Magyar Nemzet, 1988. augusztus (51. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-20 / 199. szám
n Nemzetségi központok az Árpád-korban Szálláshelyből ország A babócsai Nárciszos területén folytattunk ásatásokat nyáron. Számtalan látogató, köztük falubeliek csodálták meg a magyar múlt emlékeit egy-egy kőfalmaradványt, téglákat, földből kibontakozó embercsontmaradványokat. Sokarcúnak, gazdagnak érezték magukat, egy-egy tapintható, megfogható lelet láttán. Ilyen lehetett egy település, egy falu? Egy nemzetségi központ? Hatalmas földvárban három templommal, temetőkkel, számtalan tégla- és paticsházzal... Ez alkotott — egy kis falu határában a fényes Árpád-kori központot? Ma még a szakemberek számára sem teljesen egyértelmű, hogy az államszervezés, a kora kereszténység első időszakában, milyen szervezeti, települési egységei, vagyfontosabb központjai léteztek a magyarságnak. A legutóbbi időkig az ország centrális — Buda—Esztergom—Székesfehérvár — részét tartották a legfontosabbnak, ahonnan minden ki- és továbbsugárzott, elsősorban a Dunántúl, Pannónia felé. Sokáig úgy vélték, hogy az Alföldön hiányoztak a korai kulturális egységek, köztük a monostorral rendelkező nemzetségi központok, ezért építészeti és díszítőművészeti emlékek tekintetében szegényebbnek hitték ezeket a területeket. A kutatások kezdetekor még az sem volt világos, hogy mit is kell elsődlegesen vizsgálni. Milyen jellemző egységei vagy fogódzópontjai vannak az Árpád-kor időszakának? Ezért választották néhányan régészek, a korai nemzetségi központok még ma is fellelhető, felmérhető anyagának feltárását. Kettős földvár Először tisztáznunk kellett, hogy mit is jelent a „nem", illetve a „nemzetség”? Olyan rokon családok együttesét, amelyekben elevenen élt a közös őstől való származás tudata, s akiket egy bizonyos korig anyagilag is összekapcsolt a birtok, vagy birtokközpont, ahol a nemzetséges első udvarháza, város központja állhatott. Egybekapcsolta őket a különböző javak tulajdona, így a közös földtulajdon, amit az ős kapott a királynak tett szolgálataiért. Az egy nemzetséghez való tartozást legjobban a közös kegyúri monostor és a temetkezőhely mutatta. Persze, mindez folyamatos változásban volt és a családok számának sokasodása vagy fogyatkozása, illetőleg a vagyonok szaporodása vagy csökkenése szerint nemzetségenként különböző kifejletet ért meg. A korai időktől nemzetségi és családi központokra utaló más egységek is ismertek, mint a különböző méretű várak. A Szabolcs-Szatmár megyei nagyecsedi Sárvár, valamint a Somogy megyei Bodrog falu melletti Alsóbű és Babócsa nemzetsége központjainak ásatásánál, mint jellemző együttes került elő a temetővel övezett kegyúri monostor, mellette egy kör alakú vagy apsziszos záródású kápolna, s a különálló plébániatemplom, a földvár (erődítés) és a közelben több, a központhoz tartozó, különböző korú település nyoma. Pillantsunk be egy kicsit ezeknek a történelmébe! Sárvárt Anonymus már a honfoglalás idején említi, amikor Tas itt földvárat épített..., amelyet először Tas várának, majd Sárvárnak neveztek. Később — 1038—1048 között — a Magyarországra kerülő Cutkeled nemzetség birtokába került. A németországi Hohenstaufenból származó Cut és Keled, mint a királyi testőrség parancsnokai, több Nyírség környéki birtokot is kaptak. Ehhez a nemzetséghez két fő ág is tartozott. A majádi (régi Sopron megye) Majádon, míg a sárvári Sárváron engelt, egymástól függetlenül kegyúri nemzetségi monostort és temetkezőhelyet. Sárváron, az országos politikában részt vevő nádori, országbírói, sőt, a „királycsináló” ág tagjai — 1353-ig — is megtalálhatók. Milyen lehetett a nemzetségi központ? A mai Nagyecsedtől délre, 3,3 km-re, az új Kraszna-part közelében lévő homokdomb eredetileg kettős földvár lehetett. Nyugaton ovális, keleten kör alakú, sánccal elválasztott részekből állt. Mellettük több Árpád-kori település — mint a Váralja — húzódott meg. Az ovális alakú — az egykori lápvilág közepén lévő — Várdombon 1975—1977 között tárták fel a Gutkeled nemzetség kegyúri templomait. A 20 X 9 négyzetméter alapterületű, félköríves záródású egyhajós, palmetta, szalagfonatos és más díszű kőfaragványokkal ellátott XI. század elejéről származó kőtemplom épült fel először. Ezt követte a XI. század végén a nagyobb, a 36 X 16 négyzetméter alapterületű, háromhajós, s ugyancsak félköríves záródású téglabazilika, amelynek délnyugati végén torony, illetőleg kolostorszárny nyomaira bukkantunk. A balizika déli fala mellett egy 12 méter átmérőjű, egy- vagy többszintes halotti kápolna állt az épületekbe és körülöttük temetkeztek. Mintegy ötszáz X— XV. századi temetkezés csontanyagát vizsgálhatta meg a dr. Kiszely István vezetésével dolgozó antropológus csoport. Adomány a Tibold nemzetségnek A régi források szólnak a babócsai nemzetségi központról. Kézai Simon XIII. századi krónikája adja hírül, hogy Szent István királyunk telepítette Somogyba a lázadó Koppány elleni küzdelemben (997) a királyt támogató német eredetű Tibold nemzetséget. Okleveles adatok megerősítik, hogy ez a Dráva és a Rinya menti Babócsa volt a nemzetség birtokközpontja, ahol a Szent Miklós tiszteletére szentelt kegyúri monostoruk és a temetkezőhelyük volt, egészen a XIV. századig. Ez az ország másik sarkában, a Nagyecsed—Sárvártól igen távol, fekvő korai nemzetségi központ három várból, több templomból, temetőből és településből állt. A közelmúltban feltárt nemzetségi monostoregyüttes kőből épült, 20 X 10 méteres Szent István-kori egyházzal, nagy temetővel és javarészt elpusztult kiegészítő épületekkel rendelkezett. Egy sánccal körülvett, hatalmas vár közepén állt. Tőle délre a falu, majd a város plébániatemploma, míg északra különböző házak maradványai kerültek elő. Mindezt a Rinya mocsarai ölelték körül, s védték a különféle támadásoktól. Babócsa nemzetségi központjának maradványai romosan ugyan, de Magyarországon egyedülálló módon maradtak fenn napjainkig.Mennyiben térhetett el a két, német származású nemzetség említett központjaitól egy honfoglaló magyar eredetű nemzetségi központ? Erre választ kapunk a Somogy megyei Bodrog-Bü központ rövid bemutatásával. Már Anonymus említette, hogy Veszprém megye s vele Somogy, eredetileg — a honfoglalás idején élt — Ősbő vezér szállásterülete volt. Ez a Bő nemzetség lehetett Somogyban a Bogát vezérhez kapcsolódó ősfoglaló. Erre a területre tehát egy olyan nemzetség telepedett le, amelynek neve, illetőleg vezetőjének a rangja is egyaránt „Bő" volt. A középkorban, a XIII. századtól már írásos források említik a Bő faluban — mint nemzetségi központban — élő Bő nemzetséghez tartozó tagokat, illetőleg az ő monostorukat. Vashámot a dombtetőn 1978—1988 között tárták fel a Bő nemzetségi központ megerődített helyen levő, 20 méternél is hosszabb téglatemplomát, kápolnával és barátlakással. Természetesen a templom körüli temető számos nyugat—keleti tájolású, szép mellékleteket rejtő sírjai is bolygatatlanok voltak. Távolabb a XI—XVI. század között épült házakat, valamint alig 150 méterre egy másik, Árpád-kori falut is dokumentáltunk. Az utóbbiak a nemzetség szolgáló, kiszolgáló települései lehettek. Különálló, patak