Magyar Nemzet, 1988. szeptember (51. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-05 / 212. szám

Meg sem szőtték, már Dr. Iván László a „lelki egészséghálóról , az idősek állapotáról és a hiányzó egyesületekről Augusztus végén első ízben rendeztek Magyarországon nemzetközi pszichogeriátriai konferenciát, és ez a tény a hazai gerontológusok — sajnos ma még a kívánatosnál szűkebb — táborának határainkon túli elismerését is jelzi. Dr. Iván László gerontológus-pszichiátertől a rendezvény értékelését kértük. — Hány ország vett rátét a tanácskozáson és milyen ifibb témákról esett szó? — A Hiltonban tartott kétnapos eszmecsere valóban érdemi és vitaképes szakmai találkozónak minősíthető — mondja. — Színvonalát a rendező szervek, a Nemzetközi Pszichogeriátriai Társaság, a Magyar Gerontológiai Társaság, a Magyar Pszichiátriai, valamint Magyar Neurológiai és Pszichiátriai Társaság is fémjelezte. Tizennégy, legkülönbözőbb társadalmi berendezkedésű ország képviselői vettek rajta részt, és az értékes előadásokon, vitákon kívül két kerekasztal-megbeszélés is igyekezett a sokoldalú téma megközelítésében minél „mélyebbre ásni". Az egyik az időskori leépülések, szellemi hanyatlások különböző formáit elemezte, a másik — kissé nehézkesen magyarra fordítható — elme „Az agyműködés-szemléletű pszichogeriátria kérdései" volt . Talán nem fölösleges a pszichogeriátria mibenlétéről is néhány szót ejteni. Ez a fiataltudományág, amely Interdiszciplináris elemekből épült fel, az időskorúak lelki működésével, ennek betegségeivel, zavaraival, megelőzésükkel, valamint gyógyításukkal és a betegek rehabilitációjával foglalkozik. Szorosan kapcsolódik a pszichiátriához, ám elválaszthatatlan a gyógyító munka egészétől; a tanácskozás is voltaképpen a geriátria szembesítése volt az általános orvoslással. Nincs esélyegyenlőség . Nyilván nem ok nélkül fogalmaztak így; szükség van erre a szembesítésre. A gerontológia nálunk elég nehezen nyert polgárjogot, és mai megítélése is elég ellentmondásos. Ön hogyan látja a jelenlegi helyzet mindenekelőtt egészségügyi vonatkozásait? — Ma már világszerte mindinkább elfogadott, hogy miként van gyermekgyógyászat,pszichiátria ésideggyógyászat, természetszerű létjogosultsága van az idősek ilyen irányú orvoslásának. Nálunk azonban még ma sem osztja mindenki ezt a véleményt, ezért volt ilyen szempontból is jelentős ez a nemzetközi összejövetel. Amellett, hogy megismerhettük és megvitathattuk a világ e téren elért eredményeit, gondjait, hogy még tevékenyebben kapcsolódhattunk be egy fontos nemzetközi társaság vérkeringésébe, a hazai előrelépés, fejlődés sürgető szükségességére is ráirányította a figyelmet. Az időskorúak testi és lelki egészségének a kérdései ugyanis rég túllépték e tudományág sokak által szűken értelmezett határait, és országos gonddá terebélyesedtek. A főbb egészségügyi vonatkozások nehezen választhatók el az össztársadalmi jelenségektől. A testi betegségek és az ezekkel nemegyszer szorosan összefüggő idegi-lelki zavarok, károsodások megelőzése, feltárása, gyógyítása, amely az idős ember és környezete életminőségét érzékenyen érinti, sőt akár meg is határozza, speciális gyógymódokat, egyénre szabott eljárásokat igényel. Több ország olyan törekvésekről számolt például be, hogy az idős embereket betegségük alatt is lehetőleg otthon tartják, olyanterületi gyógyítórendszert próbálnak kiépíteni, amely csaknem fölöslegessé teszi a kórházat A jövő útja erre vezet jóllehet sok az ellenvélemény és az aggály, de főleg azért — és ez ránk, magyarokra is vonatkozik —, mert egyrészt régi sémákban gondolkodunk, másrészt még hiányoznak a megfelelő feltételek. — Például? Az hiszem. Igen sok ilyen jellegű gonddal kell számolnunk. — Valóban, órákat lehetne beszélni róluk. Rendszeres, megelőző gondozás, öntevékeny gondoskodás híján a csak későn észlelt problémák már-már