Magyar Nemzet, 1987. december (50. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-01 / 283. szám
4 A plébános Vécsey Írás jelent meg a Magyar Nemzet Tisztelt Szerkesztősége rovatában a közelmúltban az aradi vértanú Vécsey Károly gróf, negyvennyolcas tábornokról, családjáról és utóéletükről, a Soltiak tiszteletre méltó hagyományápoló buzgalmáról. Nem is az első ilyen tárgyú cikk ez. Említés történik benne a tábornok lelkész becséről, aki Hódmezővásárhelyen volt plébános. Úgy vélem, nem lesz érdektelen és tanulságok nélkül való, ha utóbbival közelebbről is megismerkedünk. Vécsey Sándor gróf, Szent Györgyről elnevezett jáki apát 1612-ben született Bécsben és 1855-ben halt meg Hódmezővásárhelyen. Tanulmányait Pesten végezte — a teológiát magánúton 1834-ben történt fölszentelése után hamarosan Hatvanban találjuk mint ifjú káplánt. 1838- ban foglalta el végleges és végső állomáshelyét, a hódmezővásárhelyi plébániát. Apja, Ágoston, bécsi testőrkapitány, majd lovassági tábornok, még később ezredtulajdonos, magas Habsburg-kitüntetésébe viselője, I. Ferenc császárhoz annak idején közel álló személy, biztosíthatott volna fia számára rangjának megfelelő stallumot, az ifjú lelkész azonban engedelmeskedve főhatóságának, küldetésének, vállalta az isten háta mögötti alföldi településen való életet. És nem megadásból. Történetek maradtak fenn, hogy szerette az egyszerű pórnépet és az is őt. Vécsey plébános családi hagyományaihoz híven császárhű beállítottságú volt, de mint a főnemességünk patrióta érzelmű része, össze tudta ezt egyeztetni magyarságával. Híve volt a reformoknak, viszont elhatárolta magát a szélsőséges forradalmi megnyilvánulásoktól. 1848-ban tagja lett a Csongrád Megyei Központi Bizottságnak, amely bizalmat szavazott a Batthyánykormánynak. Ezt követően a megye táblabírájává választották Vécseyt. Átszervezi plébániájának világi egyháztanácsát, éspedig demokratikus alapon, egyszerű emberek bevonásával, szavazásos úton. Kossuth hívó szavára számosan fogtak fegyvert környezetéből, egyháztanácstagok is. A szabadságharcban elesett honvédekért gyászmisét mondott. 1849. augusztus 4-én Schlick császári tábornok bevonult Hódmezővásárhelyre, és nem Vécseynél, nem a katolikus parókián szállt meg. Hogy az október 6-i tragikus események után mi játszódott le a vásárhelyi plébánoslelkében, arra fényt vetnek az aradi ítéletvégrehajtás első évfordulójának vásárhelyi eseményei, amelyek során Vécsey Sándor nyílt tanúságot tett a vértanúk, a leigázott nemzet mellett. 1850. október 1-én Bonyhády István, Csongrád megye akkori királyi biztosa hivatalos levelet, mondhatni: felszólítást intézett Hódmezővásárhely katolikus plébánosához, hogy 4-én, a király nevenapján ünnepi hálaadó misét mondjon templomában. Vécsey mondott misét, csakhogy nem a királyért. A kivezényelt ünneplőruhás és ünnepi hangulatú városi tisztikar, az ún. Bach-huszárok, élükön a vendég Bonyhádyval, majdhogy kővé nem váltak, amikor az orgona gyászhangjai mellett a pap fekete ornátusban vonult eléjük, és tizenhárom hatalmas, gyászfátyolos gyertya lobogó Hangjánál rekviemet intonált a kivégzett tábornokokért, név szerint említve valamennyit A leforrázott protokollvendégek meg se várva a mise végét, elpárologtak a templomból. A hatalom válasza a kihívásra nem késett: az arisztokrata főpapot másnap elhurcolták, és négy heti kolostorfogságot kellett szenvednie. Vécsey hátralévő évei