Magyar Nemzet, 1987. december (50. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-01 / 283. szám

4 A plébános Vécsey Írás jelent meg a Magyar Nemzet Tisztelt Szerkesztősége rovatában a közelmúltban az ara­di vértanú Vécsey Károly gróf, negyvennyolcas tábornokról, csa­ládjáról és utóéletükről, a Soltiak tiszteletre méltó hagyományápoló buzgalmáról. Nem is az első ilyen tárgyú cikk ez. Említés történik benne a tábornok lelkész becsé­ről, aki Hódmezővásárhelyen volt plébános. Úgy vélem, nem lesz érdektelen és tanulságok nélkül való, ha utóbbival közelebbről is megismerkedünk. Vécsey Sándor gróf, Szent Györgyről elnevezett jáki apát 1612-ben született Bécsben és 1855-ben halt meg Hódmezővá­sárhelyen. Tanulmányait Pesten végezte — a teológiát magánúton 1834-ben történt fölszentelése után hamarosan Hatvanban ta­láljuk mint ifjú káplánt. 1838- ban foglalta el végleges és végső állomáshelyét, a hódmezővásár­helyi plébániát. Apja, Ágoston, bécsi testőrka­­pitány, majd lovassági tábornok, még később ezredtulajdonos, ma­gas Habsburg-kitüntetésébe vise­lője, I. Ferenc császárhoz annak idején közel álló személy, bizto­síthatott volna fia számára rang­jának megfelelő stallumot, az if­jú lelkész azonban engedelmes­­kedve főhatóságának, küldetésé­nek, vállalta az isten háta mögötti alföldi településen való életet. És nem megadásból. Történetek ma­radtak fenn, hogy szerette az egy­szerű pórnépet és az is őt. Vécsey plébános családi hagyo­mányaihoz híven császárhű be­állítottságú volt, de mint a főne­mességünk patrióta érzelmű ré­sze, össze tudta ezt egyeztetni magyarságával. Híve volt a re­formoknak, viszont elhatárolta magát a szélsőséges forradalmi megnyilvánulásoktól. 1848-ban tagja lett a Csongrád Megyei Központi Bizottságnak, amely bi­zalmat szavazott a Batthyány­­kormánynak. Ezt követően a me­gye táblabírájává választották Vécseyt. Átszervezi plébániájának világi egyháztanácsát, éspedig de­mokratikus alapon, egyszerű em­berek bevonásával, szavazásos úton. Kossuth hívó szavára szá­mosan fogtak fegyvert környeze­téből, egyháztanácstagok is. A szabadságharcban elesett honvé­dekért gyászmisét mondott. 1849. augusztus 4-én Schlick császári tábornok bevonult Hód­mezővásárhelyre, és nem Vécsey­­nél, nem a katolikus parókián szállt meg. Hogy az október 6-i tragikus események után mi játszódott le a vásárhelyi plébános­­lelkében, arra fényt vetnek az aradi ítélet­végrehajtás első évfordulójának vásárhelyi eseményei, amelyek során Vécsey Sándor nyílt tanú­ságot tett a vértanúk, a leigázott nemzet mellett. 1850. október 1-én Bonyhády István, Csongrád megye akkori királyi biztosa hivatalos levelet, mondhatni: felszólítást intézett Hódmezővásárhely katolikus plé­bánosához, hogy 4-én, a király nevenapján ünnepi hálaadó mi­sét mondjon templomában. Vécsey mondott misét, csakhogy nem a királyért. A kivezényelt ünneplő­ruhás és ünnepi hangulatú városi tisztikar, az ún. Bach-huszárok, élükön a vendég Bonyhádyval, majdhogy kővé nem váltak, ami­kor az orgona gyászhangjai mel­lett a pap fekete ornátusban vo­nult eléjük, és tizenhárom hatal­mas, gyászfátyolos gyertya lobo­gó Hangjánál rekviemet intonált a kivégzett tábornokokért, név sze­rint említve valamennyit A le­forrázott protokollvendégek meg se várva a mise végét, elpárolog­tak a templomból. A hatalom válasza a kihívásra nem késett: az arisztokrata fő­papot másnap elhurcolták, és négy heti kolostorfogságot kellett szenvednie. Vécsey hátralévő évei köztisz­telettől