Magyar Nemzet, 1988. augusztus (51. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-20 / 199. szám

4 ■______________________ Magyar Nemzet Az agrárpolitika megújítása szükségszerű és halaszthatatlan Szabó István a szövetkezeti gazdálkodás negyven esztendejéről — és a javáról jó aratást tudhat maga mögött mezőgazdaságunk, jóllehet az egy­re szűkülő újratermelési feltéte­lek, az áruértékesítés — és külö­nösen az export — növekvő ne­hézségei, a félelmetesre nyílott agrárolló és a sokfelé meglehető­sen z­árt pénzügyek eléggé meg­keserítik a gazdák örömét. Az új kenyér, Szent István és a most újraírásra váró alkotmány ünne­pe alkalmából Szabó Istvánnal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjával, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsának elnökével a nyilvánvalóan újra­gondolásra érett magyar agrárpolitikáról be­szélgettünk. * Ma 40 esztendeje Rákosi Má­­tyás Kecskeméten leütötte a téeszek szervezésének alaphangját, hogy három hónap múltán az MDP Központi Vezetőségében már a „fölösleges okoskodást elvetve*' arról beszéljen: 30 éven belül „oda kell vinni ezt a kérdést, hogy a parasztság 90 százaléka ren­des szocialista közös társasműve­lésben művelje földjét**. Nos, ebbe a 3—4 évbe Nádudvar is belefért, hiszen 101d­-ben alakult meg a Vö­rös Csillag, amely téesznek ön 1952. szeptemberétől elnöke. Az MDP által erőszakolt átszervezés kudarca közismert, míg az 1959—61- ben végrehajtott „második nekifu­tást" követő, az MSZMP által szer­vezett agrárfejlődési szakaszt álta­lában sikeresnek könyveljük el. Ön szerint miben egyezik és miben különbözik ez a sikeresnek elis­mert agrárpolitika az előzőtől. Il­letve attól, amelyet a többi kelet­európai szocialista országban foly­tattak?­ — Kezdem az egyezőségekkel. Az agrárpolitika is ideologikus indíttatású, a sztálini értelmezésű tervutasításos gazdasági modell keretei között helyezkedett el, kü­lönösen az említett szakasz első felében. A szovjet mintát követ­ve, az állami gazdaságokra és a gépállomásokra, mint élenjáró, példamutató formációkra és a termelőszövetkezetekre, mint „ta­nítványokra” alapozott, a társa­dalmi tulajdon talaján álló, nagy­üzemi mezőgazdaságban gondol­kodott, a mezőgazdasági nagyüze­meket még az iparvállalatoknál is önállótlanabb, korlátozottabb autonómiájú szántóvető-szerveze­-­­tekként képzelte el. A Magyar Szocialista Munkáspárt agrárpo­litikája azután vitákban formáló­dott és e szűkreszabott politikai keret folyamatos tágításának és a fékező-vissza­rendezési­­kísérletek elhárításának történeteként jelle­mezhető. Modellértékű sikerek — Vajon sikeresek voltak-e azok a törekvések, amelyek az „ideoló­giai zubbony*’ bővítését célozták és milyen eredményeket hoztak? Egyáltalán, lehet-e valamiféle ön­álló agrárpolitikáról beszélni? — Erre a válaszom egyértel­műen: Igen. Éppen a hazai agrár­­fejlődés utóbbi évtizedei bizo­nyítják, hogy egy politikán, egy gazdaságpolitikai rendszeren be­lül létezhetnek kisebb-nagyobb önálló mozgástérrel bíró alrend­szerek. Ilyennek fogható fel az agrárpolitika, illetve az agrárága­zat is. Az agrárpolitika ugyan so­hasem lépte — nem is léphette — át a gondoskodó, alá-fölérendelt­­ségi viszonylatokba szervezett ál­lami, tervutasításos, majd később a szabályozási bürokráciaként emlegetett irányítástechnika által megszabott kereteket. Összességé­ben a gazdaságpolitika egészével együtt formálódott, néhány ka­rakteres, önálló vonása azonban modellértékű és egy újabb fejlő­dési szakasz kiindulásául szolgál­hat, nemcsak a mezőgazdaság