Magyar Nemzet, 1989. január (52. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-05 / 4. szám

Csütörtök, 1989. január 1. Ha a korrupció napfényre kerül... Egy korai glasznoszty Javában dúltak a kedélyek 1988 nyarán a (volt) megyei ta­nácselnöknek, Pápai Józsefnek a leánya, a megyei pártbizottság (volt) titkárának, Bartha László­nak, a CSOMÉP (volt) igazgatója, Boldizsár Sándornak és a Ven­déglátó Vállalat vezetője, Dé­­kány Lászlónak téglaügye miatt, amikor Csépi József egykori új­ságíró kollégám felkeresett Csé­pit gyakornok korom óta isme­rem és tisztelem szókimondó ter­mészete, a bátorsága miatt Ami­kor a „firkász pályát” 1970-ben a Csongrád megyei Hírlapnál el­kezdtem, volt olyan főnököm, aki figyelmeztetett ne Csépitől ta­nuljak. Akkor már Józsi túl volt vagy egy tucat sajtóperen. Egyéb­ként a zsurnalisztasors­ összesen 18 sajtópert utalt ki neki, de mind megnyerte. Aztán átment 1974-ben a „Délmagyarhoz” és nem sokat hallottam a „nehezen kezelhető” kolléga­­ dolgairól. Megjelenése azonban nem oko­zott meglepetést, ám szándéka annál nagyobb csodálkozást vál­tott ki. Általam akarja a közvé­lemény tudomására hozni, neki is volt egy téglaügye, amibe be­lerokkant és ötvennégy évesen az újságírópályát el kellett hagy­nia. Történetét így mesélte: Téglapréda A Csongrád megyei Hírlap makói szerkesztősége vezetője­ként, 1983-ban a tudomásomra jutott, hogy a Csongrád Megyei Tüzép egymillió kisméretű tég­lát zárolt Makón, Vásárhelyen és Szőregen. Hallottak erről a hely­beliek is, szitkozódtak is azért, mert az olcsó tégla helyett nekik a drágább dolláros jugoszláv export jut. A felháborodás nőttön nőtt, a makói tüzéptelep veze­tőjét gyanúsították, hogy eldug­ta a falazóanyagot, illetve jó pénzért kiárusította azt a fuva­rosoknak. A főnök kért meg, hogy nézzek utána, kié lett az egymillió tégla? A nyomozást azonnal elkezdtem, elmentem Kecskemétre is és az egyik ille­tékes vezetőt kifaggattam. Ugyanis a Tüzép régió dél-alföl­di székhelye ott van. A Csongrád és Bács-Kiskun megyére illetékes cég kereskedelmi igazgatója ki­jelentette, nem lesz semmiféle cikk. Ő már megtárgyalta a Csongrád megyei elvtársakkal, hogy a sajtó nem szellőzteti az ügyet. Hosszasan vitatkoztam ve­le a „színe változása” miatt. Mérgében felhívta a tröszt ve­zérigazgató-helyettesét, aki tele­fonon keresztül nekem elmondta, Apró Antal szegedi országgyűlé­si képviselő megkereste a bel­kereskedelmi minisztert, és kér­te tőle, Szegednek tegye félre az egymillió téglát. Természete­sen erre később sem tudtam sze­rezni írásos bizonyítékot. Aztán értesültem arról, hogy Papp Gyu­la (volt) szegedi tanácselnök és Török József, a városi pártbizott­ság ak­kori első titkára kérte az országgyűlési képviselőtől a segít­séget. Ugyanis hallottak arról, hogy 1984. január 1-jétől emel­kednek az építőanyagárak, s ezért tetették félre a téglát. Az embereknek nem volt fülesük ar­ról, hogy a közcélra kell, ezért a vadabbnál vadabb hírek gyorsan terjedtek. Megírtam a riportot. A megyei hírlap főszerkesztője azt mondta, megkérdezi a szege­di vezetőket, valóban ők kérték-e a kivételezést. Aztán ők állítólag azt mondták a főnökömnek: fo­galmuk sincs a dologról, ők nem kérték Apró Antal közbenjárá­sát. Így visszakaptam a cikket azzal az utasítással, mutassam meg a megyei pártbizottság