és­­szeretettől, övezett pasztorációs és egyházközségépí­­tő munkában (iskolaépítés stb.) teltek el. Halálában is azonosult a hellyel, annak népével, melyet életében szolgált, nem a család előkelő solti kriptájában temettet­­te el magát, hanem a vásárhelyi katolikus temető sárgaföldjében. Életrajzi adatait Gacsári Kiss Sándor, volt vásárhelyi káplán (jelenleg kiskunfélegyházi plébá­nos) gyűjtötte össze (A Hódmező­vásárhelyi Belvárosi Katolikus Plébánia Története 1985). Vécsey Sándor fogságát említik egyes források, de a „bűnének”, az em­lékezetes gyászmisének nyoma hivatalos írásban, história domus­­ban nem maradt. Érthető­n be­szélni sem volt róla ildomos, so­káig. Mintegy 50 évvel később bukkant föl a története egy he­lyi lap hasábjain, a tekintélyes, negyvennyolcas szellemű szerkesz­tő, id. Bibó Lajos tollából (Az el­ső évforduló — Vásárhely és Vi­déke, 1894. október 7.). Közlése hi­telesnek tekinthető. Felletár Béla Ötven fillérekkel a Nemzeti Színházért Az utóbbi hónapok számtalan lelkes hozzászólásából, javaslatá­ból jól láthattuk, hogy a közvé­lemény­ — a jelenlegi nehéz gaz­dasági helyzet ellenére is — meny­nyire szívén viseli az új Nemze­ti Színház építésének ügyét, hisz már a színház helyének kiválasz­tásával kapcsolatban is jobbnál jobb ötletek, elgondolások egész sora érkezett a sajtóhoz. A kormány szóvivője megerő­sítette ugyan azt a szándékot, hogy a Nemzeti Színházat fel kell építeni, de „elegendő pénz, elfogadott terv, és megfelelő hely híján jelenleg nincs mód a be­ruházás közeli megkezdéséhez.” Elhangzott olyan javaslat is (Magyar Nemzet 1987. július 21. Vittay Győző), hogy ha csak öt­ven fillérrel emelnék meg a lottó és totószelvények árát, az így be­folyó összegből néhány év alatt összegyűlne az építkezéshez szük­séges pénz. Gondolom, a kultúra ügye van olyan fontos, mint a sporté, s egy ilyen csekély emelést senki sem érez meg úgy, mint a többit. Magam is lottózom, és szí­vesen vállalom ezt a kis áldoza­tot. Ami már most a színház helyé­nek kijelölését illeti, érthetetlen, miért kell erre több, mint egy esztendőt szánni. Miért nem elég, ha a Fővárosi Tanács nyilvános­ságra hozza az erre a célra még szabad, számba vehető telkeket a szakértők véleményével együtt? Végső soron aztán döntsön a köz­vélemény. Akkor bizonyosan nem ismétlődne meg a korábbi eset, amely évtizedekkel odázta el a megvalósulás lehetőségét. Az is köztudott, hogy amíg nincs kijelölt hely, addig nem le­het ilyen fontos középületet ter­vezni sem, hisz annak harmoni­kusan illeszkednie kell a környe­zetbe, a városképbe. A tervezés szintén igénybe vesz jó esetben is legalább egy-két évet. Az már három év, és akkor még az első kapavágás sem történt meg. Boór Vilmos Ha a karácsonyi ajándékozásnál könyvre is gondolt, akkor Önnek is szól ajánlatunk A Széchenyi István Könyvesbolt azon kedves vásárlói­nak, akik december 1-23. között karácsonyi kínálatá­ból legalább 250 Ft értékben vásárolnak, újabb aján­dékozási lehetőséget biztosít. ünnepi, különleges könyveink listájából a további vá­sárlásnál 15% engedményt adunk. Várjuk kedves vásárlóinkat! Magyar Nemzet Milyen legyen az öregember? Lapunk november 7-i számában Öregek önvédelme címmel közöl­tük Harsány­i István írását. A té­mához többen szóltak hozzá. Az alábbiakban válogatást adunk a beérkezett olvasólevelekből. Dr. Harsányi Istvántól — a magyar tehetségkutatás és tehet­séggondozás köztiszteletben álló nagy öregjétől, aki hosszú életét a fiatalok között