Magyar Nemzet, 1988. november (51. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-12 / 270. szám

Szombat, 1988. november 12. . 3 Magyar Nemzet Magyar Nemzet Szünnap a kultúrában Meglepődtem, amikor úgy hallottam, könyvtárban kívánnak mun­kabeszüntetést tartani. Történt ugyanis, hogy közművelődési és köz- gyűjteményi dolgozók állásfoglalást tettek közzé szeptember végén az évek óta beváltatlanul Ígért központi bérrendezésük ügyében. A fize­tésemelés mértékét harminc százalékban határozták meg, a válaszadá­si határidőt október 31-ére tűzték ki. Eme számok és dátumok jelle­mezték azt a petíciót, amelyet az érintett intézmények szakszervezeti titkárainak képviselői a minap juttattak el a művelődési miniszterhez. A címzett húszszázalékos béremelést, tartott tárgyalási alapnak, és tü­relemre intette a küldöttek révén a huszomkélezer fős tagságot a no­vember 17-ére kitűzött újabb kormány—SZOT találkozóig. Ennek hallatán bolydult föl aj nemzet egyik legnagyobb múltú, nevű és hatókörű könyvtára. Dolgozói felidézték, hogy a petíciót megfogal­mazó értekezleten sztrájk, munkalassítás (részleges), szolgáltatásszü­neteltetés került szóba a követelések késlekedő, illetve módosított tel­jesítése esetére is. A könyvtár munkatársai részint visszakoztak, ré­szint ragaszkodtak volna egy háromnapos figyelmeztető sztrájkhoz. Eltöprengtem. Tényleg, mi történik, ha a tudományos kutató három napot késik kéziratának leadásával? A műnek mindenképpen évekig kell várnia a nyomdába kerülésre. Az egyetemisták a kőtelező iroda­lomban búvárkodást bőven pótolhatják a szénszünet idején. A nyug­díjasok várhatnak, a pedagógusok belefáradtak a tanításba, a művé­szek futnak a pénzük után, az írók rendőrőrsökön vagy a napi politi­kából merítik a témájukat. Ki veszi akkor észre Magyarországon, ha bezáf egy-két könyvtár? Ha szünnapot tart a kultúra? Egyre inkább elbizonytalanodtam. Biztos, hogy a béremelésért kel­lene az értelmiségi köröknek erejüket megosztva vetekedniük? Nem volna okosabb közösen védeniök a műveltség hadállásait? (m. zs.) Városatyák VILLANÓFÉNYBEN Gáspár Margit Ha már a lakosság bizalmából tanácstagok lettek, jól átgondolt határozatokat szeretnének hozni azokban az ügyekben, amelyek­ben hivatalból az állásfoglalásu­kat kérik. Hogy nyugodt lelkiis­merettel nézhessenek választóik, a fővárosi lakosok szemébe. Akik­nek cseppet sem közömbös, váro­suk mely része ad majd otthont az 1995. évi világkiállításnak. Ha lesz. Mert arról, ugye, ők nem dönthetnek. Végtére is pénz be­szél, és a világkiállítás előkészí­tésére a kétmilliós Budapest pén­ze semmiképp sem elég. Valószí­nűleg az egész országé sem. De annak legalább, a nagy számok törvénye alapján nagyobb a hi­telképessége. A budapesti városatyák mégis mérlegeltek, amikor szeptember­ben eléjük tárták azokat a terü­leteket, amélyek szakértői vizsgá­latok szerint szóba kerülhetnek a fővárosban a világkiállítás meg­rendezésére. Kőbányai vásárvá­ros? Ott vannak létesítmények, közművek, de szűk az oda vezető út, a környezet pedig ronda. Gaz­dagrét? Bécs felől közeledve ideális, még repülőtér is van a kö­zelében, a városközponttól pedig előbb-utóbb úgyis kell ide metró­vonalat vezetni. De hát mégis­csak egy városszéli lakótelep mel­lett terül el, s távol esik a fővá­ros ékességétől, a Duna-parttól is. Akkor talán Aquincum volna a legalkalmasabb? Fekvése folytán feltétlenül, s ide világkiállításon kívül is van miért