Magyar Nemzet, 1988. március (51. évfolyam, 51-77. szám)

1988-03-08 / 57. szám

6 A RÁDIÓ MELLETT Nevetünk, sírunk, hangulatunk van Némelyek szerint túlontúl ,kiemelten, pontosabban szólva következetesen, azaz minden alkalommal szó esik e hasábokon a Rádiókabaré műsoráról. Két okkal magyarázható ez. Az első indok nagyon is kézenfekvő: tömegkommunikációs vizsgálatok szerint egy-egy adást megközelítőleg öt-hat millió ember hallgat meg (s nem is tudom, hogy ez csak a hétfőnkénti premierre vonatkozik-e vagy a szombati ismétlésekre is), tekintettel azonban arra a tényre, hogy az említett felmérések bizonyos földrajzi keretek közé korlátozódnaik, bízvást állíthatjuk, hogy a fenti becslés legalábbis óvatosnak tekinthető. Márpedig nem maradhat sajtóvisszhang nélkül egy olyan rádiós produkció, amely ekkora hallgatottságnak örvend. A „kiemelt” méltatás másik oka (ámbár kell-e első után még egy?), hogy a házai kabaré és a hazai vicc mindenkor, minden körülmények között a közállapotok és kiváltképp a közhangulat tüköre volt. Olykor persze görbe tükre, de hát még a görbe tükör is valamilyen képpel szolgál, akármi okból hajlítgatják, csiszolgatják üvegét. Szembeötlő módon láthattuk (azaz hallhattuk) ezt, amikor megismételték több évtized szilveszteri kabaréit — szembesülhettünk azzal, milyen érzés volt ennyi meg ami annyi esztendővel ezelőtt a bőrünkben lenni vagy legalábbis, miféle „elvárások” közvetítettek „felélik" e bőrbenlét vonatkozásában. Hogy a jelenlegi Rádiókabaré mennyiben felel meg e föltételeknek, arról persze lehet vitatkozni. Célszerű azonban ténykérdéseknél maradni. Mert az ízlésekről ezúttal sem érdemes disputát nyitni. Hiszen kinek a pap, kinek a papné, avagy a tegnap esti példánál maradva: kinek a miniszterasszony tetszik, kinek meg Verebes István a humora. Mindenesetre biztató, akad olyan rögtönzésre is vállalkozó partner egészen illetékes helyről. Műről nem érezhetjük úgy, hogy a hajdan volt „Illetékes Elvtárs”-at pótolja, hanem talpraesetten válaszolgat Verebes olykor zavarba ejtő, sőt, pikáns kérdéseire, legyen szó a dolgozószobai kanapéról, a keble alatt érző szívet dobogtató „gorilláról” vagy bármiről. Mostanában divattá is lett nyíltságról beszélni (bárcsak volna unalomig csépelt dolog ez a nyíltság), mégsem hinném, hogy az ilyen oldott, ám mégis komoly párbeszédek bárki tekintélyének ártanának. Sőt, tán az sem túlzás, hogy az effajta beszélgetések kifejezetten jót tesznek hangulatunknak. így volt ez tavaly is, amikor Medgyessy Péter olyan időszakban állt Verebes — és az ország — elé, amikor igazán nem szerepelt az imába foglalt nevűek élbolyában. Csehák Judit is sok humorral és öniróniával állt helyt hétfő este és nyert — és nemcsak ő nyert vele. De érdemes volt odafigyelni a műsor többi számára is, hiszen e nyolcvan perc bővelkedett humorban és gondolatokban, csupán egyetlen dolgot nélkülözött — hálistennek —: a blődlizést. Megint úgy jártunk, mint szilveszterkor: végig nevethettünk egy bő órát, s közben, meg főleg utána, visszaemlékezve, a poénokat felidézve eszünkbe juthatott világunkról, szép hazánkról, helyzetünkről, jelenünkről és jövőnkről, meg az alcímadó teljesítményről. Egységes stílus és színvonal jellemezte a Rádiókabarét (hála nyilván a már