Magyar Nemzet, 1988. február (51. évfolyam, 26-50. szám)

1988-02-27 / 49. szám

8 Kettős szorításban A magyarországi nemzetiségi szövetségek közül egynek székhelye nem a fővárosban található. A legkisebb, hazánkban élő népcsoport a tornán: a különböző statisztikák 20—25 ezer emberben jelölik meg létszámukat. Döntő többségük Békés-, Csongrád- és Hajdú-Bihar megyében él. Ezért hát logikus hogy a Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége Gyulán működik. A többi szövetséghez hasonlóan itt is megkezdődtek az év végi kongresszus előkészületi munkálatai, amelyről a szervezet vezetőjét kérdeztem. _Azt hittem, könnyű lesz föltörni a régóta bennem bujkáló kérdést a főtitkárnak: közszereplései alkalmával — több kollégájához hasonlóan — miért nem az anyanyelvének megfelelő néven lép a nyilvánosság elé? Azaz miért nem Gheorghe Mark? Aztán amikor végül rászántam magam, rögtön el is bizonytalanodtam: magánügybe avatkozom-e illetéktelenül vagy egy közösségébe? _Jómagam sem tudom eldönteni, hogy 1988-ban mi lenne a helyes... Ugyanis az anyakönyvbe Márk György néven írtak be, és hosszú ideig ez a kérdés fel sem merült. Nem azért, mintha ennek törvényes akadályai volnának. Sokkal inkább lélektaniak. Ma már tudom, hogy jobb lett volna kezdettől fogva így szerepelni, viszont tartok tőle, hogyha most változtatnék, nem volna bitele az ügynek... Sokan a környezetemben megkérdőjeleznék az őszinteségét, mások meg más okok miatt egyfajta ,kivagyiságnak” tartanák. Úgyhogy a kérdést jogosnak tartom, de tisztességgel nehezen tudom megmagyarázni a helyzetemet, amely természetesen nemcsak engem jellemez, hanem sok ezer magyarországi románt is. Románnak lenni... — Az elmondottakból egyenesen következik a kérdés: milyen érzés ma Magyarországon román nemzetiségűként élni? — Nehéz helyzetben vagyunk. Részint:azért, mert kevés román anyanyelvű él az országban. A felszabadulás előtt ráadásul egyáltalán nem volt értelmiségi rétegünk, azóta ugyan kitermelődött, de jórészt szétszóródott. A románlakta vidékeken zömmel a pedagógus végzettségűek maradtak, ám ezek száma, befolyása nem annyira jelentős, hogy egymaguk vállakra vehessék a kultúra hordozásának terheit. Másrészt: a mi helyzetünket a közvélemény előtt általában meghatározza a magyar—román politikai kapcsolatok mai állapota, ezen belül főleg az erdélyi magyar kisebbség sorsa. Közismert a vita a két ország között. Számunkra ez azt jelenti, hogy kettős szorításban élünk: az itthoniak sokszor azonosítanak bennünket a határon túli politikával, a határon túliak meg szinte egyáltalán nem vesznek rólunk tudomást Ez utóbbiról csak annyit, hogy az elmúlt öt-hat évben a meglévő, eredetileg is szegényes kapcsolataink tovább gyengültek. Csak a pedagógusképző intézmények román szakos hallgatói vesznek részt kinti kurzusokon, illetve az aktívan dolgozó óvónőik, tanítók és tanárok a kolozsvári nyári szabadegyetemen. Mi — érthetően — több alkalommal is kezdeményeztük a kapcsolatfelvételt, de ennek még semmi eredménye nem látszik. Az elmondottakból gondolom, egyértelműen kiderül, hogy a hazai románság bajai más természetűek, mint a többi nemzetiségé. Oktatás, nyelvismeret — Hogyan áll az anyanyelv ügye? Milyen a nyelvvesztés mértéke? — Az intézmények még nagyjából megvolnának, ámde