Magyar Nemzet, 1988. március (51. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-01 / 51. szám

s. Magyar Mm %■ A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA ____________________________________________• Telefonra Nem akarunk újabb ötlete­ket adni azoknak, akik úgy látszik, fáradhatatlanok annak kiagyalásában, hogyan lehet a telefonálási lehetőségektől megfosztani azokat, akik — minden erőfeszítésük ellenére — mindmáig az utcai nyilvá­nos állomásokra vannak utal­va. Maradjunk tehát annyiban, hogy a „dugaszolás" egy új, leleményes módja a bedobott kétforintosok halálbiztos el­­nyeletésének, hiába is szeret­né azokat sikertelen telefoná­lási kísérletezés után vissza­kapni a boldogtalan áldozat. A pénzérmék minden próbálko­zásnak ellenállva, makacsul gyülekeznek a készülék gyom­rában, mindaddig, ameddig az úgy meg nem telik, hogy már egyetlen kétforintos sem csú­szik le a persely torkán. A te­lefon pedig végképp használ­hatatlanná válik. Ezután tér vissza tette szín­helyére a „dugaszolók” egyik avatott képviselője, aki leg­alább olyan szakértelemmel, mint ahogyan az akciót előké­szítették, kiüríti a „kasszát". Anélkül, hogy magában a ké­szülékben bárminemű kárt is okozna. A dugaszolók ugyanis — állítólag — nem vandálok, már csak azért sem, mert szük­ségük van a nyilvános állomás folyamatos üzemelésére, kü­lönben honnan „szereznék meg” a mindennapi zseb­pénzüket?! Az már más kérdés, hogy ha netán késnek a kiürítés műveletének a vég­rehajtásával, mindenki a pos­tát szidja, hogy még ezzel sem törődik. Fokozhatnánk a hatást an­nak minden túlzás nélküli, drá­mai ecsetelésével, amivel úgy­is mindenki tisztában van, hogy tudniillik, milyen követ­kezményekkel jár ez a felelőt­len­­játék”. Különösen a vá­ros olyan részein, ahol nem kevesen két-három évtize­de (!) várnak telefonra, és élet­veszély esetén sincs más lehe­tőségük, mint ez a néhány, gyé­ren elhelyezett nyilvános állo­más. Mindez csak egyetlen adalék mindabból, ami a Hazafias Népfront budapesti székházá­ban megrendezett telefonfó­rumon elhangzott, és a „duga­szolás” titkaiba maga az ille­tékes igazgató avatta be a résztvevőket. Csupán egyetlen olyan visszásság, amely akár emberéletben is kifejezhető végkifejlettel fenyeget. Ám maga a nagybetűs hiány las­sanként a népgazdaság egészét bénító, társadalmi károk oko­zójává válik. Több milliárdos összegektől esünk el telefon­helyzetünk immár krónikus el­maradottsága miatt, és a fej­letlenség számos más irányú, korszerű módszer elterjedésé­nek is útját állja. Külön elemzés­ tárgya lehet­ne, ha nem született volna arról már jó néhány elmarasztaló cikk és tanulmány, hogy ami­kor még bővebben bugyogtak ama bizonyos források, miért nem figyeltek föl­ rá, miként zuhantunk az európai lista ran­gos helyéről egyre mélyebb­re. Miért nem serkentett cse­lekvésre a felismerés, hogy a telefon társadalmi szemszögből nézve sem egyfajta úri passzió, hanem a hazai és a világgazda­ság olyan érrendszere, amely­nek szűkülete felmérhetetlen károkat okozhat. Az ártalmas folyamatot sike­rül talán visszafordítani — hangzott a megnyugtatás —, hiszen ebben a rendkívül nehéz időszakban is, amikor szinte minden területen elvonásra kényszerülünk, a népgazdaság most folyó ötéves tervében több mint negyvenmilliárdot fordít a helyzet javítására, s mint közismert, világbanki kölcsönnel is igyekszik a ká­tyúból kihúzni az elakadt sze­deret. Szó esett a monopolhelyzet oldásáról, telefontársaságok létrehozásáról, társadalmi erők bevonásáról, s arról is, hogy az előrelépéshez az egész köz­­gazdasági