Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)
1988-11-12 / 270. szám
Szombat, 1988. november 12. . Magyar Nemzet Szünnap a kultúrában Meglepődtem, amikor úgy hallottam, könyvtárban kívánnak munkabeszüntetést tartani. Történt ugyanis, hogy közművelődési és közgyűjteményi dolgozók állásfoglalást tettek közzé szeptember végén az évek óta beváltatlanul ígért központi bérrendezésük ügyében. A fizetésemelés mértékét harminc százalékban határozták meg, a válaszadási határidőt október 31-ére tűzték ki. Eme számok és dátumok jellemezték azt a petíciót, amelyet az érintett intézmények szakszervezeti titkárainak képviselői a minap juttattak el a művelődési miniszterhez. A címzett húszszázalékos béremelést, tartott tárgyalási alapnak, és türelemre intette a küldöttek révén a huszonnkétezer fős tagságot a november 17-ére kitűzött újabb kormány—SZOT találkozóig. Ennek hallatán bolydult föl a nemzet egyik legnagyobb múltú, nevű és hatókörű könyvtára. Dolgozói felidézték, hogy a petíciót megfogalmazó értekezleten sztrájk, munkalassítás (részleges), szolgáltatásszüneteltetés került szóba a követelések késlekedő, illetve módosított teljesítése esetére is. A könyvtár munkatársai részint visszakoztak, részint ragaszkodtak volna egy háromnapos figyelmeztető sztrájkhoz. Eltöprengtem. Tényleg, mi történik, ha a tudományos kutató három napot késik kéziratának leadásával? A műnek mindenképpen évekig kell várnia a nyomdába kerülésre. Az egyetemisták a kötelező irodalomban búvárkodást bőven pótolhatják a szénszünet idején. A nyugdíjasok várhatnak, a pedagógusok belefáradtak a tanításba, a művészek futnak a pénzük után, az írók rendőrőrsökön vagy a napi politikából merítik a témájukat. Ki veszi akkor észre Magyarországon, ha bezár egy-két könyvtár? Ha szünnapot tart a kultúra? Egyre inkább elbizonytalanodtam. Biztos, hogy a béremelésért kellene az értelmiségi köröknek erejüket megosztva vetekedniük? Nem volna okosabb közösen védeniök a műveltség hadállásait? (m. zs.) Városatyák Ha már a lakosság bizalmából tanácstagok lettek, jól átgondolt határozatokat szeretnének hozni azokban az ügyekben, amelyekben hivatalból az állásfoglalásukat kérik. Hogy nyugodt lelkiismerettel nézhessenek választóik, a fővárosi lakosok szemébe. Akiknek cseppet sem közömbös, városuk mely része ad majd otthont az 1995. évi világkiállításnak. Ha lesz. Mert arról, ugye, ők nem dönthetnek. Végtére is pénz beszél, és a világkiállítás előkészítésére a kétmilliós Budapest pénze semmiképp sem elég. Valószínűleg az egész országé sem. De annak legalább, a nagy számok törvénye alapján nagyobb a hitelképessége. A budapesti városatyák mégis mérlegeltek, amikor szeptemberben eléjük tárták azokat a területeket, amelyek szakértői vizsgálatok szerint szóba kerülhetnek a fővárosban a világkiállítás megrendezésére. Kőbányai vásárváros? Ott vannak létesítmények, közművek, de szűk az oda vezető út, a környezet pedig ronda. Gazdagrét? Bécs felől közeledve ideális, még repülőtér is van a közelében, a városközponttól pedig előbb-utóbb úgyis kell ide metróvonalat vezetni. De hát mégiscsak egy városszéli lakótelep mellett terül el, s távol esik a főváros ékességétől, a Duna-parttól is. Akkor talán Aquincum volna a legalkalmasabb? Fekvése folytán feltétlenül, s ide világkiállításon kívül is van miért jönni. Igaz, ide is szűk utak vezetnek, de