visszafordíthatatlan károsodásokhoz vezetnek. Sokszor hiányoznak az egészség helyreállításának eszközei, ami miatt az út — gyakran indokolatlanul is — a krónikus belosztályok, a szociális betegotthonok felé vezet ahonnét netán nincs is visszatérés. A lelki betegségek korai megállapításához szükséges — másutt már — „rutinmódszerek” nálunk még jelentősterületeken szinte hozzáférhetetlenek. Gondolok például a komputer tomográf felmérhetetlen, ilyen irányú jelentőségére az agyi károsodások időbeni felismerésében, az állapot gyors feltérképezésében és a változások nyomonkövetésében. Ehhez azonban — és az egész gyógyító munkához — esélyegyenlőségre is szükség van. Ennek megléte pedig ma még igencsak megkérdőjelezhető. És a kérdőjelek számát csak szaporíthatom. Megvan-e már az idősellátáshoz elengedhetetlen orvosi-egészségügyi háttér? Az általános orvos, a körzeti, kerületi orvos, mint kapocs a beteg és a társadalom között, a „családi” vagy „háziorvos” szerepe világszerte többszörösen felértékelődött. Elvárható-e ennek a szerepnek a betöltése a nálunk ismert körülmények között? Aligha. Folyik-e nálunk ilyen irányú, kötelező és nem esetleges alap- vagy továbbképzés? Szerveződnek-emár pszichogeriátriai részlegek, ezeken belül konzultációs, úgynevezett több szempontú tanácsadók? Nincs országos intézete, szakmai kollégiuma sem az időskorúak orvoslásának, pszichiátriájának. — Csoda-e, ha a felsorolt és távolról sem valamennyi hiányosság mellé értetlenség is társul? Hogy az időskori orvoslásban „önképzett” szakemberek, és az intézményileg elfogadott gerontológiai központ véleményét nem mindig kérik ki, illetve nem mindig respektálják az egyéb szakterületek? Az alapellátás orvosai ezek miatt, no meg időhiány okán, egyszerűen képtelenek földeríteni az előzményeket, az egyéni motívumokat, s nincs hol konzíliumot kérniük. Ez mind hozzájárul ahhoz, hogy az időskorú beteg nem kaphatja meg a célzott, korszerű, speciális kezelést, gyógyszerelést, s olyanokat is sürgősen kórházba kell szállítani, akiknek talán nincs — vagy előbb nem is lett volna — erre szükségük. Orvos, beteg—hátrányban — Ez már valóban Átvezet a kérdés társadalmi vetületibe mind az időskorúak, majd az iiket gyógyító, ellátó orvosok, szakdolgozók, szociális munkások problémáiba, amelyek — egymást erősítve — meglehetősen sötét képet rajzolnak elénk. Miben látja az előrelépés útját — hely után — legalább vázlatosan? — Köntörfalazás nélkül ki kell mondani, hogy az időskorúak megbecsülését, a velük szemben megnyilvánuló előítéletek ellensúlyozását, azt a tényt, hogy nem mondhatunk le az általuk képviselt értékekről, előresegítő tapasztalataikról. Intézményes formában is kifejezésre kell juttatnunk. S ebbe a közvetett és közvetlen anyagi kedvezmények éppúgy beletartoznak, mint a területi orvos-egészségügyi, gondozórendszerek továbbfejlesztése. És beletartoznék az időskorúakkal foglalkozó orvosok, gondozók, szociális munkások társadalmi presztízsének növelése, olyan biztosítási rendszer kiépítése, amely a fő orvosok javára „szelektál”. Legyen mód az együttműködésre, a területi orvosok kaphassanak konzíliumra lehetőséget, ne kelljen elhárítani maguktól — de ne is bízzanak túlzottan magukban —, ha speciális, időskori panaszokkal találkoznak. Mert ne higgyük, hogy orvosok nincsenek hátrányos helyzetben, hogy nincsenek időnként súlyos lelkiismereti és más irányú konfliktusaik, de ki foglalkozik az ő és általában az egészségügyben, az idősek körében dolgozók mentálhigiénés panaszaival? Érdekképviselet kell ő ön kivette zónát a nyugdíjasok nevetsége megalakításának küzdelmeiből, programjuk kidolgozásából is. Mind n ideig azonban nagyon kevés egyesületük alakult meg, noha iz időskorúak helyzete — és mint szóltunk róla, nemcsak egészségi állapotuk — éppen a fordítottját indokolná. Ön miben látja a lassúság okát? — Ne vegye senki szakmai