Magyar Nemzet, 1988. május (51. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-16 / 115. szám

Bartók és Kodály után Súlyos zenei örökséget kaptunk Beszélgetés Lendvay Kamillával Ahhoz a zeneszerző-nemzedék­hez tartozik, amely — saját be­vallása szerint — hagyományos utat jár be, nem fordít hátat ma­gának. „ez nem érdem, ez alkati dolog, adottság, hogy a magam választotta utat különösebb ka­nyarok nélkül, legföljebb kisebb kitérőkkel járjam be". Honnan indult el ez az út? Mi vezette a zeneszerzői pályára? — Szüleim nem voltak hivatá­sos muzsikusok, de apám is, anyám is jól zongorázott Termé­szetes, hogy alig múltam el ötéves, már engem is a zongorához ül­tettek , de sohasem gondoltam arra, hogy a zongoramű­vészi pá­lyára lépjek, kezdettől fogva ze­neszerző akartam lenni. Vagyis azóta, amióta a még gyerekfej­jel komponált néhány zongora­­darabomat megmutattam későb­bi mesteremnek, Visky János­nak, s ő akkor azt mondta, hogy menjek csak el nyugodtan a fel­vételi vizsgára a Zeneakadémiá­ra. Mikor komponálta az első olyan darabot, amely a nyilvánosság előtt is zeneszerzővé avatta? — Még főiskolai hallgató vol­tam, amikor írtam egy olyan művet, amelyet már akkor föl­vettek a rádióban: egy rapszódi­át hegedűre és zongorára. Ezt elvittem az akkori Zeneműkiadó Vállalathoz, s ott elfogadták ki­adásra. De aztán kiderült vala­milyen módon, hogy még zene­­akadémista vagyok, s akkor visz­­szaadták a darabot azzal, hogy zeneakadémiai hallgatótól nem adnak ki, jöjjek vissza, ha elvégez­tem a főiskolát. Hát így kezdő­dött Persze ennek a rapszódiá­nak a formavilágán, hangvételén még erősen érződött zeneakadé­miai tanulmányaimnak a hatá­sa — de azt hiszem, azóta nevez­hetem magam zeneszerzőnek. Szerencsére ma már általában kiadják annak a darabját is, aki olyan tehetséges, hogy még a diplomaosztás előtt publikálás­ra méltó kompozíciót alkot. Hogyan tágult, milyen módon formálódott Lendvay Kamil­ló ze­nei, seneaaeraől látóhatára, hang­­jás világa? — Tanárunk, Visky János meg­ismertette velünk az új bécsi is­kolát és képviselőit; hangfelvé­telek segítségével hódítottuk meg a magunk számára —­ vagy leg­alábbis fedeztük fel — Schön­­berg, Alban Berg és Webern ze­néjét. A hazai koncertéletben ak­koriban sűrűn­­hangzottak el Sosztakovics és Hacsaturján mű­vei, s ezek igen nagy hatással voltak rám. Elsőnek Sztravinsz­kij, méghozzá a korai Sztra­vinszkij hatott rám végtelenül elementáris erővel, az a sajátos, erőteljes és népies orosz muzsi­ka. A zongorán kívül még már bang­­■seren is játszik? — Nem, de, mint ahogy ez minden zeneszerzőnek kötelessé­ge, minden hangszert ismerek, mindegyiknek a hangzása, vala­mint testi és lelki adottságaik gyökeresen bennem zengenek. Minden titkukat igyekszem meg­fejteni. Mert ha a zeneszerző nem­­érez rá a hangszerek sajá­tos, csakis rájuk jellemző, egyé­ni jellegére, sosem lesz képes egy-egy témát, meghatározott ze­nei anyagot az annak egyedül és kizárólagosan megfelelő hangsze­reken megszólaltatni. Ehhez a gondolathoz természetesen az is hozzátartozik, hogy a zongora preparálásának vagy bármely más hangszer különleges haszná­lati módjának a létjogosultságát csak akkor ismerem el, ha ez valamilyen meghatározott zenei indítékból fakad, ha ezzel vala­milyen meghatározott zenei szán­dékot valósít meg. Eff-cs C­hagu­erazk­i, megszo­kottól eltérő használata elvonhat­ja a hallgatózás figyelmét magá­ról a zenéről, eseteg épp ellen­kező hatást kelt, mint amilyet a zenemű egyébként sugallna.