a szülői házban egyre kevésbé beszélik a nyelvet Amikor szövetségünk nemrég megvizsgálta a román nyelvű oktatás gondjait, akkor arra a következtetésre jutott, hogy manapság a tanítás belső tartalmi fejlesztése lenne a legfontosabb, legsürgősebben megoldandó feladat .Ennek az a magyarázata, hogy korábban nem sikerült megnyugtató választ találni a nyelv iskolai oktatásával és a nemzetiségi tudat alakulásával összefüggő bajokra. Napjainkban aklasszikus értelemben vett anyanyelvi oktatás modellje aligha felel meg egy, az anyaországon kívüli etnikum sajátos művelődési és nevelési követelményeinek. Ami nyilvánvaló: az anyanyelvi oktatás korszerűsítésénél minden eddiginél alapvetőbb érdek a román tájnyelv védelme, a köznyelv terjesztése és az etnikai önismereten alapuló nemzetiségi öntudat kialakítása. A nyelvoktató iskolákban a legsürgősebb volna a tananyag nyelvtanító jellegének tökéletesítése és a pedagógusok továbbképzése. Ehhez viszont új tananyag kellene. — Milyenek a pedagógusképzés körülményei, amelyek végül is meghatározzák a majdani román nyelvű oktatás színvonalát? — A felsőfokú pedagógusképző intézmények közül a beiskolázás csak a szegedi tanárképző főiskolán mondható eredményesnek. A főiskola román tanszéke a hivatásához méltó szervezettséggel, felkészültséggel és tárgyi feltételeikkel bír. Az óvónőképzés, illetve a tanítóik képzése ellenben régóta megoldatlan, illetve rendkívül mostoha körülmények között folyik. Nemrég javasoltuk, hogy a felvételin a nemzetiségi nyelv tudása legyen elsődlegesen a mérvadó. Képviselni az érdekeket — Hogyan alakul azoknak a gyermekeknek az élete, akik az általános iskolában valamilyen szinten elsajátították a román nyelvet? — Teljesen valószínűtlen, hogy a továbbiakban használni tudják anyanyelvüket. Akik szakmát tanlnak, azok egyáltalán nem beszélik tovább a nyelvet, s tizennyolc-húszéves korukra azt a keveset is elfelejtik, amit tudtak. Meg lehetne próbálni — és mi tettünk is erre javaslatot, hogy néhány szakmunkásképző intézetben románul is tanítsanak egyes tárgyakat . — Az oktatás nehézségein kívül a közművelődési tevékenységben milyen feladatokat tart a legfontosabbnak? — Természetesen itt is a nyelv ápolását és művelését, a hagyományok ébren tartását és megőrzését Ez magában foglalja a khibmozgalmat, a művelődési házaik nemzetiségi jellegű munkáját, a néptáncot, a népzenét a folklór gyűjtését és feldolgozását a színjátszást és az anyanyelvi ismeretterjesztést. Mindebből látható, hogytermészetesen jelenleg is sok mindent csinálunk. Nem kívánom felsorolni közművelődési tevékenységünkben leltárszerűen mindazt amit az elmúlt években elvégeztünk, ezért inkább azt emelném ki, hogy még az eddigieknél is erőteljesebben együtt kell dolgoznunk mindazokkal, akik a kulturális, közművelődési munkában érintettek. Nálunk is egyre kevesebb a pénz, ezért most arra törekszünk, hogy helyi anyagi eszközöket is keressünk. Mindenképpen érvényesíteni kell ugyanis azt az elvet hogy a nemzetiségi közművelődés nemcsak szövetségi feladat, hanem állami is. Különösen ha ennek anyagi hátteréről van szó. _ Társadalmunk változásai nyilván érzékelhetőek lesznek nemzetiségi területen is. A demokratizálódás kiterjedése a nemzetiségi politika egyes aspektusait is más megvilágításba