Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-22 / 44. szám

4 Kozma VÁLTOZNAK AZ IDŐK, változnak a színművek. Az 1981-ben a Hallelujával színházi köztudatunkba berobbant Kornis Mihály ekkoriban új drámát írt. A Kozmát alig két esztendeje mutatta be a kaposvári Gáky Gergely Színiház, Ács János rendezésében, s nemrégiben került a Pesti Színház műsorára, Horvai István színrevitelében. Nemcsak a két premiert körülvevő társadalmi légkör változott — azért nem annyira, hogy a színmű az aktualitását vesztette volna —, hanem a két változat is lényegesen különbözik egymástól. A színmű jobb lett. Szorosabb, tisztább a szerkezete. Tehát erőteljesebb a tartalma is. Annak idején mintha két drámát gyűrt volna egybe a szerzője Az egyik azé a három nőé, akik egy káderüdülő zárt strandján napoznak, iszogatnak, fecsegnek , és találkoznak Kozmával, aki egy személyben megidézi az asszonyok múltjának férfialakjait, végül azok halálát is. Ez a dráma teljesen megmaradt, de a másik, a közösségi dráma, a társadalmitörténelmi végjáték — amely nem is volt igazán megírva — a viszonylagos önállóságáról lemondott, az előbbinek a szolgálatába állt Eredetileg volt egy teherautó platójára terelt olyan szedett-vedett társaság is, amelynek a tagjai egy múltbeli, egyszersmind egy küszöbönálló tragédia áldozatai, sőt, a tragédia kivizsgálására alakult bizottság képviselői is. Ez a „reprezentatív min- ■ ta" nem volt eléggé tipikus, eléggé teljes, s a kurta panaszokból nem kerekedett ki a kis életeken túlmutató közös história. Aprócseprő szavaitól megfosztva, ez a gyülekezet vált azóta a halottak karává. A DOLOG KÖNNYEBBIK VÉGÉT fogta meg az író akkor, kétségkívül, amikor a halottakat puszta dramaturgiai szerepükre redukálta. (El tudnék képzelni olyan Kozma-variációt is, ahol e hazajáró lelkek valóban sorsot, drámát, hazát kapnának.) Mostani feladatuk mindössze annyi, hogy példázzák e „jól-fekvő" hölgyek vakságát, akik a hullákat mint hulladékokat söprik félre emlékezetük partjáról, jelenlétüket csupán akkor érzékelik, amikor a moccanatlan plázs-nyugalmat megtépázza egy-egy szélroham. Egy tőmondatos monológ kivételével, ezek az áldozatok jóformán nem is beszélnek, inkább zenélnek, énekelnek régen divatos slágert, operettdalt, mozgalmi nótát — a „barna bőrű hableányától az „oly távol, messze van hazám”-ig. Szerepük csaknem olyan, mint egy bő színiutasítás, amelyet azok, akik majd e színművet még előveszik, akár más és más cselekvésekkel tölthetnek meg, Selmeczi György nyomdokán más zenével, Krämer György után más mozgással is. A három asszonynak határozottan jót tett viszont, hogy inkább magukra maradhattak. Jelenlétük így nyomatékosabb lett. Sokkal világosabb a szándék, hogy Kornis Mihály nem a teljes magyar társadalomból választott ki három embert — amint a túlélők és az áldozatok bizonyos párhuzamosságának feltételezésével, a transzport tágabb körű összetétele sugallta —, hanem csupán egyetlen rétegből. Abból, amely funkciót tölt be, saját vagy hozzátartozói jogon a vezető réteghez tartozik. A három nő három generációt képvisel, az egyik paraszt, a másik munkásszármazású, a harmadik már beleszületett e körbe. A legidősebb a bombabiztos pozícióig jutott el, a kivételezett jólétig a középső, a legfiatalabb már Nyugatig, és onnan vissza, a kábítószeres álmokig. Útjuk mentén