­­ Elképzelhető, hogy hatását téveszti a hangszernek nem az előírt módon való alkalmazása, de végtére is minden megoldás elfogadható, ha nem öncélú, ha a zenét szolgálja, ha valódi és igaz zenei gondolat születik ál­tala. Monteverdi kitalálta a piz­­zicatót, a hegedű húrjának uj­jal való­­ pöccintését — a maga idejében nem kevés ellenérzéssel fogadták, s mára már hétközna­pi, megszokott játszási formává alakult. És ez minden korban így van: valahányszor valami új jelenik meg a zenében, mindig heves ellenállás fogadja. Talán a mi korunkban egy kissé összesikrüsődött, talán túl sok ennyi új egyszerre. — Valóban, és ez ennek az egész kérdéskörnek a lényege, hogy soha nem volt még ennyire bonyolult és szerteágazó stílusú a zeneművészet — de a többi mű­vészeti ág sem —, mint éppen a mi korunkban. Roppant nehe­zen ismeri ki magát az ember, s ezért nagy a hozzáértők, a szak­emberek felelőssége. Nekik kell utat mutatniuk ebben az útvesz­tőben. Mert, sajnos, a közönség nem tud eligazodni ebben a sok­féleségben. Hogyan látja Lendvay Kamilla zeneszerző a kortárs magyar zene jövőjét? — Az biztos, hogy lesz egy olyan erőteljes vonal Bartók után, a magyar zenének egy olyan képviselete, amelyre rá fognak ismerni mindenütt a vi­lágon, amelyről hallani fogják, hogy magyar zene. Élünk itt né­­hányan, akik olyanfajta zenei nyelvet beszélünk, olyanfajta ze­nei gesztusrendszerrel, hogy ránk lehet ismerni — jóllehet mind­egyikünk különbözik a másiktól: Petrovics, Szokolay, Soproni, Durkó, Bozay... a névsor persze nem teljes; az is igaz, hogy a mi nemzedékünk után jövők való­ban másképp komponálnak, sza­kítva minden eddigi hagyo­mánnyal s ezek az új módok jó­val nehezebben szelektálhatók — ha egyáltalán szelektálhatok még — egyénileg is és a nemzeti hovatartozás szempontjából is. Hol vannak az emberi fülnek azok a határai, amelyen túl már nem képes bizonyos hangzásokat, hangösszetételeket zenének hal­lani? — Nem hiszem, hogy volna ilyen határ. Az emberi fül lehe­tőségei végtelenek , másutt meglevő korlátokat kellene le­dönteni. Az a legfontosabb, hogy olyanfajta világos formálá­­sú zenét írjunk, hogy első hallás­ra is legyen a közönségnek vala­miféle lehetősége a zenében való eligazodásra. Természetesen nem stíluskompromisszumra gon­dolok, de a közönségnek éreznie kell, hogy hol tart a zenei folya­mat; hogy csúcspont előtt van-e , hogy egyáltalán várható-e csúcs­pont; vagy hogy mikor lesz vége a darabnak. Szerintem a formá­ra kell a legtöbb gondot fordíta­nunk, ha azt akarjuk, hogy a kö­zönség meghallgassa a zenénket. Márpedig én a közönségnek írok — megalkuvás nélkül persze, nem egy vélt közízlést kiszolgál­va: a saját mondanivalómat adom közre a magam stílusában. Melyek a zenének azok az össze­tevői, amelyek zenévé tesznek bizonyos hangokat, zörejeket? — A zene az én számomra dal­lam, ritmus, harmónia, hangszín, dinamika — mindezek együtt formálódnak zenévé. Ezt mindenféle technikával és hangszerrel el lehet érni? — Bármilyen eszközzel. Tehát a dallam, a harmónia és a többi említett összetevő önmagá­ban még nem gátolja azt, hogy korszerű legyen egy mai darab. — Természetesen nem, ha újak és korszerűek. Meggyőződé­sem, hogy lehet ilyet írni — csak hát, persze, fantázia kell hozzá, meg kifejezőkészség, no és jó for­ma- és arányérzék. Szóval alkotói tehetség, nemcsak kísérletezői kedv. A zene akkor élvezhető és érthető, ha a közönség képes el­igazodni a megszólaló hangzás­­világ időbeli folyamatában. Itt nem lehet visszalapozni, nem le­het megállni, mint egy-egy fest­mény előtt. A zenei formálás alapkérdése az, hogy az arányok egészségesen viszonyuljanak egy­máshoz. Milyen módszerrel, hogyan kom­ponál? — Az én munkafolyamatom kissé hosszadalmas és meglehető­sen fárasztó. Egy-egy darab el­­tervezésekor ugyanis nagyon sok vázlatot készítek, és rengeteget foglalkozom egy-egy­ tematikus anyag kialakításával, formálásá­val; nemritkán azt veszem ész­re végül is, a folyamat vége felé, hogy az így kialakított kész anyag voltaképpen nem más, mint az, amit az­ első pillanatokban, az el­ső fázisokban vetettem papírra. Ilyenkor mindig azt hiszem, hogy tulajdonképpen nincs is szükség arra, hogy ilyen alapos műhely­munkával dolgozzam — mégis újra és újra nekifogok. Mert mu­száj, ha másért nem is, a magam igazolására; vajon az általam el­képzelt jó nem lehet-e jobb, for­­másabb, érdekesebb, szóval: ze­­nébb. Mi Inspirálja, honnan támadnak ötletei, zenei Indítékai? — Az inspirációt legtöbbször előadóművészektől kapom — gyakran írok megrendelésre. Ter­mészetesen ilyenkor sincsenek szűk megkötések, zeneszerzői fantáziámra bízzák a lényeget; többnyire csak műfajra — hogy vokális mű, versenymű vagy szimfonikus mű legyen-e például —, esetleg hangszerre szól a megbízás. A Magyar Rádió fafú­­vósversenyére tőlem­­ klarinétda­rabot rendeltek, és bár én szíve­sebben írtam volna a többi kö­zül bármelyikre — fuvolára, oboára vagy fagottra —, volta­képpen nagyon rövid idő alatt beleéltem magam a klarinétba, és végül is talán nem sikerület­len az a darab, amelyet erre a hangszerre írtam. Hogyan van megelégedve általá­ban darabjainak az előadásával? Mennyire áll közel a megszólal­tatott mű a darab belül hallott hangzásával? — Talán ez az egyetlen dolog egész zeneszerzői pályámon, amellyel mindig meg vagyok elé­gedve, amely mindig megfelel a várakozásaimnak. Egyebekben nagyon sok kétely és bizonytalan­ság gyötör, ez az egyetlen olyan dolog a munkámban, amely so­hasem okoz csalódást , de pozi­tív csalódást sem, tehát az sem fordul elő, hogy valami jobban szólal meg, mint ahogy elkép­zeltem. Ha ugyanis valami job­ban szólal meg, mint ahogy el­képzeltem, akkor rossz volt az el­képzelés. A műveknek minden esetben úgy kell megszólalniuk, ahogy én elképzeltem. Legutóbbi munkája, munkái? — A Szombathelyi Szimfoniku­sok megrendelésére írok most egy művet, öt zenekari darabot kértek, rám bízták, hogy mit írok. A chaconne-t választottam. Bach Chaconne-ját tartom a zeneiro­dalom egyik legszebb darabjának, kora ifjúságom legnagyobb ze­nei élménye volt, és azóta él ben­nem ez a chaconne-vágy. Hogyan jutott el az első darabtól, amelyet még zeneakadémiaiakén! Itt, a mai chachonne-ig? — Nem volt könnyű a mi nem­zedékünk helyzete, mert olyan súlyos zenei örökséget kaptunk, amely hosszú ideig nyomasztólag hatott, azt hiszem, sokunkra. Bartók és Kodály hagyatékát s azt a fajta zenei nyelvezetet, amelyet az ötvenes években töb­ben nagyon sok tehetséggel mű­veltek, nem szabad kidobni az ablakon, nem kell szégyellni és nem kell félni tőle; nagyszerű da­rabok is születtek a két zeneköl­tő óriás közvetlen szellemi örök­ségeként, és ma már érdemtele­nül felejtik el ezeknek az érté­kes daraboknak jó részét. Ben­nem jól fölszívódott a bartóki és kodályi zenei szellem és hangzás­­világ, mindazzal a sokféle euró­pai áramlattal, amelyeket utazá­saim során olvasztottam magam­ba. Sohasem törekedtem arra, hogy bármilyen stílusirányzatot kövessek; mindaz, ami közel áll hozzám, beépül az életművembe. Én arra törekszem, hogy fölfog­ható, világos zenét írjak. Operaterve nincsen? — Elvi tervem van, de úgy ér­zem, csak akkor érdemes operát írni, ha ezzel meg tudunk terem­teni az operában egy olyan totá­lis színházat, ahol a zene mint a legfőbb hordozóanyag olyan elemekkel — elsősorban drama­turgiai elemekkel — társul, ame­lyek hallatlanul érdekessé tud­ják tenni a színpadot, és ezáltal magát az operát. Egyszóval, ha előbbre lehetne vinni azt, amit Puccini olyan zseniálisan betető­zött. A zeneszertés mellett aktív zenei közéletet is él. — Tanítok a Zeneakadémián, a zeneelmélet tanszék vezetője vagyok, van egy sor társadalmi funkcióm, ezek között talán a legfontosabb az, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatal társadalmi ve­zetőségének az elnöke vagyok, és tagja vagyok a Zenei Alap ve­zetőségének, s a Zeneművészek Szövetsége elnökségének. Zenei életünknek nagyon sok súlyos gondja-baja van, és elsősorban nekünk, muzsikusoknak kell köz­reműködnünk abban, hogy meg­oldjuk ezeket. Hiszen a zenei élet egészéről van szó. Kiskalmár Éva 56 Magyar Nem­et Vidéki színházak Budapesten (MTI) A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásával vasárnap megkezdődött a vidéki színházaik bemutatkozása a fővá­rosban, a VII. országos színházi találkozó részeként. A nyíregyházi társulat Miroslav Krleza Galícia című, kétrészes drámáját adta elő a Thália Szín­házban. Hétfőn a Pesti Színház­ban a Pécsi Nemzeti Színház mu­tatja be Gogol Háztűznéző című „hihetetlen történetét”. Kedden a József Attila Színházban az egri Gárdonyi Géza Színház művészei a „Figaro házasságát" adják elő. Május 18-án a Fővárosi Ope­rettszínház­ban Nyikolaj Erdman Az öngyilkos, 23-án a Vígszínház­ban Örkény István Pisti a vérzi­­vatarba­n című drámáját mutatja be a kaposvári Csiky Gergely Színház társulata. A Kecskeméti Katona József Színház George Bernard Shaw Pygmalionjával vendégszerepel 21-én a Pesti Színházban. A veszprémi Petőfi Színház Dürrenmatt darabját, a Play Strindberget hozza el 24-én a Katona József Színházba. A világhírű Godspel című mu­sical lesz a debreceni Csokonai Színház versenyprogramja a szín­­háztalálkozón. A zenés játéknak a Nemzeti Színház ad helyet má­jus 25-én. Ugyanitt játsszák el Shakespeare Hamletjét a Szegedi Nemzeti Színház művészei, 27-én. A nem fővárosi társulatok bemu­tatkozása Budapesten a zalaeger­szegi Hevesi Sándor Színház elő­adásával zárul május 30-án a Nemzeti Színházban — a darab címe: A 13 és háromnegyed éves Adrian Mole titkos naplója. A budapesti és vidéki színházi műhelyek által az évad legszín­vonalasabb produkcióinak tar­tott, s most a VII. országos szín­házi találkozón egy csokorban látható előadásokat szakmai zsűri bírálja el. NAPLÓ Szimbólumok, mítoszok címmel Csók István festészetének kevés­bé ismert alkotásaiból, az 1899 és 1919 között született festményei­ből nyitottak kiállítást szombaton Székesfehérvárott, az István Ki­rály Múzeumban. A tárlatot jú­nius 12-ig láthatják az érdeklő­dők.­ Hétfő délelőtt 9 órakor a Pe­tőfi rádió hullámhosszán újra je­lentkezik és megkezdi idei rend­szeres műsorát­ a Balaton Rádió. A nyitó adás időtartama és hely­színe egyaránt rendhagyó lesz; a Napközben című műsor teljes három óráját a Balatonról , a Hévíz motoroshajó fedélzetéről, illetve két közvetítőkocsi segítsé­gével a part menti települések­ről­­ sugározzák. Péntekre virradó éjszaka kizu­hant amsterdami hotelszobájának ablakából Chef Baker amerikai dzsessztrombitás — közölte a vá­rosi rendőrség.­ Ma, hétfőn délután n­­égy órakor nyitják meg a hetvenéves Murai Jenő szobrászművész születésnapi kiállítá­sát a népfront XV. kerületi székisá­­yában. A Pestújhelyen élő és alkotó mester hegesztőpisztollyal készíti szobrait, nyolc millimétertől másfél méterig terjedő méretben. A legna­gyobbat, egy monumentális parasztfe­jet, Pusztavacson, az ország földrajzi középpontjában állították fel. Jellegz­zetesek a régi pesti utca alakjait idéző kisplasztikái: a virágárus, a veloci­­pédező férfi, a lámpagyújtogató, az utcai köszörűs. Meghökkentőek szo­borpéldázatai. Egyik ilyen műve az atombombán ülő halál. Szom­orúan néz maga elé: ezt még ő sem akarta, erre még ő sem lett volna képes. A művész, humánus gesztusként, har­minc kisplasztikájának árát ajánlot­ta fel — a népfront közvetítésével — az afrikai éhezők megsegítésére. (bolgár) Ü­nnepségsorozat az orosz ortodox kereszténység millenniuma alkalmából (MTI) A magyarországi egyhá­zak és felekezetek május 14. és 17. között ünnepségsorozatot tar­tanak az orosz ortodox keresz­ténység millenniuma alkalmából. Ennek nyitányaként szombaton „Orosz egyházművészet Magyar­­országon” címmel kiállítás nyílt az újjáalakított esztergomi fő­székesegyházi kincstár kamara­termében. A tárlatot Vujicsics Dusán Sztoján, az UNESCO ke­retében működő szláv kultúrák tanulmányozása nemzetközi tár­saság magyar nemzeti bizottsá­gának elnöke, a szerb ortodox egyházi gyűjtemény igazgatója nyitotta meg. A megnyitón jelen volt Varlaam volami és rovehi érsek, Pimen orosz ortodox pát­riárka küldötte, a Magyarországi Ortodox Egyház képviseletében Gálity Vojiszláv esperes-helynök, egyházmegyei titkár, Paskai Lász­ló esztergomi érsek, a magyar katolikus püspöki kar elnöke, va­lamint az Állami Egyházügyi Hivatal, a Komárom megyei és az esztergomi városi tanács kép­viselői. Az augusztus 15-ig nyitva tartó kiállítás a magyarországi szerb ortodox egyház, az esztergomi főszékesegyházi kincstár és a Ke­resztény Múzeum gyűjteményé­ben levő több mint száz orosz egyházi emléktárgyat, sok szép evangélikus könyvet, ötvöstár­gyat és textilt mutat be. Külön részben láthatók azok az ikonok, amelyeket az 1986-ban elhunyt Lékai László bíboros kapott az 1979-es szovjetunióbeli útja al­kalmából orosz egyházi vezetők­től. Ezek a máig tovább élő híres orosz ikonfestészet eminens em­lékei. Az ünnepségsorozat folytatá­saként vasárnap délelőtt 10 óra­kor istentiszteletet tartanak a budapesti Nagy­boldogasszony magyar ortodox templomban. Hétfőn 15 órakor „Az orosz orto­dox egyház millenniuma" címmel kiállítás nyílik az orosz ortodox egyházközség termében. Kedden 11 órai kezdettel a magyar egy­házak és felekezetek ünnepséget tartanak Budapesten, a Ráday­­Kollégiumban, amelyen vala­mennyi hazai egyház vezetője je­len lesz. Dőlt sorok Székely Mihályról A nézőt szerencsére nem érdekli, kerek évfordulót köszöntve vagy díjnyertes filmek sorozatában — hiszen 1983-ban Londonban oklevelet kapott — került-e ismét bemutatásra a Székely Mihály művészetéről készített portré. Van egyébként ennél sokkal jobb apropó i­s: negyed­századdal­­ezelőtt izűzte rendezőként csokorba Horváth Ádám Keresz­­tury Dezső veretes szövegével az énekes néhány basszusáriáját, és a készítőket, az előadót egyként dicséri, hogy a fekete-fehér film szebb, mint sok-sok későbbi színes társa.