számára. — Az olvasók valószínűleg érté­kelnék, ha vállalkozna ezeknek a progresszív alapvonásoknak a megnevezésére. — Itt van például a többszek­­torúság, vagy egyáltalán, a tulaj­donformák kezelésmódja. A ha­zai agrárgazdaságban szerepet juttattak az állami, a szövetkezeti és a személyi (háztáji) tulajdon­nak, sőt ez utóbbinak nem is ki­csit levették a napirendről vagy legalábbis „megfeledkeztek” a szövetkezeti tulajdonnak az álla­mi tulajdonhoz való közelítéséről, beolvasztásáról és elvben feladták az állami szektor előnyben része­sítését is. Vagy ugyanezt a folya­matot más oldalról megközelítve: a nagyüzem mellett szerepet jut­tattak a kisüzemi termelésnek, a korszerű, nagyüzemi technológia mellett pedig — azokon a terüle­teken, ahol ez előnyöket ígért — a kisebb eszközigényű, hagyomá­nyos technológiáknak is. — Egyes kutatók a 70-es évek nagy egyesítési kampányára és az egységesített szabályozórendszer­re u­talva a téeszek „de facto” ál­lamosításáról, az állami gazdasá­gok kivételezett kezeléséről beszél­nek. Ön szerint ezeknek e vélemé­nyeknek nincs alapja? — Némi alapja van. Az irányí­tási szisztémából adódóan valóban volt türelmetlenség a csoportér­deket hordozó kisebb gazdálkodó szervezetekkel szemben. Amióta pedig napirenden van a kivéte­lek, az úgynevezett alkueredmé­nyek leépítése, a normativitás és az esélyegyenlőség erősítése, nőtt a gyanakvás általában a sajátos­ságokkal szemben. Ennek egyik következménye a sajátos szekto­­rális és ágazati jegyek halványí­tása, elmosódása. Az elvi alapon álló, szakszerű irányításnak meg kell tudnia különböztetni az ága­,­zati és szektorális sajátosságokat­­ a szubjektivista kivételezésektől. Ezt még nem értük el Az is igaz lehet, hogy az egyes szektorok aránya és az egyes gazdálkodó szervezeti formák súlya nem az ésszerű munkamegosztás szem­pontjának megfelelően alakult. Sajátos szövetségben — Elkanyarodtunk az agrárpoli­tika előremutató sajátosságaitól. Miket tudna még megnevezni? — Sajátos például a­­munkás-­­ paraszt szövetség értelmezése, amely az MSZMP gyakorlatában új tartalmat kapott, nem volt fél­oldalas, mint 1956 előtt, és egy sor más pártéban. Ez a fajta értelme­zés biztosította a parasztság tisz­tes életlehetőségeit, jelentős részé­nek nem lebecsülendő emelkedé­sét szülőhelyén, a falun, túlnyo­­­mó részének pedig az iparba, vá­rosba való elvándorlása útján. Ennek kifejeződéseként fogható fel a jobb, vagy talán inkább az általánosnál kevésbé rossz anya­gi érdekeltség, a paraszti jövede­lem esetenkénti felzárkózása az ipari keresetekhez, a háztáji gaz­dálkodás nagyobb lehetősége. Ide tartozik annak tudomásulvétele, hogy a téeszek ipari és egyéb te-­­­vékenységgel bővítik ki életterü­­ket, az, hogy érdekképviseleti szerveket tarthattak fenn és még sok minden más. Lehet, hogy ön — és talán mások is — kevesli ezt és szembeállítja az általam mond­­­dottakkal a faluellenes település- és közlekedéspolitikai koncepciót, az ingázó paraszt-munkás tömeg kialakulását és lehangoló élet­módját, vagy éppen a korai téesz-­ vállalkozók okkal,­ ok nélkül való meghurcolását, az érdekképvise­leti munka szűk mozgásterét vagy egyebet. Mindez azonban azt jele­­­zi hogy az eredmények — vagy amit én annak tartok — vitában és ellenállással szemben szület­tek, illetve maradtak meg. Jórészt kulisszák mögötti és csak kis rész­ben nyilvánosság elé kerülő vi­tákban. Az eredmények legfeljebb kitölthették volna, de eleve nem léphették át az érvényes ideológia és nagypolitika szabta korlátokat. A progresszív