Magyar Nemzet, 1988. augusztus (51. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

n Nemzetségi központok az Árpád-korban Szálláshelyből ország A babócsai Nárciszos területén folytattunk ásatásokat nyáron. Számtalan látogató, köztük falu­beliek csodálták meg a magyar múlt emlékeit egy-egy kőfalma­radványt, téglákat, földből ki­bontakozó embercsontmaradvá­­nyokat. Sokarcúnak, gazdagnak érezték magukat, egy-egy tapint­ható, megfogható lelet láttán. Ilyen lehetett egy település, egy falu? Egy nemzetségi központ? Hatalmas földvárban három templommal, temetőkkel, szám­talan tégla- és paticsházzal... Ez alkotott — egy kis falu határá­ban a fényes Árpád-kori közpon­tot? Ma még a szakemberek számá­ra sem teljesen egyértelmű, hogy az államszervezés, a kora keresz­­ténység első időszakában, milyen szervezeti, települési egységei, vagy­­fontosabb központjai létez­tek a magyarságnak. A legutób­bi időkig az ország centrális — Buda—Esztergom—Székesfehér­vár — részét tartották a legfon­tosabbnak, ahonnan minden ki- és továbbsugárzott, elsősorban a Dunántúl, Pannónia felé. Sokáig úgy vélték, hogy az Alföldön hiá­nyoztak a korai kulturális egy­ségek, köztük a monostorral ren­delkező nemzetségi központok, ezért építészeti és díszítőművésze­ti emlékek tekintetében szegé­nyebbnek hitték ezeket a terüle­teket. A kutatások kezdetekor még az sem volt világos, hogy mit is kell elsődlegesen vizsgálni. Milyen jel­lemző egységei vagy fogódzó­pontjai vannak az Árpád-kor időszakának? Ezért választották néhányan régészek, a korai nem­zetségi központok még ma is fel­lelhető, felmérhető anyagának feltárását. Kettős földvár Először tisztáznunk kellett, hogy mit is jelent a „nem", illetve a „nemzetség”? Olyan rokon csalá­dok együttesét, amelyekben ele­venen élt a közös őstől való szár­mazás tudata, s akiket egy bizo­nyos korig anyagilag is összekap­csolt a birtok, vagy birtokköz­pont, ahol a nemzetséges első ud­varháza, város központja állha­tott. Egybekapcsolta őket a kü­lönböző javak tulajdona, így a közös földtulajdon, amit az ős ka­pott a királynak tett szolgála­taiért. Az egy nemzetséghez való tartozást legjobban a közös kegy­úri monostor és a temetkezőhely mutatta. Persze, mindez folyama­tos változásban volt és a családok számának sokasodása vagy fo­gyatkozása, illetőleg a vagyonok szaporodása vagy csökkenése sze­rint nemzetségenként különböző kifejletet ért meg. A korai időktől nemzetségi és családi központokra utaló más egységek is ismertek, mint a kü­lönböző méretű várak. A Sza­­bolcs-Szatmár megyei nagyecsedi Sárvár, valamint a Somogy me­gyei Bodrog falu melletti Alsó­bű és Babócsa nemzetsége központ­jainak ásatásánál, mint jellemző együttes került elő a temetővel övezett kegyúri monostor, mellet­te egy kör alakú vagy apsziszos záródású kápolna, s a különálló plébániatemplom, a földvár (erő­dítés) és a közelben több, a köz­ponthoz tartozó, különböző korú település nyoma. Pillantsunk be egy kicsit ezek­nek a történelmébe! Sárvárt Anonymus már a hon­foglalás idején említi, amikor Tas itt földvárat épített..., amelyet először Tas várának, majd Sár­várnak neveztek. Később — 1038—1048 között — a Magyar­­országra kerülő Cutkeled