gaz­daságpolitikai osztályvezetőjé­nek, Bartha Lászlónak. Bokáig kerestem a pártmunkást, de mi­vel nem találtam, az írást elküld­tem neki. A riport 1983. december 10-én úgy jelent meg, hogy az egymillió téglára vonatkozó részt nem tartalmazta. Az olvasók a mai napig sem tudják, mi lett a tégla sorsa. Később hallottam ar­ról, hogy Szeged központi forrás­ból kapta a falazóanyagot. A kis­méretű téglát pedig mint feles­leget Szegeden értékesítették. Ál­lítólag a beavatottak jutottak hoz­zá, bár erre vonatkozó nyomo­zást már nem végeztem. Ám az írásom megjelenése után az épí­tőanyag napok alatt elfogyott a telepekről, úgy tudom, senkitől sem kértek építési engedélyt Préda lett a sok tégla. Bosszan­tott a dolog, hogy az előre jel­zett nagy áremelés révén sokan mesés haszonhoz jutottak. Per helyett pártfegyelmi Mivel a riport nem keltett visszhangot, senki nem­ szólt miatta, levelet írtam az MSZMP Központi Bizottsága panaszirodá­jára, Katona Istvánnak. Elküld­tem az eredeti kézirat másola­tát, valamint a megjelent írást. Katona válaszolt, közölte, fontos­nak tartja az ügyet, és azt is tu­datta, hogy felkérték dr. Komó­csin Mihályt, a megyei pártbi­zottság akkori első titkárát, vizs­gálja ki a körülményeket: hova tűnt a tégla? Hamarosan beidézték a megyei pártbizottságra. Dr. Koncz János (volt) titkár megjegyezte, arra pedig még nem volt példa, hogy valaki fel merte volna jelenteni a megyei pártbizottságot. Én zavaromban csak annyit mond­tam, nem erről van szó. Bartha László kijelentette: ő nem foglal­kozott a riportommal, nem cson­kította meg. Próbáltam megértet­ni, nekem két hétig azt magya­rázták, az írás Barthánál van. Én nem azt írtam a KB panasz­irodának, hogy Bartha rövidítet­te meg ezt a cikket. Így fogal­maztam: tudomásom szerint Bartha foglalkozott vele. Közöl­tem azt is, nem értettem egyet a „cenzúrázással”. Ennek elle­nére jelent meg az írás. A megyei pártbizottság osztály­­vezetője kérte, hogy az ő meg­­rágalmazása miatt kapjak pártfe­gyelmit. Hetekig tartott a kínzó tárgya­lás, semmiféle jogi védelmet nem kaphattam, bizonyítékokat nem fogadtak el. Úgy éreztem, mintha valami közellenséggel beszélné­nek, amikor velem tárgyaltak. Azt mondták, ne hazudozzak. Testi-lelki gyötrődést éltem át, kértem, hogy pereljenek be, en­gedjék bírósági útra az ügyet. Igazán meg tudtam volna védeni magam. Papdi József, az akkori megyei pártbizottság másik tit­kára mondta az egyi­k tárgyalá­son, hogy több sajtóperem már nem lehet. Közben többször rosszul let­tem, az orvosom a klinikára kül­dött. Korábban a szívemnek semmi baja nem volt, aztán egyik hétről a másikra a gyógyszer­adagom napi huszonegy tabletta lett. Végül is ez a cirkusz örökös szívbetegséget okozott. A hosz­­szú betegeskedés után, 1985. augusztus 7-én, rokkantsági nyug­díjba helyeztek. Közben megkaptam a pártbün­tetést is, amely így szól: „Értesítem, hogy az MSZMP Csongrád megyei Végrehajtó Bi­zottsága 1984. március 30-án, szi­gorú megrovás, végső figyelmez­tetés pártbüntetésben részesítette rágalmazás miatt. A VB a párt­­büntetés kiszabásakor figyelem­be vette 33 éves párttagsága alatt kifejtett tevékenységét, ezért méltányosságból tért el a rágal­mazással arányban áló kizárás pártbüntetéstől.” Nem fellebbeztem, mert nem akartam meghalni. Orvosaim nem ajánlották, hogy az ezzel járó vitákban