helyezi. Hogyan készült fel erre a szövetség? . ■ J — Az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatják, hogy szövetségünk, mint a hazai románság társadalmi érdekképviseleti szervezete, a politikai és kulturális, de különösen a nemzetiségi identitás megőrzésével összefüggő követelményeknek a mostani felépítés és jogosítványok mellett egyre nehezebben tud megfelelni. Ebből kiindulva mondom tehát, hogy bár a nemzetiségek sorsával foglalkozó határozatok és állásfoglalások helyesek, végrehajtásuk nem kielégítő. A nemzetiségi politikát nem a deklarált jogok, hanem azok megvalósítása alapján kell megítélni. Ezért olyan strukturális reformra volna szükség, amely átfogja a nemzetiségi kérdéssel foglalkozó összes intézményit. S mert az asszimiláció jelenlegi üteme veszélyezteti a nemzetiségi identitás megőrzését, ezért a nemzetiségi politika középpontjába a nyelv, a kultúra megőrzését kell állítani és ehhez kell az eddigieknél lényegesen jobb feltételeket teremteni. Dénes D. István Magát Nemzet Kiállítás, hangverseny a Collegium Hungaricumban Érdeklődést keltő művészeti események színhelye a bécsi magyar intézet, a Collegium Hungaricum. A rendezvényeken fiatal magyar alkotóik mutatkoztak be. Kiállítása nyílt Varga Tamás szobrászművésznek, amelyen Grossmann Ferenc igazgató nyitó szavai után Kurt Inpert, az Osztrák Képzőművészek Társaságának alelnöke méltatta a művész alkotásait Ezt követően ugyancsak az intézetben hangversenyzett Székely István zongoraművész, több magyar és nemzetközi díj nyertese. Már 13 éves korában felvették a budapesti akadémia zongora- és zeneszerzőitanszékére. Székely István Bécsben Beethoven-, Chopin- és Mozart-műveket adott elő. (s.) Budapesti nézők szerint 1987 legjobb magyar filmje Az utolsó szó jogán A Fővárosi Moziüzemi Vállalat — ismertebb nevén a Fömo — akciót hirdetett Az év legjobb magyar filmje 1987 címmel. Ezen a legtöbb szavazatot Kása Ferenc műve, Az utolsó szó jogán kapta, méghozzá igen nagy többséggel. Az összes szavazat csaknem háromnegyedét ez a film kapta, míg a sorban következő mindössze a szavazatok öt százalékát. A Fömo közönségdíját február 28-án, vasárnap a Puskin moziban adják át, a hat órakor kezdődő előadáson. Ez alkalommal a mozi Kósa Ferenc új filmjét, A másik embert mutatja be. NAPLÓ Megmaradt Szobotkának címmel február 29-én, hétfőn este 7 órakor a budapesti Kossuth Klubban a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Rádió és a TIT budapesti irodalmi szakosztálya emlékműsort rendez. A beszélgetés vendégei: Szabó Magda, Berkes Erzsébet, Bata Imre, Kadbedó Lóránt, Mándy Iván. Közreműködik: Farkas Zsuzsa és Szabó Sándor. Március 9-től újabb négy résszel folytatódik a képernyőn a Velünk élő történelem című dokumentumfilmsorozat. Ezúttal az 1949-es földosztást, és azt követően a mezőgazdaság szocialista átszervezésének időszakát eleveníti fel a műsor, amelynek főszerkesztője Berecz János és Radványi Dezső, rendezője Mátray Mihály. Az új, négyrészes ciklus 1945-tel, a földosztás legelső eseményeivel kezdődik. Korabeli film- és fotóemlékek segítségével eleveníti fel a szocialista mezőgazdaság megszervezésének évekre az MSZMP 1957-es agrártéziseiben foglaltak megvalósulását. Karinthy Ferenc súlyelvelés Dialektika Az a jó, hogy nálunk mindenre két