hagyományos csapatmunkának, a közös „geggeléseknek”), meg persze a szerző- és közreműködő egyéniségek kiválósága. Mindenekelőtt a szóvivővé avanzsált Usztics Mátyás kívánkozik említésre, aki foglalkozása szerint színész, hol állásban, hol „szerződésben” (azaz állás nélkül), de volt már sok minden, például pincér (nyári szünidőben, pénzkeresetül és Miskaként a Csárdás királynőben), továbbá lovas-iskolamester (ami meg sportszerkölcsönzésnek számít, s ekként nem is olyan könnyű engedélyeztetni). Kedvenc négylábúsébról kapta bevezető konferanszának ötletét is, meg az utóbbi időben oly népszerű Széchenyi István gróftól. A lovakról valóban találó társadalmi-politikai keresztmetszettel szolgált, legyen szó cirkuszi, szenes, szódás, jeges, sörös vagy nyomtató lovakról, Mány-Nagyegyházán kitenyésztendő bányavízilovakról vagy Kincsemről, a csodakancáról. De nyomába eredtek a kabarésok, a jelesül Kiss Magdolna riporter a mostani tél „Patyolatügyének”, a narancsügynek is — amelynek néhány százezres tétele persze alighanem eltörpül az előbb említett „vízilótenyésztésre” lehetőséget kínáló sokmilliárdos elherdálás mellett. Mint kiderült, mindenki megegyezik a felelősség kérdésében, az illetőt „a másiknak hívják, senki nem olyan bátor, mint „Szulki (Sulki) elvtárs”, Farkasházy Tivadar és Selmeczi Tibor életből ellesett szüleménye, a kubai hólapátgyár és más remek beruházások felkészült lebonyolítója. Trunkó Barna megint telibe trafált a Júliusi ifjakkal, akárcsak a már említett Farkasházi—Selmeczi-kettős Nevelőkészítő bizottsága. Az előbbit Darvas Iván és Rudolf Péter, az utóbbit a nagy duó, Garas Dezső és Kállai Ferenc adta elő. A sor még folytatható volna (például Nagy Bandó fohászával, Vajda Anikó és Vajda Katalin filmszemle tudósításával), az egyik legnagyobb truvájnak számomra mégis az a fölfedezés erejű leleplezés tűnt, amely az 1953. évi 1. törvényről szólt Az 1925-ben törvényben ■méltatott Széchenyi István, majd az 1927-es Kossuth Lajost és az 1946-os Károlyi Mihályt megörökítő törvény után a magyar Országgyűlés 1953-ban négy nap alatt meghozta az alábbit: „.. .Az Országgyűlés a magyar dolgozók politikai, gazdasági és kulturális felemelkedése körül szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a magyar nép el nem múló hálájának tanúbizonyságául törvénybe iktatja Sztálin elvtárs emlékét." Nos, a minisztertanács titkárságának megszólaló munkatársa megnyugtatott minden történészt és más korszellemet (félre)értő állampolgárt, hogy nem kell a törvény szigorával számolnia annak, aki manapság eme érdemek iránti kételyének adna hangot, mivel az idézett törvény nem rendelkezik normatív tartalommal”, magyarán nem helyez kilátásba büntetést, mint mondjuk hajdanában a kormányzósértés esetében. Ám hatályban van-e Sztálin érdemeinek eme magas elismerése? Mint kiderült: igen is, meg nem is. Amikor tavaly decemberben hatályon kívül helyeztek 1960 előtti törvényeket, az 1953:1. tc. nem szerepelt a mellékletben, ugyanakkor az Igazságügyi Minisztérium listája sem tartalmazza, amely viszont a hatályos jogszabályokat sorolja föl, így már csupán arra vélnék kíváncsi: Széchenyi, Kossuth és Károlyi emlékét is ilyen tudja az ördög, milyen módon őrizgetjük? Az ő irántuk érzett nemzeti hála