részt vegyek. A keze­lőorvosom tanácsolta a pályamó­dosítást, mert szerinte, ha ma­radok, az végzetes következmé­nyekkel járhat. Gondolkoztam a javaslaton és megbarátkoztam a gondolattal, más foglalkozás után nézek. De annyira beteg lettem, hogy végül is erre már nem lett szükség. Eszembe jutott az is, kilépek a pártból. Harminchat éves újságírói munkásságom alatt sok sötét ügybe, korrupcióba bot­lottam. Győztem a munkát, de most kiábrándultam mindenből. Különösen bántott Bartha Lász­ló embertelen magatartása. Nem rágalmaztam őt. Pedig korábban, amíg a makói pártbizottság osz­tályvezetője volt, megírhattam volna azt is, hogy az egyik ma­kói ipari szövetkezet 3500 forin­tos fiktív állást juttatott neki, ezért a pénzért semmit sem dol­gozott. Tudomásom szerint ezt az ügyet akkor ki is vizsgálták, majd elsimították. Újságíró ars poeticámat úgy fogalmaztam meg: ha ez a korrupció napfényre ke­rül, kimódol­ói eltűnnek a köz­életből, akkor mi, tollforgatók már tettünk valamit. Nem felmentés — elévült Nem kértem a pártbüntetés el­törlését, ezért meglepett a követ­kező értesítés: „Értesítem, hogy az MSZMP Csongrád megyei fegyelmi bi­zottság 1987. április 14-én törölte a rágalmazás miatt adott szi­gorú megrovás végső figyelmez­tetéssel pártbüntetését.” Az örömbe üröm is vegyült, mert megmagyarázták, ez a re­habilitáció nem azt jelenti, hogy egy korábbi döntést felülvizsgál­tak, módosítottak. Az idő múlása miatt elévült a büntetésem. Nem jártam utána, nem tudom, mi az igazság, de nem is érdekel az egész, nagyon megbántott ember lettem. Csépi József a történetet egy délelőtt mesélte el. Arcát többször kiverte a veríték, hamuszürke lett beszélgetésünk közben. Ami­kor rosszul érezte magát, gyógy­szert vett be. Megsajnáltam a kollégát. Megsajnálta­m, hogy a tollat már nem tudja felvenni. És­­megkérdeztem tőle: — Ha ma tudna egy újabb tég­laügyről, megírná? Csépi nem válaszolt azonnal. Tétován egy pontra nézett, töp­rengett magában. — Kiábrándultam, meghason­­lottam, de az mégis örömömre szolgál, hogy változott a világ. Kár, hogy már nem írhatok, mert talán belepusztulnék a harccal járó izgalmakba. De egészsége­sen belemennék, folytatnám... Csépi József ha ma fogna hoz­zá, bizton több esélye lenne. Az ő glaszonosztya korai volt. Halász Miklós* (Részlet a szerző „Suttog a város” című hamarosan megjelenő riport­­könyvéből). ­ A Magyar Német megkérdezte: Hány lap vár engedélyre? Az utóbbi hónapok megélénkült politikai életében, amikor egy­más után alakultak meg az al­ternatív szervezetek, egyre több szó esett és esik a­ nyilvános­ság monopóliumának megszün­tetéséről. A hírek szerint lapen­gedélyezési kérelmek tucatjai árasztották el a Minisztertanács Hivatalát. Vajon milyen eljárás alapján, milyen feltételek mellett és ki engedélyezi, hogy valami­lyen szervezet lapot alakítson és jelentessen meg. Ezekre a kér­désekre kértünk választ Kocsis Páltól, a Minisztertanács Hivata­la sajtóigazgatási főosztály he­lyettes vezetőjétől. — Hány kérelem siever önök előtt? — Az utóbbi hónapokban úgy 30-40 lapalapítási kérletet jut­tattak el hozzánk, de előfordul, hogy napi 2-3 beadvány is be­fut. Ha most fel akarnám sorol­ni, hogy 1990-ban hány lap meg­jelenését engedélyeztük, amikor végig kellene hallgatnia egy ti­zenegy oldalas listát. *— Milyen feltételek létét