vonások felemlíté­­sekor azonban nem hallgathatok arról sem, hogy a nagyüzemi me­zőgazdaságot a 60-as 70-es évek fordulóján a kor színvonalán ál­ló, — s ha másként nem ment — nyugati eredetű technikával sze­relték fel és ezt a felszereltségi szintet lényegében a legutóbbi időkig sikerült megőrizni. Az is nagy jelentőségű, hogy a mezőgaz­dasági nagyüzemek vállalatiságát, autonómiáját, mozgásterét kibő­vítették, s ha szűk sávban is és kevés meggyőződéssel, de megnyi­tották a vertikális fejlesztés, a magán- és vállalati tőke mozga­tásának lehetőségeit. — Milyen gyakorlatias eredmé­nyeket tulajdonít a magyar agrár­­politikának, közelebbről az emlí­tett, sajátos vonásainak? — Az első igazán komoly ered­mény az ország önellátóvá válása, majd a hazai fizetőképes kereslet maximális kielégítése élelmisze­rekből. Ez hamarabb bekövetke­zett, mint bármely más szocialis­ta országban. E ténynek politikai stabilizáló szerepét, a magyar nép életfelételeire gyakorolt kedvező hatását joggal hangsúlyoztuk már eddig is. Az agrártermékek 30 százaléka hosszú évek óta külföl­dön értékesül. A tartósan pozitív kiviteli­ behozatali egyenleg ked­vező hatása hozzájárul a népgaz­dasági egyensúlyhiány enyhítésé­hez. Az agrártermelés viszonyla­gos virulenciája hosszú évekig segítette a társadalmi közmeg­egyezés fenntartását, a falusi-vá­rosi életviszonyok közötti minősé­gi különbségekből eredő feszült­ségek enyhítését. Kialakult és megerősödött egy olyan agrárter­melési kultúra, amely magában hordja a legfejlettebbekhez való felzárkózás lehetőségét.­­ Mindez igaznak tűnik. Ugyan­akkor igen sokan és sokféle meg­közelítésből adnak hangot az ag­rárágazatok mai állapotával kap­csolatos elégedetenségüknek. A külkereskedelem az agrárexport gyenge hatékonyságát kifogásolja, az agrártermelők a ráfordítások kedvezőtlen megtérülését, a gazda­ságok nagy részének — enyhén szólva— ingatag helyzetét, megint mások a távlati fejlesztési elkép­zelések hiányát. Kifulladt volna a mezőgazdaság? — Nem lehet szó kifulladásról ott, ahol egy főre vetítve másfél tonna gabonát, 220 kilogram húst termelnek, eladatlan zöldséghe­gyek és borkészletek halmozód­nak fel. Legalábbis a termelési kedv oldaláról s­em­. Mindaz, amit az eredményekről mondtam, elő­ször is egy elmúlt időszakra vo­natkozik, és csak annyit jelent, hogy abb­an a szakaszban már lé­teztek azok a csirák és hajtások, amelyek megizmosodása jelenthe­ti a jövő agrárfejlődését az or­szágban. Az agrárpolitika meg­újítása is szükségszerű és halaszt­hatatlan. A tennivalók — az én­ érzésem szerint — legalább há­romfélék. Először: rendbe kell tennünk azokat a torzulásokat,­­ amelyek még Voluntarista, utasít­­gató, atyáskodó politikai sziszté­mából származtak és amelyektől mostanáig sem sikerült megszaba­dulni. Másodszor: teret és életle­hetőséget kell adnunk azon már említett előremutató törekvések­nek, amelyek az elmúlt évtizedek­ben is léteztek és hatottak, de ki­teljesedni nem tudtak. Harmad­szor: meg kell felelnünk azoknak az új kihívásoknak, amelyeket a legújabb idők nemzetközi fejlődé­se hívott elő. Mindezekkel együt­tesen, a gazdaság más területeivel összehangoltan lenne elérhető a piaci erők felszabadítása és egy szocialista típusú szabályozott piacgazdaság kialakítása. — Ki tudja hány helyen és idő­ben olvastam magam is, hogy „folytatjuk bevált agrárpolitikán­kat.” E sztereotip mondat érvényé­nek befellegzett volna? ... — Aminek véleményem szerint történnie kell — a szabályozott piacgazdaság feltételrendszerének megteremtése —, az inkább