kifejezés van. Mégpedig szigorúan attól függően, mikor és kiről esik szó, az illető pillanatnyilag miként fekszik, a kérdéses ügy miképpen bírálandó el, a pozitív avagy negatív rubrikában-e. Ez így, látom, túl bonyolult, Lukács Györgynek is becsületére válnék. Tehát gyorsan egy példát Ha teszem azt vidéki, vendéglős szomszédom, némi alkoholos befolyásoltság hatása alatt telt pohárral baljában, jobb öklével a mellét döngeti, s azt kiáltozza: „Márpedig én magyar gyerek vagyok, értitek, magyar, és akinek nem tetszik, annak is pofájába vágom, valódi, törzsökös magyar!” — nos, amennyiben az illető mondjuk megyei funkcionárius, akkor e kijelentése a szocialista hazafiság vagy nemzeti önérzet, patriotizmus kifejezésének minősül. Ugyanez az Írószövetség helyi csoporttitkárának, az irodalmi folyóirat szerkesztőhelyettesének szájából súlyos nacionalista, sőt soviniszta. Térjünk át a fordítottjára. Aki arról panaszkodik, hogy már az iskoláiban gúnyolták, az egyetemre származása miatt nem vették föl, szüleit elhurcolták, szerencsétlen üldözött. Ha viszont a fentieket túl gyakran emlegeti, netán további, újabb keletű panaszokkal tetézve, könnyen a cionizmus gyanújába keveredhet — távol legyen tőlem bárki érzékenységét sérteni, de az érintettek gondolják át velem, s hiszem, hasonló következtetésre jutnak. Apám, tudják, írással kereste kenyerét, anyám orvos volt — mi vagyok én? Haladó értelmiségi, radikális, progresszív család gyermeke, avagy, ha épp rosszul áll a szénám, polgári csökevény, burzsujivadék, néhány évtizede, kulturális életünk azon szép korszakában pedig röviden és velősen úrifiú — fölért egy tarkólövéssel. Régebben sokat utaztam (ma már nem annyit), jöttem-mentem a világban. Amikor, igaz, fölöttébb ritkán, hivatalos kiküldetésben, barna útlevéllel, internacionalista kötelességemnek tettem eleget, ha viszont csak úgy kóborlok, a magam kedvére és pénztárcám kimerüléséig, tengek-tengek országok, s kontinensek között, bizony hamar rám süthetik a kozmopolita bélyeget Emlékeznek még amaz időkre, midőn a tizenöt holdas újgazda, ki-ki pofája és az illetékes hatalmasságok szeszélye szerint, hol középparaszt, kétkezi földműves szövetségesünk volt, máskor azonban pechére a Ludas Matyiben mint hordóhasu kulák, népnyúzó, kizsákmányoló nagygazda, révthirterjesztő zsírosparaszt szerepelt a karikatúrákon? Szeretett Rákosi elvitársunk életrajzában olvashattuk, biflázhattuk a kötelező szemináriumokon: szülei dolgozó kisemberek voltak, gondolom, Ada községi szatócsok. A plébános úr vecsernye után esetleg békepapként felehetett le, hogy a rorátéra a klerikális reakció megtestesítője gyanánt ébredjen — akkoriban járta az a sztori, egy falusi népfronttitkár a gyűlésen megjelentek között tisztelettel köszöntötte a „klerikális reakció helyi képviselőijét”. Ismert személyiségekre terelve a szót, csupán a magam életéből: Tito marsall hős partizsaivezérből szemünk láttára vadult láncos kutyává, majd szelídült vissza Jugoszlávia népeinek bölcs atyjává. Hazánk neves szülötte, Teller Ede megátalkodott háborús oszktóból néhány itthon is közzétett nyilatkozata után, hipp-hopp, már-már békeharcossá szárnyasult, Szaharov akadémikus pedig a dolgozók esküdt ellenségéből, botránykeltő huligánból, a kapitalizmus elszánt ügynökéből lett