elfogultságnak, de éppen a szóban forgó, most lezajlott nemzetközi geriátriai konferencia tanulságaira utalnék. Ez a tanácskozás nemcsak a mindennapi orvosi gyakorlattal, hanem — szükségszerűen — a társadalmak intézményrendszereivel is szembesült. Megerősítette azt az igényt, hogy az időseknek maguknak és környezetüknek olyan szervezett védő- és jelző-, érdekképviseleti rendszerre van szükségük, amely ennek a mind nagyobb arányú társadalmi rétegnek a csak saját maga által megélt, átélt és megfogalmazható problémáit, igényeit, szükségleteit, de tanácsait és kezdeményezéseit is szervezett formában közvetíti az élet minden fórumára. — Nemcsak arról van tehát szó, hogy nem hivatásosakból álló „lelki egészségháló" alakuljon ki — ,bár erre hazánkban nagy szükség van —, hanem arról is, hogy a harmadik életszakaszban lévők személyes, ha kell, anyagilag is szilárd, de mindenképpen életminőséget javító szervezettel rendelkezzenek. Az egyesületek országos szövetsége ilyen szellemben tartotta meg alakuló ülését ideiglenes vezetőséget választva és ideiglenes programot állítva össze. Olyan nemes és praktikus szempontokat fogalmazott meg, mint az öntevékenység fejlesztése, gazdasági biztonság, aktív részvétel, közéletiség, és nem utolsósorban érdekvédelem, a jól ismert bajok orvoslása. Többéves huzavona után a megalakulás sem volt felhőtlen, és a szövetség még ma sem működik. Egyelőre mint a Hazafias Népfront „pártfogoltja” várja, hogy legalitásának , elismerése után az új közmegegyezés létrejöttéhez hozzájárulhasson. Várja maguknak a nyugdíjasoknak alulról építkező, közösségteremtő erejének a feltámadását, új egyesületek alakulását. A társulás, egyesülés módszereinek ismerete nem velünk született adottság, ezt tanulni is kell. A következő lépés tehát: meghirdetni a lehetőségeket, feltételeket mindazoknak, akik érintettek és érdekeltek. S azt is nyilvánosságra kell hozni,hogy ez mivel jár, hogy az érdekeiket hogyan érvényesíthetik. Ebben a népfront és a területi nyugdíjasklubok rendkívül sokat segíthetnek. Ez a társadalom ugyanis nem engedheti meg azt a luxust magának, hogy ennek az értékteremtő és értékőrző rétegnek ne egyengesse az útját. Komor Vilma ismertelés nélkül tudatta az érdeklődővel: kifejezetten a kormány inflációgerjesztő intézkedéseivel kapcsolatban kíván kritikát adni. Kemény kritika Bevezetőben a szakszervezet választmánya megütközésének adot hangot, amiért a forintot leértékelték, az üzemanyag, a sör és a cigaretta árát felemelték. Az országos választmány leszögezte: " Ezekkel a lépésekkel a kormány kifejezetten megszegte azt a korábbi ígéretét, hogy ebben az évben nem lesz központi áremelés, vagy más inflációs hatású kormányintézkedés. Ismét kérdésessé vált a kormány szavahihetősége. Az eredeti szöveggel így folytatódik: „Az országos választmány ugyanakkor úgy ítéli meg, hogy e fejleményen nincs mit csodálkozni: a korábbi ígéret megala ktt S s r. :*L. Magyar József rajza Magyar Nemzet Hétfő, 1988. szeptember 5.5 Kormány kontra TDDSZ Ki fizet a múltban elzálogosított máért? Az inflációnál kevés felkavaróbb téma van manapság. Nemrégiben éppen a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének országos választmányi állásfoglalása keltett élénk visszhangot a közvéleményben. A visszszafogottabb hangvételhez kíméletesebb kritikához szokott befogadót már a dokumentum címe is meghökkentette. A TDDSZ nyilvánosságra hozott anyaga ugyanpozatlan volt. Hibás számításokra, önkényes feltevésekre épült. Megszegése szerves folyománya egyfelől annak, hogy a kormányzat még mindig nem nézett szembe a válság súlyosságával, másfelől annak a törekvésnek, hogy a válság terheit kizárólag a lakossági fogyasztásra terhelje s nem hajlandó a soha meg nem térülő nagyberuházások (Nagymaros, Jamburg) leállítására, a katonai kiadások csökkentésére, az igazgatási és a függetlenített pértés tömegszervezeti