ugyanis talán kevésbé múlékony... Csak röviden Lehet, hogy nyitott kapukat döngetek, sőt, nem kizárt, hogy tájékozatlan vagyok, s a dolog már rég kész helyzet, de aligha állok egyedül ama véleményemmel, hogy Kézdy György Karinthy Frigyes-műsorát nemcsak újra meg újra ismételni kellene, hanem lemezen vagy kazettán is forgalmazni volna érdemes. Író és színművész ilyen fokú egymásra találása igazán ritka, ez az értőérző-átélő előadás pedig megérdemli, hogy öröc időkre megőrizzék az utókor számára. Döbbenetes az az erő, amellyel Kézdy ezeket a monológokat megjeleníti. Lélegzetvisszafojtva hallgatjuk a Cirkuszt, halljuk a tömeget, amint artikulálatlanul üvölti: „Barabbás, Barabbáss", előttünk a kép, amint kivánszorog a rossz tanuló és peckesen kilépő és az eminens, és így tovább. Ki tudja, hányadszor szólított a készülék mellé, a Ki kérdezett? összeállítása, de nagyon remélem, sokaiknak lehet még egyszer, még sokszor magával ragadó irodalmi élménye az egyik legnagyobb rádiós színművész legnagyobb produkciója. Hogy telnek, múlnak az évek! Kevéssel a háború után, még amerikai emigrációjában írta Leonhard Frank regényét, a Jézus tanítványait. Annyi minden megváltozott azóta. Annyi mindenki elfelejtette, mit csinált valaha, annyi mindenkinek elfelejtették a többiek hajdani tetteit, átértékelődtek magatartások, begyógyultak vagy annak nyilvánítanak sebek. Gergely Erzsébet szép fordítását Szebényi Cecília alkalmazta rádióra, s valahogy újra arra ébresztett rá e hangjátékváltozat, mely az eredeti művet olvasva nem annyira szembeötlő, hogy bizony poros egy kissé a mű, hiába idézik új bűnösök, meg lappangó feledékenyek a múltat. Dohai Vilmos egyébként szép rendezéssel szolgált, talán csak az egyébként mindig oly leiváló Inke Lászlót foghatta volna vissza, egy bíró még a frissen legyőzött és zónákra osztott, megszállt Németországban sem lehetett ennyire freissleri,még egy emigráns képzeletében sem. „Rétegműsornak” szánt, tehát késő éjjeli bemutatót is tartott a Rádiószínház. A nagy lepantói csatát ugyancsak Dobai Vilmos rendezte Mesterházi Márton remek fordítása nyomán. A téma örök, miként viszonyul a hatalom saját művészi megörökítéséhez, mennyire képes elviselni a művész szuverenitását, és — horribile dictu! — szabadságát. Mindez a XVI. századi Velencében játszódó történet keretében tárult elénk, nélkülözve minden olcsó kikacsintást. Az örök igazságot a közhelytől csak egy lépés választja el, az író, Howard Baker szerencsére nem tette meg ezt a lépést. Avar István viszont brillírozhatott a nyájasan zsarnok dózse szerepében, aki, ugye, nem szól bele semmibe, meg őt is kötik a demokratikus béklyók... (Józsa) David Hockney és a Kék gitár A Magyarországon szinte ismeretlen, kitűnő észak-amerikai költő, Wallace Stevens (1879— 1955) — Picasso sugallta — műve, a Kék gitár inspirációjára születtek David Hockney most Budapesten látható rézkarcai. Válaszok egy versre tehát, egyszersmind reflexiók is Picasso művészetére, a Picasso-jelenségre. Wallace Stevenst az amerikai kritikusok az úgynevezett kozmopoliták között tartották számon, mások mellett a nálunk magának nagyobb hírt szerzett William Carlos Williamsszel együtt Stevens, s a kozmopoliták nem a hazai hagyományok, hanem a kortárs