jönni. Igaz, ide is szűk utak vezetnek, de leágaz- tatható a vásárterületig a szent­endrei HÉV gyorsvasút, s kiszé­lesíthető közúti közlekedés szá­mára az északi vasúti összekötő híd is. Akinek pedig ideje van, hajón is jöhet. A fölényes szaktudású főépítész egyszer csak elunta a vitát, s el­oszlatta a félreértést. A tisztelt városatyáknak nem választaniuk kell — közölte —, csupán egyet- érteniük azzal, hogy az erre hiva­tott miniszteri szintű bizottság e három helyszín közül válasszon. Ja, az más — tértek magukhoe a vitázók, s máris emelték a kezü­ket szavazásra. Novemberig azonban elhalvá­nyult a szeptemberi emlék, s a városatyák meglepődtek, amikor szerda délutáni ülésükön a mel­lékes apróságok között közölték velük: az operatív bizottság októ­ber 28-án élt a felhatalmazásuk­kal. Most már csak arra kéri a „főváros gazdáit”: hagyják jóvá, hogy a kiválasztott Gazdagréten nyomban hozzáfoghassanak a vi­lágkiállítás előkészítéséhez, ne­hogy aztán nyomasztó időhát­rányba kerüljenek. Izgalomra nincs ok, hiszen szavaz erről majd még az országgyűlés is, meg aztán a fővárosnak úgysem fog többe kerülni a dolog, mint amennyit enéíkül is költenie kel­lett volna fejlesztésekre. • A-városatyák kedélye mégis há- borog, pedig már igencsak köze­leg a vacsoraidő. Fel is ugrik az, aki feltehetőleg a legjobban meg­éhezett, és rákiált a vitázókra: „Ezt már szeptemberben megsza­vaztátok! Milyen magyar ember az, aki vissza akarja vonni adott szavát?" A városatyák szerencsére nem olyan magyar emberek. És most már felelősségtudatosan élnek jó­váhagyási jogukkal. (érsek) A József Attila Színház művé­szei bensőséges ünnepségen vet­ték át szerdán a Fővárosi Tanács nívódíját, amelyet Gáspár Margit A császár messze van című da­rabjának színreviteléért kaptak. Ráby Mátyás, a magyar felvilá­gosodás hányatott sorsú figurája áll a cselekmény középpontjában, de az írónőt nem a különös bio­gráfia vonzotta a 18. századhoz, hanem kortársi gondok: ml lehet a sorsa annak a reformernek, akit nem fogad el saját környe­zete? Mi a sorsa azoknak a hala­dó eszményeknek, amelyeket i\em sikerül összeegyeztetni a nemzeti érzésekkel ? Gáspár Margit most is, mint korábbi darabjaiban is ;— Oj is­ten Thébában, Az állam én va­gyok — kitűnő szerepeket írt a színészeknek, akik lglódi István rendezésében viszik sikerre a da­rabot Közülük is kiemelkedik Szakácsi Sándor, Bánsági Ildikó, Ojréti László. A produkció sikere mindannyiok sikere, amelyre a mégoly szűkös anyagi föltételek közepette is méltán figyelmezett a színház működéséért felelős ál­lami vezetés. Nehéz időben, mint amilyen a mostani is, kivált nem szabad elhanyagolni a magyar kultúra támogatását éltetését, a hazai valóság művészi kifejezésé­nek jutalmazását. Az ünnepeltek Is, de a művészi munkáért hálás közönség is őszin­tén örül az elismerésnek. Ügy ér­zem azonban, hogy a színházi si­keren túl tanúi lehetünk egy má­sik sikernek is. Gáspár Margit kis híján egyidős századunkkal. Az elmúlt esztendőben két színdara­bot is írt A Rábyról szólót már játsszák, a D’Annunzlóról szóló kamarajátékára keresik a fősze­replőt. Minden okunk megvan azt remélni, hogy meg is találják: várható az újabb ősbemutató, az újabb izgalmak, az újabb lgazíta- nivalót követelő próbák — a si­ker. Gáspár Margit a legnagyobb kitüntetésben részesül: jól dolgo­zik. Egészsége, szelleme, tehetsé­ge révén az Élet tünteti ki — fel­adatokkal. Helyüket nem találó fiatalok, kiábrándult