apparátus leépítésére, továbbá következetlen a veszteséges termelés támogatásának megszüntetésében. Ezt a felfogást tükrözte a tavaly szeptemberi kormányprogram, s nem tér el ettől a jelenleg tárgyalt A és B változat sem. Amíg a kormány politikáját ez a szemlélet jellemzi, addig a jövőben is egymást követik majd az inflációs hatású, reáljövedelemcsökkentő intézkedések anélkül, hogy annak a gazdasági megújulásra és a társadalmi közmegegyezés építésére jótékony hatása lenne. Az országos választmány — olyan réteg képviseletében, amelyre a tovagyűrűző infláció hatása szinte felmérhetetlen — nem fogadhat el olyan reáljövedelemcsökkentő intézkedéseket, amelyek nem párosulnak a gazdasági működési mechanizmusnak megújítására irányuló érdemi reformokkal, és a hatalmi szféra irracionális költekezésének megszüntetésével. A magunk részéről nem tartunk igényt arra, hogy szakszervezetünk működéséhez központi vagy helyi közpénzekből bármiféle nyit vagy burkolt támogatást nyújtsanak. Javasoljuk,hogy — a költségvetési kiadások csökkentésének elkerülhetetlenségére tekintettel — a SZOT-hoz tartozó szakszervezetek és más társadalmi szervezetek is mondjanak le a költségvetési támogatásokról és működési költségeiket tagságuk befizetéseiből fedezzék. Szakszervezetünk nem tart igényt arra, hogy a kormány életszínvonal-korlátozó intézkedéseit előre egyeztessék vele és így akár a legkisebb mértékben is osztozni kényszerüljön az azokért viselendő felelősségben." Mekkora a mozgástér De miként vélekedik ugyanezekről a kérdésekről a megkritizált másik fél? Vannak-e érvek a szakszervezeti állásfoglalás nagyon határozott végkövetkeztetéseinek viszszaveréséhez? Egyáltalán: miként értékelendő a kormányzatban a fogyasztókat közvetlenül és közvetve az ígértnél nagyobb mértékben sújtó intézkedései? A helyzetelemzéshez támpontokat Antal Lászlótól, a Minisztertanács Tervgazdasági Bizottságának munkatársától kértünk. — A szokatlanul egyéni hangon, következetes őszinteséggel megfogalmazott dokumentumra mit mond Antal László, aki korábban, a „másik oldalon" részt vett hasonló társadalmi kritikák kimunkálásában? — Ha a kormányzat korábban nem nyilvánította volna ki, hogy korlátozni fogja az inflációt, akkor is rossz hangulatot váltottak volna ki a közelmúlt áremelései. Akár ésszerű az áremelés, akár nem, akár szükséges, akár nem, az ideihez hasonló árszintnövekedés, reálbér- és életszínvonalcsökkenés mellett a lakosság ellenzése érthető. Hadd tegyem rögtön hozzá, hogy az érzelmi fogadtatáson túl, a Tudományos DolgozókDemokratikus Szakszervezetének állásfoglalása több részletével szakmailag is egyetértek. Igazat adok például abban, hogy törekedni kell a katonai kiadások csökkentésére. Erre a hatalmi szándék már megvan, jóllehet, az ilyen költségek érdemi, tehát nem csak a lakosságot megnyugtatni próbáló lefaragásához nemzetközi szerződések módosításához van szükség. Ilyen irányú előkészítő munka már folyik, de a dolog természetéből adódóan az eredményhez néhány hónap nem elég. A szakszervezeti állásfoglalás a katonai kiadások mellett a „soha meg nem térülő beruházások”, a vízlépcső, valamint a hamburgi építkezés leállítását is követeli... — Köztudomású, hogy a bősnagymarosi vízlépcső beruházása gazdaságilag ésszerűtlen. A környezetvédelmi vetületeihez nem értek, de a szakemberek egy része azokat is vitatja. Mégis mindkét esetben a kérdés az, mekkora az építkezés mai szakaszában a döntési, esetlegesen módosítási mozgáskör. Erről a Parlament őszi ülésszakán képviselők fognak dönteni. Hasonlóan megalapozott kételyek övezik a tengizi gázvezeték-építést is. Azt nem mondom, hogy ezekben a kérdésekben már véglegesen „elment a hajó”, de azért meglehetősen távolodik. — A TDDSZ által követelt államigazgatási leépítésnél már nem lehet a tehetetlenséget magyarázva államközi szerződések követelményeire hivatkozni... — Az