európai kultúra felé fordultak, s — kiváltképp Stevens — erősen érdeklődtek a képzőművészet iránt. David Hockney a második világháború utáni angol művészet legjelentősebb alakjai közé tartozik. Az 1937-ben született festő, grafikus és rézkarcoló — estónaji Nagy-Britanniában még ma is önálló és nemes jelentése van, mást fed, mint az „egyszerű” grafikus foglalkozásnév igen fiatalon vált a brit pop art egyik vezéregyéniségévé. Figyelme elsősorban az észak-amerikai és a kontinentális kultúrára irányul; rendkívül érzékenyen dolgozta be” műveibe irodalmi és zenei élményeit. Stevens és Hockney találkozása, a festő érdeklődése a harminc éve halott költő iránt egyáltalán nem véletlen tehát. .Sőt, Hockney számára kifejezetten megtermékenyítő is lehetett, éppen mert így Picassóra is „rálelhetett", őt is kommentálhatta. Önmagában az illusztráció sem volt idegen a művésztől, hiszen a hatvanas évek végén a görög Vaszilisz Kavafisz verseihez készített rajzokat, később pedig Grimm-meséket „elevenített” meg fantasztikus beleérző készséggel és tökéletes autonómiával. (Ezeket a lapokat itthon is láthattuk néhány éve a Dorottya utcai kiállítóteremben.) A szellemes, frivol és virtuóz Hockney „átrajzolta” tehát az enigmatikus és bölcselmes Stevens Picasso-képét, vagyis egymásba rajzolta-oltotta a költőt a festővel, s megteremtette és megmutatta saját interpretációját róluk. Egyszerű és és kézenfekvő is volt mindez, hiszen Stevens versei roppant képszerűek, sőt festőiek; Picasso pedig univerzális, vagyis és egyáltalán: picassós. Az elképesztő technikai színvonalú rézkarcok sziporkázó, nagyvonalú és igen okos komm mentárok. Hockney bravúros parafázisokkal utal Picasso korszakaira — anélkül, hogy egyetlen egyszer is paródiává vagy sandasággá torzulna a dolog —, s könnyed pontossággal jeleníti meg Stevens fordulatait is (olykor a concept art eszközeivel), kikerülve a szó szerint érett illusztrációs munka nyögvenyelős, analógiás módszerét. A Kék gitár album nagyszerű, invenciózus lapok sorozata, mely mindezeken túl képet ad arról is, miként élte meg David Hockney az elmúlt évek vad hullámait. Sértetlenül, hiszen Hockney a saját pártján áll. (David Hockney rézkarcai, General Art Stúdió, Népköztársaság útja 8., megtekinthető: március 15-ig.) Hajdú István NAPLÓ Debrecenben hétfőn adták át az 1976-ban elhunyt Holló László festőművész özvegye által alapított díjakat. Ezúttal Bíró Katalinnak, a debreceni Déri Múzeum művészettörténészének és Kapcsa János debreceni festőművésznek ítélték oda. Bíró Katalin muzeológust a Holló-életműhöz kapcsolódó évtizedes tudományos gyűjtői, feldolgozói, kiállításrendezői és publikációs tevékenységéért érdemesítették a díjra. Kapcsa Jánost pedig pedagógiai tevékenységéért, továbbá a Holló László örökségeként továbbélő debreceni alföldi tájfestészet hagyományainak követéséért és gazdagításáért találták méltónak rá. A Szépművészeti Múzeum március »-n él újra látogatható. A kiállítások a rekonstrukciós munkálatok miatt 10 órától 10 óráig lesznek nyitva. A tavaly augusztusban megkezdett rekonstrukció részeként több olyan fontos munkát kezdtek meg, s részben végeztek el a szakemberek, amelyek csak a múzeum teljes bezárásával voltak lehetségesek. Hozzáláttak a is új ejtő