minő­síthető megújításnak, mint foly­tatásnak. Erről úgy győződhetünk meg, ha néhány konkrét témát veszünk sorra. Az anyagi érde­keltség terén például aligha ke­rülhető el, hogy az eddigi, kere­setszabályozással keresztülvitt, bérmunkavállalói típusú érdekelt­séget, Vállalkozói típusú érdekelt­séggel váltsuk fel. A tulajdonvi­szonyok­­terén az állami és­­a szö­vetkezet­­ tulajdoni jegyek össze­mosódási folyamatát fel kell vált­sa a sajátosságok elismerése, a személyi és a magántulajdon sze­repének, továbbá a­ kisüzemi ter­melés szerepének előítéletmentes kezelése. A piaci erők szerephez juttatása lehet az elsődleges meg­oldás a mezőgazdaság önfinanszí­rozási , eszközmegtérülési gond­jainak rendezésében, az amúgy is mindinkább csökkenő jelentőségű támogatások, helyett, illetve mel­lett. Lényeges változást vélek szükségesnek az agrárszféra értel­mezésében is. A szorosan vett mezőgazdasági termelés mellett idetartozóinak ítélem meg az ag­rár­termelőeszközök kereskedel­mét, az agrártermékek feldolgo­zását, értékesítését — bel- és kül­földön —, a speciális szakmai szolgáltatásokat és az agrárinfra­­struktúrát. Ennek megfelelően célszerű széles utat nyitni az ag­rárvállalkozások vertikális fejlő­désének, ötvöződésének is. Mit, hogyan — mennyiért — A közgazdaság alapkérdése, hogy mi, hogyan termeljünk és kinek a számára. A megújuló ag­rárpolitika hogyan válaszolhatna erre a kérdésre? — A „mit” és a „kinek a szá­mára” termeljünk kérdését a jö­vőben az ökológiai adottságok korlátai között döntően a fizető­képes keresletnek kell eldöntenie. A „hogyan” kérdésére a termelők, vállalkozók, vállalatok versenyé­ben kell kialakulnia a válasznak. A magyar mezőgazdaság termé­keinek legnagyobb vásárlója nyil­vánvalóan a hazai lakosság lesz, de azt is remélem, hogy nem az importverseny kizárásával, ha­nem annak vállalásával. Az ex­port iránya és­ mértéke viszont annak a függvénye, hogy a ráfor­dítások és a termékek minősége terén kikkel és mennyire tudunk­­ versenyképesek lenni. Természet­szerűleg a világ valamennyi je­lentős exportőre kénytelen kivi­telre szánt agrártermékeinek egy részét szubvencionálni. — Hogyan ítéli meg a hazai ag­rártermelés versenyképességét? — Tapasztalataim szerint a nagyüzemi növénytermesztésben és különösen a gabonatermesztés­ben, a naturális ráfordítások te­rén megálljuk a helyünket az él­bolyban. A vágóállat- és állatiter­­mék-termelésben saját lehetősé­geink alatt vagyunk ugyan, de még nem vagyunk rosszak. Saj­nálatos, hogy a fajtaelőállításban, vetőmag-, szaporítóanyag-,, te­nyészállat-előállításban, tehát az anyagi és szellemi tőkekoncentrá­ciót, „éles", személyes érdekeltsé­get igénylő területeken a helyzet nem kedvező. Versenyképességi problémáink gyökerét a hibás ér­dekeltségben, a nyitott agrárolló­ban, a fejletlen és költséges infra­struktúrában látom. Ezek mellett jelentős a szerepe az alapanyag­termelés és -feldolgozás szervezeti és érdekeltségi elkülönültségének, az elbürokratizálódott vállalatirá­nyításnak, nemkülönben annak, hogy az ágazaton belüli „szerep­kiosztás” nem versenyben, hanem döntések eredményeként alakult­­ ki. A problémák egy része mélyen gyökerezik adottságainkban és így megoldásuk, sőtt még enyhítésük is csak hosszú távon lehetséges, más részük azonban szinte azon­nal, a siker reményében rendez- , hető. .", Cselekvési szabadságot — Nem, vagy csak közvetve érin­tette meg a kedvezőtlen adottságú területek, gazdaságok sorsát. A megújult agrárpolitika hogyan se­gít rajtuk? — A kormányzat 1986 végén a