és a fiatalokért harcolta végig, s nyolcvanadik éve körül is magával ragadó a lelkesedése, hite, munkabírása , hitelesek a leírt intelmek. Való­ban helyes, ha az idősek maguk is segítik az együttélés harmóniáját. Igaza van Harsány­ Istvánnak ab­ban is, hogy ez csak kiegészítője lehet a társadalmi gondoskodás­nak. Hallgat azonban (a helyzetét tekintve érthetően) az egyik leg­fontosabb kérdésről: a fiataloknak az öregek iránti tiszteletre, segí­tőkészségre való neveléséről. Ezen a téren is legfontosabb a személyes példaadás. Amelyik szülő szeretettel, tisztelettel, fi­gyelmességgel, rendszeres támoga­tással veszi körül a saját szüleit (idős rokonait, munkatársait, is­merőseit), inkább számíthat majd a felnövekvő gyermekeire, mint az, aki majomszeretettel veszi kö­rül fiait, leányait, mindent meg­enged, elnéz nekik, ugyanakkor tiszteletlen a saját szüleivel, nem törődik velük. Nem elég azonban a példaadás, gyakoroltatni is kell a gondosko­dást. Amelyik gyerek madárete­tőt készít, nem bántja a mada­rak fészkét, aki facsemetét ültet, nem tördeli a fákat, aki rendsze­resen segíti a környezetében élő időseket, annak természetes lesz, hogy villamoson vagy autóbu­szon át kell adnia helyét az öre­geknek, és szükség esetén segítsé­gükre van. Sok mulasztás terheli a lelkiis­meretet ezen a téren is, de min­dig szívesen emlékszem arra, hogy tizenéves fiainknak egyszer vá­lasztanak kellett, hogy szánkóz­ni menjenek-e barátaikkal, vagy segítsenek-e három együttélő idős embernek. Nem erőltetvén, de némi rábeszélésre végül is az utóbbit választották. Munka köz­ben lelkesekké váltak, szinte szem­mel láthatóan nemesedtek, emel­kedtek. Jó érzés tudni, hogy a tatai gimnázium egyik osztálya évek óta rendszeresen felvágja és be­hordja a fát egy régen elhunyt tanár özvegyének, s az egyik KISZ-alapszervezet ünnepnapo­kon műsorral kedveskedik az idősek szociális otthonában. Mindez csak csepp a tenger­ben, de az ilyen nyomjelző csep­pek mutatják az utat, amelyen haladnunk kellene. ~ Kálmán Attila tanár 4— Ki az öreg? — Erre a kérdésre többféle választ adhatunk. Maga ez a fogalom: öreg — relatív. Amikor az ember húszéves,­­ak­kor a negyvenévest már öregnek látja, a negyvenéves pedig a hat­vanévest. Csak amikor az ember eléri a nagyapai kort, akkor ve­szi észre, hogy az nem is olyan kétségbeejtően elszomorító, mert annak is megvan a maga szépsé­ge. Nem olyan elviselhetetlen az öregek magatartása a fiatalok számára, mint amilyennek Har­sány­ István leírja. De megfor­dítva is igaz. Vannak fiatalok, akik viselkedésükkel megkeserí­tik az öregek életét. A parasztcsaládoknál — hat­van—hetven évvel ezelőtt — egy fedél alatt három nemzedék szé­pen megfért egymás mellett. A nagyapa még egy sorban dolgo­zott a fiatalokkal: kapálta a kuko­ricát, egyelte a répát. Az ebéd­nél ő ült az asztalfőn, és először ő merítette a kanalat a leveses­­tálba. A gazdaságban minden fon­tos döntés előtt a fiatal gazda ki­kérte az öreg véleményét és figye­lembe is vette azt. A gazdálko­dás minden csínját-bínját az öre­gek tapasztalatai alapján a gya­korlatban sajátították el a fiata­lok. Amikor az öregek elfáradtak, nem volt már elegendő erejük a munkához, akkor beköltöztek a faluba, és ott töltötték csendes békességben hátralévő napjaikat újságolvasással, szomszédolással, beszélgetéssel. (Akkor a parasztok nem kaptak nyugdíjat!) A fiata­lok — a tanyáról — ellátták őket minden szükségessel. Hetenként 2-3 alkalommal, főként hetipia­cos napokon meglátogatták