Magyar Nemzet, 1988. szeptember (51. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-08 / 215. szám

Csütörtök, 1988. szeptember 8. Mire megyünk a pálya szélén? Keményen megdolgozunk a veszteségért . Én nem jobb híján­ lettem a közgazdász, hanem azért, mert az akartaim lenni. Mégis, mostaná­ban sokszor letagadom, hogy ez a tanult mesterségem. Túl gyakran vágják a fejemhez: „Ti rontottá­tok el ezt a gazdaságot!” Pedig ez nem igaz. A fontos gazdasági döntéseket­­ ebben az országban még ma sem a közgazdászok hozzák... A győztes a bürokrácia Zoltán Zoltán — akiitől e fenti megállapítás is származik — öt­venhárom éves. Ezerkilencszáz­­ötvenhétben végzett az egyete­men, dolgozott vállalatoknál, ter­melőszövetkezeteknél, részt vett az Alföld fejlesztését célzó ku­tatásokban, majd tanított az egyetemen. Négy éve az általa alakított tanácsadó irodát vezeti. Közgazdász, kandidátus. Irt mintegy félezer cikket és tíz könyvet. Ezek köz­ül az első és az utolsó nem jelent meg. A gazda­ság helyzetéről, a reform — re­formok — esélyeiről folytatott beszélgetésünket Zoltán Zoltán a régi időikkel kezdi. — Egyik tudós kollégám mond­ta egyszer egy vitán: Volt ne­künk negyvenöttől negyvennyol­cig egy jó mechanizmusunk, volt tőzsdénk, voltak kereskedelmi bankjaink. Aztán a fordulat évét követően gyorsan átállítottuk az egész gazdaságot erre a sztálini, túlcentralizált rendszerre, ami­ben a gazdasági érdekeltséget ki­szorítja a bürokrácia tobzódása. S reformok ide, reformok oda, ezt azóta sem tudjuk visszacsinálni. Sajnos, ez a helyzet. Az ötvenes években sikerült belesulykolni a népbe, hogy a tőke, a piac, az ér­téktörvény, az ár mind-mind ka­pitalista kategóriák, nekünk ezekre nincs szükségünk. Az új gazdasági mechanizmus is úgy indult el, hogy alapvető kérdé­sek maradtak tisztázatlanok. Elő­ször még arról volt szó, hogy nagymértékben megnövelik a vállalatok önállóságát, a legfőbb mutató pedig a nyereség lesz. Az állam csak ezen osztozkodik a vállalatokkal, meg még néhány féket beépít a munkanélküliség elkerülése­ érdekében. Fokozatos­­osan kialakult azonban egy olyan bürokratikus központi sza­bályozás, amely a gazdaságot tel­jesen lemerevítette. Hiába van húsz éve reform, ma sincs műkö­dőképes gazdaságunk. Az eddigi reformfolyamat egyetlen igazi győztese a bürokrácia.­­ A készülő társasági törvény remélhetőleg oldani fogja ezt a merevséget. — Ez a törvény valóban alkal­mas lehet arra, hogy a tulajdon feletti rendelkezési jog rendszerét megreformálja. Félő azonban, hogy esélyei szűkre szabottak. Ahhoz ugyanis, hogy a részvény­­forgalom megfelelően megindul­jon, nagy mennyiségű — vélemé­nyem szerint legalább négy-öt­­százmilliárd forintnyi­­ szabad tőkére lenne szükség. Jelenleg sem a bankok, sem a biztosító­­intézetek nem rendelkeznek ek­kora szabad tő­kével, a társada­lombiztosító intézetekről nem is beszélve. A lakosság néhány tíz­vagy uram bocsá’, néhány száz­ezer forintos megtakarításai pe­dig — ha egyáltalán lesznek még ilyenek — nem képesek fedezni ezt a szükségletet. Könnyen lehet tehát, hogy itt lesz a rengeteg részvénytársaság, és nem lesz, aki a részvényeiket megvegye. Ép­pen ezért én a csőd szélén álló cégeknek nem engedném meg, hogy átalakuljanak társasággá. — A szabad tőkék növelésének egyik lehetősége a külföldi be­fektetők becsalogatása. Úgy tű­nik azonban, hogy a külföldiek nem nagyon akarják hozni a pénzüket. — Az idegen tőke bevonásá­nak igen sokféle aspektusa van. A legfontosabb, hogy először a magyar vállalatokat kell