besúgott, feljelentett, megtagadott, kihasznált, megcsalt férfiak, kivégzett, öngyilkosságba kergetett, halálba kívánt emberek. Halottak, akik most már akár beállhatnának a többiek mellé a karba is. Ha igaz a históriájuk. Hiszen a „víg özvegyek” gyakran hazudnak. Még sokszor műsorra kellene tűzni a Kozmát, hogy minden igazságát megleljük. KORREKT, OKOS játék az, amelyet Horvai István megteremtett. De a fedlhetetlenséghez annyi hiányzik, amennyitől igazán átütő lehetne az előadás. Hajszálpontosan érti a gondolatokat, a helyzeteket is egyértelműen dolgozza ki, ami nem kis eredmény olyan drámánál, amely a technikáját, az idő- és térkezelését tekintve az abszurdtól tanult (és amely, valljuk meg, még mindig kissé spekulatív). A „karvezetés” is tökéletes, előnyös volt az a döntés, hogy a kórus tagjait nem statiszta-, hanem színészértékű szereplők közül választotta ki: Szarvas József, Korognár Károly, Cserna Antal és társaik figyelmesen és intenzíven töltik be feladatukat. Különben a színészvezetés hagy némi kívánnivalót maga után. Nem sikerült igazán létrehozni azt a külö nős minőséget, kettősséget, a „atomist” stílust, amely a tragédiában rejtező humor terápiájával kezeli súlyos kedélybetegségünket A szöveg, komikusgroteszk fordulatainak szinte át kell törniük magukat a játékon. Szerencsére, jobbára megvan hozzá az erejük. Ha a személyek mindig arra mennek, amerre a „szél fúj”, ha «ingatagok és homályosak, akkor a hagyományos ábrázolással nemigen lehet boldogulni. Mégis a lehető legrealistább jellemeket vezeti fel színészeivel Horvai István. Amiből az következik, hogy a mutatvány nem sikerül mindig és mindenkinek. Most Eszenyi Enikő adja a legfiatalabb nőt. Csillát, akit drogok a szarvak, neurózis zaklat. Hol unott, hol támadó, süvöltően agresszív, kérkedően extravagáns. De a lány végső „kiborulását" már túlhajtja, itt a kevesebb több lett volna Az anyját, Böbét alakítja Törőcsik Mari vendégként, áld száraz hangjával, fanyarságával, gyanakvásával, ha úgy adódik, a visszakozásával is sugallja, hogy ez az asszony lassan elkopott a fáklyásmenetben. A harmadik „pancsoló kislány”, Hédi pedig Pap Vera, csodálkozó szemekkel, felhúzott szemöldökkel, libuska együgyűséggel villváncos, de keserűre váltani is képes. Mindhármukat az újgazdagok „cuccaiba” öltöztette-vetkőztette a szintén vendég Vágó Nelly. Körülöttük pedig Fehér Miklós „napsütötte” sárga strandfala virít (vajha Tea-pott volna olyan minőségű matériát, amelyről — legalábbis közelről — nem üvölt a lemosható tapéta praktikussága!), mögöttük pedig a koromfekete, szinte üszkösnek tűnő, veszteglő teherkocsi (igen leleményesen, a térrel takarékoskodva, félig a földbe süllyesztve.) Azt, aki fentről jött, a talányos Kozmát ezúttal Reviczky Gábor játssza, kemény számonkérő, provokatív. A jövendő kozmáiknak azért marad pár felfedezetlen vonás. Hiszen ez a látogató nemcsak az értelem vádjával csikarhatja ki a választ, hanem az asszonyok valahai férjeként, valóban férfiként is felléphetne. És nemcsak gunyorosan ítélkezhet, hanem a tragédiához való méltósággal is, fenséggel vagy legalább formátummal. Ahogy egy deushoz — et machine —, egy Kozmához, egy Godothoz illik. Ha egyszer eljön. Bogácsi Erzsébet Feribről jött látogató A Pesti Színház előadása Sugár János rajza Jurkó Környezetkultúráról a Berzsenyi Gimnáziumban