csatornának a beépítéséhez is. Ez utóbbi munkálatok még márciusban is folytatódnak, ám azokat — éjszakai műszakok beiktatásával — úgy igyekeznek megszervezni, hogy a múzeum nappali forgalmát ne zavarja. A múzeum március 9-én egyébként új időszaki kiállítással várja a közönséget: ekkor nyílik meg Albrecht Altdorfer XVI. századi német festő és grafikus regensburgi vendégkiáltása. A Szlovén Filharmónia Zenekara vendégszerepel e héten Magyarországon, Uros Lajovic vezényletével. Az együttes hétfőn Dunaújvárosban kezdte meg koncertkörútját, kedden Székesfehérvárott, szerdán a budapesti Zeneakadémián, csütörtökön pedig Nagykanizsán vendégszerepel. Maga Nemzet Esküvő TALÁN AZ VOLT a BAJ vele, hogy nem tudták, hová is tartozik. Hiszen Elias Canetti — már a neve is különös — Bulgáriában született, ott spanyol-zsidónak számított. Családjával élt Angliában, Ausztriában, Svájcban és Németországban. Egyetemi tanulmányai miatt visszatér Bécsbe — oda, ahol megtanulta annak idején a németet, választott anyanyelvét, amelyen a műveit írja. A történelem kényszeríti arra, hogy 1938-ban elhagyja az országot, előbb Párizsba megy, azután Londonban telepedik le. A hovatartozása nem csupán a nemzetiségét illetően lehetett kétséges, a munkásságát sem tudták hová sorolni,, mire vélni. Regényíróként hamarább elismerik, de a korai drámáinak húsz-egynéhány esztendőt kellett várakozniuk a bemutatóra, még többet a sikerre. Meghökkentő az a hang, amely az Esküvőben megszólal. Még inkább az lehetett 1931—32-ben, a színmű megírásakor. Már a dramaturgiája is merész (amelyet talán Bertolt Brecht érthetett meg). Nem egyívű cselekményt választ, hanem párjelenetek sorát fűzi egy szálra, amely sokszereplős nagyjelenetekbe vezet. A „kettősök” ugyanannak a háznak más-más szobáiban hangzanak fel, a mintegy felvonásnyifinálé” pedig az egyik lakásban zajló lakodalomban. Minden szcénának megvan a konfliktusa, de az ellentétek csakis az esküvői társaságban kapnak erőre, amikor egy társasjáték fikciója beteljesedik: a ház romba dől. KÉPZELET ÉS VALÓSÁG. Hogy e kettő összemosódik, azt mutatja: Elias Canetti túllépett a realista-naturalista ábrázoláson, ő maga abszurdot mond, de jogos lenne szürrealizmust is emlegetni. Az egyik vendég felteszi a kérdést: mit tennének végveszélyben? És a csapás egyszercsak bekövetkezik. Tehát nem a térvagy időkezelés távolodott el a megszokottól, hanem az akció rugaszkodik el a realitástól, változik a haláltánc víziójává. Ez a fordulat mégsem hirtelen annyiban, hogy a stílus — amelyet Kertész Imre magyarításából ismerhetünk meg — már előkészítette. A papagájként ismételgetett mondatok is intenek, nem lehet mindent a valóság mérlegén latolni. A háztulajdososnő unokája azt hajtogatja: Nagymama! Nagymama! Az örömszülő bizonygatja: Én vagyok az apa! Vagy például, a vő úgy vonakodik: De anyuka! De anyuka! De a szerző olyan mondatokat is elszórt, amelyek szembeszökőn abszurdok. Az öregasszony nemcsak azt állítja: A saját házamban azt beszélek, amit akarok, hanem azt is: A saját házamban úgy számolok, ahogy akarok. S az anyós a göndör szemét, nyílt tekintetű haját dicséri a vejének. Kísérletezik azzal is Elias Canetti, hogy a jellemeket rendhagyón kezelje, méghozzá nemcsak a torzítások, hanem