kí­vánják meg az engedély megadá­sához? — A jelenleg érvényben levő­­ sajtótörvény rendelkezései az irányadók. Eszerint meg kell ad­ni az engedélyt, ha az anyagi és­ technikai feltételek adottak, és a sajtótermék előállítójának tevé­kenysége nem ütközik az alkot­mányba. — Kötelezi-e önöket az állam­igazgatási eljárásra vonatkozó törvény? — A benyújtott kérelmeket 30 napon belül el kell bírálnunk, de ezt nem lehet nagyon mereven értelmezni, hiszen előfordulhat, hogy szükségünk van a kérelme­zővel való konzultációra, tisztáz­nunk kell az esetleges félreérté­seket. — A Hítel című lap megjelené­sének elhúzódása, majd utcára kerülése bizonyos politikai erővi­szonyok megváltozásának ered­ménye. Vajon olyan alternatív szervezetek, mint a Szabad De­mokraták Szövetsége, vagy a Fi­desz kaphat-e lapengedélyt? — Mi nem kifogásoljuk, hogy lapot adjanak ki. Sőt nézetem szerint kívánatos, hogy az embe­rek megismerjék őket, ők pedig tegyék le a programjaikat. Mind­ehhez a fentebbi megkötöttségen kívül még annyi szükségeltetik, hogy a kérelmező szervezet bírjon jogi személyiséggel. Bár úgy gon­dolom, hogy ezen rendelkezés fö­lött már eljárt az idő. — Mindez felveti a nyomda­­alapítás kérdését. — Ez nem hozzánk tartozik, a Belügyminisztérium tud ezzel kapcsolatban információval szol­gálni. — Hallani olyan ellenérveket — és erre a mostani napilapok sorsa is példa —, hogy az úgy­nevezett papírkontingens eleve meghatározza az újságok, az en­gedélyezett lapok számát. Mi az igazság? — Valóban van a hivatalnak egy úgynevezett papírelosztási kényszere, éppen a napilapok megjelenésének biztosítása érde­kében. — Nyújtottak-e be napilapala­pítási kérelmet önökhöz? — Igen. A Reform Rt. Mai Nap címmel indít újságot. — Ők honnan kapnak papírt? — Saját maguk oldják meg. — Ezek szerint mód lenne ar­ra is, hogy például a­ Magyar Nemzet példáju/száma emelked­jék, ha a kiadóvállalat valami­lyen ügylettel papírt szerezne? — Igen, így van. — Mód lenne arra is, hogy például az egyik legjelentő­sebb és legszínvonalasabb úgy­nevezett szamizdat folyóirat, a Beszélő is engedélyt kapjon a megjelenésre? — Erre egyelőre csak azt tu­dom mondani, hogy mióta én itt vagyok a hivatalban, azóta ilyen irányú kérelmet nem juttattak el hozzánk. (boros) Magyar Nemzet Kitoloncolások? A szerencse és a szolidaritás mentett meg két erdélyi fiút Két, hazánkba menekült székely fiatalember sorsa foglalkoztatja a közvéleményt. Nagy István (1963) és Balázs Levente (1968) gyergyó­­alfalui román állampolgárok életét a szolidaritás és, ami ese­tükben legalább olyan hathatós volt, a szerencsés véletlenek so­rozata mentette meg. A budapesti munkásszállásról nyolcan indultak útnak a nyugati határ felé, mert odaát — úgy hír­lik — könnyebben megy a csa­ládegyesítés, és hazától, otthon­tól, rokonoktól, barátoktól, tá­vol ez volt a lesőbb és ily módon elérhető vágyuk. Különösen Nagy Istvánt űzte, hajtotta az elkép­zelés, hisz hátrahagyott feleségét és hároméves kislányát csak a volt olasz miniszterelnök felesé­gének, Maria Fanfaninak a köz­benjárása juttatott kórházba­­ a börtönből. Elindultak tehát december 29-én nyolcan és visszatértek másnap hatan. Nagy Istvánt, aki előzőleg már kétszer kísérelte meg a határátlépést, a határőr­ség elfogta, és a vele sorsközössé­­get vállaló Balázs Leventével együtt