menti dombon került elő a plébánia-egyház a temetővel, valamint egy másik dombon. Bő falu házai. Szenzációs lelet volt egy hatalmas, kora Árpád-kori vasolvasztótelep, amelynek kemencéi, fúvókái, vassalakjai a szántásban rejtőztek. Jól érzékelhető, hogy településrendjében és építészeti alkotásait tekintve alig különbözik egymástól a három nemzetségi központ. Mindegyik központosított, a nemzetség vezetőit és kísérőit kiszolgáló településláncolatból állt. Minden együtt volt, a földváraktól a gödörlakásokig, és a fényes kegyúri monostoroktól a kisebb templomokig. Kinek-kinek ami járt, rangja és lehetősége szerint. Az alföldi Sárvár, a somogyi Babócsa és Bodrog-Bü nemzetségi központ arra ad némi tájékoztatást, hogyan élt a honfoglalás után az Árpád-kori magyarság. Ezekben a központokban szinte városias módon „együtt létezett” többféle népesség, település- és építészeti forma, valamint monostori kultúra. Az itt talált leletek sok esetben a jóval gazdagabb királyi, fejedelmi központok, illetőleg Európa virágzó városai, államai felé mutatnak. Tudományos feltárásuk és az évfordulókhoz kötődő bemutatásuk tudományos és kulturális érdek. A három központ közül kettőt — a község és a megye vezetői — megőriznek, helyreállítják és bemutatásra alkalmassá teszik a romokat. A fenti hozzáállás ma még nem mondható általánosnak, pedig ez a legkevesebb, amit egyre pusztuló emlékeinkért kellene mindenütt tenni. Hiszen ezekből a korai nemzetségi központokból következtetnek történészeink a korai vármegyeszervezetre, mint az államszervezet alapvető pilléreire. Magyar Kálmán Magyar Nemzet A Békés megyei Jókai Színház nyolc premiert tervez a jövő évadra. Elsőként október 7-én tűzik műsorra a La Mancha lovagja című musicalt. Novemberben állítják színre A revizort, Gogol komédiáját, valamint a Piros esernyő című mesejátékot. Decemberben operettpremier lesz: a Mágnás Miska. Az évad második felében a stúdióprogramban játsszák a Csirkefejet, Spiró György színművét. Műsorrendre kerül még A padlás című musical, a Vidám kísértet című vígjáték, valamint A régi nyár. E műsorhoz vendégrendezőjtet is hívnak: Csizmadia Tiborra, Hegyi Árpád Jutocsára és Giricz Mátyásra számítanak. Neves görög isten névtelen magyar krónikás Egy induló sorozat első kötetéről Az Akadémiai Kiadó új sorozatot indít, Hermész Könyvekcímmel. Hermész görög isten az olümposzi munkamegosztásban a hír s az utak istene volt, a kereskedők és a tolvajok pártfogója. Az előzetes tervek ismeretében a sorozat is hírvivő akart lenni. Az egyes társadalomtudományoknak és filozófiai szakágaknak a vizsgált tárgyban, az alkalmazott módszerekben, a fogódzót nyújtó értéktámpontokban igen sokféle, de egyaránt mértékadó próbálkozásait mutatja be. Friss újdonság vagy évszázados írás, magyar vagy külföldi szerző munkája, tudós dolgozat vagy nagy ívű esszé egyébként megfér benne. A Hermész Könyvek első daarabja az idei Herder-díjas történész, Györffy György Anonymus. Rejtély, avagy a történeti forrás? című tanulmánykötete. Anonymus, a neve kezdőbetűje mögött rejtezkedő P. mester a „néhai jó emlékezetű, dicsőséges Béla király” jegyzőjeként működött. S így nemcsak a névtelen krónikás kiléte, kérdéses, hanem az is, hogy melyik Béla királyunk uralkodása idején írta művét, a Cesta Hungarorumot. II., III. és IV. Béla mellett is többen érveltek. Györffy György szerint Anonymus minden kétséget kizáróan III. Béla (uralkodott: 1172—1196) jegyzője volt: „A szöveg minden vonatkozása annyira kapcsolódik a XII—XIII. század fordulójának Magyarországához, sőt Közép-Kelet-Európa