leágaztatható a vásárterületig a szentendrei HÉV gyorsvasút, s kiszélesíthető közúti közlekedés számára az északi vasúti összekötő híd is. Akinek pedig ideje van, hajón is jöhet. A fölényes szaktudású főépítész egyszer csak elunta a vitát, s eloszlatta a félreértést. A tisztelt városatyáknak nem választaniuk kell — közölte —, csupán egyetérteniük azzal, hogy az erre hivatott miniszteri szintű bizottság e három helyszín közül válasszon. Ja, az más — tértek magukhoz a vitázók, s máris emelték a kezüket szavazásra. Novemberig azonban elhalványult a szeptemberi emlék, s a városatyák meglepődtek, amikor szerda délutáni ülésükön a mellékes apróságok között közölték velük: az operatív bizottság október 28-án élt a felhatalmazásukkal. Most már csak arra kéri a „főváros gazdáit”: hagyják jóvá, hogy a kiválasztott Gazdagréten nyomban hozzáfoghassanak a világkiállítás előkészítéséhez, nehogy aztán nyomasztó időhátrányba kerüljenek. Izgalomra nincs ok, hiszen szavaz erről majd még az országgyűlés is, meg aztán a fővárosnak úgysem fog többe kerülni a dolog, mint amennyit enélkül is költenie kellett volna fejlesztésekre. • A városatyák kedélye mégis háborog, pedig már igencsak közeleg a vacsoraidő. Fel is ugrik az, aki feltehetőleg a legjobban megéhezett, és rákiált a vitázókra: „Ezt már szeptemberben megszavaztátok! Milyen magyar ember az, aki vissza akarja vonni adott szavát?" A városatyák szerencsére nem olyan magyar emberek. És most már felelősségtudatosan élnek jóváhagyási jogukkal. (érsek) GYURKOVICS TIBOR: Az szabóA műhelyhez két lépcső vezetett lefelé. Az üvegablak mögött dolgozott Balog — helyesebben Balog úr —, a szabó. Nem is úri, de nem is úriatlan, sok mindent megért, volt ő már férfiszabó, fényes portállal, valóban úri szabó, még fényesebb portállal és nem ám a mélyben, hanem a Körút egyik még napfényes fő mellékutcájában; volt egyszerűen: szabó elvtárs. Igen, ilyen is volt. Kézzel festett címtáblát készíttetett az ötvenes évek kellős közepén. Elment a festőművész barátjához, akinek akkoriban semmilyen megbízása nem volt és azt mondta: —■ Jánosom, fessél nekem egy címtáblát. — Milyet? — kérdezte vissza János, a festőművész, mint címfestő. — Nagyot. — De mi legyen rajta? — Hogy ki vagyok, te marha. — ,És ki vagy? — Ja, ha hülyéskedsz, elviszem Bogdánovszkihoz, az áttelepült és Kossuth-díja van. Az nem fog ilyen hülyeségeket kérdezni. — Ne mérgelődj. Komolyan kérdem. Mit írjak rá? Mit fessek rá, mit pingáljak rá, ha szabad kérdeznem? — A nevemet. Balog. De kis betűvel! Alul a bal sarokban. — És semmi mást? — Meg a foglalkozást! Hát kell a reklám! — Szabó. Remiben van. De milyen szabó? Azt nem írhatom rá, hogy rossz szabó, mert akkor nem jár hozzád senki. — Nyavalyás. Fesd azt, hogy... Úri... Nem, azt nem lehet.— Párt szabó. Az nem lenne jó?— Ne viccelj! — Miért? Te benne voltál az illegalitásban, nem? Nem te vitted azt a kenyeret a lebukottak családjának? — Akkor sem. Nem akarok jogtalan, előnyöket élvezni. — De benne vagy a pártban, nem? — Benne. Akkor sem lehet. Talán különengedély is kellene hozzá a Központi Vezetőségtől! — Akkor írom egyszerűen, hogy szabó elvtárs. Ez nem olyan feltűnő. Kis betűvel balog, nagy betűkkel „szabó elvtárs”! Balog, a szabó, nagy nehezen beletörődött. Ott liffegett a címtábla az elvtárssal. Ám nemsokára behívatták a pártbizottságra. — Magának a neve szabó, vagy