köztisztelettől ésszeretettől, övezett pasztorációs és egyházközségépítő munkában (iskolaépítés stb.) teltek el. Halálában is azonosult a hellyel, annak népével, melyet életében szolgált, nem a család előkelő solti kriptájában temettette el magát, hanem a vásárhelyi katolikus temető sárgaföldjében. Életrajzi adatait Gacsári Kiss Sándor, volt vásárhelyi káplán (jelenleg kiskunfélegyházi plébános) gyűjtötte össze (A Hódmezővásárhelyi Belvárosi Katolikus Plébánia Története 1985). Vécsey Sándor fogságát említik egyes források, de a „bűnének”, az emlékezetes gyászmisének nyoma hivatalos írásban, história domusban nem maradt. Érthetőn beszélni sem volt róla ildomos, sokáig. Mintegy 50 évvel később bukkant föl a története egy helyi lap hasábjain, a tekintélyes, negyvennyolcas szellemű szerkesztő, id. Bibó Lajos tollából (Az első évforduló — Vásárhely és Vidéke, 1894. október 7.). Közlése hitelesnek tekinthető. Felletár Béla Ötven fillérekkel a Nemzeti Színházért Az utóbbi hónapok számtalan lelkes hozzászólásából, javaslatából jól láthattuk, hogy a közvélemény — a jelenlegi nehéz gazdasági helyzet ellenére is — menynyire szívén viseli az új Nemzeti Színház építésének ügyét, hisz már a színház helyének kiválasztásával kapcsolatban is jobbnál jobb ötletek, elgondolások egész sora érkezett a sajtóhoz. A kormány szóvivője megerősítette ugyan azt a szándékot, hogy a Nemzeti Színházat fel kell építeni, de „elegendő pénz, elfogadott terv, és megfelelő hely híján jelenleg nincs mód a beruházás közeli megkezdéséhez.” Elhangzott olyan javaslat is (Magyar Nemzet 1987. július 21. Vittay Győző), hogy ha csak ötven fillérrel emelnék meg a lottó és totószelvények árát, az így befolyó összegből néhány év alatt összegyűlne az építkezéshez szükséges pénz. Gondolom, a kultúra ügye van olyan fontos, mint a sporté, s egy ilyen csekély emelést senki sem érez meg úgy, mint a többit. Magam is lottózom, és szívesen vállalom ezt a kis áldozatot. Ami már most a színház helyének kijelölését illeti, érthetetlen, miért kell erre több, mint egy esztendőt szánni. Miért nem elég, ha a Fővárosi Tanács nyilvánosságra hozza az erre a célra még szabad, számba vehető telkeket a szakértők véleményével együtt? Végső soron aztán döntsön a közvélemény. Akkor bizonyosan nem ismétlődne meg a korábbi eset, amely évtizedekkel odázta el a megvalósulás lehetőségét. Az is köztudott, hogy amíg nincs kijelölt hely, addig nem lehet ilyen fontos középületet tervezni sem, hisz annak harmonikusan illeszkednie kell a környezetbe, a városképbe. A tervezés szintén igénybe vesz jó esetben is legalább egy-két évet. Az már három év, és akkor még az első kapavágás sem történt meg. Boór Vilmos Ha a karácsonyi ajándékozásnál könyvre is gondolt, akkor Önnek is szól ajánlatunk A Széchenyi István Könyvesbolt azon kedves vásárlóinak, akik december 1-23. között karácsonyi kínálatából legalább 250 Ft értékben vásárolnak, újabb ajándékozási lehetőséget biztosít. ünnepi, különleges könyveink listájából a további vásárlásnál 15% engedményt adunk. Várjuk kedves vásárlóinkat! Magyar Nemzet Milyen legyen az öregember? Lapunk november 7-i számában Öregek önvédelme címmel közöltük Harsányi István írását. A témához többen szóltak hozzá. Az alábbiakban válogatást adunk a beérkezett olvasólevelekből. Dr. Harsányi Istvántól — a magyar tehetségkutatás és tehetséggondozás köztiszteletben álló nagy öregjétől, aki hosszú életét a fiatalok