adott politikai viszonyaihoz, hogy 50 évvel korábbra vagy későbbre helyezése nem tekinthető reálisnak." Végtére is ki volt Anonymus? Sokan úgy vélték, s vélik még ma is, hogy a P. mester alakját övező rejtély nyomban szertefoszlik, ha tudjuk: Péter, Pál vagy Pósa mesternek nevezzük. Ez azonban így meglehetősen pontatlan. Mint minden oknyomozásnak, mely a személyazonosságot akarja felfedni, úgy a névtelen krónikás kilétét firtatónak is, két kérdést kell megválaszolnia: Hogyan nevezték a kérdéses személyt? Hol élt, milyen tisztséget viselt, melyek nevezetesebb tettei ? A szerző véleménye szerint az első kérdés a források hiányos volta miatt tudományos lelkiismerettel nem válaszolható meg, a második kérdésre viszont tudományos igényű válasz adható, a Névtelenről igenis sok mindent tudunk: III. Béla király nótáriusa volt, külhoni egyetemet járt, büszke újvilági pap, akinek egyháza — helyismerete ezt valószínűsíti — a gazdag óbudai prépostság volt. Anonymus a magyar honfoglalás történetét beszéli el, a korral foglalkozó tudósnak ezért fel kell vetnie azt a kérdést, hogy mennyiben tekinthető forrásértékűnek a Gesta. Györffy György ebben látja ..az igazi kutatnivalót”, s nem Anonymus személyében. Ezt a kérdéskört tárgyalják más és más szempontból a kötet egyes tanulmányai. ,A Hermész, sorozatban idén és a következő év első hónapjaiban várhatóan még további öt kötet lát napvilágot: Hamvas Béla, Peter Winch, Friedrich Nietzsche és Karl R. Popper egy-egy műve, illetve egy történeti-szociológiai tanulmánygyűjtemény. (e. g. n.) Gyermekkönyvek Pozsonyból A pozsonyi Madách Kiadó kiadványai közt évről évre fontos helyet foglalnak el a gyermek- és ifjúsági könyvek is. Idei tervükben összesen kilenc ilyen mű szerepel, melyből öt cseh, egy szlovák, három pedig csehszlovákiai magyar író munkája. Ez utóbb említett három közül kettő a napokban érkezett meg könyvesboltjainkba. Az első a nyolcvanas évek első felében két novelláskötetével is hangos olvasói és kritikai sikert arató prózaíró, Vajkai Miklós meséinek gyűjteménye, amely A szélember kenyere címmel látott napvilágot. A Lőrincz Zsuzsa erőtől duzzadó, rusztikus illusztrációval díszített vékonyka kötet legjobb darabjai voltaképpen csallóközi népmesefeldolgozások, olyan történetek, amelyek még ma is élnek a szerző szülőfalujában, a szlovákiai Vajkán. A Csallóközhöz kapcsolódik a Madách másik újdonsága, N. László Endre A Duna aranya című könyve is, amely a népi aranymosás hagyományát eleveníti föl alapos szakértelemmel, az ifjú olvasók számára is érthető és élvezhető nyelven. A Kapocs Tibor rajzaival és a szerző felvételeivel napvilágot látott könyvecske nemcsak az egykori (és mai) aranymosók nehéz életét, sok fáradsággal járó munkáját hozza olvasóköreibe, hanem merít a páratlanul gazdag csallóközi mese- és mondavilágból is. A harmadik csehszlovákiai magyar írótól származó, várhatóan augusztus végén megjelenő gyermekkönyv Tóth Elemér munkája lesz, amely Őszi kert címmel a költő három eddigi gyermekverskötetéből ad válogatást. Joggal számíthat ez a könyv is a hazai gyermekolvasók, szülők és pedagógusok érdeklődésére, hiszen Tóth Elemér nem az ő hibája, ha neve a legtöbbek számára idegenül cseng hazánkban — két másik csehszlovákiai magyar pályatársával, Simkó Tiborral és Dénes Györggyel együtt a mai magyar gyermekirodalom első vonalába tartozik. Csak sajnálható hát, ha verseik, ki tudja mi okból, rendre elkerülik gyermekversgyűjteményeink válogatóinak és szerkesztőinek figyelmét. T. L Demográfiai hullám a középiskolákban (MTI) Szeptember elején több első