Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-12 / 270. szám

A szem­féntivessző regényíró Eco számítógépe Megdöbbentő az adat? Inkább reménytkeltő. Nyolcmillióra (!) becsülik azt a példányszámot, amennyiben eddig Umberto Eco regénye, A rózsa neve a világ leg­különbözőbb nyelvein megjelent. Hasonló irodalmi siker az utóbbi évtizedekben aligha volt, ami azt bizonyítja, hogy a vérbeli iroda­lom, a valódi művészet még min­dig kelendő, ha csakugyan nagy író műveli, a regény műfaja nem halt meg, csak rá kell lelnie tu­dós művelőjére. Eco már akkor is bevonult volna a világliteratú­­ra történelmébe, ha alkotói szuf­léja ezzel netán kimerül, egyköny­­ves remekmű alkotó. /ui«›r/›‡#/rt›rpfc De nem. Az idei frankfurti könyvvásár, amelyet elsősorban az olasz kiadásnak szenteltek, igazi szenzációt hozott. Az új Ecót, az Il Pendolo di Foucault-t (Foucault ingája), amely máris fölgyújtotta az olvasók­­és a kri­tikusok szenvedélyét. A Bompiani cég az első sorozatban negyed­­millió példányban bocsátotta az itáliai olvasók rendelkezésére, százezer az első héten kelt el, en­nek a kiadásnak valószínűleg már írmagja sem maradt, a nyomdagépek tovább zakatolnak. Csak irigyelni lehet azokat, akik Dante nyelvén olvasnak, hiszen az első fordításokra legalább másfél esztendőt kell várni (le­gyenek bár németek, angolok, franciák), annyi leckét ad az át­ül­tetőknek. Mert Ecót nemcsak olvasni, tol­mácsolni sem könnyű. A törté­nész, szemiotikatudós, esztétikus és filozófus annyi ismeretet gyö­möszöl bele az eredetiben 521 ol­dalába, hogy győzzük csak kö­vetni. A L'Espresso néhány hete „Ecofenomene" (Az Eco jelenség) címmel első oldalát szentelte az irodalmi eseménynek, magyará­zatként közölve a jeles francia középkorkutatónak, Jacques Le Goffnak a kommentárját, ame­lyet maga a regényíró fordított le olaszra. Mindent tudónak, min­denütt jelenvalónak, világjárónak minősíti az irigy gall­icót, akit egyúttal az irodalom nagy szem­fényvesztőjének is mond. Mert A Foucault ingája csak témájá­ban és feldolgozásmódjában új, egyébként hűséges mása A rózsa nevének­ két főszereplője sza­kasztott ikertestvére Vilmos test­vérnek és rajta csüngő noviciusá­­nak, jóllehet lényegesen más vi­lágban élnek. Le Goff vélemé­nye szerint az igazi nagy író min­dig ugyanazokhoz az alakokhoz tér vissza, őket variálja és új tu­lajdonságokkal cicomázza föl, akárcsak Mozart tette volt a mu­zsikában. A könyv voltaképpen két egy-­­másbafonódó regény, miképpen A rózsa neve krimi és történel­mi síkja volt Az egyiket maga a hős, a narrátor, Belbo meséli el, aki azt hiszi magáról, hogy im­már elvesztette minden illúzió­ját, a világot kétkedőn szemléli, miközben ifjúkori emlékeit haj­szolja. Árnyékként kíséri a nála fiatalabb Casauban, aki beavatá­sát reméli a kalandba, a Grált kereső naiv Parsifalként, tudós­jelöltként mint a templáriusok történetének kutatója. Eltérőn azonban A rózsa nevétől, ahol a szerzetesek zord világában csak egyetlen asszonyalaknak, a vá­gyat ébresztő paraszti Ophéliának volt helye, itt már gazdagabban és változatosabban bukkan föl a női nem. Kísértet éjszaka A Foucault ingája látszólag rapszódikusan száguld térben és időben. Térben, mert Eco mint­egy szárnyas szellemként röpköd Milánótól Párizsig, Provinsig és Stonehenge-ig, majd innen egy ugrás Lengyelország, ahonnan szinte játék Brazíliában teremni, majd vissza Közép-Európába, Prágába. A változatos földrajzi helyeken túl a képzelet