kedvezőtlen adottságú térségek fejlesztésének meggyorsítását se­gítő programot fogadott el. Amit eddig tettünk, az nem elég. Min­denképp engedni kell, hogy a gaz­daságilag problematikus területek határvonalait a piaci erők rajzol­ják ki. Attól függően, hogy ez a mainál nagyobb vagy kisebb, je­lentős, vagy nem jelentős régiókat és egzisztenciákat jelent, külön­böző jellegű és típusú intézkedé­sekre lehet szükség. Új árcent­rummal például vissza lehet hoz­ni a gazdaságos sávba az érintett üzemek egy részét. Az elvonások mérséklésével, a támogatások új formáival — ha szükségesek — érvényesíteni lehet a szociális, né­pességmegtartó, foglalkoztatási szempontokat. A legfontosabbnak azonban az érintettek gazdasági cselekvési szabadságának a növe-­­lését tartom. Az­t, hogy­ a kedve­zőtlen tényezők és­­ körülmények ellen — nem­ kicsinyes­ törvényes keretek között — úgy védekezhes­senek, ahogy tehetségüktől és aka­ratuktól telik. Élhessenek az egy­szerűbb szövetkezeti formákkal, a tevékenységek kötetlen társításá­val, és így tovább. Ezeknek a szö­vetkezeteknek, állami gazdasá­goknak lehetővé kell tenni, hogy az új szervezeti keretek között pénzügyileg tiszta lappal indulja­nak. ’ — Nem csupán az agrárpolitika, a szövetkezeti és paraszti érdekvé­delem iránt is fokozódott az­­ igény ... — A termelőszövetkezeti ér­dekképviseleti szervek a 67-es mechanizmusreform során abból a megfontolásból jöttek létre, hogy a szövetkezeti tulajdon talaján szervező Csoport­ - és kollektíva­érdekek megfogalmazása és egyez­tetése kívánatos és szükséges. Ké­sőbb az érdekek hie­r­chikus fel­fogása erősödött fel, amely eleve igazodást parancsolt a csoport- és egyéni érdeknek, az össztársadal­mivá nyilvánított érdekek előtt. A téeszek érdekképviselete így ideo­lógiai-politikai vitákban alakul­hatott ki. Ma, amikor az érdekek polarizáltságát elismerik és azok nyílt jelentkezését igénylik, mi­nőségileg meg kell változtatni a téesz-érdekképviseletek munkáját is. Jó érdekképviseletnek azonban változatlanul a­ másokkal is szá­moló, toleráns, együttműködésre kész, higgadt, demagógiamentes érdekképviseletet tartom. — Ön ILSZ óta táeszelnek, évti­zedek óta központi bizottsági tag, a TOT elnöke, néhány éve a Po­litikai Bizottság tagja. Minek tu­lajdonítja, hogy ilyen hosszú időn át a politikai életben tudott ma­radni? — Sohasem gondolkoztam ezen. De ahogy megkérdezte, elsőként az ötlött eszembe, hogy bár ön­ként soha, egyetlen funkcióról­­ sem mondtam le, igazán és szív­ből mindig csak arra törekedtem, hogy a Nádudvari Vörös Csillag Termelőszövetkezet elnöke ma­radjak. Természetesen ehhez az kellett, hogy a szövetkezet tagsága alkalmasnak találjon erre, és is­mételten elnökké válasszon. Szü­lőfalum, paraszti mivoltom és a téeszben végzett munka óvott meg attól, hogy elszakadjak a valóság-,­tól,­s kényszerített arra, hogy a teóriákat állandóan­ összevessem a gyakorlattal. Ennek köszönhe­tem azt is, hogy megmaradtam annak, ami voltam. Keresztényi Nándor Szombat, 1988. augusztus 20. Házavató MA DÉLELŐTT, a vele társult Sárhidával együtt kötelesen há­romezer lelket számláló Zala me­gyei Bak község faluházat avat, kétnapos népünnepéllyel díszítve az eseményt. Ez alkalommal ve­szik át dr. Molnár Bélától, a Ha­zafias Népfront Országos Taná­csának titkárától, a Nemzeti Zász­lót, amelyet a testület elnöksége a település fejlesztéséért végzett, s csak milliókban kifejezhető tár­sadalmi munka elismeréseként ítélt oda a bankiaknak Tizennégy­­ezer-néhányszáz­­forintot áldoz­tak egyenként és tavaly