osztályos kerül át aközép- , folkú oktatási intézményeikbe, mint bármikor az utóbbi években, és számuk 1991-ig tovább nő. Középtávú tervükben a tanácsok számoltak a demográfiai csúccsal, gondot okoz azonban, hogy kevesebb pénz jutott az ágazatnak. Az a cél, hogy az általános iskolát végzett tanulók beiskolázása csaknem teljes körű — általában 98—98 százalékos arányú — maradjon. Baranya megyében gyakorlatilagminden jelentkezőt felvettek a középiskolákba. A pécsi Kodály Zoltán Gimnáziumot háromszintes épületrésszel egészítette, ki a Mecseki Szénbányák építési üzeme, így további nyolc tanteremmel és több szakteremmel gyarapodott az intézmény. Elkészült a művészeti szakközépiskolaúj épülettömbje is. A szigetvári Zrínyi Miklós Gimnázium nyolctantermes épületszárnnyal bővült. Több új középiskola fogadja az általános iskolák végzőseit szeptembertől Győr-Sopron megyében is. Húsz tantermes középiskolát adnak át Győrött, a Kun Bélalakótelepen, ahol a gimnáziumi és a vendéglátóipari szakmunkásképző osztályok mellett, vendéglátóipari szakközépiskolai osztályokat is indítanak. Sopronban ugyancsak 20 tantermes új középiskola készül el a fémipari szakközépiskolások és szakmunkástanulók részére. A mosonmagyaróvári gimnázium hat tanteremmel bővül, ennek nyomán számottevően javulnak a magyar—német két tannyelvű gimnázium növendékeinek oktatási feltételei. A középiskolák fejlesztése több módosításra késztette az oktatási ügy Veszprém megyei irányítóit. Szeptemberben kezdik meg a tanítást az új balatonalmádi gimnáziumban, befejeződött a sümegi Kisfaludy Sándor Gimnázium bővítése és rekonstrukciója, bővítették a tapolcai Batsányi János Gimnáziumot, szintén szeptembertől kezdik meg a tanítást a veszprémi Zeneművészeti Szakközépiskolában. Szegeden megteremtették a lehetőséget az általános iskolát befejezett fiatalok teljes körének továbbtanulására. A növekvő létszám és a régebben meglevő középiskoláik zsúfoltsága egyaránt indokolta egy új gimnázium felépítését. Debrecenben már az 1984—85- ös tanévkor elkezdődött, s azóta folyamatosan tart a létszámnövekedés a középiskolákban. A demográfiai hullám a jövő tanévben csúcsosodik, amikor is hatszázötvennel növekszik a gimnáziumok, a szakközépiskoláik és a szakmunkásképző intézetek tanulói létszáma. Vers Tovatűnik emlékeinkből sok régi szépség. Arany, Petőfi, Kosztolányi ott van a könyvespolcon. Porosodnak. Levenni őket? Ritka eset. A hétköznapok monotóniája nem enged megállást, i Pedig néha, hallva egy-egy sorukat, elmerengünk szépségükön, és újraéljük az első élmény adta megrázkódtatást. És rájövünk, mit mulasztunk, ha feledjük őket. Elandalítanak.Felráznak. Hitet adnak. Minderről azért beszélek, mert az elmúlt napok egyikén ismét volt alkalmam meggyőződni arról, mennyire így van ez. Szabó Gyula mondta el a televízióban a Családikört. Igen, nem szavalta, mondta. Mondta, ahogy Arany mesélte el nekünk: „Este van, este van, ki-ki nyugalomba! / Feketén bólintgat az eperfa lombja ..." Igen, azon az estén Arany mesélt nekünk, és tovatűntek a mindennapi gondok, és ott voltunk mi is a családikörben. Átadtukmagunkat a szavak igézetének. Már nem a kis lámpa szórta fényét, a tűzhely világított, és mi nem hallgattuk, éltük a történetet. E néhány perc a megnyugvásé volt, az örömé. Hála Arany Jánosnak. És köszönet érte Szabó Gyulának. Böngésző Színházat csinálni Pesten sem könnyű. Hát még magyar színházat külhonban. Sokan megpróbálták, sokan belebuktak. Kertész Sándor is megpróbálta Torontóban. Neki sikerült. No persze nem volt az a színházcsinálás egyfolytában tartó