hetek alatt a peresztrojka lelkes híve. Nobeldíjas, nagy hírű, humanista tudós — hosszan sorolhatnám az odavissza metamorfózisokat, a világproletariátus zseniális kormányosától kezdve a japán és a náci kémekből rehabilitált veterán, hűséges leninista forradalmárokig, ám a téma túl véres, még az effajta nyelvészeti-stilisztikai tárgyalásokat is tiltja a tapintat, jó ízlés. Az ügy harminc esztendeje hazaáruló disszidensként, renegátként eltávozottak mára idegenbe szakadt véreinkké testvéresültek, külföldön élő honfitársainkká, sőt, barátainkká, és visszalátogató, tárt karokkal várt dollárpapákkámamákká. Bizonyos országok, élükön vezetőikkel, aszerint, hogy politikailag jelenleg éppen hol állnak, netán honnét szedik a sápot, lehetnek az antiimperialista front bástyái, de egy kicsike fordulat, s máris feudális zsarnoksággá, sötét elnyomó diktatúrákká züllenek. Akik ma a palesztin nép, az arabok igazságos ügyének önkéntes katonái, némi emberrablások, túszszedések, repülőtéri és hasonló lövöldözések hírére terrorista bűnözőkké aljasulnak. Ami pedig a háborúkat illeti, az általános alapelv: ha mi vívjuk, felszabadító jellegűek, az internacionalizmus szellemében, feltétlen igazságosak, viszont az ellenünk harcolók gaz agresszorok, orvtámadók, imperialista hódítók és bandák — így van ez, ilyen egyszerű, könnyű megtanulni. Modern idők. Az új magyar regény, dráma, film egyrészt bátor, eredeti kísérlet, merész formabontás, rejtvényességében sokrétű, szakítás az ósdi sablonokkal stb., más kritikusok szerint abszurd halandzsa, érthetetlen zagyvalék, néhány lila sznobnak késleült művészkedő hülyeség. A szerelő, aki csöppnyaralóm kertecskéjében az emésztőgödröt szippantja le, a lakosság érdekében munkálkodó, hasznos szolgáltató kisiparos, a pesti belvárosi butikos a vásárlók választékos igényeinek szorgos, leleményes kielégítője, míg többen úgy vélik, mindkettő csak fusizó, feketéző, árdrágító, harácsoló, ingyenélő, csaló milliomos — de akár ez, akár az, okvetlen adóalany. A csúcstartó: 1956. Időrendben haladva: a jogos elégedetlenség kirobbanása, fegyelmezett tüntetés, fölkelés, szabadságharc, új márciusi ifjak népmozgalma, dicsőséges forradalom, balhé, hancúr, tri, ellenforradalmi incidensekkel vegyes, zavaros, nehezen elemezhető társadalmi jelenség, majd simán ellenforradalom, később OSE, azaz októberi sajnálatos események, újabban ellenforradalom, melyet forradalmárok csináltak, nemzeti tragédia, egyszerűen események vagy ismét csupán ötvenhat — vajon meddig folytatható a visszaszámolás? KEDVES MAPKOBUR, látom egyik este a tévéhíradóban, hogy megalakult az Országos Egészségvédelmi Tanács, ez téged mint szakembert érdekel, engem pedig, mint egyik áldozatát a dohányzásnak, nézem hát éberen, mégha az ilyen tudósítások mind egy kaptafára mennek is: előbb — legyünk szakszerűek — nagytotál az egész teremről, hadd lássuk, ki ül a hosszú asztalnál és ki az elnökségben, közben megy a szöveg, amire persze az ember nem tud figyelni, mert ez a „ki kicsoda” játék köti le. A találgatást megkönnyítendő kisvártatva éppen ezért úgynevezett közelképek is jönnek, kinagyított egyéni portrék (senki nem mer pislogni), és ezek nemcsak arra jók, hogy elmélázzunk egyegy méla tekinteten, hanem hogy a szerkesztő — ha akarja — ezalatt