átadta a belügyi hatósá­goknak, akik közölték velük, hogy 1989. január 2-án kitoloncolják őket az országból és Nagylaknál átadják a román hatóságoknak. Hat másik társukat figyelmezte­tés után elengedték. Volt tehát, aki meghozza a hírt Balázs Le­vente testvérének, Imrének. És talán ez volt az első apró fogódzó, ahol a szerencse beavat­kozott az események menetébe. Imre és egyik társa megkereste és meg is találta azt az ügyvédet, akiről tudták, hogy foglalkozik a menekültek ügyes-bajos dolgai­val. Kérvényt fogalmaztak meg a Győr-Sopron Megyei Rendőr-fő­kapitányság illetékesének címez­ve, hogy tekintsenek el a kiutasí­tástól, s az irattal a testvér és a jó barát elutazott Győrbe. Ott azonban csak az ügyeletest talál­ták, aki átvette a kérvényt az­zal, hogy majd hétfőn referál a felettesének róla. A kocsi elindult... Ám eközben Budapesten az ügyvéd sem volt tétlen. Nemcsak a kollégáit riasztotta, hanem a rádiót is, és minden olyan isme­rősét, akitől segítséget remélhe­tett. A rádió munkatársai hiába próbálkoztak azzal, hogy Interjút készítsenek a kizsuppolásra vá­rókkal, a KEOK-nál azt vála­szolták nekik, erre nincs mód, mert a kocsi elindult Győrből és nem tudják megállítani. A fiúk tehát elindultak bizony­talan végzetük felé és ezt a hiva­talos úton gördülő végzetet akar­ta megállítani az emberi szolida­ritás. Telefon a szegedi körzeti stúdiónak, és a rádiós és tévés stáb elindult a magyar—román határ felé. Kollégája kisegítésére akcióba lépett dr. Ruttner György ügyvéd is, aki Gál Zoltán belügy­miniszter-helyettest és dr. Nagy Lászlót, az Erdélyi Szövetség al­.­elnöke, aki Szűrös Mátyást és Kótai Gézát értesítette az esemé­nyekről. A segíteni szándékozók mindenhonnan ígéretet kaptak az ügy kedvező elintézésére, ám eközben az autó — miként a rá­diósok közölték — feltartóztatás nélkül haladt a határállomás felé. Amikor az újabb értesítés sze­rint a rendőrségi kocsi nem állt meg Budapesten, hanem a váro­son áthaladva rátértek az M5-ös autópályára, a fiatalok ügyvédje Demján Sándorhoz fordult. A Hi­telbank elnöke nem ígért semmit, csupán azt, hogy megtesz min­dent, amit tud. Németh Miklós miniszterelnökkel beszélt. Az ügyvéd, aki közben kérelmet fo­galmazott meg védencei nevében a belügyminiszternek, délután kapta meg az értesítést, hogy ér­demi intézkedés történt. , Mindezzel párhuzamosan az alternatív szervezetek sem ma­radtak tétlenek. Mécs Imre, a Szabad Demokraták Szövetsége és Kőszeg Ferenc, a Független Jog­védő Szolgálat nevében a kö­vetkező telexet küldte Grósz Ká­­rolynak, az MSZMP főtitkárának és Pozsgay Imre államminiszter­nek: „Most jutott tudomásunkra, hogy három nappal ezelőtt a ha­tárőrség elfogott két székely fia­talembert, Nagy István és Balázs Levente gyergyóalfalui román ál­lampolgárokat, mivel családegye­sítés okából Svédországba akar­tak szökni. A fiatalembereket, akik ez év májusa óta hazánkban élnek a Belügyminisztérium illetékes szervei a mai napon ki akarják toloncolni Nagylakon, már el is indultak Győrből. Az eljárás nemcsak embertelen és gyaláza­tos, hanem törvénytelen is. Ma­gyarország aláírta a bécsi kon­venciót, amely szerint jogorvos­lati fórumokat kell biztosítani ki­toloncolás esetén. Követeljük a kitoloncolás haladéktalan leállí­tását, a közvélemény tájékoztatá­sát. Kérjük intézkedését, hogy senkit se