Magyar Nemzet, 1988. december (51. évfolyam, 286-311. szám)

1988-12-29 / 309. szám

Csütörtök, 1988. december 29. A Magyar Nemzet Galériája B. Hajdú László: Egyiptomi emlék Gondolkodászék A Gombócfejű Nagyúr A Gombócfejű kefefrizurás már messziről észrevett, és mintha csak rám várt volna, vigyorogva integetett. Vala­honnan ismerem ezt az alakot, ez kétségtelen, ám emlékeim­nek azt a bugyrát, ahol a szeny­­nyes holmit tartom általában, nem volt kedvem kicsomóz­ni... Talán az a népnevelő le­het, aki negyven esztendeje va­sárnaponként hozzánk rendre becsöngetett, hogy szaglásszon egy kicsit, apámat pedig felvi­lágosítsa az imperializmus újabb mesterkedéseiről meg a békekölcsönjegyzés üdvös vol­táról, anyámat pedig az MNDSZ-be való belépésre biz­tassa, majd boldogan közölje, hogy a ház, amelyben lakunk, az holnaptól kezdve Békeház lesz. Ez utóbbi fogalom akkor zűrös volt kissé nekünk, de a dolog bővebb kifejtésére nem tartottunk igényt, inkább biz­tosítottuk a népnevelőt, hogy mindig az ő suszterműhelyébe visszük a cipőnket talpaltatni , ha most sürgősen elmegy a fenébe. A derék ember cipész volt ugyanis, bár nem kételkedem benne, hogy később valami ci­pőgyár igazgatója lett... De nem. A Gombócfejű kefefri­­zur­ás, aki most oly széles mo­sollyal integet, fiatalabb an­nál, hogy az egykori népnevelő ő legyen. Szerintem ő inkább ÁVH-s tiszt, akinek anyámmal volt egy furcsa ügye. Kitelepí­tették egy rokonunkat ugyan­is. Lakását bútorral, edénnyel és a többivel egy ÁVH-s tiszt kapta — csakhogy a berende­zésből ,egy tizenkétlyukú Ze­phir kályha anyámé volt, aki azt visszakövetelte,­­és addig ment makacsságában, hogy be­perelte miatta a hatóságot. Ez viszont nem tréfa — valóban megesett —, sokáig őriztük a bírósági papírokat, melyekben felperesként anyám, alperes­ként, később pervesztesként az Államvédelmi Hatóság szere­pelt ... Az iratokat, mint erek­lyét sokáig őriztük, egészen pontosan Öivenhat feléig, ami­kor is tanácsosnak találtuk el­tüzelni a véres napokban meg­jelent újságokkal együtt. Apám ugyanis gyanakvó em­ber volt, és éppúgy tartott egy későbbi házkutatástól, mint mondjuk negyvennégyben, ami­kor többedmagával kórháza pincéjében, vagy harminc em­bert bújtatott — köztük egy nagy népi írót, amit a rabbi­növendékek, akik szintén ott húzódtak meg, nem vettek ál­lítólag jónéven. Sőt, talán va­lóban rendszerellenes volt, amint azt többször a fejére ol­vasták, hiszen a Rajk-per egyik fővádlottjának a felesé­ge nála kapott munkát a sötét években. Ám, mellékes dolgok ezek, engem most az érdekelne, ki ez a Gombócfejű kefefrizurás, aki majd körberöhögi a fejét, mi­közben felém integet.. ." Le­het, hogy az a pasas, aki felis­merve a család eszmeileg, po­litikailag züllött voltát és az „események" után engem akart mindenáron lecsukatni „felje­lentési kötelezettség elmulasz­tása" miatt, ám igyekezetéből csak egy furcsa, ám elég félel­metes komédiára futotta egy bizonyos bizottság előtt, mely közölte szüleimmel, hogy halál­ra ítélhetnének a fent említett bűn miatt, de mivel még látnak reményt, miszerint idővel tisz­tességes feljelentő válik belő­lem, hát ezúttal hazamehe­tek".X. Rossz helyen keresgélek me­gint! A Gombócfejű kefefrizu­­rást bizonyára későbbi , és a bizottság által nagylelkűen nekem ajándékozott — életem­ből ismerem... Kezdő vidéki újságíró voltam, mikor elküld­ték egy tűzoltóeszköz-kiállítás megnyitására. A sár miatt csiz­mában jártam akkor,, és úgy is állítottam­de, sárosan. Azt hittem, hogy a kiállított két fecskendő és három gázálarc nem haragszik ezért. De, mintha eltévesztettem volna a házszámot. Bent nyolckarú