középkorú­ak, rettegve nyugdíjba készülő­dök — őszinte csodálattal tanul­junk tőle: Nem nívódíj, nem né­zőtéri tapsok, nem köszöntésre emelt pezsgő érte a jutalom, ha­nem maga az élet. (berkes) — Azért lakik még mindig albérletben, mert állandóan azt firtatja, hogy melyik vezető rokona kapott tanácsi villalakást... (Lahocxkl latrán rajit) GYURKOVICS TIBOR: Ats^abó A műhelyhez két lépcső veze­tett lefelé. Az üvegablak mö­gött dolgozott Balog — helyeseb­ben Balog úr —, a szabó. Nem is úri, de nem is úriatlan, sok mindent megért, volt ő már fér­fiszabó, fényes portállal, való­ban úri szabó, még fényesebb portállal és nem ám a mélyben, hanem a Körút egyik még nap­fényes fő mellékutcájában; volt egyszerűen: szabó elvtárs. Igen, ilyen is volt. Kézzel festett cím­táblát készíttetett az ötvenes évek kellős közepén. Elment a festőművész barátjához, akinek akkoriban semmilyen megbízása nem volt és azt mondta: —■ Jánosom, fessél nekem egy címtáblát. — Milyet? — kérdezte vissza János, a festőművész, mint cím­festő. — Nagyot. — De mi legyen rajta? — Hogy ki vagyok, te marha. — ,És ki vagy? — Ja, ha hülyéskedsz, elviszem Bogdánovszkihoz, az áttelepült és Kossuth-díja' van. Az nem fog ilyen hülyeségeket kérdezni. — Ne mérgelődj. Komolyan kérdem. Mit írjak rá? Mit fes­sek rá, mit pingáljak rá, ha sza­bad kérdeznem? — A nevemet. Balog. De kis betűvel! Alul a bal sarokban. — És semmi mást? — Meg a foglalkozást! Hát kell a reklám! — Szabó. Remiben van. De milyen szabó? Azt nem írhatom rá, hogy rossz szabó, mert ak­kor nem jár hozzád senki. — Nyavalyás. Fesd azt, hogy... Úri... Nem, azt nem lehet. <— Párt-szabó. Az nem lenne jó? — Ne viccelj! — Miért? Te benne voltál az illegalitásban, nem? Nem te vit­ted azt a kenyeret a lebukottak családjának? — Akkor sem. Nem akarok jogtalan, előnyöket élvezni. — De benne vagy a pártban, nem? — Benne. Akkor sem lehet. Ta­lán különengedély is kellene hoz­zá a Központi Vezetőségtől! — Akkor írom egyszerűen, hogy szabó elvtárs. Ez nem olyan fel­tűnő. Kis betűvel balog, nagy be­tűkkel „szabó elvtárs”! Balog, a szabó, nagy-nehezen beletörődött. Ott liffegett a cím­- tábla az elvtárssal. Am nemsoká­ra behívatták a pártbizottságra. — Magának a neve szabó, vagy a foglalkozása? — Kérem, én szabó vagyok, de Balognak hívnak, csak a festő... — Azonnal eltüntetni! Hülyét akar csinálni belőlünk? — Nem, csak magamból... — slattyogott ki Balog, azótától egy nagy ragtapasszal le volt ragaszt­va, hogy elvtárs, maradt a sza­bó. Megint jöttek. — Mi van ott leragasztva? — Semmi különös... csak... — de ekkorra már letépte a ke­mény tekintetű pártapparátus- funkcionárius a szalagot. — Maga titkolja, hogy elvtárs? — Nem, dehogy, csak azt mondták a pártbizottságon, ne legyek elvtárs, vagyis, hogy vagy elvtárs legyek, vagy szabó, vagy­is, egyszerre a kettő nem lehet. — Szégyellt netán? — Én? Én írattam ki! Most is benne vagyok... — rohant a pártkönyvéért Balog. Ahogy aztán az ellenőr eltávo­zott, maga látott neki, hogy át­fesse az egészet. Hatalmas ecse­tet vett, iszonyú bordó festéket és mindent áthúzott. Mikor meg­száradt, új, kalligrafikus nagy betűkkel ráfestette az egészre, borította az egész táblát: A t- szabó. Azóta jártak hozzá. Már a cím eredetisége miatt is. Meg, hogy olyan munkát is vállalt — most már a lépcső alatti mélyben —, amit más nem. Átszabta a régi ruhákat, igazított, alakított. Így jelent meg nála a régi paj­tás, P. János, a