AZ ÉPÍTETT KÖRNYEZET kultúráját az általános építészeti ízlésneveléssel lehetne megalapozni. Ezt különböző szakemberek többek közt az 1978-as Építészet és ízlésformálás tanulmánypályázaton is megfogalmazták. A képzést már az óvodában kellene elkezdeni, mert a „gyermekek még fogékonyak és a lelküket érő első benyomások maradandóak, s ha ezek jó irányba hatnak, a későbbikedvezőtlen hatásokmár nem fogják megváltoztatni a kialakult jó ízlést. Ezzel szemben felnőtt korrá az emberek kialakulnak, megrögződnek, megcsontosodnak szokásaik, és azokat megváltoztatni igen nehéz, társadalmi méretekben szinte lehetetlen" — írta akkor Timon Kálmán. Mi történt tíz év alatt? Gáborjáni Péter építész és munkacsoportja az Építéstudományi Egyesület támogatásával szervezett Környezetépítés és -kultúra az iskolában címmel kiállítást és ankétet február 11—13 között a Berzsenyi Gimnáziumban. A kiállításon óvodások, iskolások, építész- és iparművész-hallgatók munkáit, kísérleteit láthattuk. Ösztönös és tudatos didaktikus próbálkozásokat arra, hogy az óvodai, iskolai szűkebb-tágabb környezetbe visszahozzanak valami elveszettet. Mert a művészet visszavonult azokból a régiókból, ahol nem képes hatást gyakorolni (például mert egy technokrata építésszemlélet objektív vagy a roncsolódó belső környezet szubjektív determinizmusa túlteng.) A kiállításon láthattuk, amint finn gyerekek egy kirándulás után az északi mítoszok alapján az erdei szellemekről és tündérekről, természeti misztériumokból formálnak világot. Nagyobb társaik — talán ezeken az alapokon — képesek tervszerűen, akár napi tizenkét órás munkával átalakítani iskolájukat TIZENEGY ÉVES MAGYAR gyerekek Múlt és jelen jövő környezetünkben című programjukban az „áldozati kő” témáját kapják feladatként. Sokan a hagyományos családi ház — egy korábban mindenki által megélhető világmodell — makettjét készítették el áldozatként... Láthattunk fotókat látványos svéd és elmélyült magyar akciók dokumentumaiból. Néhány képet Makovecz Imre kicsikkel, és Csele György nagyobbakkal folytatott téralakító misztériumjátékaiból. Ilyen Karay Zsófia biológiarajzszakos tanár jurkó — jurtakunyhó — építési gyakorlata is. Vannak jó építészeti tervek, melyek megvalósultak (mint a Sarlós Júlia, ősz Piroska, Csizmár Gyula és Szarvas Aladár tervezte nógrádmegyeri óvoda). Vannak tervek, amelyek papíron maradtak, mint az Iparművészeti Főiskola bővítésére készült hallgatói tervek. És kevéssé jó próbálkozások is, mint egy Iskolabútor-pályázat legfeljebb ergonómiailag átgondolt darabja, amihez jól illik egy gyerekrajz, melynek címe: „Amitől félek”. A kép vegyes, ezért is hű. AZ ANKÉT VEZETŐI építészek, pszichológusok, egyetemi tanárok, technikatörténészek, neveléskutatók, a kerületi főépítész. Az elhangzó, meglehetősen szélsőséges nézetek jól tükrözik a kiállítás optimistább és a valóság zordabb képeinek ellentmondásait. Van, aki egy éles szakkritika felidézésével cáfolja, hogy az esemény helyszíne — az újonnan épült gimnázium — önmagában is megfelelő útmutatás lenne. Azt követeli, hogy az építészek „kóstoljanak bele törtjükbe”...Mások a technika eredményeit féltik, és közhelyekkel érvelnek. Megint mások környezet és dermokrácia viszonyát feszegetik. Ezt az ifjabb hallgatóság lelkes tapsa kíséri. Megtudhatjuk, hogy a nagy oktatási reformok egyikében sem volt