ezüst gyertyatartók világították meg a svédasztalt, és a helybeli szálloda zöldszmokingos pincé­rei szolgálták fel a pezsgőt... Ott volt egy ilyen Gombócfejű kefefrizurás alak, aki kissé ka­patosan húszszor is megölelt, és ilyenkor mindig azt mondta: „Majd te is beletanulsz, elvit­­kém!" ' . Ám, annak az embernek baj­sza volt. A Gombócfejűt bizo­nyára máshonnan ismerem. Ta­lán ő lehetett az a tanácselnök, akinek valahogy nem nyerte meg a tetszését egy írásom és a legközelebbi találkozásunkon megígérte, hogy kinyírat. Be­vallom, féltem is ettől egy ide­ig, hiszen mindenki tudta róla, hogy a keze messze ér. De sze­rencsémre messze nyúló kezé­vel mélyebben nyúlt az állam­kasszába, mint tu­domos, így lecsukták szegényt. Nem félek attól, hogy börtönben fekete­­dik meg — de a kinyiratás az­óta mégsem aktuális —, és egé­szen bizonyos, hogy ez­ a Gom­bócfejű kefefrizurás, az a Gom­bócfejű nem lehet. De akkor kicsoda? Sokáig nem töprenghettem efelett, mert mellettem termett és megölelt. Széles vállán úgy festhettem, mint enyves papí­ron a légy. "Nem vette észre vergődésemet. Tele szájjal ka­cagott, és úgy kérdezte: — Ti mi a fenéket irkáltok mostanában elvi­kém?! — Hát ezt meg azt — felel­tem az igazságnak megfelelően mire ismét felnevetett: — Csak vigyázzatok, mert szétcsapunk köztetek! — mondta, én pedig elhatároztam, hogy valóban vigyázni fogok, mert ez képes, és még szétcsap közöttünk. Megsy László Magyar Nemzet I­­­T­ A „Dicsőséges Fordulat” évfordulóján 1660 TAVASZÁN Monk tábor­nok fellépése megdöntötte Crom­well erélytelen fiának uralmát , és ezzel a rövid életű angol köz­társaságot II. Károly visszahelyezte jo­gaiba az anglikán egyházat, egy­ben visszaszorította a forradalom alatt megerősödött presbiteriánu­­sokat. Nem javult a katolikusok helyzete sem, jóllehet az uralko­dó titokban rokonszenvezett ve­lük. A katolikusokat és az angli­kán egyházba vissza nem tért nonkomformistákat 1673-tól tör­vény, pontosabban az ekkor be­vezetett esküforma tiltotta el a közhivataloktól. A király ezt csak kényszerből hagyta jóvá, s kör­nyezetében egyre növekedett a katolikusok száma. A közvéle­mény ezt érthetően politikai kér­désnek tekintette. Ilyen helyzet­ben hitelre talált 1678-ban egy „pápista összeesküvés” alaptalan híve. Hihetőnek tűnt, hogy a je­zsuiták vezetésével összeesküvést szőttek a király meggyilkolásá­nak és nyíltan katolikus öccse, a yorki herceg trónra ültetésének érdekében. A parlament ekkor törvényt fogadott el, amely eltá­volította a katolikusokat a tör­vényhozás két házából. Mivel a Lordok Háza a yorki herceggel kivételt tett, az alsóház whig többsége megkísérelte, hogy ki­zárja a herceget az utódlásból. (II. Károlynak nem volt törvén­­yes utóda, hanem csak egy ter­mészetes fia: Monmouth herceg.) Ha a yorki herceg nem lehet a trón várományosa, akkor csak az ő protenstáns leánya, Mária jö­het számításba. A kizárási tör­vényt II. Károly elutasította és a parlamentet feloszlatta. Ezt tette három újabb, a fenti javaslatot megismétlő parlamenttel 1679— 81 között, majd ezt követően a négy év múlva bekövetkezett ha­láláig parlament nélkül kor­mányzott. PARLAMENT nélkül azon­ban a hadsereg költségeit csak úgy tudta­­ biztosítani, hogy XIV. Lajos francia király­tól fogadott el segélyeket. Ez a kapcsolat 1685 végén kezdett nyugtalanítóvá válni, amikor a Napkirály visszavonta a francia protestánsokat, a hugenottáknak adott kedvezményeket. Ezt meg­előzően halt meg ugyanis II. Ká­roly és került trónra öccse, az ekkor ötvenkét éves II. Jakab. Az új uralkodó, még mint York hercege, a flotta főparancsnoka­ként 1673-ban — katolikus