festőművész. — Megint átalakítani. Tudom! Minden' három évben. Hol kihí­zod, hol kifogysz belőle. Na, gye­re, mértéket veszek. S már hajlongott is festő ba­rátja mellett Balog, mormolta az új számokat, adatokat, és jegyez­te kis tompavégű ceruzájával. — ötvenegy ... Kilencven.., nyolcvanöt... Térd ... Hossz.. Derék... — Te, Karcsikám — kérdezte közben a festő —, mondd meg őszintén, te régi párttag vagy ... — Abbamaradt. Nyugdíj óta nem fizetek. — Akkor is. Ismered a fra­zeológiát. Ezek a szövegek... Ilyet csak ti tudtatok ... Mondd meg őszintén, te értesz valamit abból, amit ezek a funkcionáriu­sok beszélnek? Tudom, jó szán- dékúak. Meg akarnak újulni, va­lami Ilyesmit én is értek. De ez a beszéd teljességgel érthetetlen. Körmondatok, kacskaringók, csű- rések-csavarások, demokratizmus, centralizmus, közmegegyezés, ká­derpolitika ... Hol tanultátok? — Egy hússzor tizenegy... — mért tovább Balog. ' — Honnan van ez? Mindegyik Moszkvában tanult és a fordítás emléke él benne? Azért ilyen ne­hézkes a szöveg? Mintha lefordí­tanák a saját, normális gondola­taikat egy bonyolult ál-magyar nyelvre! — Ki kell vennem egy részt... Nem könnyű ... Hogy lesz ebből használható nadrág? — motyogta maga elé a régi szabó elvtárs. — Erőlködnek, hogy egy vége­láthatatlan bebonyolitott monda­tot befejezzenek! Miért? Nem ta­nultak retorikát? A pártban nem kellett? Világos, tiszta, szellemes, erőteljes, frappáns fogalmazásra lenne szükség! De mintha labirin­tusban járnék. Ojabban olvasok újságot. Magam is megdöbben­tem, de így van! Végre érdekel, amit írnak! És akkor homályba fúlok! Erőlködöm, de homályba fúlok! Nem tanultak meg be­szélni? Vagy nagyon is megta­nultak és azért beszélnek így, hogy ne legyenek érthetőek? Hogy a szavak elfödjék a gondolatai­kat? Károly, figyelsz? Lehetetlen, új, erőltetett szavakat gyártanak, kificamított mondatkapcsolásokat, úgy gyürkőznek neki a mondani­valónak, mintha Sztálinvárost kel­lene a vállukon elcipelniük, vagy valami sanda, zinovjevista össze­esküvést leleplezniük! Mintha már nem is tudnának másként be­szélni, mintha nem is tudnának magyarul beszélni! — Igen! Lévágok a hosszból! De akkor hátul fölkap. A fene egye meg! Talán itt beszűkí­tem ... Akkor meg bevág. Vagy szétpattan, ahogy leül... Túl nagy az ülep... — Vagy ez már beleivódott a marxizmus tanulása közben? Minden valami doktriner alagút­ba torkollik... Ezek a szövegek mű-szövegek, egymást tenyésztik a szavak, és minden egyes szónok hasonlít a másikra! Terjeng ide, terjeng oda a szó és valami köd keletkezik! Meg akarom érteni, föl akarom fogni, megyek a szö­veg után, de homályba fúlok! Ká­roly! Megyek, tapogatózom és egyszerre homályba fúlok! — Túl nagy az ülep. Az az igaz­ság. Könnyebb lenne újat csinál­ni, mint ezt átszabni. — De nincs miből, Károly, nincs miből! — Jó. Megpróbálhatom. De ak­kor ne csodálkozz, ha eltolom. — Az asztalra vetette a ruha­darabot és bontogatni kezdte. *- Ekkora ülep! Hogy hogyan lesz ebből használható nadrág, azt nem tudom... Jog a jövőre Nem olyan rég tartotta * " legutóbbi tanácskozását az Országgyűlés ifjúsági bizottsága, hogy meg­vitassa ... Feltűnő volt, hogy akik részt vehettek az ülésen, azok státu­suknál, hivataluknál fogva je­lentek meg. Fiatalok jó for­mán alig voltak közöttük. E közéleti embereknek így csak csak annyi közük volt az ifjú­sághoz, hogy a feladatot hiva­talból megkapták, illetve, hogy gyermekeik és személyes ta­pasztalataik