az öre­geket, amikor elbeszélgettek a ta­nyai dolgokról is. Akkor a parasztember nyugodt, kényelmes életéhez minden felté­tel adva volt. A fiatal gazdaasz­­szony szombaton estefelé még a hétvégi kelt rétest, fonott kalácsot is beküldte, mely még melegen meg is érkezett az öregekhez. De hol van ez már? — Tempora mutarrtur, et nos mutamur hi il­­lis — szól a latin mondás Az öre­gek már lassabban haladnak, so­kan nem is tudnak alkalmazkod­ni az újabb divathoz, szokások­hoz.. Ennek szomorú példáival lépten-nyomon találkozhatunk. A fiatal házasok lakáéhoz csak ko­moly pénzösszeg befizetésével jutnak. Ehhez a nagymamával el­adatják falusi házát, őt pedig be­költöztetik a városba, lakótelepi emeletes házba, ahol szinte teljes tétlenségre van kárhoztatva. Sem­mi teendője, nem találja a he­lyét, nem ülhet ki a ház elé a kis­­padra („szakállszárítóra”), hogy szomszédaival, ismerőseivel elbe­szélgessen. A család tagjainak pe­dig sem idejük, sem hangulatuk nincs, hogy a nagymamával tár­salogjanak. Nem kíváncsiak a vé­leményére! Rettenetes érzés, hogy az öreg felesleges a háznál, hogy mindig láb alatt van, akármelyik sarok­ban áll is. Megrövidíti életét, ha érzi, hogy csak nyűg a fiatalok nyakán. (Csak a pénzére volt szük­ség!) Sok mindent nem helyesel a fiatalok öltözködésében, be­szédjében, viselkedésében, de nem mer szólni, mert lehurrogják: „Te ezt nem érted, nagymama! Ma más a világ, mint a te korod­ban volt!” Csak néhány év telik el a lelki bezárkózásban, és a nagymama bánatos szívvel int búcsút ez ár­nyékvilágnak, hogy megnyugod­jék a városi temető hantjai alatt. Bacsó Károly ny. tanár, Ajka 4. Nagy érdeklődéssel olvastam Harsányi Istvánnak az Öregek önvédelme című írását. Gondolat­­ébresztő és hasznos tanácsokat tartalmaz. Engem is továbbgon­­dolkozásra késztetett. Nagyon sokszor­­logikus követ­kezménye a fiatalok felborzoló­­dásának és türelmetlenségének, hogy az idősek minden területen mereven ragaszkodnak a hosszú életük során kialakult szokásaik érvényre juttatásához. Ezért az öregkort megérőknek tudatosan kellene ezeket a hibáikat kerül­ni. (Persze, könnyű ezt így taná­csolni.) Az öregkorútól a fiatalok irán­ti bizonyos fokú jóindulatú meg­értést joggal el lehet várni. Hi­szen minden öreg egyszer fiatal volt. Élettapasztalata van a fiatal­korról. Viszont a fiatalok még sohasem voltak öregek. Ezért tő­lük a megértés kevésbé várha­tó el. • Én valahogy úgy gondolom, hogy nyüzsgéscentrikus világunk sok megnyilvánulását az öregek­nek tudatos megértéssel kell fo­­gadniok. Hiszen a fiatalok most kezdik gyűjteni az élettapaszta­latokat. Logikus, hogy másak a megnyilvánulásaik. Az öregek részéről megnyilvá­nuló megértés, belátás, együttér­zés kétszeresen hasznos. Segít el­kerülni a zsörtölődést, és elősegíti a két korosztály békés együttélé­sét. I. D. Budapest Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy akár az idősek, akár a fiatalok egy-egy alkalommal ta­pasztalt, sokszor véletlen, a sze­mélyiségre talán nem is jellemző viselkedését általánosítsam. De természetesen, ahogy vannak nyegle fiatalok, úgy akadnak ér­­tetlen, zsémbes öregek is. Az alábbi példát okulásul hadd me­sélem el: Az autóbuszra felszállt egy idő­sebb házaspár. A feleséget ötven­hatvan közöttinek, a férfit hetven körülinek becsültem. Az egyetlen szabad ülésen helyet foglalt a fe­leség, így vigasztalván férjét: „Majd csak feláll egy fiatalem­ber és átengedi a helyét...” El­szabadult a szóözön pokla. A férj az ismert