államapparátus létszámának csökkentéséhez elengedhetetlen a dereguláció, vagyis az államigazgatási feladatok „leadása”, mérséklése is. A bürokrácia ugyanis túlterhelt, annál több jelentést, aktát termel magának, minél több területet kell a szervezetnek ellenőriznie. ígéret és változás — Akárhogy is mérlegelem a válaszait, végül is a szakszervezet konkrét kritikájának, követelésének döntő részét nem tudta, nem kívánta megcáfolni . Számomra nagyon fájdalmas a dokumentumnak az a megállapítása, hogy a kormányzat az igazi reformlépésektől tartózkodott Én ezzel ellentétben legutóbbi lépéseinket így a gazdasági vállalkozói szabadság megteremtését a libralizált bér- és importgazdálkodás előkészítését igenis nagy horderejű döntésnek tartom. A bankreform, a készülő társasági törvény, amely a külföldi tőke előtt ténylegesen utat nyit ,os ezek mind reformlépésként értékelhetők. Azon lehet vitatkozni, hogy mindez kevesebb a kívánatosnál. Az tény, hogy az említettekkel jóval több történt, mint amennyit a kormányzati irányítás megelőző egy évtizedben tett ezen a téren. Ha ezeket a lépéseket az emberek nem veszik észre, vagy jelentőségüket aláértékelik, akkor ez részben türelmetlenséget, részben bizalmatlanságot jelez. Ha nem is a demokratizmus, de a nyíltság ténylegesen jóval nagyobb, mint korábban, s ma tömegesen fogalmaznak meg olyan éles ellenvéleményeket amelyeket mondjuk tíz esztendővel ezelőtt legfeljebb a szakközgazdászoktól lehetett hallani. Ráadásul a társadalom bizalma is megrendült. Sajnos, mindez arra a mostani időszakra esik, amikor a kormánynak végre igazi reformprogramja van. A következő két évben például 60—80 milliárd forintnyi támogatás leépítésére kerül sor... — ... Remélhetőleg így is lesz, nem pedig az ideihez hasonló módon, amikor is a gazdaságirányítás már megint, ki tudja hányadszor, képtelen volt támogatásmérséklő ígéretét megtartani . Kár lenne ez ügyben becsapni az embereket Tudomásul kell venni, ha csökken a vállalatnak adott állami pénzek összege, akkor a cégek megemelik az árszínvonalukat. De akkor legalább itt van előttünk a keresleti korlát, no meg a kényszer, hogy szervezetükkel, gazdálkodásukkal valamit kezdeni kell. Ez olyan infláció, amely a váltás, a változás ígéretét hordozza magában. Nem úgy, mint most, amikor a fogyasztó a láncszerű áremelések után csak kilátástalanságot, kiszolgáltatottságot érez, hiszen a gazdaság malmai mindegyre őrölnek tovább. Fogyasztási cikkeknél a lakosság tiltakozik a támogatások megvonása ellen, a termelés esetében pedig a vállalatvezetők indítanak véres küzdelmet a költségvetési pénzekért Bármelyik Ujjúnkat harapjuk is meg tehát mindegyik fáj. Mindegyik, hiszen most fizetünk a korábban elzálogosított máért. A törlesztés nem halasztható, mert az, ha lényegesen romlana a fizetési pozíciónk, akkor nagyon nagy visszaesést kellene elszenvednünk. Ezt minden erővel szükséges elkerülnünk. De a politikai reformokkal párosuló, most valóban programként létező reformlépésekkel a társadalom még a keserves következményeket is hajlandó elviselni. Felelősséggel nagyobb szabadságot lehet ígérni az embereknek állampolgárként, nagyobb szabadságot vállalkozóként is, ami növeli a korábban szűk egyéni — és vállalati — védekezési teret — Ezúttal Antal László nem tudott teljességgel meggyőzni... — Remélhetően megteszik majd ezt a kormányzati döntések. Mélykúti Atilla POTYA Megbüntették az egyik vidéki nyári színház igazgatóját. Tanácsi felettesei megkurtították szezon végi szokásos jutalmát háromezerötszáz forinttal. Pedig a direktor nem csinált botrányt, nem verekedett, nincsenek nőügyei. Kassza- és közönségsikert ért el. Napokig nem értette, miért kapta a szokatlan fenyítést. Végül is bátorkodott megkérdezni feletteseitől a harag okát így nemcsak pénzbüntetést, hanem kioktatást is kapott Azért csonkították meg javadalmazását, mert nem foglalkozott