a váltások eszközével. E törekvésnek inkább csak nyomai vannak, de nincs rendszere. Hiszen az Esküvő mégiscsak a zsengéket követő, első drámája egy huszonéves művésznek, aki szinte járatlan útra merészkedett. Nem csoda, hogy egyben-másban tétovázott. A HÁZ A REFRÉN, ha úgy tetszik: a vagyon. Az örökségre váró kamaszlánynak, egy tanárnak és nejének, egy üzletasszonynak és fiújának egyaránt e házra fáj a foga. De másnak is megvan a maguk vágyott „ingatlana”, hagyatéka, jussa, például egy széphölgynek a patikája. A pénz főszólamához a szexualitás motívuma szegődik. A témát erőteljesen, szinte erőszakosan vezeti fel a Katona József Színház társulatával Vladimir Simisko színrevitele. A pozsonyi rendező kezenyomát igen markánsan viseli magán az előadás, amely megnyer az első percekben. Vagyis abban a szkeccs-sorozatban, amelyet a páros jelenetekből farag, és amelyben a színészek java sziporkázik. Mindenekelőtt Gobbi Hilda az öregség minden rettenetét megmutató háztulajdonosnője és Szalay Krisztina fruskája, követelőző unokája ad sajátos hangversenyt: egymást kacagják-adabálják túl a morbid vagdalkozásban. Amit az író felében-harmadában fogalmazott meg, azt vázolja fel magabiztosan Papp Zoltán és Takács Kati egy tanár és felesége képiben: a házasság hinta-palintáját, egy kapcsolat kétarcúságát. A házbeli ifjú hölgy és a látogató ifjú úr „leánykérő” jelenetében a kontraszt tűnik szembe: Básti Juli prostituált egykedvűséggel kezeli Bán János lámpalázas lovagját, amihez képest meglepő az aligány. Azután Csomós Mari fölényes üzletasszonyának és Cserhalmi György dzsigoló-forma fiatalemberének a perlekedése, teli izgékonysággal, amely hirtelen más természetű izgalomba csap át. A figurák bravúrosak — Szakács Györgyi szellemes kosztümjeiben fellépni amúgy is fél siker. Mozgásuk eddig is feltűnő jegyeket mutatott, de a házmesterek triászát akár koreográfus is tervezhette volna: Ronyecz Mária haldokló asszonya fel-félül, viszsza-visszahanyatlik, Horváth József bibliát kántáló férje térdepel, majd a földön, matat, Kari Györgyi eszehagyott leányzója az anyjára csimpaszkodik, őrá pedig az apja — akad olyan pillanat, amikor a mesebeli „répahúzás” mókájával vetekedhetnének. Anynyira mulatságosak, hogy nehéz is felülmúlni őket. Az esküvői körtáncban feltűnnek a többiek: a házat építtető tanácsos, Sinkó László pirospozsgás, gyermetegen naiv örömapája, Máthé Erzsi nagytermetű, egyszersmind nagy természetű örömanyája és a mamájukra ütő, kéjsóvár csemeték, Vajdai Vilmos hátulgombolós kamasza, Csonka Ibolya hajasbaba bakfékja, Szirtes Ági kerítő hajlandóságú, romlott menyasszonya, valamint a megszeppenten mosolygó vőlegény Varga Zoltán személyében. Bár a „nagytotál” még korántsem a legtágabb, még éppúgy kettőshármas jelenetek veszik sorra a személyeket, mint alnnakelőtte, a szituációk mégsem olyan komikusak, még kevésbé groteszkek, van köztük jobb is, gyengébb is. Következésképp a szereplők sem annyira karakteresek. Persze, Mádi Szabó Gábor mohón nőfaló öregembere kiválik az összképből, amint Újlaki Dénes hullaszinti, fancsali koporsógyárosa ,vagy Gelley Kornél „bocsánat, hogy élek”-magatartású gyógyszerésze is. Noha arról nincs szó — valóban nincs —, hogy bárki is hamis ábrázolást hozna, azért