működő­képessé tenni. Itt van például a külkereskedelem, ami elszakítva a vállalatoktól annyit tesz, mint­ha valakinek letakarnák a sze­mét, és mindig egy másik ember mondaná neki, hogy most éppen mit lehet látni. Újabban a külke­reskedelem alanyi joggá vált, de a valutakérdés továbbra is meg­oldatlan. Mellesleg már 1956 előtt arról folyt a vita: be kell látni, hogy az exportból befolyó valuta a vállalat tulajdona. Az egy más kérdés, hogy az ország fizetési helyzetére való tekintettel köte­lező valutabeváltási arányt lehet meghatározni, mondjuk hatvan százalékot. A többiből azonban szabadon lehessen nyersanyagot, gépet venni, szervizhálózatot ki­építeni, szakembereket utaztatni. Ez máig nem valósult meg. Sze­rintem az is nonszensz, hogy megcsináltuk a kereskedelmi bankokat, valutagazdálkodási ■ioekör nélkül. Oldani a korlátokat — Ahhoz, hogy a tőke bejöj­jön, bizalomra, és kedvező felté­telekre is szükség van. — Ma, amikor egy jól menő cég egyik napról a másikra tönk­re mehet amiatt, mert megvon­ják tőle a szocialista export tá­mogatását, aligha lehet bizalmat szülő stabilitásról beszélni. A külföldi azt sem tudja megérteni, miért csak a nómenklatúrák sze­rint fizethet a dolgozóinak, vagy hogy miért nem fejleszthet sza­badon. El kell törölni mindenfaj­ta bürokratikus eljárást, admi­nisztratív megkötöttséget, és ter­mészetesen garanciákat is kell adni — egyebek között a profit szabad kivitelére. Van itt még egy fontos dolog: meg kell nyitni a magyar piacot a multinacioná­lis társaságok előtt, hiszen ma­­már a világgazdaság legnagyobb része ezek kezében van. Nekünk is be kell épülnünk az általuk szervezett világméretű munka­megosztásba. Ha mi csak a pálya körül szaladgálunk, miközben ők vidáman, adogatnak, soha nem fogunk megtanulni teniszezni. Be kell kerülni a csapatba. Hozzák be a termékeiket, létesítsenek le­­rakatot, leányvállalatokat és az így megszerzett forintbevételei­kért vegyenek azt, amit akarnak. Egyszóval engedjük őket szaba­don kereskedni a közgazdasági racionalitás elvei szerint. — Az előbb szóba került, hogy mindenekelőtt a magyar gazdasá­got kellene rendbe tenni. Ennek útja — a túlbürokratizált sza­bályzórendszer oldásán túl — a szerkezetváltáson át vezet. — A gazdasági vezetésnek meggyőződésem szerint ma sincs szerkezetátalakítási programja. Hozzáteszem mindjárt, ilyenre nincs is szükség, mi töb­b, ilyet mesterségesen nem is lehet kre­álni. A strukturális elmaradottság fő­ként azért alakult ki, mert fütyül­tek a piac jelzéseire. A reform megfojtása idején megint jöttek azok, akik az ötvenes években el­végeztek egy alapfokú szeminá­riumot, és azt mondták: a piac nem szocialista kategória... A magyar termékek jelentős része olyan, hogy külföldön eladva még a nyersanyagárat sem hozza be. A szerkezetátalakítás lényege: minden nap azt kell termelni, amit holnap jó áron el lehet adni. A termelőnek napról napra szembe­sülnie kell a piac értékítéletével. Ha ez megvan, akkor a gazdaság szerkezete önmagától folyamato­san igazodik majd az igényekhez, nem lesz szükség spekulatív prog­ramokra. Ez zsákutca — Ezt a szembesülést sok he­lyütt ilyen-olyan támogatásokkal küszöbölik ki. Ön szerint meg le­het-e ezeket szüntetni egyik nap­ról a másikra? — Azt hiszem, ma már olyan helyzetben vagyunk, hogy nincs más választásunk. Korábban még mód lett volna a támogatási rendszer fokozatos leépítésére, ám ehhez eleve más hozzáállásra lett volna szükség. _ A különböző segítségeket csak meghatározott ideig szabadott volna nyújtani, miközben