megfelelően főnökeinek vendégeivel. A felvonások közötti szünetekben nem hívta meg őket a terített asztalhoz, nem itatta, nem etette a szomszédos megyék vezetőit A régi módi ugyanis ez volt A nyári színház költségvetésének egy részét az uram-bátyém eszem-iszomra kellett fordítani. De ha a mélyen tisztelt vendég csemetéje éppen fagylaltot kívánt, akkor ezt is a direktornak kellett állnia. Évtizedek óta ez volt a szokás a kulisszák mögött Rossz nyelvek szerint az ilyen látogatók rendszerint csak az első felvonást tekintették meg, eztán a sörös, boros, pálinkás üvegek mellett, a különteremben töltötték el az est hátralévő óráit. Az idei szezonban történt meg először, hogy csak szellemi táplálékkal kellett beérniük. Ám úgy tetszik, ez a fajta étel sovány kosztnak bizonyult. A tisztelt vendégek végül bepanaszolták a direktort, követelték a jussukat, a terítéket. Ez a szokásjog a kölcsönösségen alapszik. Egymás etetését, itatását az érintettek valószínűleg belekalkulálják a családi költségvetésbe, így egy hétvégi kiruccanást tiszta haszonként lehet elkönyvelni a házi kasszánál Pontosabban: lehetett. Történetünk hőse, a direktor úgy látszik komolyan vette korunk parancsát, a nyereségességre való törekvés államibuzdítását. Igaz, a néhány üveg pálinka, bor, hidegtál soha nem vágta földhöz a nyári színházat. Ám az igazgató most irtáson is spórolt Beszüntette az Ingyen belépők osztogatását A korábbi években gyakran megtörtént, hogy a pénztárak csak fél házra való jegyet adtak el, mégis zsúfolásig megtelt a nézőtér, többen voltak a potyajegyesek, mint a fizető vendégek Ám ezen a nyáron a felháborodás moraja futott végig a város jobb köreiben. Hogy merre az új igazgató a kiváltságokat megszüntetni? A különböző funkcióban lévő emberek megszokták, annyit kaptak a potyajegyből, hogy abból jutott még a fodrászuknak, hentesüknek, autószerelőjüknek, a házmesternek is. Hiába, olcsóbb az állami pénzből gálánsan borravalózni, mint saját zsebből. Az Ingyen belépők piaci terítésének volt egy hűbéri láncolata. Most már ez sincs. Meg prémium se. (—na—) A Magyar Nemzet megkérdezte: Maximálják-e a lottónyereményeket? Az utóbbi időben szárnyrakelt híreik szerint maximálni, vagyis csökkenteni készülnek a lottónyereményeket, amelyek eszerint csak egy meghatározott összegig emelkedhetnek majd. — Mi az igazság — kérdeztük Páva Károlyt, a Sportfogadási és Lottó Igazgatóság sorsolási osztályának vezetőjét. " Valóban időről időre felröppennek ilyen hírek, de minden lottózót megnyugtathatok: egyelőre nizcs szándékunkban maximálni a lottónyereményeket, hiszen éppen ez a játék fő vonzereje, hajtóereje, hogy minél nagyobb összegeket nyerhetnek a szerencsések. A nyereménynek a maximálása, vagyis korlátozása szerintünk a játékkedv visszaesését vonná maga után, s ezáltal a lottóból befolyó, nem csekély állami jövedelem is csökkenne. Vannak országok, ahol viszont meghatározták a szerencsejáték legnagyobb nyerhető összegét. — Igen, például Bulgáriában, Lengyelországban, az NDK-ban, a tőkés országok közül pedig az NSZK-ban és Svédországban már a bevezetéskor maximálták a lottónyereményt. — Nálunk 1957-ben indult a lottójáték. Mióta vannak millió fölötti nyeremények? — Első ízben 1959-ben fizettünk ki egymillió forint fölötti összeget. Azóta 271 öttalálatos nyeremény volt, ebből 234, egymillió forint fölötti értékű nyeremény volt. Eddig hétmillió 20 ezer forint volt a legnagyobb öszszeg, amit öttalálatos lottószelvényre kifizettünk. A múlt héten hétmillió 300 ezer szelvény közül került ki a hatmillió 507 ezer forintos öttalálatos. — Adóköteles a lottónyeremény? — Nem, nem kell utána adót fizetni, viszont minden 38 forint fölötti nyereményösszegből húsz százalék úgynevezett nyereményilletéket vonnak le. Az az öszszeg, ami a nagyközönség tudomására jut, már a nettó összeg, ami teljes egészében a nyertes lottózóé. (e8ry)