önma­gukra: munkával. S idén megint ennyi lesz a summa. Ez pedig már majdnem elég az üdvösség­hez, ha az isten is úgy akarja .. A falu él és boldogul. Új há­zak nyitnak utcasorokat a felső dombon, megfogták a források vizét, derék nagy tó tükre feszül azóta Fenyősalján, parkkal körül­véve, sportpályákkal. Sziget lehet a munka tengerében, a­mi­ből i­tt mindig jutott, sokszor több a kel­leténél. Vadászház épült, sok kéz szorgoskodott ott is, pénzt fial, s nem csak a vadásztársaságnak. Még arra is jutott a figyelemből, hogy a falu első világháborús ,hő­si emlékművét felújítsák, s rá­­véssék — megkésve kissé, mert késett vele maga az ország — a második háború áldozatait sirató kegyelet szűkén, de méltósággal mért mondatát. A faluház különös építmény: hatalmas, kiterjesztett szárnyú madarat formáz, ide röppent va­lamit a régvolt világból. A pa­rasztházak apró ablakait idézik látó szemei, a zsúptetőt a fazsin­delyként egymásra halmozott deszkatollak, a kemencék görbe hátát szelíd belső ívei, szellős paj­tákat a felmagasodó, egymáshoz ölelt gerendák. Makovecz Imre műtermében születtek a tervek, ő még épült, csodájára jártak, már akkor is az idegenek. Könyv­tár, büfé — azazhogy kávézó —, színpad,­ széksorok karéjában, klubszoba — kettő is —, társalgó, odafönt: könyöklő, ahonnan egy­bekötheti a kinti és a benti világot a tekintet. Ez fér el a nagy ház­ban. És a remény, hogy a ma­gunk képére és hasonlatosságára újrateremthetjük ezt a kinti­­és berúti világot. Hány kísérleten vagyunk már túl! De hogyan is fáradhatnánk bele?! Magunkat menteni... Hogy honnan suppant ide az útkanyarhoz ez a fazsindelytollú, gyepfészkén elülő sasmadár, azt csak kevesen tudják Bakon, s nem is annyira az öregek, akik még járatosak volnának a mesék ren­getegében. Hisz erdő volna itt mindmostanáig, haragos, hatal­mas, de elfogytak immár a me­sésők. Elmondhatnák viszont a fiatalabb évjáratúak, a hivatal­béliek, a sas idetelepülésének históriáját, ők aztán kiismerik magukat a nincs erdejében, ők az illetékesek előadni a történe­tet. A tanácselnök, a gazdaság párttitkára, a népfront első em­bere, az országgyűlési képviselő. Utóbbi valami fűrészüzem igaz­gatóját kellett meggyőzze, hogy isten s ember ellen való vétek volna, ha nem szállítana tizenöt köbméter deszkát — ennyi­ hiány­zott a ház tollruhájához — és kaptak is fát, noha nem volt. KILINCSEKET kajtatott túl a Dunán — majd az Óperencián! — a baki népfront elnöke, s mos­tanában, az utóbbi két-három esztendőben, mióta az építkezés folyik, nem azt kérdi — mert ci­vilben autószerelő — a betérő kuncsafttól; hol hibádzik a gép? Előbb azt: hol dolgozik a tisz­telt úr? Egy faluház felépítésé­hez bizony sok mindenre szükség van, de legfőképpen tettrekész éberségre. Ha ugyanis az ügyfél hivatalból fér hozzá szeghez, léc­hez, kapufélfához — hát akkor az ég küldte! Lehet rohanni, meg­venni, amiből másként nem jut­na, hisz rendszerint éppen az hiányzik, ami nagyon kellene. Ott Zalában, Bakon, a Válicka völgyében, ahol az apám szüle­tett — most az öreg iskolát is rendbehozták a helybéli iparosok, ahol az elemi padjait koptatta, ne csúfoskodjon épp szemben, szánandó állapotban, a faluházzal — évszázadok óta szelídítik ma­gukhoz a világot, mint a sava­nyú-agyagos földet, Attila mara­dékai. Merthogy Zala szívében úgy él­ az emlékezetben: előbb voltak ők, itt, magyarok, mint­hogy Árpád hazát­­talált e földön. Mindig is olyan nép él ezen a vidéken, amely hozzá tudott iga­zodni a maga akaratával mások rendjéhez, furfanggal, s munká­val taposva ki