gazdag­ságával milyen könnyű városból faluba szökni, egy milánói bár székéről, ahol izzón vitatkoznak intellektuális kérdésekről, bele­csöppenni egy riói ceremóniába. Ugrás az időben is, mert aki fe­szítetten odafigyel, az új Ecóban megismerkedhet a háborús és a békeévek Itáliájával, a fasizmus­sal és a Vörös brigádokkal, mi­közben tanúja lehet egy könyv­kiadó mindennapi életének is. A szédület akkor kezdődik, ami­kor a regény második síkjába ér­kezünk, immár jelenünkbe és jö­­vőnkbe. Eco bámulatos tudását már akkor csodálhattuk, amidőn A rózsa nevében lenyűgözött a középkor és a vallástörténet fölé­nyes ismeretével. A nagy huma­nistát, a szent könyvek őrzőjét azonban ezúttal a technikai hala­dás megszállottja váltja föl, a komputerek faggató­ja. Mert Fou­cault ingája, a címadó szerke­zet egy varázsos múzeumban lel­hető, a román stílusú párizsi egy­kori Saint-Martin-des-Prés temp­lomban, amely gyönyörű és szi­gorú boltíves építményét a tu­domány- és technikatörténet cso­dáinak engedte át Itt van össze­gyűjtve minden, amit a XVIII. századtól kezdve az emberi agy alkotott, Stephenson mozdonyá­tól az első még kezdetleges repü­lőgépig, az 1873-ban gyártott első francia gépkocsiig, és természete­sen itt van Foucault ingája. A valóságos történet itt kezdő­dik és itt is ér véget. Kísérteties, A színhelye olyan éjszakának, amelyhez hasonlót egyszer már bebolyongtunk. A rózsa nevének labirintus könyvtárában, szoron­gásokkal, bizonytalanságokkal telve. És itt ismerjük meg Ecót teljesen új oldaláról. Ahogyan az első könyvben lélegzetállító lec­két kaptunk a középkor ismereté­ről, úgy avatódunk be most csak­nem észrevétlenül, mert a mese kerít hatalmába, a templomos lo­vagok életébe, az alkimistákéba, a Rózsakeresztesekébe, a szabad­­kőművesekébe; emlékezzünk csak rá, a csodálatos munkát végzett magyar fordító, Barna Imre maga hívta föl a figyelmünket a Pend­­ragon legenda megdöbbentő ha­sonlatára. Csakhogy míg a sze­rencsétlen Szerb Antalnak nem adatott meg, hogy korunkhoz kö­zelebb kerüljön, Eco a huszadik század végének áldott sorsú fia, akinek immár társa a számítógép is. A buta fia titkai így jutuak el az új regény har­madik (negyedik?) hőséig, aki (amely) nem egyéb, mint Abuso­­fia, a rejtélyes komputer. Szinte az élet múlik azon, hogy megfejte­s­sék ennek a szerkezetnek a tit­kát, ráleljenek a kulcsszóra. Ha ez megvan, föltárul a gépbe be­juttatott félelmetes memória, ott ragyog a tudás birodalma. És itt mutat fityiszt Eco kortársainak, nekünk, akik mindent bonyolul­tabban, többrétegűbben szeret­nénk látni, mint amilyen a való­ság. Mert mi történik? Embereink azon erőlködnek, hogy végre föl­villanjon a fluoreszkáló zöldes fény, a képernyő életrekeljen, és szapora sorokban kövessék egy­mást a chipekbe bujtatott adatok. De ismerni kellene a kulcsszót, ezt a tökéletes zárat, amely minden­nél biztosabban őrzi a rábízottat. Ádámnak elég volt beleharapnia az almába, dehát ma lehet ilyen egyszerű? Eco bebizonyítja, hogy lehet. Mert Abulafia ostromlói azzal vannak megátkozva, hogy magát a masinát nem ismerik ugyan, de a gazdáját, tulajdonosát igen. Az pedig igencsak összekuszált, in­tellektuális lélek, aki kulcsszó­ként csakis valami kacifántosat találhatott ki. Mi rejtőzhet egy olyan ember agyában, aki lubic­kol az információ-óceán végtelen­jében? Mindent végigzongoráznak a klaviatúrán, agysejtjeik zaka­tolnak, már a kimerülés dönti földre őket, amikor a gép szinte