között és a fiatalokért harcolta végig, s nyolcvanadik éve körül is magával ragadó a lelkesedése, hite, munkabírása , hitelesek a leírt intelmek. Valóban helyes, ha az idősek maguk is segítik az együttélés harmóniáját. Igaza van Harsány Istvánnak abban is, hogy ez csak kiegészítője lehet a társadalmi gondoskodásnak. Hallgat azonban (a helyzetét tekintve érthetően) az egyik legfontosabb kérdésről: a fiataloknak az öregek iránti tiszteletre, segítőkészségre való neveléséről. Ezen a téren is legfontosabb a személyes példaadás. Amelyik szülő szeretettel, tisztelettel, figyelmességgel, rendszeres támogatással veszi körül a saját szüleit (idős rokonait, munkatársait, ismerőseit), inkább számíthat majd a felnövekvő gyermekeire, mint az, aki majomszeretettel veszi körül fiait, leányait, mindent megenged, elnéz nekik, ugyanakkor tiszteletlen a saját szüleivel, nem törődik velük. Nem elég azonban a példaadás, gyakoroltatni is kell a gondoskodást. Amelyik gyerek madáretetőt készít, nem bántja a madarak fészkét, aki facsemetét ültet, nem tördeli a fákat, aki rendszeresen segíti a környezetében élő időseket, annak természetes lesz, hogy villamoson vagy autóbuszon át kell adnia helyét az öregeknek, és szükség esetén segítségükre van. Sok mulasztás terheli a lelkiismeretet ezen a téren is, de mindig szívesen emlékszem arra, hogy tizenéves fiainknak egyszer választanak kellett, hogy szánkózni menjenek-e barátaikkal, vagy segítsenek-e három együttélő idős embernek. Nem erőltetvén, de némi rábeszélésre végül is az utóbbit választották. Munka közben lelkesekké váltak, szinte szemmel láthatóan nemesedtek, emelkedtek. Jó érzés tudni, hogy a tatai gimnázium egyik osztálya évek óta rendszeresen felvágja és behordja a fát egy régen elhunyt tanár özvegyének, s az egyik KISZ-alapszervezet ünnepnapokon műsorral kedveskedik az idősek szociális otthonában. Mindez csak csepp a tengerben, de az ilyen nyomjelző cseppek mutatják az utat, amelyen haladnunk kellene. ~ Kálmán Attila tanár 4— Ki az öreg? — Erre a kérdésre többféle választ adhatunk. Maga ez a fogalom: öreg — relatív. Amikor az ember húszéves,akkor a negyvenévest már öregnek látja, a negyvenéves pedig a hatvanévest. Csak amikor az ember eléri a nagyapai kort, akkor veszi észre, hogy az nem is olyan kétségbeejtően elszomorító, mert annak is megvan a maga szépsége. Nem olyan elviselhetetlen az öregek magatartása a fiatalok számára, mint amilyennek Harsány István leírja. De megfordítva is igaz. Vannak fiatalok, akik viselkedésükkel megkeserítik az öregek életét. A parasztcsaládoknál — hatvan—hetven évvel ezelőtt — egy fedél alatt három nemzedék szépen megfért egymás mellett. A nagyapa még egy sorban dolgozott a fiatalokkal: kapálta a kukoricát, egyelte a répát. Az ebédnél ő ült az asztalfőn, és először ő merítette a kanalat a levesestálba. A gazdaságban minden fontos döntés előtt a fiatal gazda kikérte az öreg véleményét és figyelembe is vette azt. A gazdálkodás minden csínját-bínját az öregek tapasztalatai alapján a gyakorlatban sajátították el a fiatalok. Amikor az öregek elfáradtak, nem volt már elegendő erejük a munkához, akkor beköltöztek a faluba, és ott töltötték csendes békességben hátralévő napjaikat újságolvasással, szomszédolással, beszélgetéssel. (Akkor a parasztok nem kaptak nyugdíjat!) A fiatalok — a tanyáról — ellátták őket minden szükségessel. Hetenként 2-3 alkalommal, főként hetipiacos