diadalmenet. Sokszor gond, baj kerítette be az örömöt. Mégis sikerült. Jó múltkarjában egy kis jegyzetet írtam arról, hogy ez a kis színház, a Torontói Magyar Színház becsukta kapuit. Kezembe került a búcsúelőadás színlapja, amelyen elköszön a színházalapító, búcsúzik a színház. Átéreztem e búcsú bánatát, és szomorúangondoltam arra, nincs többé színpada a magyar szónak Kanadában. Aztán örömmel hallottam, valaki mégis Kertész Sándor örökébe lépett. Nincs hát vége annak a színháztörténetnek, amelyről a Torontói Magyar Színház alapítójának könyve szól, a Déryné voltam Kanadában. A színház huszonöt éves jubileumára jelent meg. Mondják, Pesten is árusították, a televízió is szólt róla. Nekem csak most jutott a kezembe. Nagy talnulsággal szolgál böngészni. Egy Kanadába szakadt magyar színész néhány garassal a kezében elhatározza, hogy színházat csinál a magyaroknak. A konzul megkérdezi tőle, miből fog megélni. Azt feleli, hogy igen sok magyar vándorolt ki, szükség lesz arra a magyar színházra. „Verry good idea!" — mondja a konzul. „Pocsék ötlet!" — mondták a Kanadában élő színészek, és arra hivatkoztak, hogy magyar színház egy napnál többet még nem ért meg Kanadában. De Kertészt ez nem törte le, összeverbuválta a társulatot, és hozzákezdett. Erről a kezdetről és a továbbiakról szól a könyv. Az akaraterőről. A siker örömeiről. Arról is, hogy a színházcsináláshoz nem csak pénz kell. Sok más is. Bízni a társakban. Az összefogás erejében. Lelket önteni a csüggedőkbe. Megállnak egy történetnél. A szerencsétlen Juhász József, aki bűnhődni nem akarván idehaza, önkéntes penitenciaként odakinn bűnhődik, albérletben lakik, alkalmi munkákból tengődik, nyomorog, és hallani sem akar többé színházról. Kertész elmegy hozzá és addig beszél a lelkére, amíg Juhász kötélnek áll. És újra játszik. Boldog. Újra egész ember, színész. Vendégművészek Budapestről, Bilicsi, Latabár, Feleki Kamill diadalútja, és diadalra vitt előadások, szűkös körülmények között is. A magyar színészet történetének egy darabját foglalja magába ez a szívvel írt könyv. Arról szól, hogyan küzdött néhány színész a magyar szóért túl a tengeren. Szekfű Régi iratok között kutatva egy füzetből kitépett lap került minap a kezembe. Szekfű Gyula írta. És megelevenedett előttem e lap története. Fiatal újságíróként jártam nála. A Szamuely utcában lakott. Szoba-konyhás lakást kapott lebombázott otthona helyett. Emlékszem, a konyhában ült a csikótűzhely mellett, amikor beléptem. Kedvesen fogadott, leültetett egy hokedlire, és hallgatta a kívánságomat. Az volt a tisztem, hogy megkérdezzem, mi a véleménye a párt választási programjáról. Mondta, szívesen válaszol, de nem szeret rögtönözni. Majd leírja, amit akar, és másnap menjek el érte. Még teával kínált, és a szerkesztőségi munka iránt érdeklődött. Az ajtóig kísért, s útravalóul arra figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert a lépcsők csorbák. Másnap újra bekopogtattam hozzá. Egy kitépett irkalapot adott át, arra írta a véleményét. Szabadkozott, hogy híján van mindama kincsnek, ami nélkül nehezen boldogul az ember. Nincs írógépe, könyvei jó része is elpusztult. Köszöntem a fáradságát. Szekfű Gyula sorai másnap megjelentek az újságban. Érdemes felidézni és elmerengeni gondolatain, no meg azon, mi minden történt azután, íme, Szekfű Gyula helyzetelemzése, óhaja és reményei .Már a tavasszal alkalmam volt a Magyar Kommunista Párt akkori nagygyűlésének kapcsán kiemelném a párt mérsékletét és józanságát, amelyet az akkori helyzet megítélésében tanúsított. Most a párt választási programját olvasva