adjanak ki vagy vissza Romániának,­­ ahol embertelen sors, kínzás vagy halál vár a visszaadott szerencsétlen embe­rekre." Svéd tudós garanciája A telex másolatát a svéd nagykövetségen kaptam kézhez J­ibik Györgytől, aki a nagykövet és a Wallenberg Bizottság tag­jainak találkozójára érkezett. S minthogy a hányatott sorsú fia­talok Svédországot nevezték meg úti céljuknak, a magyar szárma­zású svéd tudós vállalta értük a befogadásukhoz szükséges garan­ciát. Az ügy ennyivel azonban koránt sincs elintézve. Amint az ügyvédtől értesültem, Nagy István és Balázs Levente jelen­leg a Tolnai Lajos utcában van őrizetben, igaz, azzal az ígéret­tel, hogy 24 órán belül nála, vagyis a jogi képviselőjüknél lesznek. Arra a kérdésre, hogy miért tartóztatták le őket, amikor nincsen ellenük eljárás, azt a választ kapta, hogy a fiatalok ér­dekében történt, nehogy ismét megkíséreljék a szökést. Alig hi­szem, hogy ezt megtennék. Kü­lönösen azután, hogy a rendőrségi autó végül is Nagylaknál állt meg, ott érte utól a parancs, hogy a menekülteket nem kell átadni a román hatóságoknak. Az eset figyelmeztet Ez az eset — úgy tetszik — szerencsésen végződött. Ám min­dent nem lehet Fortuna kegyeire bízni. Sőt ez az eset figyelmez­tetés, hogy az erdélyi menekül­tek hasonló ügyeit intézménye­sen a bécsi konvenció szellemé­ben kell kezelni. Hogy ne legye­nek ártatlan áldozatok. Mert az 1400 eddig visszatoloncolt mene­kült között bizonyára voltak vét­lenek. S a bírósági eljárás ki tudja szűrni a menekülők közül a nem odavalókat, akik ellen vé­dekezni minden államnak joga van. Ám, ha jogállamot akarunk teremteni és abban akarunk em­berhez méltó módon élni, nem tehetünk ki egyetlen menekültet sem a lelket gyötrő félelemnek. Az alternatív szerveztektől tu­dom, hogy megtalálásuk esetén a kitoloncolás várna Fülöp József (1960), Fülöp István (1962), és Mécsa László (1961) szatmárné­meti fiatalemberekre, akiknek karácsony éjfélig kellett volna elhagyniuk az országot. És ugyancsak ez lenne a sorsa Nicu Nice és Florin Somnarc román állampolgároknak, akik a Mene­kültügyi Bizottsághoz fordultak segítségért. Reméljük, hogy most már a nyilvánosság és a közvé­lemény rokonszenve is védi őket. Nevüket leadták a KEOK-nál, ahol ígéretet tettek ügyük kedve­ző elbírálására. Reménykedjünk.­­ Sárvári Márta Vida Győző kiállítása január 15-ig tekinhető meg a Vigadó Galériában ­ Az egyesülési jogról szóló tör­vénytervezet módosítani kívánja a büntető törvénykönyv egyesü­lési joggal való visszaélést meg­határozó 212. §-át. Az egészen biztos, hogy ezt a bűncselek­ményt felül kell vizsgálni, kérdés, hogyan. Az új 212. § szerint 2 évig terjedő szabadságvesztéssel, javító-nevelő munkával vagy pénzbüntetéssel büntethető az, aki olyan társadalmi szervezet vezetésében vesz részt, amelynek nyilvántartásba vételét megta­gadták vagy amelyet feloszlat­tak. A tervezet 4. §-ának (1) bekez­dése szerint: „A társadalmi szer­vezet nyilvántartásba­­vétele nem tagadható meg, ha alapítói az e törvényben előírt feltételek­nek eleget tettek.” E feltételek részben tartalmi, részben formai feltételek. A tartalmi feltételeket a 2. § (2) bekezdése határozza meg. An­nak általános deklarálása után, hogy társadalmi szervezet min­den olyan tevékenység végzése céljából alapítható, amit törvény nem tilt, felsorolja a