fordulatokat­­ fújta: „Hogy képzeled, olyat én még nem láttam, hogy egy gyerek vagy egy fiatalember felálljon. Nem is tudom, mit tanítanak ne­kik az iskolában...” És így to­vább, a következő megállóig, ami­­kor is egy ülőhely megürült. A férfi gyorsan leült. "Nem akarta észrevenni a mellette szorongó, nála kétségkívül jóval idősebb asz­­szonyt, aki nehéz csomagjával alig tudott egyensúlyozni. Nem szeretek nyilvánosan lec­kéztetni, nem szóltam rá. De hát elsősorban példával nevelünk, nemde? —s —a 4c A Magyar Nemzet 1987. novem­ber 7-i számában jelent meg Sellő Tiidorné felelős szerkesztő, „Nyugdíjasok érdekképviselete" című levele. A témakör fontos­ságát igazolja, hogy nemcsak a sorai szerint két éve „kifulladt" kezdeményezésről van szó, ha­nem sokkal régebbi ügyről! Idé­zek a mindmáig egyetlen hazai szociális gerontológiai kézikönyv­ből (Hun Nándor: Bevezetés a szociális gerontológiába, Medici­na Könyvkiadó,­­Budapest, 1978. (!!), 476. oldal): „A mai napig nem jött létre, az idős nemzedék olyanszerű társadalmi (érdekvé­delmi) szervezete, mint amilyen­nel az ifjúság (KISZ) rendelke­zik. Ennek szükségességét több mint egy évtizede eredménytele­nül hangsúlyozzuk. Számtalan­szor rámutattunk: jogot kell ad­ni a haladottabb korúaknak, hogy állást foglalhassanak a nemzedé­küket érintő kérdések elbírálá­sában, így magyarázható, hogy írásban és a mindennapi szóhasz­nálatban az idős embereket jel­­legtelenítik és még mindig csu­pán „nyugdíjasoknak", a szociá­lis otthonok lakóit „kisöregek­­nek" nevezik. Az otthonok nem „ennyi és ennyi ágyra vagy sze­mélyre” épülnek, hanem válto­zatlanul az állattenyésztésben (is­tállók) is használt férőhelyre." Vagyis: immár húszéves (!) a javaslat — de végre megoldód­ni látszik. Ugyanis — véletlenül — az. Levélíró soraival­­keresz­tezve került a sajtóba a hír: „A Nyugdíjasok Országos Egyesüle­te az aktív munkáséletből kilé­pőket kívánja majd segíteni” — említi a Magyar Nemzet 1987. no­vember 6-i száma. A „majd” ki­emelése­­tőlem származik — re­mélve, hogy nagyon közeli jövőt jelent! Mint Hun dr. írja, az időseket ne tituláljuk „nyugdíjasnak"! Egy életen át becsülettel dolgoz­tak, idősként is tanárok, asztalo­sok és miniszterek. (Ezért nem írtam e levél elején, hogy „ny.” felelős szerkesztő!) Én soha nem engedem meg betegeink kórtör­ténetein, lázlapjain a „ny.” fel­tüntetését. A Hazafias Népfront is követi ezen elvet, újabban kor­mányunk is! Sellő Ilona bizonyára megbo­csát, ha egy részletkérdésben ki­igazítom. Egy rádióműsorra utal,­­ amelyben — írja — a válaszoló szerint az érdekképviselet létre­jötte apparátust és Mercedest eredményezne. Mint a " szóban forgó műsor részvevőjének, sza­badjon korrigálnom. A „Közvet­len kapcsolat" első adása Pásztor Magdolna műsorvezetésével és Simkó János szerkesztésében 1987. október 12-én hangzott el a Kos­suth Rádió­ban. A kifogásolt mon­dat valóban hallható volt­ — de nem a válaszoló, hanem egy te­lefonáló hallgató szájából! Néhány gondolat erejéig tér­jünk vissza Hun dr. megállapí­tásaira, a kiegészítés érdekében. Végtelenül sajnálatos, hogy kór­házi és szociális ágyak vonatko­zásában ma is sok hivatalos fó­rum használja a „férőhely” szót; szintén alkalmazzák az „aktív” ellátást a krónikus ellenpárja­ként, holott — már nyelvtanilag is! — az „akut” lenne a helyes (hiszen mindenütt, kórházban, szociális intézményben, az utcán stb.’kizárólag aktívan szabad bár­kit is ellátni! Az aktív ellenpárja a passzív). A formai, forgalmi rend