nemzet­ség birtokába került. A német­­országi Hohenstaufenból származó Cut és Keled, mint a királyi test­őrség parancsnokai, több Nyírség környéki birtokot is kaptak. Eh­hez a nemzetséghez két fő ág is tartozott. A majádi (régi Sopron megye) Majádon, míg a sárvári Sárváron engelt, egymástól füg­getlenül kegyúri nemzetségi mo­nostort és temetkezőhelyet. Sárváron, az országos politiká­ban részt vevő nádori, országbí­rói, sőt, a „királycsináló­” ág tag­jai — 1353-ig — is megtalálha­tók. Milyen lehetett a nemzetségi központ? A mai Nagyecsedtől dél­re, 3,3 km-re, az új Kraszna-part közelében lévő homokdomb ere­detileg kettős földvár lehetett. Nyugaton ovális, keleten kör ala­kú, sánccal elválasztott részekből állt. Mellettük több Árpád-kori település — mint a Váralja — húzódott meg. Az ovális alakú — az egykori lápvilág közepén lévő — Vár­dombon 1975—1977 között tárták fel a Gutkeled nemzetség kegyúri templomait. A 20 X 9 négyzetmé­ter alapterületű, félköríves záró­dású egyhajós, palmetta, szalag­­fonatos és más díszű kőfaragvá­­nyokkal ellátott XI. század elejé­ről származó kőtemplom épült fel először. Ezt követte a XI. század végén a nagyobb, a 36 X 16 négy­zetméter alapterületű, háromha­jós, s ugyancsak félköríves záró­dású téglabazilika, amelynek dél­nyugati végén torony, illetőleg ko­lostorszárny nyomaira bukkan­tunk. A balizika déli fala mellett egy 12 méter átmérőjű, egy- vagy többszintes halotti kápolna állt az épületekbe és körülöttük te­metkeztek. Mintegy ötszáz X— XV. századi temetkezés csont­anyagát vizsgálhatta meg a dr. Kiszely István vezetésével dolgo­zó antropológus csoport. Adomány a Tibold nemzetségnek A régi források szólnak a ba­bócsai nemzetségi központról. Kézai Simon XIII. századi króni­kája adja hírül, hogy Szent Ist­ván királyunk telepítette So­mogyba a lázadó Koppány elleni küzdelemben (997) a királyt tá­mogató német eredetű Tibold nemzetséget. Okleveles adatok megerősítik, hogy ez a Dráva és a Rinya menti Babócsa volt a nemzetség birtokközpontja, ahol a Szent Miklós tiszteletére szen­telt kegyúri monostoruk és a te­met­kezőhely­ük volt, egészen a XIV. századig. Ez az ország másik sarkában, a Nagyecsed—Sárvártól igen távol, fekvő korai nemzetségi központ három várból, több templomból, temetőből és településből állt. A közelmúltban feltárt nemzetségi monostoregyüttes kőből épült, 20 X 10 méteres Szent István-kori egyházzal, nagy temetővel és ja­varészt elpusztult kiegészítő épü­letekkel rendelkezett. Egy sánc­cal körülvett, hatalmas vár köze­pén állt. Tőle délre a falu, majd a város plébániatemploma, míg északra különböző házak marad­ványai kerültek elő. Mindezt a Rinya mocsarai ölelték körül, s védték a különféle támadásoktól. Babócsa nemzetségi központjá­nak maradványai romosan ugyan, de Magyarországon egyedülálló módon maradtak fenn napjain­kig.Mennyiben térhetett­ el a két, német származású nemzetség em­lített központjaitól egy honfogla­ló magyar eredetű nemzetségi központ? Erre választ kapunk a Somogy megyei Bodrog-Bü köz­pont rövid bemutatásával. Már Anonymus említette, hogy Veszprém megye s vele Somogy, eredetileg — a honfoglalás idején élt — Ősbő vezér szállásterülete volt. Ez