eredeti főtéma a vizualitás. Csak annyit fogalmaztak meg, olyan iskolát tessék csinálni, amelyen látszik is, hogy ott van vizuális oktatás. Először talán egy ilyen referencia-iskolára lenne szükség ahhoz, hogy egyáltalán érdemben gondolkodhassunk vizuális oktatási programról. Ez — különösen pénz nélkül — nagy önfeláldozást kíván. Mégis csinálják néhol. De néhány ember áldozata, vagy az e kiállítást létrehozók felelősségtudata elegendő lesz-e egy ilyen országos nevelési program spontán beindításához? (szegő) IMagyar Norazet Mától: Könyvárleszállítás Hétfőtől a főváros és a vidéki városok könyvesboltjaiban ismét féláron vásárolhatók meg azok a könyvek, amelyek három esztendővel ezelőtt vagy még régebben jelentek meg, s az Állami Könyvterjesztő Vállalat és a Művelt Nép raktáraiban maradt belőlük példány. Változatlanul érvényben van az a szabály, hogy nem lehet kedvezményes áron eladni lexikonokat, szótárakat, s az úgynevezett „standard” műveket, mint például a gyakran hiánycikké váló klasszikus versesköteteket. A két terjesztő vállalat tájékoztatása szerint ebben az árleszállításban mintegy százmillió forint értékű könyv találhat kedvezményes áron vásárlóira. Csu pán néhány könyveim az „újabb” kínálatból: Orbán Balázs Torda város és környéke, Bajcsy-Zsilinszky Endre Mátyás király, Ifjabb Bartók Béla Bartók Béla műhelyében, II. Rákóczi Ferenc emlékiratai. A választék szinte naponta változik, hiszen a könyvesboltokba folyamatosan érkezik az újabb és újabb szállítmány. (dánul) NAPLÓ Fábri Zoltán filmrendező munkásságáról és életútjáról közölt méltató elemzést a Patriot című indiai napilap vasárnapi kulturális mellékletében. A hosszú, elismerő cikk annak kapcsán íródott, hogy a delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központban visszapillantó vetítést rendeztek a nemzetközi hírnevű magyar filmművész alkotásaiból. Tízezer méternyi filmszalagot, néptáncgyűjtésének teljes archívumát a Magyar Állami Népi Együttes a napokban átadta az MTA Zenetudományi Intézetének. Az átadott tízezer méternyi filmfelvételt a Zenetudományi Intézet videoszalagra íratja át, és ebből egy sorozatot visszaad az Állami Népi Együttesnek. A Az idén június 3. és 8. között rendezik meg a magyar Irodalom jelentős kulturális eseményét, az ünnepi könyvhetet Az országos megnyitó ezúttal ismét Budapesten, a Vörösmarty téren lesz. A tavaszi könyvünnepre mintegy nyolcvan kiadvány kerül a boltokba, könyvsátrakba. A külföldi szerzők sorában szerepel Borisz Paszternák immár világhíres regénye, a Doktor Zsivágó, amelyet az Európa Könyvkiadó ad közre. Elhunyt Szegedi Ernő szobrász Föladta volna? Vagy egy óvatlan pillanatban a sors mégis csak a szemébe tudta vágni, hogy fél karja volt? Tegnap Angliában 54 éves korában meghalt Szegedi Ernő szobrász. Budapesten Kisfaludy Strobl Zsigmond tanítványa volt a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, majd 1956 után Angliában a Royal College of Arts-on szerzett diplomát. Fél karral került a főiskolára, jobb kezét egy akna szakította le nyolcéves korában, de ezt a kegyetlen tényt soha nem fogadta el. Hajót épített betonból, házat vidéken, ajtót szerelt és bútort készített, de főként szobrokat. A beton, a vas engedelmeskedett neki. Nem hitte el, hogy valamivel is hátrányosabb helyzetben van a többi embernél, de minden napja kis