szépen rövidíthessen a beszámolóból, ezért hívják az effélét vágóképnek is. Minden rutinos szabvány szerint megy tehát, megvan ennek a régről kialakult rituáléja, ettől korrekt a tájékoztatás, és akkor a sok tudós mellett, az asztal végére húzódva megpillantok valakit. Talán az operatőr se hitte el, hogy őt látja. Akár meghökkenésében, akár kollégái gesztusként mindjárt ki is nagyítja nekünk. És most jön a csoda, kedves Markobur: mert ki ül ott az Országos Egészségügyi Tanács alakuló ülésén? Maga Vitray. Bizony, a Tamás,, egy társaságban Csehák Judittal, holott — tudtommal — nincs is orvosi diplomája. A kombináció mindenesetre elképeszt. S tüstént jobb kedvre derít. Először is, mert a professzorokkal szemlátomást alaposan megtűzdelt tanácskozásra — láss csodát! — beengedtek egy laikust. Másodszor meg, hogy ha éppen őt hívják meg a Parlament falai közé, akkor ez már-már jelképes. Vitrayt ugyanis hosszú ideig — hivatalosan — csak szidni volt szokás, kivált az egészségügyben, minek üti bele az orrát olyasmibe, ami nem tartozik rá — és ha mégis ott ül, az aranycirádák alatt, akkor más' időknek nézünk 'elébe. Emelkedjünk hát túl az egyedi eseten az általánosság felé, még akkor is, ha maga ez a — mint mondani szokás — konkrét eset (mármint a Vitrayé) külön is megérne egy szagos misét, kivált azt méltányolva benne, hogy fantasztikus érzékkel halászik elő valahonnét mindig egy csudabogarat, akiről aztán töméntelen vita, vádaskodás, fölfortyanás és nyilatkozat után legvégül kiderül, hogy az illető kopott külseje nemcsak arany színvet takar, de benne rejlik valamilyen titok megfejtése is. Széles Lajos borbélymester eseté,ben például az égett sebek gyógyításával kapcsolatban. Most már könnyű erről beszélni, amikor idehaza is törzskönyvezték végre" a „Naksol”-t mint gyógyszert, vagyis nagy kegyesen elfogadták, amit majdhogynem úgy kellett ráerőltetni megannyi szaktekintélyre, és most már boldogok vagyunk, jöhet a dollár. Most már csak hívei vannak az ügynek, lelkes támogatói, természetesen , de én még emlékszem, kedves Markobur, hogy éppen a Vitray-műsoron fellelkesülve utazott le Sándor öcsém, a gyógyszeripar fáradhatatlanja, mintegy magánkezdeményezésből Széles Lajos bácsihoz egy Nak nevezetű falucskába, hogy megvizsgáltassa a híres keveréket, és mennyit idegeskedett aztán, míg a gyanakvás, az értetlenség, valamint a rosszindulat szirtjei közt segített bekormányozni a „Naksol” hajóját a kikötőbe. Az egész — majdhogynem negyedszázados — odüsszeuszi bolyongást pedig éppen az Élet és Irodalom múlt heti számában írta meg Mezei András, okkal dühödve fel egy Előbb is lehetett volna című, február 3- án megjelent újságcikken, mely — utólag — szükségesnek látta abbéli véleményét kifejteni, miszerint „ha ebbe az ügybe nem kapcsolódtak volna be, egyébként igen tiszteletre, méltó, de e területen magukat messiásnak képzelő laikus közszereplők, előbb jutott volna Émil„ nyugvópontra a készítmény ügye”. Most mit mondjak erre, kedves Mapkobur? Nem tudok rá felelni. Egyszerűen azért nem, mert ha nincsenek ezek a (kisbetűs) messiások, esetleg még ma is csak a helybéli orvos kenegeti a betegeket a Nakon. Belátom persze, hogy egy jól működő és újat pártoló mechanizmusnak, legyen szó akár gyógyszergyártásról, akár közművelődésről, akár