a Bő nemzetség lehetett Somogyban a Bogát vezérhez kap­csolódó ősfoglaló. Erre a terület­re tehát egy olyan nemzetség te­lepedett le, amelynek neve, ille­tőleg vezetőjének a rangja is egy­aránt „Bő" volt. A középkorban, a XIII. század­tól már írásos források említik a Bő faluban — mint nemzetségi központban — élő Bő nemzetség­hez tartozó tagokat, illetőleg az ő monostorukat. Vashámot a dombtetőn 1978—1988 között tárták fel a Bő nemzetségi központ megerődí­tett helyen levő, 20 méternél is hosszabb téglatemplomát, kápol­nával és barátlakással. Természe­tesen a templom körüli temető számos nyugat—keleti tájolású, szép mellékleteket rejtő sírjai is bolygatatlanok voltak. Távolabb a XI—XVI. század között épült házakat, valamint alig 150 méter­re egy másik, Árpád-kori falut is dokumentáltunk. Az utóbbiak a nemzetség szolgáló, kiszolgáló te­lepülései lehettek. Különálló, patak menti dombon került elő a plébánia-egyház a temetővel, valamint egy másik dombon. Bő falu házai. Szenzá­ciós lelet volt egy hatalmas, kora Árpád-kori vasolvasztótelep, amelynek kemencéi, fúvókái, vassalakjai a szántásban rejtőz­tek. Jól érzékelhető, hogy település­rendjében és építészeti alkotásait tekintve alig különbözik egymás­tól a három nemzetségi központ. Mindegyik központosított, a nem­zetség vezetőit és kísérőit kiszol­gáló településláncolatból állt. Minden együtt volt, a földvárak­tól a gödörlakásokig, és a fényes kegyúri monostoroktól a kisebb templomokig. Kinek-kinek ami járt, rangja és lehetősége szerint. Az alföldi Sárvár, a somogyi Babócsa és Bodrog-Bü nemzet­ségi központ arra ad némi tájé­koztatást, hogyan élt a honfogla­lás után az Árpád-kori magyar­ság. Ezekben a központokban szinte városias módon „együtt lé­tezett” többféle népesség, telepü­lés- és építészeti forma, vala­mint monostori kultúra. Az itt ta­lált leletek sok esetben a jóval gazdagabb királyi, fejedelmi köz­pontok, illetőleg Európa virágzó városai, államai felé mutatnak. Tudományos feltárásuk és az évfordulókhoz kötődő bemutatá­suk tudományos és kulturális ér­dek. A három központ közül ket­tőt — a község és a megye vezetői — megőriznek, helyreállítják és bemutatásra alkalmassá teszik a romokat. A fenti hozzáállás ma még nem mondható általánosnak, pedig ez a legkevesebb, amit egy­re pusztuló emlékeinkért kellene mindenütt tenni. Hiszen ezekből a korai nemzetségi központokból következtetnek történészeink a korai vármegyeszervezetre, mint az államszervezet alapvető pillé­reire. Magyar Kálmán Magyar Nemzet A Békés megyei Jókai Színház nyolc premiert tervez a jövő évadra. Elsőként­­ október 7-én tűzik műsorra a La Mancha lo­vagja című musicalt. November­ben állítják színre A revizort, Gogol komédiáját, valamint a Pi­ros esernyő című mesejátékot. Decemberben operettpremier lesz: a Mágnás Miska. Az évad máso­dik felében a stúdióprogramban játsszák a Csirkef­ejet, Spiró György színművét. Műsorrendre kerül még A padlás című musi­cal, a Vidám kísértet című víg­játék, valamint A régi nyár. E műsorhoz vendégrendezőjtet is hívnak: Csizmadia Tiborra, He­gyi Árpád Jutocsára és Giricz Mátyásra számítanak. Neves görög isten névtelen magyar krónikás Egy induló sorozat első