hahotázva, gúnyosan, ki tudja hányadszor nyújtja a nyelvét. „Is­meri a kulcsszót?” Ekkor már a düh, a tehetetlenség munkál, a végső gonosz indulat és kala­­pácsnyi erővel verik bele: „Nem!" És lám, a pillanat törtrésze alatt a folyam nekilódul, az adatok hömpölyögnek, minden titok föl­tárul, hozzáférhető lesz. Ugye mi­lyen egyszerű? A legbonyolultabb rejtélyek megfejtéséhez a leg­szimplább kérdések vezetnek el, a jó válaszhoz nem is szükségel­tetik egyéb, mint logikusan gon­dolkodni. Ádám almája. Abban a korban, amelyben a gépet bál­ványként imádják, csak ember­nek kell maradni, Abulafiát társ­nak tekinteni. Ha emberként szólnak hozzá, a gép is emberként viselkedik, és máris nyert ügyünk­­ van.­ Az derül ki mindebből, hogy A Foucault ingája roppant összetett mű, amelynek a megemésztése nagy szellemi energiát, az olva­sása rendkívüli figyelmet kíván. Így is van. Persze, aki krimiként olvassa, mint A rózsa nevét is, csodálatos várakozást lel benne, mód van az ilyen megközelítésre is. De akinek az igénye nagyobb, páratlan szellemi kalandban ré­szesül, és a két könyvet, ha pol­cain a huszadik századot együtt tartja, habozás nélkül Thomas Mann művei mellé helyezi. Szem­léltetésként csak egyetlen idézet a fricskaként szánt filozófiai megállapítások közül: „Négy­­ ideális embertípus létezik: az idióta, a félkegyelmű, az ostoba és az őrült. A normális e négy­nek a kiegyensúlyozott keveréke". Bárcsak mihamarabb olvashat­nánk a magyar változatot. Dehát erre várnunk kell, hiszen aki A Foucault Ingájának a fordítására vállalkozik, nemcsak Eco világá­ba kell beleilleszkednie, hanem az új Ecóéba. Ha olyan lesz, mint A rózsa neve, az már a csoda. Várkonyi Tibor Tel Aviv, 1988. november A Dizengoffon sétálgató, néze­lődő alig hiszi el, hogy olyan or­szágban jár, ahol évtizedek óta a „háborús feszültség", a „veszély­­érzet” a jellemző. S azt is kétked­ve veszi tudomásul: csupán hat­vankét kilométerre van Jeruzsá­lemtől, a középkori hangulatot árasztó vallási negyedektől, a ha­gyományaikhoz külsőségekben, öltözködésben is ragaszkodó mo­hamedánoktól, zsidóktól, keresz­tényektől. ..Kolcji saendvics" „A Dizengoffon dobog Tel Aviv szíve” — mondják a tengerparti metropolisz lakói, s aki először sé­tál végig ezen az éjjel-nappal fázunk, beszélgetünk. Nehéz, szin­te lehetetlen vállalkozás a múlt­ra terelni a szót, még a jelen is kevésbé foglalkoztatja az itt élő­ket: mindenki a jövőbe tekint, s alig akad, akinek a szavaiból ne lehetne kiérezni valamiféle szo­rongást. Szinte mindenki mást vár, másra számított, mint amit a választási eredmény hozott „Nyugalomra tehát semmi ok" — jegyzi meg egy tekintélyes orvos, aki gyakran tesz európai kirándu­lásokat, s malíciózus észrevételét magyarázva, még rá is dupláz: „Íme a bizonyíték, hogy a világ egyik legigazságosabb, legdemok­ratikusabb, arányos választási rendszere sem alkalmas arra, hogy valódi megoldást hozzon. Sőt” Nagyon is érthető itt ez a sőt. Hiszen mindenki félt valamit. És talán furcsa módon nem is a ne­hezen felépített egzisztenciát. In­kább az annyira remélt nyugalom újbóli távolodása ébreszt aggo­dalmat. Ilyenkor soha nem marad el a gyerekek sorsa alakulásának az emlegetése. Izraelben magas volt ezúttal a választási részvétel, csaknem nyolcvanszázalékos. A legtöbben nem is a két nagy tömörülés in­dokolt csalódottságával foglalkoz­nak, hanem inkább a mérleg nyelvének szerepét betöltő vallási tömörülések előretörésével. Értel­miségi