a foglalkozása? — Kérem, én szabó vagyok, de Balognak hívnak, csak a festő... — Azonnal eltüntetni! Hülyét akar csinálni belőlünk? — Nem, csak magamból... — slattyogott ki Balog, azótától egy nagy ragtapasszal le volt ragasztva, hogy elvtárs, maradt a szabó. Megint jöttek. — Mi van ott leragasztva? — Semmi különös... csak... — de ekkorra már letépte a kemény tekintetű pártapparátusfunkcionárius a szalagot. — Maga titkolja, hogy elvtárs? — Nem, dehogy, csak azt mondták a pártbizottságon, ne legyek elvtárs, vagyis, hogy vagy elvtárs legyek, vagy szabó, vagyis, egyszerre a kettő nem lehet. — Szégyellt netán? — Én? Én írattam ki! Most is benne vagyok... — rohant a pártkönyvéért Balog. Ahogy aztán az ellenőr eltávozott, maga látott neki, hogy átfesse az egészet. Hatalmas ecsetet vett, iszonyú bordó festéket és mindent áthúzott. Mikor megszáradt, új, kalligrafikus nagy betűkkel ráfestette az egészre, borította az egész táblát: Aszabó. Azóta jártak hozzá. Már a cím eredetisége miatt is. Meg, hogy olyan munkát is vállalt — most már a lépcső alatti mélyben —, amit más nem. Átszabta a régi ruhákat, igazított, alakított. Így jelent meg nála a régi pajtás, P. János, a festőművész. — Megint átalakítani. Tudom! Minden három évben. Hol kihízod, hol kifogysz belőle. Na, gyere, mértéket veszek. S már hajlongott is festő barátja mellett Balog, mormolta az új számokat, adatokat, és jegyezte kis tompavégű ceruzájával. — ötvenegy ... Kilencven... nyolcvanöt... Térd ... Hossz.. Derék... — Te, Karcsikám — kérdezte közben a festő —, mondd meg őszintén, te régi párttag vagy ... — Abbamaradt. Nyugdíj óta nem fizetek. — Akkor is. Ismered a frazeológiát. Ezek a szövegek... Ilyet csak ti tudtatok ... Mondd meg őszintén, te értesz valamit abból, amit ezek a funkcionáriusok beszélnek? Tudom, jó szándékúak. Meg akarnak újulni, valami ilyesmit én is értek. De ez a beszéd teljességgel érthetetlen. Körmondatok, kacskaringók, csűrések-csavarások, demokratizmus, centralizmus, közmegegyezés, káderpolitika ... Hol tanultátok? — Egy hússzor tizenegy... — mért tovább Balog. — Honnan van ez? Mindegyik Moszkvában tanult és a fordítás emléke él benne? Azért ilyen nehézkes a szöveg? Mintha lefordítanák a saját, normális gondolataikat egy bonyolult ál-magyar nyelvre! — Ki kell vennem egy részt... Nem könnyű ... Hogy lesz ebből használható nadrág? — motyogta maga elé a régi szabó elvtárs. — Erőlködnek, hogy egy végeláthatatlan bebonyolított mondatot befejezzenek! Miért? Nem tanultak retorikát? A pártban nem kellett? Világos, tiszta, szellemes, erőteljes, frappáns fogalmazásra lenne szükség! De mintha labirintusban járnék. Újabban olvasok újságot. Magam is megdöbbentem, de így van! Végre érdekel, amit írnak! És akkor homályba fúlok! Erőlködöm, de homályba fúlok! Nem tanultak meg beszélni? Vagy nagyon is megtanultak és azért beszélnek így, hogy ne legyenek érthetőek? Hogy a szavak elfödjék a gondolataikat? Károly, figyelsz? Lehetetlen, új, erőltetett szavakat gyártanak, kificamított mondatkapcsolásokat, úgy gyürkőznek neki a mondanivalónak, mintha Sztálinvárost kellene a vállukon elcipelniük, vagy valami sanda, zinovjevista összeesküvést leleplezniük! Mintha már nem is tudnának másként beszélni, mintha nem is tudnának magyarul beszélni! — Igen! Levágok a hosszból! De akkor hátul fölkap. A fene egye meg! Talán itt beszűkítem ... Akkor meg bevág. Vagy szétpattan, ahogy leül... Túl nagy az ülep... — Vagy ez már beleivódott a marxizmus tanulása közben? Minden valami doktriner alagútba torkollik... Ezek a szövegek mű szövegek, egymást tenyésztik a szavak, és minden egyes szónok hasonlít a másikra! Terjeng ide, terjeng oda a szó és valami köd keletkezik! Meg akarom érteni, föl akarom fogni, megyek a szöveg után, de homályba fúlok! Károly! Megyek, tapogatózom és egyszerre homályba fúlok! — Túl nagy az ülep. Az az igazság. Könnyebb lenne újat csinálni, mint ezt átszabni. — De nincs miből, Károly, nincs miből! — Jó. Megpróbálhatom. De akkor ne csodálkozz, ha eltolom. — Az asztalra vetette a ruhadarabot és bontogatni kezdte. *Ekkora ülep! Hogy hogyan lesz ebből használható nadrág, azt nem tudom... Magyar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN Gáspár Margit A József Attila Színház művészei bensőséges ünnepségen vették át szerdán a Fővárosi Tanács nívódíját, amelyet Gáspár Margit A császár messze van című darabjának színreviteléért kaptak. Ráby Mátyás, a magyar felvilágosodás hányatott sorsú figurája áll a cselekmény középpontjában, de az írónőt nem a különös biográfia vonzotta a 18. századhoz, hanem kortársi gondok: mi lehet a sorsa annak a reformernek, akit nem fogad el saját környezete? Mi a sorsa azoknak a haladó eszményeknek, amelyeket sem sikerül összeegyeztetni a nemzeti érzésekkel ? Gáspár Margit most is, mint korábbi darabjaiban is ,— Új isten Thébában, Az állam én vagyok — kitűnő szerepeket írt a színészeknek, akik Iglódi István rendezésében viszik sikerre a darabot Közülük is kiemelkedik Szakácsi Sándor, Bánsági Ildikó, Újréti László. A produkció sikere mindannyiuk sikere, amelyre a mégoly szűkös anyagi föltételek közepette is méltán figyelmezett a színház működéséért felelős állami vezetés. Nehéz időben, mint amilyen a mostani is, kivált nem szabad elhanyagolni a magyar kultúra támogatását éltetését, a hazai valóság művészi kifejezésének jutalmazását. Az ünnepeltek is, de a művészi munkáért hálás közönség is őszintén örül az elismerésnek. Úgy érzem azonban, hogy a színházi sikeren túl tanúi lehetünk egy másik sikernek is. Gáspár Margit kis híján egyidős századunkkal. Az elmúlt esztendőben két színdarabot is írt A Rubyról szólót már játsszák, a D’Annunzióról szóló kamarajátékára keresik a főszereplőt. Minden okunk megvan azt remélni, hogy meg is találják: várható az újabb ősbemutató, az újabb izgalmak, az újabb igazítanivalót követelő próbák — a siker. Gáspár Margit a legnagyobb kitüntetésben részesül: jól dolgozik. Egészsége, szelleme, tehetsége révén az Élet tünteti ki — feladatokkal. Helyüket nem találó fiatalok, kiábrándult középkorúak, rettegve nyugdíjba készülődök — őszinte csodálattal tanuljunk tőle. Nem nívódíj, nem nézőtéri tapsok, nem köszöntésre emelt pezsgő érte a jutalom, hanem maga az élet. (berkes) — Azért lakik még mindig albérletben, mert állandóan azt firtatja, hogy melyik vezető rokona kapott tanácsi villalakást... (Lahoczki latván rajtt) 3 Jog a jövőre Nem olyan rég tartotta " legutóbbi tanácskozását az Országgyűlés ifjúsági bizottsága, hogy megvitassa ... Feltűnő volt, hogy akik részt vehettek az ülésen, azok státusuknál, hivataluknál fogva jelentek meg. Fiatalok jóformán alig voltak közöttük. E közéleti embereknek így csak csak annyi közük volt az ifjúsághoz, hogy