kötetéről Az Akadémiai Kiadó új soro­zatot indít, Hermész Könyvek­­címmel. Hermész görög isten az olümposzi munkamegosztásban a­­ hír s az utak istene volt, a ke­reskedők és a tolvajok pártfogó­ja. Az előzetes tervek ismereté­ben a sorozat is hírvivő akart lenni. Az egyes társadalomtudo­mányoknak és filozófiai­ szak­ágaknak a vizsgált tárgyban, az alkalmazott módszerekben, a fo­gódzót nyújtó értéktámpontokban igen sokféle, de egyaránt mérték­adó próbálkozásait mutatja be. Friss újdonság vagy évszázados írás, magyar vagy külföldi szer­ző munkája, tudós dolgozat vagy nagy ívű esszé egyébként megfér benne. A Hermész Könyvek első­ da­a­rabja az idei Herder-díjas tör­ténész, Györffy György Anony­mus. Rejtély,­ avagy a történeti forrás? című tanulmánykötete. Anonymus, a neve kezdőbetűje mögött rejtezkedő P. mester a „néhai jó emlékezetű, dicsőséges Béla király” jegyzőjeként műkö­dött. S így nemcsak a névtelen krónikás kiléte, kérdéses, hanem az is, hogy melyik Béla kirá­lyunk uralkodása idején írta mű­vét, a Cesta Hungarorumot. II., III. és IV. Béla mellett is töb­ben érveltek. Györffy György szerint Anonymus minden két­séget kizáróan III. Béla (ural­kodott: 1172—1196) jegyzője volt: „A szöveg minden vonatkozása annyira kapcsolódik a XII—XIII. század fordulójának Magyaror­szágához, sőt Közép-Kelet-Euró­pa adott politikai viszonyaihoz, hogy 50 évvel korábbra vagy ké­sőbbre helyezése nem tekinthető reálisnak." Végtére is ki volt Anonymus? Sokan úgy vélték, s vélik még ma is, hogy a P. mester alakját öve­ző rejtély nyomban szertefosz­lik, ha tudjuk: Péter, Pál vagy Pósa mesternek nevezzük. Ez azonban így meglehetősen pon­tatlan. Mint minden oknyomo­zásnak, mely a személyazonossá­got akarja felfedni, úgy a név­telen krónikás kilétét firtatónak is, két kérdést kell megválaszol­nia: Hogyan nevezték a kérdé­ses személyt? Hol élt, milyen tisztséget viselt, melyek neveze­tesebb tettei ? A szerző vélemé­nye szerint az első kérdés a for­rások hiányos volta miatt tudo­mányos lelkiismerettel nem vála­szolható meg, a második kérdés­re viszont tudományos igényű válasz adható, a Névtelenről igenis sok mindent tudunk: III. Béla király nótáriusa volt, kül­honi egyetemet járt, büszke új­­világi pap, akinek egyháza — helyismerete ezt valószínűsíti — a gazdag óbudai prépostság volt. Anonymus a magyar honfogla­lás történetét beszéli el, a korral foglalkozó tudósnak ezért fel kell vetnie azt a kérdést, hogy mennyiben tekinthető forrásér­tékűnek a Gesta. Györffy György ebben látja ..az igazi kutatniva­­lót”, s nem Anonymus szemé­lyében. Ezt a kérdéskört tárgyal­ják más és más szempontból a kötet egyes tanulmányai. ,A Hermész, sorozatban idén és a következő év első hónapjaiban várhatóan még további öt kötet lát napvilágot: Hamvas Béla, Peter Winch, Friedrich Nietzsche és Karl R. Popper egy-egy mű­ve, illetve egy történeti-szocioló­giai tanulmánygyűjtemény. (e. g. n.) Gyermekkönyvek Pozsonyból A pozsonyi Madách Kiadó kiadványai közt évről évre fon­tos helyet foglalnak el a gyer­mek- és ifjúsági könyvek is. Idei tervükben összesen kilenc ilyen mű szerepel, melyből öt cseh, egy szlovák, három pedig csehszlovákiai magyar író mun­kája. Ez utóbb