körökben, még a hitbéli hagyományokhoz ragaszkodók is korszerűtlennek érzik a jelensé­get, bár magyarázatot találnak rá. A világszerte tapasztalható érték­­vesztésre, értékzűrzavarra emlé­keztetnek, a világvallások rene­szánszára, és a gombamód szapo­rodó szektákra, az okkultizmusba menekülőkre. Beavatkozás A tizenkilencedik és a huszadik század szekularizációs folyamatai, a materialitást, a kézzelfoghatót előtérbe helyező eszmerendszerek, ideológiai, politikai, gazdasági koncepciók csődjei, kudarcai mer­­refelé is terelhetnék az embere­ket, ha nem a hithez, a valláshoz? Csakhogy Izraelben ez kemény, hétköznapi, az élet szinte minden területét befolyásoló veszéllyé válhat. Beavatkozássá az úgyne­vezett magánszférába. A tizen­nyolc parlamenti mandátum bir­tokában a vallási pártok vezetői érthetően úgy vélik, elérkezett az ő idejük, s nem tennének eleget küldetésüknek, ha nem támaszta­nának súlyos követelményeket, ha nem ragaszkodnának eddig siker-­­ telenül hangoztatott igényeik ér-­­ vényesítéséhez, a vallási állam­hoz, a mózesi törvénykezés be­vezetéséhez. A vallási pártok kép­viselői immár három törvényho­zási ciklusban elutasításra talál­tak, amikor parlamenti vitát kö­veteltek — főként a bevándorlás szabályozása érdekében — arról, hogy ki tekinthető zsidónak. Ér­velésük szerint az, akit zsidó anya szült (nem hiányzik hát a prak­tikum, hiszen — mint tudjuk — mindig csak az anya a biztos), avagy aki a megfelelő külső és belső előírások teljesítésével és az elfogadott fórum előtt betért a zsidó közösségbe. A lakosságot a „ki­tekinthető zsidónak" vitánál azonban job­ban foglalkoztatja az úgynevezett „szombat-törvény". Nem keve­sebbet akarnak ugyanis elérni a vallásosak, minthogy a szombat betartása legyen törvénybe ikta­tott kötelezettség. Ezen a napon szűnjék meg minden munka, pénzforgalom, legyen zárva vala­mennyi üzlet, szórakozóhely, sportlétesítmény. Legyen tilos a tengeri fürdőzés éppen úgy, mint a hétvégi kirándulás, a tömegköz­lekedés és az autóvezetés. Aki pe­dig megszegi a törvényt, azt sújt­ja szigorú büntetés. A lapok „khomeinizmusról", az iszlám fundamentalizmushoz hasonlítha­tó veszélyekről cikkeznek, és az ifjúság bizonyos rétegeinek „fa­­natizálhatóságára" irányítják a fi­gyelmet. Mindennek ellenére ne­héz elképzelni, hogy például Tel Avivban, vagy az amúgy is ha­gyományos kiváltságokat élvező „vörös Haifában” szombaton meg­álljon az élet. De nem tudni azt sem, mi lenne a folyamatosan termelő üzemekkel, avagy a lé­nyegükből eredően baloldali orientációjú, vidéki termelő- és életközösségekkel, a kibucokkal. „Fekete árnyékba vonná ezt a modern országot a vallásiak to­vábbi erősödése” — vélte az egyik rádiókommentár, amely a válasz­tás eredményeit elemezte. Nem is annyira a tizennyolc mandátu­muk aggasztotta a hírmagyarázót, hanem az ezzel járó lehetőség; legközelebb még több juthat ne­kik, ha ügyesen taktikáznak. Hol­ott a legközelebb — hacsak idő­közben kormányozhatatlanná nem válik az ország — négy esztendő múlva lesz. Hírek szerint Hájim Herzog ál­lamfőnek a pártok vezetőivel folytatott, úgynevezett puhato­­lódzó megbeszélésein is a nagy­koalíció folytatásának lehetősé­geit kutatta, mint a legmegfele­lőbb formát a belső és a nemzet­közi megbékélés felé vezető úton. Persze, ez az elnöki törekvés sem­mire sem kötelezi a kormányala­kítási feladattal megbízandó mi­niszterelnököt. Neki — feltehe­tően Samirnak — az áll az érde­kében, hogy a saját