kényszeríteni kellett volna a vállalatokat, hogy dolgoz­zák ki a saját talpra állítási ter­veiket. Ehelyett a támogatásokért cserébe gyakorlatilag semmiféle követelést nem támasztottak. Az mindenesetre egy tudathasadásos állapot, hogy jó néhány cégnél az emberek keményen dolgoznak, hajtanak, miközben jószerivel csak veszteséget termelnek, hiszen a termékeik csak óriási támogatá­sok segítségével értékesíthetők. — Ha ezeket a pénzeket meg­vonnák, alighanem több tucat, ha nem több száz vállalat menne tönkre... . — Igen, ez valószínű. Sőt, két­száz-háromszázezer munkanélküli­re is számítani lehetne, de ez még mindig kevesebbe kerülne az or­szágnak, mint ennek a skizofrén állapotnak a fenntartása. Ezzel megtakaríthatnánk az egyes cé­geknél ma felhasznált drága im­port nyersanyagot, az importener­giát, és munkabért sem kellene fizetni. Az­ így megspórolt összeg­ből lehetne folyósítani egy tisztes­séges munkanélküli segélyt is, s legalább tisztán látnánk, hogy mekkora és milyen az az ember­tömeg, amelynek értelmes munkát kell szerezni. Véleményem sze­rint helytelen az a törekvés, hogy nekünk most mindenáron expor­tálni kell, mert kell a valuta, az adósságtörlesztéshez. Ez zsákutca. Az adósságteher is csak úgy csök­kenthető, ha sikerül működésbe hozni, felélénkíteni a gazdaságot. Ez pedig veszteséget termelő cé­gekkel nem fog menni. Meg kelle­ne már végre tanulni a nyugati­aktól, hogy csak azzal érdemes foglalkozni, aminek értelme van, s csak annyi időráfordítással, amennyi megéri. A megvalósítást pedig bízzuk azokra, akik értenek hozzá. A gazdaságban és a politi­kában egyaránt. Zsubok­ Ervin Nem a változásoktól kell félni Írásunk szerzője gyakran te­szi közzé nézeteit lapunk ha­­­­sábjain közös dolgainkról, hol­ott nem hivatásos betűvető. Szakemberként küldi sorait Szekszárdiér­t— ezúttal éppen e mind gyakrabban hallható félelmekről. Egyre több ugyan­is az ijesztgetés, ami önmagá­ban nem lenne baj, hiszen ide­je lenne már komolyan venni nehézségeinket és jókorát len­díteni a gazdaság szekerén — gond abból van, hogy sokan a változásokkal ijesztgetnek. Mintha az eddigi megszokott formák és módszerek nyújta­nának biztonságot, a megújulás pedig veszélybe sodorna. Pedig hát... — no ide nézzük, mit ír erről a szerző. A reformintézkedések bevezeté­sekor mindig uralkodott valami­féle rettegés a folyamatok ellen­őrizhetetlenné válásátó­l. Így volt ez a beszolgáltatás eltörlésekor, a szövetkezeti önállóság bevezetése­kor, a melléküzemágak legalizá­lásaikor a mezőgazdaságban, az 1968-as reform — vagy félre­form? — bevezetésekor, a két­szintű bankrendszer megteremté­sekor. Ma már csa­k mosolygunk például azon, hogy az 1960-as évek elején komoly vita folyt ar­ról, lehessen-e a téeszek tulajdo­nában traktor... Ma attól rettegünk, hogyha megszűnik a bérszabályozás, ak­kor ellenőrizhetetlenné válik az infláció, holott éppen a bérszabá­lyozás az infláció egyik alapvető oka, mert visszafogja a teljesít­ményeket. Félünk a szerkezetvál­tástól, mert az munkanélküliség­hez vezet, holott éppen a szerke­zetváltás szabadítaná föl az inf­rastruktúra, a szolgáltatások, a csúcságazatok számára a munka­helyteremtő forrásokat. Egyébként a bérszabályozás megszüntetéséne­k egy esetben lenne inflációt gerjesztő hatása: ha ugyanakkor nem indulna be a szerkezetváltás, és ehhez kapcso­lódóan a termelési támogatások drasztikus leépítése. A munkaerő-átcsoportosítás kapcsán megi­nt csak tele vagyunk indokolatlan félelmekkel. É­n egyedül a lakáshelyzetet tartom