említett három közül kettő a napokban érkezett meg könyvesboltjainkba. Az első a nyolcvanas évek el­ső felében két novellásköteté­­vel is hangos olvasói és kritikai sikert arató prózaíró, Vajkai Miklós meséinek gyűjteménye, amely A szélember kenyere cím­mel látott napvilágot. A Lőrincz Zsuzsa erőtől duzzadó, rusztikus illusztrációval díszített vékony­ka kötet legjobb darabjai volta­képpen csallóközi népmesefel­dolgozások, olyan történetek, ame­lyek még ma is élnek a szerző szülőfalujában, a szlovákiai Vaj­kán. A Csallóközhöz kapcsolódik a Madách másik újdonsága, N. László Endre A Duna aranya cí­mű könyve is, amely a népi aranymosás hagyományát eleve­níti föl alapos szakértelemmel, az ifjú olvasók számára is érthe­tő és élvezhető nyelven. A Ka­pocs Tibor rajzaival és a szerző felvételeivel napvilágot látott könyvecske nemcsak az egykori (és mai) aranymosók nehéz éle­tét, sok fáradsággal járó munkáj­­át hozza olvasóköreibe, hanem merít a páratlanul gazdag csalló­közi mese- és mondavilágból is. A harmadik csehszlovákiai ma­gyar írótól származó, várhatóan augusztus végén megjelenő gyer­mekkönyv Tóth Elemér munká­ja lesz, amely Őszi kert címmel a költő három eddigi gyermekvers­­kötetéből ad válogatást. Joggal számíthat ez a könyv is a hazai gyermekolvasók, szülők és peda­gógusok érdeklődésére, hiszen Tóth Elemér­­ nem az ő hibája, ha neve a legtöbbek számára ide­genül cseng hazánkban — két másik csehszlovákiai magyar pá­lyatársával, Simkó Tiborral és Dénes Györggyel együtt a mai magyar gyermekirodalom első vonalába tartozik. Csak sajnálha­tó hát, ha verseik, ki tudja mi okból, rendre elkerülik gyermek­­versgyűjteményeink válogatói­nak és szerkesztőinek figyelmét. T. L Demográfiai hullám a középiskolákban (MTI) Szeptember elején több első osztályos kerül át a­­közép- , folkú oktatási intézményeikbe, mint bármikor az utóbbi évek­ben, és számuk 1991-ig tovább nő. Középtávú tervükben a taná­csok számoltak a demográfiai csúccsal, gondot okoz azonban, hogy kevesebb pénz jutott az ágazatnak. Az a cél, hogy az ál­talános iskolát végzett tanulók beiskolázása csaknem teljes kö­rű — általában 98—98 százalé­kos arányú — maradjon. Baranya megyében gyakorlati­lag­­minden jelentkezőt felvettek a középiskolákba. A pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumot háromszin­tes épületrésszel egészítette, ki a Mecseki Szénbányák építési üze­me, így további nyolc tanterem­mel és több szakteremmel gyara­podott az intézmény. Elkészült a művészeti szakközépiskola­­új épülettömbje is. A szigetvári Zrínyi Miklós Gimnázium nyolc­tantermes épületszárnnyal bő­vült. Több új középiskola fogadja az általános iskolák végzőseit szep­tembertől Győr-Sopron megyében is. Húsz tantermes középiskolát­ adnak át Győrött, a Kun Béla­­lakótelepen, ahol a gimnáziumi és a vendéglátóipari szakmun­kásképző osztályok mellett, ven­déglátóipari szakközépiskolai­ osz­tályokat is indítanak. Sopronban ugyancsak 20 tantermes új kö­zépiskola készül el a fémipari szakközépiskolások és szakmun­kástanulók részére. A mosonma­gyaróvári gimnázium hat tante­remmel bővül, ennek nyomán számottevően javulnak a ma­gyar—német két tannyelvű gim­názium növendékeinek