vol­tát megvallva — az új eskütör­­vény miatt lemondani kénysze­rült. Most joggal lehetett attól tartani, hogy francia támogatás­sal és a katolikusok segítségével politikai fordulatot hajt végre, ami a korlátlan abszolút hata­lom visszaállítását jelentheti. II. Jakab tehát belpolitikai fe­szültség közepette vette át­ a ha­talmat. Monmouth herceg hívei alkalmasnak találták a helyze­tet, hogy felkelést robbantsanak ki. A várt népi támogatás azon­ban elmaradt, a felkelők veresé­get szenvedtek, a herceg fogság­ba került és­­kivégezték. Mon­mouth fellépése viszont növelte az új uralkodó iránt a parlament lojalitását, amely így támogatta — bár némileg kelletlenül — a királyi haderő növelését is. A fel­kelők feletti könnyű győzelemtől elbizakodva és a hadsereggel a háta mögött II. Jakab nyíltan tört céljának megvalósítására, a katolicizmus teljes politikai re­­habilitására. Nem sok jót ígért, hogy már 1685 novemberében feloszlatta az ezt ellenző parla­mentet. Katolikusok a királyi tanács­ban és a hadsereg tisztikarában, katolikus kápolna London belvá­rosában, jezsuita iskola, domini­kánus és franciskánus klastro­­mok ugyancsak a fővárosban, a pápai nuncius ünnepélyes fogad­tatása az udvarnál, mindez egy­re növekvő nyugtalanságot vál­tott ki. II. Jakab 1687-ben dek­larációban engedélyezte a katoli­kusok nyilvános szertartásait és felfüggesztette az eskütörvény hatályát A király ellenzéke ekkor már szoros kapcsolatban állott Orá­­niai Vilmossal, Jakab vejével, aki másfél évtizede Hollandia helytartója és a protestáns sza­badság egyik élharcosa volt. A II. Jakab elleni fellépéshez azonban nem volt elegendő sem a határozott felkérés, sem a szán­dék és a rendelkezésre álló kato­nai erő. Az esetleges angliai be­avatkozás erősen függött a nem­zetközi helyzettől, főleg XIV. La­jos politikájától. Az események 1685—86-ban vettek lényeges fordulatot A nantes-i edictum visszavonása és a hugenották menekülése 1685 végén erős franciaelle­nes érzelmeket keltett, főleg a protestáns német fejedelemsé­gekben. Orániai Vilmos követke­zetes politikája most felértéke­lődött és személye körül formá­lódott 1686 júliusában a császár, a svéd és a spanyol király, a ba­jor és a szász választófejedelem részvételével a francia hódítás megállítására szervezkedő Augs­­burgi Liga. A szövetség súlyát növelte, hogy a török elleni Szent Liga csapatai 1686 őszén bevet­ték Budát és 1687 során is újabb sikereket arattak. Ez nemcsak Lipót császár tekintélyét növelte meg és hatott bátorítóan a XIV. Lajossal szembeszegülő erőkre, de azt is valószínűsítette,­­hogy a törökkel békét kötve, a császár nyugaton komoly sereget tud majd kialakítani. Ezt a franciák nem akarták megvárni, ezért 1688 szeptemberében XIV. Lajos csapatai átkeltek a Rajnán és megtámadták a Palatinátust, más néven Pfalzot, amelynek válasz­tófejedelme csatlakozott a Ligá­hoz. A NAPKIRÁLYNAK ez a dön­tése megpecsételte II. Jakab sor­sát. Sikertelen tárgyalási kísérle­tek után december 20-án fiát és feleségét titokban Franciaország­ba küldte, majd maga is elmene­kült. Ez lehetővé tette, hogy a trónt ürese­n duónak nyilvánítsák és meghívják mint társuralkodót Vilmost és Máriát. Ezt lépést a parlament tette 1689 februárjá­ban, egyidejűleg deklarálva a jo­gokat, amelyek biztosítását az új uralkodótól elvárják. Ezeket a követeléseket még 1689 decem­berében törvénybe iktatták. Ez a Bill of Rights, amely megte­remtette az angol alkotmányos monarchiát, biztosítva a parla­ment szabad választását, rend­szeres ülésezését, a vita szabad­ságát és a parlament kizárólagos jogát az adók és a költségvetés meghatározásában. A