napokon meglátogatták az öregeket, amikor elbeszélgettek a tanyai dolgokról is. Akkor a parasztember nyugodt, kényelmes életéhez minden feltétel adva volt. A fiatal gazdaaszszony szombaton estefelé még a hétvégi kelt rétest, fonott kalácsot is beküldte, mely még melegen meg is érkezett az öregekhez. De hol van ez már? — Tempora mutarrtur, et nos mutamur hi illis — szól a latin mondás Az öregek már lassabban haladnak, sokan nem is tudnak alkalmazkodni az újabb divathoz, szokásokhoz.. Ennek szomorú példáival lépten-nyomon találkozhatunk. A fiatal házasok lakáéhoz csak komoly pénzösszeg befizetésével jutnak. Ehhez a nagymamával eladatják falusi házát, őt pedig beköltöztetik a városba, lakótelepi emeletes házba, ahol szinte teljes tétlenségre van kárhoztatva. Semmi teendője, nem találja a helyét, nem ülhet ki a ház elé a kispadra („szakállszárítóra”), hogy szomszédaival, ismerőseivel elbeszélgessen. A család tagjainak pedig sem idejük, sem hangulatuk nincs, hogy a nagymamával társalogjanak. Nem kíváncsiak a véleményére! Rettenetes érzés, hogy az öreg felesleges a háznál, hogy mindig láb alatt van, akármelyik sarokban áll is. Megrövidíti életét, ha érzi, hogy csak nyűg a fiatalok nyakán. (Csak a pénzére volt szükség!) Sok mindent nem helyesel a fiatalok öltözködésében, beszédjében, viselkedésében, de nem mer szólni, mert lehurrogják: „Te ezt nem érted, nagymama! Ma más a világ, mint a te korodban volt!” Csak néhány év telik el a lelki bezárkózásban, és a nagymama bánatos szívvel int búcsút ez árnyékvilágnak, hogy megnyugodjék a városi temető hantjai alatt. Bacsó Károly ny. tanár, Ajka 4. Nagy érdeklődéssel olvastam Harsányi Istvánnak az Öregek önvédelme című írását. Gondolatébresztő és hasznos tanácsokat tartalmaz. Engem is továbbgondolkozásra késztetett. Nagyon sokszorlogikus következménye a fiatalok felborzolódásának és türelmetlenségének, hogy az idősek minden területen mereven ragaszkodnak a hosszú életük során kialakult szokásaik érvényre juttatásához. Ezért az öregkort megérőknek tudatosan kellene ezeket a hibáikat kerülni. (Persze, könnyű ezt így tanácsolni.) Az öregkorútól a fiatalok iránti bizonyos fokú jóindulatú megértést joggal el lehet várni. Hiszen minden öreg egyszer fiatal volt. Élettapasztalata van a fiatalkorról. Viszont a fiatalok még sohasem voltak öregek. Ezért tőlük a megértés kevésbé várható el. • Én valahogy úgy gondolom, hogy nyüzsgéscentrikus világunk sok megnyilvánulását az öregeknek tudatos megértéssel kell fogadniok. Hiszen a fiatalok most kezdik gyűjteni az élettapasztalatokat. Logikus, hogy másak a megnyilvánulásaik. Az öregek részéről megnyilvánuló megértés, belátás, együttérzés kétszeresen hasznos. Segít elkerülni a zsörtölődést, és elősegíti a két korosztály békés együttélését. I. D. Budapest Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy akár az idősek, akár a fiatalok egy-egy alkalommal tapasztalt, sokszor véletlen, a személyiségre talán nem is jellemző viselkedését általánosítsam. De természetesen, ahogy vannak nyegle fiatalok, úgy akadnak értetlen, zsémbes öregek is. Az alábbi példát okulásul hadd mesélem el: Az autóbuszra felszállt egy idősebb házaspár. A feleséget ötvenhatvan közöttinek, a férfit hetven körülinek becsültem. Az egyetlen szabad ülésen helyet foglalt a feleség, így vigasztalván férjét: „Majd csak feláll egy fiatalember és átengedi a helyét...” Elszabadult a szóözön pokla. A férj az