környezetnek meg kell változnia. Mert — mint mondották — nemcsak a pos­ta van monopolhelyzetben, ha­nem a gyártó cégek is. Néme­lyik további áremeléseket fon­tolgat. Vajon milyen következ­ményekkel járna ez az így is borotvaélen egyensúlyozó tele­fonhelyzetre? No és — természetesen — felmerült az elosztás nem ke­vésbé allergikus kérdése is. A hiány — ez már közhely — a visszaélések melegágya. Töb­ben felvetették, hogy a tele­fonhoz jutás sok tekintetben még kilátástalanabb, mint a lakáshelyzet, mert ezt megsze­rezni — bizonyos körülmények összejátszása esetén — még­oly súlyos anyagi áldozatok árán sem sikerülhet. Ezért az elosztásban az eddiginél jó­val nagyobb nyilvánosság szük­ségeltetik. Akár a tanácsi laká­sok elosztásának példájára — hogy még döntés előtt kifüg­gesztik a soron levő boldog vá­rományos nevét és indokait —, akár úgy, hogy az elbírá­lásba bevonják a lakosság pár­tatlan népképviselőit. Addig is azonban, míg az egyéni igények kielégítése gyorsabb ütemet nem vesz, az ellátatlan területek valóban életveszélyes helyzetén kell sürgősen változtatni. E fóru­mon is egymás után, pontos helymegjelöléssel sorolták az ezreket érintő „fehér foltokat”. Sajnos ugyanis nemcsak tele­fon nélküli, isten háta mögötti falvak és tanyák találhatók a térképen, hanem az ország szí­vében is többezres közösségek lakóhelyén sincsenek, alig van­nak, vagy ha vannak sem működnek megfelelően az egyéni és a nyilvános állomások. A műszaki ál­lag oly annyira elöregedett, hogy a fejlesztésre szánt össze­gek egynegyede a használható­vá tételre megy el. És mindez — alkatrészek, a régi techniká­hoz értő szakemberek híján — nem sok eredménnyel. Félve tesszük fel a kérdést, amely — és már nem először — ezúttal is elhangzott: remél­hető-e, hogy egyes szerencsé­sebb városok — mint mond­juk, Párizs — példájára mág­neskártyával tudunk majd egyszer a budapesti nyilvános állomásokról is telefonálni? Mi­nek következtében a vandálo­kat, „dugaszolókat” és a kiszol­gáltatottság más vámszedőit mindörökre száműzhetnénk az utcai fülkék tájékáról? Tisztában vagyunk vele, hogy — mint minden korsze­rűsítéshez — ehhez is költsé­ges átalakításokra volna szük­ség. Mégis — hosszú távon — nem volna-e érdemes már most elgondolkodni rajta, hogy va­lamennyi kárt számba véve, nem ez lenne a járhatóbb, cél­ravezetőbb út? És még­­ egy észrevétel: talán gyorsab­ban vizsgálhatnák ki azokat a panaszokat is, amelyek hátte­rében valódi sérelmek, jogta­lan előnyszerzések, netán meg­vesztegetések húzódhatnak meg. Ezek is — divatos szó­­használattal élve — a közérzet­javító intézkedések közé tar­toznának, és sok félreértést, in­dokolatlan gyanakvást oszlat­hatnának el. A posta vezetői őszinte kész­séget mutattak a többi javas­lat — például az önerő foko­zott bevonása, a közületi vo­nalak felülvizsgálata és még jó néhány műszaki­ jellegű ész­revétel, jogos igény — mérle­gelésére is. S reméljük, hogy ígéreteiket nem csupán a fó­rum résztvevőinek megnyug­tatására szánták. Komor Vilma Az új genfi Afganisztán-forduló előtt Washingtonnal együtt Moszkva kész a politikai biztosítékokra Angol—fra­ncia ellentét M­itterrand nyilatkozata körül A külpolitikai helyzet KÉT FONTOS TANÁCSKOZÁS kezdődik szerdán. Brüsszeliben a NATO-tagok vitatják meg a szovjet—amerikai rakétaleszerelési meg­állapodást követő helyzetet. Genfben pedig az afgán közvetett pár­beszéd tárgyalásain próbálnak végleges megoldást találni. Ami az Észak-atlanti Szövetség találkozóját illeti, Francois Mitterrand-nak si­került „követ dobnia” a közösség vizébe, nemcsak azzal, hogy húsz év