tartalmi rendet is jelent! Nem egyszer halljuk vezető szájából: elfekvő! És hivatalosan: utóke­zelő (ti. az időseket, értékeink megteremtőit ellátó osztályokra). Ezek törlendők! Szóval: nagy szükség van az idősek érdekvédelmi szervezeté­re. Lesz bőven feladata! Dr. Vértes László a Magyar Gerontológiai Társaság főtitkára 4. A Magyar Nemzetben az utób­bi napokban sokat foglalkoztak az idősekkel. Harsányi István bölcs tanácsait olvasva akadt né­mi ellenvéleményem. Mint az V. Ker. Hazafias Népfront keretén belül működő Nőtanács egyik ve­zetőjének, alkalmam nyílik idő­sekkel találkozni. Belvárosi klub­­rendezvényeink az időseknek szólnak. Havonta egyszer hol szí­nes útibeszámolót, hol irodalmi estet, hol zenés délutánt tartunk. Gazdasági beszámolókról sem fe­ledkezünk meg. Együtt ünnepel­jük a magunk készítette sütemé­nyekkel a névnapokat, itt való­ban otthon érzik magukat az idő­sek a szó jó értelmében. Amit Harsányi István tanácsolt, hogy vonuljanak vissza, ne szóljanak bele a család dolgaiba, még csak ne is kérdezősködjenek, tehát, mintegy fallal elzárva éljenek a családon belül, nem megoldás az idősek számára. Én éppen az ellenkezőjét ta­pasztaltam, éppen azok a klub­társaink maradtak még egészen magas korban is testileg és szel­lemileg fiatalok, akik ellátják a családjukat, főznek, bevásárol­nak, foglalkoznak az unokákkal, egyszóval érzik, hogy szükség van rájuk. Hogy az öreg embe­rek zsémbesek és veszekedősek? Vajon a középgeneráció nem az, ha fáradtan és idegesen jön ha­za a munkából? És mikor futja idejükből, hogy a gyerekekkel foglalkozzanak? Sok ismeretter­jesztő előadással felér egy lelke­sen mesélő nagypapa vagy nagy­mama. Megdöbbentett Fedor Ágnes cikke az eltartási szerződésekről. Mivel az eltartási szerződéseket a tanácsnál kötik, oda fordulhat­nak panasszal a sértettek, és tu­domásom szerint panasz esetén nem egy esetben fel is bontották a szerződést. A Fedor Ágnes ál­­­­tal felsorolt eseteknél a panaszo­soknak sem testi, sem lelki ere­jük nem volt ahhoz, hogy a ta­nácshoz forduljanak. De nem él­tek azokban a házakban szom­szédok és nem működött lakóbi­zottság? Valakinek jelentenie kellett volna a kirívó eseteket. A tanácsnak is ki kellene vizs­gálnia, milyen körülmények kö­zött halt m­eg az eltartott, hiszen a cukorbeteg csokoládétortával etetése felér egy gyilkossággal. Ilyenkor semmiképpen sem sza­badna az illetőnek megkapnia­­a lakást, és ha más lelketlen eltar­tók is azt tapasztalnák, hogy a körmükre néznek, talán embersé­gesebben viselkednének. Az eltartási szerződés lényege, sajnos, hogy a halálra kell spe­kulálni. A kiút az lenne, ha a tanács átvállalná és ellátná az érdekelteket. Azt tapasztaltam — legalábbis az V. kerületben, ahol ezt a tanács vállalta —, hogy a legmesszebbmenően meg is tesz mindent. Elhalálozás esetén ter­mészetesen ők rendelkeznek a la­kással. Hogy a hálózatot kiépít­hessék, ahhoz több pénzre és több emberi segítségre lenne szükség. Az államnak is sokkal kevesebbe kerülne az ily módon való gon­doskodás, mint újabb és újabb szociális otthonok építése. Rákos Edit 4c RUHÁK EXTRA MÉRETRE V., Múzeum kft. 17. §.------------------------------------ Kedd, 1987. december 1. MEGJELENT­ „BEFEJEZETLEN FORRADALOM" eddig ISMERETLEN DOKUMENTUMOK kötete A SZÁZAD NAGY FORRADALMA, A 30-AS ÉVEK ÉS A NAGY REFORMKÍSÉRLET A SZOVJETUNIÓBAN kapható a hírlapárusoknál és a könyvesboltokban. A Budapesti Művészeti Hetek és Szabadtéri Színpadok Igazgatóságának kiadványa. Lé

Next