alapján hozzá­szólhattak egy-egy kérdéshez. A hallgatóban már akkor fel­vetődött, hogy talán nem ár­tana, ha sorsukról azok dön­tenének, akik ebben a legille­tékesebbek, vagy legalább na­gyobb számban képviseltethet­nék magukat az ilyen fórumo­kon. De vajon dönthetnek-e úgy­mond „az ország jeles ügyei­ben”? Évtizedek paternaüsta politikai, ifjúságpolitikai szem­lélete legjobb esetben fej- bólintójánosokat kívánt, hi­szen leginkább úgy kezelték az ifjúságot, mint szellemi fo­gyatékosokat. Ha pedig kísér­letek történtek arra, hogy ma­guk próbáljanak saját ügyeik­ben lépni, akkor ... Példa erre az, ami 1972. március 15-én történt. Az ak­kori események, a rendterem­tő módszerek azóta is terhelik nemzeti ünnepünket: a rend­őrjárőrök és felvonulók, azóta is gyanakodva fürkészik egy­mást. A 80-as évek elején aztán nem jogtalanul felvetődött az a szándék, hogy a KISZ-töl független ifjúsági szervezet jöj­jön létre. A Közgazdaságtudo­mányi Egyetemen akkor le­folytatott vitát jól szervezett obstrukció futtatta zátonyra. Néhány évig úgy tetszett, hogy szélcsend honol. Azonban a ki­bontakozó gazdasági és társa­dalmi válság bebizonyította: a régi módszerekkel már sem­mit sem lehet megoldani. Azok a politikai keretek, amelyek éveken keresztül megváltoz- tathatatlanoknak tűntek, egy- szercsak mállani kezdtek vagy éppen szappanbuborékként pattantak szét. Az ellentétek kiéleződtek és egyre több fia­talban egyre jogosabban, egy­re hangosabban vetődött föl: a ma ifjúságát semmilyen fe­lelősség sem terheli a jelenlegi gazdasági és társadalmi válság létrejöttében. Viszont ennek terheit nemcsak hogy ők fog­ják. majd viselni, de a súlyok jelentős részét máris ők kény­telenek cipelni. Ezeknek a nézeteknek igen markánsan, először a Hazafias Népfront adott hangot, majd később a Fidesz is. Az utóbbi nevében a mozaikszó mö­gött a latin fides, azaz hit, bizalom, hűség, őszinteség, becsületesség fogalma húzódik meg. E szervezet jelentkezése fölkavarta ez év márciusában a politikai állóvizet, jól lehet kezdetben még adminisztratív intézkedéseket is megpróbál­tak bevetni ellenük. Mindez azonban nem gátolta meg a szervezet alapítóit abban, hogy programtervezetüket elkészít­sék, amelynek több sarkalla- tos pontja közül most azt emelnénk ki, amelyik így fo­galmaz: „Van viszont felelős­ségünk a jövőt befolyásoló mában, és van jogunk is ah­hoz, hogy saját jövőnk alakí­tásába az általunk választott módon beleszóljunk." Mit le­het ehhez hozzátenni? Ki vi­tathatja el ezeket a jogokat a jövő nemzedékétől? AZ Új ifjúsági szervezet * létrejötte igázából a párt hivatalos ifjúsági szövet­ségének a KISZ-nek jelentett elsősorban kihívást, hiszen az ifjúság helyzete, — sajnos már ez is közhellyé vált — megoldat­lan és kilátástalan. Akárhogy is csűrj ük-csavarjuk a szót, elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol sokkal rosszabb helyzetbe ez a társadalmi réteg már nem kerülhet. Nincs mit vesztenie. Ilyen körülmények között azon sem lehet csodálkozni, hogy hangosak. Nincs azon mit cso­dálkozni, hogy türelmetlenek. Hiszen a lakáshoz jutási lehe­tőségeik — ezt egyébként ép­pen a fent idézett országgyű­lési bizottság is elismerte — majdhogynem a nullával egyenlőek, miközben a tudás, a tanulás értéke devalválódott. Ezt a társadalmi réteget ve­szélyezteti leginkább a munka- nélküliség, ők nőttek föl ,egy értékvesztett társadalomban, ahol a hirdetett elvek és a gya­korlat között szakadékok