óta most először vesz részt a brüsszeli ülésen francia elnök, hanem azzal a megismételt nyilatkozatával is, amelyben paradox és nemkí­vánatos jelenségnek mondotta a nyugat-európai túlfegyverkezést. Mit­terrand pár nappal korábban Dublinban az ír parlament két háza előtt fogalmazta meg, hogy nem támogatja a Nyugat-Európában ma­radó amerikai nukleáris eszközök fejlesztését a szovjet—amerikai le­szerelési megállapodás után. .Amikor a két nagy között erősödik a párbeszéd, Európától azt várják, hogy pozitív jelzéseket adjon — hangsúlyozta. — Nem arról van szó, hogy csökkentsük az éberséget, Európa érdekeit kifejezésre kell juttatni a folyamatban levő és elkö­vetkező leszerelési tárgyalásokon.” E nyilatkozat viszont bosszúságot váltott ki brit kormánykörökben, mivel legalább két vonatkozásban keresztezi Margaret Thatcher céljait. A miniszterelnök ugyanis ép­pen Mitterrand-tól várt támogatást ahhoz, hogy Kohl kancellárt el­szigeteljék az úgynevezett erőegyensúly politikájában. Másfelől pedig Párizsra számított abban, hogy a brit—francia atomerő hatékonysá­gának a fokozásával mintegy ellenőrszerepet tölthetnek be Nyugat- Európában az amerikai „atomernyő" meggyengülésekor. SZÉTESIK-E A NATO? — kérdezik ezeknek a vitáknak a hallatán. Vagyis hogy a katonai szövetség képes-e fönntartani azt az egysé­get, amelynek jegyében 1949-ben, a hidegháború kezdete után meg­alakult. A NATO csaknem négy évtizede a szovjet támadástól való félelmet használja fel kötőanyagként. Most viszont, hogy minden ko­rábbinál rugalmasabb külpolitika érvényesül a Kremlben, s áttörés történt a nagyhatalmak között a fegyverzet-ellenőrzésben, halványul a támadástól való félelem, és ez lazítja a szövetségesek kapcsolatát. Bár az Egyesült Államok és katonai partnerei kifelé bizakodóak a NATO egységét és erejét illetően, egyértelmű, hogy a Kelet és Nyugat új­szerű kapcsolata befolyásolja a viszonyukat. „Új korszakba lépünk" — fogalmazta meg ezt Hollandia NATO-nagykövete, utalva a mosta­ni brüsszeli csúcstalálkozóra, amelynek előreláthatóan meg kell erő­sítenie, hogy az atomfegyverzet „elengedhetetlen része” a NATO el­rettentő stratégiájának, de e kérdés megítélésében már nemcsak ár­nyalati különbségek vannak. Vita tárgya az is, hogy a tagállamok ki­terjesszék-e a NATO biztonsági szerepét a szövetség hagyományos illetékességi övezetén kívülre, például — amint Washington elvárná — a Perzsa-öböl térségére. A fő bizonytalanságot viszont az okozza, hogy mennyire maradjanak függő viszonyban az Egyesült Államok­tól, azaz a tagországok nagyobb beleszólást kívánnak a­­globális biz­tonság kérdéseibe. NEM SZÁMÍTANAK vita nélküli tanácskozásra Genfben sem. Bár a megfigyelők szinte kizártnak tartják, hogy az afganisztáni rendezés­sel foglalkozó tanácskozáson komoly ellentétek merülnének föl a meg­állapodás fő elemei körül, Pakisztán változatlanul nem hajlandó alá­írni semmilyen egyezményt a jelenlegi kabuli kormánnyal. Az ugyan­is — megállapításuk szerint — szentesítené a jelenlegi rendszert A végső rendezés dolgában az Egyesült Államok álláspontja sem vilá­gos. Washington ugyan a pakisztáni követeléssel összhangban azt sze­retné, ha a jelenlegi afgán irányítást egy átmeneti kabinet váltaná fel, ezzel egyidejűleg viszont érzékeltette: emiatt nem lehet halogatni a szovjet csapatok kivonásáról szóló megállapodást. Ziaul Hakk pakisz­táni elnök szintén kétértelműen fogalmazta meg a véleményét Mint mondotta, nincsenek alapvető nézetkülönbségek országa és Washing­ton között. Nurani pakisztáni külügyi államminiszter azonban nehez­­telően