Dicsőséges Fordulat nem egyszerűen belpolitikai jelentő­ségű. Orániai Vilmos sikerrel egyesítette Anglia és Hollandia erőit és komoly szerepet játszott a kilenc évig tartó háborúban, amely védekezésre kényszerí­tette a franciákat. Az 1697-ben meg­kötött békében XIV. Lajos elis­merte az 1688. évi angol változá­sokat és az új dinasztiát. Ez a há­ború indította el Angliát a nagy­hatalommá válás útján és egy­ben kezdetét jelentette a tartós angol—francia rivalizálásának. Ez a megújuló küzdelem csak 1815- ben, egy újabb „százéves hábo­rú”, után ért véget. Urbán Aladár Kevesebb címlet, nagyobb névértékben Bélyegek idén és jövőre Az idei bélyegkibocsátásról és a jövő évi kiadási terveikről tar­tott sajtótájékoztatót szerda dél­előtt dr. Kertész Pál, a Magyar Posta elnökhelyettese. A többi kö­zött elmondta: az idén is arra tö­rekedtek, hogy a kiadott bélye­gek elsődleges postaforgalmi rendeltetésük mellett egyaránt megfeleljenek a gyűjtői és a ke­­re­­edelm­ igényeiknek is. Az idén ötvennyolc címletben, s kétszázki­­lencvenkilenc plusz tizenkét forint névértékű bélyeget bocsátottak forgalomba (a pluszpénz a feláras bélyegek díja). A tervet egy al­kalmi bélyeggel teljesítették túl: a nyári olimpia érmeseinek tisz­teletére nemrégiben blokkot je­lentettek meg. Jövőre ötvenhat címlet szerepel a tervekben, tehát kettővel ke­vesebb, mint az idén, a névérté­kük azonban összesen négyszáz-egy plusz tizenkét forint lesz. A megnövekedett ár azt­ mutatja, hogy a posta már most készül a februárban esedékes tarifaeme­lésre, amelynek egyébként a je­lenleg is használatos forgalmi sor megfelel. Az 1989. évi bélyegeik közül ki­emelésre érdemes a szeptemberre tervezett Pro-Filatélia blokk, öt­­venforintos névértékben. A­­blok­kot az első napi postahivatalok fogják, egyetlen napon árusítani, utána pedig 1964 és 1972 között, nagy példányszámban kikerült bélyegekre lehet majd cserélni. A postához így visszakerülő bélye­geket selejtezni fogják. A Posta elnökhelyettese el­mondta még, hogy jövőre is tö­­­rekednek a változatos nyomda­­technikai megoldásokra, a minél szebb kivitelre. (gy­) „ SOKFÉLE SZÓBESZÉD járta a francia királyi udvarban Moliére Mizantrópjának bemutatóját kö­vetően. A­­Napkirály kegyen­cél — azon kevesek, akik látták a mér­sékelt sikerű, kevés előadások va­lamelyikét — főleg azt firtatták, kit kiről mintázott a Mester, a célzások nyilai kit találnak. Min­­­­dez azonban­­hamarosan érdekte­lenné, jelentéktelenné vált. Mi­ként az is, amiben kortársak és utókor pedig egyaránt megegye­zett, hogy tudniillik a drámaíró magáról modellálta Alceste-et, az embergyűlölőt egyszerűen komi­kus, különc figurának játszották, aki mintegy méltó büntetését nye­ri el, amikor szeretett vékiménye nem hajlandó őt követni. A XIX. és XX. század forduló­ján nagyjából az avantgárd je­lentkezésével egy időben, majd néhány évtized kihagyásával e század harmadik harmadában a modern irányzatok újjáéledésével mind nagyobb figyelem fordult az egyénnek a társadalom túl szűk vagy ép­penséggel túl tág ke­retei között játszott ellentmondá­sos szerepére. Sok különcből lett ekkor magányos hős; olyan em­ber, aki nem eredendően a közös­ség mint olyan, nem a közösségi lét ellen tüntet elzárkózásával, hanem az aktuális, a meglevő kö­zösségekbe való konformista beil­leszkedés ellensége. Az emberek, főleg az értelmiségiek megdöb­benve a kisebb és nagyobb kö­zösségek álságain, ráeszméltek az embergyűlölet igazára, a mizant­rópia jogosultságára. Az Alceste­­ek komikus hősből előbb tragi­komikus, majd pedig napjainkra tragikus hőssé váltak. EZ A FELISMERÉS hatja át — mintegy néhány