a levegővételnyi boldogsághoz vezető utat. ÉRZIK persze, hogy van ab­ban valami elhallgatni való, ami­ a furfangot illeti, s hogy mi­ként cigánykodták össze fél Magyar­­országot a szent cél érdekében, így hát intenek —Feri bátyám­nak is ez minden második monda­ta — nehogy megírjad! Minden elsőben pedig szervez, pattog, in­tézkedik. Én lakkoztassam ? És a könyvespolcok? Holnap? Takarí­tunk akkor még! Ez az a zöld? Onnan kezd kenni! finnek a padlót, lambériát be­futó kékeszöldnek külön törté­nete van. Egy hónapja kezdték a falak borításán kipróbálni a meg­felelő árnyalatot. El is döntötték hamar, hogy jó lesz, amikor vá­ratlan-hirtelen, mint már szoká­sa, befutott Makovecz, a faluház testének, lelkének megálmodója, és leparancsolta a festőt az áll­ványról: ez nem az a szín! Ment is rögtön, csak előbb még elárul­ta, hol kellene megnézni, milyen is az igazi... A mester persze odacsapta az ecsetet, szentségeit mindenki, akit a hír elért, hogy aztán kiifundálják mégiscsak a megoldást. Minta készült, több is,­ s amit mindenki jónak talált, azt azután aláírták. Hét kézjegy dí­szíti a szerződött deszkát. Köztük a tervezőé. Azt pedig elő lehet venni, ha megint­­vita volna. A tanácselnököt kérdem: mi­ként mertek belevágni? Azt válla­­szolja: bíztunk az emberekben. Magunkban. A TÍZMILLIÓNAK, amibe vé­gül belekerül majd a negyedszá­zada hiányzó fial­uh­áz — mert­hogy akkor bontották le a valaha volt ménistállóból lett első kultúr­­házat, hogy a rendelőnek, orvos­lakásnak­­ telket teremtsenek —, ■ ennek­ a tekintélyes summának jó­kora része munkával van megfi­zetve. A hat tanácstagi körzet­ből kellett egy-egy embert egy­­egy hétre kiállítani,ha aztán ko­molyabb rohamot kívánt a ten­nivaló, jöttek többen. Egy hete is több mint százan gyeptégláztak azon a tüzes szombat-vasárna­pon. Megpályáztak ezen felül­­ mindent, amit csak lehetett, segí­tett a helybeli téesz, a tangazda­ság, az erdészet. Meg a megye. Mindig jókor és sokat. Vettek fel kölcsönt is. Kétmilliót. Hát így. Nekem több közöm van ehhez a faluhoz, mint sokszor magam is gondolnám, nem gyűrű, formát­lan folt a térképen, eltéveszthető pont. Befutsz Egerszeg felől, hosszan elnyúló házsor, aztán a forduló: itt a falu közepe, régen itt állt a malom, a közelben vasút­állomás, jobbra, fenn a dombon tornyával bólint a templom. Éle­set fordul az út, aztán megin­tcsak kétfelé ágazik. Fel a Cigánypart­nak és Söjtör felé. Ha meg eme­zen maradsz, nem fordulsz, csak ívet fogsz a fordulónál, a falu egy ideig még nem marad el mö­götted. Jobbra, fenn, házak újra, s lenn is, rend­ben -sorban a por­ták. A Válicka völgyének olda­lát metszi át a postáét, ettől ilyen lejtőn kapaszkodó itt a falu, ég­re, vízre­ billenő a világ. S pont a kapujában ott ül a madár. Ég­re néz, vízre néz, fészkére lett. Mondjuk csak azt — jólesik né­ha becsapni magunkat — nem lenne igazán a miénk, ha nem kellett volna hozzánk szelídíteni. Ha valaki letesz egy nagy summa pénzt. Ha a kivitelezők sorban állnak hogy építhessenek. Ha van mindig és minden, ami éppen kell: szeg, tégla, csap, csp. Ha kalickástul vehetnénk meg azt a madarat... NEMESNAGYBOR népe — ahogy a régi könyvek, a faluig nyúló erdők kapitális szarvasai­ra, az itt letelepültek ki tudja mi­lyen érdemeikért testületileg el­nyert rangjára utalva­­Bak közsé­get emlegetik — régen kitanulta, zsigeriben őrzi a titkot, miként kell léprecsalni, hozzánk édesget­ni, az élet madarát. Szent István napján, mint min­den hétköznapon, újra s újra ál­lamot alapít. Joggal ünnepel.Bum­m Péter

Next