ugyanazon politikai értékeket látom benne, még fokozottabb formában. Szinte az a benyomásom, mintha a hároméves terv időtartamára meg akarná állítani a végső célja felé irányított fejlődést, amelynek során tavasz óta sok eredményt ért el. A polgári demokráciának igen sok követelménye van benn a kommunista pártprogramban, és azt hiszem, az infláció megszüntetésére vonatkozó egyéb gazdasági javaslatok sem ellenkeznek a demokráciával, legfeljebb annak liberális-kapitalista felfogásával, amely utóbbival persze lehetetlen lenne újjáépítést kezdeni. A program igazi értékét a végrehajtás adja meg, és itt talán nem fog ártani egyes alapvető demokratikus kifejezések értelmét illetőleg a többi párttal megállapodni. A pártprogram például a személyes szabadság mellett lép fel ,a közösség érdekei által vont határokon belül, itt világos, hogy ezeket ahatárokat kellene együttesen körvonalazni, hogy a hároméves periódus, melyre a párt felállító programját, zavartól és ellentétektől mentesen végezhetné el az újjáépítést — ami bizonyára mindannyiunknak közös szándéka."" Miért A festés utáni takarítás sok gondot okozott. Hová tegye a fölösleges kacatokat. Régi újságok, levelek, amelyeket éveken át gyűjtögetett. És persze a fényképek meg a képeslapok. „Üdvözlet Firenzéből, Jutka." Ki lehet ez a Jutka? Felidézi valamennyi ismert Jutkát, de nem villan emlékezetébe a képe. Egy fénykép Leningrádból. Az Aurora fedélzetén állnak a fiúk, körülveszik a nevezetes ágyút. Büszkék, mintha ők lőtték volna a Téli Palotát. Mit őrizgesse ezt a rengeteg holmit a Szemétbe velük. Hanem erre a három fényképre emlékszik. Amikor apa íróasztalát átkutatta, akkor akadt rájuk. Az egyiken kalapos öregember. A másikon egy fejkendős néni. Persze, apa szülei. Nagyanya és nagyapa. Nem ismerte őket. Még a születése előtt meghaltak. És itt a harmadik kép is, öt lurkó kapaszkodik egymásba. Apa és testvérei. keresi a gyerekarcokon az ismerős vonásokat, de idegenként néznek rá a fotókról, őrizgesse tovább ezeket az emlékeket? Múlnak az évek, ő is meghal, és gyerekei kidobják majd ezeket a kacatokat. Hiszen nem mond nekik semmit ez a két öregember, meg az egymásba kapaszkodó öt lurkó. Már neki is idegenek. Egy darabig töpreng, aztán összegyűri a fotókat és a szemétbe dobja mindhármat. Mosoly Aprócska kislány, négyéves forma. A zsömlék rekeszéhez kapaszkodik, de nem éri el. Fiatalasszony segít neki: „Tessék kicsim, egy zsemle!" A lányka boldogan markolja a zsákmányt. Anyja lép hozzá. Dühös a kicsire. Szidja németül, és a zsömlét viszszadobja a többi közé. A gyerek rémülten nézi eltűnt kincsét. A fiatalasszony, aki az előbb segített neki, ekkor újra a rekeszhez lép, kivesz egy süteményt és odaadja a lánykának. „Ajándék” — mondja neki. A kislány könnyem át mosolyogva néz rá. Vita öregember kalapban, zakóban. Izzad és szuszog. Tanácstalanul nézeget körül. Végül megszólít egy korban magához illő férfit: „Ne tessék már haragudni, merre van a Knézits utca?” ,/Hogy a Knézits utca? Várjon csak!" Gondolkodik egy darabig, aztán rávágja: „Hát Újpesten!" Magyarázni is kezdi hogyan lehet oda eljutni. „Miért küldi Újpestre az öreget?" — avatkozik bele a diskurzusba egy harmadik. Már veszekednek. Merthogy Újpesten van ugyan Knézits utca, de a Ferencvárosban isvan. Most egy negyedik járókelő is csatlakozik a vitához. Szerinte Rákosszentmihályon is létezik Knézits utca, meg Pesterzsébeten is. A kalapos öreg hallgatja a végtelen diskur zust. Izzad, szuszog és topog. Már végleg nem tudja, merre menjen*] Csatár Imre ' Útközben Szombat, 1988. augusztus 20.