korábbi rende­zésének, főként Füst Milán Ca­­tullusának folytatásaként, immár kegyetlenül éles megvilágításban — Székely Gábor Mizantrópját a Katona József Színházban. Fin­nek a játéknak az a tétje, hogy beilleszkedjünk-e egy hazug, lé­lektelen társadalomba vagy meg­próbáljuk helyrehozni azt. Az előbbi kényelmes, kockázatmentes vállalkozás, az utóbbi emberfelet­ti, alkalmasint megoldhatatlan feladat. Alceste bele is bukik. El­tűnik a színről. Az elszánt igazmondó, a magát őszintén feltáró muszájlázadó, a meggyőződéses reformer elkárho­zásáig azonban egy teljes emberi élet tragédiája játszódik le. Az „embergyűlölő” megmondja a di­lettánsnak, hogy dilettáns — ami értelmiségi, kivált költői körök­ben a legnagyobb bűnnek számít, ridegen visszautasítja a hozzá vonzódó leánykát, leleplezi hűsé­ges barátja megalkuvásait, csúf­fá teszi a magakellető udvaron­cokat. Mindezt azonban nem kéj­jel, holmi szadista élvezettel cse­­lekszi — mint ezt nem is egy ko­rábbi Alceste-nél láthattuk —, hanem — főként a hozzá érzel­mileg közel állók esetében — töp­rengve, kétkedéssel, önmagát marcangolva, egyre jobban viszo­­lyogva az „emberi színjáték”-tól. Székely Gábor felfogása szerint van ebben a harcban valami Don Quijote-i. Csak Alceste nem fan­tomokkal, hanem hús-vér embe­rekkel­­küzd. Különös arculcsapás a sorstól, hogy az „embergyűlölő” már-már elvakultan szerelmes abba a Déli­­méde-be, aki mintegy „összefog­lalása” mindannak, amit Alceste az emberben és társadalmában megvet. Pletykás, hízelkedő, csa­pongó és csapodár, „nagyvilági”, kicsinyes gondolkodású. Ő teszi igazán próbára a hőst, aki szerel­méért még megalkuvással is ka­cérkodik. De Alceste nem képes önmaga jobb meggyőződése ellen cselekedni. El kell tehát buknia. A jobbító szándék, a jobbító szán­dékú ember mindig alulmarad, ha környezete, ha a társadalom, amelyben él, önző célok érdeké­ben, rövidlátóan és álnokul cse­lekszik. MINDEBBŐL nyilvánvaló, hogy a Mizantróp ebben a felfogásban, ebben az előadásban nem a Nap­király udvaráról, nem a közel­múltról, még csak nem is a je­lenről, hanem­ alkalmasint prófé­­tikusan a jövőről, a bekövetkez­­hetőről szól. Arról, hogy mi lesz akkor, ha a társadalom semmibe veszi az Alceste-ek kritikáját, ha továbra sem értékük szerint ítél­jük meg a dolgokat, az elmék és­­ a munkáskezek létrehozta „ter­mékeket”, ha folytatódik a kont­raszelekció, ha a közvélemény nem tiszteli az egyéniségeket, nem­­becsüli a tehetséget, ha meg­alkuszunk a dilettánsokkal és a dilettantizmussal, ha az eszmék devalválódnak és a lusta közöny marad az úr. Az Alpeste-ek itt­hagynak bennünket, és aztán megnézhetjük magunkat. Mondhatnánk: mindez „nincsen benne” a Mizantrópban. De ezt csak az mondhatja, aki nem lát­ta Székely rendezését. Ez az elő­adás minden porci­kájában arra törekszik, hogy az egyéni és tár­sadalmi cselekvés ma legégetőbb gondjait kerítse terítékre — még­hozzá minden olcsó aktualizálás vagy illusztrálás nélkül. Teszi ezt először is a szöveg kiigazításával, melyet a nehézkes alexandrinusos forma elvetésével és a ritmikailag és szóhasznála­tában szabad kifejezés követke­zetes szem előtt tartásával, kon­­geniális módon Petri György munkált ki. A betűrágók és for­malisták fennakadhatnak ugyan e modernizált formán, egyes ki­fejezések szabadosságán, a húzá­sokon, ám az előadás egésze, ha­tása mindenképpen a fordító-át­­dolgozót és­ a rendezőt igazolja. A rendező az Antal Csaba al­kotta díszletben, illetve azzal kap­csolatos kívánalmaiban egy dup­lasoros, sokajtós útvesztőt állít elénk — először meglehetősen kö­zel hozva hozzánk, majd mindin­kább távolítva