például a két szépasszony között, Bodnár Erika özvegye. illetve Udvaros Dorottya patikusnéja között inkább csak annyi a különbség, amennyit a két színésznő alkata, eszköztára adott. Hasonlóképpen Benedek Miklós úgy formálja a ház barátját, Máté Gábor pedig a játékot ajánló vendéget, ahogy számukra kézenfekvő. Mintha kevésbé részesültek volna a rendezői invencióból. Mintha az előadás lassanként elbágyadna. Sajnos, éppen a csúcsjelenetre. " DIDAKSZIS LOPAKODIK BE a komédiába, nem pedig a végítélet. Eleve úgy hangzik el a játék ötlete, szabálya, névsorolvasása, mint próbára tévő kihívás. A vendég úgy harsogja el, mint provokációt. Nem tudni, miért éppen ő, és ő miért ajánlja e játszmát. Aminek nem tudhatja a végét, mégis a hangvétele előlegzi a veszélyt. A bekövetkező katasztrófa pedig kavarodás, amelynek csak a részletei hatásosak, de nem az egész. Nem következetesek egymáshoz viszonyítva a fejvesztett cselekvések: némelyik lélektanilag motivált, némelyik pedig fittyet hány a józan észnek. Bár a konzekvencia hiányáért korántsem csak a rendezés felelős. A rémlátás nem nyomasztó, inkább csak kusza. A nagy vízió szétesik. Akárcsak a ház. A düledező, repedezett, aládúcolt falakat Khell Csörsz tervezte, olyan szürke, sivár színhelyet teremtett, amely nagyon is oda illik a Katona József Színház némely, előadása mellé (hovatovább vigyázni kell, ne rendijenek egyendíszleteket). Nem olyan szemretép ház omlik itt össze, amelynek építője még él, tisztében tevékenykedik, és hangoztatja, jól rakták le az alapokat. Pedig a váratlan összeroppanásnak is volna tanulsága — akár a Canetti-féle pálfordulások szellemében. Bogácsi Erzsébet Ha egyszer leomlik a házunk A Katona József Színház bemutatója Kedd, 1988. március 8. Megalakult az Eötvös József Emlékbizottság (MTI) A Művelődési Minisztériumban hétfőn megtartotta alakuló ülését az Országos Eötvös József Emlékbizottság. A magyar reformpolitikus, a realista regényírás első magyar mestere, a közoktatási rendszer európai szinten is egyik első rangú kimunkálója :175 éve, 1813. szeptember 3-án Született Budám . A megemlékezések országos összehangolására Köpeczi Béla művelődési miniszter elnökletével, Sötér István akadémikus alelnöki részvételével, a Művelődési Minisztérium, a Magyar Tudományos Akadémia, a Magyar Írók Szövetsége, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, a Magyar Pedagógiai Társaság, az Irodalomtörténeti Társaság, az Eötvös-kollégium baráti köre és az Eötvösről elnevezett egyéb intézmények képviselőiből, az Eötvös család leszármazottjaiból alakult testület kialakította és egyeztette a megemlékezések országos programját. Ezek keretében sor kerül Eötvös József ercsi emlékmúzeumának felújítására, és pedagógiai szimpóziumra a bajai Eötvös József Tanítóképző Főiskolán. Eötvös József irodalmi és állambölcselői munkásságát az Akadémia tudományos ülésszakon méltatja. Artexpo — Artforum A Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében megrendezik az első Artexpót és az ötödik Artforumot. Nem gondolom, hogy ez, a magyar nyelvtől oly idegen két elnevezés túl sok információval szolgálna a nagyközönségnek, reméljük, a szervezők számára sikerrel kecsegtet a két esemény. Az I. nemzetközi művészeti vásárt, azaz az