itt szűk keresztmetszetnek, amin természetesen az építőipar nagy­arányú konjunktúrája segíthetne — és feltételezem, hogy a radi­kális reform elvezet egy általá­nos konjunktúrához. A mai hely­zetet extrapolálni egy radikális reform időszakára eleve helyte­len dolog, hiszen azt feltételez­né, hogy a reform nem hozza meg azokat a változásokat, amelyek érdekében végrehajtjuk a refor­mot. De ha erre számítunk, ak­kor miért foglalkozunk reform­mal? A munkaerő-átcsoportosítás másik akadályaiként az átképzés nehézségeit lehet hallani. Nos, megfigyelhető, hogy az USA-ban és Japánban — ellentétben a nyugat-európai gyakorlattal —, nem foglalkoztak költséges és hosszadalmas átképző tanfolya­mokkal, hanem rögtön az új gé­pek, berendezések mellé állítot­ták a dolgozót. Pár órás vagy pár napos betanulással helyettesítet­ték a hónapokig tartó átképzést —, viszont nagyon nagy figyelmet fordítottak a folyamatos, munka melletti továbbképzésre. Mégpe­dig munkaidő alatt, nem úgy, miért nálunk! A sok fejtörést igénylő problémák megoldása gyakran ilyen egyszerű. Egyszóval: én nem félek a radi­kális reformlépések okozta állító­lagos megrázkódtatásoktól, annál inkább a további tehetetlenségtől, a pangástól. Sok, a szerkezetvál­tást súlyosabb konfliktus nélkül átélő — „levezérlő” — ország pél­dája bizonyítja — például Svájc, Svédország, Japán, Finnország stb. —, hogy lehetséges az ilyen vágányátállítás. Persze minél ké­sőbb kezdi egy ország, annál ne­hezebb. Ha lebénít bennünket a negatív hatásoktól való folytonos rettegés, ha a konfliktusok kezelé­se helyett továbbra is azok elodá­zására törekszünk, ha a jövőben, is pótcselekvések helyettesítik a valós cselekvést, ak­kor a kataszt­rófa elkerülhetetlen lesz. Ma a ha­tározott kockázatvállaló előrelé­pés sokkal kisebb kockázatot rejt maga­ban, mint a kockázatok el­kerülésére való törekvés, az örökös túlbiztosítás. Abban is bizonyos vagyok, hogy a határozott reformlépések ha­marosan kiváltanák a társada­lom széles rétegeinek egyetértő elismerését és újra­­megteremte­nék a régóta már csak szavakban létező társadalmi konszenzust. A jelenlegi helyzet folytatódása azonban előbb-utóbb politikai téren is ellenőrizhetetlen folya­­matok kialakulásához fog vezet­ni. Gazdag László Magyar Nemzet Az­ eddigi legnagyobb ilyen üzlet Közvetlen megállapodás magyar és szovjet vállalatok között Rizskov szovjet miniszterelnök áprilisi budapesti megbeszélései során hangsúlyt kapott a szovjet és magyar vállalatok közötti köz­vetlen együttműködés bővítése, az ezt gátló különféle akadályok fel­számolása. A kezdeményezőknek szélesebbre tárultak a szovjet piacra nyíló kapuk, különösen azért, mert egy ideje az ottani iparvállalatok önállóan, külkeres­kedelmi szakcégek bevonása nél­kül köthetnek árucsereüzleteket rubel elszámolású viszonylatok­ban. Nos, ezzel a lehetőséggel élt a napokban az üzleti kezdeménye­zéseiről ismert Transelektro ke­reskedőház, amikor csaknem 14 millió rubel összértékű árucsere­megállapodást, szaknyelven bar­ter szerződést kötött az Andropo­­vi Kábelgyárral. Ennek alapján a KIPSZER Könnyűipari Szerelő- és Építőipari Vállalat könnyű­szerkezetű kábelgyártó csarnok, többszintes szociális épület és raktár felépítésében működik közre. Azaz elkészíti a kiviteli terveket szállítja a szükséges acélszerkezeti elemeket az épü­letgépészeti és légtechnikai be­rendezéseket, kiküldött szakem­berei pedig a szerelésvezetésről gondoskodnak. A 6,8 millió rubel értékű szállításokat másfél éven belül teljesítik. Az új üzemben