bármi másról, nincsen szüksége Messiásokra, és hogy ha ennek ellenére vannak, az következménye csupán a sok-sok apró, ám érinthetetlennek tűnő feudum halmazának, mely reá tapad a gépezetre, eltömi információs csatornáit, lelassítja mozgását, befullasztja a kezdeményeket. Ilyen helyzetben — vagyis nehézkesen működő mechanizmus esetén — a romantika lép előtérbe: valaki kivonja a kardját, és megkockáztatva akár a kiátkozást is, nekiront az ezerfejű hordának; az meg, ha teheti, összeköttetései segítségével beletaposná a földbe, lehetőleg a rendszer nevében. Közép-európai történelmünkben szaporák az ilyen esetek; adja ég, hogy ezektől is megvédjen — vegyük most már szimbolikusan szerepét — az Országos Egészségvédelmi Tanács. Mert igazából akkor fog jól működni társadalomszervezetünk, ha nem lesz szükség immár prófétákra, megszállottakra, lánglelkű — magányos — hősökre, ha nem lesznek hitetlenséget terjesztő, és az úgynevezett „szavahihetőségi szakadékot” (a szaknyelvben credibility pap et) tovább szélesítő ügyek, melyekben szokás szerint végül több a hisztéria, mint a józan érv. Amikor tehát az ország sokkal nyugodtabb lélekkel bízza rá magát hivatalaira, mint eddig. Ez is lehet egyik nézőszöge a demokráciának. Melyben az érdemi döntések nem aszerint születnek, ki mutat fel a papírján több pecsétet, kinek nagyobb a rangja, vagy akár a hatalma, hanem hogy kinek van az adott esetben igaza. És még arra is képes, hogy tolerálja, ha alkalmanként előáll valamilyen recepttel Nemecsek Ernő. Nem mindig mond az butaságot. Emlékszem még, hogyan kerested meg barátnéiddal annak idején Nedeczky nénit, talán Szigetszentmiklóson, kedves Mapkobur, hogy adjon egy tégellyel a csodakenőcsből. Már betegágyában feküdt az idős asszony, a krém meg ki volt készítve a konyhaasztalra, ingyen vihette boldog-boldogtalan. Isten a megmondhatója, hogyan találta fel éppen Nedeczky néni, hogy a napraforgó szárából bőrápoló nedveket sajtoljon; most mindenesetre ott áruljuk a Hélia-D-t New Yorkban, nem is akármennyiért. Ugyanilyen sikert kívánok annak a csöndes mérnöknek is, aki a Felkínálom című, kedvenc tévéműsoromban világfigyelemre érdemes találmányát szeretné realizálni: a titka az, hogy nem ózonburok-lyukasztó freongázt tölt bele a flakonba, hanem egyszerűen levegőt, és valami trükkel ez az „aerospray” ki is fújja a borotvahabot. Ha minden jól megy (vagyis tőkét talál), többet hoz majd a közös konyhára, mint akármelyik vergődő honi középüzem. Jó, tudom, a lényeg persze nem itt van elásva, ez a fajta hozzájárulás — akármennyire is szép önmagában — még korántsem elég a gazdasági üdvösséghez, és hogy a kifejlett, modern üzemeknek, a nagy tudású alkotóműhelyeknek, a drága laboratóriumoknak meg kutatóintézeteknek kell adniok a nemzeti jövedelem óriási — meghatározó — hányadát. De csak a személyiség megbecsülésével fog menni ez ott, azokban is, akármilyenek a keretek. Nos, ezért örültem annak, hogy ott láthatni Vitray Tamást is a nagy tekintélyű társaságban, konoksága ezek szerint mégsem volt hiábavaló, a valósághű politika partnert lát benne. És e precedens nyomán — legyünk bizakodók —, benned, és bennem, hátha mi is kitalálunk vagy fölkarolunk egyszer valamit. Ennek reményében köszönt Szabó György - Szombat, 1988. február 27.