ismert fordulatokat fújta: „Hogy képzeled, olyat én még nem láttam, hogy egy gyerek vagy egy fiatalember felálljon. Nem is tudom, mit tanítanak nekik az iskolában...” És így tovább, a következő megállóig, amikor is egy ülőhely megürült. A férfi gyorsan leült. "Nem akarta észrevenni a mellette szorongó, nála kétségkívül jóval idősebb aszszonyt, aki nehéz csomagjával alig tudott egyensúlyozni. Nem szeretek nyilvánosan leckéztetni, nem szóltam rá. De hát elsősorban példával nevelünk, nemde? —s —a 4c A Magyar Nemzet 1987. november 7-i számában jelent meg Sellő Tiidorné felelős szerkesztő, „Nyugdíjasok érdekképviselete" című levele. A témakör fontosságát igazolja, hogy nemcsak a sorai szerint két éve „kifulladt" kezdeményezésről van szó, hanem sokkal régebbi ügyről! Idézek a mindmáig egyetlen hazai szociális gerontológiai kézikönyvből (Hun Nándor: Bevezetés a szociális gerontológiába, Medicina Könyvkiadó,Budapest, 1978. (!!), 476. oldal): „A mai napig nem jött létre, az idős nemzedék olyanszerű társadalmi (érdekvédelmi) szervezete, mint amilyennel az ifjúság (KISZ) rendelkezik. Ennek szükségességét több mint egy évtizede eredménytelenül hangsúlyozzuk. Számtalanszor rámutattunk: jogot kell adni a haladottabb korúaknak, hogy állást foglalhassanak a nemzedéküket érintő kérdések elbírálásában, így magyarázható, hogy írásban és a mindennapi szóhasználatban az idős embereket jellegtelenítik és még mindig csupán „nyugdíjasoknak", a szociális otthonok lakóit „kisöregeknek" nevezik. Az otthonok nem „ennyi és ennyi ágyra vagy személyre” épülnek, hanem változatlanul az állattenyésztésben (istállók) is használt férőhelyre." Vagyis: immár húszéves (!) a javaslat — de végre megoldódni látszik. Ugyanis — véletlenül — az. Levélíró soraivalkeresztezve került a sajtóba a hír: „A Nyugdíjasok Országos Egyesülete az aktív munkáséletből kilépőket kívánja majd segíteni” — említi a Magyar Nemzet 1987. november 6-i száma. A „majd” kiemelésetőlem származik — remélve, hogy nagyon közeli jövőt jelent! Mint Hun dr. írja, az időseket ne tituláljuk „nyugdíjasnak"! Egy életen át becsülettel dolgoztak, idősként is tanárok, asztalosok és miniszterek. (Ezért nem írtam e levél elején, hogy „ny.” felelős szerkesztő!) Én soha nem engedem meg betegeink kórtörténetein, lázlapjain a „ny.” feltüntetését. A Hazafias Népfront is követi ezen elvet, újabban kormányunk is! Sellő Ilona bizonyára megbocsát, ha egy részletkérdésben kiigazítom. Egy rádióműsorra utal, amelyben — írja — a válaszoló szerint az érdekképviselet létrejötte apparátust és Mercedest eredményezne. Mint a " szóban forgó műsor részvevőjének, szabadjon korrigálnom. A „Közvetlen kapcsolat" első adása Pásztor Magdolna műsorvezetésével és Simkó János szerkesztésében 1987. október 12-én hangzott el a Kossuth Rádióban. A kifogásolt mondat valóban hallható volt — de nem a válaszoló, hanem egy telefonáló hallgató szájából! Néhány gondolat erejéig térjünk vissza Hun dr. megállapításaira, a kiegészítés érdekében. Végtelenül sajnálatos, hogy kórházi és szociális ágyak vonatkozásában ma is sok hivatalos fórum használja a „férőhely” szót; szintén alkalmazzák az „aktív” ellátást a krónikus ellenpárjaként, holott — már nyelvtanilag is! — az „akut” lenne a helyes (hiszen mindenütt, kórházban, szociális intézményben, az utcán stb.’kizárólag aktívan szabad bárkit is ellátni! Az aktív ellenpárja a passzív). A formai, forgalmi rend tartalmi