két év múlva megkezdődik a zo­mánchuzalgyártás. A magyar szállítások ellenér­tékeként a Transelektro nagy mennyiségű vörösréz kábelt és tekercselő huzalt kap az andropo­­vi gyártól A nyélbe ütött üzlet különle­gessége, hogy bábái közül hiány­zik a legutóbbi időkig obligát szovjet külkereskedelmi vállalati közvetítés. (lébényi) Nem adomány — befektetési A Műegyetem és a Hitelbank alapítványa — A legfőbb célunk, hogy jól képzett mérnökök kerüljenek ki az egyetemről és ezért alapítványt hozunk létre, sőt lehetőséget kí­nálunk arra, hogy alkotásokat is finanszírozzunk akár hallgatók­nak, akár tanároknak — emelte ki Demján Sándor, a Magyar Hi­telbank Rt. elnök-vezérigazgatója tegnapi sajtótájékoztatóján. A pénzintézet­­49,9 millió forintos alapítványt bocsát a Budapesti Műszaki Egyetem rendelkezésére. (Azért nem 50 millió forintot, mert a pénzintézet szabályzata szerint ahhoz másfajta és körül­ményesebb engedélyezési eljárás szükséges.). A pénz kamataiból fi­nanszírozzák számos kiemelkedő tudású hallgató tudományos mun­káját, tanulását Az alapítvány­nak évente 2,5 millió forintra rúg a kamata. Létrehoznak például diákpénztárat belőle, olyat ami­lyet külföldön már sok helyen is­mernek és szeretnek a hallgatók, mert a tanulmányi idejük alatt is fölvehetnek innen kölcsönt Egy-egy hallgató az alapítvány­ból akár évi 60 ezer forinthoz juthat­, ha megfelel a kritériu­moknak, jó a tanulmányi átlaga, a tudományos diákköri munkája, és gondot fordít az idegen nyel­vek tanulására. De talán ennél is szembetűnőbb, hogy konkrét tu­dományos munkákat is finanszí­rozni lehet majd, illetve módja lesz fölajánlani az egyetemnek ilyesfajta alkotásokat megvalósí­tásra. Tegnap a két intézmény veze­tője — Fodor Lajos rektor és Demján Sándor elnök-vezérigaz­gató — aláírta a hosszú távú együttműködés okiratát , kérdésünkre ekkor válaszol­ta a pénzintézeti vezető, hogy semmiképp sem „mecénáskodás” a tevékenységük, hanem jól át­gondolt tőkebefektetés — igaz, tudási szakértelmet kívánnak így finanszírozni. A bankoknak Magyarországon is a legnagyobb ellenségük az infláció, s a leg­nagyobb kockázata annak van, hogy rossz döntéseket hoznak a műszaki fejlesztésre szánt pénzek elköltésének illetékesei. Magyar­­ország Európában a legutolsó he­lyen áll az egy főre jutó műszaki fejlesztéssel. A szerény összeget eredményesen befektetni elsősor­ban azok tudják, akik magas szintű szakmai tudással rendel­keznek. Az alapítványnak és a többi anyagi segítségnek ez a cél­ja és ez a megtérülési forrása. (K­ L) ­ A Minisztertanács ülését köve­tő tájékoztatón Marosán György kormányszóvivő elmondta: a bős-nagymarosi vízlépcsőrend­szer megvalósításáról készült elő­terjesztés meghallgatását köve­tően a kormány megkülönbözte­tett figyelemmel elemezte a beru­házást, és körültekintő mérlege­lés után alakította ki álláspont­ját. A Minisztertanács megállapí­totta: az összes körülményt és ha­tást figyelembe véve a jelenlegi helyzetben a vízlépcső megépíté­se a legjobb megoldás. Ezért szükségesnek tartja a megkötött szerződések szerint a mű megva­lósítását. Az elvégzett gazdasá­gossági számítások, továbbá az aláírt szerződésekből adódó köte­lezettségek ettől lényegileg elté­rő alternatíva kialakítását nem teszik lehetővé. A kormány ugyanakkor szükségesnek tartja, hogy a folyamatosan összegyűlt tapasztalatok birtokában — ahol ez indokolt — egyes részmegol­dásokat módosítsanak. Útlevél az 56-os elítélteknek A kormány felkérte a Magyar Tudományos Akadémia elnökét: hozzon létre ad hoc