oktatási feltételei. A középiskolák fejlesztése több módosításra késztette az oktatási ügy Veszprém megyei irányítóit. Szeptemberben kezdik meg a ta­nítást az új balatonalmádi gim­náziumban, befejeződött a süme­gi Kisfaludy Sándor Gimnázium bővítése és rekonstrukciója, bő­­­­vítették a tapolcai Batsányi Já­nos Gimnáziumot, szintén szep­tembertől kezdik meg a tanítást a veszprémi Zeneművészeti Szak­­középiskolában. Szegeden megteremtették a le­hetőséget az általános iskolát be­fejezett fiatalok teljes körének továbbtanulására. A növekvő létszám és a régebben meglevő középiskoláik zsúfoltsága egyaránt indokolta egy új gimnázium fel­építését. Debrecenben már az 1984—85- ös tanévkor elkezdődött, s azóta folyamatosan tart a létszámnöve­kedés a középiskolákban. A de­mográfiai hullám a­ jövő tanév­ben csúcsosodik, amikor is hat­százötvennel növekszik a gimná­ziumok, a szakközépiskoláik és­ a szakmunkásképző intézetek ta­nulói létszáma. Vers Tovatűnik emlékeinkből sok ré­gi szépség. Arany, Petőfi, Kosz­tolányi ott van a könyvespolcon. Porosodnak. Levenni őket? Ritka eset. A hétköznapok monotóniája nem enged megállást, i Pedig né­ha, hallva egy-egy sorukat, elme­rengünk szépségükön, és újraél­jük az első élmény adta megráz­kódtatást. És rájövünk, mit mu­lasztunk, ha feledjük őket. Elan­dalítanak.­­Felráznak. Hitet ad­nak. Minderről azért beszélek, mert az elmúlt napok egyikén is­mét volt alkalmam meggyőződni arról, mennyire így van ez. Szabó Gyula mondta el a televízióban a Családi­­kört. Igen, nem szavalta, mondta. Mondta, ahogy Arany mesélte el nekünk: „Este van, es­te van, ki-ki nyugalomba! / Fe­ketén bólintgat az eperfa lomb­ja ..." Igen, azon az estén Arany mesélt nekünk, és tovatűntek a mindennapi gondok, és ott vol­tunk mi is a családi­­körben. Át­adtuk­­magunkat a szavak igéze­tének. Már nem a kis lámpa szór­ta fényét, a tűzhely világított, és mi nem hallgattuk, éltük a törté­netet. E néhány perc a megnyugvásé volt, az örömé. Hála Arany Já­nosnak. És köszönet érte Szabó Gyulának. Böngésző Színházat csinálni Pesten sem könnyű. Hát m­ég magyar színhá­zat külhonban. Sokan megpróbál­ták, sokan belebuktak. Kertész Sándor is megpróbálta Torontó­ban. Neki sikerült. No persze nem volt az a színházcsinálás egyfoly­tában tartó diadalmenet. Sokszor gond, baj kerítette be az örömöt. Mégis sikerült. Jó múltkarjában egy kis jegyzetet írtam arról, hogy ez a kis színház, a Torontói Magyar Színház becsukta kapuit. Kezembe került a búcsúelőadás színlapja, amelyen elköszön­­ a színházalapító, búcsúzik a szín­ház. Átéreztem e búcsú bánatát, és szomorúan­­gondoltam arra, nincs többé színpada a magyar szónak Kanadában. Aztán öröm­mel hallottam, valaki mégis Ker­tész Sándor örökébe lépett. Nincs hát vége annak a szín­háztörténetnek, amelyről a Toron­tói Magyar Színház alapítójának könyve szól, a Déryné voltam Ka­nadában. A színház huszonöt éves jubileumára jelent meg. Mond­ják, Pesten is árusították, a tele­vízió is szólt róla. Nekem­ csak most jutott a­ kezembe. Nagy tal­­nulsággal szolgál böngészni. Egy Kanadába szakadt magyar színész néhány garassal a kezében elha­tározza, hogy színházat csinál a magyaroknak. A konzul megkér­dezi