hőstettek sorozatából állt; fölkelt reggel és megkezdődött a harca a tárgyakkal. A viaskodás a gombokkal, a cipzáraskabát két szárával, a szénpor beleült a pórusaiba, bőre megvastagodott, ki kellett volna kefélni, krémet kellett volna masszírozni bele, de hogyan lehet körmöt kefélni annak, akinek nincsen másik tenyere? Mégis, a fa mindig fényesre simult, az anyagból a portré elkészült, öregedő arcok vonásait öntötte bronzba, kövérek tokás arcát, zenészek, színészek érzékeny hangulatváltozásait. Gyerekekét, akiknek vonásai még alakulatlanok, karakterük még megfoghatatlan. Jó portrékat csinált. Hozzávetőleg 60—70 híresség mellszobrát és több életnagyságú gyermekszobrot. Ólom üvegablakot készített London belvárosában, egy modern zsinagógára, kiállításokon vett részt. 1963-tól 1980- ig szobrai rendszeresen ott voltak a Royal Academy nagy nyári kiállításain. Ebben a pillanatban is nyolc szobra van kiállítva egy vidéki galériában. Az emberekkel nehezebben ment a harc. Viaskodnia kellett a megrendelésekért, ki akar manapság pénzt fizetni saját bronz képmásáért? Pénzesekkel kellett tárgyalni és sima szavú galériásokkal. Ez volt a nehezebb, nem szobrot csinálni. Amilyen türelmesen figyelte meg a formákat, s amilyen ügyesen ragadta meg a legérzékenyebb hangulatokat is, olyan sután bánt a fontosakkal. Magára haragította, ahelyett, hogy magához idomította volna őket. Ilyenkor türelmetlenné vált, ingerült, visszavonulásra kész lett. Elment a hajójára, ki a tengerre. Sokszor elfáradt, és sokszor szerzett új erőt. Vidám fickó volt, csak az utóbbi hónapokban lett mogorva, szerelmében is csalódott, késői házassága rosszul sikerült. A minap a kisfiával a tengeren volt. Visszafelé rosszul lett a csónakban, s a csónak fölborult. A gyereknek sikerült megkapaszkodnia, aki ismerte, tudja róla, nem adta fel- ő sem. Bizonyára akkor is sokáig hadakozott, csak hát a sorssal szemben mégis csak félakkora esélye volt. (fekete) Hétfő, 1988. február 22. Meghalt Ránki György akadémikus A Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége megrendülten tudatja, hogy Ránki György akadémikus, Kossuth-díjas történész, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója, az Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának elnöke, 58 éves korában rövid, súlyos betegség után, 1988. február 19-én, váratlanul elhunyt. Temetéséről később intézkednek. * Milyen volt Ránki György pályakezdése? Milyen jellemzőit szoktuk idézni annak a korszaknak, amelyben egyetemi tanulmányait végezte, amikor fiatal tudósként — és most tudjuk már: tragikusan rövid — életútjának első stációit járta? Tizenöt éves 1945-ben. Húszéves 1950-ben. Huszonhat éves 1956-ban. Átélte — nyitott szemmel és nyitott szívvel ezeket az éveket. Olyan korok, korszakok súlyát hordta a vállain, amelyek sokakat megviseltek, megterheltek, et nem. Tiszta lappal indult tovább, egyenes az út. Ahhoz a ritka embertípushoz tartozott, amelyet nem legyűrnek, ellenkezőleg, megedzenek a nehézségek. Nem a komformizmust váltják ki a létekből a lélek koloncai. Nemi A kemény elhatározást. Nyitott, derűs, jó humorú, rendkívül értelmes, emberséges férfi volt, kiváló szellem. Bátornak is mondhatnám, ha a szó nem lenne félreérthető és félreértelmezhető. Az sem egészen véletlen, hogy akkor, amikor pályáját tulajdonképpen elkezdte — az ötvenes évek derekán —, a gazdaságtörténet volt a magyar történetírás felfutó ága, s hogy ő is ezt művelte, ennek a témakörnek kötelezte el magát. Itt nyílt ki először a horizont, itt kínálkoztak az első lehetőségek, és számára nyilvánvaló volt, hogy ezeket a lehetőségeket kell megragadni. 