tá- tonganak. Nem csoda, ha ezek a fiatalok végre le' akarnak számolni mindenféle társadal­mi hazugsággal. Sokan azt hozták föl az ön- szerveződő ifjúsági csoportok ellen, hogy a céljaik · nem egyeztethetők össze társadal­munk deklarált céljaival. A kifogások — természetüknél fogva — bizonytalanok, mint­hogy a hatályos jog eszközei­vel nem lehetett felszámolni az eltérő nézeteket. A KISZ idő­közben bizonyos terepeken fá­ziskésésbe került. Érezték, hogy lépni kellene, amit többek kö­zött az is jelez: a szervezet ve­zetője kijelentette, hogy a szö­vetség nevéből törölni kellene a „kommunista” kifejezést Mindez mutatja: nemcsak a párt és a KISZ között van vita az ifjúságpolitikát illetően, de magán a KISZ-en belül is sejthető egyfajta küzdelem, így aztán az ember nem, vagy nagyon is jól érti, hogy a KISZ egyelőre miért nem vesz részt a Magyar Ifjúság Országos Ta­nácsának munkájában, illetve, hogy képviselői miért nem vol­tak hajlandók egy interjú ere­jéig közös asztalhoz ülni a Fi­desz képviselőivel. De hogy aztán végképp el­veszítse az ember tájékozódási képességét, és ne tudjon el­igazodni a korábbi tiltások út­vesztőjében, azok mibenlété­ben, azt egy „Demokratikus szocialista Magyarországot!" elnevezésű, KISZ Egyetemi és Főiskolai Tanácsa által kidol­gozott programtervezet bizo­nyítja. Hogy milyen víszonyiago­* sak a koráb­bi politikai nézetek, döntések, hogy napjaink felgyorsult ese­ményeiben mi, hogyan válto­zik, azt bizonyítja, hogy né­hány hónappal ezelőtt' a „más­ként gondolkodó” fiataloknak még egy szolidan megfogalma­zott programját is túl merész­nek tartották ahhoz, hogy nyil­vánosságot kapjon. Pedig ab­ban még csak ilyen megállapí­tások szerepeltek: „£ gazdasági program kiinduló pontjául a demokrácián, az önszerveződé­sen, a pluralizmuson és egy olyan társadalmi szolidaritáson alapuló társadalomkép szolgál, amelyben a különböző társa­dalmi csoportok nem egymás rovására igyekeznek előnyhöz jutni... Sohasem tagadtuk, hogy a többpártrendszert tartjuk kívánatosnak... Részt kívánunk venni a politikai életben, véleményünket akar­juk nyilvánítani az ország dol­gaiban ...” És csak valahol a legutolsó sorban, az egyebek között szerepeltek azok a poli­tikai kitételek, amelyek jó al­kalmat szolgáltattak egyesek­nek arra, hogy hangulatot keltsenek az új szervezet ellen. Erre a KISZ fentemlitett programtervezetében . most ilyen kulcsmondatok szerepel­nek, mint demokratikusan vá­lasztott és akként működő par­lament, a politikai hatalom megosztása, bírói függetlenség követelése, önálló, felelős kor­mány megalakításának szüksé­gessége, a hazánkban állomá­sozó szovjet csapatok kivoná­sának fontossága, racionális létszámú belügyi apparátus fenntartása, polgárőrség léte­sítése, semleges gazdasági jog­rend megteremtése, tanszabad­ság, és így tovább... Jói tudjuk h°ey ma, a kor sürgető parancsának megfelelően mindenki — legalábbis szavai­ban —, reformer. Am a szavak valódi értékét a tettek hatá­rozzák meg. Egy azonban biz­tos, hogy az ifjúság számára garantálni kell, hogy nézetei­ket szabadon, - kötöttségektől mentes módon kifejthessék, gyakorolhassák, hiszen van jo­guk arra, hogy beleszólhassa­nak jövőjükbe. Az pedig már egy egészen más cikk témája kell, hogy legyen: essék szó a felnőttekről és az ő politikai cselekvési lehetőségeikről is, mert nekik viszont a jelenhez van joguk'... Boros István

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék