Magyar Nemzet, 1988. augusztus (51. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
Witshingstoni tudósítónktól A küldetés New Orleans, augusztus 19. Százötvenezer léggömb hullott alá csütörtökön éjjel New Orleans-i Superdome tetejéről, s ezzel a piros-fehér-kék látványossággal ért véget a republikánusok négynapos értekezlete. S befejeződött az előválasztásoknak, a pártgyűléseknek, a konvencióknak a hónapok óta tartó korszaka is, megkezdődik végre a döntő ütközet, a két jelölt kíméletlen csatája, a harc a Fehér Házért. Ezen a csütörtök esetén csak a ballonokat eresztették le, a függöny valójában felgördült, s tévénézők milliói az utolsó felvonás nyitányánaklehettek a szénig tanúi. S ennek tudatában ment föl a szónoki emelvényre, a jelölést elfogadni és megköszönni George Bush is, aki élete legjobb beszédét akarta elmondani. Nem okozott csalódást sem önmagának, sem a híveinek, sőt ragyogó teljesítményét még az ellenfelei is elismerték. Kitűnő stílusban fogalmazódott a szöveg, egyszerre volt lágy és érzelmes, határozott és kemény, végre megmutathatta George Bush, ki is ő valóban, mit akar. Kilépett Ronald Reagan árnyékából, elnöki erényeket csillogtatott meg. Büszke rá, hogyne volna az — indította eszmefuttatását —, hogy hűséggel szolgálta Ronald Reagant hét éven és hét hónapon át, s ebből a lojalitásból fakad a küldetése is: „Egy jobb Amerikát teremteni", elvégezni azt a munkát, amelyhez 1980-ban fogtak hozzá. Személyeskedni nem akar, ő csak a tényeket sorolja föl, azokat a célokat szeretné megjelölni, amelyeket elérni kíván. Vak ggorok A demokraták úgy vélik, folytatta Bush, hogy Amerika hanyatlik, elsősorban történelmi okokból. De ez nem így van — szögezte le —, Amerika fölemelkedik, s újabb szép évszázad vár rá. A gazdaságot példa nélküli konjunktúra jellemzi, békében él, s a feszültség csökken a világban is. S e hadjáratnak nem lehet a hozzáértés, a szavahihetőség az egyetlen témája, az értékekről, az alapelvekről kell eszmecserét folytatni, mert kompetens „az a bürokrata, aki arra vigyáz, hogy a fogaskerekek egymásba érjenek, de nem érti, miként működik a gép”. Nyolc évvel ezelőtt „az intenzív asztalon feküdt az amerikai gazdaság”, s a republikánus kúra gyógyította ki, lelassult az infláció irama, apadtak akamatok, visszaesett a munkanélküliek száma. Sőt tizenhétmillió új munkahely keletkezett, s ezeknek a többsége nem is akármilyen, átlagosan huszonkétezer dollárt fizet évente. Ha a gazdaság növekedése nem törik meg, akkor a következő nyolc évben harmincmillió új munkahely jöhet létre, ígérte Bush, azt fejtegetvén, ez lehet a megoldás a szegénységre, a hajléktalanságra is. Csak a demokraták hasonlíthatják a gazdaságot az ementálihoz, a „három vak egér láthatja ,így a dolgokat”, utalt nyilvánvalóan Dukakisra, Bentsenre és Jacksonra. Hiszen az évtized elején a republikánusok csak lyukakat örököltek, sajtot egyáltalán nem. (A tények közül, persze, kimaradt a deficiteknek az említése.) Bush elnök nem emelné az adókat sem, a súlyos bűntettek elkövetőit halálbüntetéssel sújtaná, ideértve a gyilkosságtól sem visszariadó kábítószerügynököket. Híve az iskolai imádságnak, még ha nem kötelező formában is, tiszta levegőt, és tiszta tengervizet akar, támogatja az úrvédelmi erőfeszítéseket, s küzdene a vegyi fegyverekbetiltásáért, a fajok békés egymás mellett éléséért, harmóniájáért Amerikában. Íigyontö holyakból Visszautalt azokra a támadásokra is, amelyek őt a demokraták atlanti konvencióján érték. A texasi Ann Richards akkor gúnyolta Busht, azt mondta „ezüst lábbal a szájában született", nem ismeri a való életet. Nos, az alelnök arról mesélt, hogy bár gazdag családból származik, sok mindent látott és tapasztalt már nemcsak a második világháborúban, hanem éppen Texasban is, ahol az olajüzletbe vágott bele, s bizony nyomorúságos körülmények között lakott eleinte a családjával. Amidőn a beszédnek ezen a részén dolgozott, belépett a dolgozószobába a felesége, Barbara, s azt mondta, „pihenj kicsit, dőlj hátra, vedd le a cipődet, s tedd föl az ezüstlábadat az asztalra”. A teremben nagy nevetés tört ki, mindenki értette a célzást. De komolyan hallgatták Busht, amidőn azzal érvelt, hogy John Kennedy is a választási kampányban döbbent rá, mi is a szegénység, Nyugat-Virginiában járva. Végül önmagáról beszélt még, az életéről, törekvéseiről, személyes hangon, s az első reakciókból megítélhetően, nemcsak a teremben levőket lepte meg azzal, ahogyan mondanivalóját előadta. Akampányszakértők, a televíziós kommentátorok azt jósolják, hogy az augusztusi vakációvégén, szeptember elején, amidőn az amerikaiak jobban odafigyelnek a hadjáratra, a két jelölt egyenlő helyzetből indul majd. Persze, egyelőre nem mérhető föl, milyen hatással lesz ez aBushbeszéd a szavazókra. Csak sejthető, hogy ez a felszólítás nem maradhat válasz nélkül. S ahogy a republikánusok kiözönlenek New Orleansból, törvényszerűen ötlik fel a kérdés, vajon a két konvenció miben iskülönbözött egymástól. A demokraták a Jackson-vita drámai kihívásával mentek a georgiai fővárosba, ahol elsimították az ellentéteket, változást ígértek, igaz a reagani „beszélő köntöst” is magukra öltve alkalmanként, megértve, hogy nem feledkezhetnek meg ők sem az amerikai alapértékekről, a családról, az oktatásról, a mindennapok gondjairól. De lelkes hangulatban távoztak, győzelmi reményekkel. Ezzel szemben a köztársaságiak s könynyű szívvel érkeztek ebbe a déli városba, s meghökkentő befejezést kínáltak. Merész húzás volt Dan Quayle kiválasztása a második posztra, s nemcsak azért, mert az indianai szenátor múltját beárnyékolják a mendemondák arról, hogyan is jutott be a nemzeti gárdába, vajon nem Vietnamot akarta-e elkerülni. Ezt egyszerűen tisztázni lehet, mi azügy nem is új, Quayle kongreszszusi megválasztásakor mindannyiszor felmerült, majd elült. De Rudit szereplése is meghökkentő volt, s feltűnt az elemzőknek az a megjegyzése, hogy az esélytelenek esélyével indul a csatába, holott ő az, aki veszthet. Ám az egész republikánus tábort bizonytalanság jellemzi, egyáltalán nem bíznak a győzelemben, hiszen alelnöknek ez még nem sikerült, kivéve a múlt században, ám Van Buren sikerének a körülményei eléggé homályosak, isforra ? De aggódnak a köztársaságiak, mert nem tudják pontosan, merre halad a párt. Nyolc év után lehet folytatást ígérni, de ez vajon eléggé csábító-e? A program az 1984-es elgondolásokat ismétli hosszasan, konzervatív alapállásból. Bush ugyan szólt a „Reagan-demokratákhoz” is, ám a konvención fő műsoridőben prédikálhatott Pat Robertson, a vallási jobboldal vezéralakja, jelezvén, hogy a párt befogadta ezt a csoportot. De alighanem csak november nyolcadikén dől el, hogy megerősíteni vagy szélesíteni tudták-e a republikánus bázist. Bush elhatárolta magát a demokrata célkitűzésektől, világosankifejtette az elképzeléseit. A következő bő két hónapban televíziós vitákban kell megmérkőznie Michael Dukakisszal, fárasztó hadjáratban mutatja megmagát,a két jelölt az amerikaiszavazóknak, akik aztán a látottak és hallottak alapján döntenek november első hétfőjét követő kedden. Blahó Miklós Reagan utolsómegkísérlése (Az International Herald Tribune rajza) Érdekességek a nagyvilágból Az elmúlt napokban a sirokkó pusztított, égetett Tuniszban. Árnyékban 44 fok volt a hőmérséklet. (Jeune Afrique) Rosszul megy a párizsi Montmartre éjszakai élete. Nem üzlet már a szexfilm, a szexshop. Ez adta az ötletet egyeseknek, hogy ne a felnőttekre számítsanak, hanem a gyerekekre. Fehér vonatot építettek, s a közönség gyerekek, akik a Place Pigalle-tól körsétán közlekednek. (Le Quotidien de Paris) Kereken húszezer liter olasz vörösbor folyt ki az autópályára egy tartálykocsiból az NSZK-teli Walldorfer Kreuzes közelében. Az olaszországi Bozenből jött kamion útközben sérült meg. (La Stampa) Szükségállapotot rendeltek el az ausztráliai Brisbane-ban, ahol gázfelhő ülepedett a városra. Egy tartály kiömlött olajkészlete okozta a füstöt. (Die Tat) (herczeg) Istenkísértés „Gyalázat, istenkáromlás, szentségtörés. Ellenzem a bemutatást, az ifjúságnak pedig kifejezetten nem tanácsos megnézni.” Így vette tudomásul még a hetvenes évek elején a nálunk is többször járt amerikai baptista prédikátor, Billy Graham, hogy mégis sikerült olyan színházat találni a Broadwayn, amely bemutatja a Jézus Krisztus Szupersztárt. Andrew Lloyd Webber rockoperája csak egy azon a listán, amelyet a vezető lapok sebtiben összeállítottak azokból az alkotásokból, amelyek Jézus alakját dolgozták fel. A mintegy húsz film — köztük például Fellini Máté Evangéliuma — annak idején, bemutatásukkor meglehetősen vegyes fogadtatásban részesültek, hol kevesebb, hol csak mérsékeltebb bírálatokat váltottak ki, az egyház és a hívők különböző köreiből. A filmtörténetre való hivatkozással a sajtó igyekszik Martin Scorsese védelmére kelni, akinek a napokbanbemutatott új filmjét, a „Jézus utolsó megkísérlését" egyes konzervatív egyházi csoportok ugyanolyan jelzőkkel illetik, mint annak idején Graham a Szupersztárt. Ám a kritikusok és a mérsékelten vallásos nézők, akik már látták a filmet, úgy vélekednek, hogy Scorsese csaknem háromórás alkotása minden ellentmondásossága, olykor elnyújtott jelenetei ellenére, olyan élményt ad — különösen a film utolsó órájában —, amely messze felülmúlja az eddigi hollywoodi Jézusábrázolásokat. , Scorsese a gyártó és forgalmazó Universal vezetőivel hetekkel előbbre hozta a bemutatót, mivel a filmről keringő pletykák már jó előre megosztották az egyházi köröket, és így a közönségetis. Már amikor heves bírálat érte a filmet, amikor még a mozikban sem volt, a tiltakozásokat pedig jórészt az egyik előzetes, nyers forgatókönyv fénymásolt példányaira alapozták. Még a vágóasztalon voltak a tekercsek, amikor már ostromolták az Universalt a fundamentalista egyház vezetői, hogy maradjon a film dobozban. Akadt olyan vallási vezető, aki tízmillió dollárt ajánlott a kópiák megsemmisítéséért cserében. „Tudtuk előre, hogy lesz vita, de ilyen heves támadásokra nem számítotunk" — nyilatkozta a szövegkönyvíró, Paul Schrader. Mint mondta, különösen a durvább, főleg antiszemita megnyilatkozásokra nem voltak felkészülve, melyek elsősorban az Universal vezetőinek szóltak. Az időzítésről Schrader azt hajtogatta, hogy nem kell különösebb hátsó szándékot keresni, egyszerűen most fejezték be a munkálatokat. Scorsese már tizenhat éve készült a forgatásra, de most kapott rá pénzt. A csaknem öt éven át készült, hétmillió dolláros költségvetésű film a neves görög író, Nikosz Kazantzakisz 1955-ben írt regényének adaptációja. Kazantzakisz az isteni küldetés és a „közönséges emberi lét” között vívódó Jézust’ ábrázolja. Könyvének bevezetőjében úgy fogalmazott, hogy Jézus ilyen megjelenítése „segít a legjobban megérinteni és szeretni őt, követni hitét, mint, sajátunkat”. A filmet bírálók szerint a „vívódó Krisztust” olykor elmebetegnek, alantas vágyaknak engedő embernek festi le a Scorsese. Bár az eredeti szövegkönyv sokat bírált jelenetei közül több kimaradt a végleges változatból; szerepel viszont a legtöbb vitát kiváltó végső képsorozat, amely,emiatt egyesek szerint megéri az egész két óra negyvenöt percet végigülni, míg mások úgy vélik, éppen e jelenet miatt nem szabad a filmet játszani. A keresztre feszített Krisztust utoljára megkísérti angyal képében az ördög: Isten megmenti, mert eleget szenvedett, és közönséges emberi létre ítéli. Álomképek sorozatán át Jézusból közönséges földi halandó lesz, aki élvezi az élet örömeit, feleségül veszi Mária Magdalénát, szeretkezik vele, gyermekei születnek, és tisztességben, falusi elöljáróként él meg hetven évet. Az álom után azonban viszszatérnek a kétségek, mert engedett az utolsó kísértésnek, és meghal a kereszten.O Scorsese saját filmjét „mélyen vallásosnak" minősítette. A katolikus egyház hivatalosan nem ítélte el az alkotást, de kifejezte nemtetszését. A rendező védelmében nyilatkozó kritikusok Scorsese egész munkásságára hivatkoznak, mondván a Taxisofőr, a Tomboló Bika rendezője a legkevésbé sem vádolható dilettantizmussal vagy vallásellenségességgel. A rendezőtársak közül, az olasz filmvilág többségétől eltérően, csupán Franco Zefirelli bírálta Scorsese munkáját, ,Iszökönyű és meglehetősen zavart” alkotásnak nevezte a „Jézus utolsó megkísérlését”. (t. j.) Magyar Nemzet Szombat, 1988. augusztus 20. Áss elveszett idő nyomában • Burma Csipkerózsika-álma Ez valóságod múltbéli paradicsom ! Ilyennek szeretjük Burmát, ilyennek őrizzék meg! Efféle lelkes megjegyzéseket hagytak még a közelmúltban is a megkopott szállodák vendégkönyveiben azok a turisták, akik — a külföldieknek engedélyezett csupán egy hétre — eljuthattak „az elveszett idő országába". Bangkok és Rangún között ugyan csak fél óra az időeltolódás, az utazónak mégis azt tanácsolják, ha Burmába igyekszik, „legalább harminc évvel állítsa vissza át óráját”. Az ország szinte háborítatlanul őrzi a brit gyarmatbirodalom hangulatát, igaz a trópusi esők jócskán mállasztják már az örökkévalóságnak szánt épületek pompáját. A sok évtizedes autómatuzsálemek mellett a kerékpártaxik növelik a város varázsát. A kevés külföldi számára, akik az elmúlt években felkereshették Burmát, az Ázsiára jellemző egzotikumon túl valóságos időutazást jelenthetett a rövid kirándulás. Korfjei gyomor Néhány esztendeje hasonló élményben volt részem, igaz, csak spár száz kilométert utaztam délkeleti irányba, mégis olyan idők, olyan viszonyok fogadták, amelyekről előzőleg többnyire csak könyvekből, filmekből volt elképzelésem. Hamis próféták valós erőszakszervezetekre támaszkodva hintik az álmot ezen országok szemébe, ssajnos gyakran a világ is megfeledkezik a szunnyadókról. A megrázkódtató ébredés, a kísérlet az óramutatók akár csak megközelítőleges visszaigazítására, bár sokáig halogatható, de előbb utóbb elkerülhetetlenné válik. Az eszmélés első pillanatai gyakorta kegyetlenek, nemegyszer véresek. Így történt ez az elmúlt hetekben Burmában is. „Szinkronba kell kerülnünk a külvilággal” — hangzott egy éve a felismerés annak a személynek a szájából, aki negyedszázada mindent megtett, hogy országa egyre inkább elszigetelődjék, minél jobban kiszakadjon a civilizált világ időszámításából. Az 1962-ben Burmában államcsínynyel hatalomra kerülne .Win tábornok meglepő önbírálata azonban már elkésett. A zavar, gátokmég, tavaly ősszel kezdődtek, Artert a kormány egyik napról a másikra mindenféle kárpótlás nélkül kivonta a forgalomból a legnagyobb címletű bankjegyeket, a pénzhamisítás elleni harccal indokolva a lépést. A Burmai vezetők úgy vélték, annyiszor elviselt már hasonló tréfákat a lakosság, ez az egy még biztos elmegy. Az évek óta szegényebben élő emberek azonban ezúttal a szokottnál rosszabbul fogadták a közönséges lopásnak tekinthető intézkedést. Eddig azért jutott valami az asztalra, korgó gyomorral azonban az emberek egyre kelletlenebből tűrik az elnyomást. A brit birodalom gyöngyszemének tekintett Burma, ahonnan hajdanán a legtöbb rizs jutott a külpiacokra, érthetően nehezen szokik hozzá az éhezéshez. A kaszárnyás hozzáértéssel irányított gazdaság az elmúlt huszonhat évben szédületes zuhanórepülést hajtott végre. A kivételes természeti adottságokkal és ásványi kincsekkel — kőolajjal, földgázzal, drágakövekkel, óriási fakészletekkel — bőven megáldott országot tavaly már a világ tíz legelmaradottabb állama között tartották számon.„A legfejletlenebb státus megszerzése Ne Win negyedszázados uralmának az egyetlen eredménye" — jelentette ki keserű iróniává egy burmai szakember. Közel négymilliárd dolláros külföldi adósság, egy helyben topogó, a századelőt idéző gazdaság, vágtázó infláció, virágzó korrupció és vígan élő fekete piac. Ide vezetett ,,a szocializmus burmai útja”, miközben az országban évtizedek óta megoldatlanok a nemzetiségi problémák, szinte az egész határvidéket a különböző gerillahadseregek tartják ellenőrzésük alatt, busás hasznot húzva a csempészésből, s főként az ópiumkereskedelemből. A pénztelenítési akcióval betelt a pohár, 1974 óta először tavaly őszszel nem akartak csillapodni, a megmozdulások az országban, s az egyetemisták vezetésével folyó tüntetések a tavasszal is folytatódtak. A 77 esztendős agg autokrata pártja hatalmának megmentésére az idén júliusban tartott vészkongresszuson, az egyértelmű kutyaszorítóban a tőle telhető legtöbbet megtette. Nemcsak elismerte, hogy a szocializmus burmai útjának nevezett, az állam mindenekfelettiségéből, a belélefordulásból és buddhista vallási elemekből összegyúrt, egyszemélyi vezetésen alapuló „eszme” nyilvánvaló kudarcát, hanem önként lemondott pártelnöki tisztségéről. Ezt a váratlan gesztust sokan gyanakvással fogadták Rangunban, mondván „Ne Win nem olyan lemondás fajta". Végül is azoknak lett igazuk, akik kétkedéssel tekintettek e kegyes kapitulációra, hiszen az 1000 küldött Ne Win bizalmi emberét, Burma „leggyűlöltebb politikai figuráját", Levn Swint, a belbiztonságért felelős tábornokot vá’lasztotta meg pártvezetőnek. •Aligha lehetett’volna elhibázot-' tabb döntést hozni, persze elképzelhető, hogy a Burmai Szocialista Program Párt felső vezetése tényleg bízott a Ne Win „álnyugdíjaztatása” keltette hatásban és utódja könyörtelen keménykezűségében. A lázongó utca azonban már nem ette meg ezt a politikai testeseit, hiszen a kongresszus hiába fogadott el a gazdaságot korlátozott mértékben liberalizáló határozatokat, az ígérgetések mögött a lényeget leginkább az tükrözte, hogy még magának Ne Winnek a javaslatát is elvetették, amely népszavazás megrendezését sürgette a többpártrendszer bevezetéséről. A moszáros Az új pártelnök, aki hamarjában államfővé is megválasztottamagát, alig több, mint egy hét alatt szertefoszlatta meg azon keveseknek a reményeit, akik hittek valamiféle kedvező változás esélyében. Burma lakosainak nagy része azonban jól tudta, hogy kit „tisztelhet” a 64 esztendős tábornok személyében. Tavasz óta a diákok csak „rangom mészárosnak” nevezték a Sevi Swinte, ugyanis az ő irányításával fellépő rohamrendőrök több mint kétszáz tüntetőt gyilkoltak meg a márciusi, júniusi tüntetéseken. Közülük negyvenegyen egy rabszállító kocsiban fulladtak meg, amikor a letartóztatásukat követően a börtönbe vitték őket. Sokan arról sem feledkeztek meg, hogy az „Oroszlán” 1962-ben még kapitányként a Ne Win ellen tüntető egyetemisták közé lövetett, huszonketten vesztették életüket a sortűz következtében. Swin a régi, s oly sokáig eredményes módszerekről legfőbb vezetővé avanzsálva sem tudott lemondani: első ténykedései közt letartóztatta a hatalmára legveszélyesebbnek,. ítélt személyeket, s a lemondását követelő megmozdulásokat is csak egy hétig tűrte, augusztus elején kihirdették Rangunban a rendkívüli állapotot, s órák múltán újból békés tüntetőket gyilkoltak az utcára vezényelt alakulatok. Öt napig tartottak a véres öszszecsapások, amelyeket a külföldi diplomaták— az újságírókat, üzletembereket már évtizedekkel ezelőtt kitessékelték az országból — valóságos „fegyvertelen felkelésnek” írtak le. A százezres megmozdulások Burma 27 városára terjedtekát, a tiltakozást már a sortüzek sem tudták megakadályozni, becslések szerint legalább ezren vesztették életüket az augusztus eleji tüntetéseken. Az utcára vonuló diákok, munkások és buddhista szerzetesek Lein Lwin azonnali távozását, demokratikus átalakítást, s az egy év alatt 400 százalékkal megemelkedett rizsár csökkentését követelték. Fennállt a veszély, hogy a hadsereg előbb-utóbb átáll a másik oldalra, s Lwin 17 napos tobzódás után meghátrált, egy hete lemondott minden állami és pártfunkciójáról. A tömegek öröme csak ahhoz a karneválhoz volt hasonlítható, amelyet két éve Manilában rendeztek Marcos távozása után. A túláradó lelkesedés azonban lehet, hogy korai volt Rangunban, hiszen a „mészárost” ugyan elűzték, de az öreg Ne Win rendszere mind ez idáig sértetlen maradt. Péntekig mindkét tábor haladékot kapott. A feszültség csökkent ugyan, de szakértők mégis inkább szunnyadó vulkánhoz hasonlítják Burmát. Ha a Szocialista Program Párt ismét keménykezű katonát választ elnökévé, akkor a megmozdulások folytatódni fognak. Jószerivel az egyetlen személy,, aki kompromisszumos megoldást jelenthetne és a tömegek rokonszenvét élvezi, a hetvenesztendős Aung Gyi nyugalmazott tábornok. Gyi az elsők között volt, akit Swin július végén letartóztatott, mert korábban nyílt levelekben bírálta Ne Wint, s utódja felelősségét is firtatta a tavaszi vérengzésekben. Az idős tábornok1962-ben még Ne Win oldalán állt, de egy év alatt felismerte, hogy „a szocializmus burmai útja” — zsáktuca, s a hetvenes, években börtönben is ült emiatt. Vajon a júliusban hajlíthatatlannak bizonyult pártvezetés rádöbbent-e arra, hogy a változás látszata ma már nem elegendő? Az új vezető, Maung Maung kijelölése azonban egyelőre inkább azt sejteti, hogy a párt újabb szemfényvesztéssel próbálkozik. A volt igazságügyminiszter ugyanis még mindig gyanúsan szorosan kötődik a Ne Win-i csapathoz. . tárgyas sitt if a b h . , ,#l 9 - -. .' J , * V i A témségek követelése egyre radikalizálóddott, a rangurti faira-jogászok a többpártrendszer bevezetését, általános választásokat sürgetnek, mégpedig fél éven belül. Az utca nem hajlandó megbocsátani Lwinnek: követelik a bíróság elé állítását, a sortüzeket elrendelő tisztek felelősségre vonását, az áldozatok hozzátartozóinak pedig kártérítés juttatását. A megfigyelők ugyanakkor megjegyzik, a „felkelés” fő gyengesége, hogy nincs irányító magja, a szervezetlen, szétzilált ellenzék sem tud az éllére állni a tiltakozásnak. Egy országot csak ideig óráig lehet elzárni a külvilágtól, bár ez történelmi méretekben, sajnos, hosszú éveket jelenthet. A burmaiak, hiába volt tilos negyedszázadig külföldre utazniuk, ma mégis a szomszédos Thaiföldhöz mérik magukat, ahol az egy főre jutó nemzeti jövedelem háromszorosa az övéknek. Igaz, Bangkok politikai berendezkedése is hagy kívánni valókat maga után, de az ország gazdasága lenyűgözően fejlődik, sakkor nem is szóltunk Délkelet-Ázsia ma már nem is olyan kicsiny tigriseiről, Hongkongról, Szingapúrról, Tajvanról, Dél-Koreáról. A burmaiak is ráeszméltek, hogy az adottságokat tekintve a térségben leggazdagabbnak tekinthető országuk miért tartozik a világ legszegényebb államai közé. Ma még nem dőlt el, hogy a Csipkerózsikaálomból végleg felébredt-e Burma. Ha az eszmélés visszafordíthatatlannak bizonyul, akkor is sok időre lesz szükség az évtizeedes lemaradásból a felzárkózáshoz. Erre azonban csak egy nyitott és demokratikus Burmának lenne esélye, s nem is kevés. Pósa Tibor Negyvenötezer postagalambból, amelynek a spanyol Valencia del Cidből nyolcszáz kilométeres úton Portugáliába kellett volnarepülniük, huszonhétezer eltűnt. Feltehetően a rossz időjárás áldozatai lettek. (Panorama) A párizsi taxik megoldották biztonsági kérdéseiket. A gépkocsivezető mellé nem ülhet senki, az utastért pedig átlátszó vastag műanyaggal bástyázták el. A fizetést egy kis — elölről nyitható ablakon át — lehet elintézni. (Le Quotidien de Paris) Kínában az elmúlt harminc évben 1100 hajót mentettek meg az elsüllyedéstől. A partokon tízezer képzett térígerész, 143 hajón teljesít mentőszolgálatot. (Zsenmin Zsipao)