elképzelései­nek, terveinek leginkább megfe­lelő koalíciót hozzon létre. Koalíciós latolgatások A „nagyok” a kisebbség szorítá­sában is szívesen gyakorolnák a hatalmat, még akkor is, ha ez nem kecsegtet jó reményekkel olyan koalíciós partnerekkel az oldalukon, akik konokul ragasz­kodnak Mózes törvényeihez. Egyelőre tehát tárgyalnak. Min­denki mindenkivel. A Likud ve­zetői közt akadnak, akik félnek a kilátásba helyezett együttmű­ködéstől a bigott „feketékkel". Ugyanis a párt sokat veszíthetne népszerűségéből­ egy ilyen szövet­ség révén. Éppen ezért nem lehet kizárni — most, vagy később — a nagykoalíció felújítását, nem­zeti egységkormány alakítását sem. Ez viszont a szociáldemok­rata Munkapártnak „kerülne sok­ba”, Samír — legerősebbként — most már nem hajlandó az eddigi gya­korlat folytatására, az úgyneve­zett rotációs kormányzásra. Amennyiben szövetségre lépne a másik naggyal, egyértelműen az ő pártja irányítaná a kormányt Már ez is nagy engedmény lenne a Munkapárt részéről, de ennél is súlyosabb, ha — engedve a kö­vetelésnek — lemondana meghir­detett békepolitikájáról, hason­lóan a Likudhoz, elvetné a nem­zetközi konferencia gondolatát amelyen valamennyi érdekelt részvételével tennének kísérletet a közel-keleti rendezésre. Ez a magatartás kétségtelenül veszé­lyeztetné az izraeli szociáldemok­rácia jövőjét A párt a kudarc után amúgy is a megosztottság képét mutatja. Kiújult Simon Peresz és Jichak Robin hagyományos ellentéte. A fiatalok pedig máris értésre ad­ták, Peresznek a kudarcból le kellene vonnia a személyes kon­zekvenciákat. A higgadtabbak David Ben Gurionra emlékeztet­nek, s a Munkapárt jelenlegi ve­zetőjét, Pereszt tekintik méltó örökösének. Csakhogy ő hajlandó volt a választási eredmény isme­retében tárgyalni a vallási pár­tokkal. A potenciális szövetséges, az emberi jogok mozgalmának — amely öt mandátumot szerzett — vezetője, Sulamit.­droni már a párbeszéd tényét a vallásosokkal is „megalázónak és szégyenteljes­nek" minősítette. Azt javasolta, fogjanak össze a parlamentbe ju­tott baloldali erők, s határozott ellenzékként akadályozzák meg az ország jobbra tolódását. Forrongó világi Minden forrong, mindenki vi­tatkozik hát ezekben a napokban Izraelben. És közben a politiku­sok Washingtonra is figyelnek. A kifinomult hallással rendelkező­ket foglalkoztatja a megválasz­tott elnök, George Bush első saj­tókonferenciája, ahol a nagyha­talmi kapcsolatok folyamatossá­gára helyezve a hangsúlyt, előke­lő helyet biztosított a regionális konfliktusok rendezésének, és ezen belül a Közel-Keletnek. A Tel Aviv-i Dizengoffon, ezen a szombaton, ma is zajlik az élet, eleven, lüktető világváros képét mutatva. Nehéz elképzelni, hogy errefelé siker koronázza a szélső­ségesek törekvéseit. De hiszen lát­hattuk már, hogy a vallási fana­tizmus, a politikai terror mi min­denre képes. A veszély tehát va­lódi. De az Izraelbe látogató arról is meggyőződhet, hogy a többség szemben áll vele. A csaknem há­rommillió szavazásra jogosult ál­lampolgár közül alig több, mint négyszázezer szavazott a vallási pártokra. Thurzó Tibor Israeli kaloidosadóp Szombat Dizengoffon Komputervírus Washington, november II. Az egyetemi dolgozószobájában verte megszállottan a komputeré­nek a billentyűit a huszonkét esztendős Robert Morris. A Cor­nell számítógéphálózata azonban hirtelen szétesett, s amidőn újra­éledt, már késő volt. Az ország­ban egymás után álltak le a nagy tudású masinák, a Pentagontól az űrhivatalon át a Lawrence Liver­more laboratóriumig, s a szak­értők éjt nappallá téve próbál­ták meg kideríteni a hiba okát, s megint működőképessé vará­zsolni a nemzetközi tudományos információcserét is szolgáló szer­kezeteket.