1955- ben jelent meg Berend T. Ivánnal — később is gyakori szerzőtársával — együtt írott első munkája a „Magyarország gyáripara az imperializmus első világháború előtti időszakában, 1900—1914’[ címen közreadott tanulmánykötet, amely már azt az iskolát képviselte, amit nem ok nélkül köthetünk a nevéhez, s amelynek legfőbb sajátossága az egyetemesség. Addig is volt a magyar históriaírásban valamelyes hagyománya ennek a tematikának persze, csakhogy provinciális, olykor romantikus, nacionalista közelítés jellemezte a kérdéskör feldolgozóit. Ezekben az 1955-től sűrű egymás útánban megjelenő kötetekben egy egészen más szemlélet rajzolódik ki: ez a gazdaságtörténeti analízis a magyar fejlődésnek az összeurópai fejlődésbe, a világ egyetemes gazdaságtörténetébe való integrálását célozza, s oldja meg bravúros következetességgel. És hogy meddig lehet eljutni ezen az úton, azt jól mutatja a hetvenes évek végén angolul is megjelent újabb kötet, amely ezt az európai mércét az egész térségre érvényesnek tekintve, minden korábbi vállalkozásánál pontosabban definiálja, mit jelent a kontinens gazdasági peremvidékén élő országoknak, államoknak a kiutak keresése, mit jelentenek a kudarcok, amelyek ezt a törekvést szegélyezik. Szemmel látható, kötetről kötetre követhető: Ránki gazdaságtörténeti tematikája egyre színesebb, egyre tágabb horizontú, egyre több szállal kapcsolódik más kérdéskörökhöz, teljes szemléleti egységben az előzményekkel. Megírja 1944 március tizenkilencedikét, aztán, 1973-ban, a második világháború történetét — sikerkönyv, holott minden betűje igényes tudományos teljesítmény. Megírja — 1981-ben — gazdaságis külpolitika kapcsolatát elemző munkáját, s ebben a nagyhatalmak harcát a délkelet-európai gazdasági hegemóniáért. Világosan és félreérthetetlenül kimutatja, hogy az első világháború után megalakult kisállamok milyen gyakorlati gazdasági lehetőségek birtokában kísérelték meg a lábra állást, hogy mennyire nem volt képes az angol vagy a francia gazdasági aktivitás kitölteni az érzékelhető, a megnyíló kereteket, s hogy ez miként tette szinte törvényszerűvé ezeknek az országoknak német orientációját. És ebből már le is vezethető — nemcsak gazdasági, de politikai értelemben is — az újabb nagy téma: a mozgástér és kényszerpálya kettős kérdése, az, hogy hol húzódnak a tényleges határai a lehetőségeknek, és hol görcsösülnek kötöttséggé a mozgások. Ránki rendkívül okosan, árnyaltan és meggyőzően ábrázolja ezeket a folyamatokat nehéz volna bárkit is megnevezni a magyar történetírásban, aki hasonló képességekkel rendelkezett volna, mint ő, és éppen ebben a vonatkozásban. Ha mindezt kivételes aktivitásának tényeivel is összekapcsoljuk — megszámlálhatatlan publikációja, előadások sora, debreceni professzorsága, akadémiai funkcióit, mint tudományszervezőt is méltatnunk kell, ebben a minőségében is rászolgált a fenntartás nélküli elismerésre. Miközben rengeteget tett azért is, hogy a magyar tudomány eredményei a nemzetközi tudományosság fórumain megjelenhessenek. Mint bloomingtoni vendégprofesszor számtalan jelentős tudományos tanácskozást szervezett — nemcsak magyaroknak és nemcsak amerikaiaknak. 