tőle, miből fog megélni. Azt feleli, hogy igen sok magyar ván­dorolt ki, szükség lesz arra a ma­gyar színházra. „Verry good idea!" — mondja a konzul. „Po­csék ötlet!" — mondták a Kana­dában élő színészek, és arra hi­vatkoztak, hogy magyar színház egy napnál többet még nem ért meg Kanadában. De Kertészt ez nem törte le, összeverbuválta a társulatot, és hozzákezdett. Erről a kezdetről és a továb­biakról szól a könyv. Az akarat­erőről. A siker örömeiről. Arról is, hogy a színházcsináláshoz nem csak pénz kell. Sok más is. Bízni a társakban. Az összefogás erejé­ben. Lelket önteni a csüggedők­­be. Megállnak egy történetnél. A szerencsétlen Juhász József, aki bűnhődni nem akarván idehaza, önkéntes penitenciaként odakinn bűnhődik, albérletben lakik, alkal­mi munkákból tengődik, nyomo­rog, és hallani sem akar többé színházról. Kertész elmegy hozzá és addig beszél a lelkére, amíg Juhász kötélnek áll. És újra ját­szik. Boldog. Újra egész ember, színész. Vendégművészek Buda­pestről, Bilicsi, Latabár, Feleki Kamill diadalútja, és diadalra vitt előadások, szűkös körülmények között is. A magyar színészet tör­ténetének egy darabját foglalja magába ez a szívvel írt könyv. Arról szól, hogyan küzdött né­hány színész a magyar szóért túl a tengeren. Szekfű Régi iratok között kutatva egy füzetből kitépett lap került mi­nap a kezembe. Szekfű Gyula írta. És megelevenedett előttem e lap története. Fiatal újságíróként jár­tam nála. A Szamuely utcában lakott. Szoba-konyhás lakást ka­pott lebombázott otthona helyett. Emlékszem, a konyhában ült a csikótűzhely mellett, amikor be­léptem. Kedvesen fogadott, leül­tetett egy hokedlire, és hallgatta a kívánságomat. Az volt a tisz­tem, hogy megkérdezzem, mi a véleménye a párt választási prog­ramjáról. Mondta, szívesen vála­szol, de nem szeret rögtönözni. Majd leírja, amit akar, és más­nap menjek el érte. Még teával kínált, és a szerkesztőségi munka iránt érdeklődött. Az ajtóig kísért, s útravalóul arra figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert a lépcsők csorbák. Másnap újra bekopog­tattam hozzá. Egy kitépett irka­lapot adott át, arra írta a véle­ményét. Szabadkozott, hogy híján van mindama kincsnek, ami nél­kül nehezen boldogul az ember. Nincs írógépe, könyvei jó része is elpusztult. Köszöntem a fáradsá­gát. Szekfű Gyula sorai másnap megjelentek az újságban. Érde­mes felidézni és elmerengeni gon­dolatain, no meg azon, mi min­den történt azután, íme, Szekfű Gyula helyzetelemzése, óhaja és reményei­ .Már a tavasszal alkalmam volt a Magyar Kommunista Párt ak­kori nagygyűlésének kapcsán ki­emelném a párt mérsékletét és józanságát, amelyet az akkori helyzet megítélésében tanúsított. Most a párt választási program­ját olvasva ugyanazon politikai értékeket látom benne, még foko­zottabb formában. Szinte az a be­nyomásom, mintha a hároméves terv időtartamára meg akarná ál­lítani a végső célja felé irányított fejlődést, amelynek során­ tavasz óta sok eredményt ért el. A pol­gári demokráciának igen sok kö­vetelménye van benn a kommu­nista pártprogramban, és azt hi­szem, az infláció megszüntetésére vonatkozó egyéb gazdasági javas­latok sem ellenkeznek a demok­ráciával, legfeljebb