rendet is jelent! Nem egyszer halljuk vezető szájából: elfekvő! És hivatalosan: utókezelő (ti. az időseket, értékeink megteremtőit ellátó osztályokra). Ezek törlendők! Szóval: nagy szükség van az idősek érdekvédelmi szervezetére. Lesz bőven feladata! Dr. Vértes László a Magyar Gerontológiai Társaság főtitkára 4. A Magyar Nemzetben az utóbbi napokban sokat foglalkoztak az idősekkel. Harsányi István bölcs tanácsait olvasva akadt némi ellenvéleményem. Mint az V. Ker. Hazafias Népfront keretén belül működő Nőtanács egyik vezetőjének, alkalmam nyílik idősekkel találkozni. Belvárosi klubrendezvényeink az időseknek szólnak. Havonta egyszer hol színes útibeszámolót, hol irodalmi estet, hol zenés délutánt tartunk. Gazdasági beszámolókról sem feledkezünk meg. Együtt ünnepeljük a magunk készítette süteményekkel a névnapokat, itt valóban otthon érzik magukat az idősek a szó jó értelmében. Amit Harsányi István tanácsolt, hogy vonuljanak vissza, ne szóljanak bele a család dolgaiba, még csak ne is kérdezősködjenek, tehát, mintegy fallal elzárva éljenek a családon belül, nem megoldás az idősek számára. Én éppen az ellenkezőjét tapasztaltam, éppen azok a klubtársaink maradtak még egészen magas korban is testileg és szellemileg fiatalok, akik ellátják a családjukat, főznek, bevásárolnak, foglalkoznak az unokákkal, egyszóval érzik, hogy szükség van rájuk. Hogy az öreg emberek zsémbesek és veszekedősek? Vajon a középgeneráció nem az, ha fáradtan és idegesen jön haza a munkából? És mikor futja idejükből, hogy a gyerekekkel foglalkozzanak? Sok ismeretterjesztő előadással felér egy lelkesen mesélő nagypapa vagy nagymama. Megdöbbentett Fedor Ágnes cikke az eltartási szerződésekről. Mivel az eltartási szerződéseket a tanácsnál kötik, oda fordulhatnak panasszal a sértettek, és tudomásom szerint panasz esetén nem egy esetben fel is bontották a szerződést. A Fedor Ágnes által felsorolt eseteknél a panaszosoknak sem testi, sem lelki erejük nem volt ahhoz, hogy a tanácshoz forduljanak. De nem éltek azokban a házakban szomszédok és nem működött lakóbizottság? Valakinek jelentenie kellett volna a kirívó eseteket. A tanácsnak is ki kellene vizsgálnia, milyen körülmények között halt meg az eltartott, hiszen a cukorbeteg csokoládétortával etetése felér egy gyilkossággal. Ilyenkor semmiképpen sem szabadna az illetőnek megkapniaa lakást, és ha más lelketlen eltartók is azt tapasztalnák, hogy a körmükre néznek, talán emberségesebben viselkednének. Az eltartási szerződés lényege, sajnos, hogy a halálra kell spekulálni. A kiút az lenne, ha a tanács átvállalná és ellátná az érdekelteket. Azt tapasztaltam — legalábbis az V. kerületben, ahol ezt a tanács vállalta —, hogy a legmesszebbmenően meg is tesz mindent. Elhalálozás esetén természetesen ők rendelkeznek a lakással. Hogy a hálózatot kiépíthessék, ahhoz több pénzre és több emberi segítségre lenne szükség. Az államnak is sokkal kevesebbe kerülne az ily módon való gondoskodás, mint újabb és újabb szociális otthonok építése. Rákos Edit 4c RUHÁK EXTRA MÉRETRE V., Múzeum kft. 17. §.------------------------------------ Kedd, 1987. december 1. MEGJELENT „BEFEJEZETLEN FORRADALOM" eddig ISMERETLEN DOKUMENTUMOK kötete A SZÁZAD NAGY FORRADALMA, A 30-AS ÉVEK ÉS A NAGY REFORMKÍSÉRLET A SZOVJETUNIÓBAN kapható a hírlapárusoknál és a könyvesboltokban. A Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok Igazgatóságának kiadványa. Lé