Artexpót, ahogyan Borbély Károly, az Artunion művészeti vállalat igazgatója, a vásár egyik rendezője elmondta, igen rövid előkészítés után rendezik meg. Az alapötlet, egy keleti—nyugati műkereskedelmi börze megteremtése atavaszi fesztivál keretében, kétségkívül vonzó. Ez nem volna más, mint a turisztikai szempontból már bevált Utazás-kiállítás képzőművészeti párja. Itt a szocialista országok kortárs festészetével, szobrászatéval nálunk ismerkedhetne meg a nyugat-európai galériások, műkereskedők széles köre. Ám, míg az idegenforgalom területén van némi gyakorlatunk, addig a nemzetközi műkereskedelem világában nem mondhatjuk el ugyanezt magunkról. De bízzunk abban, hogy a kísérlet, a fesztivál annyi kezdeményezéséhez hasonlóan, eredményre vezet. Egyelőre tizenegy magyar és három külföldi résztvevője lesz az Utazás ’88 területén megszervezett Artexpónak. Itt lép majd ki információs irodáján kívülre először a nagy aukciós ház, a Botheby's, hogy tájékoztassa a közönséget tevékenységéről, az ismertebb galériákon kívül találkozhatunk a Zichy- és a Fészek Galériával, kortárs szovjet festők műveit mutatja majd be, a kubai művészeti alap öt festő, egy szobrász-ötvös és egy keramikus munkájával ismerkedhetünk meg, a lengyel művészeti vállalat, a Sztuka Polska, a Jozdi Galéria ’86 tizenhárom művészének anyagát állítja ki. Az Artexpo tehát — a háttérben bonyolódó, remélhetően sikeres adásvételi tranzakciók mellett — a közönség előtt, mint egy nagykortárs képzőművészeti kiállítás jelenik meg, s bizonyára felkelti s elnyeri az Utazás ’83 turisztikai börze, több ezer látogatójának tetszését. Az Artforum nem ily nagy nyilvánosságra számot tartó eseménye a fesztiválnak. A szervezők, a Művészeti Alap vezetésével az európai művészeti fesztiválok vezetői, a művészeti és műkereskedelmi intézmények számára kívánnak itt valódi fórumot, azaz találkozási lehetőséget teremteni. Itt a vendégek megismerkedhetnek a magyar művészet őket érdeklő területeivel, műtermeket látogathatnak, s e megbeszélések eredményeként már több kiállítás cseréjére, meghívásra sor került. (hajdú) A két képzőművészeti eseményei kitől olvasóink figyelmébe ajánljuk a Bauhaus utópiák című tárlatot, melyet Köpeczi Béla és Hans-Dietrich Genscher nyit meg a Magyar Nemzeti Galériában szerdán, március 9-én, délután 3 órakor. Koncz András festő tárlata csütörtöktől tekinthető meg a székesfehérvári Ifjúsági Házban. Pénteken cigány képzőművészeti kiállí Ma nyílik a Művész Galériában (VIII., Rákóczi út 7.). Ugyancsak péntektől tekinthető meg Gross-Bettelherah Jolán emlékkiállítása a Budapest Galériábana megnyitó alkalmával este 6-tól Fritz Lang Metropolis című filmjét vetítik). Szombaton nyílik Kovács Attila építési Necropolis című tárlata a Zichy-kastély nagytermében. Április 21-ig látható a Xertox-csoport bemutatója az Óbudai Pincegalériában. Pálos Miklós festő és Petrovios József szobrász tárlata pedig március végéig tekinthető meg a Gödöllői Galériában. A hódmezővásárhelyi Medgyessy-teremben hétfőn megnyílt a szegedi Benes József festőművész kiállítása. Végh Sándor a Budapesti Tavaszi Fesztiválon vendégművészként a budapesti fesztiválzenekart vezényli a Kongresszusi Központban; a műsoron Bartók, Haydn és Mozart művei szerepelnek.