tőlünk, egyszerű­sítve­ formáját, végül eltünteti a labirintust. Alceste végső dönté­sének idejére minden letisztul; marad a színpad, a színház, és a háttérben vakítóan (talán) a tisz­ta égbolt. Szakács Györgyi jel­mezei azzal, hogy nem idéznek meghatározó stíluskorszakot, sza­bad teret nyitnak a fantáziának, harmonizálnak a színtérrel és a játékkal. A JÁTÉK, az alakok és karak­terek színészi megformálása mes­teri. Nemcsak azt mutatja,­­hogy a Katona József Színház milyen magas fokon és milyen hiányta­lanul tud kiosztani egy klasszikus drámát, hanem azt is: Székely Gábor milyen tudatosan fűzi egy szálra gondolatait, milyen ponto­san tudja minden részletben, hogy mit akar kifejezni az egésszel. Cserhalmi György ideális megfe­lelője korunk Alceste-jének. Nem holmi elvont, sűrített, vagy ép­penséggel szoborszerű jelképe a mizantrópiának, hanem egy hit­térítő elhivatottságával, elfogult­ságaival küzd környezetével és önmagával. Szinte haragszik sa­ját hajlíthatatlanságára, minden alkalmat megragad, hogy leg­alább szeretett Céliméne-jével összeférjen, amikor megérintik egymást, valósággal beleszédül a hasonulás lehetőségébe. De kriti­kai meggyőződése erősebb nála. Erősebb érzelmeinél. Pedig Udvaros Dorottya Céli­­méne-ként roppant vonzó. Még csacskaságában, csapongóiéban, kiszámíthatatlanságában is. Nem tudni mit ért meg Alceste-ből, mit annak világfájdalmas gond­jaiból. Csak él bele a világba: szeret és gyűlöl, végül is a ma­ga szempontjából helyesen lát­szik dönteni. Miért kínlódna egy életen át egy olyan „nehéz em­ber”-rel, mint az ő embergyűlö­lő széptevője. És roppant vonzó az Alceste­­iránti tiszta érzelmé­vel Ellen­te, Bertalan Ágnes meg­formálásában. Amolyan házi tü­csök ő. Fényévnyi távolságban a számára talán rögeszmésnek tűnő szabadgondolkodótól. EGYÉBIRÁNT ebben a drámá­­ban és ennek megfelelően, az előadásban is mindenki csak a Al­ceste-hez fűződő kapcsolatában érdekes. Philinte, a barát, akit Máté Gábor formál emlékezetes típussá, a beilleszkedés szószóló­ja: megnyerő modorú, simulé­­kony, az örökös konszenzus hir­detője, tetőtől talpig felvértezett a megalkuvás érvrendszerével, csak azt nem veszi észre, hogy egy­­bizonyos ponton túl minden eredetiség ellenzője és mint ilyen, hiába is akarja bekeríteni a mi­zantrópot. Balkay Géza frontó­­jában oly töményen, szinte töké­letesen valósul meg a színtiszta és egyszersmind gőgös, rátarti di­lettantizmus, hogy az már nem is nevetséges (mint más előadá­sokban oly gyakran),­­hanem tra­gikus. Méltán váltja fei Alceste visszafojtott dühének kirobbaná­sát. A cselszövő Arsinoé Bodnár Erika alakításában és a két már­ki Varga Zoltán és Bán János előadásában azt az udvari „lég­kört” hozza be a színre, mely a fülledt hazugság, e képmutatás va­lóságos tenyészete és mindmáig megteremti sajátos kártevőit A Mizantróp tragikus felfogása — mint erről már szó esett — nem új keletű. Már Hevesi Sán­dor Jules Lemaitre-re hivatkoz­va megállapítja, hogy „Moliére korában Alceste komikus volt, mert a közönség nem az ő párt­ján állott. Azóta jobban megta­nultuk becsülni ezeket a magá­nyos, elégedetlen, lázongó igaz­­lelkűeket, minekünk némiképpen ideálunk Alceste, vele érzünk, sajnáljuk, nem tudunk többé ne­vetni­­rajta. A Misantrope ilyen­formán mélyebb lett , egyúttal valószínűleg unalmasabb”. Ebben az utóbbi megállapításban azon­­­­ban Lemaitre és Hevesi szeren­csére tévedett: a Mizantróp mind­ettől éppenséggel érdekesebb lett. Alceste ugyanis immár korunk hő­se lett Bizonyság rá a Katona József Színház előadása. Barta András Alceste, korunk hőse Moliere Mizantrópja a Katona József Színházban

Next