­­ Nem tudom, Sir Rudolf Bing, aki 22 éven át volt a Met igazgatója (a nálunk is megjelent 5000 este a Metropolitanben című könyvében sok kedves emlékét elevenítette föl), törődött-e Székely Mihály nyelv-, tudásával. Vita robbant fel ugyanis nálunk egy tenorista anekdotázása miatt, hogy Székely Mihály, aki 1946 és 1950 között­­a New York-i Metropolitan Opera állandó vendége volt, valóban azért nem tudott-e gyökeret ereszteni ott, mert nem beszélt nyelveket. Azt sem tudhatom, hogy Bing, ez a kiváló menedzser, aki művészeinek oly sokat elnézett, vajon nem tűrte volna-e el, hogy az akkori idők egyik legnagyobb basszistája törvényi­ hagyományt szegve uram bocsá’ magyarul éne­kelje el Fülöpöt, Sarastrót, Ozmint, Boriszt. Szinte bizonyos, hogy Székely Mihályt a hazatérésében honvágya sar­kallta ugyan, ám­­visszautazását a sorompók akadályozták meg. Mi, sze­rencsések azonban az ötvenes évek első felében hétköznap a B. bérlet 6. előadásán is hallhattuk olyan szerepekben, mint Gremin az Anye­ginben, Ochs a Rózsalovagban vagy Ránki Györgynek az akkoriban meglehetősen áthallásos — mert a népünk bölcs atyjának nem túlsá­gosan szilfid termetére is utaló — vígoperájában, a Pomádé királyban, az éppen műsoron szereplő Wagner-művekben és mindenekelőtt a Kékszakállúban. Abban a műben, amelyet­­még a szerzővel tanulhatott, meg, és vitt sikerre világszerte. Magyarul? De hiszen Bartók Béla ezen a nyelven írta meg remekművét. A nosztalgia mellett az igazságtalanság érzete is eluralkodott rajtam e­­portréfilm ismétlése láttán. Mert milyen igaztalan a sors, hogy bárki énekel is már a Don Carlosban, Fülöp csak Székely Mihály, Gilda Gyurkovics Mária, Turandot Takács Paula, Belmonte Rösler Endre, Don José Losonczy György, Bánk Simándy József, Tiborc Palló Imre hangján szólal meg fülemben. Vagy tévedek? Hiszen mindezeknek a szerepeknek kiváló előadóik vannak már nálunk. Lehet, hogy újabb 25 év múlva valamilyen teremméretű, térhatású sztereo videokészü­lék előtt ülve, ugyanez a nosztalgia lesz úrrá azokon, akik az énekesekről most készült,­l készülő portréfilmeket előveszik a gyufadoboz méretű emléktárolóból? (gábor) Az érettségi rangja Megszűnik-e a felvételi? Sokan talán életük első kávé­ját isszák a rögtönzött büfében, attól remélik szellemük megúju­lását, a szendvicsek azonban alig­­alig fogynak, mert hát ki tud en­ni ilyen nagy esemény közepet­te. A lázas izgalomban minden­esetre nehéz eldönteni, hogy ki is vizsgázik: a szülő vagy a gye­rek. Folyik az érettségi. A diák­kor első nagy vizsgája, amelytől mindenki retteg, a tanárok ez­zel fenyegetik a négy év alatt a lanyhuló szorgalmú kamaszokat , és amelynek valójában semmi­féle jelentősége nincsen. Amiként nem örvend túlságosan nagy tár­sadalmi tiszteletnek az érettségi­zett ember sem. Az iskolareform újabb és újabb támadásai végül legyőzték az érettségit A legújabb törekvések szerint pedig — amint ezt Bol­dizsár Gábor, a Művelődési Mi­nisztérium középfokú nevelési fő­osztályának helyettes vezetője el­mondta — ismét szeretnék vissza­állítani a nagy diákpróba egyko­ri rangját becsületét — Már a mai érettségi rend­szerben is vannak olyan elemek, amelyek közelítik egymáshoz az érettségi és felvételi vizsgákat — kezdi Boldizsár Gábor. — Ilyen például a közös írásbeli, amelyet több tantárgyra is ki lehetne ter­jeszteni. Ennek előnye, hogy a diákoknak kevesebb a vizsgájuk, így kevesebb az izgalom, a megpróbáltatás is.­­ Ugyanakkor a felvételi pél­dasorok mindig nehezebbek az érettségi feladatainál, tehát aki egy-egy tárgyból gyengébb, nem készül felvételizni, az az érettsé­gin rosszabb jegyet kaphat.­­ Ezen könnyen lehet segíteni, csupán olyan feladatlapokat kell összeállítani, amelyeknek az első részét a gyengébbek is meg tud­ják oldani. A közös felvételi­­érettségi írásbeli eredményét ma is külön-külön értékelik a közép­iskolákban és a felvételi bizottsá­gokban. — Milyen változtatásokra ké­szülnek az érettségivel kapcsolat­ban? — A leghamarabb megvalósít­ható az, hogy az érettségi átlag­­eredménye jelentkezzen a közép­iskolából vitt­ pontszámban. Ez ugyan érdemi változást nem hoz az érettségi vizsga szerepében, de mégsem lehet majd annyira fél­vállról venni. Ugyanakkor egy ilyen intézkedés nem változtatja meg a felkészülés időtartamát, nem befolyásolja a négyéves ta­nulmányokat, ehhez nem kellenek előkészületek. Tartalmi változta­tást pedig csak hosszú távon ter­vezhetünk, hiszen arról a diákok­nak már tanulmányaik megkez­désekor értesülniük kell. — Európában különféle érett­ségi rendszerek honosak. Milyen lesz a magyar modell? — A kilencvenes évek első felé­ben a tervek szerint független bi­zottságok előtt vizsgáznak majd a végzős diákok. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha ez a vizsga egyben a felvételit is je­lenti. Ugyanakkor a felvételi rendszere is módosul, három vál­tozata lesz. Egyes felsőoktatási intézményekben az érettségi ered­ménye és egy alkalmassági, vizsga alapján bírálják el a jelentkező­ket. Más típusú egyetemeken az érettségi csak előszűrőnek szá­mít majd, amelynek az eredmé­nyét figyelembe veszik, és azon túl a jelentkezőknek egy előre meghatározott anyagból felvételi vizsgát kell tenniük. Hogy egy­­egy felsőoktatási intézmény mit ír elő, az­ a saját döntésétől függ, ebben tehát nagyobb önállóságuk lesz. A harmadik kategóriába tartoznak a művészeti főiskolák, amelyekben az érettségi csupán egy általános felkészülést mérő jogi eszköz lesz, a­ felvételi vizs­ga pedig a speciális készségeket, képességeket méri. — Ezt a változtatást is a pénz­hiány nehezíti majd meg? — Nem. Ez nem múlik pénzen. A jelenlegi felvételi rendszer elég költséges, hiszen a bizottságokat fizetni kell, a mai vizsgáztatási díjak pedig olyan alacsonyak, hogy azokat mindenképpen fel kell emelni. Ehhez képest az össze­vont, független bizottságok előtt zajló érettségi-felvételi bizonyo­san olcsóbb lesz. — Egyre többször hallani, hogy teljesen el kellene törölni már a felvételit. — Nincs Európában olyan or­szág, ahol egyes egyetemeken ne lenne felvételi vizsga. A színvona­las iskolákban van valamiféle nu­merus clausus, vagy vizsga, vagy előkészítő év. Azt azonban nem tartom kizártnak, hogy a legtöbb magyar felsőoktatási intézményben megszüntetik a felvételit. A politi­kának amúgy is fel kell adnia azt a tabut, hogy minden végző dip­lomásnak állást kínál, hiszen ez már ma sincsen így. Az évközi­év végi szelekciónak azonban csak akkor lenne értelme, ha az isko­la a távozónak adna valamilyen részképesítést, tehát az addigi erőfeszítései nem lennének tel­jesen hiábavalóak. (hanthy) Hétfő, 1988. május 16. Alakuló ülést tartott, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (MTI) Alakuló ülést tartottak szombaton azok a tudományos kutatóintézeti dolgozók, akik a történészek kezdeményezésére ön­álló szakszervezeti érdekképvise­letet kívánnak teremteni. A bu­dapesti Metro Klubban megtar­tott ülésen mintegy 340-en vet­tek részt és elfogadták a Tudo­mányos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének alapító levelét és alapszabályzatát, valamint ha­tároztak egy később összehívandó közgyűlésről. Az alapszabályzat­ban kifejezésre juttatták azt a szándékukat, hogy kapcsolatot kí­vánnak kiépíteni a SZOT-tal és az ágazati szakszervezetekkel.

Next