a feladatot hivatalból megkapták, illetve, hogy gyermekeik és személyes tapasztalataik alapján hozzászólhattak egy-egy kérdéshez. A hallgatóban már akkor felvetődött, hogy talán nem ártana, ha sorsukról azok döntenének, akik ebben a legilletékesebbek, vagy legalább nagyobb számban képviseltethetnék magukat az ilyen fórumokon. De vajon dönthetnek-e úgymond „az ország jeles ügyeiben”? Évtizedek paternatista politikai, ifjúságpolitikai szemlélete legjobb esetben fejbólintójánosokat kívánt, hiszen leginkább úgy kezelték az ifjúságot, mint szellemi fogyatékosokat. Ha pedig kísérletek történtek arra, hogy maguk próbáljanak saját ügyeikben lépni, akkor ... Példa erre az, ami 1972. március 15-én történt. Az akkori események, a rendteremtő módszerek azóta is terhelik nemzeti ünnepünket: a rendőrjárőrök és felvonulók, azóta is gyanakodva fürkészik egymást. A 80-as évek elején aztán nem jogtalanul felvetődött az a szándék, hogy a KISZ-től független ifjúsági szervezet jöjjön létre. A Közgazdaságtudományi Egyetemen akkor lefolytatott vitát jól szervezett obstrukció futtatta zátonyra. Néhány évig úgy tetszett, hogy szélcsend honol. Azonban a kibontakozó gazdasági és társadalmi válság bebizonyította: a régi módszerekkel már semmit sem lehet megoldani. Azok a politikai keretek, amelyek éveken keresztül megváltoztathatatlanoknak tűntek, egyszercsak mállani kezdtek vagy éppen szappanbuborékként pattantak szét. Az ellentétek kiéleződtek és egyre több fiatalban egyre jogosabban, egyre hangosabban vetődött föl: a ma ifjúságát semmilyen felelősség sem terheli a jelenlegi gazdasági és társadalmi válság létrejöttében. Viszont ennek terheit nemcsak hogy ők fogják majd viselni, de a súlyok jelentős részét máris ők kénytelenek cipelni. Ezeknek a nézeteknek igen markánsan, először a Hazafias Népfront adott hangot, majd később a Fidesz is. Az utóbbi nevében a mozaikszó mögött a latin fides, azaz hit, bizalom, hűség, őszinteség, becsületesség fogalma húzódik meg. E szervezet jelentkezése fölkavarta ez év márciusában a politikai állóvizet, jóllehet kezdetben még adminisztratív intézkedéseket is megpróbáltak bevetni ellenük. Mindez azonban nem gátolta meg a szervezet alapítóit abban, hogy programtervezetüket elkészítsék, amelynek több sarkallatos pontja közül most azt emelnénk ki, amelyik így fogalmaz: „Van viszont felelősségünk a jövőt befolyásoló mában, és van jogunk is ahhoz, hogy saját jövőnk alakításába az általunk választott módon beleszóljunk." Mit lehet ehhez hozzátenni? Ki vitathatja el ezeket a jogokat a jövő nemzedékétől? AZ Új ifjúsági szervezet létrejötte igazából a párt hivatalos ifjúsági szövetségének a KISZ-nek jelentett elsősorban kihívást, hiszen az ifjúság helyzete, — sajnos már ez is közhellyé vált — megoldatlan és kilátástalan. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol sokkal rosszabb helyzetbe ez a társadalmi réteg már nem kerülhet. Nincs mit vesztenie. Ilyen körülmények között azon sem lehet csodálkozni, hogy hangosak. Nincs azon mit csodálkozni, hogy türelmetlenek. Hiszen a lakáshoz jutási lehetőségeik — ezt egyébként éppen a fent idézett országgyűlési bizottság is elismerte — majdhogynem a nullával egyenlőek, miközben a tudás, a tanulás értéke devalválódott. Ezt a társadalmi réteget veszélyezteti leginkább a munkanélküliség, ők nőttek föl ,egy értékvesztett társadalomban, ahol