bizottságot, amely a kormány által rendelke­zésre bocsátott anyagokat objek­tív szemmel értékeli, s ezt az elemzést a Minisztertanács nyil­vánosságra hozza. A szóvivő a jamburgi együtt­működésből adódó feladatok vég­rehajtásáról készült előterjesztés kapcsán emlékeztetett arra: az 1985 végén aláírt magyar—szov­jet kormányközi egyezmény ér­telmében Magyarország évi két­milliárd köbméter földgázt vásá­rol. A szállítás 1989-ben kezdődik és 2000-ig tart. Ez egy olyan kon­cessziós ügylet, amelyben a ma­gyarok által végzett munka és a beruházáshoz szállított magyar áruk a teljes gázszállítás értéké­nek mintegy negyedrészét fede­zik, a többit hazánk éves áruszál­lítások keretében egyenlíti ki. A kormány tisztában van azzal, hogy mindez nagy teher a nép­gazdaságnak, de az egyezmény alapján évi gázszükségletünk 20 százaléka biztosított, s ez nélkü­lözhetetlen számunkra. ’­ A Minisztertanács az igazság­ügy-miniszter előterjesztésében megtárgyalta azt a javaslatot, amely megszünteti az 1956. októ­ber 23-a és 1957. május 1-je között elítéltek joghátrányát, akik így útlevelet is kaphatnak. A kor­mány szerdai ülésén két változat közül döntött: az egyik a közke­gyelem, a másik az egyéni kegye­lem gyakorlását indítványozta. A testület a közkegyelem mellett foglalt állást, s az ezzel összefüg­gő törvényerejű rendeletre tett javaslatát az Elnöki Tanácshoz terjeszti. A szóvivő elmondta azt is, hogy a közkegyelem gyakorlá­sából csupán az igen súlyos bűn­­cselekmények — hazaárulás, kémkedés, súlyos köztörvényes cselekmények — elkövetése miatt elítéltek zárhatók ki. A szóvivő bevezető­­tájékoztató­ját követően Horváth István bel­ügyminiszter adott ismertetést az általa előterjesztett két napirendi pontról, az országgyűlési képvise­lők és tanácstagok választásáról szóló törvény módosítására, illet­ve új községek alakítására, önál­ló községi tanácsok szervezésére vonatkozó javaslatról. Az első té­makörrel összefüggésben a bel­ügyi tárca vezetője bejelentette, hogy a kormány előterjesztésüket vita után elfogadta, egyetértett azzal, hogy a választási törvény módosítására vonatkozó terveze­tet társadalmi vitára bocsássák. A vitát követően — annak tapasz­talatait felhasználva — a kor­mány ismét foglalkozik a kérdés­körrel, s ezután terjeszti majd javaslatát az Országgyűlés elé. Ki jelölhet? A miniszter vázolta a módosí­tással kapcsolatos elgondolások új elemeit, amelyek természetesen alternatívákként szerepelnek majd a vitában. Megemlítette a képviselői és a tanácstagi vá­lasztás időbeni elkülönítésének le­hetőségét, a jelöltajánlás kollek­tív jogként való megfogalmazását, az országos listán választható képviselők számának növelését, a közvetlen jelölési jog megadását meghatározott országos politikai, társadalmi, érdekképviseleti szervek számára. Fontosnak ítél­te, hogy a választási eljárással kapcsolatban bővüljenek a törvé­nyességi garanciák, ennek része­ként bírósági felülvizsgálatot le­hessen kérni minden olyan vá­lasztási ügyben, amely a válasz­tók jogait sérti. Kitért arra is, hogy a jelölőgyűléseken szavaza­ti joggal azok rendelkezzenek, akik ott vesznek részt a válasz­tásban is. Ez utóbbi javaslathoz kapcso­lódott a Magyar Nemzet munka­társának kérdése:­­ Mindeddig nagyon sok za­vart okozott, hogy a képviselői je­­lölőgyűléseken olyanok is megje­lentek, akik nem az adott körzet­ben jogosultak szavazásra. Kér­désem: hogyan tervezi a törvény­javaslat e gond megoldását? — A javaslat valóban azért szü­letett, mert az előző választási időszakban