­ Hamar rájöttek, mi keltette a zavart. A rendszert vírus fertőz­te meg, amelyet csak megfeszí­tett erővel ölhettek meg a tech­nikusok. A kárt még nem is mér­ték föl igazán, remélik csupán, hogy titkos anyagok nem jutot­tak illetéktelen kezekbe, vagy nem mentek tönkre, nem tűntek el örökre a memóriákból. Tud­ta, persze, Morris is, mi történt, éi tudta legelőször. Felhívta ba­rátját a Harvardon, sürgősen in­tézkedjék, küldjön üzeneteket, ír­ja le, miként kell elbánni a kór­okozóval. De­ már nem volt mit tenni, az Egyesült Államokban sohasem tapasztaltak még ilyes­mit, bár sejtették a vírusok lé­tezését. Olyan program ez valójá­ban, amelyet valaki szándékosan terjeszt. Morris is telefonon ad­ta tovább a jól megszerkesztett utasításcsomagot, amely aztán a hálózat csatornáin át pillanatok alatt beférkőzött mindenhová, ahol helyet talált magának. A vírusnak elvileg sokféle faj­tája lehet. Letörölhet meglévő programokat, kitöltheti a me­móriákat, lemásoltathatja önma­gát, s így szaporodik. Van olyan is, amelyik sokáig „alszik” az idegen testben, majd a beleépí­tett program parancsára fölébred, s megkezdi pusztító, roncsoló te­vékenységét Morris azt mondja, hogy ő pusztán egy elméleti prob­lémát akart megoldani, bebizonyí­tani óhajtotta, hogy a Berkeley Unix operációs rendszerbe be le­het ültetni ilyen vírust. Ez volt a szándéka, s később értesítette volna az érintetteket, hogy a há­lózatuk nem biztonságos. Ehelyett azonban elkövetett egy apró prog­ramozási hibát, s a vírus tova­robogott, feltartóztathatatlanul. Az Internet-rendszer lett be­teg, amely összesen hatvanezer komputert köt össze, egyetemi, katonai, laboratóriumi központo­kat A jelenség az első pillanat­ban megfejthetetlennek látszott, de azért gyanítható volt, miként az illinoisi Paul Pomes profesz­­szor meg is jegyezte, hogy a tet­tes „alighanem egy unatkozó diák”. Morris maga is megriadt, s voltaképpen ő jelezte a hibát, ám a cornelli tanárok is a nyo­mára bukkantak. Meg az FBI is. A kör bezárult, most már csak az a kérdés, mi vár rá. Az 1986- os törvénykezés szerint egy éves és kétszázezer dolláros bírságot róhatnak ki rá, ha valóban bű­nösnek találják. Egyelőre a szak­értők vizsgálják a fölfedezett ví­rust, s még nem alakult ki a vé­lemény, vajon vétlen-e Morris, figyelmetlen volt-e vagy törni és zúzni akart, s ekként komputer­­vandalitussal is vádolhatják. Θ Az ügy hatásai azonban túl­nyúlnak a New York államban tanuló ifjún. S az esetnek külö­nös pikantériája, hogy Morris ap­ja a nemzetbiztonsági ügynökség tekintélyes szakembere, akinek a feladata éppen a komputerháló­zatok védelme. A fiú, persze, szánja, bánja, amitt tett, s eskü­­dözik, hogy nem vezérelte semmi a papa ellen. Aki viszont úgy véli, hogy e behatolás kapcsán ér­tékes tapasztalatokat gyűjthetnek a biztonsági szolgálatok, rádöb­benhetnek, milyen sebezhetőek ezek a rendszerek, végre fölfi­gyelhetnek erre a problémára, s komolyan foglalkozni kezdhetnek vele. A vírusgyártó egyetemista nyit­ nyüzsgő, eleven főútvonalon, már nem is kételkedik ebben. Itt ak­kor is találsz utcai árust, nyitott pizzériát, feláfelt göngyölő ven­déglőst, amikor a város többi ré­szében már nyugovóra tértek. A feláfel különben arab