jegyezte meg a hét végén, hogy az Egyesült Államok legfőbb érdeke a szovjet egységek hazahívása, s „nem vesz figyelembe” helyi szempontokat. Ezek egyike az a lehetőség, hogy a térségben nagyarányú zavargások robbanhatnak ki, s ennek felelőssége lidércnyomásként ne­hezedik Ziaul Hakk elnökre. (Zs. E.) Nadzsibullah elutasította az „importált” kormány tervét Pakisztán módosítások az afgán rendezésben Iszlámábádból jelenti az AFP. „Az afgán nemzet nem fogad el importált kormányt, olyant, ame­lyet Iszlámábádban vagy Lon­donban állítanak össze” — jelen­tette ki Nadzsibullah. Az afgán köztársasági elnök nyilatkozatá­ról a kabuli rádió számolt be. Nadzsibullah arra a tervezett „ellenkormányra” célzott, mely­nek küszöbönálló megalakítását múlt kedden jelentette be Isz­lámábádban a hét csoportból ál­ló afgán ellenforradalmi szövet­ség. Iszlámábádban közben Ziaul Hakk pakisztáni elnök vasárnap estére az afgánkérdés kapcsán rendkívüli ülésre hívta össze az ország parlamentjét. A törvény­­hozás tagjainak, akik meg is kezdték tanácskozásukat, arról kell nyilatkozniuk, aláírja-e Pa­kisztán képviselője Genfben az afgán rendezésről szóló megál­lapodást jelenlegi formájában, vagy ragaszkodjék ahhoz, hogy előbb alakítsák meg az ellen­for­radalmárok által követelt „ellen­kormányt”. A készen álló szerződésterve­zet csak a szovjet erők kivonásá­ról intézkedik, a kabuli kormány­ról nem. Ziaul Hakk pakisztáni elnök az országban tartózkodó afgán ellenforradalmi vezetők­kel együtt egy új koalíciós kabi­net megalakításához kötné a ter­vezet aláírását a szerdán kezdő­dő genfi tárgyalásokon. A pakisztáni törvényhozók új­ságírók előtt elmondták: Zain Nurani külügyi államminiszter arról tájékoztatta őket, hogy az ország szövetségesei — köztük az Egyesült Államok és Irán — arra biztatják Pakisztánt, hogy ejtse el az „ellenkormány” meg­alakítására vonatkozó követelé­sét, és további feltételek nélkül írja alá Genfben a megállapo­dást. Az MTI moszkvai jelentése szerint a Szovjetunió és Afga­nisztán eltökélt szándéka az, hogy az ENSZ-közvetítéssel folyó afganisztáni—pakisztáni tárgya­lások március 2-án, Genfben kezdődő újabb fordulóján végle­ges megegyezés szülessék, és így hozzá lehessen kezdeni az afga­nisztáni konfliktus felszámolásá­nak gyakorlati intézkedéseihez — hangsúlyozta Eduard Sevard­nadze, az SZKP KB PB tagja, külügyminiszter, és Abdul Vakil, az Afgán Népi Demokratikus Párt KB PB tagja, Afganisztán külügyminisztere. Vakil és Se­­vardnadze hétfőn találkozott Moszkvában, ahol az afgán poli­tikus úton Genf­be megállt. Az ENSZ-közgyűlés felújította a PFSZ-panasz vizsgálatát New Yorkból jelenti az AP. Hétfőn felújította munkáját az ENSZ-közgyűlés 42. ülésszaka, hogy megvitassa a Palesztinai Felszabadítási Szervezet New York-i ESZ-kép­viseletének bezá­rásáról hozott amerikai döntést. Az arab államok ENSZ-képvi­­selőinek nevében Bahrein nagy­követe kifejtette: amennyiben az Egyesült Államok — terroriz­mus vádjának ürügyén — bezá­ratja a PFSZ irodáját, a közgyű­lésnek arról kellene szavaznia, hogy a világszervezet központja költözzön át Genfbe. A háromnapos tanácskozás várhatóan a döntés megváltoz­tatására szólítja fel az Egyesült Államokat. A 13 éve működő PFSZ-képviselet bezárása ellen­tétes az ENSZ-székhely jogállá­sáról még 1947-ben kötött meg­állapodással. A PFSZ-nek meg­figyelői státusa van az ENSZ- ben, ami azt jelenti, hogy kép­viselője részt vehet és véleményt nyilváníthat a közgyűlés vitái­ban, de nincs szavazati joga. Shultz ismét Jordániában folytatta „békemisszióját” Arafat kész a párbeszédre felelős