a hirdetett elvek és a gyakorlat között szakadékok tátonganak. Nem csoda, ha ezek a fiatalok végre le akarnak számolni mindenféle társadalmi hazugsággal. Sokan azt hozták föl az önszerveződő ifjúsági csoportok ellen, hogy a céljaik nem egyeztethetők össze társadalmunk deklarált céljaival. A kifogások — természetüknél fogva — bizonytalanok, minthogy a hatályos jog eszközeivel nem lehetett felszámolni az eltérő nézeteket. A KISZ időközben bizonyos terepeken fáziskésésbe került. Érezték, hogy lépni kellene, amit többek között az is jelez: a szervezet vezetője kijelentette, hogy a szövetség nevéből törölni kellene a „kommunista” kifejezést Mindez mutatja: nemcsak a párt és a KISZ között van vita az ifjúságpolitikát illetően, de magán a KISZ-en belül is sejthető egyfajta küzdelem, így aztán az ember nem, vagy nagyon is jól érti, hogy a KISZ egyelőre miért nem vesz részt a Magyar Ifjúság Országos Tanácsának munkájában, illetve, hogy képviselői miért nem voltak hajlandók egy interjú erejéig közös asztalhoz ülni a Fidesz képviselőivel. De hogy aztán végképp elveszítse az ember tájékozódási képességét, és ne tudjon eligazodni a korábbi tiltások útvesztőjében, azok mibenlétében, azt egy „Demokratikus szocialista Magyarországot!" elnevezésű, KISZ Egyetemi és Főiskolai Tanácsa által kidolgozott programtervezet bizonyítja. Hogy milyen viszonylagosak a korábbi politikai nézetek, döntések, hogy napjaink felgyorsult eseményeiben mi, hogyan változik, azt bizonyítja, hogy néhány hónappal ezelőtt a „másként gondolkodó” fiataloknak még egy szolidan megfogalmazott programját is túl merésznek tartották ahhoz, hogy nyilvánosságot kapjon. Pedig abban még csak ilyen megállapítások szerepeltek: „A gazdasági program kiindulópontjául a demokrácián, az önszerveződésen, a pluralizmuson és egy olyan társadalmi szolidaritáson alapuló társadalomkép szolgál, amelyben a különböző társadalmi csoportok nem egymás rovására igyekeznek előnyhöz jutni... Sohasem tagadtuk, hogy a többpártrendszert tartjuk kívánatosnak... Részt kívánunk venni a politikai életben, véleményünket akarjuk nyilvánítani az ország dolgaiban ...” És csak valahol a legutolsó sorban, az egyebek között szerepeltek azok a politikai kitételek, amelyek jó alkalmat szolgáltattak egyeseknek arra, hogy hangulatot keltsenek az új szervezet ellen. Erre a KISZ fent említett programtervezetében , most ilyen kulcsmondatok szerepelnek, mint demokratikusan választott és akként működő parlament, a politikai hatalom megosztása, bírói függetlenség követelése, önálló, felelős kormány megalakításának szükségessége, a hazánkban állomásozó szovjet csapatok kivonásának fontossága, racionális létszámú belügyi apparátus fenntartása, polgárőrség létesítése, semleges gazdasági jogrend megteremtése, tanszabadság, és így tovább... Jól tudjuk h°ey ma, a kor sürgető parancsának megfelelően mindenki — legalábbis szavaiban —, reformer. Ám a szavak valódi értékét a tettek határozzák meg. Egy azonban biztos, hogy az ifjúság számára garantálni kell, hogy nézeteiket szabadon, kötöttségektől mentes módon kifejthessék, gyakorolhassák, hiszen van joguk arra, hogy beleszólhassanak jövőjükbe. Az pedig már egy egészen más cikk témája kell, hogy legyen, essék szó a felnőttekről és az ő politikai cselekvési lehetőségeikről is, mert nekik viszont a jelenhez van joguk... Boros István