annak liberá­lis-kapitalista felfogásával, amely utóbbival persze lehetetlen lenne újjáépítést kezdeni. A program igazi értékét a vég­rehajtás adja meg, és itt talán nem fog ártani egyes alapvető de­mokratikus kifejezések értelmét illetőleg a többi párttal megálla­podni. A pártprogram például a személyes szabadság mellett lép fel ,a közösség érdekei által vont határokon belül, itt világos, hogy ezeket a­­határokat­ kelle­ne együttesen körvonalazni, hogy a hároméves periódus, melyre a párt felállító programját, zavar­tól és ellentétektől mentesen vé­gezhetné el az újjáépítést — ami bizonyára mindannyiunknak kö­zös szándéka."­­" Miért A festés utáni takarítás sok gondot okozott. Hová tegye a fö­lösleges kacatokat. Régi újságok, levelek, amelyeket éveken át gyűjtögetett. És persze a fényké­pek meg a képeslapok. „Üdvözlet Firenzéből, Jutka." Ki lehet ez a Jutka? Felidézi valamennyi is­mert Jutkát, de nem villan em­lékezetébe a képe. Egy fénykép Leningrádból. Az Aurora fedél­zetén állnak a fiúk, körülveszik a nevezetes ágyút. Büszkék, mint­ha ők lőtték volna a Téli Palotát. Mit őrizgesse ezt a rengeteg hol­­mit a­ Szemétbe velük. Hanem er­re a három fényképre emlék­szik. Amikor apa íróasztalát át­kutatta, akkor akadt rájuk. Az egyiken kalapos öregember. A másikon egy fejkendős néni. Per­sze, apa szülei. Nagyanya és nagy­apa. Nem ismerte őket. Még a születése előtt meghaltak. És itt a harmadik kép is, öt lurkó ka­paszkodik egymásba. Apa és test­vérei. keresi a gyerekarcokon az ism­erős vonásokat, de idegenként néznek rá a fotókról, őrizgesse to­vább ezeket az emlékeket? Múl­nak az évek, ő is meghal, és gye­rekei kidobják majd ezeket a ka­catokat. Hiszen nem mond nekik semmit ez a két öregember, meg az egymásba kapaszkodó öt lur­kó. Már neki is idegenek. Egy da­rabig töpreng, aztán összegyűri a fotókat és a szemétbe dobja mind­hármat. Mosoly Aprócska kislány, négyéves for­ma. A zsömlék rekeszéhez ka­paszkodik, de nem éri el. Fiatal­­asszony segít neki: „Tessék ki­csim, egy zsemle!" A lányka bol­dogan markolja a zsákmányt. Anyja lép hozzá. Dühös a kicsire. Szidja németül, és a zsömlét visz­­szadobja a többi közé. A gyerek rémülten nézi eltűnt kincsét. A fiatalasszony, aki az előbb segí­tett neki, ekkor újra a rekeszhez lép, kivesz egy süteményt és oda­adja a lánykának. „Ajándék” — mondja neki. A kislány könnyem át mosolyogva néz rá. V­it­a öregember kalapban, zakóban. Izzad és szuszog. Tanácstalanul nézeget körül. Végül megszólít egy korban magához illő férfit: „Ne tessék már haragudni, merre van a Knézits utca?” ,/Hogy a Knézits utca? Várjon csak!" Gondolkodik egy darabig, aztán rávágja: „Hát Újpesten!" Magya­rázni is kezdi hogyan lehet oda eljutni. „Miért küldi Újpestre az öreget?" — avatkozik bele a dis­kurzusba egy harmadik. Már ve­szekednek. Merthogy Újpesten van ugyan Knézits utca, de a Ferencvárosban is­­van. Most egy negyedik járókelő is csatlakozik a vitához. Szerinte Rákosszent­­mihályon is létezik Knézits utca, meg Pesterzsébeten is. A kalapos öreg hallgatja a végtelen diskur­­ zust. Izzad, szuszog és topog. Már végleg nem tudja, merre menjen*] Csatár Imre ' Útközben Szombat, 1988. augusztus 20.

Next