izraeli politikusokkal Ammanból jelenti a Reuter. George Shultz amerikai külügy­miniszter hétfőn néhány órás látogatásra ismét Ammanba ér­kezett. Az amerikai diplomácia vezetője két napon belül másod­szor járt a jordániai főváros­ban. Megérkezése után találkozott Hasszán Ibn Talal trónörökössel, Zaid ar-Rifai miniszterelnökkel és Taher el-Maszri külügymi­niszterrel, akiknek tájékoztatást­ adott közel-keleti „békemisszió­ja” során szerzett tapasztalatai­ról. A királyi palota előtt össze­gyűlt újságírókat a tárgyalások után úgy tájékoztatták hogy Jor­dániára bátorítólag hatottak az új amerikai elképzelések, ám hiba lenne azt várni, hogy azok azonnal eredményeket is hoz­nak. Jordánia nemzetközi kon­ferencia összehívását sürgeti, amelyen a PFSZ is képviseltetné magát, mégpedig „különálló de­legációval, vagy Jordániával kö­zös küldöttséggel”. Az amerikai rendezési terv korlátozott önkormányzatot ad­na a megszállt területek palesz­tin lakosságának egy majdani tárgyalásos rendezésig. Londonban az Egyesült Álla­mok nagykövetségén hétfőn meg­erősítették, hogy George Shultzot kedden a brit fővárosba várják. A tervek szerint itt találkozik majd a magánlátogatáson levő Husszein jordániai királlyal. Két órával Shultz külügymi­niszter második ammani látoga­tása előtt érkezett a jordániai fővárosba David Mellor brit kül­ügyi és nemzetközösségi állam­­miniszter, aki ugyancsak a meg­szállt területeken kialakult hely­zetről tárgyal a közel-keleten. Ammanba Bahreinből érkezett. Eközben Jasszer Arafat, a PFSZ VB elnöke a francia tele­vízióban kijelentette: kész a pár­beszédre „bátor és felelős” izrae­li politikusokkal. Sürgette, hogy a Biztonsági Tanács az érdekelt felek bevonásával kezdjen­­tár­gyalásokat a megszállás felszá­molásáról, a palesztin területek ideiglenesen ENSZ-ellenőrzés alá történő helyezéséről. Megerősí­tette, hogy szervezete aláveti ma­gát a nemzetközi jognak, elfo­gadja az ENSZ határozatait, be­leértve azokat is, amelyek Izra­el „biztonságos határokhoz" va­ló jogát mondják ki. Sadli Bendzsedid algériai el­nök vasárnapi beszédében sür­gette, hogy „az arab világ vegye kezébe a kezdeményezést” a pa­lesztin felkelés támogatásának dolgában, egyúttal pedig az arab csúcsértekezlet megtartását szor­galmazta, hogy azon tanulmá­nyozzák a kialakult helyzetet. Hiányolta, hogy az arab orszá­gok között továbbra sincs egy­ség a palesztin nép sorsát, önren­delkezési és önálló államalapítási jogát illetően. Síkraszállt ugyan­akkor amellett hogy a kérdést akkor amellett, hogy a kérdést ben rendezzék. Hawald Reagan megbízottja nem járt Teheránban A Fehér Ház cáfolta a The Observer hírét Washingtonból jelenti az AFP. A Fehér Ház hétfőn cáfolta azo­kat a sajtóértesüléseket, melyek szerint két héttel ezelőtt Reagan elnök megbízottja titokban Tehe­ránban járt, hogy a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok új­raf­el­vételéről tárgyaljon. Az erről szóló híresztelések a londoni The Observer vasárnapi számában jelentek meg. A lap még azt is tudni vélte, hogy az amerikai-iráni megbeszéléseken szó volt a Libanonban túszként fogva tartott amerikai állampol­gárokról is. Martin Fitzwater, a Fehér Ház szóvivője szerint sem hivatalos, sem nem hivatalos kezdeménye­zés nem történt Washington ré­széről, bár hozzátette: ha Reagan elnök barátai mégis jártak Tehe­ránban, akkor azt az elnök tud­ta nélkül tették. Az amerikai kormány legutób­bi iráni kapcsolatfelvétele, és az amerikai túszok szabadon enge­dése fejében történt fegyverszál­lítás belpolitikai­­botrányt kavart az Egyesült Államokban.

Next