1985-ben a Nemzetközi Történettudományi Bizottság stuttgarti kongresszusán első alelnöknek választották. Ott voltam ezen a tanácskozáson, és tudom, a döntést osztatlan örömmel nyugtázta a világ történészeinek közössége. Keveseknek adatik meg ilyen népszerűség, hiszen szigorú feltételeknek kell megfelelnie annak, aki erre a babérra pályázik. Ránki Györgynek minden adottsága megvolt ahhoz, hogy a magyar tudománynak igazi nagykövete legyen a világ bármely pontján. A tudomány persze szükségképpen nemzetközi, még ha a művelt téma adott esetben a legszigorúbban nemzeti is. De a megbecsült jelenlétnek, egyidejűségnek vannak komoly feltételei, és ezek kialakítása elképzelhetetlen az olyan egyéniségek nélkül, mint amilyen Ránki György volt. Ezzel nemcsak a hazai történettudomány, de Magyarország általános nemzetközi tekintélyét is szolgálta. El szeretném kerülni a közhelyet, de itt és most, tartalma van, ki kell mondani: pótolhatatlan a veszteség. Magyarországon a hatvanas évek második felében kezdődött meg a szellemi megújulás folyamata, és ebben Bánki fontos szerepet vállalt. Egész működése példa arra, hogyan kell a meggyőzés, a szellemi fölény erejével, s nem erőszakosan, nem türelmetlenül, úrrá lenni a demagógián, amely sok értéket nyelt el málochként, s nemcsak ebben a tudományban. Ilyen irányú képességeinek térnyeréséhez kétségtelenül hozzájárultak kivételes tapasztalatai, nemzetközi tekintélye, kipróbált és sok tekintetben anikális — egyéniséget sugárzó — módszerei. De talán a legmarkánsabban: Ő maga. Az ember. Ránki György, akit most elvesztettünk. Alkotó erejének teljében, ötvennyolc évesen. A szellemi örökséget szokták ilyenkor emlegetni, vigaszul. Pedig tragikusan igaz: ez az örökség, bár értéke nem vitatható, az alkotó emberrel együtt egy és oszthatatlan... Kosáry Domokos Babits Könyvesbolt Káposztásmegyer üzleti negyedében Ma, 22-én nyílik meg a Káposztásmegyeri lakótelepen az ÁKV új üzlete. A Lóverseny utcai új könyvesbolt, amely a március 9-i ünnepélyes megnyitón Babits Mihály nevét veszi majd fel, nemcsak a lakótelep könyvellátását hivatott javítani. Újpesten alig néhány helyen árusítanak könyvet — a városrész legnagyobb könyvüzletét a Metróépítés miatt kellett bezárni —, ezért a forgalmasabb utakon pavilonokat fognak felállítani, amelyeket az új bolt lát majd áruval el. A Babits Mihály Könyvesbolt épülete színében és formájában is alkalmazkodik a környező lakóházakhoz, és a körülötte kialakított kis térrel kapcsolódik a többi üzlethez is. Ily módon a lakótelep újabban elkészült részének természetes központja lesz ez az „üzleti negyed”, ahol a bevásárláson kívül kávézni, újságot olvasni, vagy csak üldögélni és nézelődni is lehet. Az üzlet több mint kétszáz négyzetméternyi alapterületén szak- és szépirodalmatkínálnak, de — tekintve, hogy közelében általános iskola és gimnázium is, működik — tankönyveket is árusítanak. Számításba vették azt is, hogy ezen a lakótelepen az átlagosnál is több a gyerek, ezért a gyermek- és az ifjúsági irodalmat kiemelten kezelik. A tervek szerint az üzlet egyik falán mindig egy újpesti grafikus művei kapnak majd helyet. Első alkalommal Banga Ferenc kiállítását láthatják az érdeklődők. (k. m.)