tilalmakat. Nevezetesen: „Az egyesülési jog gyakorlása nem valósíthat meg bűncselekményt vagy bűncse­lekmény elkövetésére való felhí­vást, nem sértheti a közerköl­csöt, valamint nem járhat mások jogainak és szabadságának sé­relmével. Társadalmi szervezet elsődlegesen gazdálkodó tevé­kenység végzése céljából nem alakítható”. A formai feltételeket a 3. § (3) bekezdése határozza meg. Ezek: 1. legyen legalább tíz ala­pító tag, 2. legyen egy szervezeti és működési szabályzat, 3. vá­lasszák meg a társadalmi szerve­zet ügyintéző és képviseleti szer­veit. Ha a bíróság megállapítja, hogy a formai feltételek hiányoznak, illetve a szervezetet olyan tevé­kenység folytatása céljából kí­vánják megalapítani, amit a tör­vény tilt, a nyilvántartásba vé­telt megtagadja. A nyilvántar­tásba vétel megtagadásának jog­következménye az, hogy a szer­vezet nem válik jogi személlyé. Ha a megtagadás a formai fel­tételek hiánya miatt történt, a szervezet tevékenysége még nem válik elítélendővé. A formai fel­tételek hiánya csak azzal a kö­vetkezménnyel járhat, hogy a több személyből összeverbuváló­­dott társaság megmarad egy olyan baráti vagy egyéb közös­ségnek, ami volt, és nem nyeri el a törvényben meghatározott társadalmi szervezet rangját, va­lamint a nyilvántartásba vétellel járó jogi személyiséget. Abból a tevékenységből ugyanis, ami a nyilvántartásba vétel kérése vagy megtagadása nélkül nem bűncse­lekmény, nem lehet bűncselek­ményt, de még szabálysértést sem kreálni pusztán azon az ala­pon, hogy a kívánt szervezeti forma elérése nélkül ugyan, de működnek. A tartalmi megtagadási okok esetén, ha a nyilvántartásba vé­telt azért tagadják meg, mert a szervezet elsődlegesen gazdasági tevékenységet kíván folytatni, a helyzet ugyanaz, mint a formai megtagadási okok esetén. A többi esetben némileg más a helyzet. Más annyiban, ameny­­nyiben a megtagadás ellenére folytatott tevékenység — már önmagában — legalábbis erköl­csi rosszallást érdemel, de az is lehet, hogy bűncselekmény. To­vábbi különbség azonban nincs. Ha valaki elkövet egy a büntető törvénykönyvbe ütköző cselek­ményt akkor azért meg kell bün­tetni. De ne minősüljön bűncse­lekménynek egy önmagában bün­tetlen cselekmény csak azért, mert többen csinálják. A tervezet szerint a bíróság feloszlatja a társadalmi szerve­zetet, ha az a 2. § (2) bekezdé­sében felsorolt tevékenységet folytat. A feloszlatás — a dolog természetéből adódóan — meg­fosztja jogi személyiségétől a társulást. Vagyis a jogi szemé­lyiséggel rendelkező társadalmi szervezetből egyszerű állampol­gári közösség lesz. Nem hiszem, hogy egy ilyen állampolgári kö­zösség vezetőit büntetni kellene pusztán azért, mert olyat tesz­nek, amit szervezett keretek hiá­nyában minden jogkövetkez­mény nélkül tehetnének. Önmagában az egyesülési jog­gal való visszaélés büntetendővé nyilvánítása egy olyan koncepció keretei közé illeszkedik be, amely szerint az egyesülés nem az állampolgár joga, hanem a paternalista állam adománya, s ennek az „adomány” jellegnek a következménye az, hogy az ál­lam megfenyíti az adományt szerinte rosszul felhasználó pol­gárát. Ezzel a felfogással azon­ban a legújabb tervezet szakított, nem indokolt ezért az említett tényállás megtartása. Kónyáné dr. Kutrucz Katalin ELTE ÁJK büntetőjogi tanszék Vissza lehet-e élni az egyesülési joggal?

Next