­daságossági szempontok alapján — megnézi, hogy hová fektesse a pénzét. A magyar iparpolitika tesztként használhatná ezt az ér­tékítéletet, s a­ saját fejlesztési aktivitását ezek köré, a világpiaci mércével is fejlesztésre érdemes­nek mi­nős­ített területek köré összpontosíthatná.­­ Persze az e­lő­bb felvázolt in­tézkedéscsomag sem csodaszer, számos rizikóéremet tartalmaz. Ám én egyetlen olyan kibontako­zási vízióról sem tudok ma Ma­gyarországon, ami ne járna meg­rázkódtatásokkal. A mai helyzet fenntartása mellett azonban jó­magam nem látok esélyt a ki­bontakozásra. Szakítás és kapcsolódás — Az ipari kormányzatnak mi lenne a szerepe egy ilyen piac­­orientált iparpolitikai fordulat végrehajtásában? — A fordulat előfeltétele a ko­rábbi iparpolitikával való határa- MINŐSÉGI Lazán tempózom a langyos víz­ben. Átadom magam az úszás örömének, amit ezúttal nem fel­hősít el az aggodalom, hogy né­hány nap múltán esetleg majd az állami egészségügyi szolgá­latra szorulok miatta. Itt tiszta­ság van, ápolt környezet, kész­séges, udvarias személyzet. Attól sem kell tartani, hogy a me­dencén keresztül-kasul kalim­pálok hasba rúgnak, valaki meg közben a fejemre ugrik. Ha a zuhanyozók egy részéről nem hiányozna a rózsa, az uszoda akár egy idegenforgalomból élő osztrák faluban is lehetne, és akkor vagy 40 schillingbe ke­rülne a belépő. De szerencsére itt van a magyar fővárosban, és — legalábbis ilyenkor, utósze­zonban — helybeliek is látogat­hatják, forintért. Még az utolsó leértékelés után is valamivel több forintért ugyan, mint amennyi 40 schillingnek meg­felel, na, de Budapest mégiscsak világváros, az uszoda meg egy ötcsillagos szálloda része. Szóval itt úszom, ez az én fényűzésem. Ésszerűtlen volna, hogy egy munkanapi keresetem­nek majd a felét adom e más­fél órás élvezetért? Meggyőz­tem magam: semmivel sem ész­­szerűtlenebb, mint ha hatévi nettó keresetemet adnám egy autónak nevezhető gépjárműért... Szóval másfél óra civilizált környezet­e, ez is fontos alkotó­eleme a kikapcsolódásnak —, nekem megér ennyit. Elzsengit a karommal kavart víz csobogá­sa. Visszhangzó bőgés riaszt föl a félkábulatból. Egy fóka is lu­bickolna a medencében? De­hogy! Csak egy vastag fiatalem­ber szórakoztatja ekképpen a parton álldogáló kedvesét, újra meg újra megismételve a pro­dukciót. Nem messze tőle idő­sebb úr ácsorog. Csuklóján, nya­kán aranylánc — fürdőruhában sem vagyunk ám egyformák! Abban sem, hogy rá nem vo­natkozik az uszodában dohá­nyozni tilos jelzés. Elfordulok. Ha észrevenném, hogy a vízbe veri a hamut, elmenne a ked­vem a további úszkálástól, pedig jó volna még folytatni. Á, ott a fürdőmester, most mindjárt fi­gyelmezteti. De nem, szótlan ma­rad. Nem a kemény valuta tiszte­lete vette el a fürdőmester hang­ját. A fókabőgést utánzó fiatal­ember éppúgy magyarul be­szélt, mint az aranyláncos idő­sebb úr, és mint az uszoda leg­több, kevésbé feltűnően visel­kedő vendége ezen a késő őszi szombat délelőttön. Feltéved előttem egy tavaly őszi emlék. Akkor még nagyobb könnyelműségre ragadtattam magam: négynapos utószabad­ságom színhelyéül koráról és egykor volt asszonyainak vitéz­ségéről nevezetes városunk ho­zott és következetes szakítás. Ez olyan elhatározásokat igényel, amelyek érvényesítése a kor­mányzat hatalmában áll. Így pél­dául módosítani kellene a köz­ponti, illetve az autonóm vállala­ti döntésekhez kapcsolódó beru­házások arányát; mérsékelni kel­lene a veszteséges vállalatok és ágazatok támogatását; korlátozni kellene azokat a megújulásra néz­ve kedvezőtlen hatásokat, ame­lyek a magyar gazdaság KGST- viszonylatú fejlesztési elkötele­zettségéből adódnak. Csak az így felszabaduló anyagi eszközök, módosuló magatartási szabályok és intézményi erőviszonyok ad­hatnának lendületet az újrakez­désnek.­­ A kívánatos új ipari struktúrá­ra vonatkozó elhatározások érvé­nyesítése azonban közvetlenül nem áll a magyar kormányszer­vek hatalmában. E felismerés kellő tudatosulása arra indíthat­ná a gazdasági vezetést, hogy energiáit az állam és a gazdálko­dói szféra kapcsolódási pontjaira települő, a gazdálkodók fejleszté­si kezdeményezéseit üzleti krité­riumok szerint értékelő közvetítő intézmények létesítésére fordítsa. Zsubok­ Ervin TURIZMUS romcsillagos szállodáját válasz­tottam. Annak is van uszodája — nem szállóvendégeknek ötven forintért. Itt is kulturált a kör­nyezet, ha szerényebb is a fővá­rosinál, itt is tisztaság van. Ahogy egy uszodában lennie kell(ene). U­szósapka viselése kötelező — erre határozottan figyelmeztet a fürdőmester —, és a tenyérnyi­nél nem sokkal nagyobb meden­cébe ugrálni tilos. Egyszer csak kivágódik a szauna ajtaja, ki­­caplat egy rákvörösre főtt, szú­rós szemű, bozontos fekete hajú nehézsúlyú fiatalember és places, beletoccsan a vízbe az úszkálok közé. Lemerül, felbukkan, han­gosan prüszköl, majd kimászik, újra beleveti magát a vízbe. Senki sem szól neki, hogy az ötvenesért nem vette meg az egész uszodát. Egy alkalmas pillanatban ér­deklődöm egy fehér nadrágosnál, ki ő? Netán egy fontos helyi személyiség rokona? — Dehogy! — legyint a fehér­­nadrágos, aki előtte tegeződve beszélgetett a szúrós szeművel. — A Gyula egy senki. De minden nap itt van. — Rá miért nem érvényesek a szabályok? — Nem érdemes szólni neki, rá se hederít — hangzik a vá­lasz. Reggelinél, vacsoránál nem lehetett nem felfigyelni két fia­tal házaspárra, akik ugyaneb­ben a szállodában múlatták az időt. Asztaluk fölött oly han­gosan repkedett bizonyos obsz­­cén felhívás, mintha rajtuk kí­vül senki más nem ülne a helyi­ségben. De ők is jó vendégek voltak: fél konyakkal, whisky­­vel kezdték a napot, de a job­bikból ám! — Nem vagyunk Itt verseny­­képesek, barátom! — mondja nyugdíj előtt álló professzor­­ismerősöm, akit hasonló illúziók hoztak ide egy meghosszabbított hétvégére, mint engem. — Akik itt esznek, isznak, fürdőznek, azok egy nap alatt meg is ke­resik, amit elköltenek. És igen­csak tudják, hogy a pénz be­szél. Mi meg összehúzzuk ma­gunkat, és restellj­ük, hogy elő­étel, főétel, desszert helyett csak egyetlen diétás fogást ren­delünk vacsorára. Pedig akkor sem ennénk többet, ha anyagilag megengedhetnénk magunknak. Én már le is mondtam a hol­napi éjszakát, indulok haza. Követtem példáját. Akkor. De aztán az emlék elhomályosult, s a közelmúltban, ezúttal Bu­dapesten újra próbát tettem a minőségi turizmussal. Hogy most már végképp levonjam a kö­vetkeztetést : nálunk ezt a mi­nőséget is csak pénzzel mérik. Talán mégsem­­egyszer s min­denkorra. Érsek Iván zi Magyar Nemzet megkérdezte: kevesebb énekóra lesz-e az általános iskolákban? Elterjedt zenei körökben az a hír, hogy a bevezetés előtt álló új általános iskolai felső tagoza­tos óratervben csökken az ének­órák száma.­­ Igaz-e ez a hír, és valóban veszélyezteti-e az új óraterv az ének-zeneoktatást, amely koráb­ban amúgy is több vereséget szenvedett el az iskolában? — kérdeztük dr. Benedek Andrástól, az Országos Pedagógiai Intézet főigazgató-helyettesétől. — Az aggodalomra elsősorban az adhat okot, hogy a jelenlegi tanévben az ország huszonkilenc általános iskolájában kipróbá­lásra kerül egy olyan ötnapos óraterv, amely a jelenlegi korri­gált tantervet veszi figyelembe Itt az óraszámok tehát az ötnapos tanítási héthez igazodnak, az ed­digi tíznapos ciklusok helyett A kísérleti óratervben az alsó ta­gozaton és a felső tagozaton az ötödik osztályban némileg emel­kedett az ének-zene órák száma, a hatodik, hetedik és nyolcadik osztályban azonban valóban csökkent. A csökkenés kétségte­lenül problémát okoz, amely ösz­­szefügg azzal, hogy a heti­­óra­számok nem emelkedhetnek az eddigi 27-28 fölé. A hetedik, nyolcadik osztályban biztosított, megemelt fakultatív óraszámok azonban elvileg ének-zene tanu­lására is hasznosíthatták. — Van-e olyan tapasztalatuk, hogy valóban erre használják föl ezt a lehetőséget? — A fakultatív órákról az is­kolák döntenek. A huszonkilenc általános iskola tapasztalatáról decemberben kapunk először ösz­­szegzést, és ezek elemzését figye­lembe véve az új óratervek alter­natív bevezetéséről a jövő év ele­jén várható minisztériumi dön­tés. — Akkor tehát elmondható, hogy teljesen megalapozatlan a muzsikusok aggodalma? — Nem megalapozatlan, ha csupán a kísérlet jelenlegi sza­kaszát vizsgáljuk. De éppen az ön által említett zenei körök, többek között a Kodály Társaság javaslata alapján vizsgáljuk an­nak lehetőségét, miképpen tud­­nák a felső tagozat említett há­rom osztályában az óraszámokat jobban meghatározni. Úgy, hogy az óraszámok megváltoztatásával az említett osztályokban az ének­­zenére hetenként minimálisan két óra jusson. Elvi álláspontunk az — aminek a jelenlegi kísérleti terv kétségkívül ellentmond —, hogy a jövő évben széles körű bevezetésre csak olyan óraterv kerüljön, amelyben a zenei ne­velés a készségfejlesztő tantár­gyaknak jelenleg általánosan használt óraszámánál ne legyen kevesebb. (gábor) Magyar Nemzet 4c 4c 4c 4c KITEKINTŐ Hírek a világgazdaságból A három vezető NSZK-beli acélipari vállalat, a Krupp, a Thyssen és a Mannesmann nyilat­kozatban jelentette be, hogy szo­ros együttműködéssel, a nyers­­acél-gyártás egymás közti felosz­tásával szándékozik harcba száll­ni az állami támogatást élvező, és ezért „tisztességtelen” eszközökkel versenyző külföldi konkurenciá­val. A költségkímélő intézkedések az Alsó-Rajna-vidéki üzemekre összpontosulnak — arra a tér­ségre, amely a leginkább szenved az olcsó külföldi termékek verse­nyétől és a lanyha kereslettől. A túltermelési válság miatt az NSZK acéliparában a következő két év alatt 35 ezret kellene meg­szüntetni a 230 ezer munkahely­ből. De Jugoszláviában megkezdődött a szávai vízi erőmű-építési program végrehajtása. Ez két, egyenként 34 megawattos erőmű építését irá­nyozza elő. Az elgondolások sze­rint az ezredforduló körül továb­bi húsz ilyen objektumot létesí­tenek. A Száva folyó kihasználat­lan vízi erő-tartalékai megközelí­tik a 750 megawattot. A folyón eddig csak két kisebb erőmű mű­ködik. A 34 megawattos erőmű­vek közül az elsőt most kezdték építeni. Berendezéseit és felsze­relését hazai gyárak készítik. Ál­landó kiszolgáló személyzet nél­kül termel majd áramot. A Cargill gabonakereskedő cég vezette a tavalyi pénzügyi évben is az Egyesült Államok legna­gyobb magánvállalatainak listá­ját A listát a Forbes magazin évente állítja össze a vállalati el­adási értékek alapján. A 400 leg­nagyobb amerikai magáncég kö­zül a Cargill tavaly már harma­dik éve volt a listavezető. Eladá­sainak értéke 32,4 milliárd dollárt ért el, vagyis több mint 50 szá­zalékkal haladta meg a második helyezett Safeway Stores áruhá­zi lánc 20,3 milliárdos forgalmát. A Safeway az 1986-os listán még nem szerepelt, tavaly került ma­gánkézbe. A harmadik helyezett — immár harmadszor — a Con­tinental Grain, nyersanyag-keres­kedő cég volt, 13,5 milliárd dol­láros eladási értékkel. A Forbes magazin becslése szerint az Egye­sült Államokban 7 millió magán­cég működik. Az állami vállala­tok száma 10 ezer lehet Csehszlovákia és Románia 720 millió rubel értékben cserél árut 1988-ban. A csehszlovák fél tex­tilipari berendezéseket, fémmeg­munkáló gépeket Tátra vontató­kat ipari robotokat számítás­technikai berendezéseket elekt­ronikai alkatrészeket elektromos gépeket szállít Romániába. On­nan energetikai és metalurgiai berendezéseket mérőeszközöket, fúrógépeket friss zöldséget és gyümölcsöt fogyasztási cikkeket importál. 1988-ban 12 ezer Oltcit, 1000 Dacia és 1000 Aro terepjáró autó kerül a csehszlovák piacra. 4. A Közös Piac egyharmadával importált kevesebbet Dél-Afriká­ból 1987 első negyedében, mint egy évvel korábban. A brüsszeli EGK-központ szerint a csökkenés nem csupán a vas- és acéltermé­kek, valamint az aranyérmek im­portjára vonatkozó, politikai okokból elrendelt korlátozásokat tükrözi, hanem általános tenden­ciát jelez. A Dél-Afrikába irá­nyuló export gyakorlatilag az elő­ző évi szinten maradt. Az a veszély fenyegeti az Egye­sült Nemzetek Szervezetét, hogy nem tudja kifizetni 12 ezer alkal­mazottjának decemberi bérét. A súlyos pénzügyi válságért elsősor­ban a szervezet kiadásait legna­gyobb arányban fedező Egyesült Államok okolható, amely eddig még semmit nem fizetett be idei tagdíjából, sőt, a korábbi évekről is elmaradása van. Az amerikai késlekedés oka, hogy a törvény­hozás még mindig nem tudta el­dönteni, mekkora tagdíjat fizes­sen Washington. Az már bizo­nyosnak látszik, hogy az Egyesült Államok semmiképpen sem fogja átutalni a teljes ráeső — 212 mil­lió dolláros — részt, mert a kongresszus mindkét házában en­nél jóval kisebb összegről folyik a vita. Az előző évekről az Egye­sült Államoknak 140 millió dollár tartozása van az ENSZ-szel szemben. Perez de Cuellar, a vi­lágszervezet főtitkára a napokban nyilvánosságra hozott pénzügyi jelentésében 522 millió dollárban nevezte meg a tagországok együt­tes tagdíjfizetési hátralékát. Cuel­lar közölte, hogy az Egyesült Ál­lamoknak még ebben a hónapban be kell fizetnie tagdíjából leg­alább 87 millió dollárt, különben a szervezet decemberben fizetés­képtelenné válik. Francia és spanyol bankok „gazdasági és pénzügyi klub” lét­rehozását határozták el a Föld­közi-tenger délnyugati részének, elsősorban Katalániának a gazda­sági fellendítésére. A fejlesztések az itteni infrastruktúra javítását célozzák, különös tekintettel az 1992-es olimpiai játékokra, ame­lyeknek — mint ismeretes — Bar­celona városa ad otthont. A „klubalapító” bankok között négy-négy spanyol és francia pénzintézet van, köztük az egyik legnagyobb a francia bank, a Credit Lyonnais. Visszaesett a nyári idegenforga­lom Ausztriában. A turisták idén 66,8 millió vendégéjszakát töltöt­tek az alpesi országban, 0,6 szá­zalékkal kevesebbet, mint tavaly. Az országban töltött vendégna­pok száma 1960 óta minden évben csökkent. Az idei visszaesést főleg a hazai turisták lanyhuló utazási kedve okozta: a külföldiek 50,1 millió éjszakát töltöttek Ausztriá­ban, s ez csak 0,4 százalékkal ke­vesebb, mint tavaly. Ugyanakkor a hazai utazóknál 1,4 százalékos a visszaesés, és a vendégéjszakák száma 16,7 millióra zsugorodott. Az utazók száma legerőteljeseb­ben Tirolban és Felső-Ausztriá­ban esett vissza, a két tartomány­ban 3, illetve 3,5 százalékkal csök­kent a vendégéjszakák száma 1987 nyarán. 4. Nagy veszteséggel üzemelt mű­ködésének első esztendejében az Albániát a külvilággal összekötő első vasútvonal, mert kihasznált­sága a tervezettnek csupán töre­dékét éri el Jugoszláv részről az építkezés elkezdésekor sem szá­mítottak arra, hogy a vasútvonal fenntartása nyereséges lesz, a rá­fizetések azonban az első évben a vártnál is nagyobbak voltak, mivel a tervezett 600 ezer tonná­val szemben csupán 140 ezer ton­na áru haladt át rajta. A jugo­szláviai szakaszt üzemeltető Ti­­tográdi Szállítási Vállalatnak emiatt 650 millió dinár (átszámít­va félmillió dollár) vesztesége ke­letkezett. A vállalat jelezte, hogy a belgrádi kormánytól fog­ja majd kérni veszteségeinek megtérítését, mivel az kezdemé­nyezte a vasút felépítését. A ju­goszláv kormány várhatóan az al­bán kormánnyal folytatandó két­oldalú tárgyalásokon igyekszik majd megoldást találni a vasút­vonal jövőjével kapcsolatos kér­désekre. 4. Az amerikai üzleti körökben je­lentős érdeklődés mutatkozik ve­gyesvállalatok alapítására a Szov­jetunióval. Az Occidental Petró­leumnak, Armand Hammer cégé­nek a közelmúltban bejelentett nagyszabású vállalkozása mellett több más cég is előrehaladott tár­gyalásokat folytat. A Combustion Engineering például a Szovjet­unió kőolajipari minisztériumá­val együtt tervezi vegyesvállalat alapítását kőolajipari ellenőrző berendezések előállítására és üze­mek korszerűsítésére. A vegyes­­vállalat máris 12 millió dollár ér­tékű megrendelést kapott, s a ter­vek szerint az elkövetkező öt év­ben termelési értéke meghalad­ja majd a 200 millió dollárt. A PepsiCo egyelőre két pizza-gyors­éttermet nyit a szovjet főváros­ban, s ha ezek beválnak, bővíti a hálózatot. A Monsanto növényvé­dő szerek gyártására, az Archer Daniels Midland baromfitelepek létesítésére, gabonatárolók építé­sére, főzőolaj előállítására, szója­bab feldolgozására kíván vegyes­vállalatot létrehozni. Szó van egy varrógépgyártó vállalat alapításá­ról. A Honeywell vegyipari ellen­őrző műszerek készítésére,­­ a Dresser Industries energetikai, bányászati és építőipari gépek előállítására, a Cummings Engi­neering pedig dízelmotorok gyár­tására tervez vegyesvállalatot a Szovjetunióval. 4. Az NSZK szövetségi gyűlése jóváhagyta az 1988. évi költség­vetést, amely — a kiadások 2,4 milliárd márkás növelésével — 275 milliárd márkát irányoz elő. A legnagyobb tétel — 60,7 mil­liárd márka — a munkaügyi és szociális tárcának jutott. A sor­rendben második legnagyobbat — 51,4 milliárd márkát — a had­ügyi tárcának biztosították. Hír­magyarázók szerint a Kohl-kor­­mány most jóváhagyott költség­vetése a korábbinál törékenyebb pénzügyi alapokon nyugszik. A költségvetés kiegyenlítéséhez szükséges új hitelfelvétel össze­gét 30 milliárd márkában hatá­rozták meg, de általános az a vé­lemény: ezt kénytelenek lesznek ismét újra meghaladni több mill­iárddal Ugyanúgy, ahogy az idei évre eredetileg előirányzott SS milliárdos hitel összege végül ia 28 millárdra emelkedett s

Next