étel, „keleti szendvics”, de sokan most már „zsidó nemzeti eledelnek” minő­sítik. Mint ahogy az arab étter­mek is kínálják a hagyományos zsidó konyha remekeit. A szakácsművészetben tehát ki­tűnően elférnek egymás mellett arabok és zsidók, de miként fér­nek el a térségben, Palesztinában, az egykori brit mandátumterüle­ten, amelynek egy részén immár több mint negyven esztendeje él, létezik, s tegyük hozzá, fejlődik Izrael, a zsidó állam? A kérdés most, a knesszetválasztás után, a küszöbönálló palesztin államala­pító deklaráció előtt, különösen indokoltnak tűnik fel. A választás eseményeit figyel­ve, azokról tudósítva, a nehezen megszülető hivatalos végered­ményre várva, frissen szerzett is­merősökkel, jobbára véletlenül összeverődött társaságokban kí­vánvalóan zseni, ezt nem tagadja senki sem, ám az emberi fele­­dékenységnek az áldozata is. A kaliforniai Berkeley-ben készült Unix-rendszer, amely az elektro­nikus üzenetváltásokat szabá­lyozza, „lyukas” volt. A m­űveleti szisztémának a tervezője önma­gának hagyott egy kiskaput, hogy esetleges hiba, tévedés kijavítá­sára visszatérhessen a rendszer­be. Aztán, persze, nem csukta be ezt a kiskaput, s az nyitva táton­gott éveken át Tán csábította is a törekvő Morrist, aki olyan ügyes volt hogy a vírust még különleges jelekkel is ellátta. Aki föl akarta volna kutatni a kiin­dulási pontot, az a Cornell he­lyett minduntalan a nyugati part hírneves egyetemére került volna vissza, s aligha találta volna meg az eredeti nyomokat. A védelmi kommunikációs ügy­nökség igazgatóhelyettese a The Washington Postnak kifejtette, hogy azokat a komputereket, ame­lyek a támadó rakétákat figyelik, s az amerikai fegyvereket irányít­ják, igen körültekintően védik, nem úgy, mint az Internet-féle egyszerűbb hálózatokat. S a ter­minálok között mozgó adatokat kódolják, tehát azokat akkor sem lehet megfejteni, ha valaki eset­leg lehallgatná őket, hiiszen eek az információk akár a közönsé­ges telefonvonalon át is közle­kedhetnek. S­ a Pentagon három titkos rendszere nincs összekap­csolva más hálózatokkal, sőt egy­mással sem, ámbár az egységesí­tést tervezi a minisztérium, mert takarékoskodna vele. Θ Persze nemcsak hadügyi tanul­ságai vannak ennek a furcsa ron­gálásnak. Az illinoisi egyetemen azt hangoztatják, hirtelen meg­értették, mennyire függővé vál­tak a komputerektől. Amidőn a számítógépek kihúnytak, értesí­teni sem tudtak másokat, mert attól féltek, ők is terjesztik ezál­tal a vírust. De a telefonokhoz sem rohanhattak, mert a kollégák, a partnerek számait a gépek őrizték, nyelték el, most szeren­csére csupán néhány órára. Blahó Miklós Magyar Nemzet Szombat, 1988. november 12. Brazíliában a belföldi légi já­ratokon ismét bevezették az 1979- ben megszüntetett szigorú u­tas- és poggyászellenőrzést. A rendel­kezésnek az az oka, hogy szep­temberben eltérítettek egy Boeing 737-es repülőgépet. (Jornal do Brasil) Franciaországban egy számító­­gépes felmérés hatszázezer hasz­nált vezetéknevet mutatott ki. Közöttük a legtöbb: Martin, Ber­nard, Moreau, Durand, Petit és Thomas. (Le Monde) A pokol kutatói találkoztak To­rinóban, s arról vitatkoztak, van-e egyáltalán ördög. Felidéz­ték a múltat és a jelent. Arról nem szól a fáma, hogy miben egyeztek meg, és a tudósok kö­zött volt-e Belfegor. (Espresso) Kétszázhetvenegy gyilkosság és halálos kimenetelű verekedés volt az idén októberig Washing­tonban, 87-tel több, mint tavaly ilyenkor. (New York Times)

Next