előfordultak ilyen problémák — válaszolta Horváth István. — Előfordult, hogy olya­nok is megjelentek a választási jelölőgyűléseken, akik csak ott dolgoztak, de máshol jogosultak szavazni. Megmondom: még nin­csenek a lebonyolításra kidolgo­zott módszerek. A választási eljá­rási utasítás minden bizonnyal ki fog erre térni. Elképzelhető, hogy a személyi igazolványukkal iga­zolhatják magukat, illetve oda­tarto­zásukat a választópolgárok, kisebb településeken pedig amúgy is ismer mindenki mindenkit. Horváth István az újságírók kérdé­sire válaszolva a jelöltállítá­si joggal kapcsolatban kifejtette: a HNF OT-n­ kívül a mostani el­gondolás szerint ez a jog megil­leti majd a Magyar Szocialista Munkáspártot, a Szakszervezetek Országos Tanácsát, a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetséget, a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsát és a többi érdekképvi­seleti szervezetet A közelmúltban megalakult szervezetek, így a Ma­gyar Demokrata Fórum — amely jelenleg a hivatalos szabályok és törvények szerint nem­­jegyzett szerv — jogosultságát majd az új egyesülési törvény életbe lépését követően kell megvizsgálni. A szóvivő ismertette a munka­beszüntetésekkel kapcsolatos kor­mányálláspontot is. A kormány, miközben elismeri az elégedetlen­ség objektív alapját elítéli, ha a problémákat csak felső szinten és kizárólag a sztrájk fegyverével akarják megoldani. Ez utóbbi esz­közhöz csak nagyon indokolt eset­ben szabad nyúlni, a konfliktusok feloldásában az érdekegyeztetés minden lehetőségét ki kell hasz­nálni. Ezzel összefüggésben a kor­mány, leszögezi: érdekében áll erős, önálló szakszervezet jelen­léte. Éppen a hatékony érdekvé­delem akadályozhatja meg a problémák súlyosbodását Újabb kérdésekre válaszolva Marosán György kijelentette: ha a Parlament megszavazza azt, hogy a bős—nagymarosi vízlépcső­rendszer beruházásával kapcso­latban népszavazás döntsön, ak­kor a kormány aláveti magát en­nek a határozatnak. A Miniszter­­tanács azonban úgy ítéli meg, hogy ebben a kérdésben nincs szükség népszavazásra. Ismét: Nyilvánosság klub. Marosán György visszatért az előző szóvivői tájékoztatón a Ma­gyar Nemzet munkatársa által feltett, a Nyilvánosság Klubot érintő kérdésre. Emlékeztetőül: akkor a szóvivő azt mondta, hogy tudomása szerint a Miniszterta­nács Hivatalához nem érkezett ilyen irányú hivatalos kérelem.­­ Amit akkor mondtam, meg­felel a valóságnak — fejtette ki most a szóvivő. — Említettem azonban azt is, hogy a szabályo­zás tisztázatlansága sok problé­mát okoz. Ennek következtében gyakran reménytelenül összefonó­dik a hivatalos és a nemhivata­los eljárás. Mint utánajártunk, nem állítható, hogy a Miniszter­­tanács Hivatalának nem volt tu­domása az egyesületalapítás szándékáról. Az év elején ugyanis a Hazafias Népfront Országos Ta­nácsától négy aláírással ellátott, úgynevezett szándékbejelentés ér­kezett. A rendelkezésre álló anya­gok, értesülések azonban nem szolgálhattak jogi eljárás alap­jául. Amit még megtudtam, az a következő. Amennyiben a Mi­nisztertanács Hivatalához elkül­dik a Nyilvánosság Klub alapítá­sára vonatkozó elképzeléseket, úgy a hivatal a legrövidebb időn belül érdemben elbírálja azokat. Az államminiszter elvállalta a felügyeletet Ha tehát az érintet­tek fenntartják az egyesület lét­rehozására vonatkozó igényüket remélem, hogy